Idén rendezzük meg harmadszor az olvasóink körében rendkívül népszerű Halloween Horror Cselendzsünket (a tavalyi hajtépésről itt olvashattok.) A dolog lényege rendkívül egyszerű: október 31, Halloween éjfélig annyi horrorfilmet kell megnézzetek, amennyi belétek fér, és mindegyikről egy minimum egy bekezdéses minikritikát kell írnotok. Aki a legtöbbet nézi meg, az lesz egy évig a Horror Szupergeek - mind leborulunk előtte, és csak nagybetűvel ejtjük a nevét, élőszóban is. Természetesen a verseny az un. honor system elvén működik - ellenőrizni nem tudjuk, hogy egyes résztvevők valóban megnézték azt a bizonyos filmet, de bízunk olvasóink becsületességében. Egyszóval: elő a láncfűrésszel!
A nő (Kim Hye-ja), aki a rét közepén táncol egymagában, meghatározhatatlan korú: valahol a középkor és az öregkor határán lehet, a mozdulataiban még ott a ruganyosság, de a testét már elkezdte lerombolni az idő. A magánya szabadság is egyben, senki sem látja, senki sem ítéli el, senki sem neveti ki; a tánca ezt ünnepli és azt a fiatal nőt gyászolja, aki ő valaha volt.
Mert amikor visszatér az emberek közé, túl sok oka nincs az örvendezésre. Szűkös körülmények között egyedül neveli szellemi fogyatékos felnőtt fiát, Do-joont (Won Bin), aki azért van annyira önálló és önfejű, hogy állandóan bajba keveredjen. Őt is, meg a semmirekellő haverját, Jin-taét is jól ismeri a helyi rendőrség, nem veszik őket komolyan. Mikor a két semmirekellő egy privát golfpályán botrányt csinál, figyelmeztetésnél többet nem kapnak büntetésül.
Egy reggel azonban a rendőrség mégis letartóztatja Do-joont. Egy elhagyott ház emeleti korlátjának döntve járókelők egy iskoláslány hullájára találtak, a halott közelében pedig az egyik, a klubból megcsappantott golflabdát. Minden jel arra mutat, hogy Do-joon verte be valamilyen nehéz tárggyal a lány fejét, és hagyta közszemlén, valamilyen megmagyarázhatatlan okból, mert hiszen ki tudná miféle gondolatok vezérelnek egy ilyen elmeháborodottat? Az anyja természetesen nem hisz a fiú bűnösségében, és magánnyomozásba kezd, és mindenkit meglepő módon több olyan ténynek is nyomára jut a végzetes éjszakával kapcsolatban, amelyek a srác ártatlanságát látszanak bizonyítani...
Bong Joon-ho (Memories of Murder, Host) valószinűleg a koreai újhullám legtehetségesebb rendezője, egy egészen egyszerű okból: mert a puszta, elemi történetmeséléshez neki van a legtöbb érzéke. A filmjei rendkívüli ügyességgel képesek a koreai mozi hátulütőjét, az egy filmen belül a több műfaji elemmel való zsonglőrködést narratív szempontból homogén, mégis sokoldalú filmmé kovácsolni, olyan filmmé, amely a hirtelen zsánerváltások révén nem tűnik valamiféle skizofrén futószalag-terméknek. Természetesen megy ez másoknak is több-kevesebb sikerrel, de annyira biztos kézzel, mint Bong Joon-ho, nem csinálja senki. Ráadásul, bár a koreai filmrendezők élvonalába tartozik, így általában nagyobb költségvetésekkel dolgozik, súlycsoportbéli kollégáitól eltérően a filmjei nincsenek túldíszletezve, túlkosztümözve, "túlproducerálva". A sztori számára a legfontosabb.
És erre a képességére szüksége is van, hiszen a Mother sem az, aminek látszik. Társadalmi szatírának indul, aztán átmegy tiszta Hitchcockba, és végül olyasmivé válik, amelyre senki sem számít, mert műfajidegen módon, zsáneren általlépve állásfoglalást kényszerít ki a nézőből, a legalapvetőbb emberi ösztön, az anyaság végzetességével, végletességével kapcsolatos állásfoglalást. Meddig lehet elmennie egy anyának, és ha elmegy a végletekig, utána hogyan számol el önmagával, a világgal, a lelkével.
Bong Joon-ho a zsánermotívumokat egybefolyatja, de trükkjére nem tereli rá a figyelmet, mert elsődleges a történet, rendezése sosem válik öncélúvá, elegáns és visszafogott. A forgatókönyv fantasztikusan ügyes, lassú de töretlenül megy előre, minden egyes jelenet az előzőre épít, így a film egy pillanatra sem lesz unalmas.
És mindezen jóság ellenére ez mégiscsak Kim Hye-ja filmje. Most, szeptember utolsó napján ki merem jelenteni, hogy nem fogok látni idén az övénél lehengerlőbb alakítást. Ennek az idős nőnek a fantasztikusan kifejező, alapvetően kedves arca maga a film, az összes rebbenésével, szenvedésével, örömével. A film közepe táján, ez az egészen addig vagy lábtörlőként, vagy odaadó, szelíd anyaként viselkedő ember, összeszedve minden lelkierejét, beállít a meggyilkolt lány temetésére, és közvetlenül belenéz az áldozat rokonainak arcába, úgy jelenti ki, a fia ártatlan. A szó, az egy dolog, de ami a tekintetében robban, a változás, ami a szemei mögött egy pillanat alatt végbemegy, az leírhatatlan.
Kubrick lányának, Vivian Kubricknak a filmje a klasszikus horror forgatásáról. Minden idők egyik legjobb "making of"-ja. Hogy mit tanulhatunk belőle? 1, Vivian egyértelműen bele volt esve Nicholsonba 2, Egy kis sminkkel Shelley Duvallt kimondottan széppé lehet varázsolni 3, Kubrick imádta szadizni Duvallt. Ja, és úgy általában: láthatunk egy zseniális filmest munka közben.
A legjobb fényképezés díját hozta el az idei Szemlén, a Quiet Earth amerikai filmes blog az utóbbi évek egyik legjobb filmjének nevezte - Pater Sparrow 1 című munkáját hamarosan a hazai mozik is bemutatják. Íme az új előzetes.
Bár szinte egy az egyben a legendás Ghostwatch (minden idők legfélelmetesebb filmje, a Woman in Black és az Innocents mellett) koppintásának látszik, ez az amerikai "videokamerával a kísértetek nyomában"-film valószinűleg megéri majd a mozijegy árát (ilyesmit, a maximális hatás érdekében, tömegben kell nézni.) Íme az új trailer.
Lars Von Trier filmje óriási botrányt aratott magának Cannes-ban, bár őszintén szólva, az Antichrist extremitásai túlságosan sokkolóak nem lesznek az olyanok számára, akik Audition-on és hasonlókon edzőttek (ami persze nem jelenti azt, hogy a film csupán az ember-ember-ellenes jelenetei okán ne hagyná ott a pszichéden a nyomát.) Ám ami igazán meglepő és éppen amiatt, mivel a film rettenetesen intenzív, nem esik túl sok szó róla, az az, hogy az Antichrist mennyi kérdést vet fel, mennyire magába fordulásra kényszeríti a nézőt, milyen sunyi módon, gyönyörűen okos. Részben hardcore horror, részben tragédia, részben vicc - az év eddigi legjobb filmje. Íme az új amerikai trailer.
Azt hiszem De Niro és Pesci egyaránt szinészleckéket vehetne ezektől a minden bizonnyal elhivatott és a szakma iránt rendkívüli elfogódottságot mutató fiatal hölgyektől, akik... mm... miről is beszéltem? Lefelé kalandozott a tekintetem... Ja igen, szinészet... 'Szal ezek a csajok új értelmet adnak olyan mondatoknak, mint pl. a "You fucked my wife?"
Kevés filmnek volt a Trick 'r Treatnél hányatottabb sorsa. Előfordul persze, hogy egy-egy filmnek évekig hátráltatják a bemutatóját, de erre általában van valami minőségbeli ok - a Trick 'r Treatről azonban legelső fesztiválos vetítése óta mindenki csak ódákat zeng, Carpenter Halloweenjéhez hasonlítják, meg ilyesmi (utóbbi gondolom erős túlzás, bár a trailer alapján nagyon hangulatos kis omnibusz-filmnek (olyan film, amelyben sorban követik egymást a rövid sztorik) látszik. Szerencsére a forgalmazói bénázásnak ezennel vége, a film október elején megjelenik Amerikában dvd-én (persze ha valóban ennyire jó, először moziban kellett volna lefussa a köreit, bár most már ennek érdekében tenni nem sokat tudunk.) Íme az előzetes.
Csak hiánypótlásképpen, íme a Filmvilágban hónapokkal ezelőtt megjelent kritikám a filmről.
Bollywood, mint általában a betokosodott nyomorral nap mint nap megküzdeni kénytelen társadalmak filmgyárai, szereti kihasználni a szegényeit. Van bennük téma. Persze a kizsákmányolás során a mozi álmokat ajándékoz a szerencsétleneknek, vagy legalább is megpróbálja elfeledtetni velük mindennapjaik borzalmát. Danny Boyle melodráma-remekműve, a Slumdog Millionaire a rendezőmester keze által a bollywoodi habos meséknél multiplex-kompatibilisebben adagolja a dickensi megváltás-történeteknek ezt a legújabb változatát.
Ahol a legnagyobb a mocsok, ott a legelnyűhetetlenebb a kitartás is, az ember már csak ilyen. Jamal a legmélyebb mumbai szegénységben nőtt fel, most mégis a Legyen Ön is milliomos! főnyereményére pályázik. Villámgyorsan halad előre, az összes válasza helyes – magabiztossága felkelti a műsorvezető Prem Kumar gyanúját (az indiai filmsztár, Anil Kapoor játssza, kár, hogy nem jelölték a legjobb mellékszereplő Oscarjára, ilyen bajuszpörgető villain-t utoljára a harmincas években látott a mozi.) Az első adásnap végén rendőrkézre adja a fiút: kínozzák csak meg, szedjék ki belőle, hogyan jutott a helyes válaszokhoz.
A vallatás során Jamal ártatlannak mondja magát, a rendőrök elé tárja fordulatos élete megpróbáltatásait, a rengeteg szörnyűséget és a sok gyönyörűséget, és lassan kihallgatói is hinni kezdenek abban, hogy a fiú az igazat mondja…
Boyle a világ egyik legtehetségesebb jelenlegi rendezője, és a történetből olyan optimizmussal, életkedvvel és kikacsintásokkal teli, mégis oldschool nagyfilmet csinál, hogy az ember vadalmaként vigyorogva jön ki a moziból. Ha képes vagy megbocsátani a Gettómilliomos melodráma voltát, méghozzá gátlástalan melodráma voltát – és tapasztalataim szerint a nézőkbe és ítészekbe mára mélyen beépült cinizmus áll csak ennek útjába –, nos akkor az utóbbi évek legzsigeribb filmélményéhez lehet szerencséd.
Balls to the wall: minden extrém. Az erőszak, a gyász, az öröm, a remény, a barátság, a szerelem. Évtizedeken átívelő, halhatatlan, kikezdhetetlen. A kisember győz, és mindent visz. Mint az életben soha. De kit érdekel itt a valóság? Ez Bollywood, amelyet ezúttal egy ánglius filmzseni igyekszik betörni, vagy legalábbis, amennyire lehet, a maga modern ízlésére formálni. Csak a legvégén van tradicionális össztánc, de akkor robban.
