[Rec] 2 - előzetes
Megérkezett a [Rec] várva várt folytatásának első teasere.
Megérkezett a [Rec] várva várt folytatásának első teasere.
Vannak filmek, amelyeket nem szabadna folytatni, nem a rajongók érzékenységére tekintettel, hanem mert a történet pont úgy ér véget, ahogy a nagykönyvben meg van írva, a folytatást így csak a finálé újraírásával lehet tető alá hozni (lásd még: Crank 2). No de: a Descent 2 egyik írója James Watkins, akinek a tavalyi év egyik legjobb horrorját, az Eden Lake-et is köszönhetjük, így nincs kizárva, hogy mégiscsak lesz valami izgalmas a dologból. Pontos bemutató dátum még nincs, tréler viszont igen:
Erősen Deja Vu-kategóriásnak tűnik az új Tony Scott film előzetese. Denzel Washington ismét egy hősies közszolgát játszik, a sittesre fazonírozott Travolta alakításában egy önparódia simán benne van, Gandolfini szegény meg hiába játszik polgármestert, (még) mindenki Sopranót látja benne. A sztori se tűnik túl újszerűnek (és nem csak azért nem, mert egy 1974-es film feldolgozásáról van szó), de egy nyári popcorn-mozinak talán jó lesz.
Alig három héttel a forgatás befejezése után már itt is az első teaser trailer a várva várt Dicstelen szemétládákból (nem valószínű, hogy ez lesz a magyar cím, de jó lenne) Becstelen Brigantykból. Túlságosan várom ezt a filmet ahhoz, hogy bele merjek nézni az előzetesebe, de érdekelne, hogy a képek alapján ki mire számít. A film egyébként QT kedvenc fesztiválján, Cannes-ban fog debütálni a tervek szerint, nyilván ezért is van ez a nagy rohanás. Reméljük, nem megy a minőség rovására.
A sztorit talán már mindenki ismeri: a Terminator: Salvation forgatásán az operatőr véletlenül besétált egy jelenetbe, amin Christian Bale (némileg érthető módon) kiakadt, és 3 percen át - tökéletes artikulációval - szidta a jóembert mint a bokrot. A digitális népművészek persze azonnal kezelésbe vették az eseményről "kiszivárogtatott" felvételt. Az eddigi termésből az alábbi dance-mix tűnik a legjobbnak, de aki tud szellemesebbet, az linkelje nyugodtan.
Update: a tovább után megtekinthető egy remek mashup A sötét lovag kihallgató-szobás jelenetével.
Az első teaser tréler. Robotok vannak benne, meg rombolás, meg káosz. Nahát.
Del Toro sajátos szendvics-technikával építi az életművét: két nagyköltségvetésű hollywoodi látványmozi közé egy-egy személyesebb hangú, spanyol nyelvű filmet szokott bepasszírozni. (Eddig legalábbis ez volt a szokásos rutinja, a Hellboy 2 sikere után viszont úgy néz ki, egy időre marad a tiszta fantasynél.) Igaz, amikor a 1997-es Mimic készítése során csúnyán összerúgta a port a Weinstein tesókkal, végleg hátat akart fordítani az amerikai filmiparnak. Csak hálásak lehetünk neki, hogy végül nem tette, és 2004-ben visszatért a Hellboy-jal, a szünet azonban, szerencsére, kapóra jött neki és elkészítette pályája egyik legszebb filmjét, amit később a személyes kedvencének nevezett.
A kis Guillermo négy éves korában látta élete első hulláját. A család épp hazafelé tartott az autópályán, amikor elzúgott mellettük egy kocsi; pár kilométerrel később aztán ismét találkoztak vele: az autó az árokban, a sofőr mellette, véresen és sebesülten, kezében tequilás üveggel, az utasának viszont hiányzott a feje. Pontosabban megvolt: két méterre a testétől, egy szögesdrót-kerítés tetején. A későbbiekben az ifjú Del Toro látott még egyet s mást – leszúrt, lelőtt, élve elégetett embereket, sőt egyszer még neki is pisztolyt fogtak a fejéhez –, a mexikói rögvalóban átéltek sokkjához pedig még a gyerekkorban (szülői engedély nélkül) fogyasztott horrorfilmek is hozzájárultak. Csoda, hogy éjszakánként alvás helyett minden sötét sarokban szörnyeket vizionált?
A vonatkozó anekdota szerint halott nagybátyja is meglátogatta őt szellem alakjában, és ez az élmény szolgált végül az Ördöggerinc kiinduló pontjául. A forgatókönyv már a 80-as évek végén kész állt – ez volt tehát Del Toro legelső szkriptje –, de a reménybeli producer olvasatlanul dobta a kukába. Az ok egyszerű, és egyszersmind intő példa minden kezdő forgatókönyvíró számára: az IBM márkájú írógépen lepötyögött szöveg nem felelt meg a bevett szkript-sablonnak, ezért a producer nem is volt hajlandó elolvasni. Del Torónak meg kedve nem volt újraírni, ezért inkább előállt a Cronos ötletével, ami végül a debütáló filmje lett. Az Ördöggerincnek végül jót tett a majd 15 éves szünet, letisztult a sztori, a mexikói forradalom helyett a spanyol polgárháború lett a kulissza, az alapkoncepció viszont nem változott.
1939-ben járunk, a polgárháborúnak vége, a fasiszták győztek, de néhány köztársasági csapat még harcol. Az árvaházban, ahol a történet játszódik, látszólag csak egy, az udvar közepébe fúródott, fel nem robbant óriási bomba emlékeztet a háború jelenlétére. Valójában csak annyira érezhetik magukat biztonságban a langymeleg izoláció közepette a lakók, amennyire mondjuk a Valahol Európában hasonló cipőben járó gyerekszereplői. Az árvaház igazgatónője és az idős tanár (a Cronos vámpírrá változó régiségkereskedője, Federico Luppi) köztársaságpártiak, a fiatal gondnok viszont a fasisztákkal szimpatizál, de elsősorban a széfben elrejtett aranyrudakra fáj a foga. A gyerekek idegeit közben egy szellem alakjában kísértő egykori társuk állandó jelenléte kezdi felőrölni – a felnőttek persze nem hisznek nekik.
Az Ördöggerinc nagyon sok vonatkozásban A faun labirintusa kistesójának tekinthető – Del Toro szerint utóbbi a feminin, előbbi a maszkulin verziója ugyannak a témának. A recept hasonló: mágikus realista miliő, a polgárháború mint kulissza, és mindez gyerekszemszögből bemutatva. Santitól, a szomorú gyerekkísértettől ugyanúgy nem lehet félni, mint a Fauntól, és az igazi, rettegni való szörnyeteg itt is egy ember. Del Toro emellett olyan ügyesen ábrázolja a négy felnőtt közti viszonyrendszert, mintha nem is a horrornak vagy a fantasy-nek lenne a nagymestere, hanem a kisrealista kapcsolati drámáknak. Egy-két jellemző pillanattal – lásd, amikor magát a tudomány emberének valló Casares professzor legurít egy ördöggerinc-koktélt – a karakterek motivációit, érzelmeit is pszichológiailag hitelesen mutatja be, de ugyanilyen jól ábrázolja a gyerekszereplők jellemfejlődését is. Állandó operatőre, Guillermo Navarro ezúttal is hibátlan munkát végez, elképesztően gyönyörű a színvilág, míg Del Toro azt is bebizonyítja (ismét), hogy nála kevesebben bánnak művészibben a CGI-vel (lásd: a szellemfiú arca körül lebegő vércseppeket.)
Egyetlen komolyabb kifogás merülhet csak fel: túlságosan hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a kísértet nem jelent igazi fenyegetést, ettől kezdve pedig az újra és újra ismétlődő (meg)jelenéseiből épp úgy szivárog el a feszültség, mint nevezett szellem fejéből a vér.
A KIADVÁNY
Tetszetős rozsdaszínben úszó borító, remek betűstílus, ijesztő muzsikával aláfestett animált menü – aki nem ismeri a filmet, az ezek alapján valószínűleg egy kemény horrorra számít (aztán csalódik), de ennél nagyobb problémánk ne legyen, mert a hang és a kép is majdnem perfekt; egyedül a szinkron kong egy kissé tompábban.
AZ EXTRÁK
27 percnyi „Így készült”, benne interjú a rendezővel, a színészekkel, és ami izgalmasabb: a trükkökért felelős szakikkal. Érdekesek a kimaradt jelenetek is, bár nincs köztük olyan, amely hiányozna a filmből. Láthatjuk még Del Toro storyboardjait is, összevetve a vonatkozó jelenetekkel, amiből az is kiderül, hogy a mexikói direktor akár képregényrajzolónak is elmehetne.
ÖSSZEGZÉS
Színvonalas kiadvány, amely A faun labirintusa és Del Toro rajongóinak kötelező vétel. Maga a film komplex, de mégis végtelenül letisztult, és bár talán nem tud akkora katarzist okozni a nézőnek, mint A faun labirintusa, de minden tekintetben méltó rá, hogy a párdarabjaként tekintsünk rá, és egyben bizonyítékként, hogy Del Toro fantáziájánál csak a szíve nagyobb.
Kiadó: CINETEL
Kép: 16:9 (1:85:1)
Hang: magyar, spanyol 5.1
Felirat: magyar
Megjelenés: 2008. május
Bolti ár: 1990 Ft
ÉRTÉKELÉS:
Film: 5/4
Kép: 5/5
Hang: 5/4
Extrák: 5/4
Külcsín: 5/4
Ismert (film)történelmi tény, hogy a nindzsák a nyolcvanas években robbantak be a köztudatba, mármint a nyugati féltekén. Mifelénk a legtöbben talán Dudikoff munkásságára emlékeznek e tárgykörből, hála a hangalámondásos, rojtosra másolt kazettáknak. Kevesebben tudják, hogy a hírhedt Golan-Globus produkciós cég, amelyet az Amerikai nindzsa széria mellett olyan címekért lehet isteníteni / átkozni, mint a Bosszúvágy sorozat, a Delta Force vagy az USA Invázió, már 1981-ben előrukkolt egy műfajteremtő nindzsás mozival. Az első (nem ázsiai) celluloid-nindzsa büszke titulusa így aztán ennek a filmnek a főszereplőjét, az ibolyakék szemű, tiszteletbeli magyar Franco Nerót illeti meg.
Az Enter the Ninja elején Árpád apánk egyből aktiválja félelmetes harcművészeti arzenálját, amikor is egymaga tucatnyi piros ruhás nindzsát ártalmatlanít. Hősünk mellesleg fehérben pompázik, ami talán az álcázás szempontjából nem a legpraktikusabb viselet – bár ha állomásoznának a sivatagban vagy Kréta szigetén is nindzsák, ők nyilván máshogy vélekednének – de ilyen apróságok ebben a filmben nem számítanak; első a divat! Na meg a kifinomult színszimbolika, az egyetlen fekete ruhás nindzsáról ugyanis rögvest meg is tudjuk, hogy bizony velejéig gonosz. Irigység lakol az ő szívében: nem nézi jó szemmel, hogy a nindzsa iskola vezetője képes egy idegennek – azaz egy nem japánnak – is átnyújtani a nindzsa-diplomát. Pedig Franco, aki a filmben Cole névre hallgat, megérdemli a kitüntető titulust, hiszen a vizsgán (a filmindító csete-paté ugyanis az volt) jelesre végez. Rozmárbajszú hősünk megköszöni a Mesternek a kiképzést, és Japánból a Fülöp-szigetek felé indul.
Manilában már várja régi katonacimborája, akiről egy drámai flashback során kiderül, hogy anno kimentette Cole-t a vietkongok karmai közül. Úgy néz ki, itt az idő viszonozni a kölcsönt, Franket ugyanis egy helyi üzletember vegzálja, aki a férfi apró birtokát akarja mindenáron megvenni. Arra az olajkincsre fáj a foga, amelyről sem Franknek, sem fiatal feleségének, Mary Ann-nek nincs tudomása, ennek ellenére makacsul ragaszkodnak a földjükhöz. Mr. Venarius először csak néhány helyi rosszarcút küld, hogy megfenyítse a házaspárt, de miután a nemeslelkű Cole széjjelhassíttyaja hátukat, kénytelen külső segítséghez folyamodni. Váratlannak semmiképp sem nevezhető fordulattal megérkezik hát Hasegawa, a rasszista fekete nindzsa, és ettől kezdve minden az elkerülhetetlen végjáték felé vezet, ahol jó és rossz, fehér és fekete összecsap egy drámai erejű, katartikus küzdelemben.
A nindzsa színre léppel kapcsolatban a legnagyobb meglepetés tulajdonképpen az, hogy egyáltalán nem nézhetetlen. Igaz, hogy nincs egyetlen olyan eleme sem a filmnek, amely ne lenne mai szemmel nézve menthetetlenül zs-kategóriás, de egy percig sem unalmas. A sztori annyira egyszerű, hogy már-már letisztultnak is nevezhetnénk. Az írók egész egyszerűen fogták a western műfaját, illetve a legordasabb kliséit, és átültették nindzsába. A helyszín más, de a dramaturgia ugyanaz: a magányos cowboy – aki itt történetesen egy nindzsa – megérkezik a messzeségből, érzékeli, hogy a gyámoltalan kisközösséget egy gonosz ember fenyegeti, ezért közbelép, győz, beleszeret a nőbe, de a végén mégis ellovagol – egyedül – a naplementébe. És így lesz egy ikonikus japán figurából az amerikai mítosz része, egy olasz színész közvetítésével. Akinek mellesleg – rozmárbajusz ide vagy oda – nagyon is jól áll a hallgatag idegen szerepe. Nerót persze blaszfémia lenne Eastwooddal együtt emlegetni, de ebben a filmben pontosan arra az eszköztelen „játék”-ra volt szükség, ami utóbbinak is sajátja, és amit előbbi is képes, jóval szerényebb kivitelben, prezentálni.
