A Tomb Raider találkozása a Múmiával és A nemzet aranyával, legalábbis az első kommentárok szerint. A játékot szerettük, a filmet nem biztos, hogy fogjuk, még ha a szereplőgárda kellően izmosnak is tűnik (Jake Gyllenhaal, Gemma Arterton, Alfred Molina, Ben Kingsley.) Amerikai bemutató jövő májusban, előzetes a tovább után.
Idén az igazi ínyencek egyetlen horrorkomédiát vártak csak a ködös Albionból, a már nevében is izgalmas Leszbikus vámpírok gyilkosait, amiről azonban kiderült, hogy iszonytatóan ostoba, vértelen és humortalan film (ráadásul különösebben erotikusnak sem nevezhető). A hasonló témát boncolgató Doghouse-t, amelyet ugyancsak idén dobott piacra a népszerű P2P-kiadó, és szintúgy brit produkció, nem övezett ilyen hype, de mégis jóval szórakoztatóbbra sikeredett.
A Doghouse-ban nincs egy darab leszbikus vámpír sem, viszont hasonló a szituáció: fiatal férfiak egy csoportja leutazik vidékre, egy isten háta mögötti faluba, csajozási és relaxációs (értsd: vedelési) szándékkal, illetve, hogy segítsenek a legjobb havernek elfelejteni, hogy épp most dobta ki az asszony. Hogy pontosan miből gondolják azt, hogy a párszáz lelkes porfészkek tele vannak egyszerre hamvas és dögös fiatal nőkkel, akik csak rájuk várnak, az egyik filmben sem derül ki. A Doghouse hősei a Moodley nevű faluban kötnek ki, amely első pillanatra teljesen kihaltnak tűnik, míg elő nem kezdenek mászni a férfihúsra éhező felajzott nőstények. A dolog szépséghibája csupán annyi, hogy a helyi lányok és asszonyok a szó legszorosabb értelmében akarják felfalni a látogatókat. A folytatás a horrorkomédiák, pontosabban a zomkomok koreográfiája szerint alakul, még ha utólag ki is derül, hogy nem igazi zombikról, hanem vírusfertőzöttekről van szó, akik ráadásul mutálódni is képesek.
A legutóbbi, Geekzen tárgyalt horrorkomédia kapcsán Chavez kolléga biztosította a híveket arról, hogy nincs a Shaun of the Dead trónja veszélyben, ugyanezt itt felesleges lenne megtenni, mert egy pillanatra sem merül fel, hogy a két film ugyanabban a ligában indulna. A Doghouse-nak pont annyival szerényebbek az ambíciói, amennyivel az alkotói is szerényebb képességűek. A maszkokra, a trükkökre és a gore mennyiségére ugyan sok panaszunk nem lehet, annál bosszantóbbak a forgatókönyv pongyolaságai, már ami a történet műfaji vonatkozásait illeti. Vajon a feldühödött vérasszonyok, akik a közelharcban elég erősnek tűnnek, és szerszámaik is vannak (mindenki az egykori szakmája eszközét használja: a fodrász az ollót, a hentes a bárdot, a fogorvos a fúrót), miért torpannak meg egy ablaküveg előtt, miközben a főhősök odabent teázgatnak? A történet vége felé kapunk ugyan némi magyarázatot a (kvázi)zombi-epidémia kialakulásának okairól, de nem ez a film erősebb oldala.
 |
Az alapszituáció kínálta ziccereket jóval ügyesebben csapdossa le a Doghouse, vagyis azt, hogy itt tulajdonképpen a „nemek csatájának” dramatizált, horror-verzióját láthatjuk férfi szemszögből. Az intróból, amelyben a szereplők elindulnak otthonról a hétvégi „boy’s weekend”-re, kiderül, hogy egyikük sem él éppen egészséges, kiegyensúlyozott párkapcsolatban. Az egyik végletet azok képviselik, akik felett az asszony vagy a barátnő (vagy a barát: van egy homoszexuális is a csapatban) totális kontrollt gyakorol, vagy próbál gyakorolni, a másikat pedig Neil, aki kizárólag egyéjszakás kalandokban utazik. Adott tehát négy, magát férfi mivoltában elnyomottnak érző férfi (plusz egy ötödik, aki alapból nem sokra becsüli a nőket), így aztán amikor Moodley-ban aprítani kell a hárpiává változott nőket, nem csak az életükért küzdenek, de a hétköznapok során felgyülemlett frusztrációikat is levezethetik. A film első fele tulajdonképpen politikailag teljesen korrekt, itt még a főhősök (de leginkább Neil) beszűkült macsó-mentalitása a fő poénforrás, mintha csak azt kapnák, amit megérdemelnek. (A legszebb: amikor vitatkozni kezdenek azon, melyik zombinő a dögösebb.) A végére aztán lassan kiderül, hogy itt épphogy nem a macsóság kritikájáról, hanem az ünnepléséről van szó. Hogy a néző pontosan értse, miről van szó, Vince (a kirúgott és emiatt depresszióba zuhant férj), össze is foglalja a végén egy monológban: „Azzá válunk, amivé akarják, hogy váljunk. Megbízhatóak, érettek, háziasítottak. És mi lesz mindig a vége? Ránk unnak. Ha a nők csak egy háziállatot akarnak, miért nem vesznek egy kibaszott labradort? Elegem volt ebből! Mától azt kapják, amit látnak.”
 |
Az alkotók persze ügyelnek rá, hogy az efféle nagyjeleneteket egyből idézőjelbe, és a műfajparódia részévé tegyék, de a lényegen ez nem változtat. A Doghouse a nagy női emancipációban magukat elnyomottnak, férfiasságuk lényegétől megfosztottnak érző férfiközönségnek szól, már-már populista módon. A „nemek harca” témát fel lehetett volna kicsit komolyabban is dolgozni , valahogy úgy, ahogy azt a Mély harapás teszi (női oldalról, természetesen), de még a komédia sem működik mindig: az infantilis poénokból kevesebb is elég lett volna. Ennek ellenére a film összességében friss és lendületes, meglepően jó a fényképezés, magabiztos a rendezés, és telitalálat a casting (létezhet olyan brit macsófilm, amiben Danny Dyer nem kap szerepet?). Kábé erre találták ki a kifejezést: guilty pleasure.
(A film nem érdemelne 4 csillagot, csak 3 és felet, de mivel olyan itt nincs, felfelé kerekítettem.)
Mi itt a Geekblognál szeretjük a kultúrát, Richard Gale rendező The Horribly Slow Murderer with the Extremely Inefficient Weapon című ál-előzetese pedig nyilván része az egyetemes (rövid)filmes kánonnak, hiszen Németországtól Koreán át Amerikáig több jelentős fesztiválon kapott fődíjat. A cím magáért beszél, az alapötlet szellemes, a kivitelezés vérprofi, talán egyedül a 10 perces játékidő hosszú egy kissé.
A teológiai torture porn, illetve a dzsungeles futóverseny műfajában tett kitérő után Mel Gibson visszatért a zsaruszerephez: egy olyan gyilkossági nyomozót játszik, akinek megölik a lányát, az ügy szálai pedig kormánykörökbe vezetnek, de mindenféle vállalati összefonódások és egyéb disznóságok is kiderülnek. A rendező a Bond-specialista Martin Campbell, az író William Monahan (A Tégla, Hazugságok hálója, Mennyei Királyság). Előzetes itt, poszter a tovább után.
Vincenzo Natali sci-fi horrorjában két tudós azzal szórakozik, hogy különböző állatok génjeiből újfajta hibrideket hoznak létre. Az alábbi klipben megtekinthetjük, ahogy az Adrien Brody és Sarah Polley alakította páros megpróbálja befogni az egyik elszabadult szörnyszülöttet. A téma nem tűnik túl eredetinek, de Del Toro az egyik producer, úgyhogy reménykedjünk.
Az alábbi tréler magáért beszél... A hasonló című 1951-es filmben Charlton Heston és Peter Lorre játszotta a főszerepet, és bizony a helyszínek, a karakterek és a történet is nagyjából ugyanaz.
Természetesen egy ál-trailerről van szó, amelyben valaki összeszedte azokat a jeleneteket a különböző filmekből, amelyek Spielbergéket "inspirálták". A tanulság? A jó merítés fél siker. (A másik felét a tehetség és az időzítés adja.)
Megérkezett Wes Anderson rókameséjének második előzetese. Magyar bemutató: november 12. (egy nappal az amerikai premier előtt.) valamikor jövő januárban.
A tegnapi Emmy-díjkiosztó egyetlen érdekes eseménye Dr. Horrible feltűnése volt. Íme.
Harry Brown legjobb barátját a helyi huligánok megölik, mire az egykori tengerészgyalogos bosszút áll. Nem egy Charlie Kaufman-i bonyolultságú sztori, de Michael Caine-t bármiben szívesen megnézem. Ez lesz a Bosszúvágy és a Gran Torino brit változata?
