Ismét csak Yvonne beszámolója következik:
Miután kipihentük az út izgalmait, a hétfőt egy laza 4 és fél órás produceri találkozóval kezdtük, akit ez nem érdekel, ugorjon egy bekezdést a filmekre.
A fesztivál vendégei olyan neves szakmabeliek voltak, mint Marco Müller, Peter Loehr, Yasuhiro Mase, Jeong Byung-Gak, az EU média támogatásért felelős biztosa Grazna Wojcieszko, Frederico Tsui és Oh Jung-Wan. A téma többnyire a koprodukciók lehetősége és az ázsiai filmek európai szerepeltetése volt. Ez utóbbinak ma főleg a fesztiválok adnak teret, a filmes látókör szélesedésével pár éve már art és multiplex mozikban is nagy ritkán találkozunk ázsiai filmekkel, bár a kontinens töménytelen mennyiségben és legtöbbször kiváló minőségű filmet ont magából, ezeknek még mindig csak elenyésző százaléka jut el legálisan az európai közönséghez. Ezen a helyzeten sokat változtatna egy jól működő koprodukciós háló kiépítése Európa és Ázsia közt, úgy tűnik, most éljük a születő együttműködések hajnalát. Marco Müller bíztatónak találja a helyzetet, már készül az első ázsiai-olasz történelmi film és Marco Polo utazásának megfilmesítéséről is tárgyalnak, emellett ő is egyike a visszajáró FarEast vendégeknek, aki kiemelte a fesztivál kapcsolatépítő szerepét a két kontinens között. Hasonlóan, a fesztivál dicséretével kezdte előadását, Peter Loehr, amerikai származású producer, aki 97-ben megalapította Kína első függetlenfilmes stúdióját, a Creative Artist Agencyt. Loehr nagy jelentőséget tulajdonít a koprodukcióknak, maga is szívesen hoz össze nemzetközi filmeket, hiszen a filmnyelv és filmgyártás eszközeinek egységesülésével, a piac is egyre inkább nemzetközivé válhat. Ezzel szemben a hongkongi Media Asia vezetője, Frederico Tsui kevésbé látja értelmét az Európával való együttműködésnek. Rövid és őszinte válaszaiból nagyjából kiderült, hogy Kínában egyrészt óriási közönsége van a hazai mozinak, másrészt van elég pénzük, hogy a piac fenntartsa önmagát. Nem éri meg tehát alkalmazkodniuk az európai közönség ízléséhez vagy a koproducerek szándékaihoz. A japán televíziós producer Yasuhiro Mase, aki hazájában sikerfilmek készítésére specializálódott (Memories of Matsuko, Nana) a Wasabi óta maga is készít koprodukciókat. Nehézségét abban látja, hogy Japánban a sikerfilmek, mangák, bestsellerek vagy sorozatok alapján készülnek, amik Európában kevésbé vagy egyáltalán nem ismertek, ugyanúgy, mint a filmekben szereplő japán sztárok. Néhány felkapott rendező vagy underground szerzői filmen kívül tehát csak koprodukcióban kerülhet ázsiai filmnyelv az európaival kapcsolatba. Jeong Byung-Gak, a filmes pályázatokkal, továbbképzéssel és oktatással is foglalkozó koreai KOFIC stúdió vezetője, bár hazájában kevés koprodukció készül (miért is készülne sok? a tavalyi „rossz” évükben 117 koreai film készült és ezek nézettsége óriási volt), szintén nyitottnak tűnt a témával kapcsolatban. Harmi a kávészünetben a koreai csereprogramok felől érdeklődött. Megtudtuk, hogy Koreában évente 32 diákot vesznek fel, egyéves képzésre, ezután a 32-ből a két legtehetségesebb mehet továbbtanulni. Igaz, ők jócskán kapnak támogatást a filmjeikre. Ez aztán az elitizmus.
Ezután pizzáztunk egy nagyot, és végre elkezdtünk filmeket nézni: elsőnek a Funuke című japán fekete komédiára ültünk be. Két fiatal lány kegyetlen testvérharcára az istenhátamögötti faluban, mindkettejük célja Tokyo és a hírnév. Az idősebb testvér, Sumika színésznő akar lenni, álmaiért még ölni is képes, húgát, Kyomit pedig Sumika szadista hajlamai ihletik népszerű horror-manga képregényei rajzolására. A sikeres képregények mindent kitálalnak a nővérről, viszont pénzt hoznak és lehetőséget, cserébe csak Sumika bosszúját kell elviselni. Izgalmas helyzet, ha hibát kell benne találni, az talán a tempója, ha még feszesebb, mondjuk mínusz félórával töményebb, tökéletes is lehetett volna.
