Plastic #4
Történet:
Doug Wagner
Rajz:
Daniel Hillyard
Image
Comics
A kifacsart, mégis következetes erkölcsi kódex alapján élő, de pont éppen emiatt kissé kiszámíthatatlan antihősök mindig is izgatták az átlagemberek fantáziáját: ez tette sikeressé a végére sajnálatosan önmaga koncepcióját gyáván szembeköpő Dexter tévésorozatot vagy a két rész után hamarosan a tévébe is átköltöző John Wick, a kutyájáért véres bosszút álló bérgyilkos karakterét. Edwyn Stoffgruppen tökéletesen illeszkedik ebbe a sorba: csak éppen a kisfiúsan félénk mosolyú és végtelenül udvarias, ugyanakkor minimum egy Norman Bates-szintűen zavart elméjű sorozatgyilkos egy képregény oldalain követi el a gyomrot és érzelmeket felkavaró ámokfutását.
Amikor a Louisiana állambéli, isten háta mögötti kisvárosban három helyi keményfiú elkezd viccelődni egy autóban hagyott felfújható szexbabán, még nem tudják, mi vár rájuk: Edwyn végzetesen elborult elméje ugyanis a műanyag tárgyak megszállottja, Virginia pedig élete szerelme, akivel (amivel?) már tíz éve járja az államok kisvárosait. A kórházba juttatott három szerencsétlen egyike azonban a helyi kiskirály fia, akinek a városka minden fontosabb embere a zsebében van. Edwynt elfogják, és a túszul ejtett Virginiáért cserébe meg kell ölnie a helyi seriffet és a családját, de természetesen azt tervezik, hogy ezután őt teszik el láb alól, ezzel rákenve a gyilkosságokat egy átutazó őrültre. A dolgok persze nem egészen úgy alakulnak, ahogyan elképzelték: Edwyn két új barátjával, egy halottal az anyósülésen és egy nagyon is élő, és ezt a porfészket a háta közepére kívánó pincérlánnyal indul Virginia kiszabadítására, műanyag zacskókba csomagolt, levágott fejekkel kirakott véres ösvényt hagyva maga után.
Wagnernek sikerült egy olyan komplexusokkal és rögeszmékkel teli, halottakkal kedélyesen társalgó és sajátos erkölcsi kódexszel rendelkező karaktert alkotnia, aki minden szörnyűséges tette ellenére képes szimpátiát kelteni az olvasóban. A szerencsétlen sorsú Edwyn, akinek gyilkos hajlamait csak egy élettelen szexbaba iránt érzett szerelme képes elfojtani, egy évtizednyi felgyülemlett frusztrációt zúdít a kisváros alvilágát kézben tartó családra, amikor elveszik tőle az egyetlen dolgot, ami eddig kordában tartotta. Az egyébként nem túl ismert Hillyard, akinek a stílusa borzasztóan emlékeztet az Invincible sorozatot illusztráló Ryan Ottley korai képi világára, remek partner ebben az ámokfutásban: több hektoliternyi vér folyik el, fejek gurulnak, és háztartási eszközök kerülnek kreatív felhasználásra. Dexter-rajongók semmiképpen ne hagyják ki ezt a minisorozatot.
Sisters
of Sorrow #1
Történet:
Kurt Sutter és Courtney Alameda
Rajz:
Hyeonjin Kim
BOOM!
Studios
Vélhetőleg sokan várták érdeklődéssel a Sons of Anarchy (magyarul Kemény motorosok) tévésorozat készítőjének második képregényét (az első a tavalyi Lucas Stand volt). Azonban míg a törvényen kívüli motoros banda hétköznapjainak bemutatását többé-kevésbé realisztikusnak szánták, addig ennek a szándéknak a Sisters of Sorrow esetében nyoma sem volt, legalábbis a megjelenést megelőző beharangozók alapján. A „nuns with guns” (kábé géppisztolyos apácák) koncepció leginkább valami pulpos, russ meyeri exploitation ámokfutást sugallt, valahol a Faster Pussycat! Kill! Kill! magasságában. Nagy meglepetésemre egyáltalán nem ez a helyzet, de az első szám alapján így is nehéz eldönteni, hogy később át fog-e még billenni az exploitation irányába, vagy sem.