Zombinak öltözött rajongók várják George Romero rendezőt a Torontói filmesztiválon. (forrás: HVG)
Bevallom töredelmesen, Jorge Molina nevével ezidáig még nem találkoztam. A kubai rendező az IMDb szerint nagy horror fan, eddig főleg rövidfilmeket készített, az egyikről azt írja egy hozzászóló, hogy Jess Franco, José Mojica Marins és Ken Russell hatását mutatja. Az alábbi korhatárosnak ígérkező Piroska és a Farkas átiratnak egyelőre adatlapja sincs, a sztorijáról sem tudni semmit, de nem néz ki rosszul. Képek a meztelen Piroskáról (?) itt. (via: quietearth.us)
Ismert filmes körökben az az általános nézet, hogy a jenkik annyira pénzéhes, gátlástalan férgek, hogy képesek még a legnagyobb filmklasszikusokat is feldolgozni hazavágni, pedig sok esetben tényleg nem árt egy-egy régebbi filmet a fiatalabb közönséghez közelebb álló stílusban elkészíteni. De, hogy a Kilences terv az űrből című kultfilmet miért kell rimékelni, az rejtély. Ed Wood mester főművének épp az a bája, hogy elmondhatatlanul dilettáns munka, emiatt szórakoztató még ma is. Az alábbi tréler alapján mondjuk inkább hommage-ról lehet szó, mert ebben űrlények mellett / helyett zombik rohangálnak. A rendező (John Johnson) egyébként eddig főleg straight to dvd opuszokat fogatott, a következő munkája viszont a Stephen King-féle Sötét torony feldolgozása lesz.
Plan 9 Teaser Trailer from Darkstone Entertainment on Vimeo.
Íme az első klip a Wachowski-testvérek által producerált Ninja Assassin-ből. Lesz-e vajon Rainből, a koreai popsztárból Sho Kosugi szintű badass ninja? Apropó: természetesen Sho is szerepel a filmben.
A héten mutatják be nálunk Tony Scott új moziját (Hajsza a föld alatt), amelyről Saint-Clair kolléga már nyilatkozott is. A film japán forgalmazója úgy gondolta, ráférne némi plusz promóció Scott mester művére, és felkérte Sabu-t, hogy forgasson hozzá egy tematikájában hasonló rövidfilmet, ez található alább. Hiroyuki Tanaka neve mifelénk valószínűleg csak néhány tucatnyi embernek mond valamit (a fontosabb filmjeit néhány éve az Urániában levetítették a Japán Filmnapokon), nekik javasoljuk a Monday, a Postman Blues, a Drive vagy a Dangan Ranna beszerzését.
Filmjei többségében az történik, hogy egy szerencsétlen salaryman belekeveredik valami jakuzás ügyletbe, a néző pedig azt se tudja, sírjon-e vagy nevessen. Elég lassú tempójúak ezek a filmek, ezért is furcsa, hogy miért pont rá bízták ennek a rövidfilmnek az elkészítését. Hiába indul tonyscottos tempóban és vágásokkal, semmi köze a Hajsza a föld alatt hangulatához vagy stílusához. Az üldözéses jelenet akár a Dangan Rannából is lehetne, a finálé pedig egy tipikusan agyament Sabu-poén. Ha valaki utána bután néz maga elé, miközben a WTF hangsor magyar megfelelőjét mormolja, ne aggódjon: ez a természetes. Jobban belegondolva, mégicsak van hasonlóság Scott filmjével: az élmény végül ugyanaz - csak a Dash and Cash 5 perces.
Az alábbi 5 perces werkben a színészek agyondícsérik Romerót, ez a kevésbé érdekes rész, sokkal izgalmasabb, hogy látni is a Mestert munka közben, na meg a sztoriból is el lehet csípni ezt-azt. Kiderült egyébként az is, hogy végül nem Island of the Dead, hanem Survival of the Dead lesz a film címe, és elkészült az első plakát is. A haloványabbra sikeredett Holtak földje után a Holtak naplója engem meggyőzött arról, hogy nem szabad még leírni Romerót, így ezt a filmet is kíváncsian várom.
Ivan Engler svájci rendező kitartó ember: 8 különböző verzióját készítette el a Cargo című sci-fi-jének, majd miután összeszedte a költségvetést 2000 körül, pechjére történt egy 9/11, a befektetők pedig kivették a pénzüket. Nem adta fel, és ha az eredeti büdzsé töredékéből is, de 8 év alatt elkészítette a filmet. A törénetben semmi új: egy kereskedelmi űrhajón a legénység hibernálva utazik, egyedül Laura, a főhős van ébren, 4 hónapig kell szolgálatot teljesítenie, ámde kiderül, hogy annyira mégsincs egyedül. A klisék ellenére a képivilág izgalmasnak tűnik, és különben is: mikor láttunk utoljára egy jó svájci sci-fit?
Képzeljünk el egy olyat, hogy az Első világháborút követően nem csak Erdély kerül Romániához, de az ország egésze, és most, 2009-ben, már csak a Román Birodalom egyik prefektusaként létezik a néhai Hunnia, miközben elkeseredett magyar terrorista csoportok küzdenek – mindhiába – az önállóságért. Nos, nagyjából épp ennyire hangozhat rémisztően egy átlag koreainak A végzetes merénylet alaphelyzete, amelyben Korea a Japán birodalom egyik államaként funkcionál, mivelhogy ebben a párhuzamos világban a japánok (Amerika szövetségeseként) megnyerték a Második világháborút. A film eleji feliratok mesterien hergelik a (koreai) nézőt, kiderül például, hogy 1988-ban (Szöul helyett) Nagoyában rendezték az Olimpiát, 2002-ben pedig Japán volt a futball világbajnokság házigazdája – tökegyedül. És lehet tovább is fokozni: a korai terroristák ellen küzdő rendőrpáros egyik fele koreai felmenőkkel bír, de maga is japánul beszél és japán módra él, jelezve, hogy már nem csak Korea szűnt meg, hanem a koreai identitás sem létezik.
A helyszín Szöul, a nyitányban terroristák hatolnak be egy toronyházban rendezett kiállításra, de a JBI, azaz a japán FBI alakulatai egy meglehetősen intenzív tűzpárbajban végeznek velük. Az akciófilmes felütés után rögtön bejön egy krimiszál is: Sakamotónak, a koreai származású nyomozónak feltűnik, hogy a terroristák ugyanazt a félhold alakú, ősi kegytárgyat próbálták elrabolni, amit cirka 20 évvel korábban valakik már majdnem elloptak. Próbálná kideríteni, hogy mitől olyan értékes ez a tárgy, egy ponton azonban, amikor a szálak elvezetik egy titokzatos japán alapítványhoz, a felettesei elveszik tőle az ügyet.
A szituáció ismerős lehet a hollywoodi akciófilmekből, és a folytatás is hasonló. A hősök ezen a ponton szoktak szembenézni a múltjukkal, és Sakamoto is erre kényszerül. Megtörténik az, ami már az alaphelyzetben kódolva volt: hősünkből szép lassan előbújik az elnyomott, szégyellt-gyűlölt koreai identitás, amely folyamatot némileg gyorsítja, hogy a koreai ellenállás egyik vezetője egy belevaló terroristalány, akit mintha már korábbról ismerne.
Technikai szempontból majdhogynem kifogástalan a film, ez persze egy koreai műfaji mozi esetében nem annyira meglepő. Lee Si-myung író-rendező, akinek ez a debütálása, remekül ötvözi a sci-fik eszköztárát a noiros hangulatokkal – talán csak a nagyívű zenéből vehetett volna vissza egy kicsit –, de a nyilvánvaló nyugati hatások mellett John Woo is megidéződik a tűzpárbajok során. Működik a politikai utópia is, egészen a film kétharmadáig, ekkor viszont (spoiler?!) jön egy időutazós csavar, és az addig egészen hiteles sztoriból zagyvaság lesz. Kár, mert az alaphelyzet többet ígért, és a színészek is egy komolyabb finálét érdemeltek volna (a japán rendőrt a kiváló Tôru Nakamura alakítja, a koreait pedig Jang Dong-Kun, aki a szerep kedvéért japánul is megtanult.)
A KIADVÁNY
Ellentétben a Cinetel-féle kiadványok többségével, a képminőség ezúttal nem hibátlan, néhol elég fakóak a színek. Az eredeti (5.1-es) hang rendben van, a szinkron szokás szerint gyenge és élettelen, a film mellé viszont kivételesen extra is jár: egy 'Így készült', amiben szerencsére senki nem mondja el, hogy milyen baromi jó volt együtt dolgozni a többiekkel, helyette rövid forgatás-részletek vannak egymás után vágva, mindenféle felesleges kommentár nélkül.