A film tempója elképesztő. Két óra soha nem tűnt ennyire rövidnek. Boyle és operatőre, a fantasztikus Anthony Dod Mantle az egyetlen csapat a mainstreamben, akik képesek olyan egységes, a videoklip-kulturából eredeztethető, de azt réges-rég maga mögött hagyó képzuhatagra, amely valóban modernnek nevezhető. A történet gerince a vetélkedő, és Boyle, valamint Simon Beaufoy, a forgatókönyvíró alig leplezett utálattal vannak iránta. A hős viszont másképp éli meg a játékot, azért lehet belőle gettómilliomos, mert minden kvízkérdésre élete egy-egy epizódjából ismeri a választ. A kihallgatáson, illetve a vetélkedőműsorban elhangzó kérdések adnak keretet Jamal visszaemlékezéseinek, egy élet fájdalommal és örömmel megszerzett tudása összegzésének, egy olyan fiatal férfi számvetésének, akinek nincs is mása, csak ez a vérrel-verejtékkel összekuporgatott emlékkupac.
A színészek számunkra ugyan még ismeretlenek, de mind nagyon jók. A főszerepet Dev Patel játssza, aki a brit Skins című tévésorozatból lehet ismerős. Természetesen, szimpatikusan adja a jólelkű, az élet által realistára edzett Jamalt. Partnernője a gyönyörű modell, Freida Pinto, aki ebben a filmben debütál. Anil Kapoort fentebb már emlegettem, 2008-ban az ő alakítása volt a kedvencem. Egy brutális gengszterszerepben feltűnik az író-rendező Mahesh Manjrekar is, és ijesztő-meggyőzően alakít.
A Gettómilliomos talán túlságosan is tradicionális, túlzottan „vissza a gyökerekhez” típusú film egyeseknek. Egy olyan filmes univerzumban, amelyet a posztmodern szarkazmus mozgat, egy ennyire leplezetlenül régi vágású, bár formailag szupermodern munka, zavarba ejtően ciki lehet olyanok számára, akik túl komolyan veszik a mesét. Pedig ennél nagyobb hibát elkövetni nem is lehet. Danny Boyle filmje giccs, de annak egész egyszerűen zseniális.
Michael J. Bassett (Wilderness) az európai műfaji film egyik nagy reménysége, Neil Marshall mellett ő az, aki horrorban, scifiben bizakodásra ad okot. Új filmje, a fesztiválokon máris óriási sikert arató Solomon Kane előzetese alapján éppen olyan film lesz, amely megmelengeti a geek-szíveket: akciódús, látványos, izgalmas, kamfasztikus. Solomon Kane figurája Conan apukájának, Robert E. Howardnak a koponyájából pattant ki: Kane egy világjáró puritán, aki a gonoszságnak még írmagját is el akarja pusztítani. A trailerrel csak annyi a bibi, hogy oroszul van, de nem hinném hogy ez túl nagy problémát jelent a megértés szempontjából - amúgy is a cseheknél forgatták, úgyhogy a szlávok benne vannak rendesen. Ócseny harasó, Szalomon Kéjn!
Október 21-én mutatják be a franciáknál Goscinny és Morris klasszikus képregénysorozatának, egyben sokunk gyermekkora kedvencének nagyköltségvetésű adaptációját - a filmet, amely reményeim szerint még az emlékét is elűzi a rettenetes, Terrence Hill-féle feldolgozásoknak. A komikus szupersztár Jean Dujardin külsőleg tökéletes Lucky Luke, és az alábbi előzetesek is csak jót ígérnek: magas költségvetést, tetszetős látványt.
Kedvenc japán rendezőm, Nomura Yoshitaro (Castle of Sand) 1961-es krimijének, a Zero Focusnak a japánok, íme, előálltak a remake-jével (ha évforduló, hát legyen évforduló: idén lenne száz éves az Edogava Rampo mellett leghíresebb japán krimiíró, Matsumoto Seicho - a film, a filmek az ő 1958-ban, a Hoseki Magazinban sorozatformában megjelent regényén alapulnak.)
A remake, attól a dícséretes tulajdonságától eltekintve, hogy Hirosue Ryoko a főszereplője, a japán blockbusterek rettenetes jellemzőjével, szürke-szürke tévésorozat-esztétikával rendelkezik. Komolyan, hogy az istenbe lehet minden egyes sikerfilmüknek efféle élettelen, színtelen képi világot adniuk? Még a végén igaza lesz Seijun Suzukinak, aki egy 1994-es, a német Splatting Image magazinnak adott interjújában a japán filmgyártás rákfenéjeként a vizuális fantáziátlanságot nevezte meg.
Érdekes, hogy a 2006-os téli japán tv-szezonban két klasszikus film sorozatváltozatát is bemutatták. Bár ez így némileg talán túlzás – sőt, biztosan az, mivel - a Sailor fuku to kikanju (Matrózblúz és géppisztoly) eredetileg manga formában létezett, és a széria nem az 1981-es film újrafeldolgozása, hanem a képregény-eredeti adaptációja. A Suna no utsuwa (Homokvár) tévéváltozata sem az alább tárgyalandó, Tamba Tetsuro főszereplésével készült klasszikust majmolja, hanem visszanyúl a forrásig, Matsumoto Seicho bestselleréig, és az irodalmi eredeti perspektívájának felcserélésével (a könyvben (és a filmben is) a történetet Imanishi detektív szemszögéből követhetjük nyomon, a sorozatban azonban már Waga Eiryo a kulcsszemély) adja a tragédia kissé túlságosan is szappanopera-szerű interpretációját.
Az 1974-ben készült film kőkemény police procedural-ként indul, és meg is marad annak jó másfél órán keresztül. Csak az utolsó harmadában vált műfajt, de akkor valami eszméletlenül durván. És mégis… a zsánerkéziféknek ez a fájdalmas erejű berántása nemhogy rontaná az összhatást, hanem egyértelművé teszi, hogy a rendező, Nomura Yoshitaro micsoda lenyűgöző tehetséggel készítette elő a katartikus erejű, több mint harminc percig tartó finálét.
Amikor „kőkemény”-ként jellemzem a film első részét, akkor ne valami Fukasaku Kinji-féle erőszakorgiára gondoljatok, hanem a nyomozati procedúra olyan részletes kitárgyalására, amilyennel filmen még talán nem is találkoztam. Az irodalomban is csak egyszer, James Ellroy My Dark Places című obszcesszív true crime könyve volt ilyen (nem, a Hidegvérrel a közelébe sem jön). A megszállottság itt is bejátszik: az ügy felderítésével megbízott két nyomozó, a veterán Imanishi és a zöldfülű Yoshimura valami saját maguk számára is megmagyarázhatatlan okból rettenetes túlórákat, távoli nyomozótúrákat és elsőre értelmetlennek tűnő, sziszifuszi feladatokat vállalnak magukra az ügy megoldásának érdekében. Hajtja őket a homályos érzet, hogy ebben az ügyben több rejtőzik a mindennapok banális borzalmánál.
A gyilkos kiléte már a film első harmadában nyilvánvalóvá válik, legalább is a nézők számára: Waga Eiryo, a fiatal, ünnepelt zeneszerző tette el láb alól az isten háta mögötti településről származó nyugdíjas rendőrt, aki nemhogy életében nem ártott senkinek, de szó szerint imádta a környezete. Mi vezethette Wagát a barbár tettre – Imanishi és Yoshimura nyomozása erre derít fényt. Mikor a nyomozók feletteseik elé tárják az okokat, vizsgálódásuk eredményét, a film megrázza magát, és mind narratív, mind formai szempontból szakít addigi önmagával: a Waga karrierjének csúcspontját jelentő hangverseny zenéjével aláfestve egy olyan epikus, minden felesleges szöveget mellőző montázs veszi kezdetét, amely megrázó erővel mesél gyermekkori szenvedésről, határtalan szülői szeretetről és a legmélyebb emberi árulásról.
A metodikus krimit bátor szívvel váltja a melodráma, az a műfaj, amelyet nehéz biztos kézzel művelni. A Suna no utsuwa a legnagyobb bűn mozgatórugóinak felfedésére használja, létjogosultságot teremt neki, a történet pedig, amelyről ez a lezáró rész szól, mélyen megrázó, és egyértelművé teszi, hogy meneküljünk bármilyen messzíre vagy tegyünk ellenében akármit is, a múltunk ránk talál. Apákra, fiúkra, bűnösökre.
Suna no utsuwa. Japán, 1974. Rendezte: Yoshitaro Nomura. Producer: Shinobu Hashimoto, Yoshihara Mishima, Masayuki Sato. Seicho Matsumoto regénye alapján a forgatókönyvet Shinobu Hashimoto, Yoshitaro Nomura és Yoji Yamada írta. Zene: Mitsuaki Kanno és Kosuge Sugano. Fényképezte: Takashi Kawamata. Szereplők: Tetsuro Tamba, Go Katu, Kensaku Morita, Ken Ogata és mások.
Az Aintitcool.com szerint (pontosabban Stallone önnönmaga szerint, ugyanis szavai audijójilag meg lettek örökítve az utókornak) a jövőre leforgatandó Rambo 5 arról szólna, hogy a Rambó az USA észak-nyugati erdőségeiben (szóval pont ott, ahol az első rész is játszódott) valami genetikailag és agyilag megzakkantott szuperkatonát vadászik le. Ez annyira hülye és nyolcvanasévekbeli ötlet, hogy pár nyugtató bevétele után még tetszik is... A Toronto Film Festivalra összerittyentett korai promóposzter sok jót nem ígér, bár az ilyenek mindig szarok.
Ann Hui az un. hongkongi new wave legnevesebb rendezői közé tartozik. A hongkongi filmnek ez az újhulláma az ítészi konszenzus szerint 79-től 84-ig hömpölygött, az akkori stúdiórendszer (Shaw Brothers, Golden Harvest, Cathay) megkötöttségei közül szabadulni akaró, formai és tartalmi újításokat bevezető fiatal filmesek forradalmát jelentette. Igazság szerint a new wave a teljes nyolcvanas éveket a magáénak mondhatja. Ezek a rendezők szociálisan érzékenyebb, Hongkong-központú mozit szerettek volna - és ezt meg is valósították.
A The Secret (Fung gip, 1979), Hui első és máig legjobb filmje. Pontos, mindenféle hamis romantizálást nélkülöző látlelet Hongkong átlagpolgárairól - akik jelen esetben, meglehet, egy kísértethistória közepébe csöppennek. És többek között ez is szimpatikus jellemvonása a hongkongi újhullámnak: művelői ügyesen elbalanszíroztak realizmus és kommersz között. A helyszín, a miliő olyannyira valós, hogy szaglik, na de ki a szart érdekel az, ha a nagymutter kocsmázni megy? Olyan sztori kell, amelyre bemennek az emberek.
A lakótelep melletti erdőben holtan találják Yuen Yuen-t (Angie Chiu) és vőlegényét, a fiatal orvost (Alex Man). A férfit agyonszúrták, a nőt megfojtották és levetkőztették, de nem erőszakolták meg. Yuen Yuen nagyanyjával élt, egy vak öregasszonnyal, akire ezentúl a szomszéd lány, Lin (Sylvia Chang, Mad Mission) visel majd gondot.
A gyilkosnak a rendőrök képtelenek a nyomára bukkanni, végül az agyalágyult Ah Shaw-t (Norman Chu, Bastard Swordsman) tartóztatják le, pedig nincs ellene semmi bizonyítékuk. Közben Lin többször is látni véli Yuen Yuen-t a lepukkant bérházban, ahol a nagyanyó lakik, ám mikor utánaindulna a jelenésnek, az mindig kereket old. Lin egy idő után már nem bírja a feszkót, és maga áll neki kinyomozni, hogyan is halt meg valójában barátnője és a fiúja...
