baski sándor összes cikke

Vissza a jövőbe
2012. június 5.

Drót - A musical

Majdnem pontosan 10 évvel ezelőtt mutatta be az HBO minden idők legjobb sorozatát, a The Wire-t. A Funny or Die nevű viccesoldal ennek örömére elképzelte, hogy hogyan nézne ki a széria musicalváltozata, és ebben a színészek közül többen is segítettek, konkrétan: Michael K. Williams (Omar), Andre Royo (Bubbles), Sonja Sohn (Kima) és Felicia Pearson (Snoop). A(z ál-)trailer élvezetéhez nem árt ismerni a sorozat világát és a szereplőket.

 

 

 

2012. január 21.

Star Wars Uncut - Csillagok háborúja, svédelve

A Vimeo egyik fejlesztője, Casey Pugh még 2009-ben, előre megfontolt szándékból, feldarabolta a Star Wars első felvonását 15 másodperces részletekre, majd megkérte az Internet Népét, hogy válasszanak ki egy-egy jelenetet és forgassák újra, úgy ahogy jónak látják. A projekt sikeresnek bizonyult, 2010-ben még egy Emmyt is kapott „interaktív média-fikció” kategóriában. A rövid részleteket eddig is meg lehetett a hivatalos honlapon nézni, most viszont elkészült a teljes, kétórás film is. Személyes komment: a jópofának tartott svédelt rajongói filmek többnyire azon véreznek el, hogy ami pár percig mulatságos, az másfél órában zsibbasztóan unalmas. Mivelhogy ebben az esetben 15 másodpercenként változnak a szereplők, a kulisszák, vagyis minden, sokkal szórakoztatóbb a végeredmény. A teljes élvezethez azért nyilván nem árt Star Wars-fannak lenni. (Ápdét: Tutuka, a magar Legóisten tájékoztatott minket, hogy a filmben 1:37:57-től magyarok által készített betét látható - WF)

2012. január 20.

Neil Gaiman - Tükör és füst

tükörésfüst.jpgVallomással kezdeném: nem kedvelem különösebben a fantasy műfaját, sem képregényben, sem filmen, sem prózában, sőt meséket is viszonylag ritkán olvasok vagy nézek. Mégis, Neil Gaiman, az előbb citált műfajok kortárs nagymestere, az egyik kedvenc szerzőm. Eddig nem nagyon próbáltam magyarázatot találni erre a paradoxonra, de a Tükör és füst elolvasása után, azt hiszem, egy kicsit okosabb lettem.

A novellás gyűjtemény nem először jelent meg nálunk, 1999-ben már kiadták magyarul. Az Agave döntése, hogy újra a közönség elé tárja a kötetet, egy kicsit sem meglepő, azóta ugyanis komoly rajongótáborra lett a brit zseninek, hála a Sandmannek vagy a sikeres filmes adaptációknak (Csillagpor, Coraline és a titkos ajtó). Hogy szükség volt-e ehhez újrafordíttatni a szövegeket, arról nem tudok nyilatkozni, a kiadvány mindenesetre színvonalasra sikerült, úgy kívül, mint belül.

 A Tükör és füst több szempontból is kiszolgálja a Gaiman-fanokat. A változatos műfajú és témájú szövegek önmagukban is érdekesek, kuriózum értékük sem csekély, merthogy először olyan antológiákban, magazinokban jelentek meg, amelyekről a magyar olvasó soha nem hallott, hallhatott. De ami még izgalmasabbá teszi őket, az Gaiman majd’ 40 oldalas bevezetője, amelyben külön-külön mindegyik novellát vagy verset kommentálja, elmeséli honnan jött az ötlet és milyen körülmények közt készültek el. Tanulságos olvasmány ez azoknak, akik úgy képzelik el az alkotás folyamatát, hogy a múzsa által homlokon csókolt művész az írói eksztázis hevében papírra veti agyszüleményeit, spontán és minden külső kényszertől mentesen. Gaiman ehhez képest, a kommentárok szerint, a legtöbb novelláját szerkesztői felkérésre írta meg, igazolva a tételt, mely szerint az alkotói munkát leghatékonyabban a határidő tudja ösztönözni. Kiderül továbbá az is, hogy a mára összetéveszthetetlenül eredeti stílussal bíró Gaiman egy-egy szöveg megírásakor sokszor tudatosan próbálta másolni kedvencei stílusát. Szó sincs természetesen ihlethiányról vagy pálgiumról; ez inkább csak stílusgyakorlat, hommage, irodalmi játszadozás. Van, hogy egy 17. századi történész stílusát imitálja (Baglyoknak lánya), Lovecraft előtt tiszteleg (Shoggoth ófőzdei banyaszomorító; Megint csak világvége), Raymond Carver novellát ír (Egér), és van, amikor már a cím is egyértelművé teszi, hogy mi a cél (Egy élet, Moorcock korai stílusában).

A legjobb szövegek azonban nem ezek, hanem azok, ahol a stílusok helyett a témákat, motívumokat tükrözteti. Ebből a szempontból is találó a kötet címe – szinte mindegyik novella egy klasszikus történet átköltése, újragondolása, egy szokatlan nézőpontból történő felvillantása. Mint a könyvet záró, zseniális Hó, üveg, alma, ahol a jól ismert Hófehérke-mesét az ezúttal nem is annyira gonosz mostoha elbeszélésében ismerhetjük meg; a Mr. Fox („az angol Kékszakáll) történetét elmesélő verses A fehér úton vagy a Beowulf és a Baywatch (!) motívumait ötvöző Baywolf: ordas világ. Ugyanilyen könnyedén és élvezetesen játszadozik el a műfajokkal is, akad utópikus sci-fi (Változások), krimi-fantasy (A gyilkosság misztériuma), örkényien groteszk szatíra (Nagykeráron beszámítjuk, Babavilág) vagy épp farkasemberes horror (Megint csak világvége). Személyes kedvencem mégis inkább egy besorolhatatlan novella, Az aranyhalas medence és más történetek, amelyben Gaiman (az író) Los Angelesbe utazik, hogy egyik műve megfilmesítéséről tárgyaljon hollywoodi fejesekkel, akikről persze kiderül, hogy szürreálisan ostobák.

És végül, visszatérve a költői kérdésre, mi szerint miért fogyasztható Gaiman munkássága azok számára is, akik nem kedvelik a fantasy-t vagy a meséket, íme a válasz: a határátlépés könnyedsége. Gaiman soha nem önmagukba zárt világokkal dolgozik, a hétköznapi „valóság” és a fantázia világa nála soha nem válik ketté, bármikor át lehet csúszni az egyikből a másikba, ahogy azt a könyv első novellája, a Lovagkor is remekül illusztrálja. Gaiman nem fantasy-t ír, hanem egy alternatív valóságról mesél, amely sokszor csak egyetlen apróságban tér el a mi világunktól, és ebben nincs nála nagyobb mester.

Részlet a könyvből: itt.

2012. január 18.

I Am Bruce Lee - előzetes

Mi újat lehet még elmesélni a kung fu legnagyobb istenéről több életrajzi film és még több könyv megjelenése után? (Lábjegyzet: én speciel, apám otthoni könyvtárának hála, 8-9 évesen már két könyvet is elolvastam róla [ezt és ezt], anélkül hogy akkor még egyetlen filmet is láttam volna tőle.) Pete McCormack új dokumentumfilmje, a jelek szerint, abban próbál meg különbözni az eddigiektől, hogy minél több híres rajongót szólaltat meg, "szakmabelieket" (Manny Pacquiao, Gina Carano) és színészeket (Mickey Rourke, Ed O'Neill) egyaránt. Az előzetes alapján profi munkáról van szó (a rendező korábban Muhammad Aliról készített díjnyertes doksit), újat nyilván nem fog mondani, de szerezhet pár újabb rajongót a Mesternek.

2012. január 11.

Haywire - az első 5 perc

Steven Soderbergh Haywire-éből (A bűn hálójában) felkerült az első öt perc a netre. A film főszereplője Gina Carano kick-box, Muay Thai és MMA-harcos, aki értelemszerűen nem a színészi képességei miatt kapta meg a szerepet. A filmben egy elitkatonát alakít, akit küldetése közben elárultak, ezért bosszút akar állni. Igen, ennyire mély a sztori. De érdekel ez valakit, ha közben hitelesen és látványosan ropognak a csontok, törnek a gerincek? Soderbergh, állítása szerint, mellőzte a Bourne-filmekre jellemző gyors vágásokat. "A néző szeretné is látni, hogy mi történik a vásznon; ez a szerkesztési stílus egy nagy becsapás. Nézőként engem zavar, ha nem tudom átlátni, hogy mi történik a jelenetben, mert túl gyors a vágás és a ritmus." Már az első öt percben kapunk egy kis ízelítőt a harcjelenetek stílusából. Carano nem egy Tony Jaa, de meggyőzően aprítja Channing Tatum-ot. További szereplők: Ewan McGregor, Michael Douglas, Michael Fassbender, Antonio Banderas. Magyar bemutató: február 23.

 

 

2011. december 20.

Jussi Adler-Olsen: Nyomtalanul

nyomtalanul.JPGA romantikus vámpírregényekhez hasonlóan már a skandináv krimik is szinte önálló alműfajjá váltak, külön részleggel a könyvesboltokban. Nem sokat csúsztatnak a kiadók amikor egy-egy svéd, finn vagy dán szerző regényét ezzel a jeligével reklámozzák. Skandináv az író? Igen. Krimi a zsáner? Persze. Akkor ez egy skandináv krimi. Más kérdés, hogy ezzel a besorolással azt sejtetik, hogy az adott regény beilleszthető valamilyen aktuális trendbe, és hasonló erényekkel bír, mint a „műfaj” klasszikusai. Hogy mik ezek az erények, azt, bevallom, pontosan nem tudom (a skandináv krimikhez eddig inkább csak filmen volt szerencsém), de a recenziók alapján a legfőbb jellemzőnek a nyomasztó hangulat és a különféle traumáktól, neurózisoktól sújtott főszereplők tűnnek.

Az Animus Kiadó „Skandináv krimik” sorozatában megjelent Nyomtalanul sem lóg ki a többi közül - látszólag. (A fülszöveg szerint 2010 legjobb dán illetve skandináv krimijéről van szó, ami minimum meglepő, a regény ugyanis még 2007-ben jelent meg.) A főszereplő, hogy, hogy nem, egy beilleszkedésre képtelen középkorú nyomozó, Carl Mørck, aki rosszkedvű, kiábrándult és depressziós. Nem ok nélkül: egy helyszínelés során egyik társát agyonlőtték, a másik lebénulva fekszik a korházban, a kollégák pedig kimondatlanul is őt hibáztatják az incidens miatt. Főnöke úgy akar tőle megszabadulni, hogy kinevezi a politikai nyomásra megalakított Q-ügyosztály élére, ahol lezárt, de felderítetlen ügyeket kell újravizsgálnia.