A sötét oldal képviselői, kezdve a kampókezű végrehajtóval, az idegbeteg főgonosszal vagy az angol nyelvet brutális kíméletlenséggel szilánkokra zúzó fekete nindzsával, már közelebb állnak a burleszkfigurákhoz, de van egy olyan érzésem, hogy a humor sokszor szándékos, és az alkotók előre megfontolt szándékból túlozták el a végletekig ezeket a karaktereket. Nehezen tudom másképp elképzelni, mi másért adták volna például a „Hi-hi-hi” hangsort az éppen gonoszkodó nindzsa szájába, de az is gyanús, amikor a karját átszelő nyílvessző láttán a főnök helyettese így sóhajt fel finom rezignációval: „Uram, olybá tűnik, hogy megsebesültem.” (És akkor a YouTube-on is kielemzett, az egzisztencializmus leglényegét megragadó halál-jelenetről még nem is ejtettünk szót.)
Emlékezzünk meg végezetül Sho Kosugiról, a gonosz nindzsa megformálójáról, aki Franco Neróval ellentétben valóban értett és ért a harcművészetekhez – a színészmesterséghez egy fokkal kevésbé –, sőt, a harcjelenetek koreográfiáit és ő álmodta meg; valószínűleg neki köszönhető, hogy a nindzsa-eszköztár összes legendás darabja, a dobócsillagtól a füstbombáig, szerephez jut a filmben. A nyolcvanas években még jó párszor belebújt a jellegzetes nindzsa mezbe, többek között az Enter the Ninja folytatásaiban, és jó ideig arról szóltak a hírek, hogy The Return of the Ninja címmel jön 2008-ban egy folytatás. Ebből nem lett semmi, a Mesterrel viszont találkozhatunk majd egy epizódszerepben a Ninja Assassin című új Wachowski projektben. Reméljük egyszer még Árpád apánk is megkapja a maga jól megérdemelt tribute-ját, ha máshol nem, akkor egy Tarantino moziban.
Vigyázat! A netről leszedhető verziók között van olyan, amelyből csúnyán (= ertéelklubbosan) kivágták a véresebb részeket, a maximális esztétikai élvezethez viszont az uncut verzió javallott. Még szerencse, hogy a trailerben minden benne van:
Valamikor februárban érkezik hozzánk is a Valkűr, amelyben Tom Cruise a Hitler ellen (sikertelen) merényletet elkövető Stauffenberg ezredest alakítja. Az előzetes károgások ellenére a film nézhető (tudom, mert már láttam), ami nem akkora meglepetés, lévén a forgatókönyvíró a Közönséges bűnözők szerzője, a rendező pedig Bryan Singer. Ennek ellenére nem több a produkció egyszerű politikai thrillernél, és nem világos, miért is kellett elkészülnie, leszámítva azt, hogy Tom Cruise anno felfedezte, hogy mennyire hasonlít az arca Stauffenbergéhez. A színészek - a szcientológiai egyház legfőbb reklámfiguráját kivéve - jók, csak azt baromi nehéz megszokni, hogy mindannyian brit akcentussal alakítják a nácikat. A film első hat perce, amelyben TC a némettel is megpróbálkozik, most megnézhető ingyen és legálisan.
Újabb zombi-film? Nem hír. Amatőrök csinálják? Na és. Egy tizenkét éves lány készíti? Poénnak nem rossz, de ki akarna egy ilyet végignézni... Viszont egy dokumentumfilm ennek a házi készítésű zombi-mozinak a forgatásáról már sokkal érdekesebb lehet. Ez a Zombi Girl: The Movie, amely a Slamdance Fesztiválon fog debütálni.
Valószínűleg már mindenkinek könyökén jönnek ki a Best of 2008-as listák, úgyhogy igyekszem rövidre fogni. A 2008-ban hazai forgalmazásba kerülő, vagy fesztiválok keretében bemutatott filmekből válogattam 13 + 1-et. Szólok előre: nagy meglepetések nem lesznek. Annyi biztos, hogy remek (mozi)év volt a tavalyi.
+1 Kung Fu Panda
Csupán annyival előzte meg nálam a Wall E-t, amennyivel szívesebben töltök el másfél órát egy vicces harcművész-tanonc medve, mint egy szentimentális robot társaságában.
LJ (legemlékezetesebb jelenet): a Panda és mestere harcol a kajáért.
13. Ananász Expressz (Pineapple Express)
Nem rajongok különösebben Seth Rogen művészetéért, de a rutinból nyomott egy, azaz 1. db karaktere (nagydumás, állandóan beszívott-szétesett haversrác) ebben a smoker -akciókomédiában tökéletesen érvényesül. Igen, a film humora nagyon fárasztó, de épp ettől működik. Nem való mindenkinek.
LJ: A két idióta erdei tripje.
12. Érzékeny pont (Nothing is private / Towelhead)
Alan Ball első rendezése messze nem hibátlan (a befejezést elmaszatolta), de nála jobban kevesen tudják megragadni a képmutató kertvárosi Amerika elfojtásait. Telitalálat a tenyérbemászó libanoni apa karaktere, de Aaron Eckhart is tökéletes a nyájas cukrosbácsi szerepében. Akinek egyébként Jasira láttán hasonló bűnös gondolatai támadnának, ne aggódjon: a 13 éves lányt egy 19 éves színésznő alakította.
LJ: A szűztelenítés.
11. Égető bizonyíték (Burn after reading)
Nagyjából mindenki félreértette ezt a ravasz, gonosz és cinikus szatírát. Coenék szándékosan készítettek egy anti-komédiát, ahol persze van min röhögni, csak nem pont azon, amin a műfaji szabályok alapján kéne. A kulcs a nyitó és a záróképsor: Coenék ezt az egész röhejes földi cirkuszt kívülről és felülről figyelik, mintha marslakók végeznének antropológiai terepmunkát.
LJ: Pitt és McDormand ellátogat az orosz nagykövetségre.
10. Csak egy szerelmesfilm (Kaerlighed Pa Film)
Gátlástalanul hatásvadász műfajzsonglőrködés, avagy egy elejétől a végéig szórakoztató, thrillerbe oltott romantikus neo-noir.
LJ: a feleséggel és a szeretővel való két ágyjelenet bravúros egymásra vágása.
9. Keleti ígéretek (Eastern Promises)
Semmi új nincs a sztoriban, de Cronenberg olyan atmoszférát, olyan feszültséget teremt, hogy nem tudod nem komolyan venni ezeket a súlyos orosz arcokat, akik amúgy, más rendező keze alatt, sablonkarakterek lennének.
LJ: Viggo egy szál péniszben osztja az ellent.
8. A zóna (La Zona)
Nagyon aktuális és nagyon komor tanmese korrupcióról, önbíráskodásról, emberségről és a biztonság illúziójáról. Le a kalappal az elsőfilmes Rodrigo Plá rendező előtt, hogy nem volt hajlandó halivudias befejezést kanyarítani a történet végére: csak így üt igazán a film.
LJ: a tisztes polgárok (vö: „mi, rendes emberek”) pusztakézzel lincselnek az utca közepén, fényes nappal.
7. Elah völgyében (In the Valley of Elah)
Paul Haggis filmje végig Amerikában játszódik, mégis többet tudunk meg belőle az iraki háború, sőt, úgy általában a háborúk természetéről, mint bármelyik látványos-lövöldözős blockbusterből. Didaxisnak nyoma sincs, a film csendes, elégikus és szikár, pont mint a Tommy Lee Jones alakította veterán katona, de közben Haggis kőkemény morális ítéletet mond Bush Amerikája felett.
6. A nyomozó
Első filmje alapján Gigor Attila egy intelligens, tehetséges és öntörvényű rendezőnek tűnik, akik képes lehet a jövőben is összehangolni a műfaji szabályokat a szerzői szándékokkal. Közönséget moziban spontán tapsolni még soha nem hallottam, a Filmszemlés sajtóvetítésen ez is megtörtént.
LJ: Malkáv meghúzza a ravaszt.
5. A sötét lovag (The Dark Knight)
Messze nem hibátlan (gondok vannak például az arányokkal), de nincs még egy olyan képregényfilm, amely ennyire felnőttszámba veszi a karaktereit és a nézőit is. Jobb, komolyabb, drámaibb film ebben a műfajban még nem született.
LJ: Batman „kihallgatja” Jokert.
4. Erőszakik (In Bruges)
Kevés filmnek van ekkora szíve, és kevés film tud eközben egyszerre lenni vérkomoly és elegánsan könnyed. Nem tudom, Bruges fizetett-e az ingyenreklámért, ha nem, nagyon jól jártak (de ha igen, akkor is.)
LJ: Finálé a purgatóriumban.
3. Engedj be! (Låt den rätte komma in)
Hibátlan minden kockája. Szép, kegyetlen és kegyetlenül szép.
LJ: Finálé az uszodában.
1-2. Nem vénnek való vidék (No Country for Old Men) és Vérző olaj (There Will Be Blood)
Nem lehet dönteni közöttük, mindkettő überelhetetlen mestermű. Talán Coenéknek volt könnyebb dolguk: készen kapták az irodalmi alapanyagot (PTA csak kiindulópontnak használta Upton Sinclair történetét), de a végeredmény – a katarzis – ugyanolyan erős.
LJ: Chigurh fej vagy írást játszik illetve Plainview behódol a prédikátornak.
Kijött a legendás videójáték 20. évfordulójára készített új Streetfighter film japán nyelvű trailere. A történetről nem ejtenék szót, nyilván senki nem a Shakespeare-t idéző drámai fordulatok reményében nézi majd meg a filmet. Andrzej Bartkowiak rendező életművét olyan alkotások fémjelzik, mint az Öld meg Rómeót!, a Sebhelyek, a Bölcsőd lesz a koporsód vagy a Doom, a harcjelenetek koreográfusa pedig Dion Lam, aki korábban ugyanezeken a filmeken dolgozott (plusz a Pókember 2 és Szigorúan piszkos ügyek). A színészek sem az első vonalat képviselik, úgyhogy nagyjából sejthető, mire számíthatunk. Az viszont nagyon kúl, hogy az egyik főszereplőt alakító színésznőt Moon Bloodgoodnak hívják.
QT és RR valószínűleg nem tudták, mit cselekszenek, amikor bemutatták a Grindhouse-t, azóta ugyanis boldog-boldogtalan összekacsintós ál-trasht akar forgatni. Egy idő után mindez baromi unalmassá fog válni, reméljük, hogy a leszbikus vámpírok kalandjai kivételt képeznek majd. Az első teaser alant tekinthető meg, de érdemes lesz majd a jelenleg még fejlesztés alatt álló pofás kis honlapot is látogatni.
Tim Burton és Timur Bekmambetov közösen producerálja az alábbi animációs filmet, amely egy posztapokaliptikus jövőben játszódik. Az emberek már kihaltak, gépek uralják a Földet, néhány túlélő (akik ezek szerint nem emberek?) viszont a főhős, "9" vezetésével szembeszáll velük. A rendező elsőfilmes animátor, az író a Halott mennyasszony és a Rém Rom szerzője. A sztoriból nem sokat nézek ki, de a látvány nem rossz. Bemutató (ki gondolná):2009.9.9.
Kellemes karácsonyt kívánunk minden olvasónknak!
Masuka: I got a reputation to live up to. I mean, if my show does not make people vomit and have an erection at the same time, then I've let my audience down.
A tévé legszimpatikusabb sorozatgyilkosa 2009 őszéig leteszi a lantot szikét, ideje tehát összegezni az eddigi fejleményeket. Az első évadban Dexter saját eltorzult tükörképével került szembe, a másodikban pedig jól felépített identitása rendült – majdnem – meg. A két évad tökéletesen kiegészítette egymást, így joggal merült fel bennem a kérdés: lehet-e még úgy továbbfejleszteni a sztorit, úgy közben ne csökkenjen az izgalom? A félelmeim sajnos beigazolódtak. (Lesz SPOILER is.)
A harmadik évad színvonala sajnos messze elmarad az első kettőétől. A sajátos Dexter-hangulat megkopott, a korábbi feszes szerkezet fellazult, az írók (és a rendezők) láthatólag elkezdtek rutinból dolgozni. A második évad utolsó 5 részét nézve anno levegőt is alig mertem venni, akkora feszültség áradt a sztoriból, ezúttal viszont csak a nyolcadik résztől kezdett igazán érdekessé válni a történet, hogy a fináléra aztán ismét leüljön a tempó.
Ha egyetlen mondattal kéne meghatározni mi történt, azt mondanám, hogy a drámai köntösbe csomagolt thrillerből szappanoperába oltott rendőrszéria lett. Tény, hogy már az első két évadban is sokszor többet tudtunk meg a Miami-béli rendőrök magánéletéről, mint amennyire kíváncsiak lettünk volna, ezúttal viszont valóban sikerült túladagolni az érzelgős mellékszálakat. Nem mintha Batista, Laguerta vagy Debra érzelmi élete annyira kibírhatatlanul unalmas lenne, de a főcímben mégsem az ő nevük áll. Szimpatikus karakter mind, akiket jó színészek játszanak – rendben van a két új figura, Anton és Quinn is – de mintha Dexter aránytalanul háttérbe szorult volna a saját sorozatában.
A helyzet már csak azért is meglepő, mert magával a történettel – papíron – nem is lenne akkora baj. Igaz, elsőre nem hangzik túl izgalmasan, hogy antiszociális főhősünk családot akar alapítani és házasságra – illetve az apai szerepre készülődik –, de mindez logikus következménye is lehetne az eddig történteknek. Dexter karaktere nem statikus, az első évad óta fejlődik a személyisége, miután rájött, hogy apja kódja nem megingathatatlan dogma – merthogy kiderült, az öreg se volt éppen hibátlan jellem – már elérhetőnek tart korábban lehetetlennek tűnő célokat. Úgymint: család, három gyerek, kertesház. Ha már színlelnie kell, miért ne színleljen mesterfokon? Másrészről szeretné bizonyítani halott apjának, hogy nem volt igaza, lehet neki is – látszólag – normális élete. (A fater sajnos jóval többször tesz látogatást Dexter vízióiban, mint szükséges lenne, ahogy a belső narrációt, úgy ezt a megoldást is túlzásba viszik néha az alkotók.)
