2011. január 2.
*Én elmentem multiplexbe fél pénzen...*
ZIMMER FERI 2: "Macséta dont teksz!" ordítja a pofámba a szomszédban lakó hülyegyerek. "Feri, kész a vacsora!" vágom vissza neki az év legjobb bemondását az év legjobb magyar közönségfilmjéből, ami egyben az első hazai horrorvígjáték is. Ja, és teknikailag sem utolsó, fordítva van forgatva vagy mi, ehhez én nem értek. Anyámnak is nagyon tetszett!
TRON - ÖRÖKSÉG: az idén leszek 38 éves. Anyám azt mondja, ha már nem vagyok hajlandó elköltözni, legalább mosogassak el magam után. Na, ezért szeretek én moziba járni, addig sem baszogat senki. Külön köszönet Hollywoodnak, hogy mostanában szinte kizárólag több mint kétórás mozikban gondolkodik. Az originál TRON szexuálisan meglehetősen sivár tinédzserkorom egyik szép emléke (az első magömlésem is ehhez a filmhez fűződik), úgyhogy nagyon várós volt a felújítás/folytatás. Sajnos a 3D-ét nem nekem találták fel, mert a szemüveg nyomja az én szemüvegemet, és ha nem veszem le az egyiket, akkor öt perc után kisebesedik az orrom. A zenéjét meg kell említenem, mert nagyon jó, pedig utálom a punkzenét.
MR. NOBODY: "Ha cselekszel, légy olyan, mint a folyó, ami folyik, csöndesen, átadva magát a nagyobb energiának." - Paolo Coelo.* *Ha éppen bevásárlóközpontban vagyok, pár órára mindig bemegyek az Alexandrába olvasgatni (anyám addig bevásárol a Teszkóban). Ebből is látszik, hogy nem vetem meg az elgondolkodtatóbb, művészi alkotásokat, pláne ha hideg van odakünn és az A-Csapatra már elfogyott a jegy. Sokat morfondíroztam, hogy Az Eredet vagy a Mr. Nobody kerüljön rá a listámra, az előbbi mellett szól, hogy nyolc perccel hosszabb, viszont nekem még mindig nem sikerült megszokni Di Caprio tejfeles búráját. Persze a Mr. Nobodyban is akadtak meglehetősen unalmas részek, meg nem is igazán értettem a cselekményt, na de hát ezért művészfilm a művészfilm, mert ha mindenki értené, akkor nem lenne az. Érted?
EXPENDABLES - A FELÁLDOZHATÓK: mindig is olyan muszklikat akartam, mint amilyen Sylvester Stallonénak van, de egyelőre csak a hónaljszőrzetem erősödik rendületlenül :):) Félre a tréfával, mert ez egy nagy faszaság ám (nem faszság, faszaság - olvasni se tudsz, te idióta?), ha hangalámondással adták volna, akkor tán még a Kobránál is rulezesebb lenne! Néha azért jó lett volna látni, ki kivel verekszik éppen, na de egy akciófilmben ez legyen a legnagyobb baj. Wostry Ferenc ezt írja róla: "Az Expendables igazából
tényleg egy nyolcvanas-évekbeli akciófilm." Úgy hallottam, hogy az idén megkezdik a Moszkva tér átépítését. Anyám szerint az a hely tök ugyanúgy néz ki, mint a nyolcvanas években. Ez csak úgy eszembe jutott.
RÉMÁLOM AZ ELEM UTCÁBAN: Mondtam már, hogy óriási horrorfilmrajongó vagyok? A kedvenceim: Gótika, A Vörös Sárkány 2: Hannibál ébredése és Stephen King (jó film - W. F.). Az eredeti változatot nem láttam, de a Michael "Az Isten" Bay felügyelte felújítások úgyis mindig jobban sikerülnek, mint az eredetiek, nézd csak meg a Texaszi Láncfűrészes rimékjét, ha mered! Ez is egy nagyon félelmetes horror, a főgonosz például weszternkalapot visel és egy olyan csíkos pulóvert, amilyet anyám kötött nekem tavaly karácsonyra. Brrrr....