Rögtön ezt követően Pang testvérek akciómoziját, a Detective-et néztük meg, ami bár úgy volt beharangozva, mint „break between horrorfilms”, ennek ellenére elég sokkoló, izgalmas breaknek sikerült. Nem áll tőle távol az ismertebb Pang-filmek egy-egy eleme, ezt majd a csattanó leleplezi, de van akit például a Hetedikre emlékeztetett. Ez azért túlzás, bár a Detective is erős darab. A cuki Aaron Kwok, rendőr barátja segítségével rejtélyes gyilkosságsorozat után nyomoz, az áldozatok mind ismerték egymást, mégis nehéz kibogozni az egymás közti kapcsolat szálait. Gyilkosságnak látszó öngyilkosság, öngyilkosságnak álcázott gyilkosság. A darabkák szép lassan összeállnak, a néző pedig elégedetten távozik a moziból.
Napunkra kedvenc irányzatunk, a pink cinema egy gyöngyszeme tette fel a koronát. A Love Master főszereplője egy férfigésa, aki hivatása szerint nőknek szerez szexuális örömöket. Tehetségének híre gyorsan terjed, mígnem egy dögös, de teljesen frigid hoszteszlány nem lesz a megrendelője. Miután a lányt nem sikerül még a csúcs közelébe sem juttatnia, főszereplőnk, Kagurazaka útnak indul, hogy megismerje az életet és az igaz szerelmet. A Love Master egy manga képregény feldolgozása, ebből következően fordulatos, izgalmas és érzéki, tele kimonókkal és tradícióval. Éjféli filmnek tökéletes, a történet és a szex- bunyójelenetek a DV minőséget is feledtetik. Magyar pink mozit akarok!
Másnap a fesztivál legjobb filmjeként beharangozott Our Townnal kezdtünk. A Detective-vel ellentétben az Our Town inkább belső titkokra, mint akcióra épít, a történet bonyolult szövevénye két gyilkos és egy rendőr megfeszített áldozatokban összefonódó közös sorsának. Egy városban azonban sok a három gyilkos, macska-egér játékuk csak tragikus véget érhet. Izgalmas és intelligens film, mint a karakterek és az azokat alakító színészek játéka, csak európai szemmel nehéz követni a sok-sok flashbacket, tele nagyon hasonló koreai arcokkal.
Éjféltől egy maláj zombifilmre, a Zombi Kampung Pisangra ültünk be. Érdekes élmény volt. A vetítés alatt folyamatosan hagyták el a termet a nézők, a rendező pedig bealudt a filmjén. Bennünk is megfordult a gondolat, hogy elmenekülünk és kifújjuk magunkat, de aztán a maláj filmgyártás iránt érzett rokonszenvünk a teremben tartott minket, hozzáteszem nem bántam meg. A történet akár egy 15 éves, burokban felnőtt tv-junkie fejéből is kipattanhatott volna: egy faluban bezombulnak az emberek, akik meg nem, azok megpróbálják felvenni a harcot az élőhalottakkal. Ez volt életem első maláj filmje, tele olyan fricskákkal és parodisztikus elemekkel, amelyket az valószínűleg jobban megért, aki ismeri ezt a filmnyelvet. Bár hálás lettem volna, ha a Zombi Kampung Pisangot mondjuk fele ennyi ideig kell néznem, a ripacskodás, gagyi zombik, súlyos történet és visítás felkeltették a maláj filmkultúra iránti érdeklődésemet. A film után Harmi elkérte a rendezőtől, Mahmat Khalidtól a névjegyét, közben egy maláj-magyar koprodukció lehetőségét beszélték meg. Reméljük összejön.
A nap zárásaként bulizni mentünk tegnapelőtt is, és az előtt is. Ha azt gondolná bárki is, hogy Itália a partik országa, hát nagyon téved. Igaz mi most csak az udinei helyzettel szembesültünk, de ez szinte megdöbbentő volt. Éjfélkor bezár a kocsmák 90%-a, a maradék pedig maximum hajnali 2-ig van nyitva. A fesztivál ugyan a hét minden éjszakájára szervezett bulit, minden nap más zenei irányzatot helyezve középpontba, ha viszont odamentünk a megjelölt helyre, akkor már nem hogy zene nem volt, de kiszolgálás sem. Érthetetlen, pedig Udine egyetemi város, a filmesek meg eddigi tapasztalataim szerint társasági emberek. Visszavonom tehát, hogy Udine olyan, mint Miskolc. Van amiben több, van amiben kevesebb. A Cinefesten legalább éjféltől kezdve megszűnt a magyar fesztiválszervezés összes problémája, táncoltunk vagy legalább ittunk hajnalig. Egyelőre nem adjuk fel, hiszen egy horror-nap után nem hiszem el, hogy csak nekem esne jól egy hajnali sör.