ÖSSZEGZÉS
Akciófilmnek kiváló, sci-fi-ként és politikai utópiaként nagyon sokáig működik, de akit nem zavarnak az időutazós filmek logikai bukfencei, az még a finálét élvezheti. A verdikt ugyanaz, mint az eddig vizslatott Cinetel-kiadványok többsége esetén: ha nem is hibátlan a film, 990 pénzt megér.
Kiadó: CINETEL
Kép: 16:9 (1:85:1)
Hang: koreai/japán 5.1
Magyar 2.0
Felirat: magyar
Megjelenés: 2008. január
Bolti ár: 990 Ft
ÉRTÉKELÉS:
Film: 5/3
Kép: 5/4
Hang: 5/5
Extrák: 5/3
Külcsín: 5/3
A Watchmen közelgő DVD és Blu-ray megjelenése apropójából felkerült a netre az egyik legfontosabb kivágott jelenet, amelyben Hollis Masonnal, az egykori Nite Owl-lal végez pár suhanc.
Larry Gonick (ejtsd: gánik) igencsak elhivatott és kitartó ember: 1977-ben eszébe jutott feldolgozni a világtörténelmet képregényes formátumban, és alig 32 év alatt sikerült is teljesítenie a küldetést. (A befejező kötet, amely 2008-ig tárgyalja a világ eseményeinek folyását, idén októberben jelenik meg Amerikában.) Nevezett úriembernek egyébként a tudományos ismeretterjesztés a specialitása, a The Cartoon Guide sorozatában olyan témákkal foglalkozott eddigi pályafutása alatt, mint a genetika, a fizika, a kémia vagy épp a statisztika. A reáltudományok iránti vonzalmán nincs mit csodálkozni, lévén, hogy a Harvardon végzett matematika szakon, ennek tükrében viszont meglepő, hogy milyen kiváló affinitással nyúl a teljesen más tárgykörbe tartozó történelemhez.
Ahogy a Biblia manga kapcsán már fejtegettem, a képes formában történő ismeretterjesztés korántsem új találmány, de nem is kell oly messzire visszanyúlnunk, hogy hasonló kiadványra találjunk példákat. Saját gyerekkoromból egy Rajzos zenetörténet című kötet ugrik be egyből, amelyet nem egyszer és nem kétszer olvastam ki, annak ellenére, hogy a klasszikus zene sem akkor, se azóta nem hozott túlzott izgalomba. A képes formátum és a humor mégis emészthetővé, sőt kifejezetten kellemes olvasmánnyá tette a könyvet. Felteszem, egy mai, az adatokkal és dátumokkal zsúfolt történelemkönyveknek még a látványától is irtózó ifjú gyermek számára hasonló élményt jelenthet a Képregényes világtörténelem, ami így aztán tökéletesen alkalmas rá, hogy felkeltse az érdeklődést a téma iránt. Tegyük még hozzá azt is, hogy az átlagamerikai az ókorban játszódó hollywoodi filmekből gyűjti be a korszakra vonatkozó információit, lévén, hogy arrafelé a tantervben egyáltalán nem szerepel az ókor, így aztán Gonick dolgozata Amerikában talán még hasznosabb is, mint nálunk.
Az író-rajzoló felkészültsége, tudása több mint imponáló, nem a száraz történelmi adatokat sorolja, követve a szokásos kronológiát, hanem könnyed formában, de mégis kellő alapossággal mélyed bele az emberiség művelődéstörténetébe. Igaz, az első kötet nyitányában még sehol sincs az ember: Gonick a Nagy Bummal indít, és részletesen bemutatja az élet kialakulásának folyamatát. Amit persze még az „valódi tudósok” sem ismernek igazán, a könyvnek ez a része így aztán inkább csak hipotézisek gyűjteménye, igaz, ezt Gonick a saját magáról mintázott, az egyes fejezeteket felvezető narrátor segítségével be is vallja. A szerző, egyébként nem túl cizellált, humora itt még nem érvényesül annyira, nem is könnyű viccesen prezentálni a sejtosztódást, vagy az ordovícium-kori izgalmakat.
A törzsi társadalmak kialakulásának története már több verbális és vizuális ziccert kínál, Gonick egy 8 éves gyerek számára is érthető módon, és egy felnőtt számára is élvezhető formában mutatja be a civilizáció születését, és itt már a poénok sem annyira kínosak. A dolgozat akkor működik a legjobban, amikor Gonick társadalmi, kulturális és egyéb folyamatokat mutat be, magyarán van ideje és tere egy-egy témának több oldalt szentelni. A történelmi események zanzásítása során néha viszont elvéti az arányokat (a kötet végén Nagy Sándor mindössze 3 oldalt kap, miközben az Athén vs. Perzsa sztorit több fejezetben dolgozza fel.) A „történelmi események” kitétel itt persze tágan értelmezendő, hiszen a források szűkössége miatt Gonick kénytelen sokszor mítoszokhoz, legendákhoz nyúlni, viszont általában jelzi is, ha fenntartással kezelendő forrásokhoz fordul. Feldolgozza az Ószövetség egy részét is, úgy hogy közben megpróbálja a mítoszokat lenyesegetni a sztoriról és csak a vélhetően valóban megtörtént eseményeket bemutatni, illetve a Bibliából kiolvasható, de érthető módon kevéssé reklámozott részleteket (vérfertőzések, és egyéb nyalánkságok) ismertetni a rajzos lábjegyzetekben.
 |
Ami Gonick történelemszemléletét illeti, nagyjából azon a nyomon halad előre, amin az általunk is ismert történelemkönyvek, tehát kezdve Babilontól Egyiptomon át a görögökig, kisebb nagyobb kitérőkkel, úgy hogy eközben a különböző fejezetek között (értelemszerűen) ugrálnia is kell az időben. Az említett aránytévesztéseket leszámítva, ügyesen zsonglőrködik a rengeteg történetszállal, érthető stílusban, élvezetesen mesél, és nem spórol az iróniával sem. Tekintve, hogy az emberiségnek már ez a korszaka sem éppen egy békés virágünnep volt, hanem háborúk, vérontások sorozata, a távolságtartásra szükség is van. Külön dicsérendő, hogy bár a kötetek egyik célközönsége a fiatalság, Gonick nem hallgatja el a történelem brutálisabb epizódjait, csak letompítja egy-két ügyes verbális vagy képi poénnal.
Gonick rajzai egyszerű fekete-fehér karikatúrák, amelyek tökéletesen megfelelnek a célnak. A fejezeteket általában egy egész oldalas panorámaképpel nyitja, de utána főként az egy-két vonással megrajzolt figurákra koncentrál, statikus, „beszélőfejes” panelek viszont alig vannak, szinte mindig mozgásban vannak a szereplők. Egyedül az utolsó fejezet lóg ki a sorból, ott mintha Gonick elfáradt volna, mert sokkal vázlatszerűbbnek, elkapkodottabbnak tűnnek a rajzok.
A magyar kiadás egyszerű puhafedeles, kemény kötésben jelent meg, az első 7 fejezetet egyetlen 350 oldalas kötetbe sűrítve. (Azóta kijött a második kötet is, hamarosan arról is megemlékezünk.) Kepes János fordítás kitűnő, egyedül az kifogásolható, hogy több ókori nevet az angolos alak szerint magyarított, nem pedig a létező magyar átiratokat használta. Mindent egybevetve a kiadvány nem csak a 8 évnél idősebb gyerekeknek ajánlható, mint kedvcsináló a komolyabb történelmi munkákhoz, de az idősebbeknek is, merthogy annak is szolgálhat újdonsággal, aki anno szorgalmasan bemagolta a történelemtankönyveket, ráadásul az elsőtől az utolsó panelig szórakoztató, könnyed olvasmány.
Következzen végül néhány bulvárosabb fun fact a könyvből, illusztrációként arra, hogy Gonick a részletekre is figyel, avagy 9 dolog, amit a Képregényes világtörténetből tudtam meg:
 |
Larry Gonick: Képregényes világtörténet - A Nagy Bummtól Nagy Sándorig.
Kiadó: Nyitott Könyvműhely, 2008. 350 oldal. Kötés: kemény kötés. Ár: 3 980 Ft
Michael Bay filmen meglepődni nem menő. Az explosion porn (most találtam ki) nagymestere sosem házalt zsákbamacskával, Roland Emmerich kollégához hasonlatosan csak nagyon nagyban bír gondolkodni, vagyishogy gondolkodásról végképp nincs szó, csak látványról és nagyon nagy robbanásokról, ütközésekről, üldözésekről, meg röhejes túlzásokról. Nevezhetnénk az ő művészetét akár exploitationnek, merthogy a legelemibb nézői ösztönök kielégítésére pályázik, és ezt tulajdonképpen mesterien műveli. Bevallom, a Bad Boys egyik-másik poénján egészen jól szórakoztam, de a Sziget is a guilty pleasure kategóriába tartozott nálam, a Transformers első részét viszont már sehogy se vette be a gyomrom, hiába mondták tanult Geekzes kollégáim, hogy ezt tulajdonképpen vérbeli camp, és mint ilyen, baromi szórakoztató. A Transformers második részében Bay és bűntársai a hollywoodi folytatások esetében megszokott módszert követték: megtripláztak mindent, kezdve a robotok számától az infantilis poénokon át a Megan Fox bájain legelésző beállításokig. Utóbbi fejleménynek ugyan felettébb örülünk, minden egyéb vonatkozásban viszont továbbra is igaz a South Park emlékezetes paródiája: Bay nem tudja, mi a különbség a speciális effektusok és az ötletek között, viszont nem is érdekli.