Dominique, Misha, Sarah és Greta egy menedékhelyen húzták meg magukat, ahová házastársi erőszak elől menekülő nőket fogadnak be. Míg többen az ügyükben folyó bírósági eljárás következő időpontjára várnak, a napi rutinjukat egy sorstársuk abuzív férje szakítja félbe, amikor pisztollyal hadonászva rájuk töri az ajtót. Lövések dörrennek, a szerencsétlen feleség holtan terül el, a négy nő pedig megpróbálja megfékezni a dühöngő férfit: az egyenlőtlen harcnak végül Misha vet véget, amikor a saját fegyverével lövi agyon a támadót. Greta bátyjának segítségét kérik, aki kétes, alvilági alakoknak dolgozik problémamegoldó emberként, így visszacipelik a saját házukba mindkét holttestet, és úgy rendezik, mintha a nőt elrabolták volna, majd önvédelemből lelőtte volna a férjét, és utána öngyilkos lett. Az eset felkavarja mind a négy nőt, de miután úgy tűnik, megússzák a dolgot, Dominique, aki a kislányát veszítette el, amikor egy rendőr leszorította őket az útról, elhatározza, hogy itt nem állnak meg: maguk szolgáltatnak igazságot gyermeke gyilkosának.
Sutter maga is elismeri, hogy a bosszúálló apácák motívum csak mézesmadzag ahhoz, hogy olyanok is esélyt adjanak a képregénynek, akik a valódi téma iránt nem érdeklődnének: a különösen kegyetlen férjek által alárendelt és megalázó szerepbe kényszerített nők fellázadnak és visszavágnak, hogy maguk tegyenek igazságot az impotens és megtámadóik pártját fogó rendszer helyett. Szó sincs itt apácákról: a főszereplők ugyan apácaruhát öltenek, de csak azért, hogy kvázi álarcos utcai igazságosztóként álljanak bosszút az igazságszolgáltatási rendszert kijátszó, emberbőrbe bújt szörnyetegeken.
Ami a Sutter számára viszonylag új médium nyelvét és ritmusát illeti, még nem sikerült igazán jó fogást találnia rajta: nem jut elég idő a karakterek kibontására, és az első akciójukat sem kellett volna kényszeresen beleerőltetni az első füzet utolsó oldalaiba. Kissé elsietettnek tűnik, mintha minél előbb túl akart volna esni az egyébként ebben az esetben különösen fontos eredetsztorin, de az is lehet, hogy itt inkább a képregénykiadó biztonsági játéka a ludas. Mindenesetre ha rátalálnak a médium nyelvezetére, akkor ebből kikerekedhet egy hasonló siker, mint a diszfunkcionális családként működő törvényenkívüli motorosok krónikája.
Spider-Men
II #1
Történet:
Brian Michael Bendis
Rajz:
Sarah Pichelli
Marvel
Comics
Már többször felemlegettem, hogy az utóbbi évtized új Marvel-karakterei közül messze Miles Morales hispano-afroamerikai Pókemberét tartom a legsikerültebbnek. Megteremtői, Bendis és Pichelli óriási sikert arattak vele, és komoly csapásnak tartottam, hogy az utóbbi időben Pichellit több másik rajzolóval is helyettesítették a sorozatban. Hogy miért, az csak most derült ki: Bendis irányításával az öt évvel ezelőtti Spider-Men folytatásán dolgozott titokban. Az akkor még párhuzamos valóságokban létező Miles és Peter közös kalandja óriási kihagyott ziccer volt: Mysterio tevékenykedésének hála Peter Parker átkerült a 616-os Földről az alternatív Ultimate univerzumba, ahol az ottani Peter az életét adta, hogy megmentse New Yorkot. Találkozása May nénivel, MJ-vel és Gwen Stacyvel óriási potenciállal rendelkezett, de hiába vártam, ezt sajnos nem sikerült maradéktalanul kiaknáznia Bendisnek.
