Spoileres kritika
A Star Wars világában az az egyik leggyönyörűbb, hogy bármilyen jelentéktelen epizódszereplő is vagy, akkor is jár neked egy saját külön bejáratú háttértörténet. Boba Fett, a mandalóri fejvadász köré a Holiday Special animációs betétjében A Birodalom visszavágban történt felbukkanása óta komoly kultusz, sőt mondavilág kerekedett az előzménytrilógiában, és a Clone Warsban taglalt gyerekkorától kezdve egészen a Sarlacc-vermi incidenst követő karrierjéig. Aztán jött a Disney, amely egy óriáscég eleganciájával kipicsázta az Expanded Universe legnagyobb hányadát a faszba, és ez nemcsak azzal járt, hogy Boba Fettet megfosztották mandalóri identitásától, de még A jedi visszatért sem élhette túl. Ráadásul a rajongók orra elé mézesmadzagként odatolt spin-offból sem lett végül semmi. Részben ezt a hiányt igyekszik pótolni a Disney+ debütáló sorozata, az endori csata után tíz évvel játszódó The Mandalorian, amely ugyan egy másik fejvadász kalandjait állítja középpontba, mégis talán ez maradt sokunk számára az utolsó remény, hogy visszaálljon a Star Wars oly sokszor megtépázott dicsősége.
Erre megkaptuk Baby Yodát, és az egész világ átvedlett gügyögő óvodássá. Vegyes érzéseket táplálok e szerzet iránt. Egyrészről eszembe juttat olyan előképeket, mint a Magányos farkas és farkaskölyök a.k.a A sógun orgyilkosa vagy a Willow, mely utóbbi egész véletlenül szintén Lucasfilm produktum. Továbbá a cselekmény motorjául szolgáló rejtélyek is vele kapcsolatosak. (Vajon miért akarják megkaparintani őt a bukott birodalmiak? Végre tényleg kiderül, mi Yoda faja?). Másrészről viszont nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy vajon miféle sötét sith alkímia hozhatta létre a Lucasfilm egérszaros padlójú marketingosztályán ezt az aprócska lényt? A bumfordi kis ewokoktól eljutottunk eddig a jéghideg precizítással kidolgozott cukiságbombáig, amelynek azért van pontosan kikalkulálva minden egyes fülecskerezgetése, hogy mémesíthető lehessen, és így 0-tól 99 éves korig minden néző agyába beleplántálja a Baby Yoda merchek iránti olthatatlan szomjúságot. Nos, a terv összejött, a Gyermek megszületett, az emberiség pedig önként és dalolva leborult előtte. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha azon az elhíresült propagandafotón Hitler nem egy németjuhászt simogat, hanem Baby Yodát cirógatja?
A címszereplőre visszatérve, Dyn Jarrent a Törzs, egy az anyabolygójuk leigázása óta rejtőzködni kényszerülő mandalóri klán fogadta be még gyerekkorában. Személyében szerencsére nem egy Boba Fett 2.0-át kaptunk, hanem a mandalóri vallás, saját lelkiismerete, valamint a fejvadász kódex szabályai között vívódó, mégis vérprofi harcost. Pedro Pascalnak és dublőreinek (színpadi teendői miatt nagyrészt nem ő volt a sisak alatt) köszönhetően a figura úgy válik emberivé, hogy identitásának szerves része az állandó sisakviselés. Bár beavatást nyerünk a mandalóri kultúrába, nem ártott volna, ha jobban tisztában vagyunk Jarrennek a Törzs tagjaival való személyes viszonyával. A fontosabb mellékszereplők sem egysíkúak, és az őket megformáló vagy csak szinkronizáló színészekre (Nick Nolte, Carl Weathers, Gina Carano, Taika Waititi) sem lehet panasz, még ha elvétve akad is pár idegesítő karakter vagy éppenséggel olyan figura, akinek karizmája ellenére sem jutott túl sok játékidő (Werner Herzog, a legendás rendező csak azért vállalta el az ex-birodalmi “Ügyfél” szerepét, hogy legyen miből leforgatnia következő filmjét).