De mint mondottam, ezen meglepődni körülbelül olyan, mint sajnálkozni azon, hogy Woody Allen legújabb filmje már megint nem a Marsról érkezett leszbikus űrmongúzok inváziójáról szólt. Akinek tetszett az első rész, és a bevételi adatok alapján nem egy szűk baráti társaságról beszélünk, annak nincs joga panaszkodni A bukottak bosszúja alcímen futó projektre, ez ugyanis egy teljesen következetes folytatás. A történet váza ugyanaz, most is egy McGuffin után folyik a hajsza, a tét persze az egész univerzum sorsa, ami az immár egyetemista Sam kezében van, ismét. (Tekintve, hogy Shia LaBeouf nemrég még ifjú Indiana Jones-ként akciózott, az egyiptomi sivatagban játszódó, kincskeresős jelenetek alatt olyan érzésünk lehet, mintha az Indy 4 hi-tech változatát látnánk – a hasonlóság nyilván nem a véletlen műve.)
Bár ez az első részben fokozhatatlannak tűnt, a robotok még idétlenebbek, mintha csak gyerekeknek készült akciófigurákról mintázták volna őket – és tényleg. A hivatalos marketingszöveg szerint 40 új robot lép színre, de az akciójelenetek során Bay annyira rövidre veszi a snitteket, hogy felismerni se nagyon lehet, ki gyepál éppen kit. Némileg sajnálom a szerencsétlen CGI-szakmunkásokat, azért görnyedtek hónapokon át a monitorok előtt, hogy a millió részletből megtervezett robotok látványa csak villanásnyi időre jusson el a nézői agykérgekbe? Apropó CGI: mondhat bárki bármit, ez a film is arra bizonyíték, hogy a digitális effektek nem tudják igazán pótolni a valós robbanásokat, hiába amortizálódik le fél Párizs, hiába dőlnek le súlyos tornyok, repülnek levegőbe épületek, robotok, nem érezni a látvány valódiságát, anyagszerűségét azt, hogy a filmben is ugyanolyan gravitációs törvények hatnak, mint a vászon másik felén. És amikor hiányzik a valóság illúziója, könnyen elunja az egyszeri néző a grandiózus akciókat, legyenek azok bármilyen jól megkoreografálva. (A Transformátors-nak csúfolt Terminátor: Megváltás esetében kevésbé éreztem ezt a problémát.)
A film ráadásképpen 150 perces, ennyi időn át zúdul ránk az infantilis viccelődésekkel súlyosbított effektorgia. Ami a humort illeti, Bay és írói olyan mélységekig süllyedtek le, amit nehéz lesz a készülő harmadik részben alulmúlni (azért sikerülni fog, bízzunk bennük). A csúcspont, amikor Megan Fox lábát egy öleb méretű robot megerőszakolja, de emlékezetes az a pillanat is, ahol egy óriásrobot hereszerű (!) fémgolyói majdhogynem belelógnak szerencsétlen Turturro arcába. Bayéknek egyébiránt egészen sajátos – fogalmazzunk így: primitív – világképük van. Ahogy egy blogger kolléga megállapította, itt minden nő szextárgy (még Sam anyja is), a katonaság csupa jószívű legényből áll, míg a kormány ügynöke a patás ördög, tobzódnak a sztereotípiák (Párizsban pantomimes zaklatja Sam szüleit), és az enyhén rasszista szubtextusok, kezdve a „fekete hangú”, aranyfogú (!) robotokkal, akik történetesen nem tudnak olvasni, folytatva a törpe egyiptomi határőrrel vagy a "vicces néger" kliséjére redukált fekete parancsnokhelyettessel.
 |
A világért se akarok senkit lebeszélni a filmről, akik szerették az első részt, úgyis megnézik a folytatást, a trailer és Bay eddig munkássága alapján mindenki tudhatja, mire számítson. A magam részéről viszont csak akkor leszek kíváncsi a Transformers 3-ra, ha Shinya Tsukamoto vagy Chris Cunningham rendezi, és Megan Fox végre nem csak playmate pózban pózolgat, de vetkőzik és szexszel is, mondjuk egy tökös robottal (a nyámnyila LaBeouf-karakterre hiába is várunk), olyat még úgysem látott az IMAX-mozik közönsége.
Érdekes tanulmányt idéz a NOL: a Harvard Egyetem elemzése szerint "az internetes fájlmegosztás nem falja fel a zenei és filmkiadók piacát (mint azt az érintettek állítják), hanem épp ellenkezőleg, bővíti és sokszínűbbé teszi a kínálatot, és a keresletet is." Bár a cikkben idézettek jól hangzanak, a filmipart illetően azért ennyire talán nem rózsás a helyzet: egy világpremier előtt a netre felkerülő kópia bizony rontja az adott film mozis bevételeit, és az alkotókat, akik hónapokig / évekig dolgoznak rajta, nyilván nem vigasztalja, hogy a net révén cserébe több ezer olyan filmhez is hozzá lehet férni, amihez hagyományos moziforgalmazásban nem, vagy hogy ma már nem lehetetlen egy olcsó videókamerával felvett filmmel világsikert elérni. Vélemények?
Elnézést kérünk a Geekz összes olvasójától, amiért a Zombieland előzetesét eddig nem tettük ki. Fogalmunk sincs, hogyan történhetett ekkora malőr, nálunk jobban ugyanis kevesen rajonganak a morcos élőhalottakért, úgyhogy most szégyelljük is magunkat. A felelősöket mindenesetre felelősségre vonjuk, addig is a tovább után megtekinthető Ruben Fleischer poszt-apokaliptikus zombikomédiájának előzetese. Személy szerint nehezen tudom elképzelni, hogy a Haláli hullák hajnalát letaszítsa a legjobb zombivígjáték trónjáról, de hátha. Főszereplők: Jesse Eisenberg, Woody Harrelson és Emma Stone, de állítólag 1-1 zombicameo erejéig több ismert arc (Bill Murray, például) is feltűnik a filmben.
Az idei nyár legkínosabb filmjének ígérkezik az egykori Hasbro akciófigurák által ihletett G. I. Joe: A kobra árnyéka, ami természetesen már az amerikai bemutató előtt egy nappal megérkezik hozzánk is (augusztus 6). A stúdió a finoman szólva is rosszul fogadott előző előzetesek után netre dobott egy újabb trélert, ezúttal inkább a humorra koncentrálva. [Lee Byung-hun, az egyik legjobb koreai színész (Bittersweet Life; A jó, a rossz és a furcsa) egy fél másodpercre tűnik csak fel, a filmben remélhetőleg több szerep jut neki, és ezután komolyabb produkciókba is meginvitálják.]
Megérkezett Roland Emmerich világvége filmjének második előzetese. Úgy tűnik, a megalomán német csak rombolásban tud gondolkodni, ebben már a Holnapután, A függetlenség napja vagy a Godzilla is jó volt, úgyhogy, akit a rendező előző katasztrófafilmje nem rettentett el, jobb ha ezt (is) moziban nézi meg. Látványos lesz.
Mitől számít mangának egy manga? Anélkül, hogy rögvest képregénytörténeti vagy esztétikai fejtegetésekbe bonyolódnék, annyi biztosan kijelenthető: a Mangattack kiadó gondozásában való megjelenés nem előfeltétel. A Földfény címen piacra dobott képregényük ugyanis csak a nevében manga. Sem stílusában, sem történetvezetési technikáiban, sem szellemiségében nem hasonlít arra, amit a köztudatban mangaként szokás aposztrofálni. Ettől persze még bőven lehetne remekmű.
Az alapszituáció például egészen ígéretes. Ahogy a címből sejthető, sci-fivel van dolgunk, de – szerencsére – nem egy messzi-messzi galaxisban járunk, hanem 2068-ban. Ekkorra már bekövetkezett, amitől a mai jövőjósok félnek: a Föld elkótyavetyélte természeti erőforrásait, egyedül a napenergia maradt, amelyet a Hold körül keringő energiasugárzók gyűjtenek össze és irányítanak a Földre. A rendszer működtetésére egy nemzetközi kutatóállomás felügyel. Ez a Földfény-kolónia, 228 felnőttel és 42 gyerekkel, akik közül többen már a Holdon születtek, és soha nem is jártak a Földön. És nem is vágynak már oda, a legtöbb ország ugyanis – élen Oroszországgal, Kínával és Angliával – az összeomlás szélén áll, a szegénységből és az óriási munkanélküliségből fakadó társadalmi feszültségeken túl pedig a terrorista mozgalmak megerősödése is sújtja őket.
