2017 legjobb sorozatai

The Americans (ötödik évad, FX)

Már csak az idén érkező utolsó, tízrészes évad van hátra – és szorul a hurok a főszereplők nyaka körül rendesen. Többször is írtam már az utóbbi években (pl. itt), de nem lehet elégszer ismételni: a The Americans (különösen a harmadik évad felejthetetlen, a status quót örökre durván megborító Stingers című epizódja óta) a jelenleg futó amerikai sorozatok talán legjobbika. Mind karakterábrázolása, mind feszültségfokozása, mind történetépítése mesteri, ráadásul egy olyan műfajban (kémthriller) tud hihetetlenül elegáns és visszafogott lenni, ami gyakran épphogy trendi megoldásokkal és hatásvadászattal rohanja le a nézőt. Érettségére jellemző, hogy többet kommunikál csendekkel, pillantásokkal, gesztusokkal, vagyis röviden: képekkel, mint dialógusokkal. (Az ötödik évadban szinte minden epizódzárlat aranyat ért, pedig nem voltak eget megrengető, Lost-féle bullshit-cliffhangerek – csak egy-két erős szó és tekintet.) Paige történetszálánál, amely mostanra a sorozat főszála, kevés jobbat találtak ki az utóbbi… utóbbi… valaha, na. (Rusznyák Csaba)

American Gods (első évad, Starz)

A Neil Gaiman egyetlen igazán jól sikerült regényéből készült adaptációt óvatos lelkesedéssel kezdtem nézni, de igazán akkor lélegeztem fel, amikor kezdett elkanyarodni az alapanyagtól: epizódszereplők mellék-, majd főszereplőkké avanzsáltak, teljesen új mesék és legendák nőttek ki az egyébként is mitológiával teljesen átitatott, termékeny talajból. Ian McShane ismét zseniális faszszopó (aki most éppen készülne megbotránkozni, az nagyon gyorsan nézze meg a Deadwood összes epizódját, és csak utána folytathatja az olvasást), Bryan Fuller pedig tesz arról, hogy a látvány és a rendezés is tökéletesen a helyén legyen. Aki Vulcan isten kisvárosát látva nem borzong a gyönyörűségtől, az már túlságosan belefásult az életbe. (Nagy Krisztián)

The Deuce (első évad, HBO)

David Simon és George Pelecanos újabb nagy dobása fantasztikus korrajz a hetvenes évek New Yorkjában fellendülő pornóbizniszről. A Drót, a Treme és a Show Me a Hero után ismét egy lassan hömpölygő, hús-vér karakterek garmadájának életét zseniálisan kibontó, majd összefonó és azt elvágó, igazi drámákból és tragédiákból táplálkozó mestermű született, a történetmesélés magasiskolája. A sorozatba producerként is beszálló Maggie Gyllenhaal és James Franco az abszolút maximumot hozza ki magából (Franco kétszer is) a kisstílű stricik, korrupt rendőrök, lepukkant bárok és ragadós ülésű szexmozik világát újra életre keltő tablóban. (Nagy Krisztián)

The Expanse (második évad, SyFy)

Tekintve, hogy a Black Mirror negyedik évada nem volt olyan erős, mint az előző három (igaz, még így is nagyon jó), az új Star Treknek pedig, bár roppant ígéretes, és vannak nagyszerű pillanatai/epizódjai, még fejlődnie kell, nyugodtan kijelenthető, hogy a The Expanse a legjobb sci-fi jelenleg a tévében. A második évad még az elsőre is rátett egy lapáttal: üdítően friss keveréke a klasszikus sci-fi- és az űrhorror elemeinek, méghozzá az űroperától némileg szokatlanul realisztikus keretek között. Ez alatt pedig nem csak a tudományos-technológiai háttér átgondoltságát és hitelességét kell érteni, hanem a karakterek bátran többdimenziós mivoltát is. A The Expanse legfélelmetesebb aspektusa pont az, hogy nincs benne igazán, feketén-fehéren jó és rossz, a szemben álló felek mindegyike szentül hiszi, hogy helyesen, saját népe érdekeit szem előtt tartva cselekszik. Így menetel, majd pedig sprintel az emberiség a totális, értelmetlen háború és akár a kihalás szakadéka felé. Nincs nagy, gonosz, rettenetes külső ellenség: mi magunk vagyunk önnön pusztulásunk ügynökei. (Rusznyák Csaba)