Bár későbbi karrierje során Hui teljesen ráállt a szocreálra és ez meg is hozta neki a nemzetközi sikert (pl. Boat People, 1983), sosem volt képes annyira hatásos atmoszférát teremteni, mint a The Secretben. A hátborzongató, fenyegető atmoszféra, a kísértet felbukkanásai, illetve azok a pillanatok, amikor várjuk megjelenését, ezek felveszik a versenyt a leghangulatosabb horrorfilmek hasonló jeleneteivel is. Ez a sötétség filmje: még nappal is mintha éjszaka lenne, a sarkokban sötét, a szivekben szomorúság. Hui a francia novelle vague-ból átvett vágástechnikája végképp elbizonytalanítja a nézőt, asszociációs munkára kényszeríti: idősíkokat mos egybe, hektikásan, váratlanul lódítja előre a cselekményt - illik egy olyan sztorihoz, amelyet a húsba vágó fém indított útjára.
A finálé, amelynek poénját természetesen nem fogom lelőni, a vérontós, intenzív, mindenki mindenki ellenes hongkongi fajta - a legjobb fajta. Olyan, amely valóban a lezárás érzetét kelti. Embereknek, szellemeknek egyaránt.
Mivel meglehetősen szűkös terjedelemben több mint háromszáz filmről illene megemlékeznem (az írás először a Filmvilágban jelent meg - W. F.), kénytelen leszek némileg rövidre zárni a dolgot: a műfaj három legnépszerűbb rendezőjének munkásságán keresztül igyekszem majd, Cattani felügyelő módjára összefogni a poliziottesco-polip csápjait.
Fernando Di Leo (1932–2003) rendezőasszisztensként és társ-forgatókönyvíróként kezdte a pályafutását (Pár dollárral többért, Ringo visszatér, mindkettő 1965-ben készült). Később már önállóan ontotta a szkripteket, többek közt Lucio Fulci 1966-os A mészárlás ideje (Tempo di massacro) című westernjét is ő írta. Mikor a hetvenes évek elején a cowboyopera-műfaj kifulladni látszott, átlovagolt városi területre.
Első komolyabb sikere rendezőként A mészárlás fiai (I ragazzi del massacro) című 1969-es oknyomozó mozi volt, amely a tinédzser bűnelkövetők motivációit kutatta. Ezzel a filmjével már-már a poliziottesco területére téved, és rövid idő múltán elkészíti remekművét, a Milano Calibro 9-et (1971), amely műfaji mérföldkőnek bizonyul.
„Ha a forgatókönyved legelső jelenetétől nem áll fel a farkad, dobd ki a francba az egészet!” – hörögte óriási szivarjai árnyékából Sam Fuller, és nem beszélt mellé, hiszen például a Meztelen csók (1964) eleje minden idők egyik legerősebb indítása. A másik legvadabb meg a Milano Calibro 9-é! Az első, uszkve 3 perc: pénzes csomag érkezik Milánóba, nagy adag kábszerért ez a fizetség; átmegy pár rosszarcú kezén, mire elér a címzett Roccóhoz (Mario Adorf), aki a legrosszabb arcú. Háromszázezer dollárnak kellene lennie a csomagolópapírban, ám az lóvé helyett üres fecnikkel van kitömve. Az amúgy sem a higgadtságáról híres Rocco metodikusan halad visszafelé, aki csak hozzáért a pénzhez, most megfizet: az egyiknek szétveri a fejét, a másiknak az arcát szabdalja széjjel borotvával, a banda egyetlen nőtagját véresre veri, majd lezárásképpen enyveskezűnek vélt beosztottjait összekötözve egy barlang mélyére vonszolja, ahol egy adag dinamit segítségével mindhármukat cafatokra robbantja.
Nem árt, ha egy gengszterfilm efféle lendületet mondhat magáénak.
A film igazi főhőse Ugo Piazza (Gastone Moschin), a már-már természetellenesen higgadt gengszter, akinek kiismerhetetlensége Rocco idegeire megy, és egy idő után már Piazzát sejti a pénz lenyúlása mögött. Di Leo műfaji viszonylatban elképesztő összetettségű figurákat alkot, akik egy jéghideg, materialista univerzumban keresik, csak és kizárólag a saját szerencséjüket – így amikor tucatnyi fordulat után bekövetkezik a döbbenetes finálé, a motivációk lelepleződése okán a film pusztító katarzissal zárul.
Di Leo két következő filmjét, a Gonosz parancsot (La mala ordina, 1972) és A főnököt (Il boss, 1973) a Milano Calibro 9-cel szeretik tematikai csokorba kötni, bár sem karaktereiknek, sem történetüknek nincs semmi köze egymáshoz. Csupán a miliő ugyanaz: az iparváros Milánó hideg, illúzióktól és romantikától teljesen mentes alvilága, amelyben a számítás az egyetlen, létjogosultságra érdemes hozzáállás. A Mala ordina antihősei egy fehér és egy színes bőrű, állandóan öltönyt viselő amerikai bérgyilkos (Di Leo a síron túlról is csókoltatja Tarantinót), akik new yorki főnökük megbízásából igyekeznek eltenni láb alól az olajoshajú, ám egyébként meglepően jólelkű stricit, Luca Canarit (Mario Adorf). Canarinak semmi köze annak a heroinszállítmánynak az eltűnéséhez, amelynek eltulajdonításával megvádolják, mindössze arról van szó, hogy a helyi maffiafőnök (Adolfo Celi) őt szemelte ki áldozati báránynak.
Canari élete teljesen összeomlik, Milánó összes gyilkosa ott lohol a nyomában a vérdíjra pályázva, az amerikaiakról már nem is beszélve. Csakhogy Canari mindenkit meglep, széttörhetetlen diónak bizonyul, még azután is, hogy feleségét és kisfiát a fejvadászok halálra gázolják (elképesztő jelenet, mikor Luca a gyilkosok furgonjának szélvédőjébe kapaszkodva kapkod a merénylők torka után, a kocsi robog vagy százzal, de ez a strici már nem ember, hanem vérszomjas vadállat: befejeli [!] az üveget, csak hogy szétszedhesse a mocskokat) .
Hasonlóan „visszafogott” az Il boss kezdése: Henry Silva egy pornómozi vetítőjéből páncélököllel lövi szét a nézőteret megtöltő maffiafőnököket. Di Leo tudja, mi kell a népnek – bár a poliziottesco egyik realistájaként tartjuk számon, az exploitationista hozzáállás, mint követendő rendezői koncepció, ott van minden munkájában.
Szintén Di Leo írta a műfaj egyik legérdekesebb, mert hangulatában egyedülálló darabját: Emberként élj, zsaruként halj (Uomini si nasce, poliziotti si muore, 1974). A film rendezője, Ruggero Deodato, aki majd 1980-ban írja bele magát örökre a filmtörténetbe a zseniális Cannibal Holocausttal, itt sem fékezi magát különösebben. A poliziottescókat a kritika állandóan reakciós, szélsőjobbos hozzáállással vádolta, hiszen a rendőrhősök általában az alsó néposztály vad elemei ellen léptek fel erőszakosan. Deodato és Di Leo jelen esetben mintha gúnyt akarna űzni az ítészek sznobizmusából, és védhetetlen, igazi pszichopata hősöket produkál. A film két főszereplője (Ray Lovelock és Marc Porel), a fiatal rendőrpáros hol megkínozza, hol agyonlövi a gyanúsítottakat, magasról tesz a legalapvetőbb emberi értékekre, és úgy általában vérbeli szadistaként viselkedik. Ami a legkellemetlenebb, hogy a film műfaji profizmusa nem biztosít a néző számára distanciát – képtelenség eldönteni, hogy az alkotók ezt az egészet komolyan gondolják-e vagy sem. És épp ez benne a nagyszerű. Persze, ne feledjük, a zsáner sikere mögött ott sötétlik az ólomévek Itáliájának minden szorongása, gyűlölete és paranoiája.
Di Leo későbbi poliziottescói már nem ütik meg a Milánó-trilógia színvonalát, de kivétel nélkül szórakoztató filmek, például az Őrült város (Citta sconvolta, 1976), amelyben Luc Merenda, a műfaj egyik legfoglalkoztatottabb színésze nyújt döbbenetes alakítást. A fiát egy milliárdos (James Mason) gyerekével egyetemben elrabolják, és példa statuálása végett a szegény srácot agyonlövik az emberrablók. A félőrült Merenda nemcsak a gyilkosoknak jut a nyomára, de az őket pénzelő gyáriparosok bandáját is elintézi (utóbbiak Mason üzleti konkurenciája): kevés kielégítőbb fináléja van a filmtörténelemnek annál, mint mikor a géppisztollyal felfegyverkezett Merenda felkoncol egy tárgyalóteremnyi átkozott szupergazdagot.
Mély Dél
Umberto Lenzi neve sajnálatos módon, főleg a nyolcvanas évekbeli szánalmas horrorfilmjeinek köszönhetően a rendezői szerencsétlenkedés szinonimája lett, pedig a hetvenes poliziottescói nemhogy felveszik a versenyt a többivel, de rajongói körökben egyenesen a legnépszerűbbek. Nem nehéz rájönni miért: senki nem rendezett gyorsabb, akciódúsabb rendőrmozikat.
Lenzi színészrepertoárjának két sztárja a kubai születésű Tomás Milián és a Franco Nero-hasonmás Maurizio Merli, akik éppen a Lenzi-filmek segítségével kapartak ki maguknak saját sarkot az olasz b-filmes panteonban. Milian már a hatvanas évek derekától Itália ismertebb színészei közé tartozott, de csillaga csak a poliziottescók sikerével jutott a csúcsra, Merli pedig azután lett széles körben népszerű, hogy eljátszotta Marino Girolami fantasztikus Roma Violentájának (1975) a főszerepét. A folytatást, az Itália fegyverbent (Italia a mano armata, 1976) szintén Girolami jegyzi és annak főszerepét, a kiirthatatlan Comissario Bettit újra csak Merli alakítja. Ekkortól hol Betti, hol Tanzi néven játssza majd tucatnyi poliziottescókban alapvetően ugyanazt a figurát, és nincs ez másként Lenzi tökéletes akciófilmjében, a műfaj formai csúcspontjaként tisztelt Napoli violentában sem (1976).
A fékezhetetlen Bettit felettesei a mélydélre helyezik át, Nápolyba, innen már nincs lejjebb. A pályaudvaron rögtön betöri egy autótolvaj fejét a kocsi motorházának tetejével – a hatékonyság a lényeg. A tett láttán a Betti érkezésére kivonuló helyi don arcáról nem olvad le a mosoly. „Inspettore, üdvözlöm Nápolyban! De azért csak vigyázzon magára!” Viszont Betti szótárából hiányzik az önfegyelem, olyan, mint egy pitbull, darázsfészekkel a seggében, Dirty Harry szégyenkezve állna félre az útjából: a Napoli violenta egyetlen, másfél órás rohanás, üldözés, verekedés, lövöldözés és gyilkolásorgia, amelynek végén a város életben maradt gengszterei, bűneiket meggyónva térnek a javulás útjára. És mindez Franco Micalizzi leírhatatlanul cool zenéjével aláfestve.
Lenzi összes poliziottescója az intenzitása miatt olyan szimpatikus. Van bennük ugyan némi szociálkritikai hajlam, de isten ments, hogy utóbbi megakassza a lendületet. Nincs ez másként az Itália fegyverben esetén sem, ahol Merli a nagy vetélytárssal, Miliánnal néz farkasszemet. Utóbbi egy pszichopata, púpos rablóvezért alakít (a figura visszatér az 1978-as Il banda del gobbóban), akinek hendikepje természetesen nem akadályozza meg Merlit abban, hogy autósüldözés közben a fél várost lerombolja miatta.