Minderről persze csak hallomásból értesülünk, mivel a Földfény mindkét eddig megjelent kötete a Holdon játszódik. A történet elején az űrállomás multikulti idilljét három tinédzser halála rázza meg. A fiatalok brahiból felmásznak egy csillagvizsgálóra, ahol baleset éri őket. A tragédia következtében a kolónia vezetőjét leváltják, utóda Aaron Cole, aki jóval pragmatikusabb és politikusabb alkat. A beilleszkedés legnehezebben fiának, a 15 éves Damon-nak megy, akit egyedüli földi születésűként a Földfény Akadémia többi diákja folyamatosan zaklat, de az sem növeli jelentősen a népszerűségi indexét, hogy anyja az egyik tanár. Bonyolítja továbbá a helyzetet, hogy a lány, aki a legjobban tetszik neki, az osztály legbalhésabb bully-jának barátnője.
Az első kötet cselekményét nagyjából le is fedi ennek a konfliktusnak a kibontása. A Földfény legnagyobb trükkje, hogy sci-finek álcázza magát, miközben a sztori játszódhatna akár egy földi gimnáziumban is, ugyanazokat a sablonos tinikaraktereket és konfliktusokat láthatjuk, amiket egy mai tinfilmben vagy képregényben. Az persze régi evidencia, hogy a sci-fi-k többsége is mai viszonyokra reagál így vagy úgy, de mégiscsak kínos, hogy ennyire nem tudnak elszakadni a kliséktől az alkotók. Az első paneltől az utolsóig kiszámítható sztorit a kötet végére tartogatott csavar menti meg: az egyik főszereplőről kiderül, hogy egy brit terrorista csoport tagja, ebbéli minőségében elfoglalja az irányítóközpontot, és kilátásba helyezi, hogy egy energianyalábbal földi városokat fog elpusztítani. A folytatásban így aztán a melodráma helyett több tér jut az akciónak, ami egészen szórakoztatóvá teszi a kötet első felét, a másodikban viszont – miután a terroristát sikerül kivonni a forgalomból – gyakorlatilag semmi nem történik.
Enyhe vigasz, hogy ez a semmi, viszonylag ízlésesen van megrajzolva. Ahogy a felütésben jeleztem, stílusban alig van nyoma a hagyományos manga-esztétikának, ha csak a fekete-fehér paneleket nem számítjuk (nem számítjuk). Christopher Schons, akinek ez az első önálló képregény-sorozata, tehetséges rajzoló, a figurái néhol elnagyoltak, de a kompozíciói izgalmasak, hatásosak – többet is kihoz a sztoriból, mint amennyi benne van. Stuart Moore a fülszöveg szerint „elismert regény- és képregényíró”, dolgozott a Rozsomákon és a Csillagkapu: Atlantiszon is, ennek ellenére a már említett sablonos karaktereken túl a történet aránytalanságait is fel lehet neki róni. Az első kötetben illetve a folytatás második felében olyan komótosan ballag a cselekmény, mintha egy 20 kötetes szériáról lenne szó, noha állítólag már csak egy kötet fog elkészülni.
Akadnak problémák a fordítással is: sokszor merev, szó szerinti magyarítást kapunk a szituációhoz illő mondatok helyett. („Adjatok egy leckét neki” – mondja a főgonosz, nyilván a „Give him a lesson” fordításaként, és van még jópár hasonló.) A legfurcsább a magyar kiadást illetően, hogy ugyan van benne tartalomjegyzék, de oldalszámokat egyik lapom se találni. Ez vajon egy új divat, vagy csak lemaradt?
A fentiek ellenére egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a célközönséget (13-15 éves fiúk) ez a sci-fi-nek álcázott kamaszdráma képes lekötni, de hogy totálisan középszerű munkáról van szó, az ténykérdés.
Földfény 1-2. Eredeti cím: Earthlight. Írta: Stuart Moore. Rajzolta: Christopher Schons. Fordította: Pap Zoltán és Sárközy Bence. Kiadó: Mangattack. Kiadás éve: 2007. Ár: 1416 Ft.
Emberi húst trancsírozni, szemet kibökni, kiálló végtagot lemetszeni, artéria-szökőkutat fakasztani - filmen, ma már nem számít különösebben merész látványosságnak. A gorno, azaz a válogatott kínzásokra építő horrorfilm beköltözött a multiplexekbe (lásd: Motel vagy Fűrész-sorozat), a kamerának eszében sincs szemérmesen elfordulni a véres jeleneteknél, de már a mozifotelben terpeszkedő nézők sem zökkennek ki a popcorn-rágcsálásból egy-egy letépett nemiszerv látványa miatt. Peter Jackson korai filmjei (Rossz ízlés, Hullajó) vagy a Troma-csoport munkálkodása óta már nem kunszt a nyílt erőszak, csupán jó szakmunkások (maszkmesterek és/vagy CGI-zsonglőrök) kellenek hozzá.
Az olcsó gornóhoz ennyi is elég, a szimpla sokkoláson túlmutató filmélményhez kevés. A Fűrész vérengzésein is megborzongunk egy pár másodpercre, de utána csak röhögünk rajta. A jó horrort onnan lehet megismerni, hogy egyik-másik képsora napokkal később is bevillan, és nem csupán a zsigeri erőszakra, de a szereplőkre is emlékszünk. Reális figurák, reális alapszituációk, mesteri időzítés és legfőképpen: stílusérzék - kábé ennyi a titka a francia horror új hullámnak, amely az utóbbi években jó pár kiváló filmmel örvendeztette meg a rajongókat. Az eddigi termés talán legerősebb darabja A betolakodó, amivel moziban ugyan nem találkozhattunk, de dévédén szerencsére minden fan megkaparinthatja.
Hosszasan nem értekeznék a filmről, korábban ezt kitűnő kolleginánk már megtette. A történetről mégis illendő pár szót szólni: egy autóbalesettel nyitunk, az állapotos hősnő férje szörnyethal, ő és a magzat túléli. Négy hónappal később folytatjuk, Sarah már mindenórás, éppen karácsony este van, amit egyedül szándékozik tölteni. Egy idegen nő azonban zaklatni kezdi, először csak becsönget, majd be is invitálja magát, amikor Sarah már elaludt. A csecsemőt akarja, és van egy ollója is.
A történet vérprofi felépítését vagy az emlékezetes, ikonikus kompozíciókat már Yvonne is méltatta, egy valamiről nem ejtett szót, pedig ebben (is) világbajnok A betolakodó. Szerény véleményem szerint ennyire zseniálisan filmen még sehol senki nem használta az elektronikus zajzenét. Zörejek, zúgások, prüttyögések, sípolások, torzított basszusok és dobok - néhol észrevétlenül erősödnek fel, hogy súlyosbítsák vagy ellenpontozzák a brutális képeket, aztán a csúcsponton hirtelen elhallgatnak, még nyomasztóbb hatást keltve. François-Eudes Chanfrault - így hívják a zeneszerzőt, ő volt a Magasfeszültség komponistája is, jegyezzük meg a jóember nevét, mert egy zseni.
És még valami, amit kevés kritika említ meg: Julien Maury és Alexandre Bustillo rendezőpáros (utóbbi jegyzi a forgatókönyvet is) elköveti azt a bravúrt, hogy úgy politizál és aktualizál, hogy közben mégsem. A háttérben zajló külvárosi zavargásokból csak a hírek jutnak el a főhősnőig, de ezzel sikerül is a nyugtalanító alaphangulatot tovább fokozni. És ki tudja, hogy egy, a zavargásokat (amiben ugye nem bevándorlók, hanem már franciának született "Idegenek" támadtak a városra) közelről átélő franciának mi egyebet tud még a saját szorongásairól közvetíteni a film.
A KIADVÁNY
A Cinetel kiadványait korábban már ostoroztam a mérsékelten igényes külcsín miatt, ezt megtehetném most is, de ezúttal elnézőbb leszek. A borítón virító "Megdöbbentő őrület" felirat valóban nem túl ízléses, ahogy a vérnyomokról is látszik, hogy utólag lettek odafotosoppolva, de egy exploitation eszközökkel élő film esetében talán bocsánatos bűn az exploitation-marketing használata. Fontosabb inkább, ami a lemezen van. A képpel maximálisan elégedett voltam, a sötétben játszódó jelenetek is kellően kontrasztosak. A magyar szinkron hiányzik (nekem speciel annyira nem), és az extra szekciót is csak egy előzetes és képgaléria jelenti, de ennyi pénzért balgaság is lenne többet elvárni.