Kiváló Miguel Prado karaktere is – Jimmy Smits sokszor lejátssza Michael C. Hallt a vászonról képernyőről –, jó ötlet volt beemelni egy rokonlelkű (vagy legalábbis annak látszó) barát figurát (igaz, már Lila is hasonló szerepet töltött be.) Nagy ötlet, hogy pont a törvény embere az, akiről kiderül, betegebb mint maga Dexter, és hogy a normalitás álcája mögött egy hatalommániás egoista lapul. Épp ezért kár, hogy a fináléban végül nem használták ki a figurában rejlő potenciált.
Nincs tehát gond az alapkoncepcióval, felteszem, ha valaki egyből a harmadik évadot kezdené el nézni, nem is lenne különösebb hiányérzete. Csakhogy, az első két évad olyan magasra tette a lécet, hogy már nem lehet megelégedni azzal, hogy „nézhető” ez is. Igen, az, sőt akadnak zseniális pillanatok is (Dex és Miguel a tetőn, Masuka "lelki válsága".) Összességében viszont hiányzik a sötét hangulat, a cinikus humor és az igazi feszültség. Túl hosszú az expozíció, érdektelen kevésbé izgalmas, sehová nem tartó történetszálakra pazarlódik a játékidő egy része – a Yuki-Quinn sztori vajon miről szólt? Lehetséges persze, hogy az alkotók eleve két vagy három évadra terveztek – az első évad készítésekor még nem lehettek benne biztosak, hogy lesz folytatás – és azért csordogál lassabban a történet, hogy legyen idő még jobban elmélyíteni a karaktereket. A rajongók egy része nyilván elfogadja ezt a magyarázatot, másoknak már az is elég, hogy ugyanaz a helyszín és ugyanazok a szereplők, de az igazi fanok tisztában vannak vele, hogy ez a Dexter már nem az a Dexter.
Hogy is mondta Masuka?
Meg kell felelnem a hírnevemnek. Úgy értem, ha a showműsoromtól nem lesz az embereknek egyszerre hányingerük és erekciójuk, akkor cserbenhagytam a közönségem.
Nem kell sok mindent hozzáfűzni a címhez, ott vannak a zombik az űrben, a valóságshow-kban, a tenger fenekén (náci zombik!), a Marvel-univerzumban vagy a sztriptízbárban, már csak egy szamurájos-élőhalottas film hiányzott, de nagyon. A tréler alapján nem a klasszikus romerói receptet másolja a film, hanem inkább a Kitamura-féle Versus stílusát követi.
Befutott a várva várt X-Men spin-off trélere. (Van HD-verzió is az ínyenceknek.) Vélemények?
Az utóbbi pár évben onnan lehetett már jó előre felismerni a biztos bukásnak ígérkező filmeket, hogy Nicolas Cage neve állt a stáblista élén. A márciusban érkező Knowinggal talán megváltozik a trend, bíztató ugyanis az alábbi tréler, Alex Proyas rendező eddigi munkássága is vállalható (Holló, Dark City, Én, a robot), na meg a sztori is érdekes: 1958-ban időkapszulába helyeznek néhány gyerekrajzot, az egyik kislány viszont néhány random számsort ír fel a saját papírjára. 50 év múlva kinyitják a kapszulát, és Cage karaktere rájön, hogy a számok kódok, amelyek katasztrófákat, haláleseteket jeleznek előre, dátumra pontosan.
Ilyen se nagyon volt még eddig: a Twitch jóvoltából mától december 14-éig ingyen és bérmentve lehet megtekinteni a MindFlesh című, Cronenberg-szerű testhorrorként reklámozott filmet. Az IMDB-n ismertetett sztori kicsit zavaros, van benne egy taxisofőr, aki egy gyerekkori traumája révén képes a mentális síkról a fizikai világba kivetíteni a különböző obszessziókat (kényszerképzeteket, akár; Porontyok, valaki?), ami által viszont felborul a zuniverzum rendje (?), amit a földönkívüliek (??) nem néznek jó szemmel, lévén ők az univerzum rendőrei (???). A teljes film itt, a korhatáros trailer a tovább után. Aki már látta, kommentálja be, hogy érdemes-e megnézni. Ha esetleg pocsék is lenne (a rendező előző horrorja, a London Voodoo nyert valami díjat, de a pontszáma nem túl magas), mint újféle forgalmazási kísérlet érdekes a dolog.
Íme a film első előzetese. Bemutató: jövő májusban (nálunk később).
Ha netán sugárban hányunk a romantikus komédia műfajától, akkor is muszáj elismernünk, hogy a Csak szex és más semmi a maga kategóriájában majdhogynem hibátlan film volt. Nem ez volt az első magyar vígjáték, ami 400 ezer feletti nézőszámot ért el, viszont talán a legelső, amely precízen betartotta a vonatkozó zsánerszabályokat. Goda Krisztina második filmje, a Szabadság, szerelem tulajdonképpen bérmunka volt, egy rossz koncepció következetesen rossz megvalósítása, a Kamélonnal azonban sikerült visszatérnie a nyerő recepthez. Ismert műfaj + mai környezet + szellemes dialógok + feszes szerkezet = keveset vállaló, de azt 90%-ban teljesítő, szórakoztató popcorn-mozi.
A választás ezúttal a „szélhámosfilm” szubzsánerére esett – „hivatalosan” talán nem létezik ez a kategória, de készült már annyi, hasonló tematikájú film, hogy akár létezhetne is –, ami abból a szempontból örvendetes, hogy végre nem vígjátékkal próbálkozik egy magyar közönségfilmes. Persze, ahogy a Kontrollból, úgy a Kaméleonból sem hiányozhat a humor, de szerencsére a poénok (többnyire Csányi Sándor karaktere szállítja őket) nem tűnnek erőltetettnek, nem lógnak ki a sztoriból, és nem billentik át a filmet komédiába.
A történet ugyan nem igazán eredeti, de ügyesen berántja a nézőt már a legelején. A főhőst, Farkas Gábor megélhetési nőcsábászt, munka közben látjuk, ahogy kevésbé attraktív, öregecskedő, magányos, ámde tehetős szinglikkel ismerkedik meg, majd miután összebútorozik velük, ráveszi őket, hogy adjanak hozzáférést a bankszámláikhoz. A megfelelő pillanatban persze felbukkan egy az igazi nagyvad is, akiről hősünk és a néző is egyből tudja, hogy végül a méltónál is méltóbb ellenfél lesz belőle, akit inkább futni kéne hagyni – ezt javasolja Farkas sidekickje is –, de épp a látszólagos elérhetetlensége által lesz belőle vonzó préda.
Nincsenek óriási fordulatok a történetben, viszont üresjáratok se nagyon. Goda Krisztina és Divinyi Réka forgatókönyve mintaszerű, abban a tekintetben legalábbis, hogy pont úgy szövi a cselekményt, ahogy az a halivudi típusú szkriptekben megszokott. Mértani pontossággal érkeznek a plot pointok, minden jelenetnek megvan a dramaturgiai célja, és az „egy lépés előre, egy lépés hátra” elv (azaz, hogy mikor a főhős elérni látszik célját, történik valami, ami eltávolítja attól, de megoldja a szituációt, majd folytatódik ugyanez előről) is remekül működik. Egyedül a film lezárása nem sikerült: az utolsó csavar nem üt elég nagyot, mintha pont ekkora fogyott volna el az ihlet.
A szereplők közül muszáj Kulka Jánost kiemelni, aki a kiváló alakítása mellett a bátorságáért is dicsérendő, amiért elvállalta a homoszexuális orvos szerepét. Csányi vicces, Hámori Gabriella picit szürkébb, mint azt a figurájának jelleme sugallná, Nagy Ervin meg olyan meggyőzően adja a szélhámost, hogy végül – sajnos – nehéz eldönteni, végül is beleszeretett-e a nőbe vagy sem.
Messze nem hibátlan tehát a Kaméleon, ám ami igaz volt a Csak szex és más semmire, az áll rá is. Goda maximálisan bebizonyította, hogy igazi profi, aki a magyar közönségfilmesek közül talán a legcéltudatosabb és legfegyelmezettebb, de ugyanakkor most sem tudott / akart olyan produkcióval előállni, amellyel túllépne a zsánersablonokon. Igaz, ez talán nem is az ő feladata lenne. Ideális esetben ugyanis ő képviselné a biztos középszert a hazai közönségfilm világában, azt a szakmai minimumot, ami alá már kínos menni, ám mivel rendezőink és forgatókönyvíróink többsége még az alapokkal sincs tisztában, a filmes diplomáját Angliában és Amerikában szerző Goda messze kiemelkedik a mezőnyből. Vakok között félszemű a király, ahogy azt már az ókori görögök is mondták.
Hogy melyik volt az idei Anilogue fesztivál legjobb filmje, arról fogalmam sincs, bár jelentős összeggel mernék rá tippelni, hogy a Libanoni keringő illetőleg az Idióták és angyalok közül valamelyik, ám miután egyiket sem tudtam megnézni, csupán a legvéresebbet tudom megnevezni.
A Holt tér története pofátlan nyúlás: a horror és a sci-fi műfajának nevezetes darabjai adnak benne randevút egymásnak. Valamikor a jövőben játszódik a cselekmény – e nélkül ugyebár nehéz lenne sci-finek (is) nevezi a filmet – az USG Ishimura névre keresztelt űrhajón. Útja során elvetődik egy kihaltnak tetsző bolygóra, ahol is rejtélyes felépítményre bukkan a legénység, melyet a kapitány és a vallásosabbak kegytárgynak vélnek. Magukkal viszik a roppant bizarr izét a fedélzetre, és ez, ahogy az már lenni szokott, nagy böszmeségnek bizonyul a későbbiekben.
A hajón ugyanis egyre furcsábban kezdenek viselkedni az emberek, érzik, hogy valakik át akarják venni a hatalmat a testük felett, és e gondolat oly rémítő, hogy a kellemesebb alternatívát választva, inkább önkezükkel vetnek véget az életüknek. Akinek viszont ez nem sikerül, az valóban átváltozik, valamilyen óriási, ízelt lábakkal és karmokkal támadó alien-zombivá (szak. kif.: necromorphs). Egyedül a biztonsági főnök(nő) Alissa Vincent és maroknyi csapata próbál szembeszállni az egyre gyorsabban szaporodó szörnysereggel –némileg spoileresen fogalmazva: – szerény (rész)sikerekkel.
A Holt tér igazság szerint nem nagyon érdemli meg, hogy ennyi karaktert pazaroljunk rá, mint hentelős akció-horror ugyanis csak egy szimpla „B-filmnek” feleltethető meg, a különbség csupán csak annyi, hogy a kliséket animált formában vezeti elő. Az egyszeri néző nem is igazán értheti, miért kellett ezt a korrekten kivitelezett, gore-ban szerencsére bővelkedő, de mégis csak másodlagos frissességű filmet legyártani. A válasz egyszerű: a Holt tér az Electronic Arts kapcsolt terméke, az azonos nevű akciójátékot hivatott népszerűsíteni. Története a játék előzményeként szolgál, így nyugodtan tekinthetjük a filmet egy átlagosnál hosszabb és jobban kidolgozott intrónak.
Hasonló trükköt – azaz, hogy előbb született meg a termék, és csak utána a képregény vagy a film – már láttunk (He-Man, Transformers), úgyhogy ezen kár lenne fennakadni. Hogy kvalitásai alapján a Holt tér bemutatása az Anilogue-on indokolt volt-e, az már egy másik kérdés.
Örömmel jelentjük, hogy a blaxploitation műfaj újra él. Na jó, inkább csak egy Grindhouse-ihletésű retro-bohóckodásról van szó, annak viszont nem lesz rossz a Black Dynamite, amely a következő Sundance fesztiválon debütál majd. Főszereplője Michael Jai White, akinek eddig a Spawn volt a legnagyobb dobása. A képre kattintva látható a friss tréler, de a szájton a blaxploitation műfaj történetéről is lehet olvasni.
Képzeljük el – mondjuk – Liptai Klaudiát, amint a TV2 valóságshowjának felvételén egyszer csak vérben forgó szemekkel ráront Till Attilára, átharapja a torkát, majd jóízűen lakmározni kezd a tetemből. Ezt persze a nézők már nem láthatják, hiszen addigra a vezérlőt ellepik a zombik, a közvetítés megszakad, a stáb egyik fele halott, a másik fele pedig hörögve veti rá magát a friss húsra, puszta kézzel tépve cafatokra az egykori kollégákat. Túlélők már csak a gondosan elzárt Big Brother házban vannak, a 15 másodperces hírnévre áhítozó fiúk és lányok viszont mit sem sejtenek arról, hogy a tükrök túloldaláról már nem a fásult kameramanok, hanem éhes tekintetű élőhalottak figyelik őket, mint macskák az akváriumban úszkáló halat.
Az E4 brit csatorna minisorozatában, ha nem is épp Liptai Klaudia, de ottani megfelelője, a reality show-k állandó műsorvezetője, Davina valóban eljátssza saját maga megzombult verzióját, de több egykori "villalakó" percemberkét is felismerhet a(z angol) néző a statiszták között. Mindezt csak azért érdemes megemlíteni, hogy lássuk, létezik olyan (mainstream) csatorna, amely nem sajnál egy meglehetősen rétegműfajban induló miniszériát finanszírozni, és a saját sztárjaival is legitimálni. Ez a bátorság pedig mindenképpen dicséretes – meg merne-e vajon a TV2 kockáztatni egy ilyen, nézettséget valószínűleg nem, de presztízst növelő húzást; a kérdés költői – még akkor is, ha a végeredmény koránt sem lett tökéletes.