BLACK SWAN: Röstellem bevallani, de ezt a filmet illegális úton töltöttem le az internetről. Na de mit tegyen a magyar ember, ha a töketlen forgalmazók már megint egy hónap késéssel mutatják be nálunk? Most őszintén, ki tud ennyi időt várni bármire is?! Még tavaly röppent fel a hír, hogy korunk legnagyobb formátumú rendezője, Darren Aronofsky kezébe adják a Robotzsaru újráját. Már javában folyt a forgatás, mikor valami Paul Verhoeven nevű kis senki (az 1962-es, szerintem nagyon gagyi Robotzsaru rendezője) megfenyegette a producereket, hogy beperli őket, ha túlságosan is hasonlítani fog az ő eredetijéhez. Így aztán kénytelenek voltak bizonyos változtatásokat eszközölni a forgatókönyvön. Anélkül, hogy elszpojlerezném a dolgot, a film egy amnéziás balerináról szól (Natalie Portman, korunk legnagyobb formátumú színésznője), aki New York legkeményebb negyedében lesz
rendőrnő. A BalletCop (így becézik munkatársai) az FBI "Hattyúk Tava" fedőnevű akciójának a része, de többet nem is árulok el, csak annyit, hogy avége láttán még anyám is beájult!
Ez volt Deliria idei Top 10-e. Hogy miért csak 6 film? Ilyen jegyárak mellett? Na húzzál a búsba, mert rádküldöm anyámat!
2011. január 1.
Az ázsiai filmek rajongójaként mindig nagy bajban vagyok ezekkel az év végi összesítőkkel, mert amíg a kis hazánk mozijaiban vetített friss távol-keleti filmek száma a legkerekebb szám felé konvergál, egyszerűen nem lehet a teljes kínálatból csemegézni. A DVD kiadások megjelenése gyakran fél évvel lemaradva követi a mozikba kerülést (főleg a japán darabok esetében), amikhez meg hozzá lehet jutni, gyakran csak a helyi piacra készülnek, felirat nélkül. Mindezek tükrében a most összeállított lista szinte biztos, hogy március-április tájékán mosolyfakasztónak fog tűnni, hiszen még rengeteg jónak ígérkező produkció vár megtekintésre. Azért így is mintegy 90 film közül igyekeztem kiválogatni a szerintem legjobbakat, remélhetőleg sok vitára okot adva, amit majd a kommentekben lehet lefolytatni.
Zebraman 2 – Attack on Zebra City
Akárcsak tavaly, idén is Miike Takashi a kedvenc, legújabb elvetemült agymenése magabiztosan halad tovább a Yatterman által megkezdett úton. Bővebb kritika itt.
Time Traveller aka Toki wo kakeru shoujo
A 40 éves regény fiatalosabb adaptációt kapott, mint valaha, ráadásul több zsánert egyesít magában remek arányokban. Bővebb kritika itt.
Taipei Exchanges
Amíg 2009-ben a kínai közönségfilmek törtek fel nagyon, addig idén már a tajvaniakra is érdemes volt odafigyelni. A régi motoros kultrendező, Hou Hsiao Hsien producerként több filmet is jegyzett, mindegyik nagyon jól sikerült (One Day, Au Revoir Taipei), de a két nővér fura kávéházát bemutató Taipei Exchanges lett talán a legjobb közülük. Nem történik benne szinte semmi, de a remekül eltalált, álomszerű hangulat, valamint a háttérül szolgáló Taipei képei magával ragadják az embert.
Aftershock
A kínai filmgyártást mostanában belengő monumentalitás és hazafias szemlélet természetesen nem hiányozhat Feng Xiaogang művéből sem, ám jóval kevésbé zavaró, mint a legtöbb Han Sanping producerkedésével készült darab esetében. Az 1976-os Tangshan földrengésnek emléket állító film egy darabjaira szakadt család szereplőin keresztül igyekszik bemutatni a katasztrófa máig tartó hatásait. A helyenként túlzásba vitt drámai jeleneteket bőven ellensúlyozza Zhang Jingchu nagyszerű játéka, ami lazán az év legjobb színészi alakítása.