A The Mandalorian felépítése a manapság divatos sorozatokhoz képest lazább, a fő cselekményszálat melléktörténetek tarkítják. Ezzel még nem lenne probléma, ha nem nyolc részről beszélnénk, így viszont az évad felét kitevő töltelékepizódok csak megakasztják a cselekmény lendületét. Mindezt azonban könnyedén megbocsátanánk, ha a fillerek legalább emlékezetesre sikeredtek volna, azonban nem többek műfaji klisék Star Wars univerzumba adaptátásánál, legyen az fantasyfilmekbe illő próbatétel, Hét szamuráj-parafrázis, fejvadászos western vagy éppen heist movie. Az író-showrunner Jon Favreau nem igazán törte magát azon, hogy legalább valamennyi csavart, egy kis csibészséget vigyen az agyonkoptatott formulákba. Na jó, a hatodik epizód ügyesen bánt azokkal a bizonyos klisékkel, de egyfelől az az egyik rész a kettő közül, amelyet nem Favreau írt, másfelől a Star Warstól többet vár el az ember még megannyi csalódás után is. Öröm az ürömben, hogy valamennyire azért sikerült bővíteni a Star Wars világát, persze, ha ismered a kiterjesztett univerzumot vagy tanulmányoztad a különböző fajokat, sok meglepetés nem érhet.. Az események az évad utolsó két epizódjában pörögnek fel, és előkerül néhány érdekes téma is, amelyek némi árnyalatot visznek a fekete-fehér moralitású Galaxisba á la Zsivány egyes, kibontásukhpz azonban kevés 2x40 perc.
Két dologba azonban nem tudok belekötni, és az a látványvilág, illetve a zene. Az akciójelenetek izgalmasak és jól kidolgozottak, az utolsó részt dirigáló Waititi még némi humorral is megfűszerezte őket. A legjobban viszont a praktikus effektek vettek meg. Favreau a Zathurát anno még a számítógépes trükkökel szembeni berzenkedése miatt készítette el, aztán jött a Vasember, és ezzel a pixelbűvölet őt is az ujjai köré csavarta. A dzsungel könyve és Az oroszlánkirály CGI-erődemonstrációi után üdítő látni, hogy ismét a szimpatikusan oldschool hozzáállás a mérvadó. Még ha az alkotók a CGI-t nem is tudták teljesen mellőzni, amit csak lehetett azt ígyekeztek bábokkal, maszkokkal és makettekkel megvalósítani. Baby Yoda sikerének egyik titka talán az, hogy nagyrészt animatronikus bábokkal keltették életre, némi komputeranimációs rásegítéssel. Ennyire kézzel foghatónak és élőnek már régen nem láthattuk a Galaxist. Ludwig Göransson klasszikus kalandlilmeket idéző zeneje talán az egyetlen igazán kockázatos húzása a The Mandaloriannek, azonban hiába áll távol John Williams fanfárjaitól, ennél autentikusabb aláfestést keresve sem találhattak volna. A stáblista közben látható concept artok meg már tényleg csak a desszertet jelentik..
Bár a The Mandalorian élvezetesre sikerült, mégis jókora hiányérzetet hagy maga után. A megfelelési kényszer miatt sajnos nem igazán tudott kibontakozni a sorozat, pedig a Zsivány egyes nyomdokain haladva akár egy komorabb és érettebb Star Wars sztorit is kaphattunk volna. Az univerzum tágításával a rajongóknak, a félig-meddig epizodikus szerkezettel a Star Wars-szűzeknek, Baby Yodával pedig a Disney-standardoknak próbáltak kedvezni, a bátorság hiánya viszont egyelőre csak egy kihagyott ziccert eredményezett. Igaz, ez még csak a első évad, és elhamarkodottság lenne a jövőre nézve ítéletet alkotni, a Disney-t ismerve mégsem vagyok túl optimista.
Egyvalami biztos: ez az út nem lesz sétagalopp.