G.L.O.W. (első évad, Netflix)

A Netflixnek brutálisan jó éve volt 2017-ben: a nyolcvanas évek női pankrátorműsorának (Gorgeous Ladies of Wrestling) történetét is náluk hozta össze az Orange is The New Black börtönsorozatának készítőgárdája egy valós történetet feldolgozó dokumentumfilm alapján. A Los Angelesben egy üres raktárépületből a tévécsatornák sztárjaivá váló pankrátornők először csak puszta szükségből állnak rá, hogy, amint azt a show szülőatyja, az addig sexploitation filmeket rendező Sam Sylvia fogalmazza meg: „olyan családbarát pornót forgassanak, amelyet megnézhetsz a gyerekeddel is”. A különböző magánéleti problémákkal rendelkező karakterek családdá és elszakíthatatlan barátokká kovácsolódnak az egyébként is szappanopera jellegű, a nézőket vásári fogásokkal a foteljükbe szegező pikáns sportlegenda készítése közben. Még annak is hajlakkal, neonszínű, feszülős akrobata-trikókkal és ikonikus zenékkel (Scorpions, Journey, Aerosmith) megspékelt remek szórakozás, aki hírből sem hallott a pankrációról. Az év egyik meglepetése.

Gomorrah (harmadik évad, Sky Italia)

Az olaszok maffiasorozata minden évaddal egyre jobb és jobb – a harmadik már olyan tökéletesen átgondolt és mélységesen nyomasztó karakterdráma, hogy a Drót és a Breaking Bad színvonalát közelíti. És nem holmi tipikus gengsztertörténetről (felemelkedés, uralkodás és bukás íve) van szó, hanem folytonosan, dinamikusan és veszélyesen váltakozó viszonyrendszerek és hátsó szándékok gyilkos forgatagáról, szinte királydrámákba illő árulásokról, ármánykodásokról és sorstragédiákról. Ciro és Gennarro mindketten mélypontra süllyednek, és onnan kénytelenek ismét felküzdeni magukat a nápolyi tápláléklánc csúcsára – együtt, pedig nemrég még halálos ellenségek voltak. Az, ahogy a mindenét elveszített (mindenét tönkretett) Ciro új célt talál magának, és ahogy ezt a célt eléri, az olyan gyönyörű és megkapó, amennyire ezeknek a fogalmaknak egyáltalán lehet értelmezési tartományuk ebben a letaglózó alvilági mélymocsokban. (Rusznyák Csaba)

Mindhunter (első évad, Netflix)

Ritkán érzem magam olyan kényelmetlenül film/sorozat alatt, mint a Mindhuntert nézve. Pedig a méltóságteljes lassúsággal csordogáló alig-cselekményben a sorozatgyilkosos téma ellenére nincsenek szaftos részek, kegyetlen elhalálozások vagy feszültséggel teli nyomozások. David Fincher (producer, illetve az első és utolsó két rész rendezője) statikus jelenetekkel borzongat: véget nem érő dialógusok zajlanak beteg gyilkosokkal, beteg gyilkosok elméjéről és a mindezzel kapcsolatos morális, illendőségi és szakmai kérdésekről, problémákról. Félelmetes, ahogy tényszerű, már-már szenvtelen diskurzusok zajlanak emberi életek módszeres, élvezetből elkövetett meggyilkolásáról. És félelmetes, hogy az e világba vezető kalauzunk, az FBI-os főszereplő néha maga is épp olyan rideg és érzéketlen, mint szörnyetegként rács mögé zárt riportalanyai – ami persze nem véletlen, hiszen a sorozat alapvetése éppen az, hogy bármennyire szeretnénk is szörnyetegnek leírni ezeket a gyilkosokat, hogy minél nagyobb távolságot tarthassunk köztük és maguk között, a kegyetlen igazság az, hogy bizony ők is emberek. Vagyis meg kell értenünk őket. (PS: Ed Kemper – Cameron Britton alakításában – a XXI. század Hannibal Lectere, pedig semmit sem csinál az egész évad alatt, csak beszél és beszél.) (Rusznyák Csaba)

