-csibu- összes cikke

Filmhír: IL NASCONDIGLIO hivatalos weboldal

Cronenberg, Verhoeven és Pupi Avati - a három legnagyobb élő rendező. És utóbbi új horrorfilmet csinált, amelynek már a vadiúj weboldala is hideg verítékkel vereti ki az embert! Az Il nascondiglio (A búvóhely) vérbeli, kompromisszummentes gothic horrornak tűnik. A site-on a képgalériák és a két előzetes mellett még egy making of is megtekinthető.

A b-filmek királya - interjú Roger Cormannal

Az interjút Tóth Csaba készítette, csak nem volt kedve regisztrálni. :)

Három film rendezőként, további féltucat producerként, és egy TV-sorozat. Mindössze ennyi volt nálunk forgalmazásban Roger Corman páratlanul gazdag, 200-nál is több címet felsorakoztató filmográfiájából. A ‘B-szériás filmek királya’, illetve a ‘low budget pápája’ címekkel illetett Corman az elmúlt ötven évben Peter Lorrétól kezdve Sylvester Stallonéig szinte mindenkivel dolgozott a szakmában. Számtalan sztárt ő fedezett fel, köztük William Shatner-t, Jack Nicholson-t vagy éppen Bruce Dern-t, miközben még arra is volt ideje, hogy olyan rendezőket indítson el a pályáján, mint Coppola, Bogdanovich és Ron Howard. Szó, ami szó, az idén 77 éves Roger Corman több, mint kultikus figura – egy legenda, egy darabka filmtörténet, akivel órákig lehetne beszélgetni. De az idő sajnos véges.

- Mr. Corman, ön egy nagy hollywoodi stúdiónál kezdte a pályafutását. Ennyire kiábrándult a stúdiórendszerből, hogy inkább egyedül vágott neki a producerkedésnek?

- Nézze, egyszerűen belefáradtam, hogy script analyst, illetve story analyst legyek a 20th Century Foxnál. Olyan alacsonyan helyezkedtem el a ranglétrán, hogy az az egy év, amit ott töltöttem, több mint elég volt. Inkább Európába utaztam, hogy Oxfordban szerezzek diplomát. Később, amikor visszatértem az Államokba, írtam egy forgatókönyvet, amit aztán megvettek megfilmesítésre. (Highway Dragnet – TCS.) A könyvért kapott pénzből, és baráti kölcsönökből pedig azon nyomban leforgattam egy nagyon kicsi költségvetésű filmet. A film sikeresen szerepelt, a pénzt pedig újabb filmekbe fektettem és így tovább. Ez persze most könnyűnek tűnhet, de körülbelül öt-hat évbe telt, amíg ide eljutottam.

- Gyakran nyúl sci-fi, vagy horror témához, az első filmje is science fiction volt. Személyes kötődések fűzik ezekhez a műfajokhoz?

- Nagyon szeretem mind a science fiction-t, mind a horror-t, bár azt hiszem, nincs is olyan műfaj, amit ne próbáltam volna ki az évek során. Mostanában mégis visszatértem a sci-fihez és a horrorhoz, mert ezek azok a műfajok, amelyek igazán megmozgatják a fantáziámat. Mind a sci-fi, mind a horror a valóságban gyökerezik, de végül a képzelet világába vezet.
 
- A pályája elején miért éppen egy kis gyártó cég, az AIP (American International Pictures - TCS) mellett kötelezte el magát?

- El akartam kerülni a független filmeseket fenyegető csapdákat. Ugyanis hiába van kész egy filmed, mégis várnod kell, amíg a film visszahozza a bele fektetett pénzt és csak azután vághatsz bele ismét. Amikor a frissen alapított AIP lecsapott a második filmemre, a Fast and the Furious-ra, megmondtam, hogy szívesen aláírom velük a szerződést, de adjanak lehetőséget három további filmre is. Így egyből három filmet csinálhattam anélkül, hogy várnom kellett volna a legelső megtérülésére. Ezek persze alacsony költségvetésű mozik voltak. A Columbiától, tehát egy nagy stúdiótól is kaptam ugyan ajánlatot, de az övék mindössze egyetlen filmre szólt, nekem viszont ekkoriban fontosabb volt, hogy minél több filmet forgassak.

- Volt valami különbség az ön által készített, illetve a stúdiófilmek között?

- Először is, az én filmjeim természetesen sokkal kevesebb pénzből készültek. Másodszor viszont, azt hiszem, ezek a filmek egy kicsit talán eredetibbek és izgalmasabbak voltak. A sikert nem bízhattam nagy sztárokra, vagy költséges látványeffektusokra. Csakis a történetben rejlő potenciálra hagyatkozhattam.

- Ezek az alacsony költségvetésű filmek mind nagyon sikeresek lettek. Miért nem lépett tovább, miért nem csinált “nagy” filmeket?

- Alkalomadtán azért a nagy stúdióknak is dolgoztam. A filmek jól is szerepeltek és én is meg voltam velük elégedve. De egy nagy stúdiónál mind az előkészületek, mind a gyártás rengeteg időt emészt fel, ráadásul el kell fogadni, hogy másoknak is ugyanúgy beleszólásuk van a projectbe. Ez persze érthető. Van, akinek ez fekszik és van, akinek meg nem. Ami engem illet, én szeretem teljesen a kezemben tartani a filmjeimet. Ez persze azzal jár, hogy muszáj függetlennek maradnom.

- Coppola valószínűleg ezért nyilatkozta, hogy “az alacsonyabb költségvetésű, Roger Corman-típusú filmek jobban megmozgatják a rendezőkben nyugvó kreativitást.”

- Tökéletesen egyetértek Francis-szal. Nyilván ön is tudja, hogy Francis velem kezdte… (Coppola első filmjének – Dementia 13 - Corman volt a producere 1963-ban. – TCS)

- Az ötvenes években a producerkedés mellett ön rendezőként is kipróbálta magát. Mégis, egészen a Poe-adaptációkig kellett várnia a kritikai elismerésre.

- Nagyon szerettem az Edgar Allan Poe-filmeket. Persze nem úgy kezdtem neki, hogy gyorsan csinálok egy tucat Poe-filmet. Mindössze az Usher-ház bukásá-t akartam vászonra vinni, mert lenyűgözött a történet és különben is jó ötletnek tűnt. A film is sikeres volt, az AIP ezért megkért, hogy csináljak még egyet, végül azon vettem észre magam, hogy már a hatodik Poe-filmet forgatom. Kezdtem magamat ismételni, ezért gyorsan lecseréltem a stilizált, múltszázadi filmeket olyanokra, mint például a The Wild Angels, ami az első film volt a  Hell’s Angels motorosairól, vagy a The Trip, aminek a témája természetesen nem más, mint a drogok. A 60-as években ezek voltak a kortárs témák és a Poe-filmek stúdiói helyett a nyílt utcákon, természetes helyszíneken forgattunk.

- Említette a The Wild Angels-t, aminek a témája  akkoriban benne volt a levegőben. Egy évtizeddel később, szintén az ön gyártó cége készítette a Death Race 2000 című filmet. Ez is irányt mutató darab volt, olyannyira, hogy később a sokkal ismertebb Mad Max is innen vette az ötletet.

- Ahogy mindenki, én is szeretek új műfajokat kitalálni, de sajnos nem lehetek mindig én az első. De amikor éppen nem sikerül, és egyéb, más terveken dolgozik az ember, akkor is csinálni kell. Ha már szóba került a Death Race, hadd említsem meg, hogy Tom Cruise megkeresett, hogy szívesen leforgatná a Death Race 3000-at. Meglátjuk, mi sül ki belőle.

- Részemről alig várom. De visszatérve az újdonság erejére, én úgy érzem, hogy a legtöbb filmje inkább csak egyfajta válasz a nagy stúdiók filmjeire. Amikor a történelmi filmek mentek, ön is csinált gyorsan pár történelmi filmet. Később, amikor a Blue Max elkészült, ön leforgatta a Von Richtofen-t. Amikor pedig a Fox kijött az Alien-nel, az ön cége, a New World sem késlekedett sokáig a Galaxy of Terror-ral.

