-csibu- összes cikke

BUÉK

Olvasóinknak Doug Stanhope örökérvényű szavaival szeretnénk boldog új esztendőt kívánni - érdemes meghallgatni, megszívlelni.

Teljes film: A WARNING TO THE CURIOUS (1972) *****

Éjjel nézd!

Tévékritika: DEXTER, 1. szezon *****

Már ejtettünk szót a Dexter idén bemutatott második évadáról, de az első etap még "csak" most ősszel ment le nálunk a Viasaton, úgyhogy ideje, ha utólag is, de megemlékezni a kezdetekről.

Amikor először hallottam a Showtime csatorna új sorozatgyilkolós sorozatáról, bevallom, valamiért azonnal idegenkedni kezdtem, talán csak a Masters of Horror kínos és megalázó bukásának nehezen kiheverhető és fájdalmas emléke miatt. Akkor még persze el se tudtam képzelni, hogy mit is lehet egy ilyen veszélyesen csúszós témából kihozni, némiképp talán jogosan, hiszen a már kívülről fújt serial killer-tematika a nemzetközi filmipar egyik legjobban és mégis legsikertelenebbül kizsákmányolt territóriuma, ahová lassan most már minden utolsó filmes is betette a retkes lábát - leszámítva azt a néhány valóban emlékezetes és korszakos alkotást, amelyeknek értéke és színvonala az évek, évtizedek múltán is vitathatatlan.

Talán éppen ezért volt számomra ekkora meglepetés Dexter Morgan nevének tavaly őszi rituális beiktatása a sorozatuniverzumba. Nem hittem volna ugyanis, hogy a készítők képesek lesznek arra, amit végülis (minden korábbi ellenérzésem ellenére) hibátlanul és lehengerlően valósítottak meg az első évad tizenkettő közel egyórás epizódjában: a közkedvelt és mára már teljes mértékben kilúgozott valódi rémalakokra, illetve azok borzalmas tetteire való (nyílt vagy burkoltabb) reflektálástól történt bátor elrugaszkodás a fikcionalitás üdítő talaja felé olyan lendülettel és energiával kavarta fel a sorozatgyilkos-mitológia posványos állóvizét, hogy csak pislogtunk. A Dexter nyitánya megközelítőleg akkora öklöst jelentett a gyomrunknak, mint anno a Kemény zsaruk megismételhetetlen első epizódja: az aprólékosan feldarabolt áldozat vértelen testrészeinek absztrakciója úgy égett bele kitörölhetetlenül az agyunkba, hogy napokig nem nagyon tudtunk másra gondolni.

És aztán az első évad belső egyensúlya a későbbiekben sem borult fel, a Hűtőkocsis Gyilkos és a vérspecialista Dexter lassan kibontakozó és egyre kiélezettebbé váló párharca olyasfajta intelligens vetélkedéssé fejlődött észrevétlenül, amihez hasonlót az utóbbi években nem igazán láthattunk. Persze az első évad csak jelképes egyharmadát teszi ki a két gyilkos felejthetetlen viadala, közben ugyanis két másik síkon is adagolják nekünk az egyedülálló és szokatlanul merész Dexter-mítoszt. Egyrészt Dexter kíméletlenül és megállíthatatlanul szedi nevelőapja kódexe értelmében bűnösnek ítéltetett áldozatait, másrészt a gyerekkori idősík vissza-visszatérő beiktatásával részesei lehettünk annak, amire mindig is kíváncsiak voltunk, de sosem mertük megkérdezni: a szörnyeteg születésének. Egyszerre láthatjuk ugyanis Dextert a jelenben bájos pótapa-szerepben, megszállott gyilkológépként, illetve a múltban összezavarodott és magányos kamaszfiúként, akit nevelőapja akkurátusan oktat a technikai elővigyázatosságtól kezdve a viselkedésformák kényszerű imitálásán át a nőkkel való bánásmód rafinált pszichológiájáig kivétel nélkül mindenre.

Vagyis Dexter személyében egy olyan összetett és magas hatásfokú magánmitológiát teremtettek meg a készítők, amelynek szuggesztivitásához kétség sem fér, és amelynek lényegi eleme a kérlelhetetlen súrlódás, az a robbanékony belső feszültség, amely Dexter különböző társadalmi és magánéleti szerepeinek végletekig feszített ellentmondásaiból fakad, és amelyek mégis lehetővé teszik a vele való érzelmi azonosulást: az érzések nélküli, álarcot viselő Dexter ugyanis egy személyben törődő apa és szerető pár, profi és hidegvérű mészáros, szeretnivaló testvér és megbízható munkatárs. A szigorú ellenpontozás megfigyelhető azonban további síkokon is: a téma „sötétsége” ellenére a helyszín a napfényes tengerparti Miami, illetve a soundtrack nagyobbik részét is könnyed és hangulatos latinos tánczenék teszik ki, amelyek szintén szemben állnak a sorozat ügyesen leplezett komorságával. Nem beszélve arról a lendületes és ügyes narratív megoldásról, mint a belső narrátor szubjektív nézőpontjának összeütköztetése a külsőségekkel, amely újra és újra a lelepleződés örömének ismerős őszinteségét nyújtja.

Ez a tudatosság, ami a jellemábrázolás sokrétűségét és az a hideg és kőkemény precizitás, ami az első évadot jellemzi, teszi számomra a Dextert igazán fontossá és meghatározó élménnyé. A feszes forgatókönyvek profi módon tartják meg minden epizódban ezt a kényes belső egyensúlyt, ami így a teljes első évad átgondolt és már-már mértani pontosságú felépítését jelenti. Ezzel szemben a második évaddal kapcsolatban már sokkal-sokkal kevésbé vagyok elnéző, ott ugyanis a készítők módszeresen próbálták lerombolni mindazt, amit az első évadban tökéletesen felépítettek. Ezzel természetesen semmi baj sem volna, de Dexter második évadbeli hosszan elnyújtott, idegesítő identitás-zavara és múltjának új szemszögből való felülbírálása számomra mégis totális kudarccá válik, ami persze nem jelenti azt, hogy a második évad nem lett volna még így is baromira szórakoztató, ám véleményem szerint a sok lelkizés és érzelmi csöpögés egyáltalán nem Dexterre vall, és habár a második évad fináléjában a rend mintha helyreállni látszana, én azért mégis aggódom. Remélem, megint csak alaptalanul.

Filmbemutató: RAMBO 4

Az új német tv-spot. "Az igazi hősök nem halnak meg. Csak utántöltenek."

Filmhír: VAN ISTEN!!!

ugyanis a Coen-testvérek következő filmje egy szupervéres spagetti western lesz. Az IMDB-ről:

"Filmmaking siblings Joel and Ethan Coen are set to make their goriest film ever - a Spaghetti Western featuring scenes of primitive torture methods. The brothers, whose notoriously gory new film No Country for Old Men has been tipped for Oscar glory, are desperate to make a film about the days of cowboys and Indians battling it out in the Wild West of America. But - as Joel warns - it won't be one for the faint-hearted. He says, "We've written a western with a lot of violence in it. There's scalping and hanging ... it's good. Indians torturing people with ants, cutting their eyelids off." Ethan adds, "It's a proper western, a real western, set in the 1870s. It's got a scene that no one will ever forget because of one particular chicken."

Így kell ezt. Egy remekművet egy grand guignol csodával kell megfejelni.

Karácsonyi ajándék, egyenesen a nyeregkápából

A Geekblog szerkesztősége egy emberként (egyetlen cserzett bőrű, harmonikázó, a kezét a pisztolytáskáján tartó emberként) kíván boldog karácsonyt minden kedves olvasójának (az ellenszenveseknek is) és örömmel nyújtja át ajándékát, eme csokorba fogott spagettiwestern-zenegyűjteményt, amelyre általánosan jellemző, hogy nem a szokásos, "tegyünk bele annyi Morriconét amennyit csak lehetséges" direktíva alapján került összeállításra.

Bruno Nicolai, Nico Fidenco, a De Angelis-testvérek és hasonló tehetséges szerzők felejthetetlen vagy éppenséggel csak érdekes melódiáit küldjük nektek, szeretettel.

Filmkritika: IGAZÁBÓL SZERELEM (Love Actually, UK/USA, 2003) ****

Gondolom mindenki értesült már róla, ha máshonnan nem is, a Geekblog fergeteges Christmas Specialjából feltétlenül, hogy a karácsony idén is megállíthatatlanul utolér bennünket.

És mivel a karácsony nem csak a mákos bejgli és a tojáslikőr, hanem az igazmondás ideje is, így kezdjük egy vallomással: hiába a szőröstökű horrorfreak vagy éppen a rendíthetetlen grindhouse-mániákus megtévesztően zord külseje, a Geekz alkotócsapatának minden tagjában érző szív dobog. Így legalább egyikünknek fel kell vállalni, hogy végre egy olyan karácsonyi filmről írjon, ahol a télapó hacukája nem a kiontott vértől piroslik...

Szokásos karácsony este a Ringsider-rezidencián: a férfiak a karácsonyfát próbálják a lábába befaragni, az asszonyok a konyhában sürögnek, a lazacfilé a fürdőkádban lubickol, bejgli szag amerre nézel, a dvd-lejátszóban pedig az Igazából szerelem pörög...

Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra hihetetlen, hogy az Igazából szerelemnek ez még csak a negyedik karácsonya! Vagy csak én érzem úgy, hogy ez a megunhatatlan ünnepi sokaság mindig is a karácsonyunkhoz tartozott? No mindegy, az újszülöttek kedvéért akkor röviden: az Igazából szerelem Richard Curtisnek, a romantikus komédiák atyamesterének (elég, ha csak annyit mondok, hogy Négy esküvő és egy temetés vagy Sztárom a párom, ugye?) debütáló rendezése, amely megannyi szereplőjének egymás útjait újra és újra keresztező szerelmi fogócskáját meséli el a karácsonyi visszaszámlálás lázában égő Londonban.

A filmben minden megvan, ami egy ilyen moziba elengedhetetlen: tapintható ünnepi várakozás és fényes esküvő, darabokba tört szívek és fellobbanó szerelmek; azt pedig elárulhatom, hogy a legtöbb szereplőnek karácsony este mosolyra húzódik a szája. (De persze nem mindenkinek, hiszen az élet még Meseországban sem rózsalugas!) Mindehhez még adjuk hozzá a ködös Albion legjobb színészeit, akik a közel tucatnyi hálás szerepben lubickolnak; ilyen erős és kiegyensúlyozott ensemble casttal ritkán találkozhatunk. Hugh Granttől Emma Thompsonig mindenki megkapja a maga emlékezetes nagyjelenetét, a showt mégis egy, a film készítésekor még tökismeretlen vén trotty, az exheroinista rocknagypapa szerepében brillírozó Bill Nighy lopja el.

Az elmondottak után talán sejthető, hogy ezt a filmet nem az eredetisége miatt szeretjük, nem tartogat ugyanis semmi forradalmit; a film valamennyi szereplője, a megcsalt szerelmestől a csábítás labirintusába bukdácsoló férjig egytől-egyig a romcom univerzum jól ismert alakja.

De ilyen ellenállhatatlanul egy csokorba kötve, és varázslatos ízekkel ilyen gazdagon meghintve nem tálalta még fel nekünk senki. Ehhez Curtis alkotó fantáziája kellett, aki az otthonosan ismerős ízeket olyan apró filmnyelvi és dramaturgiai leleményekkel teszi ellenállhatatlanná, mint az esküvői videóként elmondott szerelmi vallomás, vagy éppen egy, a hősök útját terelgető álruhás Kupidó.

A Love Actually, nemcsak egy olyan, hibátlan stílus- és tempóérzékkel elmesélt műfajösszegző tabloid, aminek láttán valószínűleg még szegény Robert Altman is elégedetten vakargathatta ősz szakállát, de 35mm-es mementója is Umbert Eco híres mondásának: "Két közhely nevetséges, száz szívbemarkoló!". Kétségtelenül helye van a Nélkülözhetetlen Karácsonyi Hozzávalók Csarnokában, ahova csak a legszebb szelet hús, a legjobb üveg bor, és a család kedvenc süteménye nyerhet bebocsátatást.

U.i.: Megragadnám az alkalmat, hogy mindenkinek boldog karácsonyt kívánjak; azoknak, akik elég szerencsések, hogy a szerelmükkel töltsék az ünnepeket, meg persze azoknak is, akik már írják a táblákat, amellyel karácsony este bekopognak vágyaik netovábbjának ajtaján...

Filmbemutató: The Poughkeepsie Tapes + The Rage + The Signal

Ígéretes horrorfilmek bemutatói, arra ez esetre, ha netán meguntad a karácsonyozást, és már belefulladtál a halászlébe vagy fojtogat a bejgli, és egy kis kellemes borzongásra vágysz a két ünnep között. Figyelem, itt most a nyugalom megzavarása következik.

Michael Powell karrierjét derékbe törte 1960-ban a Peeping Tom újszerű nézőpontja, a filmben a gyilkos ugyanis kamerájával rögzítette áldozatainak a halálát. Powell tehát a gyilkosság kukkolóivá tette filmjének nézőit, amellyel az akkori közönség nem nagyon tudott mit kezdeni. A The Poughkeepsie Tapes hasonló narratívára épül, mint a Peeping Tom: 2001 szeptemberében a rendőrség 800 felvetélt talál egy házban, amelyet egy sorozatgyilkos készített saját "munkásságáról". Brutálisan nyers home videók, snuff filmek egy nyomasztó áldokuntumfilmbe ágyazva, divatos dolgok, persze minket ez nem készít már ki annyira, a két bemutató közül nekem a második tetszett jobban, de azért itt az első is.

A The Rage egy hangulatos és látványos splatternek ígérkezik az eddigi két bemutatója alapján (itt az első és itt a második - én az elsőt ajánlom inkább, amely önmagában is csodálatos, imádom!), a Wishmaster rendezőjétől, a filmet "new splatter classic"-nak titulálják, és az előzetesek alapján tényleg lesz itt trutymó bőven. A vaskos gore-effektek is mintha újra divatba jönnének (lásd Slither, Hatchet vagy Wrong Turn 2), én szeretem az ilyesfajta alantas szórakozást, persze ezt a bemutatót mégis szigorúan csak a szubzsáner rajongóinak ajánlom.

Legvégül pedig a The Signal szocioparája, a hangulatos, ám kurvára idegesítő teaser után itt van végre a trailer is, miszerint minden elektronikus eszköz (mobil, TV stb.) ugyanazt a jelet sugározza, amitől a lakosság eldobja az agyát és őrült mészárlásba kezd... A The Signal poszterei nem fértek már ide, de ez nem baj, mert nem is anyira jók, mindenesetre, akit érdekelnek, itt megnézheti őket.

VIOLENT COP, BOILING POINT, SONATINE - Kitanó Takesi jakuza-trilógiája

Kitanó Takesi 1947. január 18-án született és Tokió egyik munkásnegyedében, Szédzsuban nőtt fel. Az apja jakuza: az erőszak a háztartás beépített tartozéka volt. Kitanó példát vesz a fater ántipéldájából: tanul, tanul, tanul, és az egyetemen már mint mérnökhallgatót látjuk viszont. Vendégszereplése 1970-ig tart, amikor egy diáktüntetésen való részvétele miatt elutasítják az intézményből.

1972-ben másodmagával megalakítja a Two Beats elnevezésű mandzáj komikusduót. Első, azakuszai fellépésük után fél évre betiltják őket, ugyanis a publikumot és a helyszín, egy bár tulajdonosát egyaránt vérig sértik. Karrierjük ezek után megállíthatatlan: a hetvenes évek japán popkultúrájának meghatározó részei lesznek.

Filmes karrierje (amelybe 1981-ben fogott bele, Osima Goodbye Mr. Lawrence című alkotásában játszott először) több szakaszra is felosztható. Az alább tárgyalt három film alkotja a legelső elkülöníthető csoportot: jakuza-trilógiája hőseinek egyetlen konkrét célja a halál.

VIOLENT COP (1989, Szono otoko kjobo ni cuki - Vigyázat, ez az ember vad!) ****

Ez Kitanó első rendezése. Eredetileg csak a főszerepet alakította volna, ám a producerek által kiszemelt rendező kiakolbólintott még a forgatás előtt. Mindennek fényében meglepő, hogy a korábban kizárólag standup komikusként és tévéműsorok MC-jeként aktív Kitanó micsoda vaskezű konzekvenciával cseneli saját vízióját egy olyan történeten keresztül, amelyhez eredetileg semmi köze nem volt.

A Violent Cop egy öregedő rendőr története, aki munkáját a lehető legkevesebb együttérzéssel, az erőszaktevés területén azonban meglehetős vehemenciával végzi – nihilista közönyét megosztja a Boiling Point és a Sonatine szintén általa alakított hőseivel. Bár utóbbiak a törvény ellenkező oldalán állnak, ugyanolyan szadisták és hidegfejűek. Kitanónak mégis sikerül szimpátiát csiholnia irányába/irányukba, főleg mivel egyszerre mutatja őket abszolút underdognak, illetve a legsúlyosabb tragédiákat is félvállról vevő, valami döbbenetes, lakonikus eleganciát sugárzó számkivetettnek; olyasvalakinek, aki munkájába és az életbe egyaránt végképp belefáradt. Napjait legszívesebben a kocsmában, bárgyú játékautomaták zrikálásával tölti, ám a sors elől végül mégsem tud elbújni: a halál szadista gengszterek képében talál rá…

Tematikai szempontból a Violent Cop nem nyújt újat, Kitanó figurájának elődeivel számtalan szamurájfilmben találkozhattunk már, ők ugyanilyen sztoikus nemtörődömséggel néztek szembe a végzettel. Kitanó egy alvajáró bizonyosságával tántorog bele az elkerülhetetlenbe: tudja ott mi várja, csak kurvára nem érdekli.

A rendőrmindennapok egyhangúságát gyönyörűen megkomponált, csendesen szép beállítások zuhatagával illusztrálja. Formai szempontból igyekszik eltávolodni a b-filmek harsány képi világától. Meleg színek, nyugodt kameramozgás és elegáns zongoraszólamok segítségével lavírozik kellemesen unalmasnak ható csendéletek és sokkoló erőszakjelenetek között – utóbbiból a filmben van elég. Bár általában képen kívül kerül rájuk sor, Kitanónak sikerül az erőszakot a néző számára is kellemetlen közelségbe hoznia: néha mintha saját magunk is éreznénk a kínt. Acélos kitartással öklözik nyershússá az arcokat, rugdossák porhanyóssá a földönfekvőt, és az érzelmek leghalványabb nyoma nélkül lövik agyon, aki fegyvertelen – Kitanó világa nem a kegyelem világa; ő nem romantizál, hanem úgy sokkol, hogy bemutatja a valódit.

Az antihősből éppen annak a cseppnyi, ám régimódi moráljának, embersége maradékának köszönhetően válik tragikus figura, amelyet végig rejtegetni próbál. A jakuza elrabolja a szellemileg visszamaradott húgát, ezzel próbálja őt megzsarolni, és a lány kiszabadításakor mindenki otthagyja a fogát. Pozícióját agilis beosztottja veszi át, aki viszont már semmiféle erkölcsi gátlással nem rendelkezik, a drogüzletbe is szívesen beszáll. The rules may change, but the game remains the same.

BOILING POINT (1990, 3x4 dzsú gacu - Október harmadika és negyedike) *****

Hogy mennyi köze van Kitanónak, a filmesnek az általa alakított figurákhoz, azt a Boiling Point esetében két dolog mutatja jól: az eredeti cím a film forgatása kezdetének időpontjára vonatkozik (ezt egy német fanzine-nek nyilatkozta még a kilencvenes években), úgyhogy el lehet képzelni mennyire érdekelte, hogy hangzatos elnevezéssel lássa el a mozit. A másik, hogy a film első tíz percét egy kutyaütő ifi baseballcsapat szerencsétlenkedése tölti ki, szóval izgalomnak vagy urambocsá’ expozíciónak nyoma sincs. A Kitanós flegmaság bizony nemcsak a figuráiban van meg, hogy áldja meg a jóisten.

Masaki a legbénább az összes játékos között, még szép, hogy őt fogjuk a következő másfél órában nyomon követni. A csávó nem egy Karate Kid, lelkesedésnek még írmagja sincs meg benne, szerencsétlenkedése tanúiként ráadásul számunkra is nyilvánvalóvá válik, hogy a baseballnak az égvilágon semmi értelme nincs (felteszem a nem éppen amerikabarát Kitanónak is ez volt a célja), ám az abszurd „játék”, mint a Boiling Point történetének előremutató metaforája, kiválóan megállja a helyét. Hőseink élete a mindennapok helyben járásából és abszurd cselekedeteik konzekvenciáinak megéléséből áll. Újra csak a jakuzának kell közbelépnie, hogy kimentse a fiút és barátait a gyilkos unalomból: Masaki, aki egy benzinkútnál dolgozik, összeszólalkozik a helyi jakuza HMCS-vel. Hogy a kettejük közti ügyet végleg elintézze, Masaki Okinavára utazik, hogy ott az enyhén szólva excentrikus Kitanótól fegyvert szerezzen, illetve mindenféle agyalágyult kalandba bocsátkozzon. Hazatérve rájön, hogy messze nem olyan egyszerű a bosszú, mint ahogyan azt a gengsztermúlttal rendelkező baseball-edzője vele elhitette. Ráadsául a lezárás olyasmit sejtet, hogy az egész történet csak a retyón trónoló Masaki agyszüleménye.

A Boiling Point a kedvenc Kitanó-filmem.

Az egész az abszurditás homokozója (Kitanó figurájának esetében van ennek egy másik olvasata is), a hülyeség rogyásig feldíszített karácsonyfája. Masaki utazása során sokakkal találkozik, akik sok mindent csinálnak, ám tevékenységüknek a történetre semmiféle hatása nincs. A falu gazdaggyereke csúcsmotorral jár, mert szőke. Ezért Masaki beveri a fejét (tipikus agresszív Kitanó poén). Kitanó virágkalapot fon magának, és beveri a barátnője fejét. A váratlan, sunyi, lealázós-fajta erőszak mindig, mindenhol jelen van, csakhogy ez Kitanónál szabadító erejű (ahogy írtam: poén, egy folyamat végkifejlete), robbanás, ami valaminek a végét jelzi.