Most, amikor kábé minden hónapra jut egy új zombi-tematikájú film, természetesen már nehéz friss sztorival előállni; Charlie Brooker, a széria kiagyalója és írója, nem is igen erőltette meg magát. Adott a fő helyszín, egy egykori katonai bázis helyén felépített Big Brother ház – ez lenne az új elem a sztoriban –, és adott a vírus, amelyről nem tudni honnan ered, csak azt, hogy rohamosan terjed. A műsorban éppen a kiszavazó-show-ra készülnek, amikor elszabadul a pokol, a stábtagok közül csak a producer és a kávéfőzésre rendszeresített asszisztens lány tudja elbarikádozni magát ideig-óráig. A második részben, más alternatíva híján, kénytelenek a Big Brother házba visszavonulni, ahol a némiképp meglepett villalakókkal együtt kezdik tervezni a menekülési útvonalat. Ami nem egyszerű feladat, a zombikat ugyanis valamilyen okból kifolyólag vonzza a Ház, és egyre többen és többen lesznek. Közben a főhőssé előlépő kifutólány barátja megpróbál kívülről bejutni, és ebben egy kellően felfegyverzett tökös dögös amazon segít neki.
Kezdjük a legfontosabb zombi-ontológiai kérdéssel: igen, ezek az élőhalottak (is) a gyorsan mozgó sprinter-zombik újféle nemzettségéhez tartoznak. Mindez az ortodox Romero-fanokat zavarhatja, de a vásznon képernyőn nagyon is jól mutatnak ezek a dögök. Az első részben még csak villanásra látni őket - a shaky cam technikát enyhén szólva túlzásba viszi a rendező -, a későbbiekben aztán megcsodálhatjuk rusnya pofázmányukat – egy tévés produkcióhoz képest nagyon profi munkát végzett a stáb. Ugyanez áll a gore-ra is: Eli Roth-ot megszégyenítő szemérmetlenséggel zoomol rá a kamera a belsőségeket majszoló zombikra és a szétszakadó testrészekre – csak egy ponton fordul át komédiába a dolog, ott viszont egy olyan fünf komma neun gerinckitépést láthatunk, ami csak a Mortal Kombat kivégzéseihez hasonlítható. Ezzel együtt túl sok innováció nincs a látványvilágban, egyértelmű, hogy a Danny Boyle-féle 28 nappal később és folytatása szolgált ihlető forrásként – és persze a Holtak hajnala.
A karakterek nem túlzottan izgalmasak, ugyanakkor kellően idegesítőek és unszimpatikusak, ezzel pedig nagyjából megfelelnek a tipikus "villalakó" vagy a seggfej producer sztereotípiájának. Ekkora terjedelemben – 5 rész, 180 perc – még így sem lehet őket megunni, összességében tehát kellemesen szórakoztató a produkció.
Csakhogy. Eléggé el nem ítélhető módon, pont az alapszituációból fakadó ziccereket hagyják ki az alkotók. A zombiműfajra jellemző szatirikus szubtextus szinte teljesen hiányzik a sztoriból, noha a valóságshow-s környezet (verbális és vizuális) poénok tucatjaira adna lehetőséget. Igaz, a zombik néha belebámulnak a kamerába és a tükörablak túloldalán csorgatják a nyálukat, de metaforának ez még kevés. Ha erre a kedves olvasó azt mondaná, hogy bájos naivitás volt részemről azt feltételezni, hogy pont azon a csatornán gúnyolják majd ki a Big Brother jelenséget, ahol ez a műsor fut, akkor igaza lenne a kedves olvasónak.
A Derrick Comedy az egyik legjobb félprofi, vicces szkeccseket gyártó csapat a YouTube-on. Egyes számú bizonyíték: Blowjob girl. Kettes számú bizonyíték: Daughters (24 paródia). Az öt fiatal anno dráma és filmszakon végzett, most egyikük íróként dolgozik (30 Rock), másikuk producerkedik, és van aki stand up-ol szorgalmasan. A Derrick Comedy csak kvázi hobbi, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy elkészítsék első egész estés filmjüket. A történetben, ami a tréler alapján a Disney-féle matinék és a tinifilmek paródiájának tűnik, három "gyerekdetektív" megpróbál felderíteni egy gyilkossági ügyet.
Nem vall túlzott szerénységre, ha egy alkotó egyből a választott stílust teszi meg filmje címéül. Másfél órában összegezni vagy kifordítani egy egész filmtörténeti korszakot – a cím legalábbis ilyen szándékokat sejtet – merész vállalkozás. Olyannyira az, hogy az elsőfilmes író-rendező, D. Jud Jones (álnév?) végül meg sem próbálja. Azon túl, hogy animációs környezetbe helyezi a noirok szokásos stíluselemeit, gyakorlatilag semmit nem ad hozzá a „műfajhoz”.
Megvan minden kellék, amnéziás főhős, rosszarcú ellenfelek, nem is egy, hanem két femme fatale, és ami a legfontosabb: lineárisan haladó, csavaros sztori; de hibátlan a szaxofonos háttérzene és a főszereplő belső narrációja is.
Csak nézni ne kéne ezt az izét.
Semmi bajom a GTA-féle játékok látványvilágával. Kissé darabosan és esetlenül mozognak a szereplőik, és néha a háttérben felfeslik a mátrix szövedéke, de kit érdekel, ha én irányítom a történetet? A Film noirhoz viszont nem mellékelnek joystickot, mégis olyan az élmény, mintha 90 percen át egy noir hangulatú akciójáték átvezető animációit kellene mozifilm gyanánt néznem. A figurák vonásai elnagyoltak, gépiesen közlekednek és a kameramozgások, illetve a beállítások is fantáziátlanul ismétlődnek. A szexjelenetek esetében ez inkább vicces – az Amerika Kommandó bábúiban is több volt az élet – az akciószekvenciáknál viszont kifejezetten idegesítő a TG (Tesco Gazdaságos) kivitelezés. Csak egyetlen példa: amikor autóval menekülő hősünkre egy helikopterből gépfegyverrel tüzelnek hosszú percekig, egyetlen lövést sem látunk becsapódni.
Kezeljük helyén azért a filmet. A fiatal animátor-csapat nyilván nem azzal az ambícióval vágott bele a projektbe, hogy egyből letaszítja a Pixart a trónjáról – már csak azért sem, mert más a célközönség –, gyaníthatóan inkább csak kísérletezni akartak és megtanulni a szakmát, pont ahogy a magyar Egon és Dönci alkotói. És mindezt valószínűleg fillérekből és lelkesedésből csinálták. Ha innen nézzük, rajongói hommage-nak megteszi a film.
Az igazi rejtély tehát inkább az, hogy miért érezte úgy a forgalmazó, hogy feltétlenül elénk kell tárnia ezt az 1.0-ás demo verziót? Ha felnőtt(ebb) közönségnek szóló animációs filmeket keres, miért egy kezdő animátor-team első szárnypróbálgatását hozza be, miközben látványos, minőségi rajzfilmekkel csak fesztiválokon találkozhatunk?
Film Noir, 2007 - amerikai-szerb. Rendezte: D. Jud Jones és Risto Topaloski. Írta: D. Jud Jones. Kép: Radan Popovic. Zene: Mark Keller. 97 perc. Bemutató: november 13.
November 27-én kezdődik a 6. Anilogue Nemzetközi Animációs Fesztivál, amelyen természetesen a Geekz is ott lesz. A következő filmek miatt érdemes idén (is) odafigyelni a fesztiválra:
PONYO A TENGERPARTI SZIKLÁN -- Miyazaki filmjével indul a fesztivál. Az elsődleges célközönség ezúttal az 5 éves korosztály, de aki ismeri a Mester munkásságát, az tudja, hogy az ő filmjei a felnőttből is gyereket tudnak csinálni egy másfél órára.
EVANGELION 1.0: NEM VAGY EGYEDÜL --- A kultikus Neon Genesis Evangelion sorozatból készülő trilógia első darabja. Rendező: Masayuki és Kazuya Tsurumaki.
PIANO FOREST --- A sztori alapján egy erősen giccsgyanús melodráma barátságról és zenéről, de egy próbát megér. Rendező: Masayuki Kojima.
HOLTTÉR --- animációs zombihorror is, amelynek videójáték-változatát ki is lehet próbálni a moziban.
IDIÓTÁK ÉS ANGYALOK --- a zseniális Bill Plympton már a tavalyi fesztiválon beharangozta új, dialógok nélküli szürreális filmjét, ami mostanra készült el. A tovább után tréler.
Láttunk már ilyet: friss agyvelőre és húsra áhítozó zombik, káosz, pánik, vér + bél. Az alábbi hétperces kisfilmben viszont mindezt gyurma-figurákkal, stop-motion animációval készítették el. És így is működik a gore! (Szöveg nincs a filmben, úgyhogy angoltudás nélkül is élvezhető a videó; a tipp a slashfilmtől jött.)
Masszív médiatámogatással érkezik Csupó Gábor új animációs filmje a mozikba, de – ahogy ez általában lenni szokott – akkor járunk jól, ha nem hisszük el a hivatalos marketingszöveget. Szó sincs South Park-beütésű / merészségű szatíráról, a témáról (bevándorló-lét) ugyanis csak néhány vaskos közhely jutott a forgatókönyvírók eszébe.
Nem illik persze elhallgatni, hogy a produkció meglehetősen viszontagságos körülmények között jött világra. Csupó és animátorai már vagy egy éve melóztak a filmen, amikor a megrendelő cég csődbe ment, és az is hosszas ügyvédi fogcsikorgatásba került, hogy a jogokat vissza tudják szerezni, így végül négy évvel később, Magyarországon, egy magyar gyártó segítségével tudták csak befejezni a filmet. A halivudi sztárokon élcelődő poénok szavatossága így aztán mára már sajnos le is járt, cserébe viszont elmondhatjuk, hogy nálunk lesz a világpremier. Juhé.
Az Immigrants ennek ellenére is egy korrekt, helyenként szórakoztató rajzfilm. Az animációra nemigen lehet panaszunk, a figurák a Csupó-védjegynek számító picit groteszk, picit simpsonos stílusban rajzolódtak meg, és a hátterek is kellően kidolgozottak. A magyar szinkronba igyekeztek minél több nagy nevet belezsúfolni, ennek ellenére élvezhető lett az is. Szabó Győző adja az orosz karakter, Vlad hangját, míg a magyar Jóskát Hujber Ferenc szinkronizálja – a kettejük közül érthető módon az előbbinek van több lehetősége játszani az akcentussal.
A verbális poénok minőségére nem lehet különösebben panaszunk, igaz, azt nem ártott volna eldönteni, hogy melyik is a megcélzott korosztály. A gegek többsége ugyanis inkább „simpsonos”, azaz családbarát, viszont becsúszik egy-két merészebb, szókimondóbb poén is. A legnagyobb gond azonban nem ez, hanem a sztori kidolgozatlansága. Pontosabban az, hogy nincs is igazán koherens történet, hanem csak random szekvenciák egymás után.
A kiindulópont szerint a töményen multikulti környezetben és relatív szegénységben élő két bevándorló, Vlad és Jóska, munkát akar keresni. Az első felvonásban ezt láthatjuk – állásinterjúkra járnak, közös orosz-magyar éttermet próbálnak indítani – utána viszont mintha Csupóék elfelejtették volna, hogy mi is volt az alapkonfliktus, és hőseinknek új motivációt adnak: végül már nem a létfenntartás a cél, hanem a becsajozás. Valószínűleg a kollégának lehet igaza, és valójában itt 3 különálló tv-epizód lett egymás mögé pakolva, és ezért a koherencia fájó hiánya. Hogy ez azért alakult így, mert tévés környezetből érkező írók jegyzik a filmet, akik nem tudtak mozifilmes dramaturgiában gondolkodni, vagy eleve ilyen epizodikus sztorit akartak összedobni, az mindegy is. A lényeg, hogy emiatt nem képes igazi moziélményt nyújtani az Immigrants.
Gyanítható, hogy nem fog senki anyázva kijönni a vetítésről, a filmen ugyanis alapvetően érződik, hogy Csupóék lelkesedésből készítették, a karakterek pedig nagyon is szerethetőek, de merészebb poénok, értékelhető történet és igazi szatíra hiányában erősen középszerű lett a végeredmény. Nem kerül viszont mindennap hasonló – magyar vonatkozásokkal dúsított – animációs film a mozikba (a legutóbbi talán a Simpsons volt), így aki a műfajt kedveli, az egy próbát nyugodtan tehet, hátha nincs igazam. (De igen.)
Immigrants - Jóska menni Amerika (Immigrants L.A. Dolce Vita), 2008, amerikai-magyar. Rendezte: Csupó Gábor. Írta: Billiam Coronel és Josh Lieb. Zene: Gregory Hinde és Drew Neumann. Gyártó: Megafilm.
Magyar bemutató: 2008 október 30.
Az új japán blockbuster frissen kijött, második trélerét nézve (bemutató: 2008 december) felemás érzése lehet az egyszeri geeknek. Egyfelől mindenképpen érdekesnek tűnik a klasszikus szuperhős-tematikát Japán környezetben viszontlátni, másfelől iszonyatos nagy nyúlásnak tűnik a dolog. V mint Vérbosszú, Zorro, Fantomas: elsőre ezek ugranak be a bemutatót nézve. A sztori röviden: 1949-ben járunk, a Teito nevű fiktív városban, ahol a gazdagok csúnyán elnyomják a szegény szegényeket. Ámde érkezik K-20, a maszkos tolvaj, aki a gazdagoktól lopott zsákmányt a szegényeknek adja. A másik főszereplő Heikichi (Takeshi Kaneshiro), egy cirkuszi akrobata, illetve egy detektív és az ő menyasszonya, akire K-20 is szemet vet. (A bemutatóért kattints a képre.)
A nyolcvanas évek legjobb magyar krimije – természetesen – nem hagyományos krimi, de még thrillernek vagy film-noirnak sem nevezhető. Klasszikus bűnfilm mifelénk ugyanis nem létezik, már 1982-ben sem létezett, aki ehhez a zsánerhez nyúl, valamiért mindig úgy érzi, hogy neki a nyúlós-nyálkás Nagy Magyar Valóságról is el kell valami nagyonmélyet mondania. A Dögkeselyű ráadásul hangulatában, tematikájában épp olyan, mint a korszak bármelyik művész szerzői filmje. Ez persze önmagában még nem gond, csak nézőként frusztráló kissé, hogy filmtípustól függetlenül nálunk minden magyar főhős ugyanúgy végzi.
