MTV Movie Awards exkluzív, jelentsen ez bármit is. Mivel ezen a ponton már megtéríteni senkit nem fogok tudni, akik hozzám hasonlóan fanatikus rajongói az óriásrobotoknak, imádni fogják, a többiek meg úgyis fanyalogni fognak csak... :) Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Bár Daniel Craig tízezerszer baróbb Bond, mint Pierce Brosnan valaha volt, vannak, akik nem osztják ezt a nézetet, mint a mellékelt videó is tanusítja... Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Ez állítólag valami To Kako című filmnek a folytatása, ami - megint csak állítólag - nem volt különösebben nagy szám. A folytatással kapcsolatban érdekes, hogy görög (bár már az első is az volt) és a Billy Zane is mellékszerepel benne. A film alacsony költségvetésűnek, sármosnak és véresnek látszik, bár az összes ilyenre igaz, hogy nézzenek ki az akciójelenetek bármennyire is félig-meddig kompetensnek, abban a pillanatban, hogy a szinészek kinyitják a szájukat, elillan a profizmus illúziója, lásd jelen esetben is... Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
A nagyszerű Zwartboek után, amely az utóbbi pár év messze legjobb II. Világháborús filmje volt (meglepett ez valakit? Verhoeven rendezte!) az őrült hollandus most megint visszabattyog Hollywoodba, hogy megrendezze a Surrogate című thrillert. A film forgatókönyve Katheryn Mackel regényén alapul, és egy fiatal párról szól, akiknek nem lehet gyereke, bár nagyon szeretnének. A nő, akiben a gyereket összekotyvasztják (férj spermája, feleség tojása, nőci méhe) azonban dühöngő őrült, és erre csak későn jönnek rá... Verhoenen egész életében össz egyetlen rossznak mondható filmet készített, a Hollow Man-t, és amúgy is az egyik kedvenc rendezőm, úgyhogy meglehetősen nagyok a készülő filmmel kapcsolatos elvárásaim...
Elég furcsa, hogy egy rövidfilmnek előzetest készítenek, de talán ezúttal van némi értelme a dolognak, Anna De Paoli 25 perces, 16mm-re forgatott poszt-apokaliptikus szösszenete nem látszik olyan filmfingnak, amilyeneket kezdő rendezők karrierindításként összegründolnak (ha valaki nem hiszi, hogy rövidfilmek is lehetnek unalmasak, az még nem ült be soha rövidfilm-fesztiválra...) Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
James Cameron új filmje valószinűleg a legnagyobb várakozással övezett amerikai produkció idén, amellyel kapcsolatban már előre legendák születnek, a legvisszafogottabbak a mozizás megreformálásáról suttognak, ilyesmi. Egy francia site most publikált kettőt a film produkciós tervei, az un. "concept art"-ok közül, hát nem is tudom... Egyenlőre, ezek alapján, a forradalom elmarad...
Paul W. Anderson legjobb filmje, az Event Horizon az Alien és a Hellraiser keveréke volt, és úgy néz ki ezúttal is valami hasonlóval próbálkozik, űrhajós-élienes-felületesen metafizikus cuccal. Az előzetes megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Neil Marshall Descent (nálunk A barlang) című filmje az új évezred eddigi legjobb horrorja, és mint ilyen, nem kerülhette el, hogy ne készítsenek folytatást neki, amely film, így első blikkre, inkább tűnik re-make-nek. Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
What the flying fuck... Tehát ha jól értem, az alapszitu a következő: a kilencvenes évek legjobb amerikai filmjét (Bad Liutenant), amelyet nem mellékesen a legnagyobb élő amerikai rendező jegyzett (Abel Ferrara), egy másik zseni, a Werner Herzog megrimékeli, illetve egy új helyszínen, ezúttal New Orleansban forgat hozzá egyfajta komplementer-darabot. Mindez még úgy-ahogy megemészthető lenne, de a Nic Cage játssza a főszerepet, akit én kb. 10 másodpercig tudok csak elviselni. És most megjött a film előzetese, amely még annál is nagyobb mozibalesetet sejtet, mint azt várni lehetett... Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Szokásosan szenzációs cikkemhez mintegy kiegészítésképpen mellékeljük a világ leghíresebb horrormagazinjának, a Fangoriának az 1986 decemberi számát, amelyben kimerítő, színes-szagos képekkel illusztrált forgatási riport olvasható a filmről (többek között, hiszen sok-sok másik, akkoriban aktuális, illetve elfeledettnek vélt horrormoziról is szó esik az újságban - régi szép idők, mikor a Fangoria még tényleg nagyszerű volt!)
Lehet hogy a modern játékscene nem tud semmi újat felmutatni, de azt, ami van, legalább eszméletlen látványosan prezentálja. Ha nem lenne már egy XBOX360-asom, ennek láttán biztosan vennék egyet...
Június 4-étől játszák a magyar mozik Szajki Péter filmjét, amely az idei Szemlén elhozta a legjobb elsőfilm díját. Igazság szerint simán odaadhatták volna neki a nagydíjat, ugyanis szerény véleményem szerint az Intim fejlövés messze a Szemle legjobb filmje volt (Mátyássy Áron Utolsó idők című drámája, amely a fődíjat kapta végül, kizárólag a fényképezése terén volt igazán kimagasló.) Szajki munkája low budget, ötletes és vicces, egy perc üresjárat sincs benne. Ez véletlenül tényleg egy olyan magyar film, amire érdemes jegyet váltani. Az előzetes megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
“Humans are such easy prey…”
Ez is azok közé az agykéregbe égett gyerekkori pillanatok közé tartozik: ahogy iskolatáskával a hátamon, a fejem tetejét a kora tavaszi nappal süttetve ácsorgok a csendes kertvárosi utcán, megfeledkezve mindenről és mindenkiről, csak a kezemben tartott újságra koncentrálok. A Galaktika februári számát olvasom, pontosabban a filmes rovatot, mert csak az érdekelt. A fantasztikus, és főleg a horrorfilmek ajánlói. Ebben a februári számban pedig ráakadtam egyre, a rovatban az utolsóra, amely ott, a kellemes langymelegben a gyerek hátát megborsództatta, a szívét pedig megtöltötte máig ható izgalommal.
Érdekes, hogy a From Beyond ajánlója már akkor is inkább a testemre mért csapást. Érdekes, mert Cronenberg filmjei mellett Stuart Gordonnak ez a kritikusok által állandóan csak Re-Animator-utánfutóként emlegetett munkája a body-horror egyik alapköve. Hogyan fordul ellenünk a saját testünk, az elménk biztatására. Magunkban sem bízhatunk: a káosz ünneplése.
Az egyik dolog, ami a From Beyond-ban és a Re-Animator-ban egyaránt zseniális, az a gazdaságosságuk. Mindkét film rendkívül alacsony költségvetésből készült, ám a stáb fantasztikus tehetsége, legyen szó akár rendezőről, színészekről, forgatókönyvírókról vagy maszkmesterekről, valami rettenetesen emlékezeteset eredményez, az erőforrások lehető legjobb kihasználását - az amerikai horror két utolsó, valóban jelentős filmjét.
Dr. Pretorius (Ted Sorel) beteg ember. Legalább is morálisan defektes. A szado-mazochizmus nagy barátja (eredetileg a filmben egy olyan jelenettel mutatkozott volna be, amelynek során egyik szexrabszolgájának nyelvébe százas szöget kalapál, sajnos ez a rész örökre elveszett, mindössze Stuart Gordon elbeszéléséből tudunk róla), amely elhajlás még így-úgy elnézhető neki, de a gátlástalan természete már felborzolja mindenki kedélyét. Udvarházának tágas padlását tetőtér-beépítette egy szupermodern kutatólaboratóriummal, amelyet asszisztense, Crawford Tillinghast (Jeffrey Combs, ki más?) felügyel. A kutatás célja, hogy kaput nyissanak egy másik, minket állandóan körülvevő, ám számunkra egyelőre láthatatlan dimenzióra. Vajh mily lények lakhatnak amott?
Randák. A legelső kapunyitogató próbálkozás Pretoriust a hullaházba (sans fej), Tillinghastet pedig a gumiszobába juttatja, ahonnan csak a gyönyörű McMichaels doktornő (Barbara Crampton) tudja kihozni, egyetlen feltétellel: Tillinghastnek vissza kell térnie a szörnyű házba, és újra be kell indítania a rezonátort, a gépet, amely a kísérlet lelke. A pszichiáternőt és a kissé ideges tudóst biztonsági emberi minőségében elkíséri Bubba, az ex-rendőr is (Ken Foree a Holtak hajnalából). Őt később megeszik a bogarak.