ÖSSZEGZÉS
Az utóbbi évtized egyik legjobb horrorja, mindössze 990 pénzért. Ez az a film, amit 10 év múlva is levehetsz a polcról, nem fog megöregedni. Hogy lesz-e lelkierőd betenni a lejátszóba, már más kérdés.
Kiadó: CINETEL
Kép: 16:9 (1:85:1)
Hang: francia 5.1
Felirat: magyar
Megjelenés: 2009. április
Bolti ár: 990 Ft
ÉRTÉKELÉS:
Film: 5/4
Kép: 5/5
Hang: 5/5
Extrák: 5/2
Külcsín: 5/3
Nagyon mennek mostanában az anyasággal kapcsolatos horrorfilmek (kiváncsi vagyok mikor jön ki egy olyan, aminek GYES! lesz a címe), és az amerikaiak sem haboztak beállni a sorba, íme a Grace, tele mindenféle fenyegető alsótesttáji utalással... Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
A Pang testvérek új filmje - szerencsére - nem horror, hanem egy harcművészeti-fantasy-akció, ami az előzetes alapján elég rendesen tele van pakolva szemgolyó-zsibbasztó CGI-technikával, és persze hongkongi viszonylatban nagy névnek számító színészekkel (Simon Yam, Nicholas Tse, Ekin Cheng vagy a mindig cuki Charlene Choi). Igaz, a film előzményében, a Storm Riders-ben még Sonny Chiba és Shu Qi is szerepelt - őket nehéz lesz pótolni. Az előzetes megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Jaco van Dormael belga filmes eddig főleg Cannes-ban és más európai fesztiválokon aratott kisebb-nagyobb sikereket. Sci-fi-vel most először próbálkozik. A Mr. Nobody 2007-ben forgott Németországban és Kanadában, főszereplője Jared Leto. A szinopszis: Nemo Nobody egy átlagos senki, feleséggel és három gyerekkel, egy nap aztán arra ébred, hogy hirtelen 120 éves lett. 2092 az évszám, Nobody pedig a legöregebb ember a földön, ahol egyébként többé már senki nem hal meg.
A múlt héten már kijött az év egyik legjobban várt sci-fi-jének trélere (anno mi is betettük a Most Waited listánkba), de most itt egy újabb verzió. Az előzetes megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Független, Sundance látta sci-fi, amely állítólag visszakanyarodik a műfaj klasszikusaihoz, a főszerepben Sam Rockwell-el és egy Kevin Spacey hangján beszélő robottal? Jöhet.
Jobb mint az előző?
Motofumi Kobayashi 1998-ban alkotta meg Cat Shit One névre keresztelt 3 kötetes mangasorozatát, amely a Vietnámi háborúban játszódik, főhőse pedig 3 amerikai katona. Kazuya Sasahara 12 részes animeszériát készített a képregényből. Az előzetesből kiderül, hogy miért forgalmazták Amerikában Apocalypse Meow néven a mangát.
Vérben tocsogó promo trailer egy készülő neo-noir hangulatú akciókrimihez. Thomas Jane egy keménytökű magánnyomozó szerepében szembekerül néhány rosszarcú gengszterrel, és bepöccen.
A Michel Gondry-féle Tekerd vissza, haver! előtt is nagy divat volt zanzásítva újraforgatni egyes klasszikusokat, majd a YouTube közönsége elé tárni a többnyire inkább kínos mint vicces végeredményt, azóta meg pláne. Az alábbi videóban a teljes Kill Bill egy perces verzióját láthatjuk kifejezetten szellemes kivitelezésben. Bónuszként a tovább után ugyanez a csapat a Forrest Gumpot is svédeli.
A South Park legfrissebb része (már a 13. évadnál járnak odakint) minden szuperhősfilm-fannak kötelező: a Watchmen, A sötét lovag és a Spirit világát parodizálták ki Parkerék, vagy inkább adaptálták a sorozatbéli kisvárosra. Az epizód ingyen és legálisan megnézhető, kedvcsinálónak következzék az intró, amiben Cartman hősiesen megakadályoz egy nemi erőszakot.
Harold Ramis (Idétlen időkig) filmjében Jack Black és Michael Cera két ősembert játszik, akiket száműznek a törzsükből, így kénytelenek elindulni a világtörténelem első "road trip"-jére. Ha csak fele olyan vicces lesz, mint Roland Emmerich fergeteges komédiája, az I.e. 10 000, akkor megnézzük.
Újabb vírusmarketing vagy csak egy ügyes fan-film a Half life 2 után szabadon? Lehet találgatni. Angolul nem kell tudni hozzá, nincsenek benne dialógok. Half life, Lost és Cloverfield-fanoknak ajánlott. (Itt a kapcsolódó site, sok nem derül ki belőle.)
Amikor kiderült, hogy Frank Miller, korunk egyik legnevesebb képregényzsenije (a másik nyilván Alan Moore), filmet kíván rendezi, nem csak a fanboyok meg a comics-geekek jöttek heves izgalomba, de a Rodriguez-féle Sin City rajongói is. Utóbbiak nyilván egy újabb kőkemény, CGI-vérbe és fekete-fehér vad-romantikába tunkolt neo-noirt vizionáltak, borostás übermacsókkal és dögös szexbombákkal. Miller ehhez képest – hogy is fogalmazzunk finoman – büszkén, bátran és egyenesen a trambulinról hugyozta szembe a nézői elvárásokat.
Kezdjük először is a témaválasztással, amivel kapcsolatban nagyon sokan értetlenkedtek, mondván, miért nyúl Miller más képregényéhez, miért nem saját munkásságából szemezget. A válasz pofonegyszerű: Will Eisner sorozatának adaptálására nem önként ajánlkozott, hanem egy felkérést fogadott el. És hogy miért mondott igent? Mert nem mondhatott nemet. Will Eisner neve ugyan nem sokat mond mifelénk – ami nem jelent semmit, tekintve, hogy pár hónapja, még Alan Moore is az ismeretlenség homályában leledzett –, viszont angolszász körökben őt tekintik a képregény műfaj egyik úttörőjének, és (többek között) az első komolyabb „grafikus regény” megalkotójának. 1940-ben indult, The Spirit című sorozatával pedig olyan történetvezetési, szemléletbeli és nem utolsó sorban kompozíciós újdonságokat vezetett be, amelyek hatással voltak az egész médium fejlődésére. Maga Miller is Eisner köpönyegéből bújt elő, így nem csoda, ha megtisztelőnek érezte a felkérést. A 2005-ben elhunyt legendát egyébként személyesen is ismerte, sőt barátok voltak, noha voltak szakmai vitáik is bőven.
A tiszteletből nem sok jutott a filmverzióba, már ami az eredeti történetet és hangulatát illeti. Szemben Snyderrel, aki precízen lemásolta a Watchmen figuráit és a sztori fontosabb elemeit, Miller különösebb aggályok nélkül nyúlt bele az alapanyagba. Tegyük hozzá, hogy az eredeti képregény, mivel egy évtizedeken át görgetett, több író és rajzoló által alakított sorozatról van szó, nem olyan egységes, mint Moore klasszikusa, de mégiscsak van egy sajátos hangulata és mitológiája. Az eredeti sztori szerint a képzeletbeli Central City-ben a gonosz Dr. Cobra megöli a Denny Colt nevű magándetektívet, aki azonban „feltámad” pár nap múlva. Ezt azonban csak Dolan felügyelő tudja, Colt régi énje ugyanis megszűnt, helyette megszületik az álarcot, öltönyt és kalapot viselő Spirit, a város önkéntes őrangyala, akinek egyébként semmiféle szuperképessége nincs, csak a kemény ökle, a csípős humora, meg egy Ebony White névre hallgató kisfiú, mint a segítője.
Hogy utóbbit már nem emelte át a filmbe Miller, az érthető, mivel a fiú a legdurvább, ’40-es évekbeli néger sztereotípiákat testesíti meg. De ugyanígy a többi karaktert is megváltoztatta, van, akit megfiatalított (Silken Floss), van, akinek új foglalkozást kreált (Ellen Dolan), van, akit újonnan hozott létre (Morgenstern), a főgonosznak pedig – akit a képregényben csak egy pár fehér kesztyű szimbolizált – új identitást talált ki. A főhős ruhatárát is update-elte: Spirit az öltönyhöz kapott egy rikító vörös nyakkendőt és egy hófehér tornacipőt. Ezek persze apró – és a legtöbb esetben indokolható – változtatások ahhoz képest, hogy az eredetileg szuperképességek nélküli Spiritnek itt Rozsomákhoz hasonló öngyógyító képessége van, és egy „földközeli” humoros fickó helyett egy öntelt, felszínes hólyag lett belőle.