Az új kaland azt a cliffhangert folytatja, amellyel az első történet zárult: a saját világába visszatért Peter Parker rákeres a neten Miles Morales nevére, és sokkolja, amit talál (itt érdemes közbeszúrni, hogy a Secret Wars eseményeit követően most már mindkét karakter ugyanabban az univerzumban, a 616-os Földön él). A folytatás in medias res indul, mindkét Pókember egy óriási csörlőről lóg fejjel lefelé egy lángoló épületben, majd miután kiszabadultak, és nem sikerült megakadályozniuk az egyelőre ismeretlen főgonosz szökését, Parker az ifjabb hálószövő fejére olvassa, hogy nélküle ez meg sem történt volna. Csak ezután ugrunk az ezt megelőző eseményekre, ahol a még mindig tinédzser, de most már inkább nyúlánk felnőtt képzetét keltő Miles (akinek középiskolai élete mindig is Bendis erőssége volt) a legjobb barátjának köszönhetően egy újabb potenciális szerelmi szálba bonyolódik bele, miközben Peter Parker éppen Armadillót sorozza az öklével és az egysorosaival. Hirtelen furcsa jelenség tűnik fel az égen, majd egy fura szerkezet szántja végig a suli udvarát, Miles és Peter pedig elindul, hogy kivizsgálja az eredetét, ami véletlenül pont abban az épületben van, ahol annak idején Mysterio egy másik valóságba rántotta őket.
Ugyan az egész első füzet egy óriási expozíció egy fenyegetően rosszarcú, forradásos Miles Morales felvillantásával, az olvasó mégis örömmel üdvözli újra Bendis és Pichelli szinte hibátlan tandemjét. Nagyszerű érzés egy olyan füzetet olvasni, amely az eddig egyik crossover eseményből a másikba rángatott fekete Pókemberre fókuszál, és csak remélni tudom, hogy a magát a különböző havi füzetek között szétaprózó Bendis most is a szokott színvonalat fogja nyújtani.
Sun
Bakery #3
Történet
és rajz: Corey Lewis
Image
Comics
Sosem titkoltam, hogy az antológiaszerű képregények (mint a Shadow Show, Amazing Forest, Island, Strange Tales, 8house) a szívem egy kiemelt csücskét foglalják el, így aztán meglehetősen izgatottan vágtam bele az egyszemélyes Shonen Jumpként aposztrofált sorozatba. Lewis saját bevallása szerint sokkal szívesebben ír rövidebb, akár pár oldalas képregényeket és több, már létező vagy fiókban heverő művét emelte be a rendkívül sajátos, videojátékos tematikát és színkezelést ötvöző, néhol zine-okat (ötventől pár száz darabos „terjesztéssel” rendelkező, esetenként fénymásolóval sokszorosított, jobbára képregényes rendezvényeken árult szerzői cuccok) idéző antológiájába.
A füzetek általában három-négy, egymást váltó folytatásos sztorit visznek, és bár egyik bizarrabb, mint a másik, mindegyiket erősen átitatja a videojátékos kultúra, nagyjából hasonlóan, mint a Scott Pilgrim-sorozatot. Az Arem nagyjából a Metroid Prime újragondolása, csak éppen itt a harci szkafanderes főhősnő azért utazik egyik világról a másikra, hogy egzotikus, néha egészen veszélyes állatokkal készítsen selfieket a Nextigram feedjére. A Dream Skills világában, a nem is olyan távoli jövőben, a lőfegyverek elveszítik jelentőségüket az Aura Körök felfedezésével. Ezeket csak az álmok és a képzelőerő kettősével felruházott kardok képesek átvágni, és minden nézeteltérést ezekkel intéznek el, miközben mindenki jól meghatározott szinteket szerezhet a harcokkal. A Layered Jacket egy varázslatos kabát, amelyből bármit elő lehet rántani, amit a viselője csak ki tud találni. Ha azonban ez a tulajdonos egy lusta, füvező, nemtörődöm léhűtő, az elég veszélyes lehet: egy kislányt megugató kutyára cápát dobni sosem a legjobb ötlet, ahogy védelem nélkül a Szaturnuszra teleportálni sem az igazi. A füzeteket lezáró, pár oldalas Dead Naked névtelen pisztolyhőse egészen bizarr halálnemeket szenved el, hogy aztán a következő számban újra dicstelen, bár kétségkívül drámai véget érjen.
