2018 tanulságos év volt a kedvenc hobbink szempontjából. Ezek levonása egy későbbi, tökéletesen kijózanodott állapotban megírt cikk feladata lesz (kinek akarok hazudni: szilveszter este Lego Ninjago mozit és Jégvarázs rövidfilmeket néztem a kölykökkel), a listával viszont megengedhetetlen bármiféle késlekedés.
A szabályok ugyanazok, mint eddig: csak idei, Európát tekintve első megjelenés kerülhetett be. Illetve egy kiegészítés azért akad: az igazán jól sikerült újragondolások új játéknak számítanak.
10./ Shadow of the ColossusA Shadow of the Colossus eredetileg PlayStation 2-re jelent meg 2006-ban (legalábbis Japánon kívül), és azonnal klasszikussá vált. A 2018-as kiadás pedig a játék tökéletes újraépítése, gyönyörű világának teljes körű renovációja. Nem túlzás azt állítani, hogy a szoftver most tudta beteljesíteni igazán azt a potenciált, amely mindig is rejlett benne. Ha ilyen minőségű remake-ek érkeznének a nagy felbontásúra többé-kevésbé sikeresen felhúzott remasterek helyett, jóval kevesebb panaszunk lenne az ipar generációnkénti újrahasznosítási lázát illetően.
9./ Detroit: Become HumanA legtöbb narratív kalandjáték csak látszólag enged teljes választási szabadságot, a megboldogult Telltale például függöny mögött ólálkodó Ózként próbálta elhitetni velünk, hogy döntéseinknek súlya vagy értelme van. A Quantic Dream azonban kicsit sem spórolt a munkán, így minden egyes történetszálat több elágazással is kidolgoztak (persze erre a Sony támogatását élvezve kicsit több lehetőségük is volt). Az eredmény: egy teljesen szabadon alakítható, sok központi figurát mozgató sztori robotokról, emberségről, rabságról és lázadásról, végső soron arról, hogy mindannyiszor ráfizetünk, ahányszor csak büdös elmosogatni vagy feltakarítani magunk után, és úgy érezzük, valakinek kötelessége ezt helyettünk megtenni. Itt írtunk róla.
8./ Dragon Quest XIA Dragon Quest-széria progresszív konzervatív gondolkodása miatt akkor is friss és releváns tud maradni, amikor egykori frencsájz-versenytársai székrekedéses arckifejezéssel próbálják magukat részről-részre újragondolni. A Dragon Quest XI ennek megfelelően lágy esti mese vagy keményvonalas japáni szerepjáték, ahogy éppen tetszik. Elmulasztani dőreség. (Egyébként lassanként esedékes a Switch változat megjelenése, az igazán bölcsek pedig kivárják azt.)
7./ Octopath TravelerNagy ötlet rámozdulni a nosztalgiára, és letűnt idők játékait apró módosításokkal újramondani, miközben visszamerengünk a kilencvenes évekre, amelyek ha másért nem is, a derék- és térdfájdalom hiánya miatt mindenképp édesebbnek tűnnek a keserű jelennél. A Tokyo RPG Factory ennek az elképzelésnek a jegyében fogant, ám ami nekik nem sikerült sem az I Am Setsunával, és még annyira sem a Lost Sphearrel, az összejött a Switch exkluzív Octopath Travelernek. A Square Enix és az Acquire építőelemekre morzsolta a kilencvenes évek JRPG formuláját, és mindenhez hozzápiszkáltak. Ám tették ezt vidám szeretettel, nem pedig nagyképű, túlkomolykodott mélabúval, és ez az esszenciális különbség varázsolja a lista hetedik helyezettjét nem csak fogyaszthatóvá, de egyenesen letehetetlenné. Egy játék a múltból, amely csakis a jelenben foganhatott. A Nintendo csodamasinája pedig tökéletes otthon a számára.
6./ Spider-ManKépzeljünk el egy alternatív valóságot, amelyben a tripla A nagyvállalati szarakodás nem létezik, mikrotranzakciókról és ahhoz paszintott, szándékosan torzított játékmenetről pedig nem is hallottak! A Spider-Man ebből a valóságból érkezett. Ez a Sony exkluzív szoftver a jól ismert falmászóról megmutatja, hogy mire lenne képes ma a játékipar tiszta formában. Egy szebb világban a Spider-Man talán csak egy remek történettel körített rutin lenne, jelenleg piedesztált követelő példa.