Odáig persze nem engedi a filmet eljutni Miller, hogy bármelyik karaktert, vagy akár magát a történetet egy pillanatra is komolyan vegyük. Rögtön az első komolyabb jelenetből (Spirit és a főgonosz Octopus összecsapása) egy olyan burleszk-szerű csete-patét kanyarít, hogy arra még Stephen Chow is elismeréssel biccentene. Óriási idézőjelek között van minden egyes mondat, dialógus, jelenet, de maga az egész film is, és akkor a millió utalásról még nem is esett szó. Mintha egyszerre akarná Miller kiparodizálni a képregényes és a képregény-filmes kliséket, úgy hogy közben azért demonstratíve szembemegy a most divatos realista vonulattal is (lásd: A sötét lovag, Watchmen).
Mindez ott bukik meg, hogy Miller, mint elsőfilmes (a Sin City rendezői kreditje inkább csak szimbolikus volt), nem akkora spíler még, hogy úgy zsonglőrködjön a stílusokkal és kikacsintó gesztusokkal, a komoly és a komolytalan határán egyensúlyozva, mint mondjuk egy Tarantino. Kéne például egy végig érdekes sztori, különben nincs mire felhúzni a kismillió vizuális geget, a színészeknek pedig fogalmuk se lesz, hogy mit kezdjenek a figuráikkal, és ez az alakításaikon is látszani fog. Itt kábé ez történik. Ráadásul épp a főhős a legérdektelenebb, egy üvegbetonnál is átlátszóbb, tenyérbemászó figura (alakítja: az eddig méltán ismeretlen Gabriel Macht).
Ahogy az jó előre borítékolható volt, a látvánnyal semmi gond, „képregényes-retrós” monokróm színek uralkodnak végig (hasonlóan a Sky Kapitány és a Holnap Világához), és ahogy a Sin City-ben, úgy itt is nagy hangsúlyt kapnak a fény-árnyék hatások, illetve egy két élénkebb szín, mint visszatérő motívum. Akad nem egy zseniális vizuális megoldás, ez persze nem akkora meglepetés, ismerve Miller tehetségét. Összességében mégis iszonyatosan zsibbasztó, mindenféle önkontrollt nélkülöző film a Spirit.
És emiatt mégse igazán Miller a hibás, ő ugyanis pont azt hozta létre, amit megálmodott. Fogta kedvenc szerzőjének alapmítoszát, összemixelte saját védjegyszerű stílusával, leszerződtetett egy csomó jó (színész)nőt (nyilván a személyes toplistájának az élbolyát: Scarlett Johansson, Eva Mendes, Jaime King, Paz Vega, Sarah Paulson, Stana Katic), és maszturbált egy egészségeset, mármint: vizuálisan. A producernek vagy a stúdiónak kellett volna szorosabbra húzni a szöges nyakörvet a póráz végén – no de, mi várható attól a Lionsgate-től, ami pont emiatt az – egyéb szempontból persze szimpatikus – rugalmassága miatt mehet hamarosan csődbe?
Így aztán, sokan fognak ugyanolyan kellemetlenül meglepődni, mint az újabb Blöff-ben reménykedő Guy Ritchi-fanok a Revolver esetében. Persze az, hogy az egyfajta Sin City-folytatásra számító átlagnéző milyen válogatott bazmegelések közepette fog felállni a mozifotelből, itt a Geekzen kevésbé fontos elemzői szempont. Elvégre furcsa lenne, ha pont itt döngölnék földbe egy vérbeli fanboy-filmet, amikor akár meg is dicsérhetném Miller tökösségét.
A Spirit pont olyan, mint a filmbéli félresikerült fejeslábas klón, amit vagy fél percig bámul Samuel Jackson Octopusa, miközben azt ismételgeti, hogy: „That's damn weird…That's just plain damn weird.” Igen, baromi bizarr ez az egész, mégis – pont ezért – nem lehet nem megbámulni.
Spirit - A sikitó város - amerikai, 2009. Rendező és író: Frank Miller. Zeneszerző: David Newman. Operatőr: Bill Pope. Szereplők: Gabriel Macht (The Spirit/Denny Colt), Samuel L. Jackson (Octopus), Scarlett Johansson (Silken Floss), Eva Mendes (Sand Saref), Jaime King (Lorelei Rox), Paz Vega (Plaster of Paris), Sarah Paulson (Ellen Dolan), Stana Katic (Morgenstern). Gyártó: Lionsgate. Forgalmazó: Budapest Film. 108 perc.
Íme az első (egyelőre sajnos felirat nélküli) teaser kedvenc koreai rendezőm, Park Chan-wook (Oldboy) legújabb filmjéhez. A Thrist egy vámpírrá változó pap története, de ne számítson senki hagyományos vámpírmozira. Egy biztosnak látszik: a zenével nem lesz gond. Koreai bemutató: április. Update: a koreai nyelven elhangzó narráció magyarul így szól: Ne ölj / Ne paráználkodj / Felebarátod házastársát ne kívánd! / A vérszomj felkavarja a lelkét / A vámpírok nem halhatatlanok. Így is akarod a véremet? (forrás: origo)
Az egyik legtehetségesebb koreai direktor, bizonyos Kim Ji-woon munkásságával már foglalkoztunk a Geekz hasábjain, méghozzá a Két nővér című horror hazai dvd-kiadásának kapcsán. Ha ebből arra következtetne a nyájas olvasó, hogy a jelen dvd-kritika tárgyát képező A bosszú is a rémfilmek mezőnyében indul, akkor téved. Kim mester ugyanis eddigi, rövid, de annál izgalmasabb pályafutása alatt még nem horgonyzott le egyetlen műfajnál sem, legutóbb például egy westernnel rukkolt elő (The Good, The Bad and the Weird, 2008), a debütálását pedig anno egy fekete komédiával ejtette meg (The Quiet Family, 1998). Egy közös vonása viszont van a filmjeinek: egyiket sem lehet tipikus zsánermozinak tekinteni. A bosszú is ilyen: papíron akciófilm, megfelel (majdnem) minden vonatkozó nézői elvárásnak – egyszerű sztori, látványos bunyók és lövöldözések, rengeteg erőszak és vér – mégis vitathatatlanul egyedi.
A történet sem tűnik különösebben kreatívnak: adott egy szótlan-szürke „intéző” (Sun-woo), aki Mr. Kang, a nagy hatalmú übergengszter hűséges katonájaként érvényesíti a főnök akaratát. Puszta kézzel, lábbal, baseball-ütővel – mikor mivel. Amikor Kang elutazik, Sun-woo gondjaira bízza fiatal, kívülálló (= nem gengszterkörökből való) barátnőjét. A feladat egyszerű: ki kell derítenie, hogy a lány találkozgat-e mással is a Big Boss háta mögött, és ha igen, akkor meg kell őt ölnie a titkos szeretővel együtt. Kang sejtése beigazolódik, Sun-woo azonban – életében először – nem teljesíti a parancsot, és futni hagyja az aktus közben (pontosabban: utána) rajta kapott párocskát. A munkaköri mulasztás folyományaként Kang leveszi a kezét egykori kedvenc beosztottjáról, így a rivális banda verőemberei – egy korábbi sérelem miatt – elfogják, és élve elhantolják hősünket. Túléli, a további – nem humanitárius jellegű – ambíciói pedig a magyar címből könnyedén kitalálhatóak.
Sun-woo motivációit a legtöbben félreértelmezik. Kim Ji-woon egy szóval képpel sem állítja azt, hogy hőse beleszeretett volna a lányba. Amit tudunk és látunk, mindössze annyi, hogy az addig maximálisan lojális és fegyelmezett Sun-woo élete egyszer csak kizökken. A nő elsősorban nem a vágy titokzatos tárgya (talán az is), csak katalizátora annak a folyamatnak, amelynek során a férfi elidegenedik addigi életétől és környezetétől. Felébred szép lassan a zombi-létből, de nincs hová menekülnie. Nem engedik, hogy a régi életéből kilépjen, de ő maga is tudja, hogy amire vágyik, az egy álom. Sőt: már akkor is tudja, amikor szembefordul a főnökével. Innen a film melankolikus alaphangulata, amit a stílusos, hideg színekkel dolgozó fényképezés vagy a hibátlan, elégikus soundtrack is remekül erősít.
A stílusban enyhe törés csak akkor következik be, amikor hősünk fegyvert próbál szerezni, és az addigiaknál jóval elrajzoltabb, komikusabb figurákkal akad össze – a morbid humorban mellesleg Park Chan-wook hatása érződik. Felróható lenne még, hogy Sun-woo teste jóval több késhegyet / golyót tolerál, mint egy átlag halandóé, vagy hogy a harcjelenetekben a realizmus helyett a cool-faktor dominál, ezek azonban nyugodtan besorolhatók (a szükséges) költői túlzás kategóriájába. A bosszú épp ezek miatt működik látványos zsánerfilmként, és kontemplatív szerzői munkaként is.