Sok mindent lehet mondani a Sun Bakeryre, de azt el kell ismerni, hogy egyedi, szórakoztató, és tele van őrült ötletekkel. A szándékosan elnagyolt, szabadkezes stílus és a furcsa, monokróm színezés sokakat elrettenthet, akárcsak a bizarr, szürreális, néhol meglepően fekete humor, de én mindenkinek javaslom, hogy legalább egy próbát tegyen vele. Könnyen meglepetést okozhat magának az ember, amikor kívül kerül a komfortzónáján.
Unholy
Grail #1
Történet:
Cullen Bunn
Rajz:
Mirko Colak
AfterShock
Comics
Aki nem figyelt fel Cullen Bunnra a Sixth Gun hatására, az a Harrow County elolvasása után minden bizonnyal megtette. Aki pedig nem ismerné az AfterShock kiadót, akkor itt az ideje utánanéznie (Captain Kid, Replica, American Monster, Animosity, Jimmy’s Bastards, hogy csak pár címet említsek), különösen, hogy Bunn olyan szerzők sorához csatlakozott a kiadó égisze alatt, mint Neil Gaiman, Brian Azzarello, Garth Ennis vagy Warren Ellis. Ezúttal az Artúr-mondavilág egy kevésbé ismert aspektusáról rántja le a leplet, mert ugye a (fiktív) történelmet mindig a győztesek írják.
A Kerekasztal lovagjainak történetét mindenki ismeri, legalább annyira beleivódott az emberiség közös tudatalattijába, mint a bibliai tanmesék. Bunn azzal az ötlettel játszik el, hogy a mondakör egyik legbefolyásosabb és legintrikusabb tagja valójában nem Britannia egyesítésére és jólétére törekszik, hanem pont az ellenkezőjére: hogy megrontson mindent, amihez az emberek keze valaha ért, minden számukra fontos értéket és szentséget meggyalázzon. A haldokló Uther Pendragonhoz igyekvő Merlint egy a Pokol bugyraiból frissen szabadult, névtelen démon ragadja el, hogy magára öltse az alakját. A bölcs tanácsadó képében a már halott királyt megszólaltatva kezdi el lassú, de évtizedeket felölelő munkáját, hogy Artúr mentoraként egyre sötétebb tettekre sarkallja az ifjú trónörököst. A legyőzött ellenfelek kardjait áldozatként veti a tóba, amelyben egy szörnyűséges lény lakik, aki a Tó Hölgyeként mutatkozik meg neki. A pokolból elszármazott Merlin lassan, de biztosan vezeti a pusztulásba az országot, amelyet talán (sőt, az utolsó pár oldal alapján teljesen bizonyosan) a Grál sem képes megmenteni.
Bunn magabiztosan vezeti a történet menetét, de a képregény sztárja ezúttal a szerb származású Mirko Colak, aki a sötét, véres-zivataros helyszínt és időszakot megteremti. A képi világ európai beütése már csak azért sem véletlen, mert a rajzoló a francia Soleil és Glénat kiadóknak is készített albumokat. Egy biztos: a történelmi fikció szerelmesei nem fognak csalódni, ha belekezdenek ebbe a sorozatba.