Carlnak semmi kedve az alibimelóhoz, az irodáját ráadásul az alagsorba telepítik, de már rögtön az első, találomra kiválasztott esetben megfogja valami. A demokrata párt népszerű, tehetséges és csinos második embere, Merete Lynggaard még 2002-ben tűnt el. A nő a rendőrség feltételezése szerint belezuhant a tengerbe, a holtteste azonban soha nem került elő. Azóta 5 év telt el (a regény 2007-ben játszódik), Carlnak így eszébe sem jut, hogy a nő akár még életben is lehetne, csak a gyilkost akarja megtalálni.

A főhős és a téma is stimmel; a Nyomtalanul lehetne akár a Vérvonal párdarabja, a krimiszál mellett kőkemény szociodráma és egyben látlelet a dán társadalomról. De nem az, noha minden szükséges kellék megvan benne hozzá, kezdve az antiszociális főhőstől a bestiálisan kegyetlen bűntényig (lásd: a magyar kiadás kellően nyomasztó borítóját.)

Jussi Adler-Olsen ambíciói ennél szerényebbek: ő elsősorban krimit akart írni. Más szóval: a Nyomtalanul színtiszta ponyva, de annak gyakorlatilag hibátlan. Nincsenek többszörösen rétegzett karakterek, balzaci részletességgel megfestett miliő vagy mélyenszántó elmélkedések bűnről és bűnhődésről, csak a csupasz sztori. A dramaturgia telitalálat – miközben Carl nyomoz a jelenben, Merete fogságban töltött éveiből is felvillannak epizódok – a stílus gördülékeny, a történet felesleges kitérők nélkül robog a végkifejlet felé. Részben ennek az urgency-nek köszönhető, hogy a téma ellenére a regény világa egyáltalán nem nyomasztó (arra, mármint a nyomasztásra, nem jut idő), másfelől Carl arab származású segítőjének; az ő jelenléte humorral enyhíti a feszültséget. (Lábjegyzet: Assad figurája merő sztereotípia, ami persze „nem helyes”, de épp ezért is működik a karakter ebben a ponyva-világban.)

Adler-Olsen a regény 2007-es megjelenése óta már három folytatást is írt, Carl Mørck nyomozó így Erlendur felügyelő (Vérvonal) és Lisbeth Salander (Millenium-trilógia) nyomdokaiba lépett. Remélhetőleg nem most találkoztunk vele utoljára magyar kiadásban.

2011. november 22.

The Woman in Black - előzetes

Hogy Daniel Radcliffe vért fog hugyozni mire sikerül egyszer bárhogy másképp megjelennie, mint „a harrypotteres gyerek”, az elég egyértelmű. A The Woman in Black előzetesében is nehéz nem a nyámnyila Harry Pottert látni benne, amint Voldemort helyett most épp kísértetekkel kell szembenéznie. Radcliffe imázsproblémái minket persze kevésbé izgatnak (valószínűleg őt is csak addig, amíg le nem hívja a bankszámláját), ellenben az Eden Lake volt olyan erős bemutatkozás, hogy kíváncsiak legyünk James Watkins következő filmjére. A történet egy 1983-ban kiadott Susan Hill regényen alapul, a forgatókönyvet Jane Goldman (Ha-ver, Adósság, X-Men: Az elsők, Csillagpor) írta és Ciarán Hinds-en kívül más húzónév nincs a szereplők közt. Enyhén szexista kvíz kérdés: született már női szerző tollából igazán félelmetes horror?

 

 

 

2011. november 1.

Hard Boiled

Milyen lehet egy napjainkban játszódó film noir, ahol a detektív a Twitter és a Foursquare segítségével keresi a gyilkost? Két amatőr filmes elképzelte és leforgatta az alábbi alig 4 perces szellemes és szórakoztató rövidfilmet.

2011. október 2.

Támadás az űrből! – A nagy budapesti ufóinvázió

Aki az 50-es évek sci-fi klasszikusait kedveli, olyan nagyon rossz ember már nem lehet, vagy ha mégis, az ízlésével biztos nincs semmi baj. Izing Róbert szereti a korszak B-mozijait, ez már a könyve címét és borítóját látva kiderül. Stimmelnek az óriási hiberbolikus betűk, a tervező még a legendás Tiltott bolygó plakátjából is kikopipésztelt egy részletet, ami más esetben nem lenne éppen elegáns megoldás, itt azonban pont illik koncepcióba ez pofátlan húzás. Gátlástalan, hatásvadász sci-fi ponyva, idézőjelek között – ezt üzeni a cím és a borító. Izing ötlete, hogy egy mifelénk nem létező – és elsősorban filmes formában ismert – műfajt magyarít, egészen jó. Már csak meg kellett volna írnia rendesen.

A történet úgy indul, mint „a legrosszabb hollywoodi filmekben” (a szerző szíves közlése - 14. oldal). Feltűnik néhány repülő csészealj New York felett, és porig rombolja a város nevezetességeit, mintegy pedagógiai jelleggel. A teljesen tanácstalan amerikai vezetés üzenetet kap Magyarországról. Mint kiderül, ez a kis, jelentéktelen kelet-európai ország maga is rendelkezik néhány UFÓ-val és hajlandó az Egyesült Államok segítségére sietni, természetesen csak bizonyos feltételek teljesülése esetén. A magyarok azt is tudni vélik, mikor és hol támadnak újból az idegenek, és vállalják, hogy megvédik Amerika népét.

Izing, ahogy azt egy vérbeli sci-fiben illik, természetesen magyarázatot ad a magyar csodára. A prológus szerint 1947. július 2-án nem csak Roswellben zuhant le egy azonosítatlan repülő tárgy, hanem a magyar Alföldön is, utóbbi azonban teljesen épen maradt, így a technológiát szabadon tanulmányozhatták a helyi tudósok egy Amerikából hazahívott professzor vezetésével. Az azóta eltelt 60 évben a Garázs névre keresztelt földalatti komplexumban létrehozták a Pumi típusú csészealjakból álló magyar űrflottát, a legnagyobb titokban.

Izing ötlete van annyira kidolgozott, hogy akár komolyan is vehette volna, miközben komolytalan rejtői burleszket is írhatott volna belőle. Ehelyett mintha nem tudta volna eldönteni, hogy mit akar. „Izgalom! Feszültség! Csészealjak!” – áll a hátsó borítón, de az olvasónak csak az utóbbiból jut. Ponyvaként akkor lenne értékelhető a produkció, ha Izing képes lenne egy fordulatos, pergő történetet elmesélni, nem csak a jól ismert kliséket felsorolni. A klisék persze gondosan idézőjelbe vannak téve, ahogy manapság illik, de ettől még klisék maradnak, az olvasó meg közben elalszik.

Szatíraként ugyanakkor meglehetősen ártalmatlan a könyv. Mégpedig azért, mert a szerző csak az arrogáns és nagyképű amerikaiakon élcelődik, nagyjából úgy, ahogy azt a Team America tette. Trey Parkerék azonban saját maguknak tartottak görbe tükröt, míg Izingnél a magyarok kivétel nélkül intelligens, tettre kész, bátor és nemeslelkű emberek, vagy ha van is valami apróbb jellemhibájuk, a könyv végére levetkőzik. Ebben az utópiában Magyarország és a magyar nép, a magyar politikusok (!) játsszák el a világmentő Amerika szerepét, és mindez amennyire szépen hangzik, pont annyira szellemtelenül és érdektelenül van tálalva.

A könyv legnagyobb problémája mégsem ez, hanem hogy Izing belekeveri az akció-scifivel vegyített szatíra műfajába a melodrámát. A mellékalakokkal nincsenek problémák, ők igazi karikatúrák, helyenként még szórakoztatóak is, az öt fiatal magyar sztárpilóta – hőseink – ellenben pont olyanok, mint akik a Barátok köztből léptek volna elő. Az UFÓknál is nagyobb rejtély, hogy miből gondolta azt Izing, hogy az inváziós sci-fire vagy éppen ennek paródiájára izguló olvasót érdekli a hősök szerelmi élete, pláne ilyen terjedelemben.
A könyv borítója és szinopszisa azt sugallja, hogy az olvasó nagyjából azt kapja, amit ígérnek neki, se többet, se kevesebbet. Elvileg így működik egy jó ponyva. A Támadás az űrből! valóban ponyva, de sajnos nem az igazi.

2011. szeptember 26.

Jameson CineFest - 2011

A Geekz az elmúlt pár évben nagy erőkkel vonult ki a CineFestre, az ország egyik, ha nem a legjobb filmfesztiváljára. Nem volt ez másképp idén sem, írnám, ha szeretnék a kedves olvasó pofájába hazudni, de ilyesmire, természetesen, soha nem vetemednék. A mulasztásnak egyébként egyszerű okai vannak: a korábbi stábból egyik (most is jelenlévő) kollégánkat időközben leigazolta az [origo] Filmklubja, egy másik szerzőnk az egyik forgalmazóhoz szerződött, a harmadik lebetegedett, a negyedik éppen Londonban tartózkodik, rajongva tisztelt főszerk.-ünk pedig csak az utolsó napokra érkezett a festői Miskolc városába, szociális reprezentáció céljából. Sajnos sokkal több időt én sem tudtam a fesztiválon tölteni, sikerült viszont mozgóképeket is látnom (!), a hajtás után ezekről ejtek néhány karaktert.


Előtte pár mondatban a személyes rész: nem csak a Fesztiválon jártam először, de a városban is. Előbbi nagyjából olyannak bizonyult, amilyennek azt a kollégák korábban lefestették, utóbbi pedig barátságosabbnak a hírénél, a sétálóutcás belvárosra legalábbis nyugodtan büszkék lehetnek a helyiek. A Fesztivál ideális környezetben van, a Művészetek Háza előtt igazi fesztiválhangulat fogadott, amit az sem tudott mérsékelni, hogy érkezésemkor az előzetesen beígért The Carbonfools helyett a Vad Fruttik hergelte a népet a téren. A vetítőtermek ugyan lehetnének nagyobbak (volt film, amelyre nem sikerült bekönyökölnöm magam), a székek kényelmesebbek, de a körülményekre összességében – és magyar viszonylatban – nem lehet panasz.