Dream Home
Kedvenc HK rendezőm, Pang Ho-Cheung két filmmel is jelentkezett idén, a szintén nagyszerű Love in a Puff-fal szemben azért választottam a Dream Home-t, mert pörgősebb és látványosabb szórakozást kínál, valamint nem szükséges hozzá a hongkongi közélet ismerete. Bővebb kritika itt.
Golden Slumber
Nakamura Yoshihiro nagy kedvvel adaptálja Isaka Koutarou regényeit, így nem kerülhette el a sorsát a Golden Slumber sem. Aki látta a korábbi adaptációkat (The Foreign Duck, the Native Duck and God in Coin Locker, illetve a Fish Story), annak ismerősek lesznek az egyes elemek, de a zseniális, a film noir-ok legjobbjait idéző felütés, a szokatlan karakterek és a kiszámíthatatlan fordulatok végig fenntartják a feszültséget, az összképet pedig a sztori második felét belengő fura könnyedség sem rontja el.
Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame
Amióta Tsui Hark visszatért kínai nyelvterületre, eléggé szedett-vedett produkciókkal tudott csak előállni (a Missing bűn rossz volt, az All About Women meg jellegtelen). Most viszont végre egy olyan műfajba vetette bele magát, amihez ért is, így sikerült egy látványos és fordulatos kalandfilmet összehoznia. Nekem csak a túlzásba vitt, kétes minőségű számítógépes effektek nem tetszettek benne, a hatalmas sztárparádé a szereplők között és a mindig lenyűgöző kínai fantasy elemek azonban bőven ellensúlyozták mindezt.
Bushido Sixteen
Kellemes meglepetés volt ez a tinédzserfilm, amiben egy szinte fiúként nevelt kendóbajnok és egy hétköznapi lány számos buktatót tartalmazó barátságát követhetjük nyomon. Rengeteg kendócsata, némi filozofálgatás (nem csak a kendó harci stratégiáiról), jópofa poénok teszik emlékezetessé a sztorit, a szereposztás pedig abszolút telitalálat, mind a faarcú Narumi Riko, mind a szertelen Kitano Kii tökéletes választás volt az eredeti manga karaktereihez.
71: Into the Fire
Ugyan a koreai filmipar évek óta gyakorlatilag önmagát ismétli (hol van már a 2000-2005 közötti, klasszikusok garmadáját hozó időszak?), azért időnként még képesek 1-1 normális mozit összehozni. A koreai háború idején, amikor az északiak vadul hódítottak még dél irányába, 71 frissen besorozott diákra hárult egy iskola és a mellette vezető út védelme. Ahogy az az ilyen filmekben lenni szokott, az ő belső kis konfliktusaikra, felnőtté válásukra és hősiességükre koncentrál a történet. Mint háborús film is nagyon látványos, nagy költségvetésű, minden részletére odafigyelt a stáb a forgatáskor. Egyedül azt tudom felróni "hibájául", hogy kicsit sablonos (és japánosan drámaira van hangolva), de ez a háborús filmek legtöbbjére ugyanígy elmondható. Ahogy pedig elnézzük a mostani koreai helyzetet és a 2010-es csetepatékat, valószínűleg jövőre várható még néhány hasonló darab.
14 Blades
Valószínűleg Donnie Yen a jó évei közé fogja elkönyvelni a 2010-est, hiszen ha jól számolom, nem kevesebb, mint három főszerepet is eljátszott, ráadásul nem is akármilyen hősök bőrébe bújhatott bele. Igazából a 14 Blades helyén nyugodtan állhatna a Legend of the Fist: The Return of Chen Zhen, vagy a Yip Man 2 is, de valahogy úgy éreztem, filmként talán ez a Donnie darab állt össze leginkább, ez volt a leglátványosabb és a legszórakoztatóbb a három közül, arról nem is beszélve, hogy ebben még az álarcos szuperhősnél is elborultabb fizimiskája van.