Ozark (első évad, Netflix)

Az Ozark Jason Bateman legalább olyan sikeres menekülőmutatványa a komikusi skatulyából, mint amilyet Bryan Cranstontól láthattunk, amikor a Breaking Bad mára kultikus sorozatával a mennybe ment. Mintha az Arrested Development Martin Bluthja egy Tarantino-filmbe került volna: a Chicagóból családjával az Ozark-tavak partjára menekülő Marty Byrdnek nyolcmillió dollárnyi kartellpénzt kell viharos gyorsasággal tisztára mosnia, hogy mentse a szánalmas kis tyúkszaros életét. Az unalmas, isten háta mögötti üdülőtelepnek tűnő helyen azonban nem csak a helyi hillbilly kiskirállyal kell szembenéznie, hanem egy semmitől vissza nem riadó redneck családdal és egy bulldogként a nyomába szegődött FBI ügynökkel is. A remek, fekete humorú történetet parádés alakítások teszik még élvezetesebbé, de különösen a Langmore-família eszeként brillírozó, tinédzser Ruthot alakító Julia Garnerre lesz érdemes figyelni a jövőben. (Nagy Krisztián)

The Punisher (első évad, Netflix)

Sok jó sorozat volt idén, és kapásból tudnék mondani kettőt is, amit simán a The Punisher elé helyeznék, egy azonban bizonyos: korábban szinte sehol, sem filmben sem képregényben nem kapott olyan mélységet Frank Castle karaktere, mint a Netflix idei sorozatában. Aki olvasott valaha Punisher képregényt az tudja, hogy Castle drámája legalább annyira a saját magától értetődő tulajdonsága, mint a lábmérete. Nem kell különösebben megmagyarázni sem a családja elvesztését, sem a háborús múltjában történteket, és azt az utat sem, amely az önbíráskodással van kikövezve. Steve Lightfoot mégis erre tett kísérletet, ami egy hardcore képregényrajongó számára egészen félelmetesen hathat pár rész után, de ahogy haladunk előre az epizódokkal a sorozat kilóra megveszi a nézőjét. Itt nem egy klasszikus, egy részben eldarált eredettörténetnek vagyunk tanúi, hanem egy komplexen felépített karakter élete azon eseményeink, amelyeknek köszönhetően végül azzá vált, aki. Nem véletlen, hogy a koponyás póló is csak a sorozat végén kerül elő. Egy igazi legenda születését követhetjük végig a The Punisher első évadában, amely minden kétséget kizáróan a második évadra fog pontosan azzá válni, amit 2017-ben vártunk tőle. (TheBerzerker)


Samurai Jack (ötödik évad, Adult Swim)

Röpke 13 évet kellett várni a távoli jövőbe száműzött szamuráj történetének lezárására – csak azért nem mondom, hogy megérte a várakozás, mert én egyáltalán nem várakoztam, nagyjából az utolsó évad startja előtt pótoltam a korábbi részeket. És bármennyire is bírtam Jack kalandjait, soha korábban nem kerülhettek volna fel egy ilyen listára – ahhoz túl váltakozó színvonalon mozogtak. Ez az utolsó tíz epizód azonban történetileg és minőségileg is tökéletes, lenyűgöző egészet alkot: nem csak az elkerülhetetlen, végső csatát tudja le fantasztikusan, de felmutat karakterfejlődést, drámát, édeskeserű befejezést, továbbá már-már költői vizuális és tartalmi fogásokkal mereng el a harcos lelkéről, a végtelen háborúzásról, a gonosz megrontó, korrumpáló természetéről. Badass és szép egyszerre. Így kell ezt. (Rusznyák Csaba)