Az elsőként abszolvált film az osztrák Lélegzés volt, amely a Dardenne-testvérek nyomdokain haladva próbálta bemutatni egy gyilkosság miatt elítélt 18 éves fiú újrakezdési kísérleteit. A srác engedélyt kap rá, hogy munkát vállaljon a börtönön kívül, elszegődik egy temetkezési vállalathoz, ezzel párhuzamosan nyomozni kezd az anyja után, aki még gyerekként lepasszolta őt egy árvaháznak. Karl Markovics rendezése keveset vállaló, de azt maximálisan teljesítő szerzői film, hiteles főszereplőkkel, életszagú szituációkkal és egy meglepően pozitív hangulatú végkicsengéssel – talán ennek is köszönheti, hogy végül elnyerte a Cinefest fődíját. Az említett Dardenne-filmek kedvelőinek nyugodtan ajánlható a dolgozat.

Hasonló korú főszereplőt mozgat a holland R U There (Ott vagy?) is, a dán Jitze profi gamer, csapatával éppen egy Tajpejben rendezett videojáték-bajnokságon vesz részt. (Illene tudni, hogy melyik játékban versenyeznek, de ebben a műfajban nem vagyok otthon. Valami kommandós-háborús-lövöldözős.) Az utcán sétálva tanúja lesz egy közlekedési balesetnek, egy motoros a szeme előtt hal szörnyet. A rendező nem sulykolja belénk, de valószínűleg ez az élmény az, amit kizökkenti a srácot a pixelek világából. Egyre kevésbé tud a játékra koncentrálni, helyette az egyik csinos tajvani hostess-lánnyal próbál közelebbi kapcsolatba kerülni. Az Ott vagy? tulajdonképpen tanmese arról, hogy milyen az, amikor egy geek felfedezi, hogy a monitoron is túl van élet, de a film szerencsére nem sugallja azt, hogy mindenről a gonosz számítógépes játékok tehetnek, sőt a két főszereplő IRL-románca először épp a Second Life világában teljesedik be.

A két férfitörténet után következett két női: a Martha Marcy May Marlene és A láthatatlan nő. Utóbbi gyakorlatilag variáció a Fekete hattyúra, még akkor is, ha a hasonlóság nyilván csak a véletlen műve. Félénk balerina helyett itt egy hasonlóan tapasztalatlan fiatal színésznő a főhős, aki főszerepet kap a hírhedt sztárrendező új darabjában. Egy szexéhes, vad nőt kellene eljátszania, pont az ellentettjét saját személyiségének. Amíg Aronofsky (rém)álomjelenetekkel és a pszichohorror-klisék bevetésével mutatta be ahogy a főhős szép lassan bekattan, addig a német Christian Schwochow marad a szokványosabb lélektani dráma keretei között. A láthatatlan nő a maga műfajában viszont épp olyan profi produkció, mint a Fekete hattyú, a dán Stine Fischer Christensen pedig ugyanolyan meggyőző alakítást nyújt, mint Natalie Portman.

A Martha Marcy May Marlene-ben is egy alaposan meghasonlott fiatal lány a főszereplő. Martha (Elizabeth Olsen alakítja, aki pont úgy néz ki, mint Maggie Gyllenhaal és Scarlett Johannson nem létező közös gyereke) két évig egy kommunaszerű szektában él, majd megszökik és a friss házas nővéréhez költözik. Sean Durkin elsőfilmesként rögtön megkapta a rendezői díjat a Sundance-en, nagyjából megérdemelten, még akkor is, ha a történet helyenként lehetne egy kicsit feszesebb, a játékidő meg rövidebb. Forgatókönyvíróként még van hova fejlődnie, mert a fináléra láthatóan semmi jó ötlet nem jutott az eszébe, így a film olyan tragikus hirtelenséggel ér véget, mint anno a Maffiózók sorozat.

A Cinefest szervezői a rendezői díjas film mellett elhozták a Sundance nagydíjasát is, a kritikusok által hasonlóképpen körbelaudált ausztrál Animal Kingdomot. David Michôd szintúgy elsőfilmes író-rendezőként állt elő egy majdnem hibátlan produkcióval. A Tolvajok városához hasonlóan itt is egy olyan közösség áll a középpontban, amelyben a bűnözői életforma (konkrétan a fegyveres rablás) része a családi tradícióknak, de itt már semmilyen romantikának nincs helye. A sztori szerint a 17 éves Joshua, miután anyja heroin-túladagolásban meghal, nagyanyjához költözik, ahol négy, bankrablásokból élő nagybátyja mellett akkor sem tudna kívülálló maradni, ha akarna. Rablóakcióból történetesen egyet sem látunk, ez már az a rész, ahol a rendőrség egyesével kezdi levadászni a testvéreket, Joshuának pedig döntenie kellene, hogy melyik oldalra áll. Az Animal Kingdomnak pont az az egyetlen hibája, hogy a (narrátor) főhőse, nem túl markáns személyiség, ami ugyan dramaturgiailag indokolható (ezért sodródik bele az eseményekbe), de talán szerencsésebb lenne, ha a rendező engedné a nézőnek, hogy egy kicsit jobban megkedvelje.

A szervezők péntek estére egy sajátos brit double feature-t iktattak a programba, két olyan filmet, amely nagyjából ugyanott, Dél-London lepukkant panelvilágában játszódik, és hasonló dolgokat feszeget, nagyon különböző módszerekkel. A Harry Brownt friss bemutatónak nehéz lenne eladni, tekintve, hogy már 2009-es Best of összeállításunkban is szerepelt, a londoni zavargásoknak hála viszont ismét aktuálissá vált Michael Caine Grand Torino-ja. Daniel Barber filmjének történetvezetése némileg kiszámítható, de akad jó néhány zseniális jelenet benne (mint például Harry Brown dealernél tett látogatása), a kiváló fényképezés pedig nagyvásznon érvényesül csak igazán. A Rusznyák kolléga által már feldolgozott Idegen arcokat (Attack the block) is nagy élmény volt moziban látni, a poénokat vette a közönség – így néz ki egy tökéletes arányérzékkel összehozott műfajkevercs.

Lehet, hogy az idei CineFest programjában voltak kirívóan gyenge filmek, az ott töltött két nap alatt viszont én nem találkoztam eggyel sem, ami csak kisebb részben tudható be magas tűrésküszöbömnek, nagyobbrészt inkább annak köszönhető, hogy az idei valóban jó érzékkel összeválogatott, erős és markáns program volt. Ha a kormányzat megfelelő szervei és a főszponzor Jameson is úgy gondolja, jövőre ugyanitt kellene folytatni. 

2011. július 20.
2011. július 19.

The Dark Knight Rises - Teaser

Egy nap híján egy év van még a következő, és Christopher Nolan utolsó Batman-filmjének bemutatójáig, ennek örömére összedobtak az illetékesek egy rövid kedvcsinálót, amiben a konzerv (értsd: az előző két részből kiollózott) anyagokon kívül már friss matéria is van. A klip végén azt kántálják (spanyolul), hogy "Matalo, matalo Bane!", azaz "Öld meg, öld meg Bane!". Nevezett rosszéltű figurát, aki anno a képregényben mint a ropit, úgy törte ketté Batmant, Tom Hardy alakítja, és ezek szerint ő lesz a főgonosz. 

 

 

2011. május 13.

Zero Charisma

15 ezer dollárból készített nerd-film a nerd/geek-élet kevésbé napos oldaláról, egy megszállott Dungeons and Dragon játékossal a főszerepben. A 3 perces "teaser" előnye, hogy utána már teljesen felesleges magát a filmet is megnézni. 

 

2011. május 12.

Filmnapló extra - Jelentés Udinéből

Jelentem, az idei Távol Keleti Filmfesztiválon (helyszín: a festői Udine) sikerült megdöntenem a saját rekordomat: a tavalyi 30 után ezúttal 34 filmet néztem meg 5 nap alatt. Igaz, volt amelyikről kisétáltam, és a mezőnyben egy rövidfilm is akadt, de ez a celluloidmennyiség már így is bőven az egészségügyi határérték felett van. Nekem sikerült mentálisan – viszonylag – épen kikeverednem a kalandból, de a mutatvány megismétlését nem ajánlanám senkinek. Okulásul következzék egy tételes filmnapló, amelyben a Geekz profiljába illő filmekről igyekszem bővebben is írni. A sorrend kronológiai.

 

Kedd (1. nap)

Tomboy – Mi mással is kezdhettem volna negyed 10-kor a fesztivált, mint egy 1936-os (!) kínai vígjátékkal? Az udinei fesztiválszervezők jó szokása, hogy minden évben beiktatnak egy tematikus retrospektív programot. Ezúttal (a pinku válogatás mellett) „Ázsia nevet”-jelige alatt láthattunk néhány klasszikus komédiát a térségből. A nevezett filmben egy gazdag sanghaji családfő fiúunoka után vágyik, és szó szerint belebetegszik abba, hogy nem születik meg a várva várt trónörökös. Nincs mit tenni, fiúnak kell maszkírozni az egyik lányunokát, amiből természetesen jó pár humoros szituáció adódik. A film pontosan úgy épül fel, mint a korabeli magyar vígjátékok, és legalább annyira élvezetes is, mint a magyar megfelelője. 10/6

A Man’s Weak Point – Segawa Masaharu 1973-as klasszikusa akár a pinku szekcióban is mehetett volna pikáns témája miatt. Főhőse egy ügybuzgó és szorgalmas rendőr, akit átirányítanak az erkölcsrendészetre, ahol a pornográfia elleni harc a feladata, ami aztán a magánélete rovására megy (a sok munkahelyi inger miatt odahaza sem tud teljesíteni). Mint később kiderül, az egyik pornóproducer, akit el kéne kapnia, korábbi jó barátja. Masaharu filmje egyszerűen hibátlan: stílusos, vicces, okos; tökéletes szatírája a kispolgári álszeméremnek és az ostoba prüdériának. A színészek zseniálisak, a poénok szintén. 10/9

Night Market Hero – Tajvani komédia egy éjszakai piac dolgozóiról, akiknek politikusokkal összefonódott ingatlancápákkal kell megküzdeniük. Lokális humor, az európai ízlés számára kissé töményen adagolva. Érdekes. 10/6

The Drifters: Hey Suckers!! Here We Come!! – Újabb Masaharu-film, ezúttal ’75-ből. Főhőse egy balfék zsaru, aki lopott gyémántok után nyomoz egy nem kevésbé idióta piti bűnöző segítségével. Krimi, komédia, slapstick minden mennyiségben. 10/8 

Don’t Go Breaking My Heart – Johnnie To úgy döntött, hogy két vérbalettes krimithriller közt legyárt pár romkomot, és jól tette, mert ebből a filmből ítélve nem áll tőle messze a műfaj. A sztori a szokásos: a bájos hősnőnek két férfi (egy érzékenyebb meg egy nem annyira érzékeny macsó) között kell döntenie. To néha egészen ügyes beállításokkal operál. 10/6.5

Romantic Heaven – Nyáltenger Koreából, ami részben a Mennyben játszódik. A rendezővel egy sorban ülve néztem végig a filmet, és csak páratlan önuralmamnak köszönhető, hogy nem sétáltam oda, hogy fejbe rúgjam. 10/3

Bangkok Knockout – Az Ong Bak rendezőjének új opusza! A színészi játék minden korábbinál röhejesebb (gyakorlatilag The Room-színvonal), a sztori ezer sebből vérzik, de kit érdekel, amikor olyan elképesztően zseniális (helyenként már-már szürreális) harcjeleneteket láthatunk az utolsó egy órában, hogy még Tony Jaa sem hiányzik a stáblistáról.