- Van ebben valami. De mindannyian reagálunk a környezetünkben lévő változásokra.

- A filmjeiben gyakran színészi feladatot is vállal, de legalább statisztaként megbúvik a háttérben. A költségeit csökkenti, vagy élvezi a szereplést?

- A saját filmjeim esetében elsősorban a költségeimet csökkentem, tehát nem kell kiadnom pénzt még egy szereplőre. Ami a többi szereplésemet illeti, tehát Francis Coppola, Jonathan Demme, Ron Howard vagy éppen…

- Paul Bartel…

- ... így van - és Joe Dante filmjeit – tényleg csak a poén kedvéért. Szóval felkértek, hogy szerepeljek, én pedig örömmel vállaltam, hiszen mindannyian nagyon jól szórakoztunk a forgatáson.

- Amikor ők elkezdték a filmezést, ön volt az, aki megadta nekik a lehetőséget. Ma viszont már ott tartanak, hogy 100 milliókat költenek egy-egy filmre, míg ön továbbra is megmaradt low budget producernek. Nem érez némi csalódottságot?

- Nem, mert azt hiszem, mindenki a számára kijelölt úton halad. Amikor látom, hogy Francis Coppola, Scorsese, vagy éppen Cameron csinálja ezeket a 100 millió dolláros filmeket, azt kell mondjam, hogy a filmjeik jól sikerülnek és látszik, hogy minden egyes centnek megvolt a maga helye. Nincs értelme felróni Jim Cameronnak, hogy majdnem 200 milliót költött a Titanic-ra, mert ha megnézed a filmet, tökéletesen érthető, mire ment el ennyi pénz, hiszen ez egy hatalmas film. Amit viszont nem szeretek, az az, amikor azt látom, hogy elköltenek 80 millió dollárt, és a film nem áll másból, mint hogy két ember beszélget egy szobában. Ekkor már jogosan merül fel a kérdés, hogy mire ment el ez a rengeteg pénz.

- Ha már a Titanic szóba került... Ön, mint a low budget filmek pápája, gondolja, hogy ki tudta volna hozni a filmet, mondjuk rongyos 20 millió dollárból?

- Erre igennel kell felelnem, de az én filmem biztosan nem lett volna olyan jó, mint Jim Cameroné. Igazán fantasztikus munkát végzett a Titanic-kal.
 
- A Titanic több mint 3 óra hosszú. Az ön filmjei viszont többnyire 90 perc alatt maradnak. Mint producer gondolja, hogy a filmek időtartama fontos a közönség szempontjából?

- Szerintem az egyik legfontosabb dolog, hogy ne untassuk a közönséget. És igenis vannak filmek, amik sokkal jobbak működnének, ha rövidebbek lennének. Ami engem illet, a legtöbb filmem egyszerű és tömör ötleten alapul, amihez szerintem rövidebb film dukál. Ezek persze nem grandiózus, epikus mozik. Azoknak tényleg kell legalább két óra, vagy akár több is és én tökéletesen elfogadom, ha bizonyos filmek ilyen hosszúra nyúlnak. Ezek csodálatos filmek, de ha 10-20 perccel rövidebbek, talán még jobbak lennének.

- A múltban rengeteg tehetséget fedezett fel.  A fiatalok ma is felkeresik önt tanácsért?

- Igen, jelenleg is dolgozom néhány fiatal rendezővel. Közülük is meg kell említenem Brian Secler-t, aki éppen most végezte el a New York University filmes szakát és épp az első filmjét forgatja. A film címe Raging Discipline, a Harlemben játszódik és amatőr, fekete boxolókról szól. Nagyon meg vagyok elégedve vele. Egy másik tehetséges fiatal rendező Henry Crum, aki eddig second unit director volt nálam, de ősszel már az én cégemnek forgatja első filmjét.

- Magyarországgal kapcsolatban is van terve?

Igen, van.

- 55 évet töltött eddig a filmszakmában. Mit tanácsolna a fiatal magyar filmeseknek?
 
A legjobb tanács, amit adni tudok a magyar filmeseknek, sőt minden fiatal filmesnek a világon, hogy tanuljatok minél többet, aztán pedig gyakoroljátok a szakma fogásait, amennyit csak lehet. Így, ha majd megérik az idő egy játékfilmre, biztosan készen álltok majd a feladatra.

Kilátástalanul - Amando De Ossorio "vakhalottas" filmjei

A La Corunából származó De Ossoriót főleg atmoszférikus “zombilovagos” filmjei végett ismerik, melyeknek állandó főszereplői a vérre szomjas, élőhalott templomosok. Ám mielőtt e sorozattal mintegy halhatatlanná filmezte volna magát, egyéb műfajokban is letette névjegyét, pl. több, olasz koprodukcióban készült westernt rendezett. Első horrorját, az 1968-as Malenka, la napote del vampiro-t szintén olasz pénzből realizálta, amely még arra is elegendőnek bizonyult, hogy Anita Ekberget szerződtesse főszereplőnek. Ő Malenka, a reámaradt kastély örökösnője, akinek egyrészt vámpirizált bácsikájával (Julian Ugarte, La Marca del hombre lobo), másrészt egyéb ijesztő nehézségekkel kell szembenéznie. Anita már épp készülne megadni magát, ám az utolsó pillanatban megérkezik jegyese, aki fellebbenti a fátylat a rokonok sötét, ugyanakkor egyáltalán nem természetfeletti machinációiról. A film poénja olyannyira értelmetlen, hogy akár Wes Craventől vagy valamelyik hasonló mainstreamestől is származhatna, Anita pedig végig olyan benyomást kelt, mintha anno, még Fellininél belefulladt volna a Trevi-kútba.

A Malenka De Ossorio a műfajba való beugrásaként, illetve mint az európai horrorfilm egy kellemes, bár bárgyú gyöngyszemeként marad emlékezetes. A rendező főműve azonban az 1971-es Vakrémület (La noche del terror ciego, amerikai forgalmazási címe The Tombs of the Blind Dead), melynek sikere további három, eltérő színvonalú folytatást eredményezett.

La Noche del Terror Ciego ****

E hazánkban a nyolcvanas évek végén videón forgalmazott klasszikusnak hangulatos a nyitása - mint ahogy az egész film az: komor keresztes lovagok kikötöznek egy fiatal nőt. Hirtelen mind rávetik magukat, és jól kiszlopálják a vérét. Több részlet is figyelemreméltó ehelyütt: a lovagok álszakállat, a lány műmellet visel, legalább is a véres közelikben. Szintén ekkor hangzik fel először Antonio Garcia Abril kísérteties zenei főtémája, amely a széria elmaradhatatlan kísérőeleme lesz: kb. úgy szól, mintha egy hordányi benyugtatózott kőtörő énekelne teaszűrőn keresztül.

Szadista a kezdet, ami persze jó dolog. A templomosoknak ilyen a természetük, brutális csávók, akiknek középkori kegyetlenkedése még semmi ahhoz képest, amit szellemként-zombiként fognak a jelenben művelni (a fentebb emlegetett jelenet egyébként csak az általam birtokolt skandináv verzióban az első, az ősrégi Hungarovideós magyar kazettán, illetve egyéb vágatlan változatokban valahol középtájt helyezkedik el).

A történet első nem-zombi figurája két darab édes kis leszbikus, akik valami mediterrán fürdőhelyen, magukat a kor divatja diktálta groteszk bikinikbe paszérozva találkoznak újra - egykor kollégiumi szoba- és ágytársak voltak: Bella a közelben kirakatibaba-összeszereloő üzemet(!) vezet, Virginia meg heterónak állt, amely állapotot Roger nevű fiúja illusztrálja. “Hát már elfelejtetted, mi volt közöttünk?”, kérdi Bella megtörten, előhívva ezáltal egy olyan flashbacket, hogy a fal adja a másikat: van benne szupersoftcore leszbikusozás, illetve egy kellékes, aki csak nagy nehézségek árán tudja a képbe áramló füstöt szabályozni.