2010 számomra a lufik éve volt: némelyik nagyot pukkant, némelyik csendben eresztett le, de tény, hogy a legtöbb film, amit vártam, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A Kick/Ass és a Scott Pilgrim túlpörgetett, ízléstelen esztétikája taszított (pedig utóbbiból élveztem és végigolvastam a képregényt), az Expendables, ha szórakoztatott is, sajnos sokkal többnek próbált látszani, mint ami (Stallone fejének látványa pedig kifejezetten fájt), a látványfilmek (Clash Of The Titans, Tron) üresen kongtak, még a híresebb rendezők előre beharangozott filmjei (Shutter Island, Inception) sem bizonyultak akár csak újranézésre érdemesnek sem (az egy dolog, hogy egyáltalán nem volt bennük semmi eredetiség, de a rengeteg újrahasznosításhoz képest még csak szerények, kiegyensúlyozottak sem voltak). Így hát - miközben rövidke toplistámat megírtam - kénytelen-kelletlen azzal az érzéssel zártam az évet, hogy valószínűleg rossz filmeket néztem: jövőre Hollywood helyett talán Ázsiára vagy legalábbis a kisebb független filmekre volna érdemes koncentrálni.
FOUR LIONS - Idén talán ez a film volt számomra a legkellemesebb meglepetés, egy bátor, pofátlanul inkorrekt szatíra Angliából, négy szerencsétlen muszlim fiatalról, akik akár egy Jóbarátok-szerű sorozatba is elmennének, ha éppen nem akarnák felrobbantani magukat valami civil embertömeg közepén. Bárkinek tiszta szívvel ajánlom!
BLACK SWAN - Elegáns női párdarab Aronofskytől a tavalyi (szintén remek) A pankrátorhoz. Az utolsó fél óra kissé önismétlő, és aki jártas az animékben, annak a történet sem lesz túl eredeti (nem írok többet, hogy ne spoilerezzek), de nagyon jól megrendezett, igen erős hatású film ez, remek színészi alakításokkal (Natalie Portman, Vincent Cassel).
CATFISH - Alapvetően nem szeretem a dokumentumfilmeket, de ezt a fura történetet elmesélő egy óra húsz percet úgy néztem végig, hogy abszolút lekötött. Ez itt az igazi Facebook-film! Utánaolvasni nem érdemes, nem csattanóra van kihegyezve, de azért jobb, ha nem tudja előre az ember a végét.
FANTASTIC MR FOX - Tavalyi, de nálunk csak idén mutatták be, és akkor is csak dvd-n, pedig ha a két évre együttesen egyetlen filmet mondhatnék csak a legjobbnak, én ezt mondanám. Mert annyira kibaszottul jó érzés megnézni! Akárhányszor!!!
UGLY AMERICANS - A sorozatok különdíját egyértelműen ennek a kattant, kiszámíthatatlanul csapongó animációs komédiasorozatnak kell adnom. Elegáns parabola az amerikai bevándorlók beilleszkedésének problémájára, egyben groteszk paródiája a divatos fantasztikus ifjúsági filmeknek (Harry Potter, Twillight és társai) - nehéz nem szeretni.
Én annyit nem unatkoztam még filmek közben életemben, mint 2010-ben. Hogy a hiba kinek a készülékében keresendő, az talán mindegy is, de idei toplistám összeállításakor szigorúan csak olyan filmek jöhettek számításba, amik nézése közben valamért tátva maradt a szám...
Az év legjobb filmje: SZEMEKBE ZÁRT TITOK
a többiek fordított tornasorban:
ÍGY NEVELD A SÁRKÁNYODAT (How to Train Your Dragon)
Az év legkellemesebb meglepetése volt ez a tökéletes tempójú mese, amely tele van érzelemmel, humorral és csodás kalandokkal! John Powell zenéje pedig annyira jó, hogy hónapok óta alig tudom kikapcsolni!