A Boiling Point az emberi létezés értelmetlenségének kurva nagy mesterműve, ahol a vak akcionizmus az egyetlen létjogosultsággal rendelkező viselkedési forma. És ahogy Kitanó ezt filmre viszi, az a tiszta költészet.

SONATINE (1993) *****

A Sonatine-ben Kitanó első két filmje különbözőnek látszó motívumai egyetlen konklúzív egységgé olvadnak össze: leszámol a gengszterműfaj mítoszaival, és lezárásában a narratív filmes stratégia konvencióitól is elbúcsúzik, egy bokacsuklott részeges világunt eleganciájával.

Murakawa semmit sem szeretne kevésbé, mint felnyalábolni a bandáját, és Okinavára utazni velük, hogy ott két rivalizáló jakuzacsalád között békét teremtsenek. Csakhogy engedelmeskednie kell, a dolgot az ojabun adta parancsba. Mikor megérkeznek, meglepetten tapasztalják, hogy senki nem hívta őket: Az ojabun ottani embere szerint teljesen felesleges volt túrázniuk, ám ennek ellentmondani látszik, hogy egy merényletben két embere is odavész. Murakawáékra is rátámadnak egy kocsmában, így ő jobbnak látja egy időre visszavonulni a tűzvonalból. Bandájának egy vízparti nyaralóban talál búvóhelyet, ott várják ki, hogy az ojabun otthonról utasításokkal lássa el őket. Közben el kell, hogy üssék valahogy az időt…

Ettől fogva a kőkemény gengszterek, ezek a véreskezű jakuzák gyermeteg viccekkel, infantilis játszadozással töltik napjaikat. Kabuki színházat mímelnek, tűzijátékkal fröcskölik be az óceán éjszakai egét, szumóbirkózókat majmolnak - játszanak a percekkel, a visszanyert ártatlansággal.

Kitanó óceánimádata először itt jelenik meg filmen (lásd még: Ano nacu icsiban sizukana umi). A két világ, a gengsztermiliő és a vízparti idill közti átmenetet biztos kézzel rajzolja meg, hihető még legkisebb részleteiben is. Egyaránt magától értetődő hősei számára az ellenség kivégzése és a homokvárépítés.

Csakhogy csalóka a béke, mindegyikük tisztában van a hirtelen jött nyugalom múlandóságával. Még az egymás ellen elsütött poénjaik mélyén is ott rejtőzik a gyilkolás, mert csak így tudják kiélni, felélni a végzet fenyegetését: Murakawa orosz rulettre kényszeríti néhány emberét, és csak ő tudja, hogy a fegyverben nincs töltény (rémületükön meg persze jól szórakozik). Számára sem jelent már az élet semmit, mindössze még utoljára egyszer a sors pofájába szeretne röhögni. Csakhogy a végzet szeret elszórakozni az emberrel, ez egy játékos univerzum: egy nőt sodor az útjába, aki esetleg fordíthat a dolgok végkimenetelén, aki talán megváltoztathatja magát Murakawát is…

Aki ezt most elhitte, sosem látott még Kitanó-filmet.

A rendező hősei közönyét és a halállal szemben mutatott totális ambivalenciáját gyönyörű képekbe öltözteti. A gyilkosok vidéki mindennapjait hipnotikus, igéző zenei csillámokkal festi alá (a szerző Joe Hisaishi, ki más?). Az ember hihetné, hogy az efféle audiovizuálisan dús összetevők csak ízléstelen videoklip-esztétikát eredményezhetnek, ám Kitanó szépérzéke olyannyira brutális, hogy még csak erőlködnie sem kell a csapda elkerülése érdekében.

A film végén Murakawa rájön, hogy a főnöke őt is kijátszotta. A fináléra az ojabun irodájában kerül sor, ám a harcból semmit sem látunk, csupán a fegyverek torkolattüzének hátborzongató gyönyörűségét bámulhatjuk, amint az épület előtt parkoló autók karosszériáján visszatükröződik. Lényegtelen a végkifejlet, annak menete, látványa, eredménye, utóhatása, ahogy lényegtelen az is, mikor Murakawa pisztolyát a halántékához emeli: tudja, hogy az egésznek pont így kell véget érnie.

Ez van.

BUMM.

Az 1991-ben készült Ano nacu icsiban sizukana umi (Azon a nyáron csendes volt a tenger) ugyanezt a fatalista világnézetet viszi tovább, mindössze hősei különböznek, és ők is csak életkorukból kifolyólag: a Kitanóhoz lelkileg legközelebb álló csoport, a tinédzserek világában játszódik. Aztán 1994-ben Kitanó súlyos balesetet szenved, mindössze hajszál híján éli túl. Az esemény némileg megváltoztatja az embert és filmes látásmódját.

A cikk először a Mozinetben jelent meg.

ComiXtúra: SIN CITY - A NAGY MÉSZÁRLÁS ***

A Sin City 3. kötete elsősorban azok számára nyújthat teljes értékű élvezetet, akiknek még nem volt szerencséjük Robert Rodriguez hajszálpontos adaptációjához. A Nagy Mészárlás sztorija ugyanis a 2005-ös filmben feldolgozott három történet egyike. Ráadásul Rodriguez gyakorlatilag panelról-képkockára másolta le a képregényeket, így aztán nem hagyott sokat a képzelőerőnk számára. De ettől függetlenül erősen ajánlott a papírformátum beszerzése is, mivel még a mozgókép sem képes visszaadni Frank Miller utánozhatatlan, és egyedi stílusát.

A sztoriban azt kapjuk, amit a cím ígér: „egy nagy zsíros mészárlást.” A főszereplő most is az előző kötetből megismert Dwight McCarthy, aki jó nagy bajt hoz az óvárosi prostik nyakára egy mocskos zsaru, Jackie Boy személyében. Ha kitudódik, hogy a lányok egy rendőrt nyírtak ki, az felrúghatja az utcalányok és a rendőrség által kötött egyezséget, és ez pedig sötét időket jelenthet Óváros számára. Dwight segíteni akar egykori megmentőin, így megpróbálja a feldarabolt hullát elrejteni, de egy áruló révén a maffia tudomást szerez az ügyről. Ha sikerül megszerezniük Jackie Boy fejét, azzal könnyedén rátehetik a kezüket az Óvárosra és az ott dolgozó prostikra.

A Nagy Mészárlás egy feszültséggel teli, akcióban és meglepő fordulatokban gazdag történet, mindenféle fölösleges sallang nélkül. A cselekmény jól átgondolt, a karakterek szinte mindegyike a város véráztatta, mocskos sikátorainak világába tökéletesen illeszkedő sötét, alvilági figura, a hangulat pedig ehhez illően borús és vészjósló. Az olvasás előrehaladtával a tempó fokozatosan pörög fel, a történet egyre mozgalmasabbá válik, az utolsó oldalakat pedig lényegében már sűrű golyózáporban abszolválhatjuk. A rajzokról nem sok mindent lehet már elmondani, aki ismeri Miller comic-noir stílusát, az tudja jól, hogy mire számíthat. Aki pedig nem, annak meg csak annyit mondok, minél előbb tegyen vele próbát. Miller a képregénytörténelem talán legegyedibb hangulatú univerzumát volt képes megteremteni, mindössze a fekete és a fehér színek ügyes játékával. Ez egy olyan világ, ahol soha sem süt a nap, gyakran vastagon ömlik az eső, a város fényei pedig félelmetes árnyakat vetítenek a tűzfalakra, vagy éppen az ablakok rácsain beszűrődve festenek furcsa textúrát a fülledt motelszobák kopott falaira. A Sin City képregények mozgalmasságát érdekes módon nem az egymást sűrűn követő panelek láncolata adja, hanem pont ellenkezőleg, a gyakran egész oldalakat elfoglaló kompozíciók önmagukban több dinamizmust rejtenek, mint akár több oldalnyi panelerdő. Miller nem véletlenül papíron a leghatásosabb.

A kötet kivitele némi átalakuláson esett át, ami nem feltétlenül vált az előnyére. A legszembetűnőbb változás, az előző két kiadástól eltérő gerinc, amely ezúttal az eredeti amerikai kiadást vette alapul. A mind a hét kötetre elosztott Nancy rajzolat nálunk így már sosem lesz teljes (pláne, hogy a rövidebb történeteket tartalmazó Booze, Broads, & Bullets sem valószínű, hogy idehaza megjelenik), és bár mindez a képregényes polc egységességét tekintve rossz hír, a lényeg úgyis a belbecs. Arról nem is beszélve, hogy némi kárpótlást is kapunk, öt színes (!) oldalnyi borítógaléria, és tíz különböző képregényrajzoló saját, egyoldalas Sin City interpretációjának formájában. Ez utóbbiak közül külön kiemelném személyes kedvencem Sergio Aragonés alkotását, ami egyszerűen zseniális, jómagam percekig vihogtam rajta. A 3. kötet ezenkívül némileg durvább, vastagabb papírt is kapott, amely a színes képek esetében nem túl előnyös, de egyátalán nem zavaró.

Mindent összevetve egy főleg az akcióra kiélezett, gyors, izgalmas és szórakoztató sztorit kapunk, amely a film ismeretében már sajnos nem tartogat számunkra sok újdonságot, de már csak Miller rajzai miatt is kötelező begyűjteni.

Sin City: A Nagy Mészárlás (Sin City: The Big Fat Kill)

Fumax Kiadó

184 oldal

Ára: 2995 Ft

Játékhír: EZ NEM DUKE, EZ WILLIS

Ugyan a hír már végigjárta a sajtót, de mi sem mehetünk el mellette szó nélkül. A Duke Nukem '96 legnagyobb slágere volt: grafikailag lenyomta a Doom-ot, játékmeneténél hangulatosabbat akkor és tökösebb antihőst azóta sem termelt a játékipar (mely szó akkoriban még nem is létezett). Modok és kiegészítők tucatjai tartották a lelket a büntető egyszavasokkal operáló Duke-ban, majd egy szép napon jött a bombahír: készül a mindent elsöprő ~~második rész~~ folytatás.

A sztorit innentől mindenki ismeri: a Duke Forever azóta is rendszeres szereplője a híreknek, időnként fel-fel bukkan egy kép vagy videó, mely újabb reménysugarat gyújt a keménymagos rajongók szívében, de a játék azóta sem készült el. Sejthető, hogy ez a prodzsekt már többször kukába került, ám úgy tűnik, a lelkesedés erősebb a józan észnél és a halottaiban nyugodni nem tudó Duke-ot rendszeresen feltámasztják a 3D Realms (?) titokzatos fejlesztői. A témát manapság már leginkább csak egy bulvárhír komolyságával lehet kezelni, a hardcore duke rajongókon kívül már senki sem képes komolyan venni.

Aztán a napokban kiszivárgott egy új kép, majd egy trailer is. A Bruce Willis-re hajazó Duke inkább tűnik egy rajongói artwork-nek, semmint valódi fejlesztői grafikának. A trailer azonban már szilárdabb bizonyítéka lehet annak, hogy a Duke Nukem Forever egyszer tényleg elkészül. Hasra nem estünk tőle, leginkább csak a rajongók szívét lobbanthatja lángra. Többek között azért, mert azóta a játékvilág már többszörösen kielégítette az agyatlan hentelésre vágyók igényeit (Painkiller, Serious Sam), s azért is, mert a játékok felé támasztott elvárások gyökeresen megváltoztak (ami elsősorban financiális szempontból létfontosságú), ez utóbbi pedig azt vonhatja maga után, hogy ez a Duke már nem az a Duke lesz (ahogy a Doom 3-nak sem sikerült visszahozni a régi klasszikus hangulatát). Az újragondolás működhet, és talán szükséges is ahhoz, hogy a prodzsekt eladhatóvá váljon, ám kérdéses, hogy mennyire van nekünk erre szükségünk.

Elkészül valaha? Kell ez nekünk? Franchise-püfölés, szellemprodzsekt vagy csak egy médiahack? Oszd meg velünk véleményed, boncoljuk szét az elmúlt évtized legnagyobb bulvárlegendáját.

Filmbemutató: CLOVERFIELD (a remélem végső) trailer

Mindenki tudja mi az ábra, ugye? Valami bazi nagy szörny szétkúrja New Yorkot, JJ Abrams pedig röhög a markába a jól sikerült vírusmarketing láttán.

Könyv(nem)ajánló: Joe Eszterhas - ÖRDÖGI KULCS HOLLYWOODHOZ

Az évszázad legpocsékabb fordításával boltokban a magyar forgatókönyvíró-fenegyerek új bestsellere

A középszar Amerikai rapszódia és a briliáns Hollywoodi fenevad után váratlan gyorsasággal idehaza is megjelent Joe Eszterhas vadonatúj szösszenete, a The Devil’s Guide to Hollywood: The Screenwriter as God.

Kedvenc hun fenegyerekünk, aki egész életében azt hitte, apja zsidó menekült, míg rá nem jött, hogy épp ellenkezőleg: háborús bűnös (erről szól a Music Box), aki elszerette legjobb barátja feleségét, aki hárommillió dollárt kaszált egyetlen forgatókönyvéért (Elemi ösztön), és aki hat éve majdnem megpusztult torokrákban – nem sok újdongásot tartogat a Hollywoodi fenevad rajongóinak; könyve amolyan megbizhatóan szórakoztató olvasmány.

Pontosabban kalauz: anekdoták, bölcsességek és vaskos beszólások gyorsan emészthető, laza elegye 400+ oldalon keresztül. Amelyre mondjuk három csillagot adtunk volna, és gyorsan elfelejtjük, ha nincs AZ A FORDÍTÁS.

The horror, the horror...

Míg az első két könyvet Komáromy Rudolf ültette át magyarra (méghozzá ügyesen), addig a Devil’s Guide egy Rákócza Richárd nevű emberhez került. A JLX, Laux József (ex-LGT) kiadója döntött így. Az eredmény egy olvashatatlan, felfoghatatlan, csapnivaló kötet – A HAZAI KÖNYVKIADÁS SZÉGYENFOLTJA.

Nem elég, hogy Rákócza stílusa egy fordítószoftverét is alulmúlja, és minden kifejezést szóról szóra, tükörben fordít; nem elég, hogy mondatok értelmét változtatja meg negatívról pozitívra és fordítva (az osztogatnak és a fosztogatnak dilemmája); nem elég, hogy sorozatosan elgépeli a neveket (Robert Evans előbb Raymond Evans lesz, aztán Robert McEvans); nem elég, hogy lusta kikeresni a magyar címeket a port.hu-ról, de FINGJA SINCS SEM A FILMGYÁRTÁSRÓL, SEM HOLLYWOODRÓL.

Azért elég nagy bátorság így filmes témájú könyvet fordítani.

Már a magyar cím is ferdítés:

„Ördögi kulcs Hollywoodhoz – Miért Isten a forgatókönyvíró.” Miért kulcs, miért nem útmutató? Ezek szerint Isten is forgatókönyvíró? (Végül is, lehet…) Vagy hogy a francba értsük ezt?

Aztán jönnek a durvulások: „Bruce Willis Add drágán az életed! című filmje...” Sylvester Stallone kasszasikere, a „Sziklamászó.” Nem láttad? Dehogynem! Emlékszel: ott mászik a sziklán. És Spielberg felülmúlhatatlan klasszikusa, „az ÁLLKAPCSOK!” Érted… JAWS!

Sírva röhögnék, ha nem lenne olyan kínos az egész. Azt már mondanom sem kell talán, hogy ferdítőnknek lövése sincs a forgatókönyvírásról, de a legalapvetőbb szakkifejezésekről sem, sőt azt is megkérdőjelezem, hogy egyáltalán angolul tud.

Szerinted mi a sound stage? Rákócza szerint „hangosszínpad.”

Szerinted mi a postwork rewrite? Rákócza szerint „postamunka átirat.”

Szerinted mi a high concept? Rákócza szerint „magasröptű koncepció.”

Szerinted mi a con artist? Rákócza szerint „csalóművész.”

Szerinted mi a project development? Rákócza szerint „ingatlanfejlesztés.”

Szerinted mi a jó büdös lópikula az a screen credit? Rákócza szerint „vászonhitel.”

És teszerinted, de őszintén: mit jelenthet az, hogy the film bombed? Mert Rákócza szerint azt, hogy „a film robbant.”

AZT HISZED, EZZEL VÉGE?

Eszterhas: my typwriter had a cameo in the movie.

Rákócza: „az írógépem KÁMEA LETT A FILMBEN.”

Megnéztem a google-ön, mi a tököm az a kámea: „Domborműves ábrázolással díszített drágakő.” Szóval Joe Eszterhas írógépe a Kicsorbult tőr című filmben domborműves ábrázolással díszített drágakövet alakít. Strange, isn’t it? We're not in Kansas anymore, Toto!

Rákócza egyébként a társszerzője Dopeman Könyvet akartok, nesztek! című önéletírásának, társszerzője egy budapesti idegenvezető Szökőár testközelben című cunamis tényregényének, illetve szerzője a Szeretlek – Hogyan mondjam el? (Ötletek – gondolatok) című hasznos kézikönyvnek.

Oh, and the ultimate mindfuck:

First draft screenplay = első csapolású forgatókönyv.

WHY SO SERIOUS??? The Dark Knight-előzetes

Minden további szöveg felesleges.

Tévékritika: SANCTUARY, 1. szezon, 1-8. epizód ***

Szeretek nézőként kellemesen csalódni, mivel igen ritkák az ilyen kegyes pillanatok a sorozat- és filmnyűvő sivár éjszakai életében, de hála a Sanctuarynek, végre újra megízlelhettem a meghökkenés okozta euforikus élmény édes és kábító örömét. Persze egy ilyen túlságosan lelkes kezdőmondattal nem akarok senkit sem gyanútlanul félrevezetni, sem pedig azt a hamis első benyomást kelteni, hogy itt most egy titkos remekművel van dolgunk, ami felett eddig talán elsiklott éber figyelmünk, mert erről szó sincs. A Sanctuarynek is bőven kijutott a látványos és könnyen kitapintható gyenge pontokból, amelyek kellőképpen lerontják az (amúgy rossznak még mindig nem nevezhető) összhatást, ettől függetlenül mégis nyugodtan ki merem jelenteni, hogy számomra ez a sorozat kétségkívül az év egyik meglepetése volt (low budget pályán természetesen), minden hibája ellenére.

De itt álljunk is meg egy pillanatra, az előző mondattal kapcsolatban ugyanis több mindent tisztázni kellene. Az egyik az, hogy a Sanctuary tulajdonképpen nem is klasszikus tévésorozat, mert tévében a mai napig nem vetítették, hanem egy ún. direct-to-web sorozat, ami azt jelenti, hogy az egyes epizódok kifejezetten az internetre készültek, és (egyelőre) ott is tekinthetők meg. Azt, hogy ez mennyire jó ötlet, illetve mennyire működhet jól a jövőben, én nem akarom most itt megítélni, mindenesetre azért érdemes megjegyezni a Sanctuaryt ebből a szempontból is, ami nem elhanyagolható médiatörténeti tényező: ez a sorozat ugyanis az online felület kizárólagos filmes médiumként való felhasználásának egyik újabb úttörő állomása. A másik dolog pedig a költségvetéssel kapcsolatos: annak ellenére, hogy a Sanctuary diadalát low budget pályán könyveltem el, még nem jelenti azt, hogy ne költöttek volna rá sok pénzt, hiszen a sorozat Guiness rekorder lett, persze a maga kategóriájában (legdrágább webre szánt sorozat), ennek ellenére természetesen a költségvetése még mindig meg sem közelíti mainstream társaiét.

És ez sajnos meg is látszik rajta. Ha valami miatt cikizni lehetne a Sanctuaryt, akkor elsősorban a béna akciójelenetek, a halovány vizuális effektek és a sokszor zavaróan művi green screen technológián alapuló látványvilág miatt lehetne. A másik negatívum már nem vizuális, hanem dramaturgiai: az epizódok ugyanis mindössze 15-18 perc hosszúságúak, emiatt aztán a történetvezetés eléggé csapongó és darabos, valahogy nem áll össze egyetlen egésszé, nem beszélve arról, hogy negyedóránként mindig át kellett élnem azt kellemetlen és idegesítő érzést, hogy „már vége is?!” De hiába ment a pénzhiány a látvány rovására, hiába az elvarratlan és a megfelelően ki nem bontott cselekményszálak, én mégis könnyen megbocsátottam mindezt a sorozatnak.

Hogy miért? Az atmoszféra, kérem, az atmoszféra. Nem tagadom, engem – sántikáló effektek ide vagy oda - simán meg lehet venni, ha a film/sorozat hatásosan megteremtett és végigvezetett atmoszférával rendelkezik (ezért is vagyok oda például Shyamalan sokak által lenézett és szívesen ócsárolt munkásságáért), ami a Sanctuaryre hatványozottan igaz. „Sanctuary For All”, azaz „Menedék Mindenkinek”, szól a sorozat mottója, a központi helyszín ugyanis nem más, mint ez a címbeli menedékhely, ahol Dr. Helen Magnus (Amanda Tapping) és lánya, Ashley (Emilie Ullerup) különféle szörnyeknek és mitikus lényeknek nyújt önzetlenül biztonságos óvóhelyet. Ide csöppen egy rejtélyes mészárlás és egy biológiai rendelleneséggel együtt élő kisfiú miatt a fiatal pszichológus, Dr. Will Zimmermann (Robin Dunne), aki végül úgy dönt, hogy velük marad és részt vesz a kalandokban, amiben bizony bőven van és lesz is még részük mindannyiuknak.

A Sanctuaryben valamiért kivételesen jól működik az amúgy eltúlzott műfajkeveredés, illetve a bizonyos zsánerek közkedvelt motívumainak rapszodikus mixelése, amelyek közül hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe: a scifi (pl.: tér és idő manipulálásával végrehajtott teleportálás) mellé kapunk bőven például darkfantasyt és gótikát (pl.: a szörnyek vagy az 1800-as évek végi London és a Hasfelmetsző Jack-mítosz), kalandfilmbe illő régészeti kutatásokat, történelmi eposzokat idéző titokzatos múltbeli eseményeket és okkultizmust (a három boszorkány) stb. Ez a sokszínűség ahelyett hogy kioltaná és lassan felszámolná magát, teljes mértékben működik, mert a készítőknek sikerült egy egyéni és hangulatos világot teremtenie, ami nem mondható el bármelyik sorozatról. A Sanctuary sötét és magával ragadó világába pedig én bármikor szívesen visszatérnék, de eddig sajnos csak nyolc webizód készült el (amelyek online meg is vásárolhatóak), és csak remélni tudom, hogy előbb-utóbb jön majd folytatás. Sok a lehetőség ebben a sorozatban, kár volna veszni hagyni.