Milián egész karrierjének csúcspontja az 1974-es Milánó gyűlöli, de a rendőrség képtelen tüzelni (Milano odia: la polizia non puo sparare). Figuráját, a gátlástalan Giulio Sacchit egyaránt fűti a felsőbb osztályok iránt érzett gyűlölete és határtalan kapzsisága. Lenzi hagyja, hogy Milian, aki amúgy sem a visszafogottságáról volt híres, a végletekig kiélvezze az ambivalens, hol szimpatikusan elesett, hol undorító kegyetlenségekben élvezkedő emberrabló szerepét. Henry Silva a végén persze jól lelövi.
Enzo G. Castellari a rendőrfilmes hullámot elsőként meglovagoló rendezők egyike: klasszikusa, A rendőrség letartóztatja, a törvény felmenti (La polizia incrimina, la legge assolve, 1973) joggal tartozik még ma is a rajongók kedvencei közé. A film hőse, Belli felügyelő (Franco Nero túlspilázott játéka láttán még talán Milián is azt mondja: „mamma mia!”) szembeszáll az Egyesült Államokból kábítószert importáló maffiával. A sztori igazából nem több mint a Francia kapcsolat remake-je, persze olaszosan felturbózva, közbülső asztali díszként a műfaj egyik legkáprázatosabb autós üldözésével. A De Angelis testvérek zenéje garantáltan beleragad a néző hallójárataiba.
Castellari a film sikerének hatására az elkövetkező években három, színvonalas, különböző horderejű problematikával felfűtött poliziottescót rendezett. A lázadó polgár (Cittadino si ribella, 1974), bár alapvetésében sokban hasonlít a Bosszúvágy-filmekre, azoknál jóval intelligensebb és kidolgozottabb, főhőse, Antonelli mérnök (Franco Nero) pedig távol áll Bronson végső soron fasiszta figurájától. Castellari tisztában van a valósággal, Antonelli egy rakás szerencsétlenség, a rendező nem aggat a személyére álromantikát.
A nagy bűnbandában (Il grande racket, 1976) ismét csak a végsőkig feszített húr pattan el, a maszkulin düh a katalizátor. Az olasz kisváros életét egy Rómából kiszorított bűnözői csoport teszi pokollá, akik védelmi pénzt próbálnak kizsarolni mindenkitől, aki él és mozog. Palmieri felügyelő (Fabio Testi), miután a törvényes utak járhatatlannak bizonyulnak, helyi átlagemberekből rögtönzött, elkeseredett kommandójával száll szembe a kegyetlen gengszterekkel. Bár Castellari krimijei közül ez a leggyengébb – nyikorog a szerkezete, túl hosszú az expozíció, a szabadságharcosok csapata csak több mint egy óra lefolytával áll össze –, az akciójelenetek kiválóak, egyértelművé téve, hogy már John Woo színrelépése előtt is voltak Peckinpah-nak tehetséges követői.
A drog útja (La via della droga, 1977) főszerepében újra Fabio Testit láthatjuk viszont. Ennek a filmnek már gyorsabb a folyása, bár a felépítmény itt is inog. A finálé azonban mindenért kárpótol: a vakondmélyen beépített (persze ekkorra már lebukott) rendőrnek a teljes római alvilág a nyomába ered. Egymaga szerette volna a kartellt lebuktatni, miután a törvényes út járhatatlannak bizonyult, és most issza a levét. A végső összecsapás előtt azonban csatoljuk le realista elvárásaink béklyóját: a főgonosz és Testi csinos kis sétarepülőgépek kormányai mögé pattanva vív élethalálharcot a római légtérben. Roberto Rossellini csókoltatja a résztvevőket.
A Warning to the Curious - Figyelmeztetés a kiváncsiaknak... M. R. James klasszikus kísértethistóriájának nem kevésbé híres adaptációja, a BBC emlékezetes A Ghost Story for Christmas című szériájából. A Youtube-ra az egyórás film öt részletben van feltöltve, a maradék négyért ott kattingassatok - megéri, becsszó.
Mától kezdve egy héten keresztül, pontban éjfélkor hét félelmetes rövidfilmet prezentálunk nektek, amelyeket természetesen csak éjszakának idején érdemes megnézni. Íme az első, a He dies at the end.
A legjobb amerikai rajzfilm nem a Simpsons (*már* nem), nem a South Park vagy a Family Guy (bár utóbbi sosem volt az), hanem a Cartoon Network felnőtteknek szóló Adult Swim elnevezésű programcsokrába tűzött szenzációs Venture Brothers, amely egyszerre szuperhős-paródia, gyilkos, éjfekete komédia és high drama. A negyedik szezon nemsokára indul, aki pedig teheti, szerezze be az első három szezon dvd-jét, esküszöm nem bánja meg, a sorozat annyira teli van epikus akcióval és gyilkos poénokkal.
Wes Anderson ezúttal a stopmotion-animációs egész estés mesefilmek területén próbálja ki magát, és az előzetesből ítélve meglehetősen élvezhető, amit összehozott. Egyes fanyalgók szerint az animáció maga darabosabb, mint azt például Henry Selicktől és hasonlóktól megszokhattuk. Hát nem tudom... a szuperül animált, de túlrendezett és túldíszletezett, és éppen emiatt inkább nyomasztó, mint szórakoztató Coraline után ez a sármos film szerintem felüdülés lesz. Készült a mese- és ifjúságiregény-írók királyának, Roald Dahlnak a könyve alapján.
Ezzel a pár sorral ennek az embernek tartozom. Mint ahogy mindazok, akik a nyolcvanas években nőttek fel és hagyták, hogy az évtized popkultúrája körbefolyja, keresztülfolyja őket, tartoznak neki egy percnyi megemlékezéssel. Hughes alkotta meg gyerekkorunk legrelevánsabb klasszikusait, a nonkonformizmus magját gyerekagyakba plántáló Ferris Bueller-t; a Sixteen Candles-t, az egyik legtökéletesebben megírt tinivígjátékot; a Weird Science-t, amely hibátlanul fogja csokorba a kamaszfiúk frusztrációit és vágyálmait; a Planes, Trains and Automobiles-t, amely minden szájbarágás nélkül ébreszt rá minket arra a tiszta felelősségre, amellyel embertársaink iránt tartozunk és a Breakfast Club-ot, a tinédzser angst legtökéletesebb tárgyalását.
Elképesztő könnyedséggel, precizitással és káprázatos humorral megírt munkák, egy egész generáció meghatározó filmjei. Egy irigylésre méltó tehetség alkotásai, aki tegnaptól nincs többé. Nyugodjon békében, Mr. Hughes.
Fliegauf Benedek első angol nyelvű, természetesen nemzetközi koprodukcióban készült filmjének főszereplője Eva Green, aki balesetben elhunyt szerelmének klónját hordja ki saját méhében... Az előzetes alapján a film meditatív és gyönyörű, gondolom ez senkit nem lep meg (az operatőr Szatmári Péter.)
A Coen testvérek új filmje, úgy néz ki, a Burn After Reading által kitaposott ösvényen megy tovább, a fehér férfi útkeresését vizsgálja ismét, egy neurotikusét egy kaotikus világban. Bár már a No Country-nak is valami hasonló volt a mélyén...
Kb. tizenöt évvel ezelőtt láttam utoljára, így engem is meglepett, hogy a Péntek 13-nak ez a Steve Miner által rendezett első folytatása (1981) jobb film, mint az előzmény, Sean Cunningham legendás slasherje (1980). Nem ilyesmire emlékeztem, pedig ez a helyzet: könnyedebb, viccesebb, gyorsabb - szórakoztatóbb.
Ám sajnos nem véresebb. A Paramount az első rész kapcsán nyomást gyakorolt a cenzúrabizottságra, az MPAA kénytelen volt vágatlanul mozikba engedni a Péntek 13-at, ám nem felejtettek: a második (és majd a harmadik) részt szarrá vágták, a mai napig csak csonkított formában lehet ezekhez a filmekhez hozzájutni, még a múlt hónapban Amerikában kiadott Deluxe Edition-ök is a kevésbé véres verziókat tartalmazzák. Bár az is igaz, hogy a vágások nem igazán feltünőek, maradt még épp elég vér a filmben (általában az első részre mondják, hogy Mario Bava Reazione a catena (1971) című műfajteremtő munkájának a koppintása, csakhogy ez a második rész többmindent vesz át (szeretkező pár átszúrása lándzsával, hentesbárd az arcba, stb.))
A Péntek 13 ettől a filmtől kezdve franchise, és a szó terminus technicusi értelmében éppen emiatt nem is igazán folytatás, hanem remake, apróbb változtatásokkal. A legfontosabb ilyen "apróbb" változtatás, hogy amíg Cunningham filmjében Voorhees néni csonkolta a csacska tinédzsereket, addig ebben a második epizódban már színre lép a kisfia, a huszadik század filmek mitológiájának talán leghírhedtebb gonosza, Jason (hokimaszk helyett egyelőre krumpliszsákot hord a fején, a maszk majd a harmadik epizódban jön.)
A sztori alap-slasher-klisé: egy csapat tini (akik egyaránt a harminchoz vannak inkább közel) vakációzni érkezik a Kristály-tóhoz. Figyelmeztetik őket, hogy eszükbe ne jusson átruccanni az elhagyatott nyári táborba, ami szintén a tó közelében van. Mindenféle legendák veszik körül, vízbe fúlt, aztán az életbe visszakalimpáló kölkökről, a bosszúszomjas anyjukról és hasonló kellemességekről. Ők persze magasról tojnak a figyelmeztetésekre, jól rá is basznak. Jön Jason, kezében a macsetével, és határozottságának hatására többen elhagyják a végtagjaikat.
Az, hogy a film működik, főleg Steve Minernek köszönhető. Rendezése tempójának köszönhetően a Friday the 13th Part 2 egy pillanatra sem válik unalmassá. Nincs benne semmi eredeti, az hótziher, sehol egy váratlan fordulat vagy a műfajtól szokatlan megoldás, de ilyesmit behozni nincs is szándékában. Ez a második Péntek 13 csak egy gördülékeny, élvezhető slasher, és annak teljesen jó.
A final girl-t ezúttal Amy Steel játssza, talán az egész széria legjobb final girl-je. Szexi, okos, mindenképpen szimpatikusabb, mint Adrienne King az első részben (King szerepe ebbe a filmbe is átnyúlik, ő lesz Jason első áldozata.) Jasont ezúttal Warrington Gillette alakítja, aki, a későbbi természetfeletti monstrumokkal ellentétben nagydarab, ám emberi méretekkel rendelkező agyamentként hozza mindenki kedvenc sorozatgyilkosát. A krumpliszsák meg lekerül, nemsoká.
Vannak, akik a Francia kapcsolat-ra esküsznek, mások a Bullitt-ot emlegetik fel ilyenkor; számomra minden idők leggyönyörűbb járműves tombolása Umberto Lenzi 1976-os Napoli Violenta-jában található: egy crossmotor tombol végig a város sikátorain, terein és gyalogátkelőin, egy rendőrautóval a nyomában. A motor vázához erősített kamera szinte áldozatként szemléli végig a szó szerint hajmeresztő produkciót, Franco Micalizzi elképesztően cool zenéje által aláfestve a város nem egy lakosa esik majdnem áldozatául a filmesek nyilván engedély nélkül rögzített produkciójának. Az amerikai mozi egyik ősrégi fogása járatódik csúcsra a szemünk láttára, az üldözés fetisizálódik, már-már orgazmikus hatást váltva ki a nézőben. Ott akarsz lenni azon a motoron, vágtatva megállíthatatlanul, életre, halálra, törvényre ügyet sem vetve. Bellissima.