A rezonátor beindítása három dologgal jár együtt: hátborzongató hangot ad, minden neonrózsaszínben kezd világítani, illetve a szomszéd dimenzióból előkecmereg egy formátlan szörny, amely fuzionált Pretorius testével-lelkével, és legszívesebben megbaszná McMichaels-t és megenné Tillinghastot - de egy fordított felállással is beéri. Még mielőtt szándéka beteljesedne, a kíváncsi triónak sikerül kikapcsolnia a rezonátort, ám ettől fogva mindhárman testi-lelki mutáción esnek át, ki gyorsabban, ki lassabban. A doktornő elveszti gátlásait, és S/M ruciban parádézva odakínálja seggét a vállalkozó kedvűeknek (Barbara Crampton a bőrszerkóban az évtized minden valószinűség szerint legerotikusabb antihősnője), Tillinghastnak pedig a tobozmirigye fröccsen elő a fejéből, és harmadik szemként funkcionálva nyújt rálátást a rejtett dimenzióra. Utóbbi evolúciós lépcsőfok enyhe mellékhatása, hogy Tillinghast az emberi agy íze után kezd epekedni…
Hogy Bubbában mit hoz felszínre a kísérlet, nem igazán fontos, mert őt nemsokára megeszik a bogarak.
Imádom ezt a filmet, a fentebb megemlített gazdaságossága mellett amiatt is, ahogyan egyesíti magában a régit és az újat, a lélegzetelállítóan eredetit. A From Beyond lényegében egy kísértetházas sztori: van valami a padláson (pont ahogyan egy évvel később a Hellraiser-ben is lesz), ami szörnyűséges és kimondhatatlan, ugyanakkor (szexuálisan) vonzó, és éppen emiatt újra és újra vissza kell térni hozzá, fel kell menni a lépcsőn, be kell kapcsolni a gépet. Mert ha bekapcsoljuk, valami veszélyessel és szörnyűvel találjuk magunkat majd szemközt, amely ugyan az életünkre tör, ám meg is változtat minket, új dolgokat fed fel előttünk, és éppen ez az, amit az emberi lények a legtöbbre tartanak, ott mélyen, legbelül, még az életük értékénél is többre: az orgazmust és a változást.
A From Beyond nem annyira tökéletes film, mint a Re-Animator, amely a rendezői változatban egészen hibátlan. A From Beyond-ban vannak félresikerült jelenetek, pl. a konyhai kupaktanács, amely totálian félre van instruálva, vagy a csata a pince hatalmas féreg-szörnyével, ami egy nevetséges whattafuck - jó, persze, az egész film az, de izgalmas, félelmetes, fantáziadús és nem utolsó sorban csodálatosan undorító whattafuck. Az effektekért a későbbi KNB és John Carl Buechler a felelősek, és 100+ év horrortörténelmének legelképesztőbbjei közé tartoznak: több száz hektoliter slájm és nyálka borítja a From Beyond-ot, az emberi test az összes létező pozícióba csavarodik benne, kifelé és befelé, változik és fejlődik, előre és vissza, csak hogy a végére magába omoljon, és csont és hús és genny halma maradjon belőle. Cronenberg body-horrorja fuzionál a body-in-pieces fantáziákkal, eléri a legfelső szintet, ahonnan nincs tovább, csak a súlytalan, íztelen látszatba: jön a CGI.
Stuart Gordonnak ez a filmje igazándiból nem utánfutója, hanem komplementere a Re-Animator-nak. Fantasztikus, hogy alkotói, művészi szempontból mit hoz itt össze ez a kezdő rendező: két lezárt, régi témákat újszerű formában prezentáló low budget remekművet, amelyek büszkék rá, hogy horrorfilmek, ünneplik saját explicitásukat, játékosságukat és azt, hogy számukra szó szerint mindent szabad. Elképesztő Gordon magabiztossága, erős keze, amellyel a sztorit viszi előre, egyetlen perc üresjárat nélkül, srófolva a tétet egészen a katartikus fináléig, amelyben a hús elpusztul, az elme pedig megzavarodik.
.jpg)
Mostanában meglehetősen elhanyagoltuk klasszikus horror- és scifi-film-előzeteseket felvonultató sorozatunkat - sőt, ha jól látom, majd két éve basztunk folytatni - így "jobb későn, mint soha" alapon mellékelem az Alien fantasztiksan hatásos trailerét. Ütősebb, mint bármelyik mai. Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
A cseh Juraj Herz az 1969-es A hullaégető-vel lopta be magát a nemzetközi szívekbe,és egész életművére a morbiditáshoz való vonzódás jellemző. Legújabb alkotása, a TMA mintha egyfajta elegye lenne a kelet-európai groteszknek és a gótikus horrornak, ráadásul tele lesz kemény effektekkel. Ígéretes. Az előzetes megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Faszányos kis túlélő-horrornak (utóbbit isten ments hogy a rezidentívülös értelemben értsem, nem, nekem a túlélő-horror a Deliverance meg a Southern Comfort meg az ilyenek...) tűnik ez a spanyol produkció (na jó, spanyol-amerikai, Filmax= Brian Yuzna), bár nem volt a Zero Boys olyan régen, hogy ne emlékeznének rá az emberek... Paintball-előzetes megtekintéséhez kattints a "tovább"-ra.
A Bloody Disgusting öt rövid részletet tár elénk Sam Raimi (A gonosz halottak, Pókember 1-2-3, stb.) legújabb filmjéből, amellyel a rendező visszatér ahhoz a műfajhoz,amely a pályáján elindította: a horrorhoz, természetesen.
Stephen King regényeiből, novelláiból ritkán sikerül igazán jó adaptációt kszíteni, és a jelek szerint ezúttal sem jött össze. Már a forrás eleve nem volt egy nagy szám, és a film, az előzetes alapján, mentes mindenféle atmoszférától, ráadásul olcsónak látszik és teljesen rossz a szereposztása. A szar-karácsonyfára a csúcsdíszt az teszi fel, hogy a trailer a teljes filmet elmeséli, még a lezárást is. Megtekintéséhez kattints a "tovább"-ra.
Hát ettől a filmtől fel fog menni egyesekben a pumpa... Az előzetes száguldó akcióvígjátékot ígér, amely csak nyomokban fogja tartalmazni a legendától elvárt motívumokat. Downey úgy fest mint a mosott szar - mivel Holmes, Guy Ritchie interpretálásában, nem több egy kábítószeres bohémnél -, Jude Law pedig hardcore Watson. Jó móka lesz. Megtekintéséhez kattints a "tovább"-ra.
A legfrissebb fotók igazi teaserek: semmi akció, csak gyönyörű kocsikat, remek karosszériával rendelkező főszereplőnőt és elszántan vicsorgó leadeket mutatnak. A Geekz szerkesztősége egy emberként néz hülyének a film irányába kifejtett lelkesedésem tapasztalván, hiába mondom nekik: óriásrobotok lesznek benne! Nem értik meg... De Megan megért, ugye bébi? Ott van a tekintetében... Kattints rá, hogy többet láss belőle.
Amenabar ráereszti a rómaiakat az alexandriai könyvtárra, és közben a keresztények is felütik a fejüket. Európai produkcióhoz képest szokatlanul magas költségvetéssel (bár az amerikaiak keze is benne van.) Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
.jpg)
Az utóbbi évek egyik legjobb európai horrorfilmjét, Jamue Balagueró REC című zombihorrorját kétszer is levetítik a Művész moziban, a Spanyol Filmhét keretében. Először május 16-án, majd május 19-én. Mindkét előadás 19.30-kor kezdődik.
A filmről kollégánk itt már egyszer értekezett, de véleményem szerint a REC három csillagnál többet érdemel.
...mivel a film 2003-ban készült, de nem vetítették sehol. A rendezője a nagy Matthew Bright, aki az összes filmjével az amerikai középosztályt akarja provokálni. Bár a Tiptoes előzetese szenzációs, ellenjátszik mindenféle műfaji elvárásainknak, maga a film sajnos messze nem sikerült ennyire jól (ráadásul a forgatás felénél kivették Bright kezéből az irányítást). Mindegy, a remek trailer néhány perce keltette ígéret is elég néha. :) Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Az idők szavára hallgatva a szerkesztőség tagjai a szokásos 100%-os egyetértésben úgy döntöttek, hogy rászabadítják az olvasóközönségre a saját twitter-zuhatagukat, lásd az oldalsávot. Híreket, beszólásokat és hasonló életfontosságú marhaságokat olvashat, aki feliratkozik a "csiripelésünkre" - tehát enélkül élni nem lehet! A saját testi épséged érdekében kattints is rája azonnal.