 


A történettel szerencsére nem molyoltak sokat: adott egy gonosz amerikai, aki egy harcművész-csapatot azzal hiteget, hogy Hollywoodban vállalhatnak kaszkadőrmunkát. Ehelyett elkábítják és egy elhagyott gyártelepre viszik őket, ahol kamerák előtt kell élet-halál harcot vívniuk néhány pszichopatával, mindezt a közvetítést figyelő gazdag külföldiek legnagyobb örömére, akik fogadásokat köthetnek a meccsekre. Felvonul minden stílus a kung fu-tól a muay thai-on át a capoeiráig. A film letöltése megrendelése kötelező mindenkinek, aki az Ong Bakot szerette. 10/7 

Szerda (2. nap)

Games Gamblers Play – Michael Hui klasszikusa ’74-ből, főszerepben két megrögzött szerencsejátékos-szélhámossal (Hui és testvére, Sam alakítják őket), akik különféle kreatív módszerekkel próbálnak meggazdagodni, a tévés vetélkedőktől kezdve a pókeren át a kutyafuttatásokig. Ez volt a ’74-es év legnézettebb hongkongi filmje, nem véletlenül. Egyenetlen, de nagyon szórakoztató. 10/8

The Warlord – Ebben a ’72-es Shaw Brothers filmben Michael Hui egy kínai had- és önkényurat alakít az 1900-as évek első évtizedében. Bár az Asia Laughs-szekcióban szerepelt, csak komoly engedményekkel lehet vígjátéknak nevezni, inkább fekete komédia, de szatíraként talán jobban működik. 10/7

Perfect Wedding – Hongkongi romkom a Szex és New York, a Randiguru és a hasonló amerikai filmek nyomdokain. Hollywood kompatibilis forgatókönyv és rendezés. 10/5

Wandering Home – Tadanobu Asano nagyon szenved, mint hardcore alkoholista, a családja pedig emiatt még jobban szenved. Érzékeny, megható dráma, csak a témában (a szenvedélybetegek nyomorúsága) nem tud sok újat mondani. 10/7

Lead Tombstone – A második nap sikerült végre eljutnom egy pinku film éjszakai vetítésére is, de mint kiderült, ebben a kevésbé ismert ’64-es Koji Wakamatsu-dolgozatban erotika szinte alig van. A történet a klasszikus jakuzafilmek dramaturgiáját követi: a fiatal és öntörvényű Mitsugu piti bűnözőként keresi a kenyerét, amikor egy gengszter a szárnyai alá veszi, hamarosan pedig már a Jakuza végrehajtójaként gyilkolássza az embereket. A „veszett kutya” egyedül a felesége iránt táplál gyengéd érzelmeket, aki nem nagyon tudja, mivel is foglalkozik a férje. Amikor aztán megtudja, a jakuzafőnök kiadja Mitsugunak a parancsot a nő meggyilkolására. A film pont olyan, mint a főhőse: nyers, dühös és kíméletlen. 10/8

Rustling in Bed – Sikerült azért egy igazi pinkut is kifogni: Yuji Tajiri 1999-es filmjében van szex bőven, és nem csak illusztrációként, de a sztori legfontosabb elemeként. Főszereplője egy 28 éves salariwoman (van ilyen kategória is?), aki összeismerkedik a metrón egy gimnazista korú fiúval, az alkalmi szex után pedig próbálnak valami kapcsolatfélét kialakítani, csakhogy, mint később kiderül, összhang csak az ágyban van köztük, igaz, ott elég komoly. 10/7

Csütörtök (3. nap)

Ali Baba & The Moldy Bachelors – A jól ismert arab mese maláj (!) feldolgozása 1961-ből. Bájos és vicces, tele a nézőnek címzett poénokkal, kiszólásokkal. 10/7

Pedicab Driver – Wostry főszerk. lelkemre kötötte, hogy ezt a zseniális Sammo Hung klasszikust nézzem meg, annak ellenére, hogy már láttam korábban, merthogy vásznon azért mégis csak más. És tényleg. A kópia ugyan nem volt tökéletes, de az élmény majdnem. 10/8.5

Operation Tatar – Egy maláj és egy hongkongi vígjáték után mi más következhetett volna, mint egy mongol heistfilm? Menet közben aztán kiderült, hogy csak annyira szajréfilm, amennyire az Üvegtigris akcióthriller. Viszont legalább annyira lokális a humora, miközben nekünk, nem mongoloknak is vicces a főhősök bénázása. Kellemes meglepetés. 10/7




 


The Showdown – Az I Saw the Devil forgatókönyvírója kipróbálta a rendezést is – nem kellett volna. Mintha a mostanában népszerű koreai telenovellák kardpárbajokkal feldúsított 110 perces verzióját kellett volna végigszenvednem, csak egy kicsivel több melodrámával. 10/4

The Piano in a Factory – Keserédes kínai rögreál-musical nyilvánvaló kelet-európai hatásokkal és egy kis Wes Anderson mellékízzel. 10/8

Foxy Festival – Nagyon szórakoztató koreai erotikus komédia, amely a különféle szexuális devianciákat járja körbe. 10/8.5

Hantu Kak Limah Balik Rumah – Maláj zombikomédiaszerűség, amelynek az első részét a három évvel ezelőtti Udinei fesztiválon a Geekz-különítmény sikeresen végignézte. Én negyed óra után adtam fel. 10/-

Péntek (4. nap)

Belkibolang – Indonéz szkeccsfilm. A nyolcból talán ha két szegmens emlékezetes. 10/4

Cannonball Wedlock – A fesztivál legjobb romkomja (a katalógus szerint screwball comedy) egy élőben is nagyon szimpatikus elsőfilmes japán rendezőtől. Vicces, okos és ami ebben a műfajban nagyon ritka: eredeti karakterekkel dolgozik, plusz nem lehet az első 5 perc után kiszámítani. 10/9

Willain & Widow – Ennek a koreai opusznak is a karakterei jelentették a legnagyobb erősségét: adott egy műkincsvadász, aki beköltözik egy fiatal özvegy házába, hogy megtalálja a néhai férj által elrejtett milliókat érő Ming-korabeli teáscsészét. Az alapötlet ismerős lehet innen, csak ennek a filmnek jóval színvonalasabb a humora. 10/7.5

Aftershock – Feng Xiaogang grandiózus családi melodrámája meglehetősen… melodramatikus, de nem nagyon lehet menekülni a hatása alól. A vetítés alatt hallani lehetett a zsebkendők suhogását. Egyébként ez volt az első IMAX formátumban is vetített kínai film (mármint Kínában), és természetesen megdöntött minden nézettségi és bevételi rekordot (mármint Kínában). Udinében a közönségszavazás győztese lett. 10/8

Here Comes the Bride – Fülöp-szigeteki testcserélős komédia. Az író-rendező, Chris Martinez annyit tett hozzá a műfajhoz, hogy nála nem két ember, hanem egyből öt cserél testet, egy esküvőre menet. Amennyire rühellem a műfajt, annyira nem utáltam a filmet. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy felvezetésként Eugene Domingo, a film egyik szereplője rögtönzött stand up előadást tartott a film előtt. Elmondta például, hogy harmadik világbeli országként a Fülöp-szigetek rengeteg problémával küzd, szegénység, társadalmi feszültségek és a többi, majd megnyugtatott mindenkit, hogy a film ilyesmikkel még véletlenül sem foglalkozik. (Végül a közönségszavazáson ez lett harmadik legnépszerűbb film.) 10/6

The Unjust – „Korrupciós-thriller” – így a katalógus definíciója, és tényleg, ebben a koreai filmben semmi másról nincs szó, mint arról, hogy rohad a rendszer. Az egyik oldalon a rendőrség különleges alakulata áll, akik, hogy megnyugtassák a sorozatgyilkosságok miatt feldühödött közvéleményt, keresnek egy bűnbakot, a másikon meg az ambiciózus ügyész, aki le akarja buktatni a mocskos zsarukat, miközben persze neki is megvannak a piszkos ügyletei. A film legfőbb problémája, hogy egyik karakter sem méltó a néző szimpátiájára / szánalmára, így a hatalmi játszmáknak sincs túl sok tétjük, ráadásul a sztori csavarjait sem éppen könnyű követni. Egy hongkongi rendező ezt jobban megoldotta volna. 10/6

Yakuza Weapon – Az éjféli vetítésre sikerült ezen a napon is egy bődületes baromságot beszervezni. A film a Machine Girl és a hasonló vérbentocsogós durvulatok nyomdokain halad, csak sokkal blődebb. A gyermeteg poénokat kábé 10 percig tudtam tolerálni. 10/-

Szombat (5. nap)

Forever – Szingapúri romkom, amely pszichothrillerként sokkal jobban működött volna. 10/4

Night Fishing – Park Chan-wook rövidfilmje anno azzal került fel a címlapokra, hogy iPhone-nal rögzítették, pedig ez csak parasztvakítás. A film szerencsére nem az. 10/8

Troubleshooter – Egy koreai thriller, amit mintha már láttunk volna kicsit nyugatabbra: egy magánnyomozóként dolgozó egykori zsarut rosszarcú emberek tőrbe csalnak, így egy brutális gyilkosság gyanúsítottjává válik. Később kiderül, hogy most is korrupt politikusok mesterkednek, mint a The Unjustban, ami nem csoda, mert ugyanaz a forgatókönyvíró. Ebben a filmben viszont – szerencsére – nem spórolnak az akció- és üldözési jelenetekkel, néhol egészen hongkongi színvonalú, amit látunk. Korrekt műfaji mozi. 10/7



 