Piszkos paszta
A II. világháború után Európa legéletképesebb filmgyára, az olasz, mint a hosszú távon működőképes filmes struktúrák általában, a műfaji termékeiből élt. Egyik zsánerhullám követte a másikat, általában valamilyen amerikai szupersiker tematikus koppintása volt a kiindulópont, amely, ha a kasszáknál jelentős bevételre tett szert, klónok százainak gyártását indította be. Persze ha ugyanabban a műfajban ilyen mennyiségű másolat születik, kivédhetetlen, hogy ne kerüljön ki pár igazi remekmű is közülük.
Leone Dollár-filmjei több mint hétszáz spagetti westernt eredményeztek, ezeknek jó része 1963 és 1974 között készült, és a giallók, az olasz krimi-horror hibridek is Mario Bava 1964-es Sei donne per l’assassino és Dario Argento 1969-es L’ucello dalle piume di cristallo című klasszikusai nyomán nyertek financiális létjogosultságot.
A poliziottesco (többes számban: poliziotteschi – de a poliziesco kifejezés is használatos), az olasz rendőrfilm azonban egyértelműen Amerikából kapta a kezdőlökést, Don Siegel 1971-es Piszkos Harry-je és Friedkin Francia kapcsolat-a, valamint a Keresztapa azok a formai és tartalmi elemeikben szimpatikus, mert importálható kaptafák, amelyek igazságaira, féligazságaira az akkori olasz valóság is többé-kevésbé ráhúzható volt. Az első, igazi poliziottescónak az egyébként Bud Spencer–Terence Hill-filmjeiről ismert Steno (született Stefano Vanzina) 1972-es évjáratú La polizia ringrazia című munkáját tekintjük. Érdekes, hogy míg magát a műfajt Európában a Siegel-film sikere hívja életre, és annak motívumai vezérlik – individualista, a saját értékrendje szerint cselekvő rendőr a rendszerrel és a bűnözőkkel egyaránt szembeszáll –, addig az egyik Piszkos Harry-folytatás, a Magnum ereje (Magnum Force, 1973) egy az egyben lekoppintja a Steno-film sztoriját.
Valaki könyörtelenül és jéghideg-megfontoltan teszi el láb alól az alvilág prominens személyiségeit. Túlságosan olajozottan halad, túl sok információ van a bűnözőkről a birtokában: az ügy kinyomozásával megbízott Bertone felügyelőben (Enrico Maria Salerno) felébred a gyanú, hogy a kivégzések mögött esetleg rendőrök állhatnak. Mikor az önjelölt hóhérok egy fiatal tolvajt szemelnek ki célpontjukként, Bertone saját maga igyekszik megvédeni a fiú életét, még azelőtt biztonságba helyezni őt, mielőtt hulláját az újságok címlapján látná viszont.
A „method actor” Salerno teljes meggyőződéssel, visszafogottan játssza szerepét, az olasz műfaji filmekben állandóan feltűnő Mario Adorf pedig kiismerhetetlen intrikus kerületi ügyészként. A film fináléja az ilyetén, többé-kevésbé szociális eredetű konfliktusokat feszegető rendőrfilmekéhez hasonlóan hidegfejű, cinikus: Bertone kénytelen felismerni, hogy a gyilkosságsorozat mögött álló, totális befolyással rendelkező szervezet őt magát is csak felhasználta.
Revolver a zsánerfiókban
Még a műfaj legodaadóbb rajongóinak is nehezére esik pontosan behatárolni, mely filmek poliziottescók. Szó szerint persze rendőrfilmet jelent a kifejezés, de minden létező, bűnözőkkel, zsarukkal teli hetvenes évekbeli olasz kommerszet idesorolunk, több mint háromszázat: szadista mód brutális akciófilmeket és noirokat; könnyed, képregényes-kalandos játszadozásokat, maffia-eposzokat és sexploitation-elemekkel átszőtt gengsztervígjátékokat egyaránt. Az olaszok persze készítettek már korábban is krimiket, a hatvanas évek vége felé például több olyan is mozikba került, melyek egyenesen megelőlegezték a következő évtized urbánus paranoiája szülte akciófilmeket.
Carlo Lizzani fantasztikus Banditi a Milano-ja (1968) egy, a valóságban is megtörtént rablássorozatra alapozza a forgatókönyvét. A bandavezért Gian Maria Volonte adja (szerény véleményem szerint itt élete legjobb alakítását nyújtja), a nyomában pedig az a Tomas Milian kajtat, aki majd a poliziottesco egyik emblematikus sztárfigurája lesz. Damiano Damiani Il giorna della civetta (1968) és Elio Petri Oscar-díjas Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében (Indagine su un cittadino al di sopra di ogni sospetto, 1970) című munkája, bár távol állnak a műfajiságtól, a maguk komoly, realista vagy éppen cinikus, de mindig analitikus hozzáállásával megalapozzák a városi erőszakot a hetvenes években vezérmotívumként választó műfajt. Ezek a hatvanas éveket lezáró expozék letisztult olasz krimiknek nevezhetők, egyelőre amerikai befolyás nélkül. Éppen ezért még nem igazi poliziottescók.
Egész Itália forrongott akkoriban: a vidékről, főként délről a városokba migráló szegénylakosság keltette feszültség, az állami segítség elmaradása és az ebből következő nyomor és elképesztően erős bűnözési hullám a teljes olasz társadalmat marta, mint a veszett kutya. Lépten-nyomon önjelölt forradalmárok, csökött ideológiák által életre hívott, bármilyen rémtettre képes terroristacsoportok ütötték fel a fejüket. Pánik az összes vonalon: az elmebaj efféle burjánzásával a rendfenntartó erők alkotmányellenes, már-már fasiszta módszerekkel voltak kénytelenek szembefordulni. A milánói Piazza Fontana elleni 1969-es bombamerénylettel végképp kirántották az épelméjűség szőnyegét Itália alól, megelőlegezve a hetvenes évek nihilista káoszát, a Vörös Brigádok majd egy évtizeden keresztül tartó rémuralmát (amely majd az Aldo Moro-gyilkossággal tetőzik 1978-ban), a bűnözés addig sosem látott uralmát – és persze azt a mozis műfajt, amely az egészet, exploitation-filmekhez illően jól kihasználja.
A környezet neorealista módon valóságfüggő, de a figurák a spagetti western karakter-toposzaira hagyatkoznak, sőt, akár tekinthetjük a poliziottescókat urbanizált spagetti westerneknek is: ez a macsó archetípusok műfaja, akik mellett a nők csak objektumszerepet tölthetnek be. A rendőrök vagy magányos farkasok, akik rendszerrel és a bűnöző szeméttel egyaránt szembemennek, vagy olyan mértékben asszimilálódtak már a deviánsokkal, hogy azoktól megkülönböztethetetlenek. A gengszterek (ha profik!) hidegek, mint a sarki jég; minden lépésük ki van kalkulálva, hiszen egy ilyen világban a legkisebb melléfogás is méretre szabott betoncipőt eredményezhet számukra. Senki nem bízhat senkiben, szó szerint.
Hogy a képlet még ennyire se legyen egyszerű, a poliziottesco a giallókkal is keveredik: a whodunit-krimiknek ez a tipikusan olasz, véres grand guignol-csúcspontokkal teleszórt változata gyakran a szociális fertőben turkáló rendőrmunkát helyezte kizárólagos fókuszába, néha még akciójelenetekkel sem átallott színesíteni a történet palettáját, és ezekben az esetekben bizony beszélhetünk poliziottesco-giallo hibridekről, mint a La polizia chiede aiuto (1974, Massimo Dallamano) vagy a Giornata nera per l’ariete (1971, Luigi Bazzoni).
Egyelőre a Free Cinema különkiadásaként jelentkezik a műsor - horror minden mennyiségben. Vendégem a stúdióban Bozók Gyuri (Berzerker) haverom. Aktuális dvd-megjelenésekről, illetve Argento élvezhető korszakáról dumálunk. A zenei betétek Goblin és az Omen soundtrack. A műsor az első file tizenhatodik percében kezdődik, a Suspiria főcímzenéjével.
Bár John Sturges legnépszerűbb filmje a Hét mesterlövész (amelyet soha a büdös életben nem sikerült megkedvelnem, már gyerekként sem szerettem), munkásságának fennmaradó része szinte csak jobb filmekből áll (A nagy szökés, Újra szól a hatlövetű, Bad Day in Black Rock és sok másik.) Ez az 1959-es western a legizgalmasabb munkái közé tartozik, egyfajta High Noon-parafrázis, csak éppen Zinnemann filmjénél kevesebb benne a prédikálás és nagyobb a bodycount.
A legelső jelenet a kegyetlenségével teremt hangulatot: két sehonnai üldözni kezd egy indián nőt és a kisfiát. Leszorítják a lovaskocsit az útról, a nőt megerőszakolják és megölik. A fiúnak sikerül megszöknie, és belovagolnia a közeli kisvárosba, ahol az apja, Matt Morgan (Kirk Douglas) a seriff. A gyilkosok nem sejtik, hogy az indián nő Morgan felesége és a fiú anyja volt. Bár sikerül még az előtt meglépniük, hogy Morgan a tetthelyre érne, menekültükben hátrahagynak egy egyedi összeállítású nyerget, amelybe egy monogrammot szőttek. "CB", azaz Craig Belden (Anthony Quinn) - Morgan egykori jóbarátja. Vajon ő lenne az egyik gyilkos, ha pedig nem, mi köze hozzájuk? Morgan vállára kapja a nyerget, és vonatra száll Gun Hill irányába, ott van ugyanis Beldennek hatalmas birtoka.
Morgan nem teketóriázik, visszafojtott dühe szinte a fülén párolog kifelé: tudja-e Belden, kik lehetnek a gyilkosok? Az egyiknek friss vágás éktelenkedik az arcán, ahol Morgan felesége az ostorral megvágta. Belden, Quinn fantasztikus alakításában, egyetlen pillanat alatt válik magabiztos, nagyhangú sármőrből sunyi bűnrészessé, aki biztosítja egykori vértestvérét, hogy fogalma sincs, melyik embere lehet a bűnös - annak ellenére, hogy a fia, az a gerinctelen féreg, meg a hasonlóan jókiállású haverja épp előző nap értek haza valami kiruccanásból, ló és nyereg nélkül. Ráadásul a fia arcán friss ostorvágás nyoma díszeleg...
Morgan villámgyorsan átlát a szitán, több évtizedes gyakorlata van a gazemberek kiismerésében. Ott rögtön leteszi Belden előtt a nagyesküt: az esti kilenc órás vonattal elmegy a városból, és Belden fiát meg a haverját is viszi magával.
Ettől fogva a film egy, az idő és fenyegetés satujába zárt, pisztolyt markoló kéz. Morgan viszonylag könnyen foglyul ejti a Belden fiút, de a városból kijutni nincs lehetősége. Egy emeleti motelszobában barikádozza el magát, a gyilkost az ágyhoz bilincseli, és kénytelen egyedül visszaverni Belden több tucat emberének ostromát, mert a város polgáraitól, akit Belden már réges-rég kilóra megvett, nem várhat segítséget.
Egyedül Belden nője, Linda, az egykori kurva segít neki (Carolyn Jones, a későbbi Mortitia Adams alakítja) bár annál többet, hogy szerez neki egy lefűrészelt csövű vadászpuskát, ő sem tehet. Az éjszaka leszálltával, a kilenc óra közeledtével Morgan elkeseredett játékba kezd, amire a túsza és ő maga is rámehet.