Merthogy Cserhalmi György Simonja antihős a javából. A taxisofőr, akinek egy szép napon tele lesz a töke, és bekattan. Embert rabol, kutyát öl, és persze pénzt követel. Meg lehet érteni az indítékait: két utasa kirabolja, a rendőrség pedig nem akar semmit tenni, sőt, arra gyanakodnak – a taxisok főnökével együtt –, hogy a férfi saját magát lopta meg. Simon válaszul, mint egy modern Kolhaas Mihály, nekimegy fejjel a falnak, igaz, nem egyből a hatalomnak – mégiscsak ’82-ben készült a film – hanem a rózsadombi tolvajoknak, akik ötmilliós villában élnek, mialatt Simon egy mérnöki diplomával a zsebében kénytelen taxizni, hogy legyen pénze a tartásdíjra.
Értjük az üzenetet: a létező szocializmus igazságtalan és embertelen, és mint ilyen, nem lehet tisztességesen boldogulni benne. A tolvajok persze külföldről jönnek (disszidens magyarok), hogy ne legyen azért a kelleténél súlyosabb a társadalomkritika, a rend éber őrei pedig felkészültek és gyorsak – rutinosan kezelik a tárcsás magnót meg a diavetítőt – és, ha későn is, de megtalálják a tolvajokat. Világos tehát minden, van motiváció és van íve a cselekménynek.
A film bűnügyi részével nincs is igazán gond. Sőt, éppen azok a jelenetek működnek a leginkább, ahol Simon nyomoz vagy menekül a rendőrök elől, ahol előre tervez vagy éppen improvizál. A gusztustalanul szürke Budapest látványa is rendben (operatőr: Ragályi Elemér), a noir-os hangulatot pedig még a szaxofonnal súlyosbított szintetizátoros soundtrack sem képes csorbítani.
Hogy ez a Dögkeselyű bizony jóval többet akar markolni, mint amennyi belefér a csőrébe, az a dialógoknál lesz nyilvánvaló. Simon egy szimbolikus figura, ez már a film elejétől egyértelmű, így akár meg is bocsáthatjuk, hogy belemondja a tanulságot a kamerába („A keselyű nem zabálja magát szánt szándékkal halálra.”) Mindez azonban – ebben a formában – nem elég életszerű ahhoz, hogy elhiggyük: ’82-ben így beszéltek az emberek. Ha egy autótolvajt a sértett (azaz a tulaj) „csibésznek” nevez, vagy ha a megzsarolt száját egy olyan félmondat hagyja el, mint „esetleges arra való illúziót, hogy nem teszem meg, el fogom oszlatni”, akkor nehezen tud a mai néző nem kizökkenni a vérkomoly, fatalista sztoriból.
A Dögkeselyűnek tehát vannak hibái bőven, viszont konkurenciája azóta se nagyon. Tegye fel a kezét, aki látott már értékelhető autósüldözést, tisztességesen végig vitt krimi szálat, és hitelesen bemutatott nyomozást egy magyar filmben? A Dögkeselyűben mindez megvan, sőt, még több is: egy hatásos miliő (Budapest by night), és egy kiváló alakítás (Cserhalmi György).
A KIADVÁNY
A borítón animált-Cserhalmi, a hátoldalon fekete-fehér képek: mintha a dizájn is ’82-ben készült volna. Nincs ezzel gond, illik a retro-hatás és a puritán a külső a filmhez. A transzfer alapjául vett kópia ugyanis meglehetősen leharcolt állapotban van. Szemcsés és zajos a kép, néhol még egy fekete csík is látható baloldalt és felül. A hang ugyancsak teszkógazdaságos, az (utó)szinkron esetében – nyilván a lengyel színésznő, Maria Gladkowska miatt volt rá szükség – sokszor csak elvétve találkozik a szájmozgás a hanggal.
AZ EXTRÁK
Öt azaz 5 db. fotó, előzetes, és egy 1988-as filmhíradórészlet a magántaxizásról. Hogy utóbbi milyen megfontolásból került a lemezre, rejtély. (A Dögkeselyűben szó sem esik a taxishiénákról.)
ÖSSZEGZÉS
990 pénzért ez bizony kötelező vétel, még akkor is, ha technikailag inkább egy VHS-re emlékeztet a kiadvány. Készséggel elhiszem, hogy ez nem a kiadó, hanem a gyatra nyersanyag hibája, de ettől még egy Cserhalmi- vagy egy rendezői interjú elfért volna a lemezen.
Kiadó: MOKÉP
Kép: 4:3
Hang: magyar, francia 2.0
Felirat: angol
Megjelenés: 2008. június
Bolti ár: 990 Ft
ÉRTÉKELÉS:
Film: 4/5
Kép: 2/5
Hang: 3/5
Extrák: 1/5
Külcsín: 3/5
Az alábbi videót még A nyomozó premierje előtt illett volna a Geekz-olvasók elé tárni, de magam is csak most bukkantam rá. Még márciusban szerepelt az M1 Abszolút című műsorában Gigor Attila, ahol a film forgatási helyszíneire (boncterem, antikvárium) visszatérve mesél a sztoriról, kedvenc könyvéről, képregényéről, a videójátékok evolúciójáról és a forgatókönyvírás nehézségeiről. (Fun fact: a portré készítője ifj. Sebő "nemzetgyalázó" Ferenc, a hírhedt Gecy rendezője.)
A Hősök sikerét és a szuperhős-filmek divatját próbálja meglovagolni a Push című sci-fi thriller. A sztori a szokásos: különleges képességű átlagemberek vs. gonosz kormány(?)ügynökség. Könnyed limonádénak tűnik, de legalább (a Heroes-zal ellentétben) van (lesz) benne akció bőven. Férfi főhős: Chris Evans, eyecandy: Camilla Belle, de az igazi sztárnak nyilván a cuki-kategóriából egyre gyorsabban kinövő Dakota Fanninget szánják.
Az alábbi kritika szerzője Miklya Anna.
Tarsem Singh az a filmrendező, aki annak idején elhitte, hogy Jennifer Lopez tehetséges. Ahogy az egyik barátom kérdezte egyszer: „Ha nagyon tetszik a feneke, azt jelenti, hogy szerelmes vagyok?”. Hát, sajnos nem. Talán pont Lopez dilettantizmusa rontotta el annyira a filmélményt, hogy hiába a jó ötlet, a lenyűgöző képek, a többi színész élvezhető játéka, A sejt nem vált igazán emlékezetessé. Pedig.
Azt viszont, hogy a kliprendezőből játékfilmessé avanzsált rendezőnek ott van a boogie a lábában, mi sem bizonyítja jobban, mint a 2006-os Zuhanás című alkotás. Itt nem rondított bele a casting: az egyik főszereplő, Lee Pace nem csak érzékeny arcú, szép fiú, hanem tehetséges színész is, aki magabiztosan mozog a vásznon. Dupla szerepét erőlködés, és különösebb felhajtás nélkül végigjátssza, pontosan, precízen, ahogy kell. Szintén kitűnő választás a román Catinca Untaru a kislány szerepére. Üde és természetes, megjelenésében és játékában nyoma sincs annak az Anne Geddes-féle giccsnek, amitől mindig úgy érzem, ütnöm kell, ha mondjuk Haley-Joel Osmentet látom.
Egy kerek arcú, csintalan, értelmes gyerek, akinek szürreális kis világát még különösebbé teszi nyelvi idegensége. Nem csak törött karja miatt mozog olyan sután a század eleji kaliforniai kórház ijesztő, szokatlan törvényekkel és szabályokkal telizsúfolt közegében: számára az ügyeletes nővér hercegkisasszony, az átkozódó anya boszorkány, és ki tudja, milyen rémségeket rejt a következő lépcsőforduló. Bárhová megy, magával viszi a történeteit.
Erre a különös atmoszférára figyel fel Roy, a sebesült kaszkadőr. Nekiáll, hogy szavakba öntse a kis Alexandria meséit. A kislányt elbűvöli a férfi kedvessége, a kettejük beszélgetéséből, fantáziájából formálódó történet, ami egyre valóságosabbá válik számára. Összemosódnak, eggyé válnak számára a valódi és az együtt teremtett terek, lassacskán teljesen átadja magát a másiknak, akit elvesztett édesapja képével mos össze. Nem gondol, és nem is gondolhat arra, hogy Roy saját céljaira szeretné őt felhasználni. Itt már teljes odaadásról van szó.
Hamar kiderül azonban, hogy a férfinak, aki megszállottan öngyilkos akar lenni, morfiumra van szüksége: azt reméli, a kislány, aki bárhova besurranhat, megszerzi neki a gyógyszert. Az ő befejezése tehát mindenképpen szomorú lenne, az viszont csak lassacskán derül ki, vajon mennyire lehet így őszinte, mennyire engedi közel magához a gyereket: vajon a közös mese tényleg közös-e. A forgatókönyv ügyes és rendkívül kifinomult: annyira romantikus, olyan élénk színekkel, nagyszabású képekkel, hatalmas érzelmekkel játszik, hogy szüntelen giccsbe szalad, aztán finom iróniával, ügyesen visszatáncol. Roy és Alexandria meséje a gonosz kormányzó ellen küzdő banditákról egy kerek, érdekes sztori, miközben roppant érzékenyen, hajszálpontosan reagál mindkettőjük hangulatváltozásaira.
Stílusjegyeiben megfeleltethető a klasszikus tündérmesének, azonban nem kötött, hiszen nem az írott, hanem a mese szájról szájra adott, démonűző varázslatként mormolt formájáról van szó. Alexandria ötletei, félrehallásai, Roy morfiumos lázálmai, egyre súlyosbodó depressziója, a kórház és eddig életük fel-felbukkanó lakói olyan plusz értelmezési síkokat, feltárni való dimenziókat adnak a ránézésre egyszerű klisékből ötletszerűen összefércelt cselekménynek, amit első alkalommal nem is lehet teljesen befogadni, értelmezni. A befejezéshez közeledve az izgalmas, romantikus történetből őrjöngő, véres bosszúdráma lesz: a rombolás elől, viszonylagos ártatlansága ellenére, a kislány sem tud menekülni. Őt is magukkal sodorják az események, hiszen ha közvetve is, de alakítójuk volt. Jelenléte azonban lehetővé teszi a férfi számára a szabadulást, ha nem is pont úgy, ahogy tervezte. Alexandriát nem kihasználják, balesete végül hiábavaló áldozat helyett felajánlássá, afféle fogadalmi ajándékká válik.
Feltűnő az a rokonság, ami Singh filmjét az oly sikeres A faun labirintusával összefűzi. Itt illik megjegyeznem, hogy A zuhanás hamarabb született, már 2006-ban befejezték a négy évig tartó forgatást, de valójában nem is ez a lényeg. Számomra inkább a filmek átélhetősége volt a kérdéses. Bár imádom A faun labirintusa dark-fantasy világát, az ott bemutatott élethelyzet annyira szélsőséges volt, hogy a nyilvánvalóan drámai hatás ellenére nemigen tudtam azonosulni vele. Singh története azonban könnyen a sajátunkká válhat. Kórházát a századelőre helyezte, azonban Roy és Alexandria fekhetnének akár a Péterfy Sándor utcában is. Közösen szőtt meséjük, és maga a film is egészen furcsa, nem a hagyományos értelemben vett „boldog véggel” zárul. Ez teszi azonban kerekké, szépen megformálttá a cselekményt, hiszen erről szól az egész film: hogy mennyi gyávaság van a bátorságunkban, mennyi bátorság a gyávaságunkban, és mindez mennyire egyszerűen, gyönyörűen emberi.
The Fall - amerikai-india-brit, 2006. Rendező: Tarsem Singh. Szereplők: Lee Pace, Catinca Untaru, Justine Waddell, Robin Smith. Kép: Colin Watkinson. Zene: Krishna Levy. 117 perc. Bemutató: október 9.
Íme a Frank Miller rendezésében készülő, Will Eisner képregényét adaptáló The Spirit legfrissebb előzetese.
Nem teljesen világos, hogy miért éri meg (megéri-e) vágatlanul netre dobni bemutatásra váró filmekből hosszú részleteket, de újabban ez a divat (lásd: A sötét lovag intróját). Az alábbi hét perces kedvcsinálót biztos, ami biztos, azért nem néztem meg, jobb szeretem a vásznon, mint a monitoron nézni a filmeket, de a nálam nagyobb geekek kattanjanak rá nyugodtan, lehet bízni a stúdiókban, nem spoilereznek, nem olyanok ők! Az 1951-es sci-fi -klasszikus remake-jéről van szó, Keanu Reeves és Jennifer Connelly főszereplésével. (Mellékszerepekben: Kathy Bates és John Cleese.)
Távol álljon tőlem, hogy Dettre Gábor jövő héten bemutatandó filmjét reklámozzam, nem szeretném ugyanis, hogy a konyhai hokedlin premier plánban maszturbékoló Mucsi Zoltán látványától megzavarodott Geekz-olvasók dühükben rámgyújtsák a szerkesztőséget, de a Best Hollywood marketingzsenijei olyan röhejes plakáttal álltak elő, hogy muszáj a tovább után beszúrnom ezt a posztmodern alkotást. Hogy hol itt a poén? Aki rájön, kommentelje be.
... amit filmrendezők követtek el.
Hogy csak a pénzért, vagy egyéb élvezetek miatt állnak néha 1-1 reklámfilm elkészítésének erejéig a multik szolgálatába a sztárrendezők, azt itt most nem fog kiderülni, a The Shiznit viszont összeszedte a 10 legjobbnak tartott műremeket, ez a lista következik most, de teljesen más sorrendben. A gyakorló reklámbuzik számára talán nem fog sok újdonságot tartalmazni, mivelhogy több klasszikus is helyet kapott benne, de az ismétlés és a tudás rokoni kapcsolatát figyelembe véve, ők se fognak rosszul járni. A listán egyébként több kakukktojás is van, többen ugyanis reklámokkal kezdték és csak később tértek át a mozifilmekre. Aki tud jobbat, az jelezze (és linkelje) a kommenteknél.