Ebből a filmből szó szerint árad a coolság. Stallone-t nem lehet nem kedvelni. "This is sex!"
Totál hülye forgatókönyv, total destruction. Ahogy kell.
Rob Zombie 2007-es újragondolása (nem robzombit gondolta újra, hanem Carpenter klasszikusát) egy kalap szar volt. És ha lehet, ez még nagyobb hülyeségnek néz ki...
(Előtanulmányként: Wuxia irodalomtörténet, 1. és 2. rész + Wuxia-filmművészeti áttrappolás. Plusz Chang Cheh is bejátszik.)
A Swordsman (nálunk a Kard mestere, beszthalivúdtól, dévédén) egy csodálatos katyvasz, egy gyönyörű torzszülött, köszönhetően a négy rendezőnek (bár Tsui Hark, Raymond Lee és Ching Siu Tung csak mint „dialóg-direktorok” vannak a főcímen feltüntetve, köztudott, hogy a párbeszédek instruálásán túl másban is helyettesítették a fejét a produceri (Hark) kívánságok előtt meghajtani nem hajlandó King Hut (állítólag még Ann Hui is be-be nézett a forgatásra).
A Kard mestere Jin Yong (művésznevén Louis Cha) több mint kétezer oldalas, először 1967-ben kiadott regénye alapján készült. Az eredeti címe Xiao Ao Jiang Hu (Büszkén nevetve keresztül a Jiang Hu-n - utóbbi a kalandok földje), és, mint Jin Yong összes könyvét, ezt is legalább tucatszor feldolgozták már, filmként és tévésorozatként egyaránt. Ez az 1990-es változat leginkább azért jelentős, mivel új lökést adott a tradicionális hongkongi harcművészeti filmeknek, amelyeket a nyolcvanas években háttérbe szorítottak a Jackie Chan kaptafájára készült un. „modern day action”-mozik. A recept viszonylag egyszerű volt: a nemzetközi viszonylatban is sikeres Kínai kísértethistória-széria, illetve a besült hongkongi „new wave” (hetvenes évek vége, nyolcvanasok eleje) vizuális motívumait, nyaktörő sebességét ültették át wuxia-, kungfu-területre (ebbe a Kínai történet-sorozat (Once Upon A Time in China) darabjai is besegítettek, azokról nemsokára ugyanitt.)
A Swordsman-nak két folytatása készült (1992, 1993), de össz hat órányi wuxia-őrület is kevés természetesen a gigantikus könyv hű adaptálására. A filmek általában egy-egy történetszálat ragadnak csak meg, és azt próbálják végigvinni, szerencsére a forgatókönyvíróknak meg sem fordult a fejében az egy-az-egyben átültetés. Ettől függetlenül, mint a wuxia filmek esetében általában, az európai történetvezetéshez szokott nézőnek még ezek a leegyszerűsített sztorik is szuperbonyolultnak tűnhetnek.
A Swordsman-trilógiát átkötő tematikus madzag valami olyasmi, ami rendkívül érdekessé teszi, és ebben a műfajban meglehetősen szokatlan témaválasztásnak hat: a nemváltoztatás, a transgender-problematika, de erről bővebben a harmadik film kritikájában, amikor majd valamivel tisztább a kép.
Az első két Swordsman-film főhőse Ling (az elsőben Sam Hui, a másodikban Jet Li játssza), a Wu-hegyen található harcművészeti iskola tanulója, aki mestere lányával, a fiúruhába öltözött Kölyökkel (az első filmben Cecilia Yip, a másodikban Michelles Reis) járja a Jiang Hut, és a mandzsu udvar szőtte intrikába keveredik. Egy gátlástalan, nagyhatalmú eunuchnak (Lau Shun, a kilencvenes évek legfoglalkoztatottabb villain-je) arra a kéziratra fáj a foga, amelyben egy olyan harcművészeti technikát írnak le, amelynek elsajátításával állítólag természetfeletti képességekre lehet szert tenni. A kézirat kézről kézre vándorol, és már nemcsak az eunuch, hanem több rivális klán is fenni kezdi rá a fogát, sőt, Ling mestere is mindenre kész, hogy megszerezze…
A regény kiváló, 1978-as adaptációjában (The Proud Youth, rendezte Sun Chung, Shaw Brothers produkció), amely a könyv első néhány fejezetét hűen követi (ennél a 78-as film sem merészkedik többet markolni) központi szerepet kapott Jin Yong állandó fóbiája, a művein végigvonuló anti-autoriter szál. Jin Yong abszolút individualista, aki minden létező hatalmat megkérdőjelez. Csak az egyén és a tettei számítanak – aki másokon akár csak minimális hatalmat is gyakorol, az a hatalmát ki is fogja használni, és korrumpálódik. Mesterek, klánvezérek, politikusok: egyikben sem lehet megbízni.
Bár a Swordsman 2-t tartom a wuxia filmek csúcspontjának, ennek az első résznek is megvannak a maga kellemes tulajdonságai. Szegény Sam Huit látszólag senki ki nem állhatja, mindenki Jet Lit preferálja a folytatásban, pedig az az easygoing sárm, ami Huiból, színészként vagy énekesként árad, pontosan az a kisugárzás, amely predesztinálta őt Ling Wu Chung szerepére. A rendezés kissé kiegyensúlyozatlan (lásd fentebb) és a forgatókönyv cseppet zavaros (lásd fentebb), de némi odafigyeléssel követni lehet, bár nem árt, ha van valamennyi fogalmunk az irodalmi eredetiről. Egyébként látszik, hogy a szkriptet King Hura szabták: az összes nagyobb set piece valamilyen házban vagy fogadóban kap helyet, az ilyesfajta konfliktusok pedig Hu specialitásai (lásd pl. Dragon Inn (1967) vagy Fate of Lee Khan (1973), de még a Come Drink with Me (1966) csúcspontja is egy tavernában játszódik le.) A film legnagyobb erénye, hogy éppen ennek ellenére hat epikusnak, larger-than-life személyiségek csapnak össze világmozgató erővel, mindent beáldozva.
Peter Pau fényképezése szokás szerint érzékeny és látványos, még akkor is, ha a new wave wuxiákra jellemző alákrenkölt beállításokat túlzásba viszi. Ching Siu Tung irreális koreográfiája bámulatos, bár igazi tökélyre majd a Swordsman 2-ben fejleszti, amely egy minden létező értelemben lélegzetelállító film.
Xiao Ao Jiang Hu / Swordsman. HK, 1990. Rendezte: King Hu, Tsui Hark, Ching Siu Tung, Raymond Lee. Producer: Tsui Hark. Jin Yong regényéből a forgatókönyvet írta Lam Kee To. Fényképezte: Peter Pau. Akció: Ching Siu Tung. Szereplők: Sam Hui, Cecilia Yip, Wu Ma, Lam Ching Ying, Lau Shunn, Jacky Cheung és mások.
Az Exiled és a Sparrow után (tényleg, utóbbi miért nem volt Titanicon? Legalább lett volna 1 db jó film... Ja, elfelejtettem: nem unalmas, öncélú szar...) úgy néz ki, Johnnie To újabb mesterművet alkotott. Hallyday arca. Anthony Wong arca. A hangulat. A koreográfia. Meg úgy minden - tökéletes.
Ez az 1983-as film az első epizódja az un. Lucky Stars (Fuk Szing)-szériának, amely egyfajta hidat képez a 1982-es szupersiker, a Mad Mission őrült, urbánus mo lei tau-ja és a Jackie által tökélyre fejlesztett modern hongkongi akciófilmek között. A Balekok és banditák még a Mad Mission-nál is nagyobb bevételt produkált, és a mai napig öt folytatása készült: My Lucky Stars (Vigyázat, nyomozunk!, 1985), Twinkle Twinkle Lucky Stars (Vigyázat, már megint nyomozunk!, 1985), Lucky Stars Go Places (1986), Return of the Lucky Stars (1989) és How to Meet the Lucky Stars (1996). A két 1985-ös filmről, mivel nemrég nálunk is kiadták őket dvd-n, még lesz szó.