Szinésziskola, ami ebben a filmben folyik. Kirk Douglas valami emberfeletti módon karizmatikus, szinte szétveti a gyűlölet és a bosszúvágy, de egy pillanatig sem játssza túl. Quinn ugyanilyen káprázatos a kapitalista macsóként, akinek semmiféle morális gátja nincs, és a külvilág felé mutatott értékrendje csak álca, céljai érdekében a legalantasabb mocsokságtól sem riad vissza. Carolyn Jones gyönyörű és határozott, pragmatikus és sebezhető. Belden elleni lázadása a saját függetlensége elnyerése érdekében tett öngyilkos cselekedet, mégis meglépi, mert nincs már lehetősége.
Sturges rendezése hibátlan, a filmben egyetlen elvesztegetett másodperc sincs. Az izgalmakat mesteri módon srófolja felfelé, a fináléra az ember szinte bábszinházban érzi magát: fennhangon győzködi a hőst és fújolja a gonoszokat. A leszámolás végzetszerű és elkerülhetetlen, mert egy ilyen úton végig kell menni. A man's gotta do what a mans gotta do.
Gondolva a harcművészeti filmek után epekedőkre, az alábbi kritikzuhatag az ő étvágyukat igyekszik kielégíteni. Némi infó és minimális benyomás a tárgyalt filmekről, mindenféle minőségi igény nélkül - még régebben írtam őket egy amerikai fórumra. Lesz folytatása.
Bastard Swordsman (1984, Tony Liu) *****
Wuxia-fantasy tökéletesség. Nyaktörő iram, fantasztikus koreográfia, rengeteg fordulatot tartalmazó sztori és lenyűgöző finálé. Inkább érzéki benyomás, mint film. Utána csak döbbenten ülsz.
Bat Without Wings (1980, Chu Yuan) **
Horrorelemekkel operáló wuxia, és mint általában Chu Yuan Gu Long-adaptációi, követhetetlenül zavaros. Ha valaha filmnek szüksége volt dramaturgra, akkor ezeknek a feldolgozásoknak bizony szüksége lett volna. A vizuális kivitelezés szokás szerint látványos, de ahogy a történet filmre van víve, az egy katasztrófa. Egész egyszerűen ezeket a nagyon hosszú, epizodikus könyveket nem így kell feldolgozni. És ezen még a Kiss-fejűre pingált Ku Feng sem segít. Ha épp nem regényt adaptál, Chu Yuan csodákra képes, lásd Intimate Confessions of a Chinese Concubine.
Battle Wizard (1977, Pao Hsue-li) ***
Louis Cha Tian Long Ba Bu című, kétezer oldalas wuxia eposzának szuperalacsony költségvetésű trash adaptációja, a fiatal Danny Lee-vel a főszerepben. A film tempója meglehetősen kiegyensúlyozatlan, de a finálé szenzációsan őrült. El lehet persze képzelni, hogy a mammutregényt mennyire hűen dolgozták fel - én például nem emlékszem, hogy lett volna benne kungfu gorilla, a filmváltozatban viszont van!
Bells of Death (1968, Yueh Feng) ****
Áccerű wuxia alapvetés, Outlaw Josey Wales-szerű: főhős családját legyakják, utánamegy a gyilkosoknak. Lendületes, véres. A csúcspont a kopasz, baltás pszichó Ku Fenggel megharcolt párbaj a bambuszerdőben. Rendkívül atmoszférikus jelenet, mint ahogy a film legeleje is, az mikor felkoncolják a családot - extrém vájolensz rögtön kezdésnek, így kell ezt!
Boxer Rebellion ** (1976, Chang Cheh)
Ambiciózus, és a forgatókönyv sem rossz, de Cheh rendezése pongyola, sőt, kimondottan gyatra. A koreográfia szintén gyenge, ráadásul Fu Sheng játssza a főszerepet, aki engem halálra idegesít. Hogyan hozzunk össze nagy költségvetésből olyan filmet, ami kétfilléres tajvani kungfu produkciókra hajaz? Hát így.
Deadly Breaking Sword **** (1979, Sun Chung)
Nagyszerű wuxia a Shaw Bros egyik legjobb rendezőjétől, Sun Chungtól (lásd még tőle a nálunk is megjelent Bosszúálló sasok-at (The Avenging Eagle)). Ez a film is, az Avenging Eagle-hez hasonlóan, a múlt bűneiről, illetve az ezen bűnök által deformált személyiségekről szól. További hasonlóság, hogy ennek szintén Ti Lung, Fu Sheng és Ku Feng a főszereplői. Egyedül Sun Chung filmjeiben viselem el Fu Shenget.) Tang Chia koreográfiája káprázatos.
Dragon Swamp (1968, Lo Wei) ****
Meglepően kompetens módon megrendezett fantasy wuxia (meglepő, mivel a rendező Lo Wei). Bár a történet néha butuska, ám akciódús, kalandos, a koreográfia pedig látványos, csakúgy, mint a díszletek. A főszereplő nem más, mint a Shaw Bros-rajongók szíve csücske, Cheng Pei Pei.
The Flying Guillotine 2 *****
Míg az első rész egy komoly mondanivalóval (a hatalom hogyan korrumpál) rendelkező kungfudráma volt, addig ez a második egy akcióinfernó. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne története, sőt! A fordulatos forgatókönyv a Han ellenállók és a szokásos Csin zsarnok (ezúttal Ku Feng magát a császárt játsza, az első Repülő guillotine-filmben a hányatott sorsú mandarint adta, Chen Kuan Tai szerepét pedig maga Ti Lung viszi tovább) összecsapásáról szól.
Szó szerint nincs egyetlen elvesztegetett perc sem a filmben, még a párbeszédes jeleneteket is állandóan mozgó kamerával vették fel, amely kamera mintha szünet nélkül támadná a szinészeket. Michael Bay film a hetvenes évekből! A párbajok, bunyók és repülő guillotine-os mészárlások következtében kipurcannak párszázan történetünk során - lefejezések, csonkítások napestig -, a vér meg, mint egy folyó zubog. Nagyon-nagyon intenzív, tomboló film, fantasztikus fináléval. Hua Shan munkáiban a tempó mindig brutális, itt nemkülönben. Sun Chung mellett ő a kedvenc Shaw rendezőm.
HEROES OF THE EAST (1979, Lau Kar Leung) ****
A koreográfia gyönyörű (nem csoda: a rendező maga Lau Kar Leung), de én jobban szeretem, ha ennél azért több a sztori. Bár kétségtelen, hogy maga az alapvetés nagyszerű-játékos: Gordon Liu japán csajt vesz feleségül, és a házasságuk azon fut zátonyra, hogy melyikük hazájának harcművészeti stílusai hatásosabbak. A különböző küzdősportok egész sor japán mestere ruccan át Kínába szétrúgni szegény Gordon seggét, persze a nagyarcúaknak fogalmuk sincs, kibe kötnek bele... Az asszony japán csábítóját, Gordon vetélytársát Yasuaki Kurata alakítja, róla Chavez kolléga minden bizonnyal szól majd a kommentekben néhány keresetlent.
James Glickenhaus Exterminator-ja az én olvasatomban egyfajta óda a régi New Yorkhoz, a Guiliani-előtti, stricis, kurvás, háztömbönként kirabolnak és közben használt kotonba lépsz-New Yorkhoz. Egy óda, melyben embereket darálnak le, patkányokkal zabáltatnak fel, ágyékon lőnek és hasonlók.
Az Exterminator, a nyolcvanas évek elejének ez a grindhouse-klasszikusa (kevés olyan film készült, amelyen jobban érződik, hogy egyenest grindhouse-ba szánták) a Bosszúvágy egyfajta gettós utánérzése: minden sokkal dzsuvásabb, leppattantabb és mérhetetlenül agresszívebb. Főhőse John Eastland (a meglehetősen rosszul kiválasztott, kevéske filmes jelenléttel rendelkező Robert Ginty) vietnámi veterán, akinek egykori bajtársát, a token-néger Michael-t (Steve James később az Amerikai nindzsával szűrte össze a levet) egy bandányi punk megnyomorítja, belevágnak egy kerti kéziszerszámot a hátába és szemléletes közeliben kifordítják a gerincének egy kis darabját, ropog rendesen.
John az életével tartozik Mike-nak, úgyhogy az amúgy is labilis ex-katonát az eset meglehetősen felidegeli. A város mindenhová beszivárgó erőszakos jelenléte fojtogatja a lelkét, és a barátja ellen elkövetett merénylet átlöki az elválasztó vonalon. Egy hegesztőpisztoly meg hasonló, kézre álló eszközök segítségével kicsinálja a bandát, némelyik tagját patkányoknak hagyja vacsorául.
Ám ezzel a problémái csak elkezdődnek. Michael családja képtelen fizetni a kórházi számlákat, ezért Eastland elhatározza, hogy a maffiától zsarol ki pénzt barátja számláinak rendezése végett. Elrabolja a helyi keresztapát, és amikor az vonakodik együttműködni, egy ipari daráló segítségével hamburgerhúst csinál belőle.
A rendőrséget látókörébe is ezidőtájt kerül bele – afelett, hogy a punkokat kivégezte, még valahogy szemet hunytak (akkoriban, a 42. utca univerzumában az ilyesmi se nem osztott, se nem szorzott), de hogy egy befolyásos donból csak így ukmukfukk zaftig, ámbár némileg mócsingos darált húst csináljon, az azért mégsem járja. Az ügy kinyomozásával Dalton detektívet (Christopher George) bízzák meg, aki magasról szarik az egészre, igazság szerint örül, hogy végre valaki igazából is odatesz az utcákat elárasztó mocsokáradatnak.
Eastland következő célpontja egy pedofil bordély, ahol otthonról elszökött vagy elrabolt kisfiúk kerülnek terítékre. A hely létezéséről „hősünk” egy összeégetett mellű kurvától értesül, aki korábban szintén megjárta ezt a pokollyukat: az egyik kliensnek egy – akármely! – nő megkínzására lett gusztusa, és a kupleráj főstricije épp ezt a lányt szerezte be neki. Eastlandet újra elkapja a gépszíj, hazamegy és már reszeli is a golyói fejét… pillanat, ezt átfogalmazom… szóval a házilag legyártott dumdumjaival felfegyverkezve meglátogatja az esztablismentet. Eredmény egy szénné égett tulajdonos és egy pocsönlőtt törzsvendég.
Utóbbiról azonban kiderül, hogy valami szenátor volt életében, és ettől fogva Dalton detektív sem nézheti tovább karba tett kézzel az Exterminátor (=Csótányirtó) ámokfutását, főleg azután nem, hogy a CIA is bekapcsolódik a nyomozásba (szerintem a forgatókönyvírók utóbbi mozzanatnak kicsit utánajárhattak volna, anyaföldön lezajlott szenátorgyilkosságok ügyében az FBI jár el…)
Az Exterminator egy zseniális exploitation film, olyan gusztustalan, sötét és beteg, amilyen csak egy kora-nyolcvanas grindhouse film lehet. A fentebb már megidézett Bosszúvágy-hatás ugyebár egyértelmű, de Walter Hill Warriors-a is előzményként könyvelhető el, meg persze a teljes hetvenes évekbeli, csodálatos amerikai grindhouse-éra (pedig megfogadtam, hogy ezt a szót, grindhouse, nem írom le többé, a hirtelen a semmiből előkerülő, wikipédia-olvasó szakértőseregnek ez amolyan csodaszava lett, de hát mit csináljak, a grindhouse-éra az a grindhouse-éra.)