10. Wes ANDERSON: Amex, My Life, My Card (2006)
Szeretik a népek, ha a színész – vagy itt: a rendező – saját magán poénkodik, Wes Anderson filmje is erre épül. A 2 perces hossz viszont nem szerencsés, aki ráadásul nem vevő a rendező stílusára, az ezt is ugyanúgy erőteljes sznobulásnak fogja tartani, mint a filmjeit.
9. Spike JONZE: Gap, Pardon Our Dust (2005)
A megvalósítás nem annyira különleges, az ötlet viszont meglepő: Jonze azzal propagálja a Gap új kollekcióját, hogy a vásárlókkal szétvereti a régit, plusz az egész üzletet. A Gap illetékesei pedig beszopták az ötletet, igaz, csak 1 hónapig ment a reklám.
8. Tony SCOTT: BMW, Beat the Devil (2002)
Nem klasszikus reklám mivel majd 10 perces. 2002-ben a BMW úgy döntött, felkér néhány rendezőt, hogy forgassanak kisfilmeket az autóik köré. A legütősebb mindközül Scott dolgozata lett (pedig John Woo is indult), Clive Owennel és Gary Oldmannel a főszerepben. Aki persze rühelli Scott túlpörgetett stílusát, az ettől is hülyét fog kapni.
7. Michael MANN: Mercedes, Lucky Star (2002)
Mann gyakorlatilag összedobta egy fiktív Mann-film áltrailerét, Benicio Del Toróval a főszerepben. A helyszín természetesen Los Angeles, a kamera HD, a szűrő kék. Nagyon macsó, egyedül a zene túl lágy.
6. David FINCHER: Adidas, Mechanical Legs (2002)
Stílusos, energikus és precíz, igaz, nem túlságosan Fincheres.
5. Guy RITCHIE: Nike, Take it to the Next Level (2008)
Ritchie legjobb munkája a Blöff óta, a védjegyei mondjuk csak korlátozottan vannak benne (a gyors montázsokat azért ide vehetjük), a gengsztereket nehéz lett volna beleilleszteni a sztoriba (habár Vinnie Jones nyugodtan feltűnhetett volna). Hogy milyen lehet futballsztárnak lenni - ahogy azt a Móricka elképzeli - azt ennél hatásosabban nem lehet bemutatni. Ráadásul cameózik benne Rooney, Materazzi a taplókirály, és a sátán földi helytartója, CR is.
4. Michel GONDRY: Smirnoff, Smarienberg (1998)
A klipjeihez hasonlóan Gondry itt is a perspektívával és a formákkal játszadozik, zseniálisan. A Wachowski-tesók állítólag innen lopták a bullett-time technikát.
3. David LYNCH: Sony, The Third Place (2001)
A Mester természetesen nem tagadja meg magát: elborult zene, bizarr képek, kellemesen szürreális hangulat. A PS2-ből 140 milliót adtak el (legtöbbet a konzolok történetében), gyaníthatóan azért nem csak ennek a reklámnak a hatására.
2. Jonathan GLAZER: Guiness, Surfer (1998)
Az első pár másodpercben még nem világos, hogy a fenébe kerülnek azok a lovak a tengerbe, és mintha szolid homoerotikus beütése is lenne a dolognak, de csak lüktet és lüktet a basszus, jönnek a közelképek, és robban az egész. Ahogy a csend beüt a végén, az hibátlan. Van benne némi Riefenstahl is.
1. Ridley SCOTT: Apple, 1984 (1984)
Legendás reklám 1984-ből, 1984 utalásokkal és Szárnyas Fejvadász-hangulatokkal. Csak egyetlenegyszer vetítették a Super Bowl szünetében. Jobb belépőt nem is kívánhattak volna a Macintosh-nak Apple-ék. (Azóta a politikai aktivisták is megremixelték már párszor.)
Friss trélert kapott Kevin Smith új filmje, és ha bizalmunk meg is csappant kissé a szamárszexes poénok ("fajok közti erotika!") nagy mestere iránt a sok önismétlés miatt, azért ebből a sztoriból illene valami - legalább - mérsékelten mulatságost kihoznia. Amerikai bemutató: október 31.
Olcsóbb fogás aligha létezik annál, mint amikor a recenzens a recenzálás nehézségeiről panaszkodik rögtön a recenzió legelején, ahelyett, hogy egyből belevágna a közepébe, és jól megmondaná (keményen, férfiasan), hogy hánycsillag. Mégis muszáj erre pazarolnom a karaktert, mert lehetetlen nem elmélázni azon, hogy egy efféle filmmonstrumot hogyan kéne / szabadna megközelíteni. Kezdhetnénk az IMDB-s őrülettel, Ledger halálával, vagy azzal, hogy az amerikai kritikusok mely nagy klasszikusokkal vetették össze a filmet. Ebbe a zsákutcába most, a kedves olvasók engedelmével, nem mennék bele. Nem csak azért nem, mert lesznek bőven, akik ezt (jobb ötlet híján) helyettem is megteszik, hanem mert A sötét lovag megérdemli, hogy a bulvár és hype helyett csak a filmre koncentráljunk. A továbbiakban tehát lelkendező laudáció vagy csakazértis fikázás helyett, higgadtnak tervezett, de szubjektív értékelés következik. (Utamat böhömnagy SPOILEREK szegélyezik majd.)
Nolan három évvel ezelőtti, újratöltött Batmanjében látszólag helyén volt minden. Mesteremberesen kidolgozott, de némileg steril és hideg munkának tűnt, ahol a rendező, mint egy stréber diák, felmondta a kötelező tananyagot. Nem lehetett belekötni, de valami hiányzott. Utólag már könnyű megmondani: a Joker.
Batman / Wayne önmagában unalmas figura, maszkban munkaköri kötelessége az érzelemmentes keménykedés, civilben pedig kénytelen az üresfejű átlagmilliomost alakítani. Christian Bale ráadásul, a maga introvertált alkatával, bármilyen zseniális színész, még inkább elidegeníti tőlünk ezt a karaktert (kontrasztként gondoljunk Clooney Batmanjére – vagy inkább ne). A nemezisnek ennél fogva harsánynak, izgalmas, extrovertáltnak kell lennie. A Batman: kezdődik!-ben hiányzott ez a figura, itt adott. Ez a Joker azonban nem az a Joker. Nicholson verziója gyámoltalan cserkészfiú a Ledger által alakított karakterhez képest. Előbbi egy kisstílű, nagyon is emberi bohóc, akit izgatnak a földi örömök – Vicki Vale, példának okáért –, utóbbi viszont ezeken már rég túl van. Se múltja, se identitása, se anyagi motivációi nincsenek. Nevezhetjük egyszerű pszichopatának, de több annál: szimbólum. Ő az a kisördög, aki a rajzfilmekben, vígjátékokban a főhős vállán ücsörög, és állandóan a rosszra próbálja csábítani gazdáját. Itt nem egy embert, hanem egy egész várost és egy egész eszmét próbál korrumpálni. Nem azért, mert a bűn kifizetődőbb, hanem mert jó látni, hogy a jó pofára esik. Ledger Jokerét irritálja a rend, és a káosz nagyköveteként le akar mindent amortizálni.
Vele szemben áll a rend képviselője, Harvey Dent, a Fehér Lovag, aki arra hívatott, hogy kisöpörje a fertőt Gothamből. Fiatal, bátor és idealista: tökéletes alany Joker játszmájában. A tét: bebizonyítani, hogy egy ilyen embert is meg lehet fosztani a hitétől, és szét lehet zúzni a reményeit. A játékostárs a harmadik pólus, a Sötét Lovag, igaz – és ez a legördögibb Joker tervében – ő nem is tudja, hogy egy játékban vesz részt. Joker arra alapoz, hogy ő és Batman épp ugyanolyanok, társadalomkívüliek, pszichopaták mindketten. Vagy ők azok, akik egyedül normálisak – csak nézőpont kérdése. Épp ezért, Joker nem is akarja elpusztítani Batmant, mert szüksége van a játszótársra.
Nagy kár, hogy ezt Nolanék mind jól a szánkba is rágják.
Először Alfred mondja ki a tutit Joker igazi természetéről („Some men just want to watch the world burn.”), majd Dent vetíti előre saját végzetét („You either die a hero or you live long enough to see yourself become the villain.”), végül maga Joker is összefoglalja röviden a fenti bekezdést („ I don't want to kill you! What would I do without you? Go back to ripping off mob dealers? No, no, you... you complete me.”)
Már a Batman: kezdődik!-re is jellemző volt, hogy a szereplők szinte mindent kimondtak. A főgonosz Ra's Al Ghul-tól Wayne barátnőjéig mindenki szorgalmasan elszavalta, hogy mit jelképez a saját karaktere. Jellemező jelenet, amikor Bruce apját lelövik, és az nem azt mondja, ami ilyenkor elvárható lenne („aaaaaaaaarrrghhhh”), hanem (visszautalva korábbi tanításaira) belenéz a kis Bruce szemébe, és elsuttogja, hogy „Ne félj”.
Abban a filmben minden egyes jelenet, szereplő, fű, fa, bokor valamiféleképpen a fő témára (bosszú jogossága, felelősségvállalás kérdése) rezonált, és ez a monománia ugyanúgy jellemző A sötét lovagra is. Az, ahogy Nolan megrajzolja a három karakter viszonyrendszerét, hibátlan. Joker és Batman komplementer-jellegének felvetése nem csak, hogy logikusan következik a cselekményből, de a gondolat hű a képregényhez is, azaz Alan Moore legendás Gyilkos tréfájához, de ugyanígy megemlíthető még a Morrison-McKean féle Arkham elmegyógyintézet is, mint inspiráció. Világos tehát a képlet, hogy ki kinek az oldalán áll, ki mit képvisel és mit szimbolizál.
Megismételném: a film koncepciója tökéletes, Nolan tudja, mit akar mondani, és azt is mondja. Lehet viszont, hogy néhol inkább mutatnia kéne. Kicsit bátrabban, kicsit expresszívebben. Ha nem kapnánk meg minden tanulságot előemésztve, több misztikum maradna a filmben, ráadásul a célul kitűzött realizmust és pszichológia hitelességet is jobban szolgálná, ha nem lennének annyira stilizáltak a dialógok. (Külön bekezdést érne, hogy mennyire számít realista megközelítésnek az, amikor Batman 20 métereket zuhan, mégsem lesz kutya baja sem, holott tudjuk, hogy szuperereje speciel nincsen.)
És, ha már a hitelességnél tartunk, úgy érezem, a film kulcspillanata, Harvey Dent (fizikai deformációját követő) lelki átváltozásának - vagy kevésbé költőien: bekattanásának - megindoklása gyenge lábakon áll. Odáig érthető, hogy Dent dühében bosszút áll a patkánnyá vált rendőrök családján, de hogy utána Gordon ellen fordul, az érthetetlen. Neki tudnia kellene (és tudja is), hogy ha csak egyetlen tisztességes rendőr van Gothamban, akkor az épp Gordon. A másik problémás jelenet Joker hajó-robbantós pszichológiai kísérlete, melynek végén, egy kétségkívül hatásos jelenetben, mind a jómunkásemberek, mind a fegyencek visszautasítják, hogy gyilkossá (és a gyilkolásban cinkossá) váljanak a túlélés érdekében. Ezzel megdől Joker tétele („You'll see, I'll show you, that when the chips are down, these uh... civilized people, they'll eat each other.”), győz az emberben lakozó emberség az állatias ösztönök felett. Mindez szép, de hol marad a realizmus? Ki hiszi el, hogy hasonló helyzetben az emberek „nem zabálják fel egymást”?
Akkor lenne valóban sötét A sötét lovag világa, ha Nolan elég bátor lenne ahhoz, hogy igazat adjon Jokernek.
Ez így inkább tűnik halivudi megoldásnak, kompromisszumnak a gyengébb gyomrú nézők felé, mint a film világából következő logikus fejleménynek. Tegyük gyorsan hozzá: egy PG13-as filmhez képest így is rendkívüli mélységekig merészkednek el az alkotók. Nincs igazi happy end, és ha az imént kifogásolt morális felmentést nem számítjuk, a film végig tartja magát a borongós, reménytelenséget sugalló hangulathoz. A sötét lovagot nézve tényleg átérezhető, milyen az, amikor a korrupció, az erkölcsi rothadás felemészt egy egész várost. Káosz, entrópia, apokalipszis előtti hangulat: nyilván nem véletlen, hogy sokaknak egyből a 9/11 utáni megtébolyodott Amerika jutott eszébe. Később ráadásul, a Batman által alkalmazott „kínzás” és törvénytelen lehallgatás apropóján még arról is elmélázhat a néző, hogy a terroristák (itt: a Joker) elleni harcban meddig lehet elmenni. Ez az olvasat azonban, szerencsére, már nincs belénk sulykolva.
És most jönne a lelkendezős rész, arról, hogy miért zseniális, a felsorolt hibák ellenére is, A sötét lovag. Hogy nem csak Ledger, de Aaron Eckhart is tökéletes a szerepében (Bale-t felesleges említeni, ő mindig az), hogy a szövevényesnek tűnő cselekményszálak egy pillanatra sem válnak követhetetlenné, hogy a fordulatok tökéletes ritmusban vannak adagolva, hogy az akcióbetétek brutálisan jók és – igen – sokszor még viccesek is, hogy a látszólag funkciótlan hongkongi kiruccanás se lóg ki a filmből, vagy hogy még a jamesbondos Q-koppintás is jól áll neki.
Ehelyett inkább arról, hogy mi is a legnagyobb erénye A sötét lovagnak. Ahogy egy kolléga is megállapította az aintitcoolon, Nolan felnőttszámba veszi a szereplőit és a nézőit is, úgy, ahogy azt képregényfilmben előtte még soha nem tette senki. Banálisan fog hangzani, de ez a film nem képregényfilm, hanem csak FILM, így, nagybetűvel. Vegytiszta szórakozást nyújt, de közben rendkívül okosan – mégha néha túl bőbeszédűen is – aktuális problémákat vet fel, és komplex morális dilemmákat prezentál. Kábé itt kezdődik a művészet.