A Lucky Stars-filmek kvintesszenciális ensemble komédiák, magyarul az összeeresztett jófejek részben előre megírt, részben rögtönzött jelenetsora lett egymás után fűzve, lehetőleg annyi akciójelenettel megspékelve, amennyire a szériába bele-bele kameózó Jackie Chan éppen ráért. Persze Jackie nem egyedül viseli vállán a bunyó terhét, időnként Yuen Biao is bekukkant, sőt, a Balekok és banditák rendezője, Sammo Hung szintén besegít, a koreográfiát is neki köszönhetjük. És amúgy is kevesebb gyönyörűbb dolog van a filmtörténelemben, mint Sammo Hung Kam Bót verekedni látni. Egy nyúlfarknyi szerepben feltűnik Lam Ching Ying is, aki két évvel később mint Mr. Vampire kezd bele emblematikus horrorkomédia-sorozatába. Jackie jelenetei, az a néhány, ami van, inkább a technikai kaszkadőrmutatványokra koncentrálnak (van a filmben egy gyönyörű, a Blues Brothers-t megidéző tömeges karambol), de azért verekszik is.
Bűntársaival együtt. Mert ezt a bizonyos Lucky Stars-t a nyolcvanas évek legjobb hongkongi komikusai adják. A Balekok és banditák-ban Sammo mellett ott virít a gumiarcú Richard Ng, a bájgúnár Charlie Chin, a később rendezői ambícióinak engedő Stanley Fung és John Shum, aki… nos, John Shum egy jelenség.
A történet minimális, sőt, igazi történetről csak az utolsó félórában beszélhetünk, amikor a börtönviselt kétlakiak haverbandájának valódi gengszterekkel gyűlik meg a baja. Hamispénz nyomtatásához szükséges klisék kerülnek véletlenül a birtokukba, és a keresztapa minden létező módszert felhasznál a visszaszerzésükre, még John Shum húgát is elrabolja, akit szerelmem, Cherie Chung alakít. Persze nem számol a Szerencsecsillagok leleményességével, ügyességével és Sammo esetében, a harci tudásukkal…
A Balekok és banditák a Lucky Stars-sorozat legviccesebb darabja, köszönhetően a nyolcvanas-korai kilencvenes évek legfoglalkoztatottabb forgatókönyvírójának, a sajnos fiatalon elhunyt Barry Wongnak, no meg persze a szenzációs szereposztásnak – a jelenet, mikor Richard Ng önmagát láthatatlannak vélve pucéron vonaglik végig a házon, klasszikus. Hongkongfilm-rajongók számára bonbon ez a film.
A Budapest Film dvd-jén extrák nincsenek, a kép pedig nem anamorf, és meglehetősen viharvert – kétlem, hogy ez a remaszterelt verzió lenne. A magyar hangba egy percre hallgattam csak bele, de mikor megszólalt az a csóka, aki évtizedek óta szegény Jackie-t szinkronizálja, visszamenekültem a jó öreg sztereó kantonira. A feliratok kiválóak, kellemes beleérzősen lett a magyar szöveg fordítva.
Kei mau miu gai: Ng fok sing / Winners and Sinners. Hongkong, 1983. Rendezte: Sammo Hung. Producer: Raymond Chow. Írta: Barry Wong és Sammo Hung. Fényképezte: Ricky Lau. Szereplők: Sammo Hung, Jackie Chan, Cherie Chung, Richard Ng, Charlie Chin, John Shum, Stanley Fung, Lam Ching Ying, Yuen Biao és mások.
Aktuális dvd-k ajánlója, Coraline, fantasy-filmek a nyolcvanas évekből. A stúdióban Trillian, Szűcs Gyula (Index.hu) és én.
http://tilos.hu/online/2009/03/19/1630.mp3
http://konyves.blog.hu/2009/03/12/napi_kotelezo_james_clavell_tajpan
2009-es Oscar-díj + Watchmen. A stúdióban Tóth Csaba (VOX), Trillian, DJ Turist és én.
tilos.hu/online/2009/03/05/1630.mp3
tilos.hu/online/2009/03/05/1700.mp3
Nem hiába mondta Alan Moore húsz évvel ezelőtt Terry Gilliamnek, hogy ezt nem lehet megfilmesíteni. Szidja akárhogy is a fanboyok armadája az íróistent, ha a narratíváról, a dramaturgiáról meg más történetépítési apróságokról van szó, tudja ám ő mit beszél. Nem rossz kis film a Watchmen, csak nem moziban a helye. Meg kellett volna maradnia képregénynek.
Zack Snyder egy lelkes ember. Van szíve, méghozzá a helyén. Vagy legalább is a lendületével nincsen probléma. Ugyanakkor messze nem „vizionárius”, meg hasonló baromságok – nem az az auteur (jesszasz!), akinek eladni szeretnék. A látványt előcsalogatni képes ügyesember. A 300 például egy kalap szar volt, és ha neked tetszett, lődd magad lábon.
A Watchmen filmváltozata, annak ellenére, hogy a végét radikálisan megváltoztatták, a képi világot tekintve egy kedvesen szolgai adaptáció – forráshű képeskönyv. Szívet melengettetően: ahogy a szomszéd, szellemileg visszamaradott kislány fejét simogatja meg az ember, mikor a szerencsétlennek végre sikerül nyálcsorgatás nélkül felgöngyölíteni a jojót.
Moore Watchmen-je egy egész műfaj dekonstrukciója, formailag és tartalmilag egyaránt, a motívumok kifacsarásának segítségével. Snyder filmje ennek a műfajnak az ünneplése, a dekonstrukció felszínén korcsolyázva. Tartja magát a sztorihoz, de minden SZEXISEN, AKCIÓDUSAN csúcsra van hajtva és a végletekig ki van glancolva, ráadásul nincs érzéke a nüanszokhoz: a pátosz ezen a szinten kimondottan irritáló, míg a képregény-változat lényege a szuperhős-műfaj talajszintre való lerángatása volt. Moore eredetijében semmi nem cool, Snyder pedig azt igyekszik minden erejével coollá tenni, aminek szánalmasnak kellene lennie.
Igazából az egész a harmadik harmadban esik szét, amikor Moore képregénye olyan fordulatokkal, helyzetekkel kezd játszadozni, amellyel egy olyan adaptáció és közönség, amelynek minden történettel szemben, még ha szuperhős-sztori is, realitásigénye van, nem tud megbirkózni (még csak nem is a kihagyott nagy fordulatról beszélek a fináléban, hanem mindenről, ami körülveszi). Egyértelmű lesz, hogy ENNEK a sztorinak nem ez a médiuma.
A film technikai kivitelezés elvárható módon első osztályú, a látványvilágra egy szavunk nem lehet. Csak éppen eleve rosszul lett az alapanyag megközelítve. Várjá’, perspektívába helyezem: ilyen az, mikor egy káoszmágiában hívő angol zseni korszakalkotó, cinikus mesterművét rágógumi-országban megfilmesítik. És ez nem képregény-sznobizmus (most már van ilyen? Mert akkor haladunk.), csupán a tények.
Frank Henenlotter egy kibaszott zseni. Hiába majd hatvan éves, nem hajlik a gerince (vagy éppen azért?): nem képes, Cronenberg-módra, behódolni a mainstreamnek. Az új filmje ugyanolyan elbaszottnak, betegnek és eredetinek látszik, mint a korábbiak. A Basket Case (1982), a Brain Damage (1988) és a Frankenhooker (1990) mind klasszikusok, és a Bad Biology - a trailer alapján legalábbis - esélyes arra, hogy bekerüljön a b-filmes panteonba.
Talán még nem késő közzétennünk (vagy mégis?) Sean Connery az oscardíjjal kapcsolatos előrejelzését. Tanulságos.
A Navigátorfilm főnöke, Mozigépészferi elküldte az előreláthatólag áprilisban megjelenő Hellraiser-kocka specifikációit (kattints a 'tovább'-ra), és az infókhoz hozzáfűzte: "sem a dobozkép, sem pedig az extrák listája még nem végleges, hiszen további extrákról tárgyalunk még, amik felkerülhetnének a negyedik DVD-re. Tervezünk továbbá két nagyon különleges meglepetést illetve mi is akarunk forgatni valamilyen extrát." Legokosabb húzásként engem is felkértek a kiadvánnyal kapcsolatban valamire - utóbbiról többet, majd ha biztos lesz. :)
Hellraiser
Larry (Andrew Robinson) új feleségével, Juliával (Clare Higgins) beköltözik testvérével közös örökségébe, az üresen álló szülői házba. A férfi úgy gondolja, hogy sötét múltú öccse, Frank (Sean Chapman), aki felől már rég hallott, börtönben ülhet valahol. Valójában azonban sokkal komolyabb bajban van: ördögi vágyai által vezérelve kinyitott ugyanis egy titokzatos dobozt, magára szabadítva ezzel a pokol kegyetlen démonait, a cenobitákat, akik magukkal ragadták. Amikor a költözés során Larry keze megsérül, a padlóra hulló vérének cseppjei felélesztik Franket, ám ő ekkor még nem több egy erőtlen, hús nélküli lénynél. Ezért egykori szeretőjét, Juliát megkéri arra, hogy hozzon számára férfiakat, akik megölése után egyre erősebbé válik. Tervükről csak Larry lánya, Kirsty (Ashley Laurence) szerez tudomást, akinek így egyedül kell megakadályoznia, hogy elszabaduljon a pokol…
A modern horror egyik atyja, Clive Barker saját írását vihette filmre 1987-ben, elindítva ezzel egy legendássá vált horrorsorozatot, amely természetesen több folytatást is megélt.