Aztán hármasban kirándulni mennek (nem a kellékessel: Bella, Virginia és Roger). A pofáraesés már itt garantált: jó leszbikushoz kevéssé méltóan Bella flörtölni kezd Rogerrel, mire a síkideg Virginia eljátssza a Von Ryan Expresszét (értsd: leugrik a mozgó vonatról). A magyar Alföld sivárságával vetekedő spanyol hátország egyhangúságát mindössze egy templomrom töri meg, amelyet Virginia éjszakai szálláshelyeként magáévá tesz. Na jóccakát - természetesen ez az a hely, ahol századokkal korábban a lovagok mindenféle szűz és nemszűz nőneműt áldoztak a Sátánnak (aztán őket meg a helyi parasztok koncolták fel, szemüket fáklyával égetve ki, innen az eredeti cím utalása mindenféle vak halottakra). Éjfélkor ki is kelnek sírjaikból, a jövevényt köszöntendő. Persze Spanyolországban minden lehetséges: ha az embert nem a halott templomos lovagok intézik el, akkor az ETA. Csikorgva csúsznak odébb a kripták és sírok nehéz kőlapjai, és guszta cafatos hullakezek csápolnak össze-vissza. Az ébredés után a csapat lóra pattan (mondjuk az, hogy “pattan”, az túlzás), és csuklyáikat mélyen a szemükbe húzva (nem a lovakéba, hanem a sajátjukba) Virginia felé veszik az irányt - mint mindíg, most is lassítva (arra az égető kérdésre, hogy a zombilovakat évszázadokon keresztül hol tárolták, nem kapunk választ.)

S bizony, ezzel az állandó zombi-slow-motionnel baj van, mert hát hogyan féljünk olyan élohalottaktól, akik egy defektes tolókocsi sebességének felével “repesztenek” embert enni? Még jó, hogy külterületen laknak, mert a városban, ha az úton át akarnának menni, elcsapnák őket az autók! De szerencséjük van, mert áldozataik rendre megtorpannak, földbe gyökerezik a lábuk, a rettegéstől bénultan vackolják be magukat valamelyik sarokba, stb., miközben meg a soundtrack könyörtelenül nyomja az “Oleolooooo…”-t.

Roger és Bella kénytelen azonosítani menni azt az izét, ami Virginiából megmaradt. Ez a jelenet szintén rendelkezik némi sajátos bájjal: először is ott az a magától ide-oda lengő deklis lámpa, amelynek nyilvánvaló feladata némi atmoszférát teremteni - a Focault ingája semmi hozzá képest! A comic relief sem könnyen emészthető: Paco Sanz, aki vagy száz európai westernben tette tiszteletét, itt a perverz hullapakolót alakítja. Először egy öregasszony tetemét teszi Belláéknak közszemlére, majd utójáték gyanánt még megkínoz egy békát. Szerencsére a békáért bosszút áll a zombiként előtámolygó Virginia – sajnos ez a motívum, mármint hogy a templomosok áldozatai visszavánszorgnak az életbe, a folytatásokban nem bukkan fel.

A (most már) szerelmespár (de Ossorio úgy látszik osztotta azt a politikai korrektség által mára meghaladott véleményt, miszerint a leszbikusoknak csak egy férfinyi dugás hiányzik) először helyi csempészeket vádol meg barátnőjük meggyilkolásával. Álláspontjuk egy, a templomromban eltöltött éjszaka alatt radikálisan megváltozik…

Nos, a bizonyosság szélén kapaszkodó valószinűséggel birtokomban merem kijelenteni, hogy ez a rendező legjobb filmje, ráadásul a lovagokkal sikerült a horror egyik legképernyőképesebb szörnyfajtáját megteremtenie – a hetvenes éveknek eurokultjának mindenképpen emblematikus monszterei. Direkt beijesztő képességük ugyan nem kevés kivánnivalót hagy maga után, viszont a fenyegetettségnek az a nyomasztó atmoszférája, amelyet árasztanak magukból, sikerrel juttatja eszünkbe, hogy a modern kor filmes gyilkosaival és személytelen speciális effektjeivel ellentétben a valódi rémület nem konkrétan a vásznon, hanem a közös tudatalattiban-, hasban és agyban képződik.

A horrorfilmek az együttes rémfantáziák kivetülései; az egyén félelemháztartását katalizálják. Az, hogy a mai nézők kapucnis hullalovagok éjjeli portyázásától rettegjenek, nem valószinű. Ugyanakkor miért ragaszkodjunk a realitáshoz? Hát nem jobb, ha az embernek valami ilyesmi csúszik-mászik a nyomában, a mindennapok banális szörnyűsége helyett? A film ráadásul, minden hibája és mediterrános direktsége ellenére, aranyos, sármos. Ezer ilyen filmet kívánok nektek, kedves olvasók, meg örök bátorságot a potenciálisan nevetséges dolgok halálosan komolyan vételére (vonatkozzon ez erre a filmre, vagy akár az életre), mert csak így nevethetünk a valóban komoly dolgokon.

Amando de Ossorio 2000-ben elhunyt. Ha lovagló halottként visszatérne, én örülnék neki. Ő meg főleg, gondolom.

Ataque de los muertos sin ojos ***

Persze volt idő, mikor de Ossorio még élt. Ez az állapot is közrejátszhatott abban, hogy el akarta készíteni nagy sikert aratott 1971-es filmjének folytatását (a franchise, ha nevezhetjük így, közben gazdát váltott: az első rész felett még José Antonio Pérez Giner atyáskodott – ő volt Spanyolhon egyik legaktívabb exploitation-producere, többek között számos Paul Naschy horrort is neki köszönhetünk. Az El ataque de los muertos sin ojos (1973) producere azonban már egy bizonyos Ramón Plana, aki ebbéli minőségében soha többé nem tevékenykedett.

De Ossorio a folytatásokban a templomos zombilovagok mitológiáját folyamatosan bővíti, ide-oda csavargatja, néha a logikának idegesítően ellentmondva (lásd majd a harmadik részt), néha pedig meglepő képzelőerővel (a negyedik epizód lesz erre példa.) A második rész a templomosok kivégzését szemléltető prológgal kezdődik, Bouzano kisváros tizennegyedik századbéli lakói fellázadnak az ördögimádó lovagok ellen. Mielőtt máglyára vetnék őket, még kiégetik a szemüket: ha vissza találnának mászni a síron túlról, nehezebben találjanak rá a falura.

Elővigyázatosságuk később bizonyul csak megalapozottnak, már a huszadik században, ráadásul épp azon a napon, mikor Bouzano a templomosok felett aratott ötszáz éves győzelmét ünnepli. A “Tűz fesztiválja” minden korosztálynak kínál valamilyen szórakozást, gyermek és felnőtt kézenfogva bámulhatja, amint a lovagokat megszemélyesítő fabábúk szénné égnek a város főterén. Ilyen volt Franco Spanyolországában az entertainment: a legvidámabb poszt-fasiszto-barakk.

Egyvalaki nem tud csak örülni a kollektív bulinak: Murdo, a falu bolondja (akinek ekkora uni-szemöldöke van, az bolond kell hogy legyen), aki az egyik helybéli széplyány beáldozásával csalogatja vissza a zombikat féléletükbe. A vakhalottas széria egyik csúcspontja az a jelenet, mikor a szellemlovaikon galoppírozó hullák pallosaikkal rendet vágnak a huszadik század elpuhult csürhéje közt – és mikor végeznek, házról házra járva ritkítják tovább a lakosságot. Hiába na, az egyházi iskolában beléjük verték az alapos munka szükségességét.