EREDET (Inception)
Az Inception majdnem olyan jó, mint amilyen a híre: megvalósítását tekintve Nolan magnum opus-a, aki azonban a mesélés terén volt már hatásosabb is. Ám ez a granduiózusan díszletezett, kiválóan eljátszott és szenvedélyesen elkészített mozi így is kétségtelenül az idei év legnagyobb filmes eseménye volt!
A FELÁLDOZHATÓK (The Expendables)
Egész Hollywoodban Stallone ért legjobban ahhoz, hogy úgy nosztalgiázzon, hogy ne váljék nevetségessé! Most a '80-as évek akciófilmjeinek állít emlékművet: páratlanul dinamikus ütközetek, csonttörő közelharcok, régimódi one-linerek és kedvesen bumfordi bölcsességek! Mi pedig hálásan morzsolunk el egy könnycseppet, ahogy elmúlt évtizedek legnagyobb akciófilm-sztárjai közösen bevetésre indulnak!
A PRÓFÉTA (Un prophete)
Audiard bűnfilmje egészen különleges mozi: egyszerre a börtönbeli küzdelmek aprólékos dokumentációja és nagy ívű gengszterballada. Ez az elképesztő magabiztossággal levezényelt, aprólékosan felépített és fantasztikusan eljátszott mozi a maga két és fél órájával úgy repül el, mint egy szempillantás!
DREAM HOME
Az idei év egyik legkeményebb mozija volt ez a társadalmi drámával oltott vériszamos slasher, amely ugyan esetenként kissé lendületét veszít, de legjobb pillanataiban olyan embertelenül brutális, hogy nem tudtam volna a tükörbe nézni, ha szó nélkül megyek el mellette. És egyébként is, hongkongi film nélkül nincs év végi toplista!
AZ AMERIKAI (The American)
Corbjin melankolikus és gondolkodó bérgyilkos-mozija az év legegységesebb, legkompaktabb darabja volt: lassan, méltósággal építkező cselekmény, hajszálpontosan megkomponált látvány, és George Clooney elemi erejű színészi jelenléte. Egy film aminek mindene a helyén van, az esze éppúgy, mint a szíve!
KICK/ASS
Oké, én nem ismerem a képregényt, de így számomra tökéletes volt ez az remek tempójú, egyedi szuperhősfilm, amelynek nemcsak az év legjobb akcióit de a legkeserűbb kacajait is köszönhetem. Matthew Vaughn egyszerűen nem tud hibázni!
Szerencsére sok jó film volt 2010-ben – de sajnos kevés volt, ami igazán megrengette a földet, amitől leesett az állad, amitől gombóc került a torkodba és görcs a gyomrodba, ami után felálltál, egy ideig csak bámultál magad elé, majd mormogtál valami olyasmit az orrod alatt, hogy „igen, baszki, az ilyenek miatt lettem szerelmes a filmekbe”. Sok remekműjelölt csak egy-egy fontos apróságon csúszott el a finisben: a Kick-Ass eltöketlenkedte a képregény kompromisszumokat nem ismerő szatirikus élét, A közösségi háló minden ízében tökéletes alkotás, épp csak szeretni nem nagyon lehet, az I Saw the Devil pedig minden gyönyörűsége és brutalitása ellenére közel sem tudott olyan mélyen gázolni a szereplők lelkében, mint a vérben. És persze voltak olyan nagy csalódások is, mint az Expendables és a Scott Pilgrim (de olyan kellemes meglepetések is, mint a Száguldó bomba). Úgyhogy 2010 filmtermésétől egy top 8-cal búcsúzom – mert az 5 kevés, a 10 meg sok lenne.
Black Swan
Végre egy film, ami felér a hype-jához. A sztori egyszerű, de a kivitelezés felülmúlhatatlan. Amit Natalie Portman csinál, főleg a finálé „átváltozásjelenetében”, azért minden létező díjat a lábát csókolgatva kell átadni neki. Darren Aronofsky pedig gyönyörű egyensúlyt talált a Rekviem egy álomért érzékeket ostromló audiovizuális orgiája és A pankrátor meglepő letisztultsága között.