Hellbound: Hellraiser II.
Az átélt kegyetlen eseményeket követően Kirsty (Ashley Laurence) egy pszichiátriai intézetben ébred. Senki nem hisz neki, amikor a cenobitákról, azaz olyan pokolbéli démonokról mesél, akik egy titokzatos doboz kinyitása után jelennek meg, hogy magukkal vigyék azt, aki őket szólította. Dr. Channard, az intézmény vezetője (Kenneth Cranham) azonban titokban különös érdeklődést mutat a doboz iránt, és Kirsty apjának házából a sajátjába szállíttat egy véráztatta matracot, abban bízva, hogy segítségével eljuthat a pokol legsötétebb helyeire is. Ezzel azonban Kirsty élete is újra veszélybe kerül…
Hellraiser III. – Pokol a Földön
Egy fiatal riporternő, Joey (Terry Farrell) operatőrével egy éjszakai ügyeleten tartózkodik, hogy az esetleges balesetekről elsőkézből értesülve, megrázó anyagot forgathasson le. Már éppen úgy tűnik, hogy az éjszaka eseménytelenül fog eltelni, amikor a mentősök egy fiatal férfit hoznak be, akinek testéből számtalan lánc lóg ki. A műtőbe érve a láncok életre kelnek, a lány pedig szemtanúja lesz a férfi bizarr halálának. Kifaggatja az áldozattal érkező Territ (Paula Marshall), majd elhatározza, hogy kideríti, mi áll a háttérben. Így jut el J.P.-hez (Kevin Bernhardt), egy szórakozóhely tulajdonosához, aki nem sokkal korábban egy különös műtárgy birtokosa lett. A szobor valójában csak egy eszköz arra, hogy a pokol démonai, a cenobiták megelevenedhessenek. Az első áldozat J.P. alkalmi barátnője lesz, ez azonban csak a kezdet - úgy tűnik, már senki sem állhat a cenobiták útjában ahhoz, hogy a valódi világban megkezdjék az emberek elpusztítását…
HELLRAISER ADATLISTA
1 lemez
Hellraiser 1
1.85:1 (16:9) kép
2.0, 5.1, DTS angol hang
2.0 magyar hang
magyar felirat
Extrák:
Audiokommentár – Clive Barker – magyar felirattal
Audiokommentár – Clive Barker és Ashley Laurence – magyar felirattal
Interjú Clive Barker-rel – ( 10 perc ) – magyar felirattal
Trailerek – magyar felirattal
Hellraiser – Feltámadás – dokumentumfilm – ( 25 perc) – magyar felirattal
Interjú Doug Bradley-vel (15 perc) – magyar felirattal
Fotógaléria
2 lemez:
Hellraiser 2
1.85:1 (16:9) kép
2.0,5.1,DTS angol hang
2.0 magyar hang
magyar felirat
Extrák:
Audiokommentár – Tony Randel és Pete Atkins – magyar felirattal
Audiokommentár – Tony Randel és Ashley Laurence – magyar felirattal
Interjú Clive Barker-rel – ( 5 perc) – magyar felirattal
On- set – dokumentumfilm ( 5 perc) – magyar felirattal
Trailerek
Fotógaléria
Elveszve a labirintusba (16 perc) – dokumentumfilm – magyar felirattal
Interjú Doug Bradley-vel (15 perc) – magyar felirattal
3 lemez
Hellraiser 3
1.85:1 (16:9) kép
2.0,5.1,DTS angol hang
2.0 magyar hang
magyar felirat
Extrák:
Audiokommentár – Doug Bradley és Anthony Hickcox – magyar felirattal
Interjú Doug Bradley-vel – ( 15 perc ) – magyar felirattal
Interjú Anthony Hickcox-xal – ( 15 perc ) – magyar felirattal
On-set – dokumentumfilm ( 6 perc ) – magyar felirattal
Bemutatók
Fotógaléria
4 lemez
Salomé – magyar felirattal
Forbidden – magyar felirattal
Ami eltérés lehet az egy saját audiokommentár illetve amennyiben sikerül megszerezni a húsz éves jubileumi kiadás azon van még némi extra ezek a 4. lemezre ehetnek fel.
Tojok az Oscarra. Ez nekem sokkal többet jelent. Megérdemelted, Uncle Jess!
Vagyis D-nap, Schwarzenegger klasszikusának pofátlan, engedélyezetlen, jelenetről jelenetre lekoppintott re-make-je. Az alábbi videót valami jólélek vágta össze trailer-formára, a két film összevetése céljából. Mindenki döntse el, mennyit vettek át gázelzárós egykori megszállóink az amerikaiaktól. És bár az ítélet, előre megmondom, az lesz, hogy MINDENT, ennek ellenére a ruszki film technikai szempontból meglehetősen jól fest, mint az orosz műfaji mozik általában.
Az év általam - Stallone Expendables-a mellett - legjobban várt filmje ez az alábbi, Michael Peterson élettörténetét taglaló munka. Peterson (művésznevén Charles Bronson) harmincnégy éve van börtönben (ebből huszonhatot töltött magánzárkában!), ma is ott rohad. And this is his life.
A legelső trailer egy az egyben Gépnarancs-feelinget árasztott, ez a második, a Pet Shop Boys It's a sin-jével már valamennyivel dinamikusabb.
WTF? Lehet hogy mindent vissza kell szívni? Mert - bár a hangkártya beszart a gépemben - ez nem is néz ki rosszul... (bocs, de nem vagyok hajlandó leírni azt, hogy "Pater Sparrow"... ah, fuck...)
A cikk Lehota Árpád munkája, aki nem híve az internetes regisztrációnak.
Andalító szintetizátorzenére siklik a kamera az éjszakai óceán felett, majd hirtelen ráközelít a kivilágított vidámparkra a parton. A körhintán utazó gyerekek között szótlan és fenyegető alakok tűnnek fel, majd rövid szóváltást követően a helyi biztonsági őr gumibottal zavarja el őket – amikor azonban bezár a vidámpark, és lekapcsolják a fényeket, szárnysuhogás-szerű hangokat hallani, és az őr már nem jut el élve az autójáig. Közben gyerekhang énekel, és a furcsa szöveg („You shall not fall, You shall not die, You shall not fear, You shall not kill...”) megalapozza a következő másfél óra hangulatát: kultikus fantasy-horror következik, egyenesen a ’80-as évek közepéből.
Az Elveszett fiúk története az ehhez hasonló filmekben szinte tipikus „kívülállók egy idegen helyen” alaphelyzetre épít: új család - a kisfiú Sammy (Corey Haim), bátyja, a tinédzser Michael (Jason Patrick) és anyjuk (Dianne Wiest) költözik a nyitójelenetben látott, csendes-óceán parti Santa Clara-ba. A testvérek hamar rájönnek, hogy a már a film elején sem annyira barátságosnak tűnő kisváros lakóira sötétedés után korántsem a polgárpukkasztó punkok és a hippik jelentik a legnagyobb veszélyt… Sammy és Michael, miközben egyszerre akarják rendezni kapcsolatukat a válása után új életet kezdeni próbáló anyjukkal és exhippi nagyapjukkal (Barnard Hughes), megpróbálnak minél kevesebb feltűnést keltve beilleszkedni az éjjel-nappal a vidámparkban bulizó helyiek közé. A próbálkozás természetesen hiábavaló, a két testvér hamar összetűzésbe keveredik a mostohaapai pozícióra pályázó videotékással (Edward Herrmann) és a nyitójelenetben megismert, fiatal srácokból álló motorosbandával, akik egyébként vámpírok, és a hidrogénszőke David (Kiefer Sutherland) vezetésével gondoskodnak időről időre a kisvárosi bodycount szinten tartásáról. Amikor Michael is a banda befolyása alá kerül, és a legjobb úton halad a vámpírrá válás felé, Sammy csak új barátai, a Frog testvérek (Corey Feldman és Jamison Newlander) segítségére számíthat: a két, egyébként képregényboltban dolgozó geek ugyanis már régóta figyelemmel kíséri a Santa Clara-t már régóta rettegésben tartó éjszakai lények tevékenységét és a szakirodalomból (horrorfilmek és képregények) szerzett tudásuk alapján ők az egyetlenek, akik képesek felvenni a harcot ellenük.