Bouzano maroknyi túlélője (köztük a Nigel Hawthorne-ra megszólalásig hasonlító Tony Kendall) a templomban barikádozza el magát, innentől tiszta Night of the Living Dead az egész. De Ossorio ügyes az atmoszférateremtés területén, de feszültséget csak akkor sikerül neki a vászonra csalogatnia, ha szerencséje van. Az El ataque de los muertos sin ojos második felében érdekes módon ez többször is sikerül neki, főleg az a jelenet emlékezetes, mikor a polgármestert alakító Fernando Sancho, többszáz spagetti western veteránja egy kisgyereket lök a vakhalottak közé, hogy elterelje magáról a figyelmet, ugyanis szeretne a valamivel messzebb parkoló menekülőautóig eljutni. Suspence par excellence – egészen elképesztő, milyen ügyesen használja fel DeOssorio a csendet a feszültség végletekig való kiélezésére. Gondolom nem árulok el vele nagy titkot, ha elmondom, hogy a patkány-polgármester e húzásáért elnyeri méltó büntetését. A kiscsaj pedig megmenekül, nyugi. Ja, spoiler!

A film utolsó jelenete De Ossorio egész munkásságának egyik leghangulatosabbikja: a teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben a felkelő nap menti meg a csapat megfogyatkozott számú túlélőjét. A sárga-vörös sugarak a templomosok (újabb) végzetét jelentik, a komor halottak egymás után csuklanak össze az éjszaka elmúltával, a nappal beköszöntével; a totális csendet mindössze csontvázaik recsegése és földre hulló kardjaik csendülése töri meg. Gyönyörű.

Két dologban különbözik markánsan a folytatás a mítoszteremtő első filmtől: egyrészt jóval véresebb (áldozathozatalkor pl. a templomosok könyékig turkálnak a csöcsös csajok mellkasában – én már a felszín tüzetesebb szemrevételezével is megelégedtem volna), másrészt de Ossorio érezhetően az akciókra helyezi a hangsúlyt: sokkal több minden történik a filmben, és sokkal gyorsabban. Gyakorlat teszi a mestert – még akkor is, ha az El ataque de los muertos sin ojos nem feltétlenül jobb a Vakrémület nél: az újdonság varázsának előnyét az első rész birtokolja, és nála is marad.

El buque maldito **

De Ossorio és munkatársai számára kreatív problémát jelenthetett a vakhalottak mitológiáját tovább fejleszteni, a történet frissességét fenntartani. Végső döntésként arra jutottak, hogy a sztorit tengerre bocsátják: templomos barátaink nem maradhatnak szárazföldi patkányok, irány a sós víz, a jó levegő!

A Tucker Sportswear igazgatója forradalmi reklámötletet dolgoz ki (amelyet én inkább totális baromságnak neveznék, ami csak arra jó hogy a film hajánál fogva előrángatott történetét beindítsa): a cég legújabb motorcsónakját reklámozandó, kiraknak két, a Barbie Studios(!) alkalmazásában álló szexi fürdőruhamodellt (Kati, Noémi, stb. – az egy dolog hogy a magyar lányok mostanában világszerte népszerűek, de hogy már a hetvenes években is azok voltak, ki hitte volna!) az óceán közepére, akik a megfelelő csinnadratta kíséretében hajóznának be Madrid kikötőjébe, fennen hirdetve a motorcsónak az időjárás mostohaságát álló mindenreképességét. Csakhogy szar evez a palacsintába: a szárazfölddel mindössze egy nyamvadt rádión kapcsolatot tartó csajok belefutnak egy kísértetgályába, amelynek rakodóterében mindenféle ládák sorakoznak, a ládákban pedig vaklovag barátaink várják a megfelelő pillanatot arra, hogy a friss húsra vessék magukat (a helyükben én is ezt tenném.)

A Blind Dead széria úgy általában nem rogyadozik a magas költségvetés kellemes súlya alatt, ám a jelek szerint De Ossoriónak ezúttal még a szokásosnál is kevesebb pénz állt a rendelkezésére: a gályát össz kétszer mutatja totálból – talán jobb is, ugyanis nagyon valószínű, hogy a filmtörténet legszánalmasabb modellhajójával van dolgunk. Még egy normális jelzőpisztolyt sem engedhetett meg magának a produkció: mikor a bajba jutott modellek segélykérőleg a levegőbe lőnek, egy csillagszóró szikrái “világítják be” a látóhatárt. Seeing is believing .

A lányok felkutatására induló mentőexpedíció, ahhoz képest, hogy egy milliárdos szervezte össze, kétségbeejtően vérszegény: Tucker-t a Barbie Stúdió főnökasszonya, egy, a tengerészlegendák iránt érdeklődő meteorológusprofesszor illetve egy szőke (ajjaj…) fotós csaj kíséri el. A kormánynál Tucker testőre feszít, aki az indulásuk előtti jelenetben erőszakolta meg a fotós lányt, ám a dolog egyiküket sem zavarja különösebben. De Ossorio a nemi viszonyokról kialakított nézetei hagynak némi kívánnivalót maguk után…

A gályára viszonylag könnyen ráakadnak, ám a lányoknak nyoma sincs – és amint felkapaszkodnak a fedélzetre, a kis vitorláshajó, amellyel idáig jöttek, a szemük láttára foszlik semmivé. “Ez a gálya egy másik dimenzió kivetülése! Egy másik világba kerültünk általa!” Hogy mi mindenhez értenek a meteorológusok…

Arról persze fogalmuk sincs, mi a kísértethajó rakománya (nem mintha a másnapi időjárást képesek lennének megjósolni.) Az éj leszálltával templomos barátaink előmásznak szarkofágjaikból, sercegő húsra és az Onedin család legfrissebb epizódjára éhesen…

Bár az El buque maldito (1974) messze nem annyira akció- vagy vérdús, mint a sorozat korábbi epizódjai, ebben is találni hangulatos jeleneteket, még ha nagyítóval is kell keresnünk őket. A film ugyanis zsibbasztóan unalmas – és ha egy történetet még egy leszbikus flesbekk sem képes feldobni, ott aztán tényleg baj van. Onnantól kezdve, hogy a mentőcsapat megtalálja a gályát, szinte semmi nem történik. Hőseink fel-alá kószálnak a fedélzeten, és egyenként a templomosok karmai közé keverednek. Ám ekkor sincs money shot; nem adatik meg nekünk annak kétes, beteg horrorrajongóhoz illő öröme, hogy legalább az effektmesterek munkáján élvezkedhessünk: a fotós lány percekig tartó lemészárlásán (amelynek végkimenetele, elismerem, kellemesen gory) kívül a film szinte teljesen mentes a vértől. Sterilitás és unalom: egy horrorfilm esetében ez végzetes kombináció, gyilkos hatásának elhárítására még az olyan remek színészek, mint a Jack Taylor, Jess Franco egyik kedvence által tett erőfeszítések is hiábavalóak maradnak.

Valami pozítívumot azért csak kellene a filmről mondanom… Várjunk csak, várjunk… Ja igen: a modell lányokkal szívesen áthajóznék én is egy másik dimenzióba! Ááá, túl késő, túl kevés.

Noche de las gaviotas ***

Általában nem jellemző, hogy egy széria, amelyből alkotói az utolsó pezetát is ki szeretnék sajtolni, éppen a befejező epizódjával érje el csúcspontját. A La Noche de las graviotas (1975) a (majdnem) kivétel, amely a szabályt erősíti: bár nem hatásosabb, mint a Vakrémület (ahhoz a tempója túlságosan álmatag, a narratíva pedig szétszórtabb a szükségesnél), van olyan hangulatos, mint a sorozat első része. De Ossoriót és társait a történet továbbvitele utáni kényszer arra ösztökélte, hogy irodalmi alapanyagból merítsenek. Felnyúltak a könyvespolcra és egy Lovecraft összes került a kezükbe!