A hús barokk dekonstrukciója - Chang Cheh filmjei, 2. rész

SHAW BROTHERS-SOROZAT, 4. A cikk első része itt olvasható.

A ”millió dolláros rendező”

A Shaw Brothers rendkívül szigorú, munkatáborhoz hasonló forgatási rendszere (szinészeik nagytöbbségének kötelező volt a stúdió területén felállított „szállókon” lakniuk), illetve az a drákói szabályrendszer, amely még a főnökség által megkívánt viselkedést és életstílust is pontokba szedte, ha a jó hangulatot nem is, a totális kontrollt mindenesetre garantálta. A Shaw Brothers Színészképző Központjából sorra kerültek ki a saját nevelésű művészpalántáik, akik általában kaszkadőrként kezdték. Miután Wang Yu lelép Tajvanra, Chang Cheh kénytelen újabb, potenciális sztárok után nézni, és a friss arcok közt főleg kettő kelti fel a figyelmét: Ti Lung és David Chiang.

Bár valóban híressé, a hetvenes évek elejének legnagyobb sztárjaivá a közös filmjeiknek köszönhetően váltak, Chang először külön-külön szerepeltette őket, mintegy megalapozva azt a filmes személyiségüket, amelyet későbbi közös munkáikban, egymás segítségével bontottak ki sikerrel. Chiang a magányos, intellektuális hős perszónáját öltötte magára (Utazó kard, Vándor kardforgató, Az éneklő gyilkos), ám a karakterből igazi mélységeket csak a Ti Lung társ—főszereplésével készült, elsöprő sikerű kaland, akció- és wuxia filmjeikben tudott kihozni. Ti Lung a meggondolatlan fiatal erő megtestesülése, ám ami mindkettejükben közös, az a halál szakadatlan keresése, sőt, ez Chang Cheh összes figurájában megvan, náluk a kegyetlen elmúlás a transzcendencia lényege, egy orgazmikus, a földi szenvedéstől megszabadító pillanat. A hősi halál maga az akcionizált glamúr, általa a halandók mítoszokká lesznek. A hősi nirvánát elérendő, a figurák vakon rohannak a végzetükbe, mérlegelés, intellektuális sorsvetés nélkül. Emiatt gyakran támadják Chang Cheh filmjeit, anti-intellektualitást vetve a rendező szemére, ám ez a vád távolabb már nem is állhatna a valóságtól, sőt: Chang hősei a harcművészeti film talán leges-legárnyaltabbjai. Opresszív mikrokozmoszukból a legendává válás az egyetlen kiút. Radikális individualizmusuk, amely a hatvanas évek terméke, ezt az egyetlen megoldást adja kezükbe, a kiontott vér és az eksztatikus fájdalom végső apoteózisát, mégsem igazán romantikus figurák, inkább öngyilkos hajlamú önzők.

Ti Lung és David Chiang filmjei erre kiváló példák. Az új félkarú kardozó fiatal hőseit az establishment csalja tőrbe, elragadják tőlük értékeiket, elveiket, sárba tiporják az ifjú büszkeséget, és lezárásként még a testüket is elpusztítják. Hiába a Ti Lung által alakított szerencselovag megkérdőjelezhetetlen becsülete, kettéhasítva, torzóként végzi, barátja pedig az összes elvét és meggondolást félretéve rohan bosszút állni érte (bár ez nem egyértelmű, barátja halála lehet hogy csak ürügy a saját levágott kezéért indított bosszúhadjáratban?): egymaga végez kétszáz ellenféllel, vérbe borítva a Halál Hídját (a finálé a hongkongi filmipar máig leghíresebb utolsó húsz perce, és akkor John Woo Gyilkos-át is számításba vettem).

De a Boorman-féle Point Blank újrájaként értelmezhető klasszikus Bosszú! is ilyen alapokon nyugszik: Ti Lungot szó szerint széjjelszabdalja a kisvároson basáskodó gengszterbanda, álnok felesége ráadásul összeszűri a levet a bosszal. A férfi öccse (Chiang) a halál melankólikus angyalaként andalog vissza a városba, hosszú évek távolléte után. Talpig fehérbe öltözve, végtelen hidegséggel metszi el a torkát vagy belez ki mindenkit, akinek a bátyja kivégzéséhez köze volt. Lezárásképpen egymaga megrohamozza a banda főhadiszállását – egyedül több tucat ellen? Kit érdekel? Chang Cheh hőseit semmiképpen.

Hasonló orgiasztikus vágóhídfináléval rendelkezik Chang 1972-es remekműve, a Shantungi boxoló is (eredetiben Ma Yong Zhen, ez egyben a főhős neve. A főszerepet Chen Kuan Tai játssza, akinek ez a film indította be máig aktív karrierjét.). Ma a félórás szabdalkozás legelején baltát kap a gyomrába, és a hátralévő időt disznóként vérezve hörgi, püföli, csonkolja, dühöngi végig. A realizmushoz ennek persze semmi köze, ő már nem ember – ahogy korábban írtam: legenda.

Shaolin kulturgút

Hogy mennyire népszerű akkoriban a Ti Lung-David Chiang páros? Még Bruce Lee filmjeit is maguk mögé utasítják bevétel szempontjából. A hetvenes évek eleje az övék, nincs mese (egyik legnagyobb sikerüknek, a Vértestvérek-nek épp most készült el a re-make-je, Jet Livel és Andy Lauval a főszerepben). Ám Chang Cheh és a stúdió egyaránt váltani akar, ami 1974-ben meg is történik. A gyerekképű Alexander Fu Sheng a Shaw Brothers egyik legnagyobb sztár-reménysége, Chang Cheh pedig örömmel ad neki főszerepeket: a komédiához is konyító Fu Shenget a közönség jó szívvel fogadja, a srác először érdekes színfolt, később pedig már szupersztár: viccelődése felüdülésként hat a kőkomoly Lung-Chiang páros uralkodása után.

Első nagyobb szerepét a vérforraló módon bárgyú Rendőrerő című akciófilmben kapja, amely inkább a fakabátok izzadtságszagú propagandája, mint koherens mozi – bár mivel már pár perc után elteszik láb alól, a karrierjére nem nyomja rá túlságosan a bélyegét.

Fu Sheng már főszereplője a Két hős-nek, amely az első film Chang Cheh úgynevezett Shaolin-ciklusában (Két hős, Férfiak a monostorból, Shaolin harcművészet, Az öt shaolin mester, Shaolin tanítványok, Új shaolin harcosok, Shaolin templom) a shaolin kolostor elűzött szerzeteseinek kalandjait bemutató filmsorozatában. Ezekben a filmekben inkább formai, műfaji újításokkal találkozni, mint tartalmi bővítményekkel, annak ellenére, hogy a shaolin hősök ugyanúgy nem rettennek vissza a kínoktól, mint a Chang ouvre-beli elődeik, ám céljaik nemesebbek, személyiségük tisztább.

Chang és akciókoreográfusai olyan komponenst visznek bele a Shaolin-ciklus filmjeibe, amelyet ezek után több száz olcsóbb, rosszabb (vagy éppen csak stúdiófüggetlen) kungfu-film másol majd le: ez az úgynevezett „tréning-szekvens”, amely szinte azután kell sorra kerüljön, miután a hőst az expozíció konfliktusának kibontásakor valamilyen megaláztatás éri. Ő önmagát egy új stílus vagy egy addig ismeretlen módszer segítségével általedzve néz végül szembe az ellenséggel. Természetesen valami hasonló már a Félkarú kardozó-ban is felbukkant, ám csak a Shaolin-filmekben válik rituálévá.

Chang Cheh ekkoriban nem tud bukni: a Shaolin-filmek is óriási sikert aratnak, ám miattuk a korábbi arany tojást tojó tyúkjait sem hanyagolja el, sőt, karrierjének e két szálát összehozza: Ti Lung, Chiang és Fu Sheng több közös filmben is felbukkan (pl. Az öt shaolin mester). Ennek a „mindent, mindenkit bele ugyanabba a produkcióba”-attitűdnek a kulminációja a Jin Yong klasszikus regényei alapján készült Bátor íjász-filmek.

Jin Yong a huszadik századi wuxia siaosuó legnagyobb mestere, a legolvasottabb ázsiai bestsellerszerző (angol nyelvterületen Louis Cha néven is ismert). A Bátor íjász-filmek Jin Yong A sasokra vadászó hősök legendája című monumentális regénye alapján készültek (amely könyv maga is csak része az író un. Kondor-trilógiájának). Természetesen oka volt annak, hogy Chang Cheh, aki egyébként ki nem állhatta az adaptációkat, egy regény megfilmesítésére adta a fejét (a forgatókönyvet természetesen nem ő, hanem már-már nevetségesen munkabíró íróöszvére, Ni Kuang hozta össze): a hetvenes évek második felében ijesztően visszaesett a mozik látogatottsága a televíziónak köszönhetően, és az emberek leginkább a wuxia tévésorozatok bámulása céljából maradtak otthon. A konkurencia legyőzése érdekében a Shaw Brothers nekiállt a négy egész estés filmből álló Bátor íjász-szériának, ám azt az apró tényt kihagyták a számításból, hogy a lendületes sztorikban gondolkodó Chang Cheh teljesen alkalmatlan a kismillió karaktert felvonultató, lépten nyomon más irányt vevő, állandó pöcsölést igénylő történet kifejtésére (ez neki magának is csak forgatás közben esett le). A Bátor íjász-filmek számomra teljesen nézhetetlenek: unalmas, összecsapott akciójelenetek próbálnak a narratív káosz felszínén maradni, sikertelenül.

A Shaw Brothers mentségére legyen mondva, hogy korábban már több kiváló wuxia siaosuó-adaptációt is legyártottak, Chu Yuan például a Gu Long-feldolgozásokból csinált karriert magának, de ez már egy másik történet.

Mérges emberek

„Poison clan rocks the world!” – minden becsületes kungfufilm-rajongó ismeri ezt az ismeretterjesztő csatakiáltást, az Öt venom örökérvényű kinyilatkoztatását (direkt nem fordítom le, angolul sokkal jobban hangzik). Hogy kikből áll ez a banda? Név szerint: Kwok Choi, Chiang Seng, Sun Chen, Lo Meng és Lu Feng – ők Chang Cheh karrierjének utolsó komolyabb truppja, a végső nagy szakasz meghatározó előadóművészei. Előadóművészek, és nem színészek, mert inkább akrobatáknak mondhatók, mint Thália kínai papjainak (és ha vannak Tháliának kínai papjai, akkor vajon a shaolin kolostorban kell keresni őket? Az agyam szétrobban…) Ám még így sem pontos a meghatározás, mivel Chang Cheh Tajvanról importálta át őket Hongkongba (az ottani kaszkadőrök közül válogatta őket), miután több, a saját független cége és a Shaw Bros által koprodukcióban készített tajvani munkája (pl. Marco Polo) megbukott.

Egyik-másik venom már a Bátor ijász-filmekben vagy a Haditengerészeti kommandó-ban (1977) is felbukkan. A Fu Sheng főszereplésével készült Kölyök a kínai negyedből című produkcióban (1977) már komolyabb szerepeket kapnak (ha valakinek van kedve, utóbbi fináléját hasonlítsa össze DePalma 1983-as Sebhelyesarcú-jának utolsó negyedórájával – lesz ám meglepetés!), ám az első olyan Chang Cheh mozi, amelyben mind feltűnnek, a klasszikus Öt venom, ez a máig talán legkedveltebb un. old school kungfufilm. A lelkesedést megértem, még ha nem is osztom: sajnos karrierjének ezen a pontján Chang már túlságosan is a különböző gimmick-ek segítségére támaszkodik, és egyre inkább lemond arról, hogy koherens, narratív gerincet fabrikáljon filmjeinek.

Persze éppen ilyesmitől indul be a fanboy: adva van öt tanítvány, akik mind különböző, állati eredetű stílusokat tanultak el ugyanattól a mestertől, jelesül a varangy-, a százlábú-, a kígyó-, a skorpió- és a gyík-stílusokat. A hatodik, zöldfülű tanítványnak kell rendet vágnia közöttük, mivel mióta elhagyták mesterüket, a klán egyes tagjai bűnözésre adták fejüket. Hogy pontosan kik közülük a véres kezű gyilkosok, azt az újoncnak kell kiderítenie – és máris kész a kungfu-krimi receptje!

Annak ellenére, hogy a venomok Chang Cheh összes felfedezettje közül a legkevésbé kiforrott színészi kvalitásokkal rendelkeznek, harcművészeti képzettségük agyzsibbasztó, és mivel az egészet Robert Tai hihetetlen koreográfiája segíti, nem csoda, hogy a rajongók máig megőrülnek értük (az itt-ott a Bava színsémaira hajazó világításról már nem is beszélve). A film bevételi szempontból közepesen sikeresnek bizonyult, amely elegendő volt további venom-filmek beindítására. Chang Cheh összesen tizenegyszer rendezte őket, ezen hagymázas, díszleteiben, kosztümjeiben totálisan irreális barokk szadi-víziók közül a Nyomorék bosszúállók (1978) a legemlékezetesebb.

Valaki fogjon le: Chen Kuan Tai feleségét a lábaitól, kisfiát a kezeitől szabadítja meg két ismeretlen. Az asszony belehal (és ezzel el is búcsúztunk a film egyetlen nőfigurájától – hiába na, Chang Cheh az Chang Cheh!), a kiscsávó azonban meglehetősen nyugodtan fogadja a történéseket. Chen egyszerre ér haza túl későn és mégis időben: a családi csonkítást már nem tudja visszacsinálni, de a két kellemetlenkedőt azért felkoncolja. Tíz évre rá apa és vaskezekkel kiegészült fia a város rémei: aki csak ferdén néz rájuk (és az Kínában elég gyakran előfordul), azt máris megszabadítják egy tartozékától. A vándor árust megvakítják, a kovácsot süketnémává verik, Sun Chiennek a lábait amputálják, Chiang Sengnek pedig addig szorítják satuba a fejét, amíg az összes IQ ki nem csordul belőle. Tiszta szerencse, hogy a kriplikommandót egy jó szándékú mester a szárnyai alá veszi, és kiképzi őket a hátrányos helyzetűek harcművészetére.

A Nyomorék bosszúállók, az valamilyen remekmű, csak nem a szokásos, orsonwelles-i, kuroszavai értelemben. Bizonyos szempontból Chang életművének epitómája: a morbiditás és a kegyetlenség már nem csak motívum, hanem világépítő erő. Az „ember embernek farkasa”-direktíva filmes alkalmazásánál tovább megy, végigviszi a kísérletet: a hús brutalitás általi átformálása filozófiává lesz. Mindez egy csiricsáré cukrospapírba öltöztetett világ által közrefogott, pszichopata tervezte jelmezekbe öltöztetett kísérleti nyulak által elmesélve. Grand guignol végállomás: későbbi, még ennél is extrémebb filmjei, pl. az Öt ninja elem már nem képesek hozni ugyanezt a morbiditást.

Függöny

Tiszta szerencse, hogy az utókor emlékezik: ha a rajongók lankadatlan szeretete nem létezne, ha Tarantino nem zengené szüntelenül Chang Cheh dícséretét, ha, ha… A kommersz rendezők feledésének pokla várná? Bár még az is jobb lehet annál a kínnál, amelyet dicsfénye leáldozta után megszenvedni kényszerült: a nyolcvanas évek vesszőfutását, bukást bukásra halmozva, az olcsó produkciókat, az isten háta mögötti független filmeket, ő, akinél valaha nem volt nagyobb. Utolsó filmjét 1993-ban rendezte, csak a lexikonok jegyzik.

Csakhogy szerencsére nem merül el a semmiben, Chang Cheh-revival van, a filmjei sorra jelennek meg dvd-n (nem nálunk), és kritikusok frissebbnél frissebb generációi értékelik újra az életművét. Megérdemli: kevesebb nála jelentősebb filmes forradalmár létezett.

Filmbemutatók: TANTEI MONOGATARI, ASTERIX AZ OLIMPIÁN, AN EMPRESS AND THE WARRIORS

Miike nem lassít, a Sukiaki Western Django elkészülte után kb. 2 perccel máris itt az új filmje, a Tantei Monogatari (Krimi), amely nem az azonos című, 1983-as, Juszaku Macuda főszereplésével készült klasszikus detektív-történet re-make-je, szerencsére.

Kinek tetszett az első két Asterix film? Nekem nem, bár a Kleopátrás valamivel jobban sikerült mint az első, az egy katasztrófa volt. A harmadik részt jövő év elején mutatják be, a látvány elsőrangú. Delon mint Julius Caesar? Inkább nézném már őt abban a Johnnie To-filmben, ami még márciusban be lett ígérve...

A nyolcvanas évek végének-kilencvenesek elejének egyik hongkongi csodagyereke, Ching Siu Tung (Chinese Ghost Story, többek között) az An Empress and the Warriors című nagyköltségvetésű eposszal igyekszik életet verni a karrierjébe - hogy mekkora sikerrel, majd elválik: lesz benne Donnie Yen, aki most Ázsiában nagyon megy, meg Kelly Chen, a cantopop egyik szupersztárja, de maga a film sajnos a túldíszletezett, lélektelen újmódi wuxia-eposzok sorába látszik beleilleni.

Free Cinema, 2007. december 12.

Éves áttekintés.

http://uj.tilos.hu/online/2007/12/13/1700.mp3
http://uj.tilos.hu/online/2007/12/13/1730.mp3

Könykritika: Stephen King - CHRISTINE

Smack my bitch up!

Filmkritika: SILENT NIGHT, DEADLY NIGHT (USA, 1984) ****

"You see Santa Claus tonight, you better run boy, you better run for ya life!"

A Télapó büntet

Ha már úgy döntöttünk, hogy karácsonyi filmekről írunk, akkor most hagyjuk a francba az elcsépelt szirupos családi vígjátékokat, meg a nyálas, csöpögős romantikus baromságokat, és koncoljuk véres cafatokká a meghitt ünnepi hangulatot. Méghozzá fejszével!

A Télapó alapfelszerelése általában az ajándékokkal csurig megpakolt puttonyból, valamint egy rénszarvas meghajtású szánból áll. Fejszét már jóval ritkábban látni nála, bár nem kizárt, hogy az északi sarkon, központi fűtés híján, azzal aprítja a tüzelnivalót. A Silent Night, Deadly Night Télapója szerencsére nem fát hasogat vele, hanem embereket.

Bár a horrorrajongóknak igazán szimpatikus volt ez az akkoriban még eredetinek számító alapvetés, az átlag-amerikai családanyák már kevésbé voltak oda a halálosztó Télapó ötletétől. Így aztán a gyermeki lelket túlvédeni akaró felháborodott szülők, nekiálltak bőszen protestálni a film ellen. A dolog egyébként nem csak őket zavarta, jó néhány kritikus is kirohanást rendezett a film láttán, a hírhedt Ebert/Siskel kritikus duó például egészen odáig ment, hogy saját Tv-műsorukban hangosan felolvasták a film stáblistáját, és minden név után odabiggyesztették a „shame”, vagyis a "szégyen" szócskát. Azóta persze sok vér lefolyt már a havon, és manapság már csak mosolygunk az ilyen túlreagált hisztiken, hiszen a gyerekek a film bemutatása után 23 évvel sem bújnak reszketve a takaró alá a karácsony szó hallatán. Mellesleg a Silent Night, Deadly Night azóta egy 5 részes szériává bővült, és már egy remake is tervbe van véve.

Az 5 éves Billy szemtanúja volt, amint egy Télapónak öltözött rabló végzett a szüleivel. A fiú árvaházba kerül, ahol az emlékek tovább kísértik, és az sem segít neki a feledésben, hogy a vasszigorú Főapáca minden apróságért megbünteti. 10 évvel később, Billy jóképű, életerős fiatalemberré cseperedik, és egy játékboltban dolgozik. A seggfej kolléga állandó cseszegetését leszámítva, kiegyensúlyozott az élete és lelkivilága, bár a piros ruhás ajándékdíler látványától még most is meghűl benne az ürülék. Karácsony alkalmával főnöke remek ötlettel áll elő, miszerint Billy lesz a játékbolt Télapója. Ezzel igazából még nincs is semmi baj, hiszen bár hősünk fázik kissé a dologtól, végül sikeresen megbirkózik a feladattal. Amikor azonban szemtanúja lesz annak, hogy a titokban imádott kolléganőn, a seggfej kolléga szexuális erőszakot kíván elkövetni (meg akarja dugni) a raktárban, Billy agya ledobja az ékszíjat, és elkezd gyilkolni. Úgy ahogy van, télapóruhában.

Nem értem, ezt a kavarást a film körül. Itt szó sincs a Télapó-mítosz átértelmezéséről, mindössze csak egy magát Télapónak képzelő bekattant tinédzser ámokfutását láthatjuk, a klasszikus 80-as évekbeli slasherek stílusában. Ráadásul Billy valójában egy szeretnivaló figura. Az őt megformáló Robert Brian Wilson, az angyali ábrázatával és kidolgozott felsőtestével már eleve úgy néz ki, mint aki egy alsógatyareklám plakátjáról mászott volna le. Sőt, olyannyira ártatlan, hogy amikor egy giccses zenei blokk keretében bemutatják a felcseperedett lelencgyerek játékbolti mindennapjait, láthatjuk, amint a Whiskyvel való kínálást visszautasítva, büszkén mutatja fel az általa sokkal jobban preferált dobozos tejet. Hát ki rettenne meg egy ilyen tisztalelkű és absztinens tinédzsertől? Pedig elnézve a hányattatásokkal teli gyermekkorát, egyátalán nem csoda, hogy bekattant. Az árvaházban már eleve belétukmálták, hogy a szex bizony „naughty” dolog, és hogy „punishment” jár érte. (Az igazán félelmet keltő alak, az árvaházat vezető főapáca, szerintem tőle kellene inkább a gyerekeket megkímélni.) Ez aztán végig is kísérte szerencsétlen hősünk életét, de mint tudjuk a hormonok erősebbek még Isten szavánál is, így a szexuális frusztráció keveredve a múltban átélt szörnyűségek emlékével, egy időzített bombát csinált belőle. A szex és erőszak együttes látványa pedig berobbantotta az egészet.