The Drunkard – Egy alkoholista író mindennapi gyötrelmei a ’60-as évek Hongkongjában, a Wong Kar-wai-t is meginspiráló Liu Yichang önéletrajzi regénye alapján. Csendes, visszafogott, lassú film, ki is lógott a többi közül. 10/6.5

Mindfulness and Murder – Az utolsó napra is jutott egy szokatlan műfaj: a thai Tom Waller filmje igazi, régimódi krimi. Egy buddhista kolostorban játszódik, ahol holtan találnak egy fiatal srácot. A gyilkosság ügyében a rendőrség nem akar nyomozni, ezért az apát azt a szerzetest kéri fel a kutakodásra, aki korábban rendőr volt. Szép lassan kiderül, hogy az elhunyt drogban utazott, de a kolostorban egyéb üzelmek is folynak. Korrekt műfaji mozi ez is, de talán túlságosan is régimódi. 10/6

What Women Want – A fesztivál (egyik) zárófilmjét nagy várakozás előzte meg, utólag nem is nagyon értem, hogy miért. Chen Daming vígjátéka ugyanis feldolgozás, és nem egy kikerülhetetlen klasszikust újráz, hanem a Mel Gibson-Helen Hunt-féle Mi kell a nőnek?-et. A kínai verzió pontosan annyira középszerű és langyos, mint az amerikai eredeti. Andy Launak legalább jól áll a komikusi szerep, Gong Li pedig még mindig gyönyörű. 10/5

Filmek, amelyeket utólag, már itthon pótoltam be:

Bedevilled – Egy koreai thriller, ami akár igazán jó is lehetett volna. Adott egy Szöulban élő harminc körüli banktisztviselő nő, aki pihenésképpen visszalátogat gyerekkora helyszínére, egy apró szigetre. Egykori barátnője még mindig itt él egy agresszív férj és annak nem kevésbé suttyó rokonsága társaságában. A drámának induló történet előbb thrillerbe majd horrorba csap át, a lélektani motivációkat azonban egy kissé didaktikusan mutatja be a rendező. Még ezzel együtt sem érdektelen a film. 10/6.5




 


The Stool Pigeon - A sablonosabb Fire of Conscience után Dante Lam szerencsére ott folytatta, ahol a Beast Stalkerrel abbahagyta. Beépülős-rendőrös-heistfilmes témakörben nehéz újat kitalálni, nem is sikerült, helyette viszont kapunk egy majdnem hibátlan akcióthrillert szorványos (melo)drámai elemekkel. A katalógus szerzője Ringo Lam nevét emlegeti, jogosan. 10/7.5

Haunters – A korábban Kim Jee-woon és Bong Joon-ho asszisztenseként dolgozó Kim Min-suk gondolt egy okosat, és megcsinálta A sebezhetetlen koreai verzióját. Nem remake-e inkább továbbgondolása Shyamalan-filmjének. Az egyik sarokban a hipnózissal bárkit kesztyűbábbá változtató pszichopata áll, a hős szerepe pedig egy sebezhetetlen, szeméttelepi munkásként tengődő férfinek jut, akire nem hatnak a főgonosz manipulációi. Ötletes képi világ, jól eltalált tempó, kellemesen borongós hangulat és – koreai filmtől szokatlanul – visszafogott humor. A két világ szembenállása annyira nincs megideologizálva, amennyire A sebezhetetlenben, cserébe sokkal akciódúsabb és izgalmasabb a film. Ajánlom bátran. 10/8



 

2011. április 16.

Stake Land - előzetes

Már megint egy vámpíros mozi? Igen, de ezúttal nem hófehérre sminkelt depressziós tinik enyelegnek egymással, hanem élet-halál harc folyik, ahogy ezt el is várnánk egy hasonló mozitól. Jim Mickle az előzetes alapján Az út-féle poszt-apokaliptikus filmek világát próbálta ötvözni az akcióhorrorokéval, a kritikák szerint sikeresen. (A filmet már a tavalyi torontói filmfesztiválon bemutatták.) A Stake Land története némileg a Zombielandre hajaz, csak humor nélkül: egy fiatal srác (Connor Paolo) betársul a Mister művésznéven gyilkoló vámpírvadászhoz (Nick Damici), és közösen próbálnak eljutni északra, az Új Édenbe.   

 

2011. április 2.

Play Dead, avagy kutyák a zombik ellen

Cukiság! Olyan zombifilmet már láttunk, ahol az élőhalottakat házikedvencként tartják (Fido), ebben a verzióban viszont tényleg a kutyák kapnak főszerepet. A történet az apokalipszis utáni Miami-ban játszódik, ahol a zombivírusra immunis ebek falkába verődve veszik fel a harcot az élőhalottakkal. A filmhez még finanszírozókat keresnek, de hatásos előzetes már van. A tovább után.

2011. március 28.

Őrült küldetés

Eric Tsang klasszikusára sokan emlékezhetnek a mai harmincas-negyvenes korosztályból, az Őrült küldetés ugyanis azon hongkongi filmek közé tartozott, amelyek eljutottak hozzánk is a nyolcvanas években, először német szinkronnal súlyosbított hangalámondásos verzióban, majd hagyományos videoforgalmazásban. Nem csak nálunk, de szinte mindenhol nagy sikerrel futott, így ’83 és ’89 között készült is belőle négy folytatás. Akinek akkoriban volt szerencséje a szériához, nyilván jóleső nosztalgiával nézi újra, és nem különösebben érdekli, hogy jól öregedett-e avagy sem. Ami engem illet, anno nem láttam egy részt sem, így most viszonylag elfogulatlanul ejtenék pár bekezdést az első filmről, a Black Mirror által kiadott DVD kapcsán.

Az Őrült küldetés: blődli. Humora infantilis, színészei ripacskodnak, története zavaros és széteső. És mégis szórakoztató. Nem a felsoroltak ellenére, hanem éppen ezért. Aki persze ismeri Jackie Chan korai munkásságát, vagy a nyolcvanas-kilencvenes években készült hongkongi vígjátékok legjavát, az pontosan tudja, miről van szó. Az Őrült küldetés legfeljebb annyiban más, amennyiben az elsők közt mixelte össze a műfajparódiát a helyzetkomikummal és az akciófilmes elemekkel. Tsangék gyakorlatilag válogatás nélkül merítettek minden népszerű szériából, kezdve a James Bondtól a Mission Impossible-ön át a tévés krimisorozatokig. Már a történet alapja is lenyúlás: egy ’74-es brit komédiát (Ooh... You Are Awful; amerikai változatban: Get Charlie Tully) dolgoztak át, anélkül, hogy ezt bárhol feltűntették volna. Jelentős különbség viszont, hogy míg az angol eredetiben az elrejtett pénzük után futkosó szélhámosok a főszereplők, addig az Őrült küldetésben a King Kong művésznévre hallgató mestertolvaj mellett két nyomozó is előtérbe kerül, és krimikomédia helyett sajátos buddy movie lesz a filmből.

A történetre nem érdemes túl sok karaktert vesztegetni, úgyis csak ürügyként szolgál. Adott a már említett King Kong, aki elrabol néhány értékes gyémántot, pechére pont a maffiától, akik rá is küldenek egy Fehér Kesztyű névre hallgató bérgyilkost. A rendőrfőnök Nancy Ho felügyelőt állítja az ügyre, akihez csatlakozik az amerikai Kodojak nyomozó. Miután begyűjtik King Kongot, közösen próbálják Fehér Kesztyűt és bandáját is elkapni.

Leírva mindez nem tűnik akkora hülyeségnek, a gyakorlatban viszont, ahogy haladunk előre a filmben, úgy kerül egyre inkább zárójelbe a krimiszál, és helyette az egymással állandóan civakodó három főszereplő magánszámát élvezhetjük. A Jackie Chanre emlékeztető King Kongot Sam Hui alakítja, aki akkoriban népszerű popsztár volt (énekesi népszerűséget színészkarrierré konvertálni ezek szerint nem mai divat), a vadóc rendőrnőt az akciósztárnak és komikának is kiváló Sylvia Chang,  a Louis de Funes-t idéző balfék Kodojakot pedig a zseniális Karl Maka, aki megérdemelten nyerte el a HKFA Legjobb Színész díját ’83-ban.

A KIADVÁNY
A borító szerint 16:9-es képarányban szemlélhetjük meg a filmet, de szerencsére tévedett a szerkesztő: az eredeti 2:35:1-es formátum van a lemezen. A kínai hangsáv messze van a tökéletestől, de vállalható, az eredeti magyar szinkron viszont pont úgy szól (tompán és halkan), mint a rojtosra nézett VHS-ek. A kiadónak, felteszem, nem volt pénze / lehetősége új szinkront készíteni, de a régit azért megpróbálhatták volna feltuningolni, mert a végeredmény így a fájlmegosztókon keringő barkács DVD-t idézi, még ha a retrohangulat garantált is.

AZ EXTRÁK
Egy olyan film esetében, amellyel a hazai nézők jelentős része először szemcsés VHS kazettán találkozott, a szélesvászon bőven megteszi extrának. Ha nem vagyunk ilyen jóindulatúak, akkor sincs értelme reklamálni a bónusz matériákat, abból ugyanis még az Anchor Bay 4 lemezes kiadására sem jutott.

ÖSSZEGZÉS
Nagyon szigorúan, mai szemmel nézve 3 és fél csillagnál semmiképpen sem érdemel többet a film, a poénok minősége messze nem olyan egyenletes, mint a műfaj legjobbjaiban, még ha az old school akciójelenetek és a színészek jutalomjátéka némileg kárpótol is ezért. Más kérdés, hogy aki Bud Spencer és Terence Hill munkásságán vagy Louis De Funes filmjein nőtt fel (mint jómagam), az jobban szórakozik az efféle agyzsibbasztó blődliken, mint amennyire bemeri vallani.
 
Kiadó: Black Mirror
Kép: 2:35:1
Hang: kínai surround, magyar surround
Felirat: magyar

és fél

2011. február 13.

11-11-11 - előzetes

A Fűrész 2, 3 és 4 illetve a Repo! - A genetikus opera rendezőjét, Darren Lynn Bousmant eddig sem a horror műfajának megújítójaként ünnepeltük, és valószínűleg új filmjével sem fog ebbe a státuszba lépni. A koncepció viszont ravasz. A 2012-es világvégét már láttuk a vásznon, így kerestek egy másik dátumot. 2011. 11. hó 11. napján 11:11-kor megnyílik a menny 11. ajtaja és túlvilági lények lepik el a Földet. (Van kapcsolódó, "komolynak" tűnő honlap is.) A tovább után látható a teaser.



2011. február 6.