Joel Schumacher (rendező) és Richard Donner (executive producer) az Elveszett fiúk-kal megmutatta, hogyan kell már a megszületésének pillanatában kultikussá váló fantasy-horrort készíteni. A stílusos felütést követően a film semmit sem veszít a hangulatából: kockáról kockára látszik, hogy az alkotók minden kreativitásukat és tehetségüket beleadták, mintha csak tudták volna, hogy az egyes műfajokat ilyen hozzáértéssel összeeresztő film ritkán születik: a krimit, a kalandfilmet és a fekete humort egyéb írásaiban is jó érzékkel vegyítő Jeffrey Boam forgatókönyve (Halálos Fegyver 2., Indiana Jones és a Végzet Temploma) egyszerre idézi fel a fantasy, a horror, a családi és a zenés filmek legjobb hagyományait. A filmet eredetileg a misztikus gyerekmesében (Kincsvadászok) és horrorban (Az Ómen) már egyaránt gyakorlott Richard Donner rendezte volna, de az elhúzódó előkészületi munkák miatt inkább a (Gary Busey öngyújtós mutatványát leszámítva) kevésbé horrorisztikus, de az Elveszett fiúk-hoz hasonlóan szintén a ’80-as évek kultikus filmjévé váló Halálos fegyver-t választotta, és csak executive producerként tartotta a szemét a vámpírvadász kissrácokon.
Donner egyébként egy Kincsvadászok-szerű történetet szeretett volna gyerekvámpírokkal, a tinédzser-szálat a magát addig csak drámai műfajban (St. Elmo tüze) kipróbált Joel Schumacher erőltette. Az első látásra áthidalhatatlannak tűnő, nézhetetlen zs-kategóriás celluloid-szörny elkészültével fenyegető kreatív ellentétből azonban a megidézett filmes műfajok legjobb elemeit felvonultató klasszikus született. A rendező Joel Schumacher szemmel láthatólag rettentően élvezte, hogy a színes-zenés-bulizós beach feeling már önmagában is látványos és cool megjelenítése mellett bármerre elkalandozhat: a mozi néha minden átmenet nélkül átvált a hagyományos történetmesélésből videoklipszerű betétekbe (a ’80-as évek olyan előadóinak zenéjére, mint az INXS vagy majdnem két évtizeddel később a Donnie Darko-ban újra felfedezett Echo and the Bunnymen) és ugyanilyen esetlegességgel ugrál a filmes műfajok között. Michael és a helyi jócsaj, Star (Jami Gertz) romantikus évődését például egy olyan, vad szintipop zenére és (a tengerparti helyszíneken játszódó horrorfilmek kötelező kellékeként) leszálló ködben zajló motorverseny szakítja meg, mintha csak a szereplők a Mad Max valamelyik részének forgatására ugrottak volna át, ahol éppen lement a nap (és szabadult el a színészek fodrászának a kreativitása). Az ehhez hasonló hirtelen hangulatváltások azonban nem szolgálnak a film hátrányára, mert Schumacher (néhány későbbi mozijával ellentétben, amiknek a címét most a jóízlés kedvéért nem említeném meg) pontosan tudja, meddig mehet el a giccs és az expresszionista túlzások adagolásában: amit látunk, egyáltalán nem válik fárasztóvá, vagy önmaga paródiájává (még a néha az abszurddal határos, de felejthetetlenül kreatív halálnemeket, valamint egysorosokat – „halál sztereóban!” – felsorakoztató végső összecsapás során sem).
A film talán legemlékeztesebb húzása tényleg az egyes műfajoknak ez a fajta vegyítése, így különösen az, hogy a klasszikus vámpírmitológiát új és meglepő helyszínre helyezi, az elkészültekor (1987) aktuális trendnek megfelelően – lásd még Salem’s Lot (kisváros), Near Dark (vadnyugat) vagy Fright Night (kertváros). Ne feledjük, ezt csak jó tíz évvel később próbálja meg újra a mainstream mozi, többek között a Penge és az Alkonyattól pirkadatig filmekkel. Michael Chapman, Scorsese korai klasszikusai operatőrének kameráján keresztül a hagyományos horror-helyszínként megismert vidámparknak a ’80-as évekre méltatlanul elfeledett mítosza (például Ray Bradbury: Gonosz lélek közeleg) is újjászületik, és tényleg elhisszük, hogy ha leszáll az éj, vámpírok lesnek a hullámvasutazó srácokra és a vadkempingező szörfösökre. A készítőket az Elveszett fiúk világának megalkotásakor egyébként a valóságban is létező kaliforniai Santa Cruz ihlette, ahol a napközben a hatalmas óceánparti móló alatt meghúzódó hippik és más kétes elemek éjszakánként birtokba veszik az utcákat és a film forgatási helyszíneként is szolgáló, több mint száz éves vidámparkot, furcsa és néha ijesztő hellyé változtatva ezzel a nappal átlagos nyaralóhelynek tűnő kisvárost.
Ahhoz, hogy az Elveszett fiúk működjön, persze kellett a fiatal főszereplők rendkívül szórakoztató játéka is: a ’80-as évek kultikus gyereksztárjai, a két Corey teljes átéléssel hegyezi a vámpírölő karókat és hozza a frászt a helyi plébánosra a templom szenteltvíztartójába mártogatott terepszínű katonai kulaccsal. A srácoknak persze volt honnan tanulniuk: a film elkészültének idején (amellett, hogy filmográfiáikban már szerepelt az akkoriban jó ajánlólevélnek számító Stephen King neve) mindketten említésre méltó horrorfilmes múlttal rendelkeztek: Corey Feldman nevéhez fűződik a Péntek 13. 4. része és a Szörnyecskék, valamint azt is tudta, hogy milyen, ha egy filmben Kiefer Sutherland a rosszfiú (Állj mellém!) Corey Haim-nek pedig szintén akadt dolga klasszikus filmbéli szörnnyel (Ezüst pisztolygolyó). A még pályájuk elején (és Julia Robert ágyától távol) járó Jason Patrick és Kiefer Sutherland is mindent beleadnak a vámpírrá változott tinédzserek szerepébe - utóbbi ugyan még nem a Jack Bauer-ként meghonosított kínvallatási technikákkal ered a kissrácok nyomába, de csupán a kisugárzásával és a hangjával már itt is hoz néhány ijesztő percet (már azelőtt, hogy a maszkmesterek rásegítenének), sőt a vasúti hidak nem éppen rendeltetésszerű használatát szemléltető bemutatója is felejthetetlen.
Az Elveszett fiúk első látásra egyszerű tinihorror, ugyanakkor olyan, a néző tudatalattijára ható szubtextust rejt, ami csak a műfaj legnagyobbjaira jellemző: a kisvárosi gyerekek szülők elleni lázadása és a vámpírok elleni harca tulajdonképpen a generációknak a ’80-as évek konzervatív Amerikájában elfojthatatlanná váló szembenállása, fantasy-horror formájában elmesélve. Az élőhalottak például bőrkabátos, fülbevalós, a tengerparti nyaralóhely békéjét feldúló hosszú hajú motoros tinédzserek formájában jelenítik meg a polgárokra leselkedő veszélyt; Michael vámpírrá változásának pedig az első jele, hogy anyja legnagyobb megbotránkozására éjszaka sem veszi le napszemüvegét és fülbevalót lövet be magának – bármennyire is viccesnek tűnik, a film készítésekor valószínűleg tényleg ezek a külsőségek (és persze a mai szemmel megmosolyogtató hajszerkezetek) testesítették meg az átlagos amerikaiak félelmeit, a hagyományokat fenyegető lázadást. A csonka családot és a gyerekek eltávolodását az őket egyedül nevelő anyjuktól a film szinte magától értetődő, majdhogynem normális alaphelyzetként kezeli: a tényleges konfliktust Michael vámpírrá változása és ezzel az életkori különbségük miatt amúgy is kommunikációs problémákkal küzdő testvérek (Sammy-t a képregénybolt érdekli, Michael inkább csajozna) végleges elidegenedése okozza. A testvéreknek most már nemcsak az érdeklődési köre, hanem étkezési szokásai is élesen különböznek („Egy rohadt vámpír lett a bátyám – na várj csak, elmondom anyának!”) és ez lesz az az ok, ami miatt Sammy és barátai végül felveszik a harcot a vámpírokkal. Michael nem kamaszkori lázadásával, hanem fizikai átváltozásával nő a környezete fölé és válik irányíthatatlanná; ezáltal pedig olyan fenyegetést jelent (szűkebb (családi) és tágabb (kisvárosi) körben), amely ellen már védekezni kell, akár még a fiú halála árán is (ez az emberfelettivé változás, uralkodni vágyás és pusztulás egy komolyabb olvasatban már David Cronenberg filmjeinek világához vezet).