A film nem egy túl véres darab, de mindenképpen érdemes megemlíteni Billy mészárló körútjának két legemlékezetesebb, és egyben legkeményebb gyilokját. Az egyik a legendás sikolykirálynő Linnea Quigley (aki jó szokása szerint itt is villant csöcsöt) „felszarvazása”, a másik pedig egy szánkózó suhanc menetközbeni lefejezése. Mindkettő igazán ötletes és elismerésre méltó trükkmesteri munka. A film báját az olyan humoros jelenetek adják meg, mint például amikor a járőröző rendőrök arról beszélgetnek, hogy hihetetlen, hogy karácsony este azt a parancsot kapták, hogy vigyék be a Télapót. De számomra örökké feledhetetlen marad az a kissé morbid jelenetsor is, amikor az egyik túlbuzgó rendőr kilyuggatja az árvaház felé tartó Santát, akiről nem sokkal később kiderül, hogy nem más, mint (az addigra már néhai) O’Brian atya, az árvaház azévi Télapója.

A Silent Night, Deadly Night nagyrészt a Halloween típusú slasherek sémáiból építkezik, mégis számos eredeti ötletet is felvonultat. Könnyed hangulata miatt abszolút komolyan vehetetlen, de ugyanakkor tisztes távot tart a vígjátékká válástól, és szerencsére megmarad a horrorfilm keretein belül. A sztoriban azért akadnak itt-ott homályos foltok, de a film ezen hibái ellenére is kiváló szórakozást nyújt, és tökéletesen alkalmas az ünnepi giccsfilm-áradatban megfáradt agyak stimulálására. Gyilkos Télapó Billy pedig a maga módján igazi kultikonnak tekinthető, nekem legalábbis mostantól az ő megszállott tekintete fog eszembe jutni minden egyes piros ruhás, szakállas szaloncukker-adagoló idióta láttán. Lehet, hogy a tiltakozóknak mégiscsak igaza volt?

Trailer:

Bioshock

Közepes méretű balhé színesítette az év legjobban várt pszichedelikus-lövöldözős játékénak utóléletét, miközben egy BAFTA díj is becsúszott. Előbbi a kiadónak, utóbbi a játéknak szólt. Megérte a várakozást? Beváltotta a hozzá fűzött reményeket? Erre kerestük a választ.

Nagyjából 5 éve indult útjára a Bioshock prodzsekt, melyet nem titkoltan a System Shock spirituális folytatásának szántak. Ken Levine, a fejlesztés kreatív dizájnere, ki egyszerű programozóként kezdte pályafutását, a többször nevet váltó Irrational Games-nél (ma 2K Boston) vált sikeres fejlesztővé. Nevéhez fűződik a lopakodós játékok királya, a Thief és a techno-horror non plus ultra-ja, a System Shock 2. A 2K Interactive lelkes protezsálásával született meg Levine legújabb pszichedelikus agymenése, a Bioshock.

Individualista álomvilág

1946-ban járunk, a nosztalgikus zenék, a repülő csészealjak és a hidegháborús paranoia korában. Egy Andrew Ryan nevű tudós egy földi civilizációktól elszigetelt mesterséges világról álmodozik. Célja egy olyan izolált társadalom megszervezése, ahol "nincs szükség, csak lehetőség, ahol nincs vallás, csak hit". Őrült ötletét zseniális tudosók, építészek és művészek támogatják, s ezer számra követik őt utópiáról álmodozó, a világ eszméiben csalódott emberek, hogy együtt hozzák létre a tökéletes világot: így születik meg Rapture.

Az új világ közössége lassan társadalommá áll össze, lakói barátságokat kötnek, szerelmek és házasságok születnek. Aztán egy napon Rapture tudósai egy különleges tengeri puhatestűt fedeznek fel. A belőlük kinyert anyag halálosnak hitt betegségeket, pótolhatatlannak hitt képességeket és fogyatékosságokat gyógyít meg, sőt, használójuk olyan emberfeletti képességek birtokába kerülhet, mint a tűzgyújtás vagy a levitáció. Megszületett Rapture pestise, az ADAM, s a tökéletes világ ezzel hanyatlásnak indult. Felütötte fejét a korrupció, bűnszövetkezetek alakulnak, s Rapture lakóinak egyetlen célja hamarosan az ADAM megszerzése lesz. Kislányok génkészletét manipulálják, hogy a szűk járatokból ádámot szerezzenek, s nehézléptű gólemeket kreálnak, hogy testőrként védjék a mutáns kislányokat.

Ekkor csöppen Ryan haldokló világába Jack, a csendes-óceán felett lezuhanó repülő egyetlen túlélője. Hösünk már csak a víz alatti világ pusztulásának szemtanúja lesz: Rapture lakói megőrültek, testüket és elméjüket eltorzította az ADAM, mely létszükségükké és egyetlen céljukká vált. A víz alatti világon eluralkodott a káosz, Rapture búrája repedezik, mindenhová betör a víz, s nem maradt senki, aki a rendet visszaállítaná: Rapture a mutánsok világa lett.

Génmanipulált játékmenet

A Bioshock a pszicho-horror és az intelligens lövöldözős játékok kifinomult elegye. Impresszív látványvilága azonnal rabul ejti a játékost, borzongató atmoszférájáról precízen kidolgozott hangeffektek és horrorfilmekből kölcsönzött, idegborzoló zene gondoskodik. A játéknak a System Shock 2-höz hasonlóan nincs aprólékosan felvezetett sztorija, rögtön a felfordulás közepén találjuk magunkat. Rapture történetét a játék során mindenütt fellelhető hangszalagokból ismerhetjük meg. A sztori több csavart is tartogat, melyek képesek ébren tartani a játékos figyelmét, egyúttal a játéknak kellő árnyaltságot is adnak.

Ádám és Éva

Az ADAM a puhatestűekből kinyert tiszta anyag, a víz alatti város drogféléje, egyúttal minden képesség forrása - használni azonban csak plazmidok formájában lehet. Utóbbi anyag a szervezetbe kerülve olyan emberfeletti képességekhez (gyk. varázslatok) juttatja használóját, mint az instant fagyasztás, a tűzgyújtás vagy a levitáció. A képességek nem kifogyhatatlanok, feltöltésükhöz egy másik anyagra, EVE-re lesz szükségünk, melyet főként lőszeres automatákból szerezhetünk. Az ADAM mutáns kislányokból nyerhető ki, de ehhez előbb robosztus búvárruhás testőreikkel is végeznünk kell. A kislányok sorsa felől szabadon dönthetünk, mely nem csak a belőlük kinyert ádám mennyiségét befolyásolja, de a játék cselekményére is hatással van (némileg).

A Bioshock-ban a plazmidok mellett hagyományos fegyverek is használhatók, a klasszikus shootgun-tól a lángszóróig széles a választék. Az egyre szívósabb és nagyobb tömegekben támadó mutánsfajok ellen idővel hatásosabb eszközökre lesz szükségünk, erre az esetre a fegyvereket fejleszthetjük is. A plazmidok és puskák együttes használata egy intenzív, szabadon variálható harcmodort biztosít a játékos számára. A játék másik érdekes lehetősége a hekkelés. Feltörhetünk széfeket, ágyúkat, biztonsági robotokat, kamerákat és automatákat is egy "game in game" minijáték formájában, melynek bonyolúltsága a játék előrehaladtával változik. Valamennyi feltört szerkezet a játékos oldalára áll, a biztonsági ágyúk az ellenségre tüzelnek, az automaták pedig olcsóbban adják a hasznos holmikat.

Kalandozás Rapture-ben

A játék cselekménye feladatokhoz kötött, ezek alapvetően nagyon egyszerűek, kapcsoló megkeresése, kapu kinyitása, összetevők beszerzése. Ennek ellenére a játékmenet ügyesen kerüli el az unalomba fulladást, érzi a hangsúlyt, mikor kell váltani vagy csavarni egyet a sztorin. De a Bioshock, annak ellenére, hogy a játék 2/3-ánál már kezd elég komoly variációt felkinálni a különböző muníciókból, teljesen lineáris játék. Az egyetlen döntéshelyzetet a kislányok megcsapolása adja, de alapvetően minden döntés ugyanabba az irányba tereli a cselekmény fonalát. S amit a készítők RPG elemekként harangoztak be, az nem más mint a különböző tonikok és plazmidok variálhatósága, de mélységekbe ilyen szinten sem megy a játék.

A Bioshock egyetlen felróható felületessége a lövöldözős elemek kidolgozatlanságából fakad: valahogy nem elég gördülékeny, nem elég kifinomult. Az érzéshez hozzátesz a kellemetlen mouse lag (zavaró reakciókésés) és az ellenségek furcsa mozgása. A mesterséges intelligencia is érdekesen viselkedik néha - volt, hogy a mutánsok simán elsétáltak mellettem, de olyan is előfordult, hogy két tűzharc között elfelejtették, kivel harcoltak az imént. A megkapó vizualitás ellenére a látvány sem mindig tökéletes. Gyakoriak a szögletes, elnagyolt formák (gondoljunk csak a játék elején látható víz alatti városra) vagy a furcsán kinéző karakterek. (Az óriási oscar szobrok azért gigantikus látványt nyújtanak.) A mutánsok viaszbábuhoz hasonlító külseje mondjuk betudható a játék szürreális mivoltának, de mozgásuk furcsán merev, s a földön fekve is érdekes rángatózásba kezdenek (a most kiadott patch a problémát javítja).

Zajos nyitány

A komoly eladási mutatók ellenére a Bioshock debütálása nem volt felhőtlen. A securom kódvédelem és a feltelepítések számának korlátozása (a játék vásárlói csak limitált példányszámban telepíthették fel saját, legálisan megvásárolt példányukat) joggal csapta ki a biztosítékot valamennyi rajongó idegrendszerében. A felháborodást tovább tetézte a kiadó nemtörődöm hozzáállása, melyet a játék fejlesztői is élesen bíráltak. A kedélyek mostanra megnyugodni látszanak, s nemrég megjelent a játék első foltozása is, mely a legidegesítőbb hibák javításán felül extra bónuszokat is ad a bosszúságokért cserébe.

Summa Summarum

A játék befejezése amellett, hogy egy rakás kérdést megválaszolatlanul hagy, a legfrusztrálóbb, amivel valaha találkoztam. Amikor a végkifejletet várod, kapsz egy nyúlfarknyi videót, aztán következik a nem túl zajos menü. Még a stáblista is elmaradt. Egy ilyen jól felépített, részleteiben kidolgozott játék után nem ezt várná az ember.

Ám mindez feledhető: bár sztorija néha klisékbe hajlik, s játékmenetében sem forradalmi, ügyesen vegyített elemei, markáns vizualitása és nyomasztó hangulata a Bioshock-ot az év legkiemelkedőbb játékává teszi.

Bioshock. Kiadó: 2K Interactive. Fejlesztő: 2K Boston / 2K Australia. Támogatott platformok: Xbox360, PS3, PC. Megjelent: 2007 augusztusban.

A Budapest Film érdekesebb februári dvd-megjelenései

Bár szerkesztési elvünk, hogy nem kurválkodunk a kiadóknak, most mégis beidézem a Budapest Film körlevelét, mert a februári megjelenéseik nagy része műfaji film, méghozzá a Geekblog profiljába illő. (A múlt heti értesítőjükben megemlítették, hogy a King-féle KÖD "nem lesz forgalmazásban", hogy ez pontosan mit jelent (dvd-n sem?), arra máig nem kaptam választ.)

Terrorbolygó - A Halálbiztoshoz hasonlóan, egy limitált duplalemezes
kiadványt kínálunk, a második lemezen rengeteg fergeteges extrával. A
film kapható lesz egylemezes változatban is.

1408 - a thriller műfaj és Stephen King rajongóinak legújabb
hátborzongató darabja John Cusack főszereplésével.

Taxidermia - Pálfi György a 2006-os Cannes-i Filmfesztiválon is
bemutatott filmje duplalemezes gyűjtői kiadásban többek között 2
audiokommentár és további rengeteg extra várja a rajongókat a lemezen. A
film egylemezes változatban is megjelenik a KultúrSokk márkanév alatt.
(www.kultursokk.hu)

KultúrSokk Doku
Sicko - Micheal Moore ezúttal egy a most nálunk is aktuális kérdést
boncolgat: az (amerikai) egészségügyet veszi górcső alá a tőle
megszokott provokatív és szenzációvadász stílusban. A KultúrSokk Doku
sorozatban megjelenő, nem kevés humorral fűszerezett film bizonyára nem
fog csalódást okozni az Oscar-díjas rendező rajongóinak.
(www.kultursokk.hu)

Inland Empire -Az Inland Empire, csakúgy, mint David Lynch legutóbbi
filmjei, egy kirakós játékra emlékeztet, és a néző még napokig próbálja
összeilleszteni a darabokat. A főbb szerepekben olyan nagyszerű
színészeket láthatunk, mint Laura Dern, Justin Theroux és Jeremy
Irons.

Fair Play - Lionel Bailliu rendező nagyjátékfilmje, melyet a 2007
decemberben megrendezett Európa Filmhónap keretében moziban is láthat a
nagyközönség, 2006-ban a San Sebastian Nemzetközi Filmfesztiválon
elnyerte a legjobb fiatal rendezőnek járó díjat. A film egyik főszerepét
az a Marion Cotillard alakítja, aki nemrég az Edith Piaf életéről szóló
filmben nyújtotta kiemelkedő alakításával elnyerte a kritikusok
elismerését.

Filmkritika: ASHES OF TIME (Dong sié si du, Hongkong, 1994) *****

Az Ashes of Time-ot nagyon nehéz tartalmilag összefoglalni, főleg, mivel minden egyes jelenet egy külön történetet beszél el, hét különböző életutat, össze-vissza ugrálva az időben. Több helyzetek, figurák és a figurák kapcsolatainak elmesélésénél – természete különbözik tehát a klasszikus narratíváétól. Főhősei, Huang Yaoshi (másnéven Dong Sié, a Gonosz Kelet), Ouyang Feng (másnéven Si Du, a Mérgező Nyugat) és Hong Csi fiatalságának eseményei peregnek a szemünk előtt. Jin Yong irodalmi eredetijében (Sé Djiao Jing Sjong Dzuon, A sasokra vadászó hősök története), amelynek ez a film egyfajta prequel-je, már mind vének és legendák. Wong az ő fiatalságukat rekonstruálja, hozzáteszem, nagyon bátran élve a kreatív szabadság lehetőségével.

Már eleve a tény, hogy Jin Yong-adaptációt látunk, Wong avantgárd ízlésvilágát tükrözi: Jin Yong a wuxia siao-suó nagy megújítójának számít (és ebből következik, hogy a wuxia pian, mint filmes műfaj, is sokat köszönhet neki), aki elsőként csempészett be politikai, történelmi, mitológiai és pszichológiai jelentésszinteket a kínai kalandregénybe, és Wong interpretációja is egyértelműen egy pszichológiai-mitológiai világnézet felé tendál. A történetek, amelyeket a hősök elmesélnek, a szerelemről és annak elpusztulásáról, a lemondás szükségességéről és az ehhez kapcsolódó fájdalomról, valamint arról szólnak, ami a szerelem után/vagy előtt következik be: a férfiak barátságáról, amelynek szilárdnak kell lennie és szilárdnak maradnia, akkorra, mikorra a nőket elfeledték, vagy hagyták a feledésbe csúszni. De főleg magáról az időről mesélnek, a várakozásról, az elmúlásról.

A maga saját módján Wong Kar Wai egyfajta Antonioni-Angelopoulos-keverék, a filmjei hasonlóan absztrakt-gyorsak, és mégis mélyen, filmesen érzékiek. A Dong sié si du eseményei is villámgyorsan váltják egymást, ajánlott minimum kétszer-háromszor megnézni ahhoz, hogy az ember rendesen felfogja a komplex montázs- és narratív struktúrák mögötti tartalmat – és mégis, mintha semmi sem mozdulna a filmben. Wong többi munkájához, főleg a Höngkong Karmen-hez, az A-fei Zengz-huan-hoz vagy a Chong chin senlin-hez hasonlóan, a Dong sié si do is egy tisztán impresszionista alkotás, amelynek jelentése a képei között mozog. Ráadásul valószínűleg az egyetlen wuxia, amely az elmúlt húsz évben igazi újdonságot hozott a műfajba, az összes többi csak játszadozás meg hommage volt.

(Nem csak) ebből következik, hogy Wong Kar Wai egyrészt generációjának egyik legnagyobb rendezője, hanem a jelenleg dolgozó kevés valóban innovatív filmes egyike is a világon.

„- Sosem gyilkoltam – mondta Chu –, és remélem, sosem fogok.
- Csak azért mondod ezt, mert még nem ismered az ölés örömét. Ha ismernéd, nem éreznél így – válaszolta az orgyilkos Yi Dian Hong.
- Te pedig még sosem voltál halott – mondta Chu nagy nyugalommal -, hogyan tudnád hát felfogni a halál fájdalmát?”

Gu Long: Chu Liu Xiang

Dong Sié Si Du. Hongkong, 1992-1994. Rendezte: Wong Kar Wai. Producer: Tsai Sung Lin. A forgatókönyvet Jin Yong figuráinak felhasználásával Wong Kar Wai írta. Fényképezte: Christopher Doyle. Vágók: Kai Kit Wai és Tam Ka Ming. Akciókoreográfia: Sammo Hung Kam Bo. Zene: Frankie Chan. Szereplők: Tony LEung Chiu Wai, Tony Leung Kar Fai, Maggie Cheung, Jacky Cheung, Leslie Cheung és mások.

Filmhír: Megbukott Az arany iránytű

Egy álommal tán megint kevesebb: akárcsak tavaly ilyenkor a rossz emlékű Eragon, most hétvégén Az arany iránytű (The Golden Compass) is mélyen a várakozások alatt teljesített az amerikai bemutatón. Hiába vártuk oly nagyon?

Chris Weitz (Amerikai pite, Egy fiúról) agyonreklámozott fantasy-eposza tegnapelőtt, pénteken indult a tengerentúli mozikban, és aznap 8,8 millió dolláros bevételt ért el. Pontosan ugyanannyit, mint tavaly ilyenkor az Eragon. A sárkányos kaland akkor 23,2 milliót hozott az első hétvégén, és 75 milliót a teljes amerikai futása során. Több mint valószínű hát, hogy Az arany iránytű is erre a sorsra jut majd.

A gyűrűk ura-trilógiáért is felelős New Line Cinema nem titkoltan egy új trilógia első darabjának, a Narnia-széria trónkövetelőjének szánta filmjét, melyre a tapasztalatlan Weitz végül 180 millió dollárt költött (az Eragon ehhez képest "csak" 100 milliót emésztett fel). A Nicole Kidman, Daniel Craig és Eva Green főszereplésével készült mozi bukása akár csődbe is viheti a ministúdiót. Már most látszik, hogy a folytatások lehetősége kizárt.

Sajnos a kritikák is erősen vegyesek, az amerikai kritikákat gyűjtő RottenTomatoes mindössze 43%-ra értékelte a filmet, az IMDb-n eddig beérkezett olvasói szavazatok pedig 6,7 csillagra voltak elegendőek. Az arany iránytű nálunk december 13-án, csütörtökön indul a mozikban. Azt mondom, addig se temessük el, nézzük meg saját szemünkkel. Az amerikai közönség többször tévedett már.

Bioshock patch v1.1

Pár hónapja nagy visszhangot keltett az év játékának kikiáltott Bioshock, pontosabban az azzal kapcsolatos kellemetlenségek. A securom kódvédelem és az install limit valamennyi vásárlónál kicsapta a biztosítékot, tudván, hogy ez a frusztráló adalék csak a legális példány vásárlóinak kiváltsága (a kalóz verziókból hiányoznak a kellemetlen "bónuszok"). Tovább borzolta a kedélyeket a 2K Interactive rezignált hallgatagsága. Nyilatkozataival Ken Levine, a játék kreatív elméje is a játékosok mellé állt, ám békjóitól úgy tűnik a játék nem fosztatik meg.

Javításra került azonban egy rakás idegesítő bug, melyek az amúgy impresszív játékélménybe is belerondítottak. Ilyen volt többek között a mouse lag (reakciókésés), a remegő holttestek, a widescreen probléma, a pattogó hang, az elcsúszott feliratok és a kikapcsolhatatlan futás. Mindezt és még néhány kevésbé szembetűnő hibát orvosol az első foltozás, ami egy kicsit megkésve érkezett, de legalább megérkezett, ugyanis az elhanyagolt customer support eddig komoly felháborodást keltett a rajongók körében. Kárpótlásul ez a patch bónuszokat, új tonikokat és új képességeket is tartogat. Sőt, hardcore élményre vágyó játékosok már az automatikus reinkarnációt (vita-chamber) is kiiktathatják. A PC-s folt letölthető innen.

Tévéelőzetes: DRÓT, 5. szezon

Decemberben minden idők legjobb sorozata visszatér az amerikai tévéképernyőkre.

HONGKONG ON FIRE - a "Category III"-filmek

A cikk először a Filmvilág 2007 szeptemberi számában jelent meg.

1988 novembere új időszámítás kezdetét jelentette a hongkongi filmgyártás történetében, vagy hogy a naptármetaforánál maradjak, új hónappal toldották meg a mozi-kalendáriumot. Ekkor került bevezetésre a híres-hírhedt „hármas kategória”, a döntés hátterében pedig az a sürgető kényszer állt, hogy az addigi korhatár-klasszifikációs rendszer ízlésbeli határait a nyolcvanas évek alkotásai szétfeszítették.

Általában a hármas kategóriás filmeket a hongkongi mozi alműfajaként aposztrofálják, helytelenül (annak ellenére, hogy bizonyos esztétikai szempontokból valóban egyfajta szubzsánert alkotnak), hiszen csak arról van szó, hogy a cenzorok bizonyos alkotásokat ezzel a korhatár-besorolási kategóriával látnak el. A rendszer, részleteiben:

1-es kategória: a film a néző korától függetlenül megtekinthető.
2-es kategória: a film gyermekek számára nem ajánlott.
3-as kategória: csak 18 éven felülieknek.