Eredet
Nagyjából Christopher Nolan az egyetlen rendező ma Hollywoodban, aki úgy képes milliókat megszólító blockbustereket csinálni, hogy egyszer sem veszi hülyére a nézőt. A Transformerseket és társaikat szánalmasan mentegető, az igazi filmrajongó gyomrát felforgató konformista érvek (pl. „nem kell sokat várni tőle, ez csak egy látványmozi”) jólesően szükségtelennek bizonyultak az Eredet esetében is.
Köntörfalak
Még csak vagy 10-15 éve mondogatom, hogy a magyar filmgyártásnak nem feltétlenül sok pénz kell, olykor egy jó ötlet, és egy maréknyi jó színész is elég – meg kell csak nézni Richard Linklater dolgait. Hányszor álltam fel úgy a Mielőtt felkel a Nap vagy a Visszajátszás után, hogy „ilyet mi is tudnánk”. 2010-ben Dyga Zsombor bebizonyította, hogy tudunk is: egy lakás, három karakter, egy régi titok, mesteri forgatókönyv, remek színészi játék, semmi tipikusan magyaros modorosság.
Red Hill
A magányos hős belovagol az Isten háta mögötti poros, belterjes kisvárosba, és szörnyű bosszút áll azokon, akik évekkel korábban tönkretették az életét. Százszor láttuk már ezt a filmet, ez a modern környezetben játszódó, kisköltségvetésű western mégis más. Mert mi van, ha nem a szótlan, kifejezéstelen arccal revansot vevő Clint Eastwood vagy, hanem egy az áldozatok közül, akikért eljön? Most már tudjuk, nagyjából hogy érezhették magukat mondjuk a Fennsíkok csavargója szerencsétlen gazemberei.
Revans
Kisrealista bosszúdráma az osztrákoktól: egy félresikerült kisvárosi bankrablás nyomasztó, lelket felőrlő következményeinek nyers, sallangoktól mentes bemutatása. Tematikai és stilisztikai szempontból is az I Saw the Devil antitézise – és jobb is annál. Tökéletesen kerek, kiforrott, jellegzetesen európai alkotás, annak minden pozitívumával, és minden negatívuma nélkül.
Toy Story 3
Amíg még mindig készülnek olyan filmek, amik képesek megszólítani bennem az elvileg rég elszunyókált kisfiút, addig nem aggódom – sem a filmgyártásért, sem saját magamért. A Toy Story amúgy valószínűleg az egyetlen trilógia a filmtörténetben Leone dollár-triumvirátusán kívül, aminek minden darabja jobb az előzőnél. Csak ezt már tényleg ne folytassák, mert nincs hová – a sztori nem folytatódhat, a színvonal nem emelkedhet.
Szemekbe zárt titkok
Az év filmje. Szerelmi történetbe ágyazott kőkemény, naturalista krimi, ami számtalan erénye mellett még az agyonkoptatott bosszúmotívumhoz, és az azzal kapcsolatos megszállottsághoz is képes hozzátenni valami újat.
Varga Katalin balladája
És ha már bosszú… Peter Strickland filmje a bűn, a bűnhődés, a megbocsátás és a moralitás drámája, ami az önmagában is lenyűgöző erdélyi tájat szimbólumként használja fel a címszereplő kudarcba (?) fulladó megtorláskereséséhez. Avagy mi van, ha kiderül, hogy akit gyűlölsz, megvetsz, és a Föld eltakarítani való söpredékének tartasz, valójában nem rossz ember?