Stein doktor és b. nejének fogadtatását a csepp, tengerparti faluban még hidegnek is csak jóindulattal lehetne nevezni: mikor a helyi kultúrális központban (kocsma) a körzeti orvos lakcíme után érdeklődnek, a helybeliek levegőnek nézik a jövevényeket, és csak némi grabancrángatás után igazítják útba őket. Stein a helység doktorát jött leváltani, nyugdíjra bőségesen megérett kollégája pedig kapva kap az alkalmon – semmit sem szeretne jobban, mint maga mögött hagyni ezt az elátkozott, az Ördög (vagy esetleg valami még rosszabb) által nagyon is frekventált bűzletes halászfalut.

Ahol legalább kollektív szellem van! Mindjárt egy csapat, természetesen közkedvelt, szemtelen zombilovagjaink, akiknek már idézésre sincs szükségük ahhoz, hogy living dead lovaikon körbenyargalják a jobb sorsra (ennél a sorsnál biztosan jobbra) érdemeseket. A forgatókönyvíró újabb adalékot fűz legendájukhoz: ha a halászfalu (Bouzano lenne? Nincs rá utalás) lakossága nem szeretné, hogy a templomosok rövid úton felkoncolják a teljes populációt, jobban teszik, ha hét évente, hét éjszakán keresztül hét szüzet áldoznak a kísérteteknek. Mikor Stein doktor házvezetőnőjére kerül a sor, az orvos érthető módon feldühödik, és szembeszáll a fekete mágia túl- és evilági hódolóival. Még szép: ha a lányt felzabálják, ki fog porszívózni?

Kezditek már pedzeni a lovecrafti kapcsolatot? Filmesék több motívumot is átvettek az amerikai szerző Shadow Over Innsmouth című kisregényéből. A helyszín, illetve annak hangulata éppen olyan, ahogyan azt Lovecraft majd egy századdal korábban leírta: a haltetemek rothadásától fertelmes levegőjű, állandó ködben úszó tengerparti település, valamint szörnyűséges tettekre kapható lakói mintha a könyv lapjairól léptek volna le. Bár a spanyol filmben nincs szó halakká degenerálódó emberekről (ha nem tudod miről beszélek, irány a könyvtár!), a templomosok – ezt eddíg nem tudtuk – egy humanoid testalkatú, békafejű isten szobrát imádják. A kör bezárul, az ügy megoldódott. Ma is tanultunk valamit.

Ami a történetet valóban emlékezetessé teszi, az az álomszerű, fojtogató atmoszférája – a filmet Francisco Sánchez veterán operatőr fényképezte, aki számos emlékezetes horrorfilmnél állt már a kamera mögött. A szereplők állandó félhomályban, gonosz ködben végzik a dolgukat, jók és rosszak egyaránt. Az egyenlőség sugallatát selydíti meg ez az átláthatatlan hely: aki sokáig itt marad, az olyanná válik, mint a bennszülöttek; beáll a sorba, megválik emberi valójától, és csak az áldozathozatal lesz számára fontos, a halott lovasok éhségének csitítása – mert ezt akarják az ősi istenek. Egyenlőség, testvériség.

Ui.: A vakhalottak kalandjait összegyűjtő, koporsóformájú dvd doboz 2005 szeptembere óta kapható az Egyesült Államokban – aki kicsit is eurokult-rajongónak vallja magát, az egyszerűen nem hagyhatja ki!

Portal

The Aperture Science Laboratories

Twisted Transistor

Bónusz mappák

Summa Summarum

Bunyójelenetek 2: PEDICAB DRIVER

Sammo Hung Kam Bo VS Lau Kar Leung... Lássuk csak, miféle analógiát alkalmazzak ennek a bunyónak a leírására, segítségül azoknak, akik nem értenek a kungfu-filmekhez... Nos, mintha bármely két vallás istene csapna össze, vagy legalábbis Ali és Joe Frazier. Old school VS new school, a két legnagyobb akciókoreográfus, csak éppen ezúttal a kamera előtt. Rááadásul az Eight Diagram Pole Fighter fináléja mellett valószinűleg ez minden idők leglátványosabb filmes botharca.

Filmkritika: HALLOWEEN (USA, 2007) **

Hazai bemutató: 2007. október 25.

Teória: Rob Zombie és a másik jelenleg agyonajnározott horrorista kiskedvenc, Eli Roth egészen jó rendezők lennének, ha nem a saját gyér forgatókönyveikkel fárasztanának mindenkit. A filmjeikből egyértelmű, hogy rejlik bennük némi tehetség, de nem képes a felszínre bukkanni, mert az egók visszanyomják. Zombie és Roth kiváló adaptálója lehetne mások agyszüleményeinek, ám eddigi filmjeik egytől egyig ortopéd bukdácsolásnak bizonyultak, pontosan mivel a saját szerencsétlen sztorijaikat dolgozták fel (nem gyújtósnak, sajnos.)

Zombie csak önnön helyzetét rontja azzal, hogy Carpenter magnus opusának rimékjével próbálkozik. A csávónak úgy látszik elment az életkedve, egy ilyen csatát nem lehet megnyerni. "Én nem rimékelek, én újragondolom!" Anyád hogy van?

A film nem indul rosszul... na, azért ne essünk egyből túlzásba, érdekesen indul, maradjunk ennyiben. A sztori megközelítése más cseppet: Michael Myers ezúttal nem a középosztály megmagyarázhatatlan kinövése, hanem a white trash (amerikai fehér lecsúszott vidéki munkásosztály) terméke: a mama sztriptíztáncosnő (Rob Zombie feleségének, Sherri Moonnak még 37 évesen is eszméletlen teste van), a mostohafaterja egy totális seggfej (Bill Forsythe (Halálra jelölve) egész egyszerűen szenzációs a rövid szerepben, ő a megtestesült amerikai rémálom: a tökét vakaró, semmittevő, gyerekmolesztáló, büdös-fingós DAD, Al Bundy a végső stádiumban. A film legjobb figurája és legjobb alakítása. Szétröhögtem magam rajta - megjegyezendő, hogy a film tele van horror és b-film ikonok nyúlfarknyi vendégviillanásaival: Tom Towles (Henry - Portrait of a Serial Killer), Udo Kier (Suspiria), Sybill Danning (Howling 2), Richard Lynch (God Told Me To), Ken Foree (Dawn of the Dead 1978)... Repes a rajongói szív!)

Mert eddigi filmjei alapján kezd kikristályosodni, hogy Rob Zombie-nak missziója van: a white trash felmagasztalása, morális tendenciáiktól függetlenül. Már a Devil's Rejects is azzal ért véget, hogy "hőseink", a rohadék sorozatgyilkosok megdicsőültek a heroikus halálban, és anélkül, hogy különösebben poéngyilkos lennék, elárulhatom, hogy Mikey Myers is rendszerellenes glóriát kap, szinte áldozattá degradálódik jelen halloweenkor. Csakhogy Zombie nem jól számol: sem a Devil's Rejects-ben, sem ehelyütt nincs létjogosultsága a szemét felcicomázásának. Azon kívül, hogy szarba születtek, hősei nem válnak érdemessé a katarzisra, a föld mocska maradnak.

Ami Carpenter eredetijében tíz perc, az ezalkalommal egy egész óra: ennyi időt vesz igénybe, míg Zombie eldanolja nekünk a srác elmegyógyintézeti megpróbáltatásainak (amely az új Dr. Loomis (Malcolm McDowell) meglehetősen ötlettelen beszédterápiájában merül ki) történetét. Zombie olyan erővel demisztifikál, hogy az visszaüt: kiveszi a Michael Myers-legendából az összes létező potenciálisan természetfeletti motívumot, a legendát lerángatja földközelbe. Michael Myers ebben az első órában egy meglehetősen unalmas, holdvilágképű, zsíroshajú, túlsúlyos amerikai egyenkölökként definiálódik. Na kösz.

