Sok mindent láttunk, hallottunk és olvastunk tavaly, ami a többi listánkra nem fért fel. A tradíciók jegyében következzék hát a Geekz 2019-es saláta-leglistája!
RUSZNYÁK CSABA
Az év...
…záróképe: Monos. Semmi nagy fordulat vagy meglepetés vagy parasztvakítás, csak egy fájdalmasan tiszta reakció a háborúk és a gyerekek egyértelműen össze nem tartozó, tragikusan mégis folyton-folyvást összefonódó témájára. (További jelöltek: Bosszúállók: Végjáték, A kedvenc.)
…karaktergyilkossága: Tehát Doctor Manhattan, aki anno teljesen eltávolodott a szerelmétől, az emberektől és úgy általában az emberiségtől, mind fizikailag, mind érzelmileg, mind koncepcionálisan, mind filozófiailag, mind… mindenhogy, mert istenszerű lényként túlnőtt ezeken a halandó csacskaságokon… most hirtelen, a semmiből szerelembe esik? És ha már szerelembe esik (kapitális vadbaromság #1), vagyis minden átmenet és magyarázat nélkül visszaereszkedik az emberi felfogás és érzékelés szintjére, akkor miért nem kezd el újra törődni magával az emberiséggel is (kapitális vadbaromság #2)? Kedves Damon Lindelof, gondolkodtál te ezen legalább fél darab kibaszott percig?
…magyar filmes meglepetése: A Valan pont azt fogja meg a legjobban, ami a magyar műfaji filmeknek a legkevésbé szokott sikerülni: a hangulatot. Ráadásul jók a karakterei, és még mondanivalója is akad. A Kút óta a legjobb a kategóriájában.
…egyetlen filmje, aminél kijöttem a moziból: Az oroszlánkirály című kultúraszennyezés. (Illetve akadt még egy-két másik félbehagyott film, de az filmfesztiválon volt, és ott nagyon mások a körülmények.)
…önkéntelen filmes flashbackje: Harvey Weinstein járókerettel érkezett a bírósági tárgyalására december elején, és… Emlékeztek, amikor a Casinóban a maffiózók hirtelen mind rozoga, lélegeztetőgépen lógó, gyöngye aggastyánok lettek, amint arról volt szó, hogy valami szimpátiát kéne kicsikarni az esküdtszékből…?
…akcióhulladéka: Nem gondoltam, hogy bármi képes lejjebb vinni a lécet Hollywoodban a Transformers-filmeknél, de a Hobbs & Shaw stábja keményen megdolgozott a prekoncepcióm megdöntéséért. Ez a film nem csak erőltetett, humortalan (a kb. két jó poént ellőtték már az előzetesekben), unalmas és seggostoba, de (és most jön a lényeg, mert hát a Halálos iramban-franchise-tól az előbbiek eleve nem meglepőek) csakis borzalmas, BORZALMAS akciójelenetek vannak benne. Az autós csörték katasztrofális CGI-hányadékok ritmus, feszültség és ötletek nélkül, a lövöldözések és bunyók meg stílustalan, pocsékul felvett/vágott lapos kapkodások – ez utóbbiak demonstrálják a legjobban, hogy a Halálos iramban stábja (amely 2011-ben még le tudta forgatni a túlzás nélkül lélegzetelállító, ráadásul nagyrészt CGI-mentes széfvonszolós üldözést) már egy percnyi akciót nem tud akár csak elfogadható szinten produkálni CGI nélkül. (Anélkül se nagyon, de az más kérdés.) Kontárok.
...blöffje: A Joker, amely független a nagy szuperhős-univerzumoktól, de közben nyilvánvalóan mégse, veszettül eredeti, de valójában egy csomó jobb filmből van összetákolva (Taxisofőr, A komédia királya, Összeomlás), okosan és árnyaltan gondolkodik a társadalmi kérdésekről, de csak amennyire egy átlag kamasz.
…tévésorozatos eseménye: a Deadwood-film. Nagyon kellett a sorozatnak ez a régóta ígérgetett lezárás, és óriási öröm, hogy sikerült ilyen szépen, elegánsan és tökösen kivitelezni. Úgy érezni a karaktereken az eltelt tíz évet (köszönhetően az apró megjegyzéseknek, a színészek játékának és a jelmezeknek), hogy közben senki nem olvassa fel nekünk, mi mindenen történt velük, mióta utoljára láttuk őket. Úgy tértünk vissza Deadwoodba, mintha soha el se mentünk volna…
...tévésorozatos csalódása: Olyan sok, hogy összeszámolni sem tudom. A nagy elánnal felvezetett és körülrajongott szériák szinte kivétel nélkül kisebb-nagyobb csalódást okoztak: a The Boystól a Watchmenen és a Trónok harcán át a The Witcherig és a The Mandalorianig (még utóbbi kettővel voltam a legjobban kibékülve, de azok is csak tisztes iparosmunkák). Miközben sokan évek óta azért rimánkodnak, hogy legyen már végre vége a mozis szuperhősáradatnak, én inkább annak örülnék, ha a "peak-TV" kicsit kevésbé támaszkodna maga is adaptációkra, franchise-okra, remake-ekre - mert így előbb-utóbb a tévésorozatok is a hollywoodi filmek ötlettelenségének és kóros kockázatkerülésének sorsára jutnak.