Stranger Things (második évad, Netflix)

Nem találkoztam élő emberrel, aki ne imádta volna a Stranger Things első évadát. A Duffer fivérek sorozata nem csupán a gyerekkori emlékeket elevenítette fel, hanem újra gyerekké változtatta nézőit. A sorozat második évadának kétségkívül magas lecet kellett megugrania, mégis sikerrel járt, ami iszonyúan nagy megelégedéssel töltötte el piciny, gyermeteg szívemet. Miért volt jó a második évad? Mert tudott egy kicsit más lenni amellett, hogy a varázsából egy cseppet sem veszített. Képes lett felnőtté (vagy legalábbis tinédzserré) válni, amellett, hogy valahol mégis gyerek maradt, és a nosztalgiavasút mellett elkezdte tudatosan felépíteni önmagát és azt a környező világot, amelynek most már második éve lehetünk részesei. És ezt még csaj véletlenül se becsüljük alá, mert könnyen lehet, hogy egy új univerzum kialakulásának lehetünk szem és fültanúi. (TheBerzerker)

Taboo (első évad, BBC One)

A Taboo egyértelműen Tom Hardy személyes, megszállott-lázas performansza, még akkor is, ha a forgatókönyvet az apjával együtt írta, és egytől-egyig remek mellékszereplőket válogatott maga mellé. James Delaney, az Afrikából visszatérő, ellenállhatatlanul delejes karizmával és sajátos erkölcsi kódexszel rendelkező dzsentleman-vadember veszedelmes hurrikánként söpör végig a Régens-kori London alvilágán és felsőbb társadalmi körein. Megállíthatatlanul törtet előre, először vonakodó, majd végletekig lojális segítőket rántva magával egy horizonton vöröslő, vércsutakos cél felé: egy tornádó szeme, mordulásokkal kommunikáló, két lábon járó veszedelem. A Kelet-indiai Társaság, a brit Korona és az amerikai titkosszolgálat vérgőzös tánca egy zsebkendőnyi földterület körül, olyan sűrű atmoszférával, amin csak Tom Hardy őrült tekintetű sámánja tud keresztülvágni. (Nagy Krisztián)

Twin Peaks (harmadik évad, Showtime)

Huszonhat év után visszatérni a világ egyik leghíresebb és legnagyobb hatású sorozatához? Lehetetlen vállalkozás, az a fajta pénzéhes kereskedelmi vergődés, amely csak csúfos kudarccal végződhet. Normál esetben. De már az eredeti Twin Peaks is egy korát és közegét meghazudtoló fenomén volt – az új pedig megint az, vagyis teljesen más, mint bármi, amit manapság látni a tévében, és más, mint az eredeti annak idején. Nosztalgiázás helyett (akad az is, de sosincs előtérben) a Shotwime-tól szabad kezet kapott Lynch igazi, öntörvényű művészként szarta keresztbe a mindenféle nézői elvárásokat, és rúgta fel a történetmesélési és sorozatdramaturgiai szabályokat, hogy olyasvalamit tegyen le az asztalra, amit minden túlzás nélkül csak ő tud. Ha vannak is gyengébb pillanatai és szálai a sorozatnak, már csak merész, szerzői víziói és a zsigeri horrortól az édeskeserű karakterbúcsún át a lelket simogató katarzisig terjedő érzelmi és hangulati skálája miatt is felejthetetlen. (Rusznyák Csaba)

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!