A KIADVÁNY
Amilyen kúl maga a film, olyannyira gagyi a magyar kiadás borítója, és akkor a jellegtelen magyar címről még nem is szóltunk (az eredeti jelentése Édes élet, az angol verzióé pedig Keserédes élet – bármelyik jobb lett volna). A képminőségre nem lehet panasz, ahogy az 5.1-es koreai és magyar hangsáv is jól szól. A szinkron hangzása persze tompább, kevésbé életteli, de aki nem eredetiben nézi a filmet, az meg is érdemli. A feliratok mellesleg a szinkron szó szerinti átiratai, ami nem szerencsés megoldás, mert a színészek szájához igazított szöveg (épp azért mert a színészek szájához van igazítva, kényszerű betoldásokkal vagy épp kihúzásokkal), nem fedi az eredeti dialógusokat. Jó pont, hogy a menü alatt a filmben is fontos szerepet kapó vonós muzsika szól.
EXTRÁK
Na, olyanok nincsenek. Ha csak a filmelőzetest és a képgalériát nem tekintjük annak. De inkább ne.
ÖSSZEGZÉS
Ronda borító és extra-mentes lemez helyett a Két nővérhez hasonló minőségi kiadványt érdemelne ez a film is, viszont 990 pénzért ez még így is bőven ajándék. A bosszú ajánlható mindenkinek, aki nem veti ugyan meg a látványos henteléseket, de mégis többre vágyik egy agyatlan akciónál. Azért se fogom leírni, hogy ínyenceknek!
Értékelés
Film 5/4
Kép 5/5
Hang 5/4
Extrák 5/0
Külcsín 5/1
Dalkomhan insaeng / A Bittersweet Life – dél-koreai, 2005. Rendezte: Kim Ji-woon. Szereplők: Lee Byung-hun, Kim Young-Chul, Shin Mina. Forgalmazó: Cinetel. 115 perc.
A már-már cukrozott takonyba torkolló Pókember-trilógia után Sam Raimi ismét horrort rendezett. Nem túl bíztató viszont, hogy a sztori kicsit sem tűnik eredetinek: a főszereplő egy banki alkalmazott (Alison Lohman alakítja - Ellen Page nem vállalta), aki elutasítja egy cigányasszony kölcsönkérelmét, és még meg is alázza őt, erre az idős nő megátkozza. Az első hivatalos tréler:
Pont jókor, a vámpírfilm konjunktúra kellős közepén készült el a 2000-es Blood:The Last Vampire című anime élőszereplős feldolgozása. A sztori ígéretes (egy kormányügynökség alkalmazásában álló vámpírlány démonokra vadászik), a főszereplő, Ji-hyun Jun (aki mostanában Gianna Jun-nak hívatja magát) pedig talán a legszebb és leghíresebb koreai színésznő jelenleg. Ami érdekes: a történet Japánban játszódik, Jun tehát (ezek szerint) koreai létére egy japán lányt alakít.
Annak, aki még nem kapott kedvet a filmhez, annak, aki már látta, és annak, aki csak belenézne, íme itt a film főcíme, ami (a netes reakciók alapján) még azoknak is tetszett, akiknek a film nem jött be.
Az év egyik legtökösebb filmjének ígérkező Public Enemies-hez megérkezett az első tréler. Aki nem tudná, Michael Mann projectjéről van szó, Johnny Depp a hírhedt bankrablót, a 30-as években aktív John Dillingert alakítja, Christian Bale pedig az őt üldöző FBI ügynököt.
A harmadik Terminátor-tréler. Állítólag ígéretes. Juhé.
Pedig nem is tűnt olyan rossz ötletnek.
A Biblia vaskos, kemény szöveg, a nyelvezete csak korlátozottan nevezhető olvasóbarátnak, a képregények ezzel szemben többnyire gyorsan és könnyedén fogyaszthatóak. Miért ne lehetne akkor a Bibliát átültetni a jelenleg legdivatosabbnak számító manga-stílusú képregények nyelvére? A kísérlet még csak blaszfémnek se nevezhető, hiszen az élelmes egyház-közeli művészek már több száz éve rájöttek, hogy ha el akarják juttatni az analfabéta szegényekhez is az Írást, akkor előbb Képet kell belőle csinálniuk (lásd: Képes Biblia). Ma már majd’ mindeni tud olvasni, csak közben a Biblia kiment a divatból, így két afro-angol fiatalember úgy gondolta, nekik egész egyszerűen muszáj lefordítaniuk az Ó és Újszövetséget egy olyan nyelvre, amit a fiatalok is értenek.
Ahogy azt Móriczka – azaz Siku és Akin – elképzeli… A Biblia kétségkívül izgalmas matéria, nevezhetnénk akár a világtörténelem egyik legjobb fantasy-antológiájának is, tele bizarrnál bizarrabb sztorikkal, gyilkolászásokkal, csodákkal, megmenekülésekkel. Csak épp nagyon nincs megszerkesztve. Olyan, mint egy svédasztal, amin megtalálunk szinte bármit, de ha ész nélkül végigzabáljuk a teljes kínálatot, gyomorrontás lesz a vége. Annak tehát, aki veszi a bátorságot, hogy az egészet adaptálja, baromi jó dramaturgnak kell lennie. A Biblia manga alkotói nem azok.
Ezen nem változtat az sem, hogy néha feltűnik egy atombomba, egy gépfegyver vagy egy mai ruhadarab is a rajzokon, illetve, hogy az eredeti, archaikus szövegek néha átcsapnak fiatalosnak szánt dumákba, ezek az anakronizmusok ugyanis mindenféle rendszer nélkül, ad-hoc módon bukkannak elő. A végeredmény pont ugyanaz, mint amikor az egyszeri hittan tanár megpróbál a gyerekek nyelvén beszélni, csak azt felejti el, hogy az a diákszleng, amit ő divatosnak gondol, kábé 20 éve volt az – ebből lesznek aztán a végtelenül kínos poénok.
Mindez talán még tolerálható lenne, ha legalább Siku rajzstílusa egy kicsit is szembarát lenne. A srác amúgy egyáltalán nem tehetségtelen, elég csak megnézni a honlapján a festményeit, de itt mintha nem a kész rajzokat, hanem az utolsó előtti vázlatokat adta volna le a nyomdába. A minimalizmus nyilván szándékolt, ahogy a sematikus figurák is, de roppant zavaró, hogy sokszor nem lehet egymástól megkülönböztetni a szereplőket. Hogy valami pozitívumot is említsek: a manga eszköztárából kölcsönzött SD (super deformed) technikát jókor és jól használja a képregény, például Jónás történeténél, ami az egyik leghumorosabban tálalt sztori a könyvben.
A fentiek ellenére, ha neadjisten valamelyik egyház alkalmazásában állnék, és az én reszortom lenne a fiatal báránykák betérítése az akolba, biztos, hogy felvásárolnám A Biblia manga összes megjelent példányát, és teríteném a megfelelő helyeken. Minden korszerűtlensége ellenére is emészthetőbb ugyanis, mint az igazi, betűkkel súlyosbított Szentírás. Ha viszont a lelkiismeretemre hallgatnék, akkor maximum a könyv utolsó harmadát, az Újszövetséget adaptáló részt ajánlanám. A gyerekkorban tanultak miatt eddig is sejtettem, hogy az Ószövetségben betegebb sztorik vannak, mint a legdurvább csápos mangákban, de most újraolvasva ezeket, még jobban ledöbbentem. Egy olyan kegyetlen, barbár, egoista Isten előtt kellene itt az egyszeri hívőnek leborulnia, aki parancsba adja a legyőzött ellenség teljes kiírtását, különös tekintettel a csecsemőkre és az aggastyánokra, és úgy általánosságban semmi rosszat nem lát a vérontásban, viszont aki ellenszegül a gyilok-parancsnak, azt megbünteti. Ebből a szempontból tanulságos olvasmány A Biblia manga: akik mostanában a Korán kegyetlenségét hangoztatják, rácsodálkozhatnak egy kicsit az Ószövetség embertelenségére is.
A Biblia Manga
Ötlet és rajzok: Siku
Szöveg: Akinsiku
Fordította: Pap Zoltán és Sárközy Bence
Budapest, Athenaeum Kiadó, 2008.
216 oldal, 1.990 Ft
Ahogy Vilos kolléga szokta kérdezni: hát ez meg mi a vaddöfakk? Annál biztos több, mint aminek kinéz, mert anno 2 éve Cannes-ban debütált és jó pár egyéb fesztiválra meghívták. Szóval?
Nem szokásom a stúdiók által elhullajtott marketingmorzsákra rástartolni (erre van többszáz másik blog is), de az új QT filmmel kivételt teszek. (Bocs főnök!) Azért mert csak. (A képre kattintva látható a harmadik poszter is.)