…„te is, fiam?” elszontyolodása: Ben Wheatley leszerződött a Tomb Raider második részére. De miért? Miért? Miért??? MIÉRT? Valaki keverjen le neki egy pofont, hogy észhez térjen, és csináljon valami értelmesebbet…
…„végre te is” örömködése: John McTiernan két évtized után új filmmel tér vissza! (Tau Ceti 4 című sci-fi-akció, főszerepben Uma Thurmannel és Travis Fimmellel.)
…forgatási infója: Biztosra vettem, hogy a lenti kép egy utólag összevagdosott (és egysnittesnek álcázott) jelenet, mert lehetetlennek vagy minimum logisztikai rémálomnak tűnt, hogy az MCU szinte teljes színészgárdáját (a főszereplőkön kívül Jacksonnal, Hurttel, Phfeifferrel, Douglasszel stb.) összehozták volna egyetlen felvétel erejéig. És mégis megcsinálták, tényleg mindenki ott volt.
…kihagyott ziccere: Creed II. Mert ezt a (jelenlegi formájában totálisan középszerű és érdektelen) filmet Drago címen kellett volna megcsinálni, és az egész sztorit a Lundgren-karakter fia, Viktor Drago szemszögéből kellett volna elmesélni.
…másik kihagyott ziccere: Brightburn – Superman-parafrázis horrorként? Hogy lehet egy ilyen izgalmas koncepciót ennyire botrányunalmasan kivitelezni?
…gusztustalan politika-kultúra ütközése: Art Spiegelman a Marvel felkérésére írt egy bevezetőt egy exkluzív kötetükhöz, de mivel volt benne egy vitriolos megjegyzés Trumpról (nem név szerint: Amerika Kapitány nemezise, a Vörös Koponya nyomán Narancs Koponyaként emlegette), a Marvel visszadobta az egészet, mondván, hogy ők „apolitikusak”. Aztán kiderült (ld. Spiegelman cikkét a témában), hogy a Marvel elnöke, Ike Perlmutter Trump régi barátja, nem hivatalos tanácsadója, továbbá Trump elit golfklubjának tagja, valamint anyagilag támogatja Trump kampányát – az „apolitikus” Marvelből származó pénzével. Tipikus: mindig azok ágálnak a kultúra politikamentessége mellett (ami eleve hülyeség), akik maguk nyakig vannak a politikában (ráadásul általában a szararcok oldalán). A lenti kép egy lazán kapcsolódó, de nevetségesen/elszomorítóan találó paródia.
…legszebb nagy popkult fináléja: abban az évben, amikor egyszerre ért véget a Skywalker saga, a Trónok harca és az MCU (első?) történetfolyama, egyedül ez utóbbi nem szarta össze magát dicstelenül a feladat súlya alatt. De akkor is inkább a The Walking Dead képregénysorozatot citálom ide, amely 16 év és 193 rész után futott át a záróvonalon – és lehet, hogy szintén nem tökéletesen, de abszolút kielégítően.
BORBÍRÓ ANDRIS
Számomra 2019...
... legjobb idén pótolt filmélményei: Idén három film kapott tőlem maximális pontszámot a Letterboxd-listámon azok közül, melyet nem 2019-ben mutattak be, és még nem láttam őket korábban: a Varga Katalin balladája, A lápvidék harcosai (Southern Comfort) és a November (gyönyörű, művészi, észt romantikus horror-dráma-szatíra). Mellettük a tavalyi csalódások - Mi (Us), Volt egyszer egy Hollywood - emlékeztettek arra, hogy miért nem érdemes mindig csak az alaposan bereklámozott és körülrajongott filmeket néznem.
... legjobb idén pótolt dokumentumfilm-élménye: A Lost Soul: The Doomed Journey of Richard Stanley’s "Island of Dr. Moreau" egy tehetséges, kreatív, de gyakorlatlan filmrendező, valamint beépített problémák (önimádó és akaratos színészek, a világ egyik legcsapadékosabb őserdője) és balszerencsés fordulatok sújtotta forgatás izgalmas, humoros és kiábrándító története. (Marlon Brando egy fasz, de legalább mellette zseni is, ami a doksiból is kiderül, Val Kilmer viszont simán csak egy egoista seggfej.) De ez a doksi még a fenti film ismerete nélkül, önmagában is lenyűgöző pillantás a filmkészítés több vetületére is - ráadásul rettentő humoros is.