A végső csavarként, a konfliktusok körének bezárásaként (és a „honnan jön a gonosz” örökérvényű kérdésére adott válaszként) persze kiderül, hogy a várost vámpírként rettegésben tartó tinédzserek tulajdonképpen csak áldozatok, az igazi fővámpír a minden gyanú felett álló, úton-útfélen konzervatív nevelési módszereket hangoztató („Ha nem tanulnak fegyelmet a kölykök, kezelhetetlenné válnak!”) mintapolgár. Valami baj van a szülők generációjával, sugallja a történet, és ez nem más, mint (a szintén erőteljes szubtextust hordozó Rémálom az Elm utcában titokban önbíráskodó szüleihez hasonlóan) a gyerekektől való eltávolodás és kommunikációképtelenség. Nem véletlen, hogy Sammy és Michael anyjának nincs is igazán aktív szerepe a történetben, az események mindig jóval előtte járnak, és tudtán kívül ő lesz az, aki a gonoszt meghívja a legvédettebbnek hitt helyre, a családi házba. A szülőknek tehát fogalmuk sincs a körülöttük folyó dolgokról (nem véletlen, hogy a Frog testvérek szüleit újra és újra csak drogtól kiütve látjuk), és nem ismerik fel a mind a gyerekek, mind a nagypapa számára magától értődő fenyegetést (vagyis hogy Santa Clara tele van vámpírokkal), így védekezni sem tudnak ellene. A nagypapa folyamatos humorforrást szolgáltató figurája egyébként a maga módján szintén a konzervatív, tekintélyelvű világot idézi („nálam szabályok vannak… senki sem nyúlhat az italomhoz és a kekszemhez…”), mindemellett azonban ugyanolyan passzív figura marad, mint az anya, de az ő passzivitása nem tudatlanságból ered, hanem szándékosan reagál így a fenyegetésre, felismerve annak legyőzhetetlenségét. Ezért kezeli magától értetődő tényként, hogy vámpírok támadtak a családjára, és az alvó vámpírlányt a házba becsempésző fiúkat akkor is csak azért szidja le, hogy nem tankolták meg a kocsiját. Passzivitása ugyanakkor csak látszólagos, ha kell, gond nélkül hajt keresztül autóval a saját nappaliján, hogy megmentse a családját, mégis a szülőknek és a nagyszülőknek a cinizmussal vegyes tudatlansága vezet ahhoz, hogy a legkomolyabb dolog, a halál a gyerekek számára teljes mértékben komolytalanná válik – a magát viccből halottnak tettető nagypapa láttán Sammy csak annyit kérdez, „ha a nagypapa meghalt, visszamehetünk Phoenix-be?”, és visszatérő humorforrás, hogy a Frog testvérek szerint a világ legtermészetesebb dolga és a problémák legegyszerűbb megoldása, ha Sammy karót szúr a bátyja szívébe. Film még nem mutatta meg ilyen gyilkos humorral a gyerekek tudatalattiját: hiszen ki merné hangosan kimondani, hogy az öccsét a barátnője miatt egyre jobban elhanyagoló tinédzser srác karót érdemel a szíve közepébe, a tenyérbemászó képű mostohaapa távol tartásának pedig a legjobb módja, ha fokhagymás szenteltvízzel kell nyakon öntik a családi vacsora közepén?
Az erőteljes szubtextus mellett az Elveszett fiúk azonban nem követi el azt a hibát, hogy egy percig is túl komolyan vegye magát, sőt, a történetben rejlő abszurditásra (vérszívás a ’80-as években, a szörfparadicsomban?) néha maguk a szereplők hívják fel egymás figyelmét: „Te hülye vagy, hogy megittad valakinek a vérét.” – értetlenkedik például Sammy, miközben bátyja misztikus arccal meséli vámpírrá való beavatásának szertartását. Nincs tanulság, csak egy kis gondolkodnivaló: a nagyapa cinikus életbölcsessége (miszerint kvázi meg kell tanulni együtt élni a vámpírokkal) és a srácok hősies (a tradíciókat tiszteletben tartó, tehát „hagyományos” – pl. feszület -, ugyanakkor „modern” – villanyáram - vámpírölő fegyvereket egyaránt bevető) küzdelme egyszerre vezet a megoldáshoz. Maga a film is (amellett, hogy következetesen kiaknázza a történetben rejlő humorforrást) a legnagyobb tisztelettel hajol meg műfaji gyökerei előtt, és percenként idézi fel irodalmi, mozis és képregényes előzményeit. A cím természetesen a Peter Pan mese Sohaországában élő, soha fel nem növő elveszett fiúkra utal, a 80 évvel ezelőtti földrengés (mint az USA nyugati partja történelmének megkerülhetetlen eleme) során elsüllyedt, élőhalottak lakta szálloda akár a Ragyogásban is szerepelhetne (a film eredeti befejezése a Ragyogás filmváltozatának befejező képe – fénykép a falon - előtti hommage lett volna), a nagypapa lepattant házába belépve a főszereplők természetesen rögtön a Texasi láncfűrészes mészárlást emlegetik (pedig - a nagyapa kitömött állatait látva – akár a Psycho is eszükbe juthatna), Sammy pedig a Batman képregények ritka példányainak és a Superman képregények kronológiai sorrendjének kimerítő ismeretével lopja be magát az Edgar Allan Poe keresztenevein osztozó Frog testvérek szívébe. Még a betétdalok is a filmben ábrázolt konfliktusok megjelenítését szolgálják: míg a vámpírok jövendőbeli áldozatai a Run D.M.C. / Aerosmith „Walk This Way” című rock/rap slágerére buliznak a tábortűz körül, addig a vérszívók tanyáján a kamera többször elidőzik az akkor már rég halott, establishment-ellenes lázadó Jim Morrison arcképén, és a kisvárost bemutató nyitójelenetben a Doors „People are Strange” című számának feldolgozása is elhangzik.
Az Elveszett fiúk – amellett, hogy minden egyes újranézése remek alkalom a ’80-as évek világának felidézésére - nagyszerű szórakozás, aminek a végén csak arra nem kapunk választ, hogy valójában kik is elveszett fiúk: az anyjuktól elidegenedett, az új környezetbe beilleszkedni képtelen testvérek, vagy az éjszakát uraló, gondtalanul bulizó, örökké fiatal vámpírok?
Van egy jelenet a Ip Man legelején, amely szinte ledermesztett: Ip Man (Donnie Yen) és a felesége (Lynn Xiong) bevásárolnak a piacon. A törékeny, alacsony mester és a majdnem egy fejjel magasabb, gazellatestű asszonya szinte kiköpött mása Stephen Chow és Anita Mui párosának a hongkongi filmtörténelem legendás, korakilencvenes new wave-jéből (lásd a Justice My Foot-ot, illetve a folytatását, a Hail the Judge-ot.) A torkom összeszorult. Ma Stephen Chow világhírű, Anita Mui pedig halott.
A Ip Man a címszereplő legendás wing chun mester élettörténetét meséli el. Aki arról a leghíresebb, hogy Bruce Lee-t is tanította, csak épp addig a film nem jut el. Üdvözlöm.
A wing chun az összes kínai harcművészet közül a leghatásosabb tud lenni, ha úgy tanítják, ahogy kell. És nagyon kevés helyen tanítják jól. Másik jellemzője, hogy nehéz látványosan filmre vinni, mivel legfőbb erénye a gyors, apró ütések megfelelő elhelyezése – a reális kungfu és a filmes kungfu pedig mérföldekre van egymástól. A producerek megpróbálták a kettő közötti különbséget azzal áthidalni, hogy Sammo Hungot fogadták fel akciókoreográfusnak, aki korábban a Warriors Two-ban (1978) és a Prodigal Son-ban (1982) már képes volt a wing chunt látványosan megjeleníteni.