Egy vallomással kezdem: a temérdek új, esetleg már véget ért, illetve most futó sorozat folyamatos monitorozása és pótlása mellett vajmi kevés időt tudok szentelni a mainstream mozira. Az ázsiai és az európai oldal majdhogynem teljes elhanyagolása miatt rámszakadt temérdek film az utóbbi hetekben, ami mellé még jócskán volt amerikai vonatkozás is. Személyes és személyemtől távol álló okokból kifolyólag, a kezdeti dara először abbamaradt, majd az észhez térést követően az amerikai filmekre redukálódott. Emiatt listám nem tekinthető mérvadónak, ha a cél az volt, hogy fedjük le a 2010-es év összes filmalkotását – ami ugyebár alapjában véve embertelen feladat – ugyanakkor tájékozódó jellegűnek és számomra reprezentatívnak tökéletesen megállja a helyét – ezek az alkotások nyerték el egy sorozataddikt tetszését a mögöttünk hagyott évben.
Ha/Ver (Kick Ass)
Amennyire röhejes és irritáló a magyar címe, annyira szórakoztató és tanulságos maga a film. Szórakoztató mert: ki ne tudna jót mulatni egy lúzer srác képregényhőssé avanzsálásán, akit ráadásul olyan arcok vesznek körül, mint a Big Daddy szerepében sziporkázó Nicolas Cage vagy a 13 éves – „megmutattam a világnak, hogy igenis vannak tehetséges gyerekszínészek és remek castingosok” – Chloe Moretz. És tanulságos, mert bebizonyította, hogy az iszonyatos mennyiségben ránk zúduló képregényadaptációk között, igenis vannak gyöngyszemek.
Az amerikai (The American)
Anton Corbijn debütálása visszarántotta a film-noir műfaját a mozik képernyőjére és természetesen az sem vált hátrányára, hogy egy olyan eladható karakter vitte a hátán, mint George Clooney. Parádés játékával engem ismét sikerült lenyűgöznie, a fényképész pedig remélem az Oscar-ig viszi, mert egész egyszerűen mesés, lehengerlően gyönyörű bepillantást ajándékozott számunkra munkájával.
Scott Pilgrim a világ ellen (Scott Pilgrim vs. the World)
Abban a pillanatban, hogy befejeztem a képregényt nyomtam is le az entert. Az első tíz percben meg tudtam volna ölni az összes karaktert. Az összeset. Utána félelmetesen jól esett. Ha Rusznyák kolléga azt vallotta, hogy ő már kiöregedett ebből, akkor én büszkén hirdetem: még jócskán benne vagyok!
A feláldozhatók (The Expendables)
Stallone bombasikert ígért, őrületes reklámkampányba kezdett és végül könnyeket csalt a ’80-as évek akciófilmjein felnőtt generáció szemébe. Szerencsére örömkönnyek ezek, hiszen ha a parádés szereposztás nem volna elég, akkor csak jusson eszünkbe milyen volt az a pillanat, amikor Terry Crews először elővette…
Machete
Számomra az év egyik legjobban várt és legszemtelenebbül beharangozott filmje, hiánypótló, ahogyan a The Expendables is az volt. Elhozta mindazt, amit eddig csak az álmainkban remélhettünk: Danny Trejo főszereplőként való debütálása, Jessica Alba számítógéppel készült hátsó fele (sick?), Antal Nimród magyar egypercese, Michelle Rodriguez csúcsra járatott belépője és Steven Seagel nagy visszatérése: Veni, Vidi, Vici.
A közösségi háló (The Social Network)
Aaron Sorkin-nak valaki rugdossa vissza a valagát a tévéhez. Lehengerlő dialógusok, nagyszerű alakítások. Jesse Eisenberg már a Kalandpark óta toplistás nálam. Most sokkal nagyobbat alakított. Reznor-t zenéjét imádom. Fincher mostani filmje ismét egy átütő alkotás lett, amit a legjobb alapanyagokból raktak össze, aprólékosan fűszereztek és zseniálisan főztek meg.
Eredet (Inception)
2010 megkerülhetetlen filmje. Nem csupán a rendező volta miatt, de nem is az őrületes marketingből kifolyólag. Pofás kettőség: a kritikusok és a közönség kedvence. Már csak azért is itt a helye a listán, mert végre rácáfolt a halom bugyuta, erőltetett blockbuster-re.