Az erőszak szinte árad az Exterminator összes pórusából, kb. ötpercenként lehetünk tanúi valamilyen extrém brutális kivégzésnek (a legendás első jelenet, a vietnam-flashback tartalmazza a filmtörténet talán leglenyűgözőbb lefejezését - nem meglepő módon a halhatatlan Stan Winston volt a film maszkmestere!) A film összes figurája sérült, fizikálisan vagy mentálisan, mert nem létezik, hogy egy ennyire beteg világban akárki érintetlen maradjon.
James Glickenhaus, a rendező érdekes karriert mondhat magáénak, ez a második filmje, harminc évesen készítette. Az Exterminator sikerének hatására a nyolcvanas években lehetősége nyílt nagyobb költségvetésű produkciókon dolgozni (neki köszönhetjük a hidegháborús videóklasszikus Soldier-t (1982) vagy Jackie Chan lagymatag amerikai bemutatkozását, a The Protector-t (1985)). A kilencvenes években felhagyott a rendezéssel és egyrészt producerkedni kezdett (többek között Frank Henenlotter filmjein), másrészt pedig sikeres brókerré könyökölte be magát a Wall Streetre.
Glickenhaus rendezése itt nyögvenyelős, suta, sőt, a dilettantizmus szélén egyensúlyozik - kb. egy fokkal jobb csak annál az amatőrködésnél, amit pl. Wes Craven művelt a Last House On The Left esetében. Hogy mégis mindkét film klasszikussá lett, az alkotóik elkötelezettségének köszönhető: lehet, hogy egyiküknek sem volt még csak halvány lila fingja sem arról, hogy hová kell tenni egy kamerát, de filmes elképzeléseik tűzön-vízen való általzavarása egy határozott, komor, kompromisszumoktól mentes – ugyanakkor persze a kommersz sikert nyálcsorgatva áhító – low budget, sőt, majdnem no budget apokaliptikus víziót eredményezett.
Az Undead című low budget sikerhorror alkotópárosa ezúttal már jóval nagyobb költségvetésből forgathatott filmet, és az eredmény így első blikkre igencsak jóképűnek mondható. Létezik, hogy hosszú idő után végre összefutunk egy igazi, tökös vámpírfilmmel? (Twilight-rajongók meg ne merészeljenek szólalni...) Ja igen, ehhez hozzátartozik, hogy én vagyok az egyetlen ember a világon, akinek a Let The Right One Innem jött be...
Nekem meglehetősen ritkán áll el a szavam, de van rá eset, mint ahogy jelen esetben is. Ismerjük a He-Man - Masters of the Universe rajzfilmsorozatot illetve a belőle készült filmet? Hát az indiai, bollywoodi filmgyártásban otthon vagyunk-e? Netalán a musicalek világában? Ha bármelyik kérdésre igen a válasz, készítsük a monitor elé gyógyszereinket, dőljünk hátra és készüljünk fel a sikongtató lábrázásra, amelyet ezen három faktor elegye fog minden bizonnyal a gyanútlan nézőből kiváltani... A videó beküldőjét, Sixxet mindenféle értékes ajándékokban részesíti Dévényi Tibi bácsi.
Richard Matheson Button, Button című novelláját a New Twilight Zone egyszer már feldolgozta a nyolcvanas években - az adaptáció, mint maga a sorozat is, felejthető volt. Most Richard Kelly (Donnie Darko) döntött úgy, hogy filmre viszi. Az előzetesből nyilvánvaló, hogy sok jóra nem számíthatunk: Matheson írása egy rövid kis moralitásjáték, amelynek sztorija a New Twilight Zone epizódot is éppen hogy csak kitöltötte. A film forgatókönyvírói kitömték mindenféle kergetőzős thriller-baromsággal, hogy kifussa a másfél órát. Az előzetest végignézheted a "tovább"-ra kattintva.
Egy amerikai TV-állomás egyórás dokumentumfilmje dzsrordzsról, dzsordzs gondolatairól, dzsordzs munkamódszeréről, dzsordzs életfilozófiájáról, abból az időből, amikor dzsordzs még nem a szuper-mega-giga-milliárdos médiamogul volt, hanem csak egy érdekes, fura filmeket készítő mini-Coppola. Az interjú rögtön a THX bukása után készült, amikor a gyártó cég, az American Zoetrope épp fel akart fordulni, és Lucasnak már nagyon elege volt Hollywoodból. Hahaha...
Két lehetőséged van: a "tovább"-ra kattintva megnézheted az embeddelt videót, de abban sajnos a hang lehelletnyit el van csúszva - vagy letöltöd az egészet ennek a 650 megás file-nak a formájában. Utóbbinál már nincs probléma az audióval.
Hát ezt is megértük... Júliusban a Best Hollywood kihozza dvd-n Argento remekművét, az európai horrorfilmtörténelem csúcspontját. Nekem ez az év megjelenése. Sőt, még Pupi Avati új horrorfilmjét, a Rejtekhely-et (Il nascondiglio) is kinyomják, szintén júliusban. Erre mifelé aszongyák: emmá valami. Borítókat megstírölheted a "tovább"-ra kattintva.
Októberre, Halloweenre egy kis horrorbeütéses Scorsese: Dennis Lehane (Goney Baby Gone, Mystic River) regényének adaptációja bolondokházás-drogoslázálmos filmhullámvasútnak ígérkezik. Robert Richardson fényképezése már így első blikkre is szenzációs, és aki eltudja viselni DiCapriót (Leo barátunk, ha megembereli magát, nem is rossz szinész), az jól fog szórakozni.
Nincs ember, aki akármelyik Péntek 13-filmet a kedvencei közé sorolná. Ha mára kialakult egy olyan alműfaj, amelyet torture porn-nak nevezünk, akkor a slasher filmek, élükön a Péntek 13-sorozattal a kill-porn (a fikciós kill-porn, persze. A snuff-filmek, az teljesen más. Azok nem is filmek.) Nem nagyon érdekel senkit, hogy a gyilkosságok között mi történik a szereplőkkel, csak az un. kreatív halálnemek, a figurák kicsinálásának különböző módozatai izgatják a néző fantáziáját. Szóval a pornó-párhuzam megállja a helyét, ott is áttekerjük az unalmas részeket.
Persze mindez nem jelenti azt, hogy ne készültek volna izgalmas, sőt, kimondottan jó slasher-filmek, csináltak emlékezetes őrültgyilkosos, sorbaölős mozikat dögivel (Just Before Dawn, Halloween, Terror Train, Maniac, Black Christmas, stb). Csak éppen Sean Cunningham producer/rendező kikotlotta a sikerreceptet, a slasher-alapvetés lehető legegyszerűbb, legeladhatóbb változatát, többek között Mario Bava Reazione a catena című 1971-es klasszikusának lekoppintásával, amikor megrendezte az 1980-as Péntek 13-at.
És mivel különösebb művészi igényt nem támasztott saját alkotásával szemben, az 1980-as Péntek 13 csak egy gép lett, egy olajozottan futó gyilok-masinéria, pont ahogy a folytatásai is, szám szerint 10 db.
A 2009-es változat micsoda? Folytatás, re-make? Most hogy megnéztem, nem is érdekel. Egy biztos: felesleges film. Egy az egyben ugyanazt a dramaturgiát alkalmazza, mint elődei. Egy csapat fiatal Crystal Lake mellett letáborozik, pontosabban kúrni és tépni megy egy ottani gazdaggyerek nyaralójába. Jön Jason, kicsinálja őket. Pont.
A költségvetés valamivel magasabb a szokásosnál, de csak éppen hogy, és az operatőri munka színvonalasabb, bár utóbbi meg reklámfilmesen csilivilivé teszi az egészet. Anyádat, Michael Bay. A rendezés sem egy nagy vasziszdasz, sőt, voltak ennél jóval izgalmasabb Péntek 13-ak. Színészi játékról éppen hogy csak beszélhetünk, a vérontás hatásfoka pedig meg sem közelíti a nyersebb epizódok gore-kvóciensét (egy kedvesen kellemetlen csavarhúzós gyilkosság kivételével). Tíz perce néztem meg, de *már* kezdem elfelejteni.
A hetvenes évek olasz rendőr- és gengszterfilmjei a legőrültebb, legvadabb - és éppen emiatt - a legszórakoztatóbb akciófilmek a műfaj 100+ éves történetében (lásd a poliziottescho-filmekről szóló cikkemet az áprilisi Filmvilágban.) A kultusz- és b-filmek iránti rajongás és a műértők most ezekről a talján csodákról törölték le a port, és összehoztak egy olyan, enyhén szólva szenzációsnak látszó dokumentumfilmet, amelyben a poliziotteschi legnagyobbjai szólalnak meg, filmbetétekkel fűszerezve. A doksi előzetese megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Idén rendezzük meg harmadszor az olvasóink körében rendkívül népszerű Halloween Horror Cselendzsünket (a tavalyi hajtépésről itt olvashattok.) A dolog lényege rendkívül egyszerű: október 31, Halloween éjfélig annyi horrorfilmet kell megnézzetek, amennyi belétek fér, és mindegyikről egy minimum egy bekezdéses minikritikát kell írnotok. Aki a legtöbbet nézi meg, az lesz egy évig a Horror Szupergeek - mind leborulunk előtte, és csak nagybetűvel ejtjük a nevét, élőszóban is. Természetesen a verseny az un. honor system elvén működik - ellenőrizni nem tudjuk, hogy egyes résztvevők valóban megnézték azt a bizonyos filmet, de bízunk olvasóink becsületességében. Egyszóval: elő a láncfűrésszel!
A gyilkosnak a rendőrök képtelenek a nyomára bukkanni, végül az agyalágyult Ah Shaw-t (Norman Chu, Bastard Swordsman) tartóztatják le, pedig nincs ellene semmi bizonyítékuk. Közben Lin többször is látni véli Yuen Yuen-t a lepukkant bérházban, ahol a nagyanyó lakik, ám mikor utánaindulna a jelenésnek, az mindig kereket old. Lin egy idő után már nem bírja a feszkót, és maga áll neki kinyomozni, hogyan is halt meg valójában barátnője és a fiúja...
Di Leo két következő filmjét, a Gonosz parancsot (La mala ordina, 1972) és A főnököt (Il boss, 1973) a Milano Calibro 9-cel szeretik tematikai csokorba kötni, bár sem karaktereiknek, sem történetüknek nincs semmi köze egymáshoz. Csupán a miliő ugyanaz: az iparváros Milánó hideg, illúzióktól és romantikától teljesen mentes alvilága, amelyben a számítás az egyetlen, létjogosultságra érdemes hozzáállás. A Mala ordina antihősei egy fehér és egy színes bőrű, állandóan öltönyt viselő amerikai bérgyilkos (Di Leo a síron túlról is csókoltatja Tarantinót), akik new yorki főnökük megbízásából igyekeznek eltenni láb alól az olajoshajú, ám egyébként meglepően jólelkű stricit, Luca Canarit (Mario Adorf). Canarinak semmi köze annak a heroinszállítmánynak az eltűnéséhez, amelynek eltulajdonításával megvádolják, mindössze arról van szó, hogy a helyi maffiafőnök (Adolfo Celi) őt szemelte ki áldozati báránynak.
Lenzi színészrepertoárjának két sztárja a kubai születésű Tomás Milián és a Franco Nero-hasonmás Maurizio Merli, akik éppen a Lenzi-filmek segítségével kapartak ki maguknak saját sarkot az olasz b-filmes panteonban. Milian már a hatvanas évek derekától Itália ismertebb színészei közé tartozott, de csillaga csak a poliziottescók sikerével jutott a csúcsra, Merli pedig azután lett széles körben népszerű, hogy eljátszotta Marino Girolami fantasztikus Roma Violentájának (1975) a főszerepét. A folytatást, az Itália fegyverbent (Italia a mano armata, 1976) szintén Girolami jegyzi és annak főszerepét, a kiirthatatlan Comissario Bettit újra csak Merli alakítja. Ekkortól hol Betti, hol Tanzi néven játssza majd tucatnyi poliziottescókban alapvetően ugyanazt a figurát, és nincs ez másként Lenzi tökéletes akciófilmjében, a műfaj formai csúcspontjaként tisztelt Napoli violentában sem (1976).