A sötét lovag / The Dark Knight (amerikai, 2008)
Rendezte: Christopher Nolan. Írta: Christopher Nolan, Jonathan Nolan és David S. Goyer. Kép: Wally Pfister. Zene: James Newton Howard és Hans Zimmer. Szereplők: Christian Bale (Bruce Wayne / Batman), Heath Ledger (Joker), Aaron Eckhart (Harvey Dent), Michael Caine (Alfred), Maggie Gyllenhaal (Rachel), Gary Oldman (Gordon), Morgan Freeman (Fox). Feliratos. 152 perc
A stoner filmeknek komoly hagyományuk alakult ki a 90-es években, ebben a műfajban indul a Pineapple Express is, amely az akciófilmmel próbálja keresztezni ezt a szubzsánert. Az amerikai bemutató épp ma van, úgyhogy a tovább után látható tréler nem friss, de nem is ez az apropó, hanem az alábbi interjú, amelyben a film főszereplője, Seth Rogen osztja meg gondolatait a Daily Show közönségével. Tanácsa a gyerekeknek: "Hagyjátok ott az iskolát, szívjatok el egy tonnányi füvet, majd írjatok az élményeitekből filmet!" Neki bejött.
"Hogyan nem szabad egy Rejtő regényt adaptálni, és hogyan lehet még mindezt tovább tetézni egy borzalmas trélerrel?" - című rovatunkat olvassátok éppen. A képi világ mint a Szomszédoké csodásan letisztult, a hangulat a Megy a gőzösét idézi fergeteges, a casting kreatív (Szőke-Badár, Mucsi-Scherer). Az előzetes kétségtelen előnye, hogy nem próbálja meg filmnek álcázni ezt a valamit, megtekintése után pedig mindenki tudni fogja, hogy mire (ne) számítson. (A szóban forgó regény egyébként a Tizennégy karátos autó, ha ez érdekel bárkit is.)
Filmet forgatni egy olyan, generációk óta tartó véres szappanoperáról, mint a palesztin-izraeli konfliktus, csak látszólag rendezői munka. Valójában inkább diplomáciai feladat. Ha egy kvázi háborús szituációban mindkét fél meg van a saját igazáról győződve, akkor igazi bűvészmutatvány úgy elmesélni egy történetet, illetve egy mindennapos életszituációt, hogy mindenki reálisnak és méltányolhatónak fogadja el a film által felvázoltakat. A Mennyország most alkotóinak sikerült a bravúr.
Ennek persze ára van: ahol nem lehet igazán markánsan fogalmazni a különféle érzékenységek miatt, ott a kendőzetlen „megmutatásból” könnyen publicisztikai jellegű „megmondás” lesz. Előbbi esetben nincs mit kozmetikázni, egy véres hulla látványát példának okáért nem lehet objektíven prezentálni, utóbbi esetben viszont a legkönnyebb megoldás összegyűjteni a pro és kontra érveket, és iskolás módon ütköztetni őket. A módszer talán objektív, de gyávaságról árulkodik és csak unalmas álvitát szül. (Ugyanez a magyar kereskedelmi tévék híradóinak kedvelt koreográfiája: az egyik párt baromságaira rávágni a másik párt hülyeségeit, aztán döntse el a néző, hogy kinek hisz.)
A Mennyország most nagyobb részében sikerül a rendezőnek "megmutatnia", és nem "magyaráznia". Látjuk a két fiatal palesztint (Said és Khaled), ahogy szerelik az autókat, szívják a vízipipát, élik az életüket. Elhisszük őket. Ugyanilyen hiteles, amikor ezekből az átlagemberekből mártír-jelölt lesz egyik pillanatról a másikra: megjelenik az egyik titkos sejt vezetője, és közli, hogy most jött el az ő idejük a halálra. Hajukat levágják, rituálisan megtisztítják a testüket, felmondják videóra az utolsó üzenetüket (utóbb ezeket majd a helyi tékából ki lehet kölcsönözni). Az utolsó este a családdal, az utolsó vacsora – visszafogottan fényképezett, csendesen szomorú pillanatok. Már-már idealizálással lehetne vádolni a rendezőt, ha nem mutatná meg azt is, hogy szereplők bizony félnek a haláltól. Úton a felrobbantandó tel-avivi busz felé, az egyikük megkérdi a merénylet főszervezőjét: „És mi lesz utána?” „Két angyal fog leszállni értetek az égből.” Rövid csend, majd a bátortalan kérdés: „Ez biztos?”
A merénylet végül (elsőre) elmarad, a film második felében pedig a képek helyét a szöveg veszi át. A két mártír-jelölttel szemben egy egykori mártír lánya képviseli az ellenvéleményt, ő nem hisz a gyilkolásban, másképp képzeli el az ellenállást. A vele folytatott vitákban előkerül minden pro és kontra érv, a rendező szimpátiája mintha vele, illetve az általa képviselt vélemény mellett lenne, de Said szinte kamerába mondott nagymonológja, és a befejezés mégis azt sugall(hat)ja, hogy az erőszakspirálból egyelőre nincs lehetőség kilépni.
A történet második felében eluralkodó publicisztikai jelleg miatt persze kár siránkozni, egy ennyire forró témát másképpen aligha lehetett volna filmre vinni. A színészek kiválóak, a beállítások visszafogottak, hatásvadász szándéknak nyoma sincs, és néha még a tragikus helyzetek fonák iróniáját is megmutatja a rendező. Dramaturgiából négyes, empátiából ötös.
A KIADVÁNY
A Cornerfilm által kiadott DVD ízléses, a hivatalos plakátra építő borítót kapott, gondosan feltűntetve a film által begyűjtött díjak közül a legfontosabbakat. A képre nem lehet különösebb panasz, az eredeti arab nyelvű hang nálam egy ponton átváltott sterilbe, de aztán gyorsan meggyógyult. Soundtrack nincs, így a hang karcossága még illik is a filmhez. A magyar hangsáv minősége tűrhető, többnyire a szinkronszínészeket is jól választották ki, egyedül a felirat és szereplők szájába adott mondatok közt vannak gyanús eltérések. Ami például leírva úgy szól, hogy „Izraelnek nincsenek erkölcsei” abból kimondva az lett, hogy „Izraelnek nincsenek eszközei.” Ha ez „csupán” egy félreolvasás, akkor egy szemüveget azonnal illene az érintett szinkronszínésznek beszereznie. A menüből emllett hiányzik a közvetlen jelenetválasztás opciója.
AZ EXTRÁK
Egy darab extra található a lemezen, de az éppen elég: A bomba átmérője című 82 perces dokumentumfilm, amely egy 2002-es terrortámadást az áldozatok és a merénylők rokonait megszólaltatva dolgoz fel. Benne van minden, ami a Mennyország mostból kimaradt, a vér és a fájdalom, az áldozatok szenvedése, az erőszak értelmetlenségének hosszadalmas demonstrációja. A két film remekül kiegészíti egymást, de amennyire szikár a fikció, annyira bő lére eresztett a dokumentum-verzió, előbbinek a 88 perc épp elég, utóbbinak a 82 nagyon sok.
ÖSSZEGZÉS
Eddig még nem sok palesztin rendezésű, palesztin színészek által játszott, eredeti helyszíneken forgatott film készült az öngyilkos merényletek hátteréről (kb: egy sem), de a Mennyország most nem (csak) a kuriózuma miatt érdemel említést. Hanem: lásd fentebb. A 990 forintos ár mellett pedig a kiadványt sem érheti jelentősebb kritika. Palesztin kendős zsidó-fóbiásoknak, Izraellel szimpatizáló filoszemitáknak, és a téma iránt érdeklődőknek egyaránt kötelező vétel.
Mennyország most / Paradise now (Németország / Franciaország / Hollandia / Izrael, 2005)
Rendezte: Hany Abu-Assad. Írta: Hany Abu Assad, Bero Beyer és Pierre Hodgson. Kép: Antoine Héberlé. Zene: Jina Sumedi. Szereplők: Kais Nashef, Ali Suliman, Lubna Azabal, Amer Hlehel, Hiam Abbass, Ashraf Barhom, Mohammad Bustami.
Dvd kiadás
Kiadó: CORNERfilm
Megjelenés: 2008.május
Bolti ár: 990 Ft
ÉRTÉKELÉS:
Film: 4/5
Kép: 4/5
Hang: 4/5
Extrák: 3/5
Külcsín: 4/5
A legutóbbi Chuck Palahniuk-adaptáció egész tűrhetőre sikeredett (tréfálunk persze: a Harcosok klubja zsenialitásához nem férhet kétség), úgyhogy az író Choke című könyvéből készülő filmet akkor is nagy reményekkel várjuk, ha a rendezőnek még csak ez az első munkája. A Sundance fesztiválon elnyert különdíj ténye, és az alábbi tréler mindenestre bíztató jelek. Ha minden igaz, az Intercom jóvoltából nálunk is bemutatják a filmet, még idén ősszel. A könyv már jó ideje megjelent, Cigányút címen lehet keresni a boltokban, kérdés, hogy ezen a néven fog-e futni a mozikban is.
„Only difference between a dream and a nightmare is how big your balls are, bitch!” (A Róka)
Wesley Gibson egy átlagos senki egy átlagosan szar munkahelyen. A főnöke egy kibírhatatlan ribanc, a barátnője megcsalja a legjobb barátjával, és még egy utcai banda is őt szívatja nap mint nap. Gibson pedig csak nyel és nyel, mint egy igazi droid. Egy szép napon aztán megtudja, hogy apja, aki gyerekkorában elhagyta őt, a világ legjobb bérgyilkosa volt, és mellesleg tagja egy Testvériség nevű szervezetnek. Végrendeletében az öreg mindent a fiára hagyott, egyetlen feltétellel: Gibsonnak hat hónapra a Testvériség szolgálatába kell állnia, hogy beszari gyerekből igazi férfivé váljon. A szervezet oltalma alatt szabadon gyilkolhat, rabolhat és erőszakolhat. Ugyan ki ne vágyna rá, hogy golyót röpítsen egykori, gyűlölt földrajztanára fejébe, vagy a lányéba, akit pattanásos kamaszként hiába hívott el randira? És ki ne szeretne megerőszakolni egy A-kategóriás hírességet vagy lemészárolni egy egész rendőrőrsöt, csak úgy, unaloműzésképpen?
Nos, a többségünk – néhány bekattant iskolai ámokfutót leszámítva – szerencsére nem épp így képzeli el az „önmegvalósítást”, Gibson viszont boldogan és önfeledten veti bele magát a gyilkolászásba. Megteheti: a következmények, mint olyanok számára megszűntek. A Testvériség ugyanis kontroll alatt tartja az egész bolygót, tagjai bármit megtehetnek. Ők a szupergonoszok, akik az 1986-os nagy háborúban nem csak, hogy kiirtották az összes szuperhőst, de még az emléküket is kitörölték az emberek fejéből. Az öt kontinenst az Ötök Tanácsa irányítja: Professzor Solomon Seltzer Amerikát tartja kézben, Adam-1-é Afrika, „A Császár”-é Ázsia, a hírhedt nácinak, „A Jövő”-nek Európa, Mister Rictusnak pedig Ausztrália jutott. Utóbbi, lévén a leggátlástalanabb mind közül (már ha ez egyáltalán lehetséges), nem nyugszik bele, hogy a legértéktelenebb kontinenst kapta, ezért feszegetni kezdi a status quót. A mindössze hat részes minisorozat egyrészt Rictus véres hatalmi „puccsáról” szól, másrészt Gibson öntudatra ébredéséről és az apja gyilkosa utáni kutatásról.
A skót Mark Millar munkásságáról már volt szó nálunk, és még lesz is, röviden elég róla annyi, hogy sok más képregényszerző kollégájához hasonlóan a régi (comics-) mítoszok feldolgozásában és a megfáradó szériák újragenerálozásában utazik, de tabudöntögető stílusa és cinikus humora kiemeli az átlagból. A WANTED alapötlete még gyerekkorából származik, mikor is bátyja elhitette vele, hogy szuperhősök ma már azért nincsenek, mert a szupergonoszok legyőzték őket egy nagy végső háborúban. Hasonló ihlető forrás lehetett a Watchmen is, amely 1986-ban jelent meg: nyilván nem véletlen, hogy épp ekkor kezdődik a WANTED univerzumában az új időszámítás. Utalásokban amúgy sem szűkölködik Millar munkája, sőt vehetjük akár az egész miniszériát egy képregény-történeti hommage-nak és idézetgyűjteménynek. Minden szereplő megfeleltethető valamelyik híres anti-hős karakternek, a Professzor bandájának tagjait például Superman, Rictus-ét pedig Batman ellenségeiről mintázták. J.G. Jones rajzoló ráadásképpen valós személyektől kölcsönözte a három főszereplő arcberendezését: Gibson Eminem morcosságát örökölte, „A Róka” Halle Berry dögösségét, „A Gyilkos”-ban pedig nem nehéz felismerni Tommy Lee Jones vonásait.
Ha mindezzel az volt a Millar-Jones páros szándéka, hogy tippeket adjon egy esetleges filmadaptáció szereposztásához, akkor nem jött be a tervük. A film ugyan valóban elkészült, de nem csak a szereplők személyét, hanem a sztorit illetően sincs sok köze egymáshoz a két verziónak. Csodálkozni persze kár lenne, a WANTED nihilista és beteges világa nem igazán blockbuster-matéria.
Két filmet viszont szokás megemlíteni a képregény kapcsán: a Mátrixot és a Harcosok klubját. Előbbit nyilván a hasonló beavatástörténet és a „valós” mögött létező „igazi” világ tematikája miatt, utóbbit pedig a polgárpukkasztó szándékok révén. Tartalmilag megállják a helyüket ezek az összevetések, de ahogy a képregénykaraktereket is másolta Millar, úgy a WANTED ideológiája és üzenete sem több replikánál. Szó se róla, ahogy Gibson kiszól a droidlétben tengődő olvasóknak, az kúl, de ennél többet kár lenne belelátni a szériába. A punkos lendület, az anarchista-nihilista hangulat csak divatos máz, sokkolni Millar az amorális megközelítéssel sem tud, ahhoz túl felszínes és túl ponyvaízű amit csinál.