A produkció, amely abban a kétes dicsőségben részesült, hogy a legelső Category III-filmnek nevezhesse magát, Johnny Mak és Taylor Wong brutál-realista Akasztásra ítélve (Sentenced To Hang, 1989) című dokudrámája volt, amely a városállam egyik leghírhedtebb bűnesetét dolgozza fel (a film egyébként az 1974-es Emberrablás (Kidnap) című Shaw Brothers produkció re-make-je). Ekkortól semmi sem állhatott útjába a szexszel és erőszakkal telecsurgatott moziáradatnak, hiszen a producerek most már tisztában voltak vele, melyek azok a szenzacionalista normák, amelyek felhasználásával ugyan alkotásaikat a „tizennyolc éven felülieknek”-kategóriába sorolhatják, ám betiltani mégsem fogják.

A nyolcvanas évek extrém filmjei még a bizonytalanság légkörében készültek, készítőik sosem lehettek biztosak alkotásaik sorsa felől. Az olyan exploitation-klasszikusok, mint Keith Li Utána a nemi erőszak (The Rape After, 1984), Nam Lai Choi A hetedik átok (The Seventh Curse, 1986) vagy Philip Chan Éjjeli telefonáló (Night Caller, 1987) című munkái mind bőven CatIII-érettek, és egyaránt meggyűlt a bajuk a cenzúrabizottsággal; méltó előfutárai a korhatár bevezetését követő szexista, vérben tocsogó latex-litániáknak. Lam Nai Choi a kilencvenes években is igen aktív maradt, olyan emlékezetes filmeket köszönhetünk neki, mint az Erotikus kísértethistória 2 (Erotic Ghost Story 2, 1991) vagy a Riky története (Story of Riki, 1991).

Utóbbit minden hongkong-rajongó ismeri, ugyanis a kilencvenes évek derekán, mikor teljes erővel betört nyugatra az ázsiaifilm-hullám, Riki történeté-nél vadabb és elképesztőbb filmet keresve sem lehetett találni. Még manapság is megvan a maga hatása, annak ellenére, hogy a minden irányból érkező filmes brutalitásdömping a nézők tömegeit érzéketlenné tompította (tavaly a Szigeten a Riki története volt az egyik film, amelyet a hongkongi mozi iránt érdeklődőknek levetítettem, és a hihetetlen extremitásoknak ezt a tárházát leesett állal és a végén tapssal fogadták.)

Az exploitation-filmek általános jellemzője az alacsony költségvetés, így nem csoda, hogy a kilencvenes évek elején Hongkongban boldog-boldogtalan kamerát ragadott, hogy beszálljon a mozipénztáraknál sorozatban sikeresnek bizonyuló szexi és brutális alkotások gyártásába. Sőt, ez a produkciós őrület nem csupán a városállamra korlátozódott, készültek CatIII-filmek Malájföldön, Thaiföldön és a Fülöp-szigeteken is.

Természetesen az olyan, reputációjukat féltve őrző produkciós házaknak, mint például a Golden Harvest sem kerülte el a figyelmét a CatIII-filmek sikere. Az Erotikus kísértethistóriá-val indítottak, amelynek főszerepét a kínai viszonylatban elismerésre méltó mellmérettel rendelkező Amy Yipre osztották, majd egy éven belül két folytatással egészült ki az elenyésző erkölcsi etikettel rendelkező szellemlányok története. A Golden Harvest biztos pénzt látott a szexfilmekben, ezért Michael Makot megbízták a Yu Pui Tsuen című korábbi siker nagyköltségvetésű re-make-jével, ő pedig elkészítette a Szex és zen (Sex and Zen, 1991) című szösszenetet, amely máig a leghíresebb CatII szexfilm, egyben a kínai Káma Szutra, a Carnal Prayer Mat adaptációja is. A cég másik emlékezetes extremitása a Robotrix című anomália, amelyben kungfu, szex és robotok keverednek, minden létező pozícióban.

Természetesen a zakatoló sikervonatról Hongkong szuperproducere, a trendeknek jó érzékkel utánanyúló Wong Jing sem akart lemaradni. A Meztelen gyilkos (Naked Killer, 1992) a kilencvenes évek egyik legemlékezetesebb hongkongi filmje, Verhoeven Elemi ösztön-ének (1991) ha nem is re-make-je, de átemel belőle motívumokat. Főleg olyanokat, amelyek a szexet brutalitással párosítják. Kvázi-folytatása, a Megerőszakolt egy angyal (Raped By An Angel, 1993) botrányok sorozatát váltotta ki; Wong később megvásárolta a Sex and Zen-széria jogait a Golden Harvesttől, és a második illetve harmadik rész már az ő produkciós cégének égisze alatt készült el.

A valós bűnesetekkel foglalkozó véres-beles mozik, az un. true crime-filmek alkotják a CatIII-vonulat ikergerincét. Danny Lee, aki kitörölhetetlenül belelövöldözte magát a filmtörténelembe John Woo A gyilkos-a (The Killer, 1989) által – Chow Yun Fat spanját alakította -, elhatározta, hogy producerségre adja a fejét, sőt, társrendezőként is beszáll Hongkong hírhedt „taxis gyilkosa”, Lam Gor Yu élettörtének adaptálásába (a fazon nem taxisokat gyilkolt, hanem a foglalkozása volt taxis). Ez az „adaptálás”-dolog valamivel komolyabban hangzik, mint amilyen maga a végeredmény: exploitation-filmhez méltó módon a Dr. Lamb (1992) inkább a főszereplő nekrofil, illetve szadista jellemvonásaira koncentrál, mint szociális hátterének kielemzésére.

A CatIII-őrület művészi csúcspontjának (már ha volt ilyen egyáltalán) nevezhető, mikor 1993-ban Anthony Wong kapta a legjobb férfi főszereplőnek járó Arany Ló-díjat (a hongkongi Oscart) Herman Yau Elhallgatott történet (Untold Story) című filmjében nyújtott alakításáért. A munkatársait feldolgozó, majd húsosbatyukba széjjelporciózó gyorsétterem-tulajdonos kalandjai nem igazán képviselik azt az értékrendet, amelyet nyugati díjkiosztókon a zsűrik sajátjuknak mondanak – le hát a kalappal a hongkongi döntnökök széles látóköre előtt! A Dr. Lamb, az Elhallgatott történet és a nyomukban gombamód felbukkanó több tucat társuk vérben, kegyetlenségben és ízléstelenségben máig párjukat ritkítják, nem csoda hát, hogy a szubverzív filmek kedvelői nagy szeretettel gondolnak vissza rájuk.

A CatIII-filmek szerelmesei az un. „handover”, Hongkong Kínához való visszacsatolása előestéjén aggódva figyelték az eget, ómenek után kutatva: mi lesz, ha a komenista aparátcsikoknak messze nem lesz olyan tűrőképességük a cicik és a kiontott belek irányába, mint kapitalista kollégáiknak? Ám aggódásuk feleslegesnek bizonyult: az átadás után a hongkongi filmipar töretlen erővel forgatja az újabbnál újabb hármas kategóriás filmeket. Raped By An Angel 2-3, Erotic Ghost Story 4-5, Untold Story 2-3: nincs megállás! Sőt, egy egészen új vállfaja is létrejött ezeknek a hírhedt filmeknek, a CatIII művészmozi.

Wai Kar Fai Túl sok módja van elsőnek lenni (Too Many Ways To Be Number One, 1997) vagy Tsan Kan Cheung Behatoló (Intruder, 1997) című munkái tökéletes példák arra, hogy egy kiváló forgatókönyvvel mi mindent tud elérni egy, a bevett műfaji alapokon túllépni igyekvő, újító szándékú rendező. Még Hongkong legtehetségesebb szinésze (na jó, a legtehetségesebb Anthony Wong mellett), Francis Ng is CatIII-rendezésre adta a fejét (9413 (1998)), az alkotást a média mint a „hongkongi filmipar leginnovatívabb próbálkozását” éltette.

Semmi sem árthat tehát ennek a szívós filmes jelenségnek, sem a politika, sem az idő – bár az ezredforduló után némileg csökkent a CatIII-filmek kibocsátása, ez „csupán” annak volt köszönhető, hogy a hongkongi filmipar úgy általában kevesebb produkciót készített. Az utóbbi egy-két évben azonban a városállam mozis kreatívjai újra magukra találtak, világsikereket halmoznak egymásra, így a CatIII is visszatérni látszik: a legújabb horrorőrület éppen az Untold Story-s Herman Yau a hetvenes-nyolcvanas évek keleti fekete mágiával foglalkozó filmjeit újraélesztő Gong Tau című munkája.

Filmkritika: BLACK CHRISTMAS (Kanada, 1974) *****

John Carpenter túl sok minden jót tett le elénk az évek során ahhoz, hogy csak úgy, egyik percről a másikra elküldjük az anyjába. Arról viszont nem lenne illendő hallgatni, hogy breaktrough filmjének, a Halloween (1978)-nek ötlete egy kanadai fiatalember, Bob Clark fejéből pattant ki, aki Michael Myers színrelépése előtt uszkve öt-hat évvel avatta be elképzeléseibe Carpentert. Ezt utóbbi sem tagadja - ellentétben egy, jelenleg igen népszerű filmrendezővel, aki a legkisebb lelkifurdalás nélkül, és a legnagyobb pofátlansággal toldozza-foldozza össze munkáit korábbi, kevésbé ismert filmek jeleneteiből. Hogy ő ki? A monogramja megegyezik azzal, ahogyan az amerikaiak a fülpiszkálót hívják.

Clark, aki addig csupa első osztályú horrorfilmet rendezett (Dead of Night, Deranged, Children shouldn’t Play with Dead Things), és később Porky’s című, elsöprő sikerű tinivígjátékával megváltotta a jegyét Hollywoodba (csak azért, hogy ott huszadrangú komédiák (Csőre töltve, From the Hip) készítésével tengesse napjait) receptje egyszerű volt. Adva van egy őrült (és akkor még finoman fogalmaztam) gyilkos, aki egy viszonylag zárt közösség tagjait tizedeli.

Carpenter odáig volt a maga pofátlan egyszerűségében egyedülálló ötlet vizuális/narratív lehetőségeitől. Egészen addig a nihilista horror ilyetén ábrázolásának egyetlen példánya készült, Mario Bava 1972-es filmje, az Ecologia nel Delitto, amelyben egy csinos földterület birtokjogáért ölték egymást halomba a potenciális örökösök. Az olasz mesterrendezőnek ez a klasszikus munkája mérföldkő az erőszakábrázolás terén (Bava az elviselhetőség korabeli határait már korábbi filmjeiben is feszegette, pl. Sette Donne per L’Assassino), és nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a slasherfilmek első, kiforrott - és legjobb - példánya.

Bob Clark pedig az ő tehetséges “tanítványa”. Mai szemmel nézve persze nem sok eredetit találunk a történetben, de akkoriban a motiváció nélküli őrült gyilkos (mára persze unalomig ismert) horror-toposza - főleg H. e., Halloween előtt - újszerűnek hatott. Ráadásul Clark filmje majdnem olyan jó, mint Carpenter über-klasszikusa.

Jingle bells: karácsony van Kanadában, meg persze mindenhol, ahol egy bizonyos vallás kártékony magja gyökeret vert. Jess-t (Olivia Hussey) valami egészen különleges ajándékkal lepte meg a Jézuska: rájött, hogy terhes. A lány felvilágosult fajta, karrierista is rááadásul, így nem sokat teketóriázik, és az abortusz mellett dönt. A gyerek apja, Peter (Keir Dullea - 2001 Űrodisszeia) érthető felháborodással fogadja a lány elhatározását, és ennek hisztérikus hangot ad. Jess azonban magasról tojik a fejére, és csak még jobban megerősíti magát döntésében.

A leánykollégiumban, ahol Jess lakik - és amely az itthoni móditól eltérően nem a munkásszállóknál csak egy fokkal jobb embergyűjtő, hanem tágas, sokszobás ház - ünnep lévén, a csajok csomagolnak; várja őket az otthon melege. Egyszerre egyik társuk apja tűnik fel a küszöbön, és a gyereke holléte után érdeklődik. A lányok nem tudnak számára kielégítő magyarázattal szolgálni, hiszen ők is úgy tudják, hogy Clare hazautazott…

A lányok barátnőjük eltűnését hallva meglehetősen idegesek lesznek, de a totális pánik akkor keríti csak igazán hatalmába a házat, mikor egy magát Billy-nek nevező eszement kezdi őket obszcén telefonhívásokkal riogatni. Billy beszédstílusa kissé intenzívebb a szokásosnál: ha az ember őt hallgatja, olyan érzése támad, mintha egyszerre több ember lenne a vonal túlsó végén - férfiak, nők, egyebek. Billy ordít, sír, sikít, vonyít, ám a hívásai végén megnyugadni látszik, csak hogy Margot Kidder (később Lois Lane a Superman -ban) fülébe susoghassa: “Meg foglak ölni”.

És állja a szavát. A kollégiumban lakók létszáma hamarosan erősen fogyni kezd, hiába kezd nyomozni az ügyben a műfajveterán John Saxon (Tenebre, Rémálom az Elm utcában), helyi rendőrfőnökként, Billy-t nem lehet megállítani. Jess végső elkeseredésében egymaga néz szembe az őrülttel…

Lehet, hogy valaki Michael Myers-ra bukik. Vannak, akik Jason-t komálják. Freddynek is széles a rajongótábora. Az én kedvencem mégis Billy. Mert ő a legőrültebb. Az a néhány telefonhívása mélyen beágyazódik az emlékezetedbe, és miközben hallgatod, a frász maratont fut a hátadon, libabőröd pedig megkeményedik. Kb. olyan audiohatást produkál, mint Mercedes McCambridge az Ördögűző ben (ő adta a démon számtalan hangját), csak veszettebbül, fékezhetetlenebbül.

Ám Jessben többé-kevésbé ellenfelére akad. Hussey - és vele együtt majd minden szereplő - alakítása a későbbi tinihorrorok agyatlan szereplőiétől eltérően rétegezett és átgondolt, amely persze részben a kimunkált forgatókönyvnek köszönhető. Főleg Kidder játéka élvezetes, aki nagy vehemenciával adja a mocskos szájú (és szexis) koleszelnököt. Bob Clark rendezése, amely többek között a már korábban említett Dead of Night-on, a hetvenes évek egyik legjobb horrorfilmjén csiszolódott (The Night when Johnny came Home címen is ismert), pazar. Rögtön a film elején egy olyan un. POV (Point of View - valakinek a szemszögéből) fahrttal indít, amelynek párja (koppintása?) a Halloween szintén első, és egyben leghíresebb-hírhedtebb jelenete.

Később sem lazít: annak ellenére, hogy a film nagy része ugyanazon a helyszínen, a kollégiumban játszódik, sikerül a tér változatos kihasználásával-bemutatásával a maximális hatást elérnie. Ha kell, nagyvonalú totálok segítségével jeleníti meg a ház veszélyeit, máskor meg ügyes kameramunkával teremt klausztofób hangulatot. A film nem túl véres, de rendkívül intenzív, és az értő stratégiával elhelyezett “beijesztései” kivétel nélkül hatásosak. A fináléra a fenyegetettség érzete szinte elviselhetetlenné válik. Clark nagyon tudott rendezni - akkoriban. A végkifejlet hideg nihilizmusa pedig szép, mint egy áramütés.

Szóval azon a bizonyos napon, mikor már kibontottátok az ajándékokat, és szeretteitek, arcukon halvány mosollyal, szemükben az együttlét meghitt könnyeivel átadják magukat Szent Karácsony hangulatának, csúsztassátok be a videóba a Black Christmas-t. Csak hogy az ünnep feledhetetlen legyen.

Kanada, 1974. Rendezte: Bob Clark. Producerek: Gerry Albeid és Bob Clark. Forgatókönyv: Roy Moore. Fényképezte: Reginald H. Morris. Vágó: Stan Cole. Zene: Carl Zittrer. Szereplők: Olivia Hussey, Margot Kidder, John Saxon, Marian Waldman, Andrea Martin, James Edmond és mások.

Karácsonyifilm-sorozat decemberben a Geekblogon!

A december a szeretet, a bejgli és az ízlés tűréshatárának feszegetése jegyében fog eltelni a Geekblogon, ugyanis szerkesztőségünk tagjai nem kevés fejtörés és önmarcangolás után úgy döntöttek, hogy az ünnep jegyében készült filmek elemzésével árasztják el ezen itten virtuális lapokat.

Kövesd a csengő hangját, és hagyd, hogy vörös kabátos, vattacukor-szakállú őrültek üldözzenek végig egy elhagyott ház folyosóin, és mikor már azt hiszed, megúsztad, egyenesen a fia ajándéka után kajtató Arnold karjába szaladsz! Láthatod majd, amint a Télapó marslakókkal csatázik, és Chevy Chase megpróbálja a család teljes legyilkolása nélkül megúszni az ünnepeket.

Boldog karácsonyt mindenkinek - Isten irgalmazzon a lelkünknek...

Bill Plympton az Anilogue-on

www.anilogue.com

és ma, csütörtökön 16.30-tól a Tilos Rádió Free Cinema című műsorának vendége.

Tévékritika: BLOOD TIES, 1. szezon, 1-6. epizód **

A kanadai Blood Ties című misztikus sorozat első epizódjainak megtekintése során egyetlen bántó érzés körvonalazódott bennem egyre erősebben, és ezt a határozott keserűséget most már kénytelen vagyok tudomásul venni és beszámolni róla. Ebben a sorozatban ugyanis sokkal több lehetőség bújt meg, mint amit a készítőknek sikerült kiaknázni. Ezt pedig kifejezetten sajnálom, mert egy kicsit több bátorsággal és ügyességgel simán meg lehetett volna menteni a Blood Ties-t, ami így jelen formájában sajnos elég gyengécske.

Az egy dolog ugyanis, hogy a készítőknek érezhetően sokkal kevesebb pénz állt a rendelkezésükre, mint más nagyobb költségvetéssel ellátott sorozatoknak, de egy esetleges rosszabb anyagi tényező szerintem egyáltalán nem kellene, hogy ennyire hátravessen és tönkrevágjon egy ilyen jellegű sorozatot. A pénzhiányt ugyanis elsősorban a vizuális effektek sínylették meg, emiatt aztán a különböző látványeffektusok jócskán bénán sikerültek, amivel mintha a készítők is tisztában lettek volna, ezért aztán a legtöbbször igyekeztek kivágni és meg sem mutatni a problémás jeleneteket. Ezzel persze nem volna különösebb baj, de egy elsősorban horror és misztikus vonalon mozgó sorozat esetében bizony sokat levesz az élményből, amikor a parákat alig-alig vagy egyáltalán nem látjuk, főleg abban az esetben, amikor ezt semmilyen más narratív megoldással nem ellenpontozzák, ilyen eszközök lehetnek például - a sokak által elítélt - zaklatott (ám szerintem, ha jól alkalmazzák igen hatásossá váló) kézikamerázás vagy a sűrű és fojtogató atmoszféra megteremtése. A Blood Ties-nál azonban egyikről sem beszélhetünk, de a halovány látványvilág és a távoltartott horror csak az egyik seb, amiből ez a sorozat vérzik.

A Blood Ties dramaturgiája a szokásos monster-of-the-week felállást követi, én mégis hiányoltam a durva szörnyeket vagy más rémisztő teremtményeket, ugyanis belőlük eddig nem sok volt, mert a problémákat legtöbbször megidézett vagy dühös szellemek, voodoo-varázslók vagy egyéb élő és halott emberekhez köthető okkult jelenségek okozták, amelyek sajnos sokkal inkább sablonosak, semmint érdekfeszítőek voltak. A forgatókönyvek pedig alig-alig kezdenek valamit ezzel az okkultista-misztikus alapanyaggal, ehelyett inkább az egyes nyomozásokra koncentrálnak, amelyek lebonyolítása szintén nem nevezhető túl izgalmasnak és szórakoztatónak.

Pedig a különleges atmoszférájú helyszín (a részeket Torontóban forgatták) és a központi szereplők közül kettő is sokkal több potenciállal rendelkezik. A Blood Ties főhőse ugyanis egy exrendőr magánnyomozó, Vicki Nelson (Christina Cox), aki fokozatosan veszíti el éppen a látását. A pilotban (ami mellesleg sokkal jobban sikerült, mint a további epizódok) Vicki „szemtanúja” lesz egy furcsa gyilkosságnak, minekután a halott áldozat gothic típusú barátnője, Coreen Fennel (Gina Holden) Vickit kéri meg, hogy derítse ki, ki és miért ölte párját, így csöppen Vicki a természetfeletti ügyek birodalmába, a későbbiekben pedig Coreen aztán a személyi titkára lesz. Vicki mellé segítőnek áll egy sztárolt képregényrajzoló, Henry Fitzroy (Kyle Schmid), aki mellesleg egy több száz éves vámpír, a négyszög negyedik csúcsa pedig Vicki expasija, a rendőr Mike Cellucci (Dylan Neal).

Ez a felállás így elég érdekesen hangzik, a vámpír és Vicky poénjai még viccesek is, de kettejük karaktere mégsincs igazán kidolgozva, Fitzroy alakjában érezhetően sok a lehetőség, de ezt is hagyják elúszni, minek következményeképp a sármos vámpír silány mellékszereplővé halványul. Az egyes ügyek pedig nem töltik ki a negyvenperces hosszúságot kellő izgalommal, az epizódok fölött átívelő szál pedig nem más, mint Fitzroy és az örökké kételkedő Cellucci sablonos karakterének féltékeny marakodása, ami sajnos csak tovább erősíti azt a langyos limonádé-jelleget, ami a Blood Ties sajátja. A soundtrack is pontosan ilyen, divatos ám mégis jellegtelen zenékből áll, és valahogy az egész sorozat is ilyen: túl könnyed és lágyan habos, zavaróan családias. A Blood Ties legnagyobb baja, hogy igazából semmilyen, se nem horror, se nem okkult, se nem vígjáték, se nem dráma, megreked azon a köztes határterületen, ahol pont nem kellene. A téma súlyosságának és a kivitelezés gyengeségének ellentéte feloldhatatlan, és ez kérlelhetetlenül felemészti a sorozatot. Csak remélni tudom, hogy Tanya Huff Blood Books című történetei, amelyek a Blood Ties alapjául szolgálnak, sokkal jobbak.