A nagy bűnbandában (Il grande racket, 1976) ismét csak a végsőkig feszített húr pattan el, a maszkulin düh a katalizátor. Az olasz kisváros életét egy Rómából kiszorított bűnözői csoport teszi pokollá, akik védelmi pénzt próbálnak kizsarolni mindenkitől, aki él és mozog. Palmieri felügyelő (Fabio Testi), miután a törvényes utak járhatatlannak bizonyulnak, helyi átlagemberekből rögtönzött, elkeseredett kommandójával száll szembe a kegyetlen gengszterekkel. Bár Castellari krimijei közül ez a leggyengébb – nyikorog a szerkezete, túl hosszú az expozíció, a szabadságharcosok csapata csak több mint egy óra lefolytával áll össze –, az akciójelenetek kiválóak, egyértelművé téve, hogy már John Woo színrelépése előtt is voltak Peckinpah-nak tehetséges követői.
Az új, 2009-es Péntek 13 filmről itt olvashattok.
A Péntek 13 ettől a filmtől kezdve franchise, és a szó terminus technicusi értelmében éppen emiatt nem is igazán folytatás, hanem remake, apróbb változtatásokkal. A legfontosabb ilyen "apróbb" változtatás, hogy amíg Cunningham filmjében Voorhees néni csonkolta a csacska tinédzsereket, addig ebben a második epizódban már színre lép a kisfia, a huszadik század filmek mitológiájának talán leghírhedtebb gonosza, Jason (hokimaszk helyett egyelőre krumpliszsákot hord a fején, a maszk majd a harmadik epizódban jön.)
Az, hogy a film működik, főleg Steve Minernek köszönhető. Rendezése tempójának köszönhetően a Friday the 13th Part 2 egy pillanatra sem válik unalmassá. Nincs benne semmi eredeti, az hótziher, sehol egy váratlan fordulat vagy a műfajtól szokatlan megoldás, de ilyesmit behozni nincs is szándékában. Ez a második Péntek 13 csak egy gördülékeny, élvezhető slasher, és annak teljesen jó.
A poliziottesco (többes számban: poliziotteschi – de a poliziesco kifejezés is használatos), az olasz rendőrfilm azonban egyértelműen Amerikából kapta a kezdőlökést, Don Siegel 1971-es Piszkos Harry-je és Friedkin Francia kapcsolat-a, valamint a Keresztapa azok a formai és tartalmi elemeikben szimpatikus, mert importálható kaptafák, amelyek igazságaira, féligazságaira az akkori olasz valóság is többé-kevésbé ráhúzható volt. Az első, igazi poliziottescónak az egyébként Bud Spencer–Terence Hill-filmjeiről ismert Steno (született Stefano Vanzina) 1972-es évjáratú La polizia ringrazia című munkáját tekintjük. Érdekes, hogy míg magát a műfajt Európában a Siegel-film sikere hívja életre, és annak motívumai vezérlik – individualista, a saját értékrendje szerint cselekvő rendőr a rendszerrel és a bűnözőkkel egyaránt szembeszáll –, addig az egyik Piszkos Harry-folytatás, a Magnum ereje (Magnum Force, 1973) egy az egyben lekoppintja a Steno-film sztoriját.
Carlo Lizzani fantasztikus Banditi a Milano-ja (1968) egy, a valóságban is megtörtént rablássorozatra alapozza a forgatókönyvét. A bandavezért Gian Maria Volonte adja (szerény véleményem szerint itt élete legjobb alakítását nyújtja), a nyomában pedig az a Tomas Milian kajtat, aki majd a poliziottesco egyik emblematikus sztárfigurája lesz. Damiano Damiani Il giorna della civetta (1968) és Elio Petri Oscar-díjas Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében (Indagine su un cittadino al di sopra di ogni sospetto, 1970) című munkája, bár távol állnak a műfajiságtól, a maguk komoly, realista vagy éppen cinikus, de mindig analitikus hozzáállásával megalapozzák a városi erőszakot a hetvenes években vezérmotívumként választó műfajt. Ezek a hatvanas éveket lezáró expozék letisztult olasz krimiknek nevezhetők, egyelőre amerikai befolyás nélkül. Éppen ezért még nem igazi poliziottescók.
Bár John Sturges legnépszerűbb filmje a Hét mesterlövész (amelyet soha a büdös életben nem sikerült megkedvelnem, már gyerekként sem szerettem), munkásságának fennmaradó része szinte csak jobb filmekből áll (A nagy szökés, Újra szól a hatlövetű, Bad Day in Black Rock és sok másik.) Ez az 1959-es western a legizgalmasabb munkái közé tartozik, egyfajta High Noon-parafrázis, csak éppen Zinnemann filmjénél kevesebb benne a prédikálás és nagyobb a bodycount.
Bastard Swordsman (1984, Tony Liu) *****
Wuxia-fantasy tökéletesség. Nyaktörő iram, fantasztikus koreográfia, rengeteg fordulatot tartalmazó sztori és lenyűgöző finálé. Inkább érzéki benyomás, mint film. Utána csak döbbenten ülsz.
Bat Without Wings (1980, Chu Yuan) **
Horrorelemekkel operáló wuxia, és mint általában Chu Yuan Gu Long-adaptációi, követhetetlenül zavaros. Ha valaha filmnek szüksége volt dramaturgra, akkor ezeknek a feldolgozásoknak bizony szüksége lett volna. A vizuális kivitelezés szokás szerint látványos, de ahogy a történet filmre van víve, az egy katasztrófa. Egész egyszerűen ezeket a nagyon hosszú, epizodikus könyveket nem így kell feldolgozni. És ezen még a Kiss-fejűre pingált Ku Feng sem segít. Ha épp nem regényt adaptál, Chu Yuan csodákra képes, lásd Intimate Confessions of a Chinese Concubine.
Battle Wizard (1977, Pao Hsue-li) ***
Louis Cha Tian Long Ba Bu című, kétezer oldalas wuxia eposzának szuperalacsony költségvetésű trash adaptációja, a fiatal Danny Lee-vel a főszerepben. A film tempója meglehetősen kiegyensúlyozatlan, de a finálé szenzációsan őrült. El lehet persze képzelni, hogy a mammutregényt mennyire hűen dolgozták fel - én például nem emlékszem, hogy lett volna benne kungfu gorilla, a filmváltozatban viszont van!
Bells of Death (1968, Yueh Feng) ****
Áccerű wuxia alapvetés, Outlaw Josey Wales-szerű: főhős családját legyakják, utánamegy a gyilkosoknak. Lendületes, véres. A csúcspont a kopasz, baltás pszichó Ku Fenggel megharcolt párbaj a bambuszerdőben. Rendkívül atmoszférikus jelenet, mint ahogy a film legeleje is, az mikor felkoncolják a családot - extrém vájolensz rögtön kezdésnek, így kell ezt!
Boxer Rebellion ** (1976, Chang Cheh)
Ambiciózus, és a forgatókönyv sem rossz, de Cheh rendezése pongyola, sőt, kimondottan gyatra. A koreográfia szintén gyenge, ráadásul Fu Sheng játssza a főszerepet, aki engem halálra idegesít. Hogyan hozzunk össze nagy költségvetésből olyan filmet, ami kétfilléres tajvani kungfu produkciókra hajaz? Hát így.
Deadly Breaking Sword **** (1979, Sun Chung)
Nagyszerű wuxia a Shaw Bros egyik legjobb rendezőjétől, Sun Chungtól (lásd még tőle a nálunk is megjelent Bosszúálló sasok-at (The Avenging Eagle)). Ez a film is, az Avenging Eagle-hez hasonlóan, a múlt bűneiről, illetve az ezen bűnök által deformált személyiségekről szól. További hasonlóság, hogy ennek szintén Ti Lung, Fu Sheng és Ku Feng a főszereplői. Egyedül Sun Chung filmjeiben viselem el Fu Shenget.) Tang Chia koreográfiája káprázatos.
Dragon Swamp (1968, Lo Wei) ****
Meglepően kompetens módon megrendezett fantasy wuxia (meglepő, mivel a rendező Lo Wei). Bár a történet néha butuska, ám akciódús, kalandos, a koreográfia pedig látványos, csakúgy, mint a díszletek. A főszereplő nem más, mint a Shaw Bros-rajongók szíve csücske, Cheng Pei Pei.
The Flying Guillotine 2 *****
Míg az első rész egy komoly mondanivalóval (a hatalom hogyan korrumpál) rendelkező kungfudráma volt, addig ez a második egy akcióinfernó. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne története, sőt! A fordulatos forgatókönyv a Han ellenállók és a szokásos Csin zsarnok (ezúttal Ku Feng magát a császárt játsza, az első Repülő guillotine-filmben a hányatott sorsú mandarint adta, Chen Kuan Tai szerepét pedig maga Ti Lung viszi tovább) összecsapásáról szól.
HEROES OF THE EAST (1979, Lau Kar Leung) ****
A koreográfia gyönyörű (nem csoda: a rendező maga Lau Kar Leung), de én jobban szeretem, ha ennél azért több a sztori. Bár kétségtelen, hogy maga az alapvetés nagyszerű-játékos: Gordon Liu japán csajt vesz feleségül, és a házasságuk azon fut zátonyra, hogy melyikük hazájának harcművészeti stílusai hatásosabbak. A különböző küzdősportok egész sor japán mestere ruccan át Kínába szétrúgni szegény Gordon seggét, persze a nagyarcúaknak fogalmuk sincs, kibe kötnek bele... Az asszony japán csábítóját, Gordon vetélytársát Yasuaki Kurata alakítja, róla Chavez kolléga minden bizonnyal szól majd a kommentekben néhány keresetlent.
Ám ezzel a problémái csak elkezdődnek. Michael családja képtelen fizetni a kórházi számlákat, ezért Eastland elhatározza, hogy a maffiától zsarol ki pénzt barátja számláinak rendezése végett. Elrabolja a helyi keresztapát, és amikor az vonakodik együttműködni, egy ipari daráló segítségével hamburgerhúst csinál belőle.
Utóbbiról azonban kiderül, hogy valami szenátor volt életében, és ettől fogva Dalton detektív sem nézheti tovább karba tett kézzel az Exterminátor (=Csótányirtó) ámokfutását, főleg azután nem, hogy a CIA is bekapcsolódik a nyomozásba (szerintem a forgatókönyvírók utóbbi mozzanatnak kicsit utánajárhattak volna, anyaföldön lezajlott szenátorgyilkosságok ügyében az FBI jár el…)
Glickenhaus rendezése itt nyögvenyelős, suta, sőt, a dilettantizmus szélén egyensúlyozik - kb. egy fokkal jobb csak annál az amatőrködésnél, amit pl. Wes Craven művelt a Last House On The Left esetében. Hogy mégis mindkét film klasszikussá lett, az alkotóik elkötelezettségének köszönhető: lehet, hogy egyiküknek sem volt még csak halvány lila fingja sem arról, hogy hová kell tenni egy kamerát, de filmes elképzeléseik tűzön-vízen való általzavarása egy határozott, komor, kompromisszumoktól mentes – ugyanakkor persze a kommersz sikert nyálcsorgatva áhító – low budget, sőt, majdnem no budget apokaliptikus víziót eredményezett.