A második óra Michael ámokfutásával telik, amely fordulataiban, lefolyásában az eredeti filmet követi, csakhogy: az egész el van kapkodva, a figurák személyiségének bonyolítása teljesen behal, jó ideig meg sem tudtam különböztetni a potenciális áldozatokként színre lépő lányokat. Míg az elmegyógyintézetis részben láthattunk pár érdekesebb rendezői húzást, addig a kergetőzés alatt az egész a neo-slasherek fantáziátlan szintjére süllyed. Az első óra realitáséhségének nyoma sincs, Michael ekkor már a jól ismert slasher-terminátor, és minden átmenet nélkül válik azzá.

Felesleges volt megerőszakolni Carpenter úttörő filmjét - mint ahogy a 2007-es változatban totálisan feleslegesnek hat, mikor két ápoló megerőszakolja az egyik nőpácienst. Csak hogy még betegebb, borzalmasabb legyen az összhatás? Nem és nem, nem jön be a számítás, ezeknek gőzük sincs arról, hogy a kevesebb több.

Halloween. USA, 2007. Írta és rendezte: Rob Zombie. Producer: Malek Akkad. Zene: Tyler Bates. Fényképezte: Phil Parmet. Szereplők: Malcolm McDowell, Sherri Moon, William Forsythe, Daeg Faerch, Brad Dourif, Udo Kier és mások.

ComiXtúra: Amazing Spider-Man #544, Astonishing X-Men #22, The Boys #10-11, Ultimate Spider-Man #113-114

Hello! A Geekblog legújabb tagjaként hadd kezdjem egy rövidebb bemutatkozással: a nevem Bueno Excelente, és a perverzió hatalmával küzdök a gonoszság erőivel szemben. Mellékesen a Geekblog képregényrovatának szerkesztője leszek mostantól, hetente zúdítva rátok a képregénykritikákat. Nem is húzom tovább az időt - íme az első adag!

The Amazing Spider-Man #544

Filmkritika: REVOLVER (Nagy-Britannia, 2005) ***

Két éve áll dobozban a Blöff rendezőjének negyedik filmje. Mr. Madonna szerint a Revolver erősen a kabbala hatása alatt készült, és talán sosem kellett volna elkészülnie.

Guy Ritchie-filmográfia: A Ravasz, az Agy és két füstülgő puskacső (1998), Blöff (2000), Hullámhegy (2002), Revolver (2005). Mindenki ismeri az első kettőt, senki sem látta a két utolsót. A többszörös Arany Málna-díjas Hullámhegy olyan minősíthetetlenül szarra sikerült - elsősorban Madonna (Ritchie felesége) erőszakos alakításának köszönhetően -, hogy nálunk egyenesen DVD-re ment (még véletlenül se nézzétek meg, legyen elég, hogy én végigszenvedtem). A Revolver pedig... Nos, hivatalosan a mai napig sem láthattuk.
2005-ben forgalmazóként dolgoztam. Luc Besson cége, az Europacorp szokás szerint elküldte nekünk készülő filmjei, így a Revolver forgatókönyvét is. Elolvastam, és botrányosan rossznak, szinte olvashatatlannak találtam. Érzékeltem a műben az ambíciót, akárcsak a zavaros spiritualizmust, az egész nagyon elborultnak, és eladhatatlannak tűnt. Nem vettük meg, passzoltunk a projekten - hiába ígérték Bessonék, hogy a legnagyobb sztárokat nyerik meg a projekthez (akkor még Michael Douglast és Brad Pittet emlegették).

Az első kabbala gengsztermozit végül 2005 őszén bemutatták Londonban egy gyengébb szereposztással, és nagyot bukott (Ritchie állandó producere, Matthew Vaughn még idejében lelépett). Az amerikai forgalmazók ugyanúgy passzoltak, mint mi (a Sony kihátrált a forgalmazási dealből). A kritikusok megint Madonnát hibáztatták, aki szerintük bűbáj alá vonta férjét, elidegenítette jóakaróitól és rajongóitól, mikor teletömte fejét kabbalista zöldségekkel. A kelet-európai jogokat végül az Intersonic vásárolta meg immár másfél éve. Honlapjuk tanúsága szerint a Revolver azóta is bemutatás előtt áll.

Nemrég végre alkalmam volt látni a filmet egy 2-es régiós DVD-n (elérhető itt: www.amazon.co.uk). Jelentem, nem katasztrófa. Messze jobb, mint a Hullámhegy, habár hibái ugyanakkorák, mint erényei. A Revolver különös, mélyen spirituális film, amely hetek óta nem hagy nyugodni. Külsőre olyan, mint a Blöff, Jason Statham most is a főszereplő (és hozzá milyen jól játszik), gengszterekről szól, nagy átverésekről, véres bosszúkról, mesteri kivitelezésben. De nincs benne semmi humor, semmi könnyedség, a párbeszédek fárasztóak, hiányzik az a szellemesség, ami Ritchie első két filmjét kultikussá tette. Ez volt az én nagy bajom vele. (Meg Ray Liotta kínos gengszterfőnök-alakítása...)

SPOILER WARNING! Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a Revolver hamarosan maga is kultfilmmé válik, még ha csak egy szűkebb körben is. Az alapkoncepció ugyanis roppant megkapó. Statham arra döbben rá a filmben, hogy az életét irányító belső hang, magyarán a lelkiismerete egy szélhámos, aki születése óta átverte. Hősünk, akárcsak a Mátrix Neója felébred hosszú álmából ("Wake up, Mr. Green", hangzik el többször is), és akárcsak az Apokalipszis, most Kurtz ezredese levetkőzi lelkiismeretét (Ritchie szerint az intézményes vallás a történelem legnagyobb átverése), hogy egy magasabb, isteni szintre léphessen az életben.

Legalábbis ez volt az én megfejtésem Ritchie negyedik munkájáról. Szívesen hallanám a ti véleményeteket is. Ha volt / van lehetőségetek hozzáférni a filmhez, beszéljünk róla. Érdemes. Ritchie mindenesetre megbánta, hogy egyáltalán leforgatta. Új ötödik filmjével, amelyet 2008-ban mutatnak be, szeretne visszatérni a gyökereihez. A RocknRolla producere Joel Silver, a főszereplő Gerard Butler és Thandie Newton. Drukkolunk.

Filmbemutató: A KÖD (2007)

Nem tudom hogyan fogja a magyar forgalmazó a címkeveredést elkerülni (ugyebár Carpenter klasszikusát és az istentelen remake-jét is így hívták), de majd megoldja. A lényeg, hogy King nagyszerű kisregényének nemsokára bemutatják a filmváltozatát, és az előzetesből ítélve Frank Darabont lelkiismeretes munkát végzett.

BILLY JACK: AZ ELFELEJTETT MOZIHŐS

Hová tűnt Billy Jack?

GRINDHOUSE-SOROZAT, 3.

1968-ban mutatták be Budapesten a Halálfejesek című amerikai motoros filmet. A premier olyan botrányosra sikeredett, hogy a városi folklór szerint maga Kádár János tiltatta be a filmet alig néhány nap után. A Halálfejesek soha többé nem került moziba, a tévé sosem játszotta, és DVD-n sem jelent meg idehaza. Köddé vált, mintha sosem létezett volna. Csak az akkori tinédzserek, mai ötvenesek-hatvanasok fejében él elevenen.

A Halálfejesek hamisítatlan B-film volt; eltűnése nem is lenne tragédia, de vele együtt vesztettük el a Billy Jack (1971) címre keresztelt folytatást is, melyet a hetvenes évek egyik legnagyobb hatású alkotásaként tart számon az amerikai filmszakma. Tom Laughlin filmje nemcsak az első blockbuster címét bitorolja, de a korszak Amerikájának és amerikai filmjének vibrálóan színes, magával ragadó képét nyújtja. A Billy Jack sosem került a magyar közönség elé.

A HALÁLFEJESEK

A címbéli Halálfejesek egy Pokol Angyalai-szerű motorosbanda, mely rettegésben tart egy kicsiny kaliforniai fürdővárost. Csinos lánykákat kapnak el, és erőszakolnak meg. A seriff tehetetlenül, a lakosság rémülten áll az események előtt. Egyedül a magányos, hallgatag hős, Billy Jack állíthatja meg az „elszabadult gazokat” (ahogy a magyar plakát előrevetíti).