Így alkot Del Toro

Az egyik legkreatívabb hollywoodi rendező mostanság Guillermo Del Toro, aki ugyan műfaji filmeket készít, de a szó valódi értelmében vett auteur. Filmjeihez az ötleteket egy bőrkötésű jegyzettömben gyűjti, amelybe bele is lapozhatunk itt, a rendező audikommentárja kiséretében. A tovább után látható videóban pedig egy kritikus elemzi A faun labirintusához és a Hellboy 2 szörnyeihez készített szkeccseit.

2010. október 28.
2010. október 27.

Dobogó kövek

Dobogó kövek? Az meg mi a túró?” A forgalmazók, a kritikusok és a többi érintett nagyjából így reagálhatott pár hónapja, amikor megjelent egy új cím az októberi bemutatók között. Magyar film ugyanis a legritkábban esetben manifesztálódik csak úgy, spontán a mozikban: először az illetékes pénzosztó szerveknél lehet találkozni a projekt nevével, majd a Filmszemlén, ha a támogatás megítélése után sikerül leforgatni. A bemutatót még ez sem garantálja: ahhoz előbb forgalmazót kell találni, így mire moziba jut – sokszor egy-másfél évvel a Filmszemlés premier után – már a lőtéri kutya se nagyon kíváncsi rá. A Dobogó kövekről nem véletlenül nem tudott a szakma: állami támogatás, sőt szponzori és kereskedelmi tévés pénzek nélkül készült.

Martin Csaba, aki rendező, író, vágó, producer, casting direktor és főszereplő is egyben, mindössze 15 nap alatt forgatta le a filmet, önerőből, baráti segítséggel. Ha ezek után a végeredmény egy nézhetetlen zagyvaság lenne, a bíztató vállveregetés akkor is járna: tiszteletet érdemel mindenki, aki időt, energiát, saját pénzt nem sajnálva megpróbál alkotni valamit saját maga és persze a közönség örömére. Martin Csabának ráadásul nem is ez az első ilyen kísérlete, 2007-ben Az indigóembert 400 ezer forintból készítette el, második nagyjátékfilmjét, a Brooklynt pedig a Korda Stúdió, a Hellboy 2 stábja által is használt New York-i utcadíszletében forgatta le. Belekóstoltak már mások is (jobb híján) a low (vagy micro)-budget világába az utóbbi években, de se a Papírrepülők, se az Intim fejlövés nem volt mentes a bosszantó hibáktól – előbbiben a színészi játék volt bántóan darabos, utóbbiban a képi világ.

A Dobogó kövek sajnos még több sebből vérzik. Az igazán ütős low budget filmet arról lehet megismerni, hogy nem látszik rajta az olcsóság, vagy ha igen, egyáltalán nem zavarja a műélvezetet (lásd: El Mariachi, Following, Bad Taste), sőt az sem feltűnő, hogy amatőrök készítették. A Dobogó kövek nem ilyen, a történet csapongó, a poénok színvonala egyenetlen, ahogy a színészek játéka is. Martin Csabának a színészek instruálását illetően még van hová fejlődnie, azok a szereplők, akik épp nem beszélnek, látványosan nem tudnak magukkal mit kezdeni, akik meg beszélnek, úgy szavalják sokszor a szöveget, mintha könyvből olvasnák.

A jó hír, hogy a filmnek mégis van egy sajátos bája (a közhiedelemmel ellentétben ez nem minden amatőr filmről mondható el). A figurái ugyan tenyérbemászóan idegesítőek, mégis van bennük valami egyedi, nem olyan simára csiszoltak és műviek, mint a magyar vígjátékok életidegen szereplői, sőt helyenként még viccesek is. Egy debreceni baráti társaság áll a középpontban, pontosabban a rendező által alakított angoltanár, akire nagybátyja hatalmas adósságot, plusz egy értékes(nek mondott) dobogókői telket hagy örökül. Segítői egy testépítő/chip-n-dale srác , egy művészlelkű szoftverfejlesztő, egy antiszociális hacker (talán a legjobb figura a filmben) és a csinos barátnő, akit anno egy fogadásból szedett fel hősünk. A címben szereplő kövek tipikus  McGuffinok, a sztori legalábbis nem ebbe az irányba indul el: Patrik és haverjai egy szoftvert akarnak ellopni, hogy pénzhez jussanak. Következetes cselekményépítésről persze nem lehet beszélni, inkább viccesnek szánt epizódok, flashbackekkel elmesélt anekdoták füzére a film, több félresikerült, mint működő poénnal. A homofób viccek vagy a nőnek öltözés példának okáért már talán a Sas kabaréban sem számít humorosnak, a trailerben is látható, a magyar filmeknek címzett kiszólás viszont az.




 


Az igazi fricska az államilag támogatott filmekkel szemben persze az lenne, ha a Dobogó kövek legnagyobb érdemét nem a puszta létezése jelentené, hanem az, hogy a kis költségvetés és az amatőr szereplők (kivétel: Pindroch Csaba, Szabó Kimmel Tamás) ellenére is profi produkció lenne. Hogy ennél sokkal gyengébb és kínosabb magyar vígjátékok is készülnek, ennél lényegesen több pénzből, „sztárszínészekkel”, nem vigasztalhatja se Martinékat, se a nézőket.

2010. október 18.

Paul - teaser

Két brit képregénygeek elindul Mekkába, azaz az amerikai Comic Con-ra, útközben azonban egy, a hírhedt 51-es körzetből szalajtott űrlénnyel futnak össze. Ígéretes sztori, pláne, hogy a két fanboy-t Simon Pegg és Nick Frost alakítják. A tovább után a Paul első teaser-e csodálható meg.



 

2010. október 1.

The Warrior's Way - előzetes

Kung-fu és western találkozása egy elsőfilmes koreai rendező tálalásában, a Gyűrűk ura producerének támogatásával, 47 millió dolláros költségvetésből. A film látványosnak ígérkezik, de nem túl jó előjel, hogy miután már 2007 végén leforgatták (Új-Zélandon), csak most decemberben lesz a bemutatója. A főbb szerepeket Kate Bosworth, Danny Huston, Geoffrey Rush és Dong-Kun Jang alakítják. 

 

2010. augusztus 27.

The Expendables: 25 másodperces részlet

Mivel magyar bemutatóról egyelőre semmi hír, lelkiismeret-furdalás nélkül "spoilerezzük" el a film egyik (számunkra különösen) vicces gegét.

APDÉT! A Figyelőnek adott Sly-interjúból kiderül, hogy a poén természetesen nem a véletlen műve:

A múlt hónapban volt 30 éve, hogy Pelével Magyarországon forgatta a Menekülés a győzelembe című filmet. Ennek emlékére nevezte el a The Expendables egyik hősét Pestnek, a másikat Budának?

„Abban a filmben minden áldott nap palacsintát csináltak belőlem. Eltörték az ujjam, kibicsaklott a bokám, minden bajom volt, mert a világ legjobb focistáival zártak össze. Még most is látom magam előtt a géppisztolyos reptéri katonákat, ahogy őrzik a komcsi szabadságot. Amikor húsz évre rá Andy Vajnával visszamentem, mintha egy másik városba érkeztem volna. Szerintem rettentően mókás, hogy Buda és Pest a két szereplő. Egyenesen zseniális!"

2010. augusztus 22.

Vanishing On 7th Street

Brad Anderson (A gépész) legújabb filmje klasszikus poszt-apokaliptikus thrillernek tűnik: egy hirtelen áramszünetet követően egész városok néptelenednek el, az emberek nagy része szó szerint eltűnik. A napok egyre rövidebbek és sötétebbek lesznek, miközben néhány túlélő (Hayden Christensen, Thandie Newton, John Leguizamo) megpróbál rájönni arra, hogy mi a fene történik. Trailer az ugrás után, premierdátum még nincs.

 

2010. július 27.

Sucker Punch - előzetes

Bevallom, az első karakterposzterek megjelenéséig nem is hallottam semmit erről a filmről, amit viszont azóta láttam, meggyőzött arról, hogy érdemes lesz megnézni Zack Snyder új produkcióját, az elsőt, amely nem adaptáció vagy feldolgozás. Nem tartozom azok közé, akik Snyder-t csupán egy közepesen tehetséges iparosnak tartják, tény, hogy nem egy Del Toro-kaliber, de van érzéke a vizualitáshoz - már csak a kényszeres szuperlassításokból kellene visszavennie. A Sucker Punch az 50-es években játszódik, főhőse Baby Doll (Emily Browning), akit mostoha apja lobotomizáltatni akar 5 napon belül, ennyi ideje van a lánynak, hogy találjon valami kiutat. További szereplők: Vanessa Hudgens, Jena Malone, Carla Gugino, Jon Hamm, Jamie Chung. Amerikai bemutató: 2011, március 25.

2010. június 23.

Kanál vs. kanál, avagy a szörnyen lassan gyilkoló gyilkos az elképesztően hatástalan fegyverrel visszatér

Richard Gale (pihent agyú amatőr filmes) ál-trailerét (The Horribly Slow Murderer with the Extremely Inefficient Weapon) anno a Geekzen is bemutattuk, a szellemes kisfilm egyetlen hibája a 10 perces terjedelme volt, de úgy tűnik, a rendező tanult belőle, mert a folytatást már rövidebbre vette. Ennél többet nem is ér ez poén. Akinek tetszett az első, nyugodtan megnézheti ezt is.

2010. június 22.

The Green Hornet - előzetes

Megérkezett a The Green Hornet első előzetese. Ha valaki még nem hallott volna a projektről: egy klasszikus, 1930-as évekbeli rádiójáték első mozifilmes adaptációjáról van szó. Tévében (és képregényekben) a maszkos igazságosztó már többször felbukkant, először a 40-es években, legutóbb pedig egy 1966-os sorozatban. Utóbbiban a médiamogulból önjelölt szuperhőssé vedlő főszereplőt Van Williams alakította, ázsiai sidekickjét pedig maga Bruce Lee. A sorozat hangvétele, az ugyanabban az évben indult Adam West-féle Batmannel ellentétben, teljesen komoly volt, Michel Gondry feldolgozása viszont inkább vígjátéknak tűnik, amit Seth Rogen bekasztingolása is jelez. További szereplők: Cameron Diaz, Christoph Waltz, Edward Furlong, Tom Wilkinson, Edward James Olmos. Nem rossz lista, és Gondry sem ügyetlen, de van egy olyan érzésem, hogy az eredeti felállás jobban működött volna: az első hírek ugyanis még arról szóltak, hogy a zseniális Stephen Chow ül a rendezői székbe, és ő alakítja az ázsiai sidekicket is. Amerikai bemutató: jövő január.
 