... legnagyobb visszatérése: Richard Stanley-t a hollywoodi filmgyár-gépezet letiporta, megette és kiköpte (lásd előző pont), pedig több legendás munkájával is bizonyította tehetségét (Hardware!!!). Remélhetőleg a Color out of Space-szel újra pályára áll karrierje. Hadd kérjek még egy kör tapsot, hölgyeim és uraim! Legutóbbi egész estés játékfilmjét 92-ben rendezte, így - ha közbeeső zenés, dokumentum- és rövidfilmjeit nem számoljuk (ami önmagában pofátlanság, de egy ennyire markáns, szerzői műfaji remekművekkel induló rendező esetében talán mégsem az) - huszonhét év után tért vissza!
... leghígabb filmje: Nem mondom, hogy nincsenek jó pillanatai a Volt egyszer egy Hollywoodnak, de 60 percet ki lehetne vágni belőle úgy, hogy az eredmény sokkal jobb legyen. Minden jelenete két-háromszor annyi ideig tart, mint kéne, és vannak teljesen felesleges történetszálak is. Tarantino újabb és újabb filmmel bizonyítja, hogy egy-egy jelenetet képes remek, bizarr ötletekkel megragadni, de forgatókönyvírói képességeit elvesztette, és (talán a saját ötleteinek túlzott imádata miatt) már filmet vágni sem tud. Vagy legalábbis nem hajlandó.
... legviccesebb és legbizarrabb pillanata: "MONKEY JUIIIICE!!!", vélekedik (üvölt teli torokból, kifordult szemmel) Willem Dafoe, miközben a tisztességes és nagy mennyiségű tisztaszesz elfogytával nekiállnak a világítótorony működtetéséhez szükséges üzemanyagot - valamiféle ipari szeszt vagy petróleumot(?) - vedelni derék kollégájával. Ez a kép még az egyébként is igen... khmm, különös filmből is kiemelkedik, amelyhez forgatási anekdoták is bőven tapadnak (Pattinson például rendszeresen hülyére itta magát a forgatás alatt a szerepe kedvéért, minek következtében Dafoe kilátásba helyezte, hogy lelép a picsába, amennyiben tündöklő vámpírmúltja levedlése érdekében a method-actingot túltoló ifjabb kollégája leokádja).
... legütősebb multikulturális gegje: A gazdag dél-koreai család és az általuk cselédként tartott csóró dél-koreai család viszonya talán nem egyértelműen dekódolható egy nyugati néző számára. Bong Joon-ho rendező a film végi csúcsjelenetben egy zseniális vizuális geggel egyszerre magyarázta meg és tette vaskos abszurd humorúvá a szituációt, amikor is a szegények valóságától eltávolodott jómódú család parancsára az addigra lelkileg kikészült cseléd-család férfitagjai az amerikai (kiirtott, elnyomott, rezervátumba kényszerített) őslakosok fejdíszét öltik fel. Song Kang-ho zaklatott, mégis nevetséges ábrázata sokáig emlékezetes marad.
... leglangyosabb pancsolója: A The Mandalorian lehetett volna valami egészen újszerű a napjaink agyonmenedzselt Star Wars-gépvilágban: kísérletező, felnőttes, merész. Ehelyett egy egészen fura, kopogós, szinte vázlatos sorozatot kaptunk, amely félig felöltöztetett cselekménysablonokat prezentál egy nagyon lazán összefüggő történet keretében, egy borzalmasan rossz ötlettel súlyosbítva (jellegtelen és arctalan Anonymus mint főhős...?). És mégsem értékelhetetlen szar, mert a Disney-menedzsermajmok feltehetően kisebb csapatának figyelme, az univerzum súlyos főtémáitól való függetlenség (Erő, Skywalkerek, Birodalom-Lázadók) és az epizodikus, laza szerkezet megenged egy olyan könnyedséget a sorozatnak, amelyet az izzadtságszagú, egymással küzdő koncepciókból összefércelt, egyetlen világos szerzői szemlélettel össze nem fogott filmepizódok hírből sem ismernek. (Talán a Solo meg a Zsivány Egyes valamennyire, de az előbbi valahogy olyan balfasz és unalmas lett, hogy inkább hagyjuk.) Szóval nem igazán jó, nem igazán vacak, csak amolyan hetente elnézhető pancsoló egy szégyentelenül cukiskodó Baby Yodával meg legalább egy karakteres állandó szereplő ordító hiányával. De a Zsivány Egyeshez hasonlóan a sorozat messze legizgalmasabb dialógusbeli felvetését itt is azonnal félredobják tisztességes válasz nélkül (amott a Lázadás kritikája mint a Birodalomhoz hasonlóan katonákat zabáló háborús szervezet, itt a Birodalom bukása után erőszakkal teli, kaotikus, közrendet nélkülöző galaxis vádja).