Laughlin filmje a westernek alapkonfliktusait (lásd: Délidő) a korszak divatos, lenézett műfajaival kombinálja: a motoros, az ún. beach party, illetve a hongkongi harcművész-filmekkel. Nem véletlen, hisz a film forgalmazója Samuel Z. Arkoff volt, aki a hirhedt American International Pictures (AIP) nevű cégével olyan műfajokra specializálódott, amelyeket a fiatal közönség igényelt, de a hollywoodi stúdiók presztizs alattinak tartottak. Ezek voltak az ún. exploitation filmek, azaz a marketing, az eladhatóság felől megközelített szenzációhajhász, low-budget opuszok, amelyeket az autósmozik és az ún. B-mozik tűztek műsorukra. A Halálfejesek eredeti szlogenje például így hangzott: „Egy ártatlan lányka a fődíj a világ legmocskosabb játékában!”

Arkoff és cégtársa, Roger Corman egy évvel korábban kasszát robbantott a The Wild Angels (1966) című motoros filmjükkel (Peter Fonda és Nancy Sinatra volt a főszereplő). A Halálfejesek ennek a hullámsodrában került az amerikai mozikba, és aratott nagy sikert – jóllehet, a motorosokat nem az ellenkultúra hőseiként, hanem gonosztevőkként ábrázolta.

Laughlin - aki saját maga gyártotta a filmet, a forgatókönyvet pedig filmbéli partnerőjével, Elizabeth James-szel közösen írta - a www.billyjack.com tanúsága szerint ezzel minden idők (addigi) legsikeresebb független filmjét készítette el. A korabeli kritikák elsiklottak a Halálfejesek felett, bár ahogy az Entertainment Insiders írásából kitűnik („tipikus drive-in film – némi extrával”), megérezték, hogy valami történt.

A filmet a hatvanas évek végén nagy meglepetésre itthon is műsorra tűzték a mozik - valószínűleg elrettentő Amerika-képe miatt. A szigorúan 18 éven felülieknek szóló opusz „kábé két hétig volt műsoron, a Puskin mozitól az Astorián túlig ért a sor a jegyekért, aztán talán az erőszakos jelenetekre hivatkozva betiltották” - írta nemrég Turcsányi Sándor a Magyar Narancs-ban.

Vágvölgyi is hasonlóan emlékszik A Pokol Angyalai-hoz írt előszavában: „Ha már Magyarország: a The Wild One (A vad, Marlon Brando filmje – a szerk.) itt egyidejűleg nem ment, viszont pótszer volt: a hatvanas években vetítették a Halálfejesek c. motoros zsánerfilmet, amely a The Wild One tucatutánzata, viszont a főszereplő magyar hangja Latinovits Zoltán volt, és az egykori megfigyelők megemlítik, hogy a Puskin mozi pénztára előtti sor mélyen a Semmelweis utcában is kanyargott, és még valami felsőbb pártszerv is tárgyalt a film váratlan népszerűségéről, a negatív hatások kiküszöbölésének lehetőségeiről.”

TOM LAUGHLIN

Hősünk hamar, huszonöt évesen megkapta a nagy kiugrás lehetőségét, méghozzá Robert Altman Áldozatok (1957) (The Delinquents) című dokudrámájában, melyben amolyan oktalanul lázadó tinédzsert formált meg (Altman ugyabban az évben rendezte James Dean-biográfiáját is). Az első főszerepet néhány kisebb követte hollywoodi stúdiófilmekben – de ez az öntudatos Laughlinnak már nem volt elég. Rendezőnek állt, és 1960-65 között négy mikrobudget független filmet készített (ezek nem maradtak fenn).

A Halálfejesek sikere ebben a közegben, a semmiből jött, és miközben a kötelező folytatásra készült, Laughlin három igénytelen horrort rendezett Don Henderson álnéven.

Laughlin az amerikai filmtörténet egyik legérdekesebb figurája; külsőre-belsőre Jack Nicholson és Charles Bronson keverékeként írható le. Akárcsak kortársa, Nicholson (szintén Arkoff embere), ő is multitalentumnak tartotta magát: írt, rendezett, gyártott a színészkedés mellett, és voltaképpen nem is tehetségtelenül. És akárcsak Bronson, a hetvenes évek másik nagy akcióhőse, nemcsak a hallgatag bosszúálló, de az etnikai hős szerepében is tetszelgett (jóllehet egyikük ereiben sem folyt indián vér).

Laughlint kezdettől valamiféle messianisztikus hevület fűtötte, és feleségével együtt makacsul mindig a saját feje után ment („Billy Jack szerint nem férfi, aki nem a maga útját járja”). Miközben naiv elveket hangoztatott a világbékéről és a szocializmusról, ha pénzre került a sor, cinikus kapitalista lett, aki David Ogilvy-idézeteket skandált, és az utolsó fillért is kiverte a stúdiókból és a mozikból. Világnézetében a keleti tanok vadul keveredtek az indián sámánizmussal és a beatnik szocializmussal, nyakon öntve egy jókora adag nárcizmussal.

Ha összegezni kéne, Laughlin mindenekelőtt remek szintetizátor volt. Filmjeiben – feleségével együtt - nagy tanítóként jelenik meg, aki kezét mindig a társadalom verőerén tartja, összegyűjt és szintetizál mindent, amit a popkultúra éppen akkor felböfög. Szintetizál – és pénzre vált. Vagy azt is mondhatnánk, kizsákmányol (lásd: exploitation), ahogy azt a Billy Jack esetében is tette.

BILLY JACK

A Halálfejesek folytatásában Billy amolyan misztikus El Topo-karakterré lép elő, aki harmóniában él a természettel, indián testvéreivel, és totemállatával, a kígyóval. Mindeközben egy „alternatív iskolát” is patronál, pont úgy, ahogy a westernhősök védték az árvaházakat a banditáktól. Az iskolát egy szent életű tanárnő vezeti (Delores Taylor, a rendező feleségének alakításában), aki a westernek apácáit idézi; a banditákat pedig a kisváros redneckjei jelenítik meg.

Nem két generáció áll itt harcban egymással, nem a fiatalok küzdenek az öregek ellen, hanem a WASP-Amerika száll hadba egy új, tágult tudatú Amerikával, mely misztikusan egyesíti a Kolumbusz előtti idők őslakosait a mai fiatalokkal.

A melodramatikus történetben a seriff elzavarja terhes lányát a háztól, azzal vádolván, hogy összefeküdt egy indiánnal. A lányt befogadja az alternatív iskola, de szenvedései ezzel még nem érnek véget, ugyanis az iskola is állandó céltáblája az intoleráns, reakciós kisvárosiaknak. Billy szerencsére kéznél van, és néhány jól irányzott pofonnal helyre teszi a rosszfiúkat.

A Billy Jack ugyanakkor nem (csak) harcművészeti film. Bunyóból kevés akad, és az is meglehetősen fantáziátlan (hiába lassít Laughlin Peckinpah-módra). És nem is csak szociodráma vagy hippifilm. De love story, cinema verité, meditáció és kísérleti színház egyben: ambíciótól duzzadó, létösszegzőnek szánt munka, az ellenkultúra Bibliája.

A központi konfliktus az erőszak kérdése. Hogy mikor jogos, mikor szükséges az erőszak - ha jogos, szükséges lehet egyáltalán. Ezt a kérdést a film szépen végigviszi, és viszonylag intelligensen le is zárja. A Billy Jack legemlékezetesebb képsorai azok, amelyekben fiatal, ártatlan arcok játszanak, énekelnek, vitatkoznak az alternatív iskola falai között – valahogy úgy, ahogy Antonioni remekművében, a Zabriskie Point-ban tették (még a beállítások, kameramozgások is ugyanazok).