Utóbbi persze inkább dicséret, merthogy épp a karikatúraszerűsége miatt élvezetes olvasmány a WANTED. Tény, hogy nincs egyetlen olyan szereplő se, aki méltó az azonosulásra – egy gyakorló szociopatának persze Gibson vagy „A Róka” könnyen szimpatikus lehet –, de egy félóra alatt kiolvasható miniszéria esetében ez nem lehet akadálya annak, hogy élvezzük a gore-ban gazdag, akciódús paneleket és az (ön)ironikusan macsó szövegeket. A WANTED igazi kultusz-kompatiblis anyag, csak tartsuk fejben, hogy Millar, bármennyire is szeretné, nem egy Alan Moore, így aztán csalódni sem fogunk.
Ez az a film amit látatlanban senki ne vegyen meg! Szerencsére én sem tettem. Az elején még úgy éreztem ez lesz az első távolkeleti film ami még nekem is tetszeni fog. De ahogy a film haladt előre egyre kevésbé tetszett. Voltak jó pillanatai, de igazából szerintem ez nem jó film. Drámának szörnyes, szörnyesnek túl drámás és lassú. A szörny igazából alig jut szerephez. A történet néhol logikátlan vagy legalábbis nem az én eszemhez találták ki. Miért nem a szörnyet üldözik a család helyett? Egyetlen katona se próbálja meg megölni, senki. A vírusos dolog is elég zavaros. Szóval szerintem inkább rossz film mint jó még a jó pillanatai ellenére is. Sokkal jobbat is ki lehetett volna hozni a témából.
Az egyszeri néző zavara tökéletesen érthető. A gazdatest úgy szörnyfilm, hogy közben családi dráma és vígjáték is egyben, és mint ilyen, egy hollywoodi sablonokhoz szokott néző számára értelmezhetetlen. Mert hogy is lehetne valami egyszerre vicces és tragikus? A nézői elvárások megcsúfolása persze a nyugati filmekben is kifizetődő, de csak egy bizonyos pontig: a műfaj alapszabályaival való játszadozás a fent idézetthez hasonló reakciókat szülhet a kevéssé nyitott júzerben. Azt talán még el tudja fogadni, hogy a szörny már az első pár percben feltűnik, és napvilágnál, teljes ocsmányságában fedi fel magát, beintve az összes íratlan zsánerklisének, de hogy a gyászoló család sírása-rívása hirtelen groteszk burleszkjelenetté alakuljon át, az sok nyugati gyomornak már sok. A krumplilev szörnyfilm legyen csak simán szörnyes!
Persze a Host rendezője, Bong Joon-ho nem elborult agyú kísérleti filmes, elsősorban szórakoztatni akar ő is. A gazdatest ugyanis blockbusternek készült, koreai sztárokkal és koreai viszonylatban nagynak számító büdzséből (11 millió dollár). Egy amerikai kolléga, hasonló szuperprodukció közelébe kerülve, valószínűleg igyekezne minél kevésbé eltérni a kánontól, hogy minimalizálja az (üzleti) kockázatokat. Bongot és producereit így legelőbb is a bátorságukért illeti a dicséret, hogy mertek nem megúszásra játszani. A helyi közönség persze már megszokhatta, hogy a koreai filmek előszeretettel olvasztják egymásba a zsánereket és bűvészkednek a stílusokkal, hangulatokkal, de a Host vállaltan külföldi piacra is készült. A 90 milliós összbevétel (na meg a díjak özöne) szerencsére azt jelzi, hogy Koreán kívül is vannak olyanok bőven, akik értékelik a szokatlan megoldásokat.
A film rövid nyitójelenetében – megtörtént eset – egy bicskanyitogatóan arrogáns amerikai tudós jóvoltából mérgező vegyi anyag ömlik a Szöult kettészelő Han folyóba. Pár évvel később egy bizarr, kétéltű szörnyszülött bukkan fel a folyóban és nyeli le keresztbe – többek között – a Park család legkisebb tagját, Hyun-Seót. A kislányt mindenki halottnak hiszi, kivéve az apát, aki halmozottan lúzer famíliájából mentőexpedíciót szervez. A feladatot nem csak a családtagok összezördülései nehezítik, de maguk a hatóságok is, akik épp úgy táncolnak, ahogy az amerikaiak fütyülnek, így aztán az akciószekvenciák és a családi tragikomédia mellé jut még egy kis politikai odamondás is.
A KIADVÁNY
Idehaza sajnos nem került moziba a film (kivéve: Titanic), cserébe dévédén rögtön két verzióban is elérhető a Budapest Film vadiúj, Vadkelet névre keresztelt sorozatának jóvoltából.* Az egylemezes verzió a fentebb már ecsetelt mozgalmasabb borítóképpel, extrák nélkül, de 5.1-es koreai és magyar hanggal jelent meg. A duplalemezes extra változat már a rajongókat célozza meg: a sejtelmeszöld színű, kihajtható kartontok ízléses és igényes, mind külsejét, mind belsejét tekintve. A kép hibátlan, a koreai 5.1-es hang szintúgy, a magyar fakóbb kissé, de aki annyira szinkronpárti, hogy át se kapcsol az eredetire, annak nem fog fület szúrni. A felirat korrekt, egyedül az extrákon felejtették el sokszor kiírni, hogy éppen ki nyilatkozik. Az animált menü gusztustalanul nyálkás, és ez most dicséret akart lenni.
AZ EXTRÁK
Egész lemeznyi van belőlük. A többségük szerencsére nem a szokásos „hadd nyalják össze egymást a színészek és rendezők, ’oszt jó napot”-megfontolás alapján készült, hanem a kreatív alkotói folyamatba enged bepillantást. A lényről például kiderül, hogy nem betrippezve álmodta meg valamelyik rajzoló, hanem komoly kutatómunka előzte meg a létrejöttét, mivelhogy szerették volna az evolúciós és biológiai hátterét minél realisztikusabban megtervezni. A szörny mozgatásával és animálásával külön kisfilmek foglalkoznak, de a szokott storyboardos prezentációk sem hiányozhatnak. Szó esik arról is, hogy miként sikerült a lény hangját megtalálni, illetve, hogy a CGI mellett milyen egyéb oldschool trükkökre volt még szükség. Utóbbiban nyújtott segédkezet Kevin Rafferty amerikai vizuális effekt-szakértő, akit szintén külön werkfilm mutat be munka közben. Kiemelendő még a rendezővel készült interjú, amelyben Bong elárulja, hogy mi adta az alapötletet (Loch Ness + a Shyamalan-féle Jelek) és, hogy a forgatás során se az időből, se a pénzből nem futottak ki. Munkafegyelem, precizitás + kreativitás: úgy tűnik, ez a koreai recept.
ÖSSZEGZÉS
Aki nagyon akar, valószínűleg bele tud kötni a film egy-két vizuális megoldásába, már ha a 100 milliós amerikai szuperprodukciókat veszi etalonnak, kisebb dramaturgiai bakikat se lenne nehéz találni, és nem kizárt, hogy néhány hangulatváltásnál Bong rendező tényleg túl messzire rúgta el a pöttyöst, de A gazdatest mindezek ellenére egy baromi okos, látványos és érzelmes film – a szörnymozik mezőnyében a legjobb családi tragikomédia, és fordítva. A DVD-t komoly kritika nem érheti, aki még nem látta a filmet, annak az egylemezes verziót érdemes beszereznie, aki pedig már rajongó, az aligha fog az extra változatban csalódni.
A gazdatest - Gwoemul / The Host (Dél-Korea, 2006)
Rendezte: Bong Joon-ho. Írta: Baek Chul-hyun, Bong Joon-ho és Ha Won-jun. Kép: Kim Hyung-ku. Zene: Lee Byung-woo. Szereplők: Song Kang-ho, Bae Du-na, Byeon Hie-bong, Park Hae-il, Ko Ah-sung.
Dvd kiadás (2 lemezes extra változat)
Kiadó: Budapest Film
Megjelenés: 2008. április
Bolti ár: 3990 Ft
ÉRTÉKELÉS:
Film: 5/5
Kép: 5/5
Hang: 4/5
Extrák: 4/5
Külcsín: 5/5
* A Vadkelet sorozat további, már megjelent és ezután megjelenő darabjairól (Exiled - Száműzöttek; Cyborg vagyok, amúgy minden oké; Sukiyaki Western Django; Vexille; Dainiponjin - Big Man Japan) is tervezünk dvd-kritikát.
A negyedik évad nem csak, hogy a legjobb évad mind közül, de egyben annak is ékes bizonyítéka, hogy az alkotók 2 db. nagyon fontos dologgal tisztában vannak. 1.: a nézői elvárások arra valók, hogy játsszunk velük. 2.: minden csak tálalás kérdése. Ami az első pontot illeti, már az elején rájátszottak a „lakatlan sziget” toposzára, aztán arra a nézői igényre, amely mindenáron „jók vs. gonoszok” felállást óhajt, és persze ezeket mind kipukkasztották. A legeslegnagyobb írói bravúr viszont (és itt jön képbe a 2. pont), az, ahogyan a főszereplők Szigetről való távozását megoldották. A rajongók jó része valószínűleg katartikus képeket vizionált, megkönnyebbülést és boldogságot a hősök arcán, és mindezt persze az utolsó évad utolsó jelenetére prognosztizálta, amikor mellesleg az összes rejtély is feltárul egy füst alatt. A Lindelof-Cuse író-producer páros ehelyett már a harmadik évad utolsó részében kiszabadította Jackéket a Szigetről, és ezzel a baromi egyszerű, de annál zseniálisabb húzással megalapozta a további évadok dramaturgiáját. Addig a pontig csak a flashbackek reagáltak folyamatosan a jelenben zajló történésekre, most viszont már a flashforwardok is fokozzák a kellemes zűrzavart.
Látjuk, hogy honnan jönnek a szereplők, és hogy hova tartanak, csak azt nem tudjuk, hogy fognak oda eljutni. A két pont összekötése pedig, ameddig nem jön a következő rész vagy évad, a néző fantáziájára van bízva. Lehet agyalni, elméleteket gyártani, magányosan vagy netes fórumokon, és ez majdnem olyan élvezet, mint nézni magát a sorozatot. Megkockáztatom: nem csak unalmasabbnak, de helyenként kifejezetten kínosnak és B-kategóriásnak tűnne a Lost abszurd sztorija, ha lineárisan, valós időrendben kéne követni.
A Lost igazi trükkje tehát a tálalás, a virtuóz formai játszadozások, és az információk kreatív adagolása / visszatartása, amivel keményen meg lehet a közönség fantáziáját dolgozni. Hogy is mondja Lynch mester? „A titok mágnes. Bármi, ami ismeretlen, vonz magához. Ha egy szobából ajtó nyílik valahová, mögötte lépcsők vezetnek lefelé, és félhomály van, hát nagyon csábítana, hogy lemenjünk oda. Ha valaminek csak egy részét látjuk, sokkal erősebb, mintha az egész előttünk volna.” Lynch már csak tudja: az überzseniális Twin Peaks (1990-91) ugyanolyan (internetes!) nézői rajongást (lásd: kultusz) generált, mint most a Lost.
Egy jelentős különbség azért akad: Lynch-nek nem volt célja, hogy megfejtésre váró enigmákat adjon ki házifeladatul a közönségének, nála ezek ösztönösen jönnek. A Lost készítői viszont tudatosan adagolják a WTF-pillanatokat és húzzák csőbe menetrendszerűen a nézőket. És épp ezért nem lehet még a 4. évad után sem bízni bennük, ezért nem látszik még most sem, hogy a bravúros dramaturgiai húzások és formai flikk-flakkok mögött van-e (lesz-e) valami. Egyes szereplőket filozófusokról elnevezni ehhez édeskevés, hogynemondjam: parasztvakítás. Önmagában csak arra jó, hogy az egyszeri néző meggyőzve érezze magát, hogy amit lát, az bizonyára több egy fordulatos, izgalmas sztorinál, mert – állítólag – van benne valami mélyebb is. A Lost 5. és 6. évadának épp az lesz a legnagyobb kérdése – legalábbis számomra – hogy valóban így van-e. A készítők annyi képtelenséget hoztak össze trópusi jegesmedvéktől misztikus füstön és szellemeken át az időutazásig, hogy itt egy szimpla, logikus magyarázat már nem lesz elég. Itt csak valami spirituális, a nagy végső kérdéseket is boncolgató metafizikai-slusszpoén lenne kielégítő lezárás.
A negyedik évaddal mindenestre az is kiderült, hogy nincs már olyan elborult ötlet, ami a Lost univerzumán belül cápaugrásnak számítana. Halottlátás, teleportálás, szellemjárás, örökifjúság: a készítők mindent le tudnak nyomni a torkunkon, dicséretes pofátlansággal. Az első évadban még túltengett a melodráma, és a tempó sem volt túl őrjítő, most viszont már egyértelműen a fordulatokra épül minden epizód, több a feszültség, nagyobb a pörgés. Ráadásul szinte minden rész más műfajba kóstol bele. A The Constant például az időparadoxonra építő thrillereket (Pillangó-hatás, A Fiók) idézte, a The Economist a Bourne és Bond-féle kémsztorikat, az Eggtownban kaptunk egy kis bírósági drámát, a The Other Womanben egy tipikus szerelmi sokszöget, a Meet Kevin Johnson a beépülős krimik és a matrózfilmek hangulatát villantotta fel, a Cabin Fever pedig a 13. rendőrőrs-féle ostromfilmekét és a kommandósmozikét. A motivációk hihető felvázolása (lásd: SPOILER ON Jin vagy Sawyer önfeláldozása SPOILER OFF), és a „pszichológiai hitelesség”, mint olyan, viszont nem mindig tartozik a sorozat erősségei közé: úgy néz ki, nem lehet egyszerre fordulatosnak és konzekvensnek is lenni (lásd még: 24, Prison Break).
A Lost viszont még ezt is elbírja: amíg ugyanis minden rész és évad végén a padlóról kell felszedegetni az állunkat, addig a démoni Lindelof és társai azt csinálnak velünk, amit csak akarnak.