5./ Red Dead Redemption 2 (singleplayer)Talán még stadionban kifejezve is beláthatatlan az az összeg, amelybe a Red Dead Redemption 2 fejlesztése került. Amúgy nem az. Amennyiben a Venturebeat matekja legalább kicsit megállja a helyét, a tipikus magyar stadionnak pedig a felcsútit vesszük a maga kis 3,8 milliárdjával, akkor nem is kell mást csinálnunk, mint hozzáadni a program nyolc és fél éves fejlesztési idejének személyzeti költségéhez (ez mindenki kedvenc iparági analitikusa, Michael Pachter szerint 170 millió dodó), a kábé 300 millió dolláros marketing költséget és az újabb nagyjából 300 milcsit, amelyet a főnökség szór szét egymás közt bónuszként (kerekítsük az összeget nyolcszázra, hiszen sok külsős is dolgozott a játékon), majd az egészet átváltani forintra, és osztani 3,8 milliárddal. Az eredmény pedig 57,6. Magyarán közel 58 felcsúti stadionba fájt a Red Dead Redemption 2. Ennyi stadionnak pedig elégnek kell lennie mindenféle top tízes listákhoz és év játéka díjakhoz, akkor is, ha alig fejlődött valamit a lövöldözés alapmechanikája az első felvonás óta, és az epilógusnál már a falat kapartam, hogy végre vége legyen ennek az egésznek. Mit mondjak: elég is lett.
4./ CelesteA Celeste-ben egy lány, akit nem Celeste-nek hívnak, megmászik egy hegyet, amelyet viszont annak. A Celeste lánglelkű platformer-forradalmár, amely egyszerűen nem tud hibázni. Ha szőröstül-bőröstül nem bírod a műfajt, a piros sapkás csőszerelőktől pedig hidegrázást kapsz, ennek a játéknak akkor is adnod kell egy esélyt. Amennyiben pedig rendelkezel Xbox Gold tagsággal, már most ingyen letöltheted a programot.
3./ Dead CellsA Dead Cells egy rogue-like-metroidvania, amelynek kapcsán a Souls játékokat is felemlegetik (jó, azokat mikor nem?). De egyébként tök mindegy, hogy minek nevezzük, ez maga a bájtokba öntött élvezet, a kemény drogok esszenciájának ártalmatlan egyesekbe és nullákba foglalása. Egy játék, amelyben sokszor és könnyen fogsz nyerni. És még többször és még könnyebben fogsz veszíteni. De visszatérsz, mert olyan jól esik, mint behűtött Bambi a kánikula közepén. Kézre áll az irányítása, frappánsan idétlen a sztorija, lepattannak a képernyőről a színei, az animációja pedig olyan, mintha a legprofibb jégbalett-előadást néznéd. Műélvezet az is, ha pusztán csak bámulod. Ám ha a kezeid közé kaparintod, akkor minden más megszűnik létezni.
2./ Kingdom Come: DeliveranceMost, a második végjátszáskor az a véleményem, hogy a Kingdom Come nem is annyira RPG, mint inkább középkor szimulátor. Egy szigorú narráció rideg keretei közt előadott szabad mese arról, hogy milyen volt az élet Közép-Európában Zsigmond királyunk uralkodása idején. Ha csak egy szempontot kell kiemelnem, amely összefoglalja a játékot, az a realitás leképezésének újfajta megközelítése. A Kingdom Come-ban nem működnek a videojátékos beidegződések. Harcolni akarsz? Gyakorolj sokat, és ne arra alapozz, hogy majd a tényleges összecsapásokban fejlődsz! Hiszen a valóságban is éjt-nappalt a kardoddal töltenél, ha az életed múlna rajta. Fel akarsz csapni tolvajnak, betörőnek? Nehéz lesz, mert ezt a szakmát viszont csak menet közben tudod kitanulni, és minden lépéseddel a tömlöcöt kockáztatod. Hogy ez így nem tetszik, és te csak szétdobnál pár pontot, és menjen az a fránya zárnyitás, mint az Isten nyila? Kiscsillag, hát ez nem a Skyrim. Itt bármit is szeretnél, ahhoz tipródni meg küzdeni kell. Ha nem lettek volna a megjelenéskori borzasztó technikai hibák (ezek nagy részét mostanra javították) és pár misszió strukturálásának dizájnproblémái, övé a dobogó legteteje.
1./ God of WarNem győztem korábban ajnározni, és milyen jól tettem. A God of War önmagában is egy régi formula tiszteletteljes, tökéletes megifjodása, amely lazán elkerüli a mostanság divatos trendeket, és úgy marad, aki volt, hogy közben bátran szembenéz önmagával. Ám jelentősége ennél is több. Egy középső ujj a single-player halálát hirdető károgásnak, és úgy általában a teljes: a játék mint szolgáltatás mentalitásnak. Van eleje, közepe és vége, és úgy működik, mint egy tizenkét hengeres frissen olajozott csoda. Ismered már a szólamot: ha idén csak egy játékot próbálsz ki, ez legyen az. (És a Kingdom Come.) (Meg a Dead Cells.) (Akkor már a Celeste is.) (Azért a Spider-Manről se feledkezz el!)
Jó, jó abbahagytam. Erős év volt, na.