Persze túl nagy valósághűségre senki ne számítson, sem a koreográfia, sem a történelmi hűség tekintetében: az elsőben még mindig túl sok a drótozás ahhoz, hogy old schoolnak lehessen nevezni, a második pedig érthetetlen módon épp abban rugaszkodik el a tényektől, ahol a sztorit még akciódúsabbá lehetett volna tenni, pl. Ip Man a szülővárosában, Fushanban rendőrtisztként teljesített szolgálatot, erről a forgatókönyv mélyen hallgat – az író, Edmond Wong a rendőrszerepet a történet ambivalens morális döntéseket hozó figurájára, az opportunistát alakító Lam Ka Tungra tukmálja.
A magas költségvetésnek és Wilson Yip elegáns rendezésének köszönhetően a Ip Man látványos, jóképű film, a főszerepben a szokatlanul visszafogott Donnie Yennel. Csodálkoznék – mint ahogy csodálkoznak is sokan -, ha a hozzám hasonszőrűek, akik Donnie karrierjét már a kezdetektől nyomon követték, kinéztek volna belőle egy ennyire sztoikus alakítást. Ami messze nem jelenti azt, hogy átesett volna a ló túlsó oldalára, és most meg túlságosan kevés gesztussal operál. A figura elmélyítését elősegítő karakterjelenetekben a színész érzékenyen rebben, legyen szó akár a felesége és a kisfia iránt érzett szeretet vagy a honfitársai szenvedését átérző hazafi gyötrelmeinek átadásáról. A mellékszereplők már messze nincsenek Ip Man figurájához hasonlóan kibontva, bár a szereposztás kiváló: az asszonyát a Rosamund Kwanra és Anita Muira (lásd legfelül) egyaránt hasonlító csodaszép Lynn Xiong játssza, legjobb barátját Simon Yam, a Ip Man életét megkeserítő északi kungfumestert (később rablóvezért) pedig a Story of Ricky-ből megismert Fan Siu Wong.
Sajnos, bár a forgatókönyv részletes, és igyekszik a történet tempóját fenntartani, túl sok benne a klisé – harcművészeti-filmes és szimplán filmes egyaránt – ahhoz, hogy valódi izgalmakkal tudja a nézőt a padlóra gyűrni. Ugyanaz a problémája, amitől a Jet Li-féle Fearless is vérzett: a sztori struktúrája semmiféle meglepetéssel nem szolgál, és attól kezdve, hogy a japánok megszállják Fushant, már előre sejthetjük, hogy a finálé egy párbaj formájában fog egy órával később leperegni, és majd Ip Man meg a japán generális gyakja egymást benne. Közönség előtt, valami színpadon. A Fearless-ben is volt ilyesmi egy rakás.
A befejezés ráadásul erőszakkal igyekszik valamiféle érzelmi reakciót előhúzni belőlünk a legutolsó előtti pillanatban, csak hogy a legutolsóban negálja ugyanezt, hiszen a film folytatódik (a producer már beígérte), Ip Man életének még csak a felénél tartunk, Bruce Lee még be sem somfordált az edzőterembe.
Aki kicsit is komolyan veszi a magyarság sorsát, annak tisztában kell lennie azzal, mennyit köszönhetünk a nindzsáknak. Azt hiszem egyetérthetünk abban, hogy sem a rendszerváltás, sem egyéb szociokulturálisan releváns fordulatok nem következhettek volna be a nindzsák nélkül. Éppen ezért döntött szerkesztőségünk, totális egyetértésben, arról, hogy január hónapot a nindzsák állhatatos ténykedése kielemzésének áldozzunk.
Természetesen mivel nekünk minden az újságírói integritásunk, elképesztő erőforrásokat fordítottunk arra, hogy a témának a gyökeréig lerágjuk magunkat. Míg a szerkesztőség nőtagjait rendkívül kemény, mentálisan és fizikálisan az egyént széjjelrágó nindzsicu-tréningre fizettük be, a férfiak egyik kezükben egy zacskó csipsszel, a másikban a macijukkal telepedtek le a tévé elé, hogy Sho Kosugi, Michael Dudikoff és a többi, filmtörténeti óriás munkásságát végigelemezzék.
Úgyhogy elő a katanát, a shurikent és a... a... azt a háromágú izét: the Geekz Go To Japan!
Az év filmje: SLUMDOG MILLIONAIRE
Danny Boyle ezzel a remekművével – mintha egész eddigi karrierjével erre a filmre készült volna – létrehozta a tökéletes, modern-szórakoztató gesamtkunstwerket. Egy audiovizuális csoda tapasztalatról, tudásról, és az alapvető emberi értékek túlélési lehetőségéről a mában. Varázslat.
A többi jófilm, ábécésorrendben:
THE GOOD, THE BAD AND THE WEIRD
Korea legtehetségesebb stilisztájának, Kim Ji-woon-nak ezt a spagetti western (pontosabban Leone) hommage-át üdvözült vigyorral, tátott szájjal bámulod végig. Óriási költségvetésű technikai ujjgyakorlat, de annak szenzációs. Története az ugyan semmi, itt a rendező a sztár.
A nyögvenyelős első rész után – meg a FAUN LABIRINTUSA felszabadító erejű katarzisa következtében – Del Toro képzelőereje ledobja láncait: a fantázia elképesztő tombolása két órában.
„Fekete, egzisztencialista komédia az In Bruges - a város a purgatórium inkarnációja, a halálon innen. Raynek maga a kínszenvedés. Mert Ray üres belül, az értékei hiányoznak, csupa deficit a csávó, és egy olyan helyen, ami szinte nem is áll másból, mint kultúrából és történelemből, kutyául érzi magát. A vákuum-ember egy olyan helyen, amely csak adni szeretne.”
A nő kétszer, lecsupaszítva a lényegre: egy asszony, aki még meg nem született gyermekét védelmezi, és a másik, aki a főtust kivágná ellenfele hasából. Az utóbbi nem is tudom hány év legkeményebb, legidegtépőbb horrorfilmje. Bénító remekmű, ami megmutatja az európai filmeseknek, köztük nekünk, hogy merre kellene menni.
Mick Hartley a hetvenes-nyolcvanas évek ausztrál exploitation-filmjeiről szóló csodálatos dokuja, pont annyi energiával, amennyi a témájául választott mocskos gyöngyszemekben van. Aki egy kicsit is vonzódik az exploitation-hez, ettől elélvez.
Pitiáner költségvetés, egy kamera, cinema verité: az eredmény egy, a végletekig kihajtott, a horror-klasszikus Démonok intenzitását és alapvetését újrafelhasználó spanyol zombifilm. Az európai horrorfilm újra él, sőt, a csúcson van (bár Udo amúgy is megmondta: „az európai horrorfilm örök.”)
Jack Ketchum szimpatikusan egyszerű regényének ugyanolyan szimplára fogott filmváltozata. Az öregembernek lelövik a kutyáját. Ő bosszút áll. Ennyi, kész, vége. Semmi lacafaca, semmi felesleges baromság. Ja, és Brian Cox az isten.
Mamet rendezőnek nem egy nagy szám, de ezúttal megembereli magát, és sikerül valami valóban maradandót mondani a harcművészetekről, és a férfiasság állapotáról a mai világban: milyenek vagyunk, és milyennek kellene lennünk. „Take the fight out of your face.”
Johnny To Kei Fung szerelmeslevele Hongkonghoz: a városhoz, lakóihoz, (film)történelméhez. Olyan könnyű, mint egy hópihe, és a maga szentimentális, játékos módján mégis pusztítóan hatásos. Johnnie To: a master at work.
Bár Beyonder kolléga holnap majd előáll a maga külön bejáratú, kiváló karácsonyihorroros cikkével, a várakozást enyhítendő íme az én szerény, ugyanebben a témában összerittyentett szösszenetem.
VISSZAVÁG-FILMKLUB, 3. vetítés
-----------------------------------------------------
időpont: december 17., szerda, 18.30. Helyszín: a Színház- és Filmművészeti Egyetem vetítője, Szentkirályi utca 32.
film:
-----------------------------
TUDOM, HOVÁ MEGYEK! (I know, where I'm going!)
Nagy-Britannia, 1944
angol nyelven (és a megértést segítendő, angol feliratokkal)
Kedvenc rendezőim, Michael Powell és Pressburger Imre
remekműve, szerintem a legjobb szerelmes film. :)
kritika:
----------
http://www.dvdtimes.co.uk/content.php?contentid=63232
Ezzel kezdd.