Játékhír: DEUS EX 3

Az Alien 3 kapcsán jutott eszembe, hogy már akkor reklámozták, amikor a filmből még egy képkockát sem forgattak le. Ugyanezt teszi most az Eidos: bejelentették ugyanis legendás FPS/RPG játékuk, a Deus Ex harmadik részét. Az eredeti fejlesztőcsapat (Ion Storm) 2005-ös felbomlása után annyit lehet tudni, hogy a fejlesztés házon belül zajlik (Eidos Montreal), s hogy elkészülte valamikor 2009-re várható. Az Eidos a játékot propagálva egy korai teaser-t is útjára indított, ami pont elég ahhoz, hogy a rajongókat lázba hozza. Íme:

ComiXtúra: ÉLNI

A hazai képregénykultúra fejlődését tekintve mindenképpen örvendetes, hogy rövid időn belül már egy újabb idehaza megjelenő seinen mangáról írhatok. (És ezzel még nincs is vége!) A Mangafan, hazánk elsőszámú mangakiadója három sikeres shounen sorozat beindítása után, most az idősebb korosztály felé is szeretne nyitni, nyilván azzal a nem titkolt szándékkal, hogy idővel belőlük is igazi manga-fanokat faragjon. Az olvasói igények óvatos felméréséhez pedig egy már sokat bizonyított klasszikust választottak, az egyik legismertebb japán mangaka Takahashi Tsutomu egykötetesét, az Alive-ot, azaz magyarul az Élni-t.

Mielőtt azonban a bonckéshez nyúlnék, ismerjük meg egy kicsit az embert a manga mögött. A 65-ös születésű Takahashi karrierje 1987-ben indult, az első nagyobb sikert pedig a 92 és 99 között futó Jiraishin (Ice Blade) című sorozatával érte el, ami a tokiói Shinjuku negyed egyik keménykezű nyomozójának mindennapjairól szólt. Ezután készítette el a most tárgyalt Alive-ot, ami először a Young Jump magazinban jelent meg folytatásokban, majd nem sokkal később önálló kötet formájában is napvilágot látott. Az Alive sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2002-ben a japán kultrendező Kitamura Ryuhei, egy szinte mértani pontosságú, szintén nagyon sikeres adaptációt készített a műből. (Kitamura azóta még két másik Takahashi mangát is filmre vitt, ezek a Sky High, illetve a „69” alapján készült LoveDeath.) A szabadidejében a motorozásért és a The Rolling Stones-ért rajongó mangaka természetesen ezután sem ült a babérjain, a 2000-es években egymás után jelentek meg a sikeresebbnél sikeresebb sorozatai (Tetsuwan Girl, Blue Heaven), és jelenleg is több címen dolgozik egyszerre. Takahashi műveire általában jellemzőek a sötét, misztikus, esetleg természetfeletti témák bevonása, a realisztikus rajzok, valamint a dinamikus történetvezetés. Mindez egyszerre megtalálható az Élni-ben. (A képen balról Takahashi, jobbról Kitamura.)

A hazai kiadás külsőre nagyon kellemes látvány. Az azonnali olvasásra csábító vaskos kötetet komor hangulatú, kissé bőre szabott védőborító óvja a külvilág veszélyeitől. Az olvasási irány természetesen maradt az eredeti (j-b), és szokás szerint az első néhány oldal ezúttal is színes.

Yashiro Tenshu-t az ügyészség halálra ítélte, 5 ember meggyilkolása miatt. A kivégzés azonban elmaradt, Yashiro ugyanis választási lehetőséget kapott: élni, vagy meghalni. De az életben maradás nincs ingyen, cserébe egy szigorúan titkos kísérletben kell részt vennie. Egy kísérleti telepre szállítják, ahol összezárják egy másik elítélttel, majd napokig nem történik velük semmi. Egyszer aztán kinyílik egy zsilipajtó, és az üvegfal mögött megpillantanak egy gyönyörű, fiatal lányt. A lányban egy gyilkos parazita lakozik, ami új testbe akar költözni, mégpedig annak az alanynak a testébe, akiben erősebb a gyilkolási vágy. Ha a transzfer megtörténik, a világ legveszélyesebb fegyvere születik meg.

Az Élni műfaját tekintve talán a horror, a sci-fi és az akció keverékeként írható le, csipetnyi pszichológiai drámával megfűszerezve. Éppen ezért a kötet elolvasása elsősorban a 16 éven felüliek számára javasolt, bár inkább a történet összetettsége az, ami igényel egy bizonyos szintű érettséget. Vér és öncélú erőszak terén azért mindenképpen a szolidabb seinen mangák közé tartozik. A sztori lendületes tempóban robog, éppen ezért a manga „kivégzése”, a terjedelem ígéretével szemben, viszonylag rövid időt vesz igénybe. A 10 fejezetre osztott mű az elején nagy lépésekben halad előre, a második fejezettől (a kísérlet helyszínére való megérkezés után) már némileg belassul, és ekkor hagy egy kis időt a főbb karakterek, valamint az alapszituáció alaposabb megismerésére. Az ötödik fejezet teljes egészében Yashiro múltját, illetve kínzó bűntudatának gyökereit tárja fel, mindezt álomképek formájában prezentálva, és ennek a fejezetnek a címe nem véletlenül lett Kritikus Pont. Ez tulajdonképpen a történet fordulópontja. A cselekmény ezután sokkal dinamikusabbá válik, a feszültség ettől fogva már egy cseppet sem hagy alább, kitart egészen a legvégéig, ahol a csattanó sajnos kisebbet pukkan, mint azt várnánk. Igazából nincs is vele semmi baj, hiszen tökéletesen lezárja a sztorit, és még hiányérzetünk sem nagyon lehet, de talán egy kevésbé kiszámítható, meglepetésszerű végső csavar nagyobb katarzist okozhatott volna. De ez már csak kákán való csomókeresés tipikus esete, a manga élvezeti értékéből mindez vajmi keveset von le.

Az Élni rajzai a történet előrehaladtával egyre zaklatottabbá, mozgalmasabbá válnak, a képek próbálnak a történet ritmusához idomulni. Takahashi gyakran mutatja közelről az arcokat, emellett pedig nagyon hangsúlyos szemeket rajzol, ezek pedig nagyon meggyőzően képesek visszaadni a szereplők pillanatnyi érzéseit, indulatait. Az arcok amúgy többnyire a karakterek jelleméhez igazodnak, és csak annyira vannak kidolgozva, amennyire feltétlenül szükséges. Azt ugye már mondanom sem kell, hogy a nők (összesen 2) természetesen itt is hibátlan alkatú, igéző tekintetű erotikus vágyálmokként lettek papírra álmodva. A hatalmas termek, illetve a szűk folyosók méreteinek érzékeltetése megintcsak Takahashi tehetségét dicsérik. Ilyenkor néhol béka-perspektívából, jóval gyakrabban pedig az adott helyiség távoli sarkából (Ezt nem tudom, hogy hívják. Talán pók a falon perspektíva?) láttatva rajzolja meg az adott helyiséget. Ráadásul a képet gyakran néhány fokkal el is forgatja, így az eltörpülő szereplők úgy tűnnek, mintha csak egy ipari kamera szemével látnánk őket. A falak és a padló mintázatát adó párhuzamos vonalak is segítenek az arányok alapos felmérésében, ráadásul tovább fokozzák a rideg, futurisztikus ipari környezet hatását is.

Azt kell hogy mondjam, a Mangafan nagyon jól választott. Az Élni a Tűzharcos és a Sötétség mélyén-hez hasonlóan, kiválóan alkalmas az ún. érettebb mangák hazai bevezetéséhez. Izgalmas, kellően mélyenszántó, ugyanakkor nem túl megterhelő olvasmány. Külalakra talán a legszebb az itthon megjelent mangák/manhwák közül, és hiba gyanánt is mindössze néhány apró betűhiba róható fel, de ezek is csak nagyítóval észrevehetőek. Az ár/érték arányt figyelembe véve pedig igazán vásárlóbarát kiadványról van szó. Ezekután kíváncsian várom egy esetleges seinen sorozat beindítását is, talán most már elég érettek vagyunk arra is.

ÉLNI (Alive)
Mangafan kiadó
262 oldal
Ára: 2000 Ft

Filmhír: MR 73 (Franciaország, 2008)

A reménytelen rendőrdrámák napjainkban talán legelkötelezettebb alkotója Olivier Marchal. Az egykori zsaru - aki igazán ismerté a párizsi rendőrkapitányság címét kölcsönvevő 36-tal vált - új filmjét 2008 februárjában tűzik műsorukra a gall mozik.

Trailer-t majd csak későbbi híradásainkban tudunk mutatni, étvágygerjesztőnek azonban álljon ítt egy kép, ami alapján úgy tűnik, hogy a film főszereplője, Daniel Auteuil új értelmet ad a kiégett-de-az-élettől-még-egy-utolsó-lehetőséget-kapó-zsaru toposzának.

Filmkritika: THE DETECTIVE (C+ Jing Taam, hongkongi-thai, 2007) ***

Tam (Aaron Kwok) rövidlátó, ezért nem lehetett belőle soha rendőr. Magánnyomozóként sem az a kimondott siker, így aztán minden ügyet elvállal, amit csak eléhoznak. Az egyik izzasztó thaiföldi reggel ismerőse, Lam, a hentes (a nyolcvanas években szinte az összes hongkongi filmben ott van: Shing Fui On (= Nagy Hülyefej)) zavarja meg, és valami Sum nevű nőről motyog, aki meg akarja őt ölni. Tam elvállalja, hogy felkutatja Sumot, és elrendezi vele a dolgot, ám a nő megtalálása már egyáltalán nem megy zökkenőmentesen. Tam nyomozása során újabb és újabb hullákra bukkan, akiket egy közös sötét titok köt össze...

A Pang testvérek az nem a Coen testvérek: bár az Eye (2002), annak ellenére, hogy a Hatodik érzék-nek volt a koppintása, nemzetközi szinten is sikert aratott, egyetlen filmjükről sem állítanám, hogy kimondottan jók lennének (az utóbbi párról (Forest of Death, The Messengers) meg aztán biztosan nem). A The Detective (amelynek eredeti kantoni nyelvű címe "A közepesnél jobb nyomozó"-t jelent) első pillantásra Pangék a természetfeletti horror-formulától való elsodródását sejteti: igazi szikár "police procedural"-nak tűnik, amely kizárólag a nyomozás folyamatára öszpontosít. Szimpatikus.

Bár kitartanának a koncepció mellett! Sajnos nem tudják megállni, hogy a film végére bele ne keverjenek a sztoriba némi szupernaturális cuccot. Szerencsére nem annyit, hogy negálná mindazt, amit addig láttunk. Nagyobb problémája a filmnek, hogy a rakás hulla ellenére a központi titok nem elég izgalmas ahhoz (természetesen nem lövöm le a sötét machinációk mozgatórugóit), hogy biztosítsa a két órás filmhossz létjogosultságát, ráadásul a forgatókönyv sem egy nagy szám, csavarjai csikorognak: az első órában szinte minden második jelenet Tam és a nyomozást kétkedve fogadó rendőrbarátja verbális párbajaival telik, amely enyhén szólva kikezdi az ember türelmét. A Pangéktól megszokott grundge-os, kopottas, dzsuvás világ, a thaiföldi főváros kínai negyedének ambientje nagy mennyiségű vizuális stimulánst biztosít, ám nézzen bármilyen jól is ki a film, ha a sztori kevés, akkor bűvészkedhet az operatőr tőlem akármennyit.

A The Detective-ben a legjobb Aaron Kwok visszafogott, élvezetes alakítása (na őróla sem gondolta volna mondjuk 10 évvel ezelőtt az ember, hogy akár csak adekvátul képes lesz a vállára venni egy filmet), illetve a főcímdal, az időközben thai szuperslágerré előlépett Mee Panda.

Filmbemutató: CJ7

"In space, your father can still hear you scream!"

Stephen Chow (Shaolin Soccer, Kung Fu Hustle) újabb agymenése január végén kerül bemutatásra Hong-Kongban. A sztori szerint Chow egy olyan szegénysorsú apát alakít, akinek még arra sincs pénze, hogy játékot vegyen az adoptált kisfiának. Egyik nap aztán talál valami kacatot a szemétben, amit hazavisz a kölyöknek. A játékról azonban kiderül, hogy az valójában egy földönkívüli szerkezet, és az "élienek" is igényt tartanak rá. A film érdekessége, hogy a kisfiút igazából egy kislány (Xu Jiao) alakítja.

A Giallo-project

Magáért beszél.

Filmkritika: HITMAN (Franciaország/USA, 2007) **

Hazai bemutató: 2007. november 22.

Először is kezdjük egy vallomással: nem igazán vagyok a Hitman játék nagy ismerője, hazugság lenne azt állítani, hogy túlságosan sok kék "X"-et és rózsaszín "O"-t koptattam volna el a 47-es ügynökért való aggódásom során. Így akkor sem szökött fel igazán a vérnyomásom, amikor feltűntek az első képek, majd trailerek a filmváltozatról, és különösebb elvárások nélkül ültem be egy hószagú délelőttön a premier előtti vetítésre. Mégis kiadós csalódás lett a vége! De menjünk csak szép sorjában...

Bármilyen meglepő, a film főhőse egy hivatásos gyilkos, aki, amint azt a főcím alá bepasszintott prológusból megtudjuk, hasonszőrű (illetve "hasonkopasz") társaival egyetemben már a bérgyilkosoviban elkezdte magába szívni e nemes foglalkozás valamennyi csínját-bínját. Ám ahogy az lenni szokott, az egyik akció során minden balul üt ki, és hősünknek...

Eddig és ne tovább a történet taglalásával! Nem mintha olyan hihetetlen fordulatok szegélyeznék főhősünk útját, de semmiképp sem szeretnélek titeket megfosztani az utóbbi évek egyik legostobább forgatókönyvének nyalánkságaitól... Beszéljünk inkább a szereplőkről, akik viszont egytől-egyig csapnivalóak, élükön a 47-est játszó Timothy Olyphanttel, aki mindenféle karizmát és energiát nélkülöző játékával mesterien teszi tönkre a rendező szinte valamennyi kétségbeesett próbálkozását a középszer elkerülésére.

Apropó, rendező: a film dirigálásával a szinte teljesen ismeretlen Xavier Gens-t bízták meg, akiről mindössze annyit lehet tudni, hogy Frontiere(s) című, komoly underground hype-pal körülzsongott mészárszék-mozija a forgalmazói startpisztoly eldördülését várja, no meg azt, hogy Ringo Lam és Tsui Hark mellett is inaskodott. Azt, hogy az előbbi kérlelhetetlen realizmusa vagy inkább az utóbbi megzabolázhatatlan fantáziája hatott rá inkább, jelen munkája alapján igen nehéz megítélni; annyi bizonyos, hogy az agyonszűrőzött képek, a folyamatosan ficánkoló kamera, valamint a rosszul felvett és helyenként kínosan bénán koreografált akciójelenetek nem igazán idézik egyik "mester" klasszikus stílusjegyeit sem.

Annak oka, hogy mindezek ellenére mégsem tudjuk debütáló filmje után gondolkodás nélkül lehúzni a direktort a vécén, az az, hogy kiszivárgott információk szerint a film végső formája bizony elég messzire került eredeti elképzelésétől, amelynek durvulásait meglátva a stúdió maguk alá fosott executive-jai a Die Hard 4.0 szalonképessé kasztrálásával már bizonyított Nicholas De Toth-ot hívták be egy kis utólagos véreltakarításra és kényszerű fazonigazításra.

Van tehát egy kínosan primitív forgatókönyvünk, egy több sebből vérző szereplőgárdánk és egy minden erejével bizonyítani akaró debütáns rendezőnk, akinek kezéből az utolsó utáni percben csavarták ki a karmesteri pálcát. Így hiába a franchise eredeti médiumára tett egy-két cinkos kikacsintás, és a szívet melengetően gyakran spriccelő agyvelő, a Hitman biztos idei döntős a milyen-mozijegyre-ne-költs-több-mint-egy-ezrest versenyben. Ahogy mifelénk mondani szokták: majd megnézzük, ha kijön PC-n...

Filmkritika: INVÁZIÓ (The Invasion, 2007) *

A bukás rendezőjének bukásában Nicole Kidman botorkál a testrablók között. Hazai bemutató: 2007. november 15.

2005 nyarán jelentette be Joel Silver über-producer The Visiting című filmtervét. A Warner sajtósai annyit árultak el a tuti blockbusterről, hogy a főszereplő Nicole Kidman és Daniel Craig, Oliver Hirschbiegel (A bukás) a rendező, a forgatókönyvet pedig David Kajganich írja. Azt viszont ügyesen titkolták (előttem is), hogy a sci-fi nem más, mint Jack Finney A testrablók támadása című könyvének immár negyedik feldolgozása.

Aztán a Visiting várva várt 2006-os bemutatója nagy megdöbbenésre elmaradt. Silver annyira csalódott a leforgatott anyagban, hogy kirúgta Hirschbiegelt, és szerződtette a Wachowski testvéreket (igen, azokat a Wachowski testvéreket), hogy üssenek össze rövid úton egy új szkriptet. Ősszel újra összetrombitálta a stábot, amely James McTeigue (V mint vérbosszú) helyettes rendező vezetésével egészen 2007 januárjáig dolgozott a reshoot-okon.

Az immár The Invasion címre hallgató film végül 2007 augusztusában került az amerikai, és alig néhány napja a magyar mozikba. Brutálisan megbukott, a befektetett 80 millió dollárral szemben 15 milliós bevételt hozott. És ami sokkal rosszabb: az Invasion a silány, inkoherens, felesleges remake-ek tárházát gazdagítja, amelynek sosem lett volna szabad zöldlámpát kapnia (kíváncsi vagyok, vajon Hirschbiegel rendezői változata valaha napvilágot lát-e. Én vevő lennék rá).

A testrablók történetének első, fekete-fehér, szélesvásznú filmváltozatát Don Siegel rendezte 1956-ban. Az Invasion of the Body Snatchers (1956) B-filmnek indult, de olyan hatásosan sikerült (tényleg, érdemes megnézni - ráadásul mindössze 80 perces), hogy az évek során klasszikussá nőtte ki magát. A sztori egy kisvárosi orvosról szól, aki rádöbben, hogy barátait, rokonait érzelemmentes hasonmások váltják fel. A fináléra egyedül találja magát a csőcselékkel szemben, amelyek az M - Egy város keresi a gyilkost mintájára űzik-hajtják a hegyeken át. Siegel testrablóit szokás a kommunistákkal azonosítani, de a filmnek az a titka, hogy nincs egyértelmű megfejtése. Lehet, hogy éppen hősünk a más, a kommunista, akit egyéni nézetei miatt üldöz a felbőszült, konformista WASP-tömeg.

Philip Kaufman, aki valaha zseni volt, most meg Függőség-szintű szarságokat rendez, 1978-ban forgatta azonos című remake-jét. Szívemhez ez a felkavaróan nihilista változat áll a legközelebb. A remake az ötvenes évekbeli sztorit nagyvárosi környezetbe helyezi, és Az elnök emberei stílusában, az X-akták előképeként kormányszintű paranoiával ötvözi. Donald Sutherland, Jeff Goldblum, de még Mr. Spock is kimagaslót alakít. Kaufman filmje különleges - és különlegesen nyomasztó - mestermű; minden perce emlékezetes. Ami nem mondható el az Abel Ferrara rendezte olcsó 1994-es változatról (Body Snatchers), amelyben az ismerős cselekmény átkerül egy katonai bázisra, míg a hősnő egy tinilány lesz (a hamvasan szexi Gabrielle Anwar). Akadnak hatásos momentumok, de jellegzetes Ferrara-filmként ez is sokszor hajlik gagyiba.

Ebben a legújabb, negyedik változatban hősünk egy washingtoni pszichológusnő (Kidman), egyedülálló anya, aki munkája során egyre több mániákus pácienssel találkozik. Furcsamód mind azt állítják, szeretteiket kicserélték. Craig játssza a dokit, aki egyetlen támasza a bajban. Kajganich néhány tudományosnak vélt kiigazítással színesíti Finney történetét, így növényi gubók helyett űrbéli baktériumot kapunk, amely az REM-ben fertőzi meg a gyanútlan embereket, és hát mit is szépítsük: utat enged a happy endnek, mikor Kidman fiát baktérium-rezisztenssé teszi.

Az Invasion legnagyobb hibája, hogy összemossa a klasszikus testrablós sztorit a kétezres években divatos lebutított zombifilmekkel. Míg Don Siegel eredetijében a testrablók látszatra semmiben sem különböznek tőlünk, sőt: baromi meggyőzőek intellektuális síkon is, addig itt egy kiábrándítóan gagyi zombihordát kapunk, és olyan fordulatokat, amelyek legfeljebb egy horror-újszülöttnek mondhatnak újat. Az akciójelenetek siralmasan generikusak, a CGI-effekteket "szebbet hányok" kategóriába sorolnám. Az egyetlen használható jelenet egy asztali beszélgetés a világ pillanatnyi helyzetéről - de a film szövetébe ágyazva ennek sincs semmi értelme. Kidman és különösen Craig maga is zombiként, minden meggyőződés híján botladozza végig a cselekményt.

Kár ezért a filmért, és különösen kár a több mint tehetséges Hirschbiegel amerikai bemutatkozásáért. A pasi most bizonyosan jó darabig be nem teszi lábát Hollywoodba. Ugyanakkor nem sajnálom túlságosan se őt, se társait, hiszen istenüket kísérették, mikor olyan sztorival kezdtek, amely két klasszikus (Siegel, Kaufman) és egy egész jó (Ferrara) feldolgozást fialt már. Ha mégis kedved támadna egy jó kis invázióra, állj ellen, és válaszd a félelmetes 1978-as verziót.

Filmbemutató: THE OXFORD MURDERS (Spanyol-brit, 2008)

A vadi új bemutatója láttán az Oxford Murders hivatalosan is az általam legjobban várt filmmé lépett elő. Nem elég, hogy a szuperzseniális Alex De La Iglesia rendezi, vagy hogy a szereposztás szenzációs (Alex Cox az egyik mellékszerepben? Fuck yeah!), de az előzetesből úgy árad a giallo-feeling, hogy ihaj...