... legújítóbb, legkreatívabb videojátéka: Ne aggódjatok, lesz külön videojátékos toplista is egy nálam sokkal többet játszó szerzőtől, de nekem mint kiöregedett és szűk szabadidejű játékosnak, akinek már egyáltalán nincs türelme elkoptatott ötletekre, unalmas gyűjtögetős-achievementes időhúzásokra és a századik sematikus, ugyanazon panelekből összefércelt fikciós világra, muszáj külön kiemelnem a Disco Elysiumot. Évek óta várom ezt a játékot, és még így is pozitívan csalódtam benne. Idejét sem tudom, mikor villantott akár csak egyetlen annyira zseniális, újító ötletet videojáték, mint amilyeneket ez két kézzel szór. Iróniával, de bátran tálalt politikai és filozófiai témák, szerfüggőség felnőttesen és őszintén, tudati folyamatok frappáns modellezése, semmi fránya, monoton harc, remek karakterek tucatjai... folytassam?
... legjobb régi filmzene-kedvencem: Morricone a kedvenc filmzeneszerzőm, hallgattam már rengetegszer a klasszikusait, és voltam a budapesti koncertjén is. Egy relatíve ismeretlen filmhez írt remekművét azonban csak nemrég azonosítottam be egy random westernzenei válogatásról. A Guns Don't Talk című film Gli Indiani (Az indiánok) című dinamikus, mesteri tétele még a The Mandalorian - egyébként remek és egyedi - soundtrackjét is lenyomta nálam.
... legjobb idei filmzene-kedvencem: A The Mandalorian főcímzenéje egyszerű és nagyszerű: érdekesnek, nem ezerszer hallottnak hat, működik meglehetősen bátor és különös hangszer- és stíluskeverése, miközben mégis van némi szerénysége is, ami jól illik a sorozat üdítő földhözragadtságához.
... legjobb könyvmegjelenése: Pofátlan leszek (nem baj, a legjobb könyves listánk úgyis hazai megjelenésekre koncentrál), de én 2019-ben egy külföldi kötetet ünnepeltem a legjobban, méghozzá R. A. Lafferty válogatott novelláit. Lafferty a legkreatívabb és legokosabb fantasztikus írók egyike, aki - sok másik kedvencemhez hasonlóan (mint például Robert W. Chambers, H. P. Lovecraft, Stanislaw Lem vagy Neil Gaiman) - rövid novellában is meg tudta mutatni erejét, sőt ez a fő erőssége. Érthetetlen, hogy miért olyan nehéz hozzáférni írásaihoz nemhogy magyarul (a régi Galaktikákban elszórtan felbukkant), de még angolul is.
NYERGES CSABA
Az év...
...legnagyobb pozitív & negatív meglepetése egyben: A Trónok Harca utolsó évadának werkfilmjében több megható pillanat volt, mint az évadban.
...legmeghatóbb pillanata: John ajtót nyit a Yesterdayben (a házig vezető út pont elég hosszú, hogy elkezdd kapisgálni: valami hasonló következik, de én pl. Paulra számítottam).
...legcoolabb akciójelenete: Number Five lezúz mindenkit a Donut Shopban, miközben dübörög az Istanbul a They Might Be Giantstól
...legbizarrabb pillanata: Joe Pesci Kölyöknek szólítja Robert de Nirót Az írben, miközben a CGI ezt a legkevésbé sem indokolja.
...legjobb felfedezése: A Poket-zsebkönyvek. Pelevin, Háy János, Murakami Haruki, Sánta Ferenc stb. Automatából veheted, és mind elfér egyetlen kézben.
...legintelligensebb érzelmi hullámvasútja: After Life (Netflix) – Ricky Gervais a legjobb formájában. Röhögsz, aztán elszontyolodsz. Röhögsz, aztán elszontyolodsz. Röhögsz…
...legbizarrabb ivós játéka: A Marianne (Netflix) első része. Igyál egy felest minden horror-klisénél, a negyvenedik percre saturészeg leszel.
...legnagyobb kihagyott ziccere: A Szent Crispián napi beszéd az V. Henrikben minden idők egyik leghíresebb monológja (band of brothers, valaki?), egyben minden nagy filmes csata előtti lelkesítő beszéd ősatyja. Ha már Edgertonék nem vették át a The Kingben, legalább illett volna valami megközelítően hasonló frappánsat írni, nem csak lenyúlni Russell Crowe-t a Kapitány és katonából.
...legröhejesebb erotikus (nak szánt) jelenete: Geralt először találkozik Yenneferrel, miközben a háttérben lassított(nak tűnő) felvételben zajlik valami orgiaszerűség.