2010. június 9.

Mortal Kombat: Rebirth

Egyelőre nem készül új Mortal Kombat-film, de ha készülne, és Kevin Tancharoen rendezné, akkor kábé így nézne ki. Az alábbi hét perces videót a hírek szerint azért forgatták le, hogy megszondázzák a népet, lenne-e igény egy hasonló stílusban készített filmre. Egy biztos: az első Mortal Kombat-nél csak jobb lehet.

2010. június 5.

Norvég nindzsa - előzetes

Jelentős agymenésnek tűnő film a Náci Zombik (Dead Snow) producereitől, egy elsőfilmes rendezésében. A történetnek vannak valós alapjai: a főhős, Arne Treholt létező személy, norvég szociáldemokrata politikus és diplomata volt, akit a Szovjetúnió részére történő kémkedéssel vádoltak, '84-ben börtönbe is került, ahonnan '92-ben szabadult. A filmben azonban ő a jó fiú, egy hazafias nindzsa klánt vezet, éberen őrködve Norvégia függetlensége felett. Az előzetes alapján meglehetősen kaotikusnak tűnő izé a slashfilm szerint a 70-es évek eurokrimijeit és a nindzsafilmek kliséit ötvözi a Black Dynamite-hoz hasonló stílusban.

2010. május 8.
2010. április 4.
2010. április 1.
2010. március 25.
2010. március 13.
2010. március 3.

After Life - előzetes

Christina Ricci élet és halál közt bóklászik, Liam Neeson feléleszti, és jönnek a bonyodalmak. A rendező egy hosszúnevű lengyel elsőfilmes, Agnieszka Wojtowicz-Vosloo, fesztiválon már vetítették a filmet, akár még jó is lehet.

2010. február 24.

The Karate Kid - előzetes

Ha túltesszük magunkat azon, mekkora orbitális pofátlanság egy kungfuzó gyerekről szóló filmnek Karate Kölyök címet adni (csak, hogy az eredetire hasonlítson), akkor nem is néz ki annyira rosszul ez a (második) előzetes. Hiába járatta már le magát néhányszor Jackie Chan amerikai karrierje során, személy szerint én még mindig szívesen megnézem bármiben, Mr. Han szerepe pedig nagyon is illik hozzá (még jó, hogy nem Miyagi-nak nevezték el a karaktert), remélhetőleg ellensúlyozni tudja majd valamennyire Will Smith kölykének idegesítő fejét.

2010. február 10.

Az utolsó léghajlító - előzetes

Shyamalan végre témát és stílust vált. Idézem a sajtóanyagot: A természetfeletti thrillerekkel befutott rendezőnek ez az első szuperhősös filmje (és a Sebezhetetlen?! - B.), amelyre lánya, Saleka hívta fel a figyelmet. Az utolsó léghajlító eredetileg rajzfilmsorozat volt, amit a rendező nem nézett, amíg az akkor 12 éves kamaszlány le nem ültette a tévé elé. – Saleka azt mondta, ebből aztán elképesztő mozit lehet rendezni, és igaza volt – mondja Shyamalan. – Az, hogy egy szuperhősös akciófilm a buddhista filozófián alapuljon, egészen egyedi a műfajban, és mindent meg is tettünk azért, hogy a spirituális szálat hangsúlyozzuk.

2010. január 22.

Fekete villám (Черная Молния, aka Black Lightning)

Timur Bekmambetov feltűnése óta az orosz közönségfilmeket illik komolyan venni. Pontosítsunk: már a ’90-es évek végén beindult valami az orosz filmiparban, de az Éjszakai őrség volt az első, amely külföldön is sikert aratott. Nem csoda, hogy Hollywood egyből le is igazolta Bekmambetovot, aki viszont (Luc Besson mintájára), producerként segíti tovább egykori alkotótársait. Például Dmitrij Kiselevet, az Őrség-széria vágóját, aki első rendezésével kis híján túlszárnyalta mesterét.

Kényelmes-kellemes kritikusi közhely egy filmen (bármely filmen) az un. „eredetiséget” számon kérni, pedig, mint a tárgyalt opusz is bizonyítja, sok esetben egyáltalán nem ezen múlik, hogy működik-e a produkció. A Fekete villám az amerikai szuperhős-képregények és filmek – egész pontosan a Pókember – sablonjainak szemérmetlen lenyúlása, pontosabban átültetése orosz környezetbe. A hangsúly az átültetésen van: az ismerős klisék ellenére a Fekete villám az első perctől az utolsóig annyira sajátosan orosz, amennyire csak lehet.

Főhőse, akárcsak Peter Parker, csóró egyetemista, akit talpig becsületes apja (vö: Ben bácsi) születésnapjára egy ősöreg Volga típusú autóval ajándékoz meg. Dima nem boldog, sőt: kifejezetten kínosnak érzi, hogy egy ilyen ócskasággal kell járnia, miközben újgazdag haverja egy vadonatúj Mercedes-szel szédíti az évfolyam legszebb csaját (vö: Mary Jane, csak Ekaterina Vilkova nagyjából háromszor olyan bájos, mint Kirsten Dunst), míg rá nem jön, hogy a lesajnált Volga jobban fel van turbózva, mint Kitt és Herbie együttvéve: lehet vele repülni. Kiderül szép lassan, hogy az autó egy régi szupertitkos szovjet kísérlet mellékterméke: egy olyan nanokatalizátor működteti, amely a gázolajat nanoüzemanyaggá alakítja, egy Holdról származó kristály segítségével. Csak ez az egyetlen működő modell készült el, erre fáj egy rosszarcú „üzletember” foga, aki természetesen gonosz terveket forgat a fejében. Dima közben saját kárán tanulja meg, hogy különleges autóhoz különleges felelősség jár, és elkezdi üldözni a bűnt, illetve katasztrófahelyzetekben is a moszkvai lakosság segítségére siet.

Az Éjszakai őrséghez hasonlóan a Fekete villám is a hiteles környezettől és figuráktól működik. A Pókember alapdilemmája (mások önfeláldozó megsegítése vs. a saját boldogulásunk) itt is ugyanolyan „érvényes” és „hiteles”, sőt talán még hitelesebb és aktuálisabb. Aki már elolvasott legalább egy Pelevin-regényt, pontosan tudja, milyen az a poszt-szovjet világ, ahol a hirtelen meggazdagodott kiskirályok diktálják a morált és jelentik a követendő példát: nem véletlen, hogy a főgonosz maffiózó tart egyetemi kurzust arról, hogyan kell az (üzleti) életben érvényesülni. Ennek az Oroszországnak bizony saját szuperhősre van szüksége, és persze saját, helyi viszonyokra adaptált tanmesére a gonosz felett győzedelmeskedő csakazértis-becsületes kisemberről.

Ez persze csak (a nagyon is szükséges) háttér, a Fekete villám elsősorban egy „ifjúsági kalandfilm” hollywoodi mércével is értékelhető akciójelenetekkel és látvánnyal, sajátos humorral és az Éjszakai őrségben is megcsodált, súlyos arcokkal a mellékszerepekben. A történet a sablonok ellenére sem válik unalmassá, hála az ügyesen szövögetett mellékszálaknak, egyszóval: kívül-belül profi munkáról van szó. Egyedül csak a kulcsmondatokat és a jeleneteket megismétlő, a történet tanulságait nyomatékosító flashbackekért kár: Bekmambetovék nyilván nem bíztak a nézőik értelmi képességeiben, de persze még az is lehet, hogy nekik van igazuk. A Fekete villám végső soron tényleg csak egy kiváló popcorn mozi, amelynek – ideális esetben – a világ minden multiplexében az egyre jobban kifulladó amerikai szuperhős-mozikkal kellene versenyeznie, és érdemei alapján: győznie.


1. A filmet a UIP-Duna Film vetítette le nekünk, és a többi kritikusnak, hogy kipuhatolja, érdemes-e bemutatni. Szerintünk igen.
2. Egy kollegina ötlete nyomán szerettem volna a "Zúg a volga"-poént elsütni a cikkben. Nem sikerült. :(

2010. január 20.

MacGruber - előzetes

Annak, aki nem ismerné MacGruber figuráját: a Saturday Night Live (SNL) című, vicces(nek szánt) szkeccsekkel operáló showműsorban született meg, mint MacGuyver-paródia. A pár perces jelenetekből most egy másfélórás ökörködést csináltak, majd meglátjuk, hogy működik. (A tovább után meg lehet nézni az eredeti szkeccseket.)

2010. január 14.

Neon City

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 7.

Mióta a tudósok felfedezték, hogy az ózonrétegen lyukak tátongnak, és hogy ez az emberiség diszkomfort-érzetét a jövőben némiképpen növelni fogja, azóta – pontosabban: mióta ez a médiában is slágertéma lett – a legnépszerűbb poszt-apokalipszis szcenáriók közé tartozik a felperzselt-kiégett Föld víziója. A Neon City is egy ilyen világot próbál bemutatni, annyi különbséggel, hogy itt az ózonréteget egy katonai kísérlet vágta végképp haza. Meghatározhatatlan időközönként atomvillanáshoz hasonlító „napkitörések” tarolják le az amúgy is tar vidéket, máskor pedig radioaktív felhők vonulnak végig rajta. Az emberek többsége egymástól elzárt városokban él (2053-ban járunk egyébként), az utakat ugyanis motoros banditák uralják.

Ismerős? A Mad Max joggal ugorhat be, de a Neon City csak látszólag hasonlít Mel Gibson klasszikusára. Kezdjük ott, hogy a törvényesség határán ügyködő főhős itt nem abszolút főszereplő. Harry Stark egy keménytökű fejvadász (Michael Ironside), aki legfrissebb fogását, a Reno névre hallgató vadóc nőt (Vanity) kénytelen a semmi közepén fekvő Jericho városából Neon City-be szállítani, ha meg akarja kapni az őt megillető pénzt. Egy menetrend szerint közlekedő teherbusz-járattal indulnak el, egy kisebb csoport társaságában. Az utasok közt van orvos, luxusprosti, elkényeztetett gazdag kislány, egy önjelölt komikus és egy tudósforma öreg. Útközben természetesen meg kell küzdeniük az útonállókkal, mialatt sikerül jobban megismerniük egymást, és lassan kiderül – tadam! -, hogy senki se az, akinek látszik.

Ismerős? A történet gyakorlatilag John Ford alapwesternjének, a Hatosfogatnak az átdolgozása, nem csak az alapszituáció stimmel, de még a szereplők is hasonlóak (orvos, prosti, kőrözött gyilkos). Jó helyről merítettek tehát az alkotók, a poszt-apokaliptikus filmek esetében a western-párhuzam egyébként is adja magát (még akár a 3:10 to Yuma is beugorhat), de itt különösen adja magát a dolog.