Tévékritika: TELL ME YOU LOVE ME, 1. szezon, 1-4. epizód *****

Az HBO megint megcsinálta. A Carnivale, a Róma vagy a Drót után a készítők újra megmutatják, hogy a TV által módszeresen lezüllesztett, elcsépelt és számos buktatót magában rejtő alapanyagból is könnyedén aranyat tudnak csinálni, méghozzá a korábbi munkáik egyenletes és magasra tett színvonalát fenntartva. Ami egyben sajnos azt is jelenti, hogy hiába az HBO-garancia, a Tell Me You Love Me szintén nem fogja az agyatlan tömegeket megmozgatni, viszont abban szinte biztos vagyok, hogy évtizedek múltán is emlegetni, idézni fogják, mint ahogyan a legtöbb HBO-sorozatot - amelyekről mindenki tudja, hogy az idő nem fog úgy rajtuk, mint más társaikon.

Nem tudom, hogyha azzal kezdem ezt a kritikát, hogy most egy párkapcsolati drámasorozat következik, vajon hányan olvassák tovább ezt a cikket, de azt kell mondanom, hogy ez az elkoptatott és esetleg a férfiolvasók többbségéből negatív előítéleleket kiváltó tematika ne vegye el senkinek sem a kedvét, itt most ugyanis egyáltalán nem egy tipikusan női nézőket megcélzó, rózsaszín közhelyekkel és fárasztó lelkizéssel megspékelt, sablonos bábu-karaktereket felvonultató sorozatot képzeljünk el, a Tell Me You Love ugyanis korántsem ilyen.

Példaértékű az a komolyság és a visszafogott, a háttérben folyton érezhető lassú sodrású és sötéten kavargó drámai erő, ami a sorozat narratív megvalósítását jellemzi. A higgadt, a hatásvadászatot tökéletesen kerülő kézikamerás felvételek, a tompa, feltűnően színtelen és sötét tonúsú színvilág jól érzékelhetően és tudatosan megy szembe a konvenciókkal és teremti meg a Tell Me You Love Me szokatlanul keserű és kiábrándult világát, ahol a látszat mögött mindig ott bújik valami para, amiről senki sem beszél szívesen. Itt tehát nincsenek giccses és túlcukrozott csúcspontok, csöpögős-zsebkendős békülések vagy monumentális elválások és teátrális visszaköltözések, itt csak a száraz örvény kavarog, ami előbb vagy utóbb téged is magával ránt.

A sorozat négy párra fókuszál, akiknek mind megvan a maga problémája, az első pár gyereket szeretne, de hiába, a nő csak nem esik teherbe, a második házaspár jó ideje nem szeretkezett már, a harmadik pár éppen esküvőre készülődik, ami meghiúsulni látszik, a negyedik párnak pedig öregkorukhoz érve szintén szembe kell néznie bizonyos nehézségekkel. E rövid vázlat alapján már sejthető, hogy itt tehát tényleg valós, emberi nehézségekkel találkozhatunk, az elrugaszkodott és lilaködös fantáziálás helyett mindvégig a földön járunk, és arcunkat rendesen belenyomják a sárba, miközben könyékig vájkálunk a jól megrajzolt és finoman elmélyített karakterek lelkében. A dialógusokra szintén nem lehet rosszat mondani, mint ahogyan a színészi játékra sem, ugyanis mindenki feltűnően jól hozza a saját figuráját.

A Tell Me You Love Me nekem az érett Woody Allen legjobb és legőszintébb pillanatait idézi (pl.: Férjek és feleségek), de a készítők nyilvánvalóan sokat profitáltak a független filmesek eredményeiből is, akik sokszor kendőzetlenül és nagy-nagy alapossággal ábrázoltak olyan lélektani folyamatokat, amelyekről más filmek nem vettek tudomást, gondoljunk csak Todd Solondz vagy Larry Clark szokványosnak aligha nevezhető mukáira, de kapcsolódási pontok lehetnek még azok az európai művészfilmek is, amelyek leginkább nyíltszíni szexualitásuk miatt hívták fel magukra a figyelmet (például Chaterine Breillat filmjei vagy a 9 dal stb.). A Tell Me You Love Me epizódjaiban ugyanis szintén sokszor megmutatják magát a (valódinak tűnő) aktust, ennek a figyelemfelkeltő momentumnak az önkényes kiragadásával reklámozták is a sorozatot, de ez szerintem tévedés, a Tell Me You Love Me ugyanis nem egy ócska, művészieskedő és pornós sorozat (annak ellenére, hogy valóban jópár szexjelenet látható benne), hanem egy üdítő frissességű és érzékenységű drámai tabló, amely visszaadja a pszichológiai témának és lélektani vizsgálódásnak azt a tekintélyt, amitől bizony már régen megfosztották.

Filmbemutató: ZOMBI HOLOCAUST (Olaszország, 1980)

Marino Girolami rendező (Enzo G. Castellari és a szinész Ennio Girolami apja) sosem az eredetiségéről volt híres: ez a Fabrizio DeAngelis produceri felügyelete alatt készült film sem találja fel a spagettis vérbe mártott spanyolviaszt. A Zombi Holocaust a hetvenes évek végének gore-hullámát lovagolja meg, pofátlanul koppintva olyan, anyagilag kimondottan jövedelmező produkciókat, mint Deodato nagyszerű Cannibal Holocaust-ja vagy Fulci Zombie 2-je (és még sorolhatnám - nagy idők!). Ám szégyenkeznie sem kell, a konkurenciával kegyetlenség dolgában simán felveszi a versenyt, sőt, néha még le is körözi őket! (Arra, hogy az öreg Girolami kiváló filmeket is képes volt összehozni, példa az egyik legjobb policsieszkó, a Roma Violenta - tessék utánajárni!)

ComiXtúra: VERTIGO #4, TŰZHARCOS - A SÖTÉTSÉG MÉLYÉN

A Vertigo Válogatás annak a hazánkban még sajnos létező tévhitnek az eloszlatásában szeretne úttörő szerepet vállalni, miszerint a képregény csak egy bizonyos életkor alatt képes szórakozást nyújtani, és hogy úgymond az ember előbb-utóbb ezt is kinövi, mint a többi gyerekes hobbit. Persze a hazai képregényolvasó tábor tudja jól, hogy ez egy ordenáré nagy baromság, de ha ilyen téren is szeretnénk felzárkózni a világ jobbik feléhez, akkor erről meg kell győzni a még sötétben élőket is. A Kingpin kiadó negyedévente megjelenő kiadványa a lehető legalkalmasabb erre a feladatra. Kell hozzá egy közeli könyvesbolt, megfelelő mértékű nyitottság, és némely esetekben erős gyomor is. Ha ez megvan, máris hozzákezdhetünk a képregényekkel szemben érzett előítéleteink levetkőzésének. (Persze csak ha volt ilyen korábban.)

Az antológiában a felnőtteknek szóló képregényekre szakosodott Vertigo Comics három legsikeresebb címének egy-egy fejezetét olvashatjuk, összesen mintegy 100 oldalon. Az Y az utolsó férfi, a Hellblazer, és a Prédikátor mindegyike tabukat döntögető, komolyabb hangvételű, néhol morbid, de ugyanakkor kellően humoros sorozat, így akár a Garfield-től, és a szuperhősök világától berzenkedő laikusok is nyugodtan próbát tehetnek velük. Az egy éve útjára indított válogatás idén októberben már a negyedik számmal jelentkezett.

A kivitel most is nagyon igényes, a fényes borító kellően vastag és figyelemfelkeltő, ám a kissé szoros ragasztás óvatosságra int; a lapok belső szélén lévő szövegek elolvasásához némi ügyesség szükségeltetik, megelőzendő a korai laphullást. A papír minősége kifogástalan, nem fénylik, a színek erőteljesek rajta, különösen a fekete, ami végre tényleg koromfeketének is látszik. Színes képregényekhez ideálisabb papír nem hinném, hogy létezik.

Y, AZ UTOLSÓ FÉRFI
Valószínűleg már sok férfitársam eljátszadozott a gondolattal, hogy vajon milyen lenne, ha egyik pillanatról a másikra, egyedüli hímneműként maradnánk a planétán, szemben a többmilliárdnyi nővel. Ez a gondolat Brian K. Vaughan amerikai képregényíró fejében is megfordult, amit aztán Pia Guerra rajzolónővel összefogva, gyorsan képregény formájába öntött. Vaughan azonban egy globális méretű gangbang party helyett, inkább a legvalószínűbbnek tűnő eshetőségeket vette alapul, és a lehető legreálisabb megközelítést választotta. Az eddigi számokból megtudhattuk, hogy a titokzatos kórság, mely szinte egyidőben pusztította el a bolygó Y kromoszómával rendelkező (tehát hímnemű) egyedeit, egyedül egy Yorick Brown nevű fiatal szabadulóművészt, és Ampersand nevű kismajmát kímélte meg. A férfiak nélküli világ összeomlott, a kaotikus állapotokon a nők próbálnak úrrá lenni. Yorick felismerve a számára nem feltétlenül kedvező helyzetet, mindenáron Ausztráliában lévő barátnőjéhez szeretne eljutni, de először Washington felé veszi az irányt, képviselőként dolgozó édesanyjához. Az aggódó anya legszívesebben a Fehér Házban tartaná elzárva egy szem fiát, de az USA újonnan kinevezett női elnöke úgy dönt, veszélyes lenne ha a bolygó utolsó férfija egyhelyben maradna, ezért Yorick mellé osztja a 355 nevű testőrt, aki mellesleg a Büntető Kör nevű titkos szervezet ügynöke. Yorick és 355 feladata, hogy megkeressék Bostonban Dr. Mann-t, azt a biológust, aki talán tudja az okát a hirtelen jött „férfiatlanodásnak”, és esetleg még a Föld újranépesítésében is segíthet. Az út azonban tele van veszélyekkel, mert vannak olyan csoportok, akiknek még az az egyetlen férfi is túl sok.

A Vertigo 4-ben egy új, 5 részes ciklus veszi kezdetét, Körök címmel. Ebben Yorick, 355 és a közben hozzájuk csatlakozott Dr. Mann vonattal próbál eljutni Kaliforniába, a doktornő másik laborjába, ahol a kísérletéhez szükséges embrióminták másolatait tartja. Ezen kívül újra találkozhatunk Yorick nővérével, Hőssel is, aki az utolsó férfira vadászó Amazonok sorait erősíti, és most úgy tűnik szörnyű felismerésre tett szert.

Mivel egy újabb történetszál indításáról van szó, ezért a bevezetés kissé visszafogottabb. Yorick piszkálódásai és fárasztó poénjai („ne vedd sertésnek”- grat a fordítói leleménynek) most is megadják a könnyed alaphangulatot, ezenkívül egy újabb érdekes adalékot kaphatunk a férfiak nélküli világ kihívásairól is, miszerint női pilóták és sofőrök nélkül a tömegközlekedés gyakorlatilag megbénult. Az ilyen részletek apránkénti feltárása teszi ezt a kifordított világot hihetően valóssá. Na meg a kiváló Pia Guerra letisztult és egyszerű, de mégis realisztikus rajzai. Nincsenek feleslegesen kidolgozott részletek, a történet gördülékenysége ezt nem is kívánja meg, bár ennek az az ára, hogy az arcok gyakran nagyon hasonlítanak egymásra, és néha szinte csak a hajuk színe és viselete alapján különböztethetők meg. (Arra pedig, hogy miért van minden nő vérvörösre kirúzsozva, nem sikerült rájönnöm.) Az Y nagyon addiktív, filmszerű élményt ad az olvasóknak (2008-ban talán tényleg filmmé válik), és első olvasatra bele lehet szeretni. Ezért, és már csak a témája miatt is ajánlott olvasmány lehet akár a női olvasók számára is, a Feminista Nőegylet, és a Nők az Egyenjogúságért mozgalmak híveiről nem is beszélve. De úgy igazából mindenkinek erősen ajánlott.

PRÉDIKÁTOR
A Prédikátort már sokkal óvatosabban tudom csak ajánlani. Garth Ennis, aki a világ egyik legjobb, ha nem a legjobb (de, a legjobb) képregényírója ugyanis szereti tesztelni az olvasók tűrőképességét. Ez az Észak-Írországból származó fiatalember kendőzetlenül bánik a szex, a vallás és az erőszak témakörével, és gyakran olyan határokat feszeget, amik sokaknál képesek kicsapni azt a bizonyos biztosítékot. A Prédikátor Ennis fő művének tekinthető. A 66 részes (plusz Special-ök) sorozat írásakor a végsőkig elment, gyakorlatilag az összes tabunak számító témát alaposan seggberúgta, és mint ahogyan az a cím alapján sejthető is, Ennis a katolikus vallás iránt érzett averziója itt éri el a tetőpontját. Ezért aztán a vallásra érzékenyek lehetőleg szenteltvíz, rózsafüzér és gyóntatópap kíséretében próbálkozzanak csak az olvasással.

Jesse Custer egy texasi kisváros kiégett, hitevesztett, alkoholista prédikátora volt, aki szívből gyűlölte gyülekezete tagjait. Egy mise alkalmával egy a Mennyből megszökött lény Genezis, megszállta Jessie-t, aki innentől fogva Isten Szavának birtokosa lett, és amely hatalom segítségével képes volt az emberekre kényszeríteni saját akaratát. A megszáll(ot)t pap ezután összefutott régi szerelmével, az egykor szebb napokat látott Tulippal, és Cassidyvel az ír vámpírral, aki nem éppen az a klasszikus értelembe vett vérszopó. Az angyalok észlelve a szökést felélesztik a Gyilkosok Szentjét, és megbízzák, hogy végezzen Genezissel. A furcsa társaság sikerrel veszi az első akadályt, de ezután Tulip-ra és Jesse-re eddigi életük talán legnehezebb napjai várnak, miután feltűnnek a színen a férfi múltjának sötét alakjai. Jesse ördögi nagymamája elraboltatta őket, és még mielőtt emberei fejbe lőtték volna a lányt, Jesse feltárta előtte gyermekkorát (melyre a zaklatott jelző használata édeskevés lenne). A történetet lezáró két epizód (Társak, A világ végezetéig) során Jesse visszakapja a Szót, Tulip pedig az életét, és ekkor végre elérkezik a leszámolás ideje. Többet nem is mondanék, zseniális végkifejletnek lehetünk tanúi. Az Ennis által létrehozott bizarr univerzum, a remekül megírt karakterek és a meglepő fordulatokkal teli sztori csak Steve Dillon kiváló rajzaival válnak teljessé. A markáns, kissé karikatúraszerű arcok legtöbbje már önmagában is elég groteszk, az erőszak grafikus ábrázolása pedig néhol már komikusan eltúlzott. A filmes beállítások és cselekményszövés itt is észrevehető, elég csak a klasszikus csókjeleneteket utánzó legutolsó képre pillantanunk.

Ahhoz, hogy megértsük, és élvezzük a Prédikátor szentségtörő és tiszteletlen fekete humorát, mindössze az kell, hogy képesek legyünk elvonatkoztatni a látottaktól, olvasottaktól, és a legkevésbé se próbáljuk meg (túl) komolyan venni. Persze lehet, hogy vannak olyanok, akiknek még ez is sok(k), de aki nem adja meg neki az esélyt, az minden idők egyik legzseniálisabb és legeredetibb képregénysorozatának megismeréséből zárja ki magát.

HELLBLAZER
Az okkult ügyek, természetfeletti dolgok, pokolbéli entitások és egyéb e-világon túli szörnyűségek iránt érdeklődők, a Hellblazer-ben találhatják meg a számításaikat. Fő(anti)hőse John Constantine a „nevető mágus”, egy lepusztult, cinikus, láncdohányos, a ballonkabátjától szabadulni nem akaró angol, aki munkája során démonokkal hadakozik, szellemeket és szörnyeket idéz meg, illetve űz vissza a pokolba, és teszi mindezt erkölcsileg néha igencsak kifogásolható módszerekkel. Az eredetileg Alan Moore által megalkotott karakter, 1988 óta jelenik meg önálló sorozatában, és ezzel a Hellblazer a Vertigo leghosszabb ideje futó címe.

A jelenlegi számban egy önálló történetet olvashatunk, Halálos Szertartás címmel. A szerző a brit Jamie Delano, aki (néhány kivétellel) az első 40 számot jegyzi, és a karakter egyedi jellemrajzáért is ő a felelős. A sztori kellően izgalmas, és szórakoztató, de ugyanakkor kissé töltelékszagú is. Constantine unokahúga eltűnik, és hősünk újdonsült barátnője, Zed segítségével próbál a kislány nyomára bukkanni. A nyomozás során eljutnak egy elhagyatott házhoz, ahol éppen egy bizarr esküvői szertartás közepébe csöppennek. A történet leginkább a karakterekre koncentrál, főleg Constantine jelleméről és Zed-el kialakulóban lévő furcsa szerelmi kapcsolatukról tudunk meg többet, de most először szerzünk tudomást Constantine családjáról is. A sztori is sokkal földhözragadtabb az eddigieknél, hősünknek ezúttal nem holmi túlvilági förmedvénnyel kell szembeszállnia, ellenfele hús-vér ember, és ez alkalommal még a mágia igénybevételére sem nagyon szorul rá. A szinte már költői magasságokba emelkedett narratíva, a brit humor és a kor (a Thatcher-éra) kaotikus politikai és társadalmi állapotára való utalások, párosulva John Ridgway rengeteg apró vonalból felépülő rajzaival, egy erősen dark és gótikus hangulatot árasztó, de mégis nagyon valós világot fest elénk. A néhol szabályos rendben elhelyezkedő, néhol pedig hanyagul egymásra dobált panelek émelyítő színkavalkádja éles kontrasztot alkot ezzel a sötét környezettel.

A Hellblazer látszólag a klasszikus horror képregények kitaposott útján jár, de ez csak a felszín, Delano történetei mögött ugyanis alig elrejtett társadalomkritika húzódik meg. Éppen ezért a Hellblazer olyan képregény, ami nem csak azért szól a felnőtteknek mert horror, és mert néha káromkodnak benne. A kötet talán legérettebb darabja.

A Vertigo Válogatás megjelentetése, az éppen újra járni és beszélni tanuló hazai képregénypiac talán legbátrabb vállalkozásának volt tekinthető. Azért csak „volt”, mivel a kiadvány ezen formájában befejezte földi pályafutását. Aggodalomra semmi ok, mindössze annyi történik, hogy az étvágycsináló után, most már maguk a főfogások következnek, és a válogatásban szereplő címek jövőre már önálló kötetek formájában lesznek elérhetőek, több oldalon, és ezáltal kerekebb történetekkel. Elsőként a Prédikátor és az Y, az utolsó férfi önállósul, és talán valamikor majd a démonok és az anti-dohányosok szőkehajú rémálma is visszatér még. Mi pedig pokolian várjuk mindegyiket!

TŰZHARCOS - A SÖTÉTSÉG MÉLYÉN
Az első itthon megjelent seinen (felnőtt olvasóknak szánt) manga hasonló feladatra hivatott, mint a Vertigo antológia. A Képes Kiadó úgy gondolta, hogy ideje az érettebb olvasókat is bevonni a manga bűvkörébe, és ehhez kiváló érzékkel választott szerzőt.

Takizawa Seiho egykötetes mangája Japán, Amerika, és Olaszország után negyedikként hazánkban jelent meg. Takizawa, aki annakidején egy makettezéssel foglalkozó folyóiratnál kezdte pályafutását, előszeretettel választja a háborút művei témájául. Nincs ez máshogy a Tűzharcos és a sötétség mélyén esetében sem, amely két hosszabb, és egy rövidebb történetet tartalmaz, és amelyek mindegyike egyaránt háborús környezetben játszódik.

A Tűzharcos cím azokra a különös égi jelenségekre utal, amelyeket számos második világháborús pilóta látni vélt a bevetések során. A történet főszereplője egy fiatal japán pilóta Kitayama hadnagy, aki egyik bevetése során kilő egy ilyen fényes repülő objektumot. A japán hadvezetés úgy gondolja, hogy ez minden bizonnyal valamiféle amerikai titkos fegyver lehet, ezért mindenáron meg akarják szerezni maguknak. Az ügyet vizsgáló kilences csoport vezetője Ozaki, bevonja a nyomozásba a hadnagyot, majd a vizsgálódások előrehaladtával egyre több furcsa, és megmagyarázhatatlan esemény történik. Kitayama rájön, hogy a kilences csoport fogva tartja az általa lelőtt repülő tárgy pilótáját, akit, vagy amit csaliként akarnak felhasználni arra, hogy elfogjanak egy Tűzharcost.

Az X-Akták legjobb epizódjait idéző történet kifejezetten izgalmas, feszültséggel teli, ezért szinte lehetetlen nem egyszerre elolvasni. A kissé filozófikus lezárás pedig egészen zseniális.

A Sötétség Mélyén, mint arra már a címből is lehet következtetni, Joseph Conrad világhírű regényének újragondolása, pontosabban 2. világháborús szintérbe helyezése. A történet csak nagy vonalakban követi a regényt, sokkal inkább a szintén a Conrad regény alapján készült Apokalipszis Most-hoz hasonul. A sokszorosan kitüntetett veterán Kurucu ezredes dezertált a seregből, és ezrede tagjaiból egy „utópikus társadalmat” hozott létre a burmai dzsungel mélyén. A felső vezetés Maruo főhadnagyot bízza meg a feladattal, hogy keresse meg az őrült ezredest, és „mentse fel a szolgálat alól.”

Takizawa egyaránt emelt át részeket a regényből és a filmből is.(Pl. az eredeti mű két főszereplőjének neve „japánosítva” lett, de a befejezés például már a filmhez hasonló.) A klasszikus történet mangaváltozata nyilvánvalóan kissé felszínesebb, de még így is tisztán átjön a mondanivaló. A történet ezen kívül arra is rámutat, hogy a háttérben lévő önös üzleti érdekek, és a katonákat pusztán csak fogyóeszközként kezelő piszkos politika témaköre örökérvényű, ezért szinte bármelyik fegyveres konfliktus idejébe és környezetébe tökéletesen beilleszthető. A mangaváltozat egyaránt ajánlható a film és a könyv rajongói számára is.