Gru (Despicable Me)
Előbújt belőlem a gyerek. Az egész film alatt tízévesnek éreztem magam, alig fértem a bőrömben. Rémaranyos karakterek. Pont annyira van telve érzelmekkel, hogy ne hasson giccsesnek. Magasan verte az összes többi animációs filmet és végleg megnyugtattam magam, hogy leendő gyermekemnek is lesznek majd nagyszerű mesék.
Tolvajok városa (The Town)
Ben Affleck második rendezése nem egy friss rendező munkáját idézi. A listámon a helye megkérdőjelezhetetlen, már csak a Boston iránti határtalan imádatomból kifolyólag, amiért minden bizonnyal a Robin Cook és a Boston Memorial Hospital felelősek. Heiszt filmnek indult, végül egy lenyűgöző tisztelgéssé vált Affleck szülővárosa iránt. A szenvedély mindig is csodálatos dolgokat kreált.
Terhes társaság (Due Date)
A Bored to Death az év egyik legkiválóbb sorozata. Ebben szerves részt vállal Zach Galifianakis, aki kivételesen jó színész. Robert Downey Jr. csak emelt az egész színvonalán, bár kezdek egyre bizonyosabb lenni abban, hogy ezt az egyetlen karaktert képes hozni. De ezt marha jól. A Másnaposok után külön felüdülés.
A változtatás jogát fenntartom. Mégpedig azért, mert három olyan alkotás is maradt még, amit nem volt lehetőségem megnézni. Mindhárom megkapja a megelőlegezett bizalmam: a 127 hours, már csak azért is, mert szenvedélyem a szikla és falmászás. A Black Swan, a rendező és a főszereplő személye, és persze a sok mélyen tisztelt kritikus méltató recenziója miatt. A harmadik pedig a True Grit, amihez nincs is nagyon mit hozzáfűznöm, adja magát.
Az ázsiai filmek rajongójaként mindig nagy bajban vagyok ezekkel az év végi összesítőkkel, mert amíg a kis hazánk mozijaiban vetített friss távol-keleti filmek száma a legkerekebb szám felé konvergál, egyszerűen nem lehet a teljes kínálatból csemegézni. A DVD kiadások megjelenése gyakran fél évvel lemaradva követi a mozikba kerülést (főleg a japán darabok esetében), amikhez meg hozzá lehet jutni, gyakran csak a helyi piacra készülnek, felirat nélkül. Mindezek tükrében a most összeállított lista szinte biztos, hogy március-április tájékán mosolyfakasztónak fog tűnni, hiszen még rengeteg jónak ígérkező produkció vár megtekintésre. Azért így is mintegy 90 film közül igyekeztem kiválogatni a szerintem legjobbakat, remélhetőleg sok vitára okot adva, amit majd a kommentekben lehet lefolytatni.
Szerencsére sok jó film volt 2010-ben – de sajnos kevés volt, ami igazán megrengette a földet, amitől leesett az állad, amitől gombóc került a torkodba és görcs a gyomrodba, ami után felálltál, egy ideig csak bámultál magad elé, majd mormogtál valami olyasmit az orrod alatt, hogy „igen, baszki, az ilyenek miatt lettem szerelmes a filmekbe”. Sok remekműjelölt csak egy-egy fontos apróságon csúszott el a finisben: a Kick-Ass eltöketlenkedte a képregény kompromisszumokat nem ismerő szatirikus élét, A közösségi háló minden ízében tökéletes alkotás, épp csak szeretni nem nagyon lehet, az I Saw the Devil pedig minden gyönyörűsége és brutalitása ellenére közel sem tudott olyan mélyen gázolni a szereplők lelkében, mint a vérben. És persze voltak olyan nagy csalódások is, mint az Expendables és a Scott Pilgrim (de olyan kellemes meglepetések is, mint a Száguldó bomba). Úgyhogy 2010 filmtermésétől egy top 8-cal búcsúzom – mert az 5 kevés, a 10 meg sok lenne. 
Egy vallomá