Az alapötlettel nincs is gond, low budget filmhez képest a látvány is korrekt (ügyesen alakították át a fagyos  Utah-beli tájat világégés utáni senki földjévé), ahogy a díszletek és a jelmezek is rendben vannak. A Neon City egyáltalán nem gagyi, de sajnos nem is jó: csak középszerű.  Igazi ’80-as évekbeli másodvonalbeli akció-kalandfilm lehetne, ha nem ’91-ben készül, és ha egy kicsit rosszabb színészek játszanak benne, vagy ha több és látványosabb akciójelenetet pakolnak bele. Utóbbi esetben akár még akár szórakozni is lehetne rajta, mint jóféle rosszfilmen, így viszont csak a poszt-apokaliptikus zsáner legnagyobb rajongóinak ajánlható, és azoknak, akik szeretnék egyszer Michael Ironside-ot pozitív szerepkörben látni.

2010. január 9.

Kick-Ass - a második előzetes

Mark Millar megírta (a képregényt), Matthew Vaughn (Torta, Csillagpor) adaptálta, a saját maga által összeszedett büdzséből. Nem az a tipikus Lionsgate-produkció. Amerikai bemutató: április 10.

2010. január 8.

Szuper csapat - előzetes

Szimpla oldschool akciófilmnek tűnik, de aki nézte annak idején a sorozatot (mint én), az nem fogja kihagyni. Szépfiú = Bradley Cooper, Murdock = Sharlto Copley, Hannibal = Liam Neeson, Rosszfiú = Quinton 'Rampage' Jackson, a rendező pedig Joe Carnahan (Füstölgő ászok). Az IMDB-s stáblista szerint a régi színészek is feltűnnek, nyilván csak cameózni.

2009. december 29.

Avatar: így készült a kalózkópia

Az Avatar nem csak a motion capture- és 3D-fejlesztőket állította kihívások elé, de a bootleggereket is, akiknek forradalmian új módszereket kellett kidolgozniuk ahhoz, hogy minél jobb minőségben tudják felvenni a filmet a moziban. Az ő epikus erőfeszítéseiket dokumentálja az alábbi pár perces werkfilm. Riszpekt!!!

2009. december 20.

Star Wars: a rajongó visszavág

Az igazi geek nem csak rajongani tud egészségtelen mértékben, de ha azt látja, hogy épp tönkreteszik kedvenc trilógiáját, akkor nagyon, úgy értem: nagyon morcos lesz, és darabokra szedi a kultuszt meggyalázó filmet. Mivel nem vagyok Star Wars-fan, átélni nem, csak elképzelni tudom, mekkora traumát okozott egyeseknek a Baljós árnyak bemutatója. Egy bizonyos Mike-nak például akkorát, hogy egy 70 perces (!) videóesszét készített, amiben részletesen kifejti, miért is számít ez az izé a Star Wars-fanok arcon köpésének. Amitől ez az egész még egy kívülállónak (mint mondjuk nekem) is baromi szórakoztató, az Mike stílusa: viccesen monoton hangon darálja végig az egészet, kegyetlenül szarkasztikus humorral, és rengeteg filmrészlettel, montázzsal, képpel, néha teljesen elkalandozva a tárgytól. Olyan az egész, mintha egy improvizatív gondolatfolyam lenne, de közben nagyon is átgondolt szerkezete van. Az alábbi részletben például azt bizonyítja be igen-igen meggyőzően, hogy a Baljós árnyak leginkább a karakterek miatt lett olyan, amilyen. (A folytatásokat is a YouTube-on tessék keresni, a későbbiekben maga az alkotó is felbukkan, és kiderül, hogy egy igazi gyógykezelésre szoruló pszichopata.)

2009. december 17.
2009. december 15.

Robin Hood - előzetes

Az első előzetes alapján úgy tűnik, hogy a klasszikus Robin Hood-történetet Ridley Scott nem a szokásos kalandos-komikus formában, hanem kicsit macsósabb-drámaibb stílben dolgozta fel. A címszerepben Russell Crowe, a deja vu tehát garantált. Gladiátor 2?

2009. november 23.
2009. november 3.

Prince of Persia - az első előzetes

A Tomb Raider találkozása a Múmiával és A nemzet aranyával, legalábbis az első kommentárok szerint. A játékot szerettük, a filmet nem biztos, hogy fogjuk, még ha a szereplőgárda kellően izmosnak is tűnik (Jake Gyllenhaal, Gemma Arterton, Alfred Molina, Ben Kingsley.) Amerikai bemutató jövő májusban, előzetes a tovább után.



2009. november 2.

Doghouse

Idén az igazi ínyencek egyetlen horrorkomédiát vártak csak a ködös Albionból, a már nevében is izgalmas Leszbikus vámpírok gyilkosait, amiről azonban kiderült, hogy iszonytatóan ostoba, vértelen és humortalan film (ráadásul különösebben erotikusnak sem nevezhető). A hasonló témát boncolgató Doghouse-t, amelyet ugyancsak idén dobott piacra a népszerű P2P-kiadó, és szintúgy brit produkció, nem övezett ilyen hype, de mégis jóval szórakoztatóbbra sikeredett.

A Doghouse-ban nincs egy darab leszbikus vámpír sem, viszont hasonló a szituáció: fiatal férfiak egy csoportja leutazik vidékre, egy isten háta mögötti faluba, csajozási és relaxációs (értsd: vedelési) szándékkal, illetve, hogy segítsenek a legjobb havernek elfelejteni, hogy épp most dobta ki az asszony. Hogy pontosan miből gondolják azt, hogy a párszáz lelkes porfészkek tele vannak egyszerre hamvas és dögös fiatal nőkkel, akik csak rájuk várnak, az egyik filmben sem derül ki. A Doghouse hősei a Moodley nevű faluban kötnek ki, amely első pillanatra teljesen kihaltnak tűnik, míg elő nem kezdenek mászni a férfihúsra éhező felajzott nőstények. A dolog szépséghibája csupán annyi, hogy a helyi lányok és asszonyok a szó legszorosabb értelmében akarják felfalni a látogatókat. A folytatás a horrorkomédiák, pontosabban a zomkomok koreográfiája szerint alakul, még ha utólag ki is derül, hogy nem igazi zombikról, hanem vírusfertőzöttekről van szó, akik ráadásul mutálódni is képesek.

A legutóbbi, Geekzen tárgyalt horrorkomédia kapcsán Chavez kolléga biztosította a híveket arról, hogy nincs a Shaun of the Dead trónja veszélyben, ugyanezt itt felesleges lenne megtenni, mert egy pillanatra sem merül fel, hogy a két film ugyanabban a ligában indulna. A Doghouse-nak pont annyival szerényebbek az ambíciói, amennyivel az alkotói is szerényebb képességűek. A maszkokra, a trükkökre és a gore mennyiségére ugyan sok panaszunk nem lehet, annál bosszantóbbak a forgatókönyv pongyolaságai, már ami a történet műfaji vonatkozásait illeti. Vajon a feldühödött vérasszonyok, akik a közelharcban elég erősnek tűnnek, és szerszámaik is vannak (mindenki az egykori szakmája eszközét használja: a fodrász az ollót, a hentes a bárdot, a fogorvos a fúrót), miért torpannak meg egy ablaküveg előtt, miközben a főhősök odabent teázgatnak? A történet vége felé kapunk ugyan némi magyarázatot a (kvázi)zombi-epidémia kialakulásának okairól, de nem ez a film erősebb oldala.


Az alapszituáció kínálta ziccereket jóval ügyesebben csapdossa le a Doghouse, vagyis azt, hogy itt tulajdonképpen a „nemek csatájának” dramatizált, horror-verzióját láthatjuk férfi szemszögből. Az intróból, amelyben a szereplők elindulnak otthonról a hétvégi „boy’s weekend”-re, kiderül, hogy egyikük sem él éppen egészséges, kiegyensúlyozott párkapcsolatban. Az egyik végletet azok képviselik, akik felett az asszony vagy a barátnő (vagy a barát: van egy homoszexuális is a csapatban) totális kontrollt gyakorol, vagy próbál gyakorolni, a másikat pedig Neil, aki kizárólag egyéjszakás kalandokban utazik. Adott tehát négy, magát férfi mivoltában elnyomottnak érző férfi (plusz egy ötödik, aki alapból nem sokra becsüli a nőket), így aztán amikor Moodley-ban aprítani kell a hárpiává változott nőket, nem csak az életükért küzdenek, de a hétköznapok során felgyülemlett frusztrációikat is levezethetik. A film első fele tulajdonképpen politikailag teljesen korrekt, itt még a főhősök (de leginkább Neil) beszűkült macsó-mentalitása a fő poénforrás, mintha csak azt kapnák, amit megérdemelnek. (A legszebb: amikor vitatkozni kezdenek azon, melyik zombinő a dögösebb.) A végére aztán lassan kiderül, hogy itt épphogy nem a macsóság kritikájáról, hanem az ünnepléséről van szó. Hogy a néző pontosan értse, miről van szó, Vince (a kirúgott és emiatt depresszióba zuhant férj), össze is foglalja a végén egy monológban: „Azzá válunk, amivé akarják, hogy váljunk. Megbízhatóak, érettek, háziasítottak. És mi lesz mindig a vége? Ránk unnak. Ha a nők csak egy háziállatot akarnak, miért nem vesznek egy kibaszott labradort? Elegem volt ebből! Mától azt kapják, amit látnak.”

Az alkotók persze ügyelnek rá, hogy az efféle nagyjeleneteket egyből idézőjelbe, és a műfajparódia részévé tegyék, de a lényegen ez nem változtat. A Doghouse a nagy női emancipációban magukat elnyomottnak, férfiasságuk lényegétől megfosztottnak érző férfiközönségnek szól, már-már populista módon. A „nemek harca” témát fel lehetett volna kicsit komolyabban is dolgozni , valahogy úgy, ahogy azt a Mély harapás teszi (női oldalról, természetesen), de még a komédia sem működik mindig: az infantilis poénokból kevesebb is elég lett volna. Ennek ellenére a film összességében friss és lendületes, meglepően jó a fényképezés, magabiztos a rendezés, és telitalálat a casting (létezhet olyan brit macsófilm, amiben Danny Dyer nem kap szerepet?). Kábé erre találták ki a kifejezést: guilty pleasure. 


(A film nem érdemelne 4 csillagot, csak 3 és felet, de mivel olyan itt nincs, felfelé kerekítettem.)

Tovább a múltba