A Tankok című minitörténet leginkább csak egy rövid haditechnikai áttekintés és egyben időutazás, melyből a szerző egyfajta háborúellenes hitvallása ugyanúgy kisejlik, mint a harcigépek iránti rajongása. Takizawa rajzai ugyan nem kiemelkedőek, de kellően reálisak, a hátterek pedig gyönyörűen és aprólékosan kidolgozottak. A 206 oldalas kötet az eredeti japán olvasási irányt követi, tehát jobbról-balra olvasandó, de a könyv utolsó oldalán ehhez találunk egy útmutatót is. A borító belső oldalán pedig magáról a szerzőről tudhatunk meg némi információt. A magyar fordítás remekül sikerült, helyesírási hibának nyoma sincs, egyedül a 66. oldalon található „minden bizonnyal ki fogják akarni használni az alkalmat” magyartalanság miatt foroghat szegény Kazinczy a sírjában.

A Tűzharcos és A Sötétség Mélyén olyan kiadvány, amelynél nemcsak a belbecs, de a kivitel is elismerésre méltó (ezen a téren a Képes Kiadóban még sosem csalatkoztunk). A mangák iránt ha lehet, még erősebb előítélet él az emberekben, nem ritkán még az európai és az amerikai képregényrajongók köreiben is. Takizawa Seiho alkotása azonban képes lehet arra, hogy bárkit meggyőzzön. Remélhetőleg a közeljövőben egyre több ehhez hasonlóan tartalmas, és komoly hangvételű manga kerülhet kiadásra hazánkban. Gratulálok Képes Kiadó, ez az év egyik legjobb hazai megjelenése!

Filmkritika: KÍNAI NEGYED (Chinatown, 1974) *****

Nem véletlen, hogy a hetvenes évek két legjobb amerikai filmjének, a Kínai negyed-nek és a Texasi láncfűrészes mészárlás-nak egyaránt helymeghatározás van a címében; többre, másra utalnak, mint szimplán a történet helyszínére. A kínai negyed és Texas ezúttal nem egy városrész vagy szövetségi állam, hanem egy mentális-, sőt lelkiállapot: a kilátástalanság, a reménytelenség bugyrai.

Hetvennégyben a vietnámi háborúnak éppen hogy csak vége, és Amerika nem tud sem magával, sem a helyzettel, sem a túlélőivel mit kezdeni. Boldognak kellene lenniük, ám eufória helyett a teljes tanácstalanság lesz úrrá a nemzeten: mit kezdjenek egy vesztes háborúval, a megfutamítottság tudatával, vagy éppen egy olyan elnök emlékével, akit azért kellett a helyéről eltávolítani, mert gazembernek bizonyult? Az ilyesmit a huszadik században csak a populáris kultúrán keresztül lehet hatékonyan feldolgozni. Már ha lehet egyáltalán.

A Holocaust- és Charles Manson-túlélő Polanski remekműve egy hülyére vert nemzet fásultságát szemelvényezi; „punch drunk”-nak hívják az olyan bokszolót, akit a karrierje során kapott ütések indifferensé züllesztenek, és a külföldi Polanski ennek az állapotát diagnosztizálja az amerikai népen.

A szabályok már semmit nem számítanak. Polanski a Kínai negyed-et színes filmre forgatja, ami noir esetében addig teljesen szokatlan (persze ez már neo noir). A femme fatale valójában a hősnő. A forgatókönyv sorozatban szegi meg a társadalmi-szexuális tabukat, ami egy hetvenes évekbeli mainstream filmben sokkszerűen hat.

Jake Gittes, Nicholson figurája a noir megszokott hőseinél jóval összetettebb, bár a műfajban elengedhetetlen morális ambivalencia határozza meg őt is: a kiszámíthatatlansága valósabbnak hat, mint magándetektív-elődei esetében; tőle akár még a leghitványabb árulás sem lenne meglepő. Látszólagos értékrendje szinte puszta képmutatás. Nicholsonnak ez élete szerepe, nem a Ragyogás túljátszott őrültje.

Maga a történet, éppen ahogy a noirokban megszokott, a puritán egyszerűségből indul, hogy a profán komplexitásig jusson el: Evely Mulwray a férjét, aki a los angelesi víz- és áramellátó művek főmérnöke, figyeltetni kezdi a magánnyomozó Gittesszel, akinek sikerül fotókat készítenie Mulwray úr és egy fiatal lány találkájáról. A képeket valaki eljuttatja az újságokhoz, amelyek címoldalon közlik őket.

Gittes ekkor kellemetlen látogatót kap, a valódi Mrs. Mulwray-t (Faye Dunaway), aki érthető módon fel van dúlva attól, hogy egy szélhámos megbízása által keltett botrányba keveredett – ám miután a férje vízbe fojtott hulláját kihalásszák kedves csatornahálózatának egyik kanálisából, már ő lesz, aki megbízza Gittest az ügy felderítésével…

Bűn lenne akár egyetlen egy szóval is tovább mesélni Robert Towne pofátlanul összetett, „szintezett” forgatókönyvét, amely – és ebben rejlik zsenialitása, bár ez a legjobb film noirokra általánosan jellemző – ha később végiggondoljuk, döbbenetesen egyszerűnek hat.

A rendezőzseni John Huston Noah Cross, az intrikus szerepében a filmtörténet egyik leghatásosabb gonosztevője: egy kiszámíthatatlan, velejéig rohadt milliomos vénember, aki abszolúte semmitől nem riad vissza céljainak elérése érdekében. Mikor sarokba szorítják, vagy éppen nincs már vesztenivalója, áltatott őszinteségének álarca azonnal szertefoszlik. Huston fizimiskája amúgy is elég rémisztő, és ekkor előbújik mögüle valami, amit csak rémálmainkban lássunk viszont… Éppen ilyen pillanat a felejthetetlen, nihilista befejezés, amely az eredeti forgatókönyvben sokkalta erőtlenebb volt – a klasszikus, jól ismert lezárást már Polanski tuszkolta a filmbe.

Mikor Jake Gittes-t eltaszigálják saját, személyes holocaustja helyszínéről, kénytelen tudomásul venni, hogy vannak helyek, ahová ha ember beteszi a lábát, annak az eredménye csak fájdalom és őrület lehet. Persze ezeket a helyeket is az ember hozta létre: attól gonoszak, ami ott lakik. Az élet szomorú igazsága, hogy szembeszállni velük teljesen felesleges, ellenükben „tegyünk, amilyen keveset csak lehet”. Ja, és: „Forget it, Jake: it’s Chinatown”.

ComiXtúra: Treehouse of Horror #13, Judge Dredd - Judgement Day, Authority Prime #1, Ex Machina #30-31

BART SIMPSON’S TREEHOUSE OF HORROR #13

Írták: sokan
Rajzolták: szintén
Kiadó: Bongo Comics

Az egyre gyengülő tévésorozatnak nagyszerű kontrasztja a képregény, ugyanis Simpsonék papír formában még mindig viccesek! A tévés Halloween-epizódokkal egy időben jelenik meg évről-évre a Treehouse of Horror is, és a sárgabőrű család rémületes papírkalandjai szórakoztatóbbak a televíziós sztoriknál. Idén hivatásos komikusok (Brian Posehn, Patton Oswalt, stb.) írták a füzetet, a minőség garantált!

Posehn a Cápa Simpsons-féle paródiáját ötölte ki, amelyben Wiggum rendőrfőnök, Frink professzor illetve az állandóan részeg hajóskapitány erednek a háromszemű óriásragadozó nyomába. Oswalt története a leginkább „meta”, John Carpenter They Live című filmjének alapötletét, a titkokat feltáró napszemüveget teszi története mcguffin-jává, ám ezúttal nem idegen lények, hanem a képregényfigurák segédvonalai válnak láthatóvá („They draw!”). Ian Boothby és Pia Guerra egész csokornyi popkulturális utalást használ fel a Prop, prop, whiz-ben: aki a Comic Book Guy filmes kellékgyüjteményét megérinti, az hirtelen abban a filmben találja magát, amelyből éppen az a kellék származott. Lisa a Buffy the Vampire Slayer-be, Bart az Evil Dead-be, Homer pedig a Revenge of the Sith-be teleportálódik – egyedül szegény Milhouse keveredik obskúrabb kalandokba, legalább is a Buckaroo Banzai-t nálunk elég kevesen ismerik… Az utolsó történet nem paródia, hanem egy kellemes kannibálkaland, Homályzóna-szerű blikkfanggal a végén – tökéletes lezárás.

JUDGE DREDD: JUDGEMENT DAY (1992)

írta: Garth Ennis
rajzolták: sokan
kiadó: Rebellion

"They say a day will come when the dead tear down the gates of hell and make bloody war upon the living in the battle of armageddon... That day is here." Na így is csak Ennis tud elkezdeni egy eposzt - mert ez aztán eposz, a harminc éve tartó Judge Dredd saga legnagyobb tömegpusztítással ("három milliárd halott!") járó szörnyeménye (a gyűjteményes kötet 160 oldal). A galaxist uralma alá hajtani szándékozó gonosz varázsló, Sabbath a Föld összes halottját előhívja a sírjából, és ráereszti az emberiségre - a Megacity-k lakosságának befellegzett! Csak egy még Sabbathnál is őrültebb fickó szállhat szembe vele, aki nem habozik megatombombákkal törölni tisztára bolygónk teljes felszínét - Judge Dredd által a teljes amberíség megítéltetik...

Na most ez jól hangzik, csakhogy a sztori háromnegyede másból sem áll, mint a zombik támadásainak visszaveréséből. A fordulatok elhasználtak, a zombik hóttunalmas ellenfelek, a finálé sem különösebben katartikus - az az irtózatos megalománia, ami a Dredd-történetek sajátja, csak néha ad löketet a dolognak, lásd fentebb, mikor a teljes emberiséget leatomolják. Nem csoda, hogy Ennis elhatárolódott ettől az agyszüleményétől: csak nagyon ritkán csillantja meg benne valódi tehetségét (pl. a szamuráj csatapáncélok nagyon faszák.) A legjobb Dredd-eposz még mindíg az Apocalypse War.

AUTHORITY PRIME #1

Írta: Cristos Gage
Rajzolta: Darick Robertson
Kiadó: Wildstorm

Az Authority az utóbbi pár év legjobb szuperhőscsapata, tele deviánsokkal és pszichoptaákkal, és utóbbi az oka, hogy csak a szentek, Morrison, Ellis vagy Ennis tudja őket élvezhető kalandokba küldeni (na jó, a Mark Millar-féle tombolásuk sem volt utolsó, Millar ért a pusztítás lenyűgöző fajtájának kiötléséhez). Még az egyébként kiváló (krimi)képregényeket író Ed Brubakernek is beléjük tört a bicskája (Authority Revolution), úgyhogy végképp nem tudom mit várjak ettől a számomra ismeretlen Cristos Gage-től.

A széria ezen első füzete tisztán expozíció: a Stormwatch (az Image legelső szuperhőscsapata, akik nekem mindig is kissé szerencsétlennek tűntek) Henry Bendix titkos sivatagi raktárát indul felfedezni, de az Authority közbelép, egyelőre ismeretlen okokból. Van a sztoriban potenciál, hiszen Bendix és az Authority csatája annó káprázatosan apokaliptikusnak bizonyult, Bendix egy velejéig gonosz tömeggyilkosként maradt meg az emlékezetemben, úgyhogy valószinűleg a bunker tele lesz halálos meglepetésekkel, de mindez természetesen csak a következő füzetekben bontakozik majd ki…

EX MACHINA #30-31

Írta: Brian K. Vaughn
Rajzolta: Tony Harris
Kiadó: Wildstorm

Brian K. Vaughn generációjának legtehetségesebb amerikai képregényírója (aki nem hiszi, olvassa el a Pride of Baghdad-ot, és de előtte készüljön fel lelkileg), és az Ex Machina legújabb sztorija, az Ex Catedra erre csak újabb bizonyíték. Hundred, New York polgármestere, aki egy titokzatos balesetből kifolyólag képes beszélgetni, illetve utasításokat adni bármilyen gépnek, meghívást kap a Vatikánba, egyenesen II. János Pál pápától (a történet 2003-ban játszódik). Egy renegát ex-KGB egység ezzel egy időben kivégez pár japán tinédzsert, akik egy laboratóriumból kicsempésztek az oroszok számára egy találmányt – a ruszkik ezt a komputereket befolyásoló szisztémát Hundreden szeretnék kipróbálni, sőt, a tudatát irányítani: azt akarják, hogy New York polgármestere gyilkolja meg a pápát… Hundred és a testőre közben megérkeznek Rómába. El sem tudják képzelni, mit szeretne tőlük az egyházfő. Először a Vatikán főasztronómusa elé vezetik őket, aki lerántja a leplet a meghívás okáról… Legyen elég annyi, hogy Hundred és a testőr kezdheti félteni az életét.

Vaughn szokás szerint szenzációsan tálalja a sztorit, amely rendkívül intelligens, tele fordulatokkal, politikai és teológiai kitérőkkel (de izgalmas kitérőkkel!), erőszakkal és humorral. Elképesztően tehetséges az ürge, csakúgy, mint Tony Harris, aki már harmincadszor (és harmincegyedszer) bizonyítja be, hogy realista, dinamikus rajzai a tökéletes illusztrációi az emberfeletti képességekkel rendelkező polgármester történetének.

Filmbemutató: WARLORDS (Kína, 2007)

Jet Li Liangjie, Andy Lau Tak Wa, Takeshi Kaneshiro - sokak szerint überelhetetlen ez a főszereplőgárda (hülyeség, persze, Kaneshiro kb. annyira karizmatikus mint egy kiló liszt, simán lecserélhették volna Chow Yun Fatra, akkor valóban igaz lenne az állítás.) Mindenesetre Peter Chan várva várt eposza, Chang Cheh klasszikásnak, a Blood Brothers-nek ez a remake-je decemberben bemutatásra kerül Ázsiában, és az előzetes hatalmas csatákat, lenyűgöző látványt ígér.

A SÓGUN ORGYILKOSA DÍSZDOBOZ

Már előrendelhető az Xpress.hu-n a Sógun orgyilkosa második része. Ráadásul aki még nem vette volna meg a tavaly ősszel megjelent klasszikus első részt, az most a kettőt együtt, díszdobozba csomagolva is begyűjtheti. A kiadó azonban gondolt azokra is, akik már az első rész büszke tulajdonosai, így ők a Sógun orgyilkosa 2-t, a gyűjtődobozzal együtt is megrendelhetik. (Hatalmas dícséret illeti ezért a Navigátor Film Kft.-t.) A Sógun orgyilkosa 2 - A Halál villámló kardjai valójában a Magányos farkas és farkaskölyök (Kozure Okami) széria harmadik részét takarja (Baby Cart in Hades), és gyakorlatilag csak az angol szinkronban és a zenében tér el az eredetitől. Mivel a hazai kiadás sztereo magyar szinkront, és az eredeti sztereo japán hangsávot tartalmazza, így mi valójában az eredeti filmet kapjuk meg. A szériáról a Sokkmagazinon tájékozódhatunk bővebben.

Tévékritika: SUPERNATURAL - 1. évad ****

Miközben a műfaj nagyöregjeit és az ifjú titánokat karöltve büszkén felvonultató Masters of horror eddigi két évadának szinte valamennyi epizódja mind nézettség, mind kritikai szempontból csúfosan elvérzett, addig a szintén 2005-ben útjának indított Supernatural meglepetésszerűen jól teljesített, és sikeresen töltötte be azt az űrt a sorozatok világában, amit elvileg a Masters of horrornak kellett volna. A jelenleg harmadik évadát taposó Supernatural (sajnálom, képtelen vagyok a magyar címváltozatot használni, ami az Odaát volna) magabiztosan foglalta el a helyét a sorozatuniverzumban, és habár jellegéből adódóan egy szűkebb réteget szólított meg más tévésorozatokkal szemben, mégis azonnal felkerült a térképre, nem beszélve arról, hogy azóta is növekvő nemzetközi és hazai rajongótábort tudhat magáénak.

A diadalmenetnek pedig még egyáltalán nincs vége, hiszen a Supernatural keretében a készítők példaértékűen valósították meg egy újgenerációs, elsősorban a természetfelettire és a horrorra épülő sorozat tervét, megszabadítva a műfajt mindenféle kínos nehézkedéstől, ami például a fárasztó öniróniába és szégyentelen komolytalanságba fordult X-Aktákat vagy az öregesen belassult, és talán túlságosan is komolykodó Milleniumot jellemezte.

A Supernatural ötletgazdájának, Eric Kripkének volt egy pokolian jó receptje, hogyan tegye egyszerre könnyen fogyaszthatóvá, ám hihetetlenül szórakoztatóvá, összességében pedig lazán menővé ezt a sorozatot, ami tényleg működik, hiszen a Supernatural úgy okoz függőséget alattomosan, hogy közben észre sem veszed, és csak akkor döbbensz rá, amikor már a régebbi évadok epizódjait kezded megszállottan újranézni.

A Supernatural főhősei a Winchester-testvérek, Sam (Jared Padalecki) és Dean (Jensen Ackles), igazi faszagyerekek, akik minden epizódban megoldanak egy-egy természetfeletti ügyet. Az epizódok a klasszikusok sémát követik, az első néhány perc a hangulatteremtő bevezetés, hogy aztán a főcím után jöjjenek a srácok és rendet vágjanak odaát. A Winchester-tesók foglalkozása ugyanis a vadászat, csak ők nem szarvasra vagy vaddisznóra lőnek, hanem démonokra, dühös szellemekre stb. Az egyes epizódok fölött húzódó sajátos magánmitológia, amit csak nagyon lassan és finoman bontogatnak az írók, az első évadban még igen csekélyke, most legyen elég annyi, hogy a Winchester-tesók anyja kellőképpen furcsa körülmények hunyt el, apjuk pedig, aki szintén vadász, rejtélyes körülmények között nyomtalanul eltűnt. A fiúk tehát miközben különböző misztikus ügyeket oldanak meg Amerika-szerte, egyszerre keresik a válaszokat anyjuk tragikus halálára és apjuk rejtélyes eltűnésére.

Kripke receptje valahogy a következőképpen nézhetett ki, vegyél két jól megírt, szimpatikus fiúkaraktert, akik természetesen egymás szöges ellentétei, öntsd föl egy jó adag okkultizmussal és folklórral, a másvilág szereplői pedig klasszikus mitikus lények és a népszerű urban legend-ek hősei legyenek, de ne feledkezz meg a dögös csajokról sem, akik közül lehetőleg minél többet szerepeltess (de csak mellékszerepekben) az egyes epizódokban - a férfi nézők legnagyobb örömére. Ja, és majdnem megfeledkeztem a cool autóról, amiben utazgatnak, az 1967-es fekete Chevrolet Impala ugyanis legalább annyira része a sajátos Supernatural-feelingnek, mint a fenti összetevők többsége.

A nagy lelkendezések közepette azért nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy a Supernatural - hiába minden erénye -, mégiscsak egy mainstream sorozat, nemcsak az egyes epizódok dramaturgiai íve, de sok esetben az ügyek sablonos megoldásai is kiszámíthatóvá válnak egy idő után, ahogyan az atmoszféra is gyakran olyan futószalagon-gyártott-ízű. A suspense sem igazán működik, hiszen mindenki tisztában van azzal, hogy egyiküknek sem lehet semmi komolyabb baja, de ha már a szőrszálhasogatásnál tartunk, azt a kérdést sem illik feszegetni, hogy vajon miből élnek mindeközben a srácok...

Ezeket leszámítva a Supernaturalt tulajdonképpen Dean karaktere tartja életben, mellette Sam sokkal halványabbnak tűnik, miközben az idősebb testvér poénjai és egyénisége nagyon sokat dob az összhatáson. De legalább ennyire fontos és szórakoztató a sorozat többrétegű reflexivitása, hiszen az írók minden lehetőséget megragadnak arra, hogy egy-egy bujtatott utalást rejtsenek el a forgatókönyvben az imádott klasszikusokat illetően, amikor például ügynököknek adják ki magukat, a fiúk híres horrorrendezők vagy rockegyüttesek tagjainak neveit használják. Erről jut eszembe, a sorozat nemhivatalos kétlemezes soundtrackja is örökérvényű, a rockzene történetének szinte valamennyi ismert és kevésbé ismert dala felcsendül ugyanis az epizódokban (az Iron Butterfly hosszan kitartott savas dobszólójától kezdve a Creedence Clearwater Revival farkasember-számáig), Bachhal együtt kilőhetnék ezt is az űrbe: ez volt Bach, ez pedig a rockzene.

Nem lehet nem észrevenni az oldscool motívumokat a Supernaturalban, amik tényleg nagyon szerethetővé varázsolják ezt a sorozatot: a régi Chevy, benne gyűrt hangkazettákon a rockzene, vagy a titokzatos Colt (erről most többet nem árulok el). Öröm nézni, ahogy a Supernaturalt a készítők tudatosan távol tartják mindentől, ami modern vagy korszerű, és nem esnek a túlzott digitalizáltság lélektelen csapdájába, amin bizony könnyű elcsúszni (gondoljunk csak például a Live Free or Die Hardra). Nem véletlen tehát az sem, hogy a Supernatural kapcsán vonatkozási pontnak főleg a hetvenes évek kultikus roadmovie-jai, illetve a klasszikus okkultista (Ördögűző, Ómen, Rosemary gyermeke), és kísértetes (A ház hideg szíve, The Innocents, Az elcserélt gyermek) horrorfilmek egyaránt megnevezhetők.

A Supernatural sikere tehát megérdemelt szerintem, és annyit azt hiszem, elárulhatok még, hogy az újabb évadokban a Winchester-mitológia kiteljesedni látszik, miközben a forgatókönyvírók is tényleg beleadnak mindent, hogy egyre izgalmasabb és változatosabb sztorikkal álljanak elő, és valahogy érezni már azt az epikus távlatot is, ahová ez az egész majd egyszer kifut. Úgy néz ki tehát, hogy minden a lehető legjobb úton halad, és most az egyszer talán nem kell majd nagy csalódásra számítanunk a későbbiekben sem.

Filmbemutató: MAD DETECTIVE (Hongkong, 2007)

Johnnie To + Wai Ka Fai + Lau Ching Wan... kell ennél többet mondanom? (Valószinűleg igen, csak nincs kedvem. Vagy talán még annyit: nemrégiben valaki ezen a hasábokon Johnnie Tót Michael Mannhoz hasonlította, de le lett hurrogva. Pedig igen-bizony: To is egyre inkább eltávolodik a narratívától a tiszta impresszió felé, és ugyanúgy a férfifilm ebben az eszköze, mint Mannak.)

Riport a Halloweenes vetítésről...

...a pécsi(!) Epresso munkatársainak tollából.