Laughlin alkotásában mégis ambíciója a legdicséretesebb. A kivitelezés, a tényleges film messze elmarad rendezője világmegváltó ambícióitól, és leginkább öntetszelgőként írható le. Laughlin közepes színész, mindenki más csapnivaló. Különösen Taylor a tanárnő szerepében (meglepő módon Arany Glóbuszra jelölték a legjobb újonc kategóriájában). A sztori harmatgyenge, a tanulság szájbarágós, a prédikációk átlátszók és végtelenek. Ráadásul a film saját moralizmusa alatt vágja a fát, amikor lassítva ábrázolja a verekedéseket, és két nő megerőszakolását is bemutatja.

A BLOCKBUSTEREK SZÜLETÉSE

Laughlin a National Student Film Corporation nevű cégén keresztül, saját pénzből (800 ezer dollárból) gyártotta a filmet. A forgatókönyvet feleségével közösen írta, a produceri teendőket is együtt látták el. Taylor az utolsó percben a női főszerepre is beugrott (Elizabeth James helyére, aki a Halálfejesek-ben játszott).

A házaspár a poklok poklán ment keresztül, míg a forgatókönyvtől a bemutatóig eljutott. A helyszínkeresés során egy bagollyal találkoztak, ami Taylor szerint azt jelentette, hogy gonosz lelkek nem kívánják a film elkészültét. A gonosz lélek hamarosan meg is mutatkozott a Fox képében. A stúdió korábban vállalta a Billy Jack forgalmazását, de az elkészült művet látva azzal fenyegetőzött, hogy újravágja. Nyomatékul lefoglalta a negatívokat is.

Laughlin és Taylor eddigre teljesen eladósodtak, de most kész voltak újabb kölcsönt felvenni, hogy visszavásárolják a filmet a Foxtól. Abba ugyanis semmiképpen nem akartak belemenni, hogy azt mások vágják meg helyettük. Ekkor lépett a képbe a Warner, amely 1,8 millió dollárért megvette az észak-amerikai forgalmazás jogait. Ahogy az Jonathan Bing és David Hayes Open Wide című könyvében is olvasható, a Warner később ugyanúgy visszakozott, mint a Fox, és az 1971-es bemutató során csak B-, autós-, sőt néhol egyenesen pornómozikba osztotta le a kópiákat. A Billy Jack lassan-lassan, két év alatt 4 millió dollárt gyűjtött így össze.

Laughlin iszonyú pipa lett. Biztos volt benne, hogy olyan terméket tett a piacra, amelyre a reklámszakma mestere, David Ogilvy is büszke lenne. De mindhiába: ha hiányzott mellőle a jó marketingmunka. Laughlin – maga is Billy Jackként cselekedvén – fogta, és beperelte a Warnert, méghozzá egyből 51 millió dollárra. A Warner meghátrált, és 1973-ban újra bemutatta a filmet az amerikai mozikban. A promókampány élén azonban már Laughlin állt.

Hősünknek mozikra volt szüksége, hogy grandiózus tervét valóra váltsa. Méghozzá rengeteg mozira. Kiindulási pontja az volt, hogy ha egy masszív reklámkampánnyal sikerül felkeltenie a közönség érdeklődését, akkor a potenciális nézők bárhol, Amerika bármely mozijában megnézhessék a filmet. Ez a gondolkodás ma már evidensnek tűnik, de a Billy Jack bemutatójáig másként működtek a dolgok az amerikai filmforgalmazásban. A stúdió először néhány nagyobb (vagy éppen kisebb) városban letesztelte az adott filmet, és ezek sikerétől vagy kudarcától függően gyártott vagy nem gyártott több kópiát.

Laughlin olyannyira hitt filmjében, hogy hajlandó volt a moziknak egy fix összeget fizetni, ha újra felveszik műsorukra. Cserében viszont a bevétel 100%-a őt illette meg. Mikor ezzel megvolt, kölcsönt vett fel, és újabb forradalmi lépésre szánta el magát: 2,5 millió dollár értékben tévéspotokat vásárolt. Nem elég, hogy a Billy Jack volt az amerikai filmtörténet első filmje, amit komoly kampánnyal a tévében reklámoztak, de egyből több különböző spot is készült hozzá, melyek mindegyike más-más közönséget célzott meg.

A Billy Jack-re a hivatalos honlap szerint 58 millió jegyet adtak el a 210 millió lakosú USA-ban, ami máig rekord a független filmek között (még A passió sem tudta felülmúlni ezt a nézőszámot). Ahogy azt a szakértők feltárták, szokatlanul nagy volt a visszajáró közönség száma, sokan háromszor-négyszer is megnézték a filmet, amely egy generáció meghatározó alkotása lett.

A sikerhez nagyban hozzájárult a főcím és a végefőcím alatt hallható megasláger (a Coventől a „One Tin Soldier”), mely 1972-ben az amerikai rádiók legjátszottabb felvétele lett, és máig minden idők legnépszerűbb háborúellenes dalának számít. A „One Tin Soldier” két szomszédos népről szól, egyikük a hegyen lakik, másik a völgyben. A völgylakók legyilkolják a hegyieket a kincsükért, de amikor ezt a bizonyos kincset keresik, csak egy követ találnak, és rajta a feliratot: „békét a Földön.”

A Billy Jack két leghatásosabb jelenetét ez a dal festi alá: a főcímet, melyben cowboyok musztángokat (az indiánok vadlovait) hajtanak és fognak be, miközben a kamera helikopterről követi őket a hegyeken át; illetve a zárójelenetet, ahol a fiatalok feltartott ököllel szalutálnak Billy Jacknek a börtön felé vezető úton (a Holt költők társasága előképeként).

BILLY JACK UTÁN

A negyedik rész (Billy Jack Goes to Washington) 1977-ben érkezett meg. Laughlin producere ezúttal Frank Capra jr. volt, a film pedig nem más, mint idősebb Capra Becsületből elégtelen című klasszikusának utánérzete. Nixon bukásával, Carter Amerikájában a Billy Jack-láz hamar lecsengett, és a negyedik részt végül sosem mutatták be a mozikban.

Csalódván a filmiparban Laughlin elmélyült a jungi pszichológiában és az alternatív rákterápiák kutatásában, és ahogy azt a Billy Jack negyedik részében előrevetítette, politikusi pályára lépett (talán Mike Curb, a Halálfejesek zeneszerzője inspirálta, akit a hetvenes évek végén Kalifornia kormányzó-helyettesévé választottak). Hősünk joggal vélte úgy, hogy Hollywoodban szerzett marketingtapasztalait egy esetleges választási kampány során is hasznosítani tudná.

Laughlin politikusként is rögtön nagyot álmodott: a ranglétrát mellőzve egyből a pártelnökségért indult harcba. 1992-ben a Demokrata Párt elnöki székéért folyó küzdelemben a szavazatok 2%-át szerezte meg, majd 2004-ben - immár republikánus színekben - csúfos vereséggel (0,23%) távozott a porondról.

A www.billyjack.com tanúsága szerint a Laughlin-Taylor házaspár ma is él és virul, és telve ambícióval egy új, nagyszabású Billy Jack filmre készül, mely lerántja a leplet George W. Bushról, véget vet az iraki háborúnak, és harmadik utas megoldást kínál a politikából kiábrándultaknak. A Billy Jack For President „sosem látott módon fogja ötvözni a fikciós filmeket a cinema veritével, a reality filmmel, a dokumentumfilmmel és a komputergrafikával”, miközben „politikai, szexuális, spirituális és pszichológiai forradalmat robbant ki.” A 76 esztendős Laughlin személyes videóüzenetben biztosítja a potenciális befektetőket, hogy az új Billy Jack-film minden idők egyik legsikeresebb filmje lesz.

A Billy Jack-sorozat elérhető 1. régiós NTSC DVD-n.

Free Cinema, 2007. október 18.

A forgatókönyvírás Magyarországon.

http://uj.tilos.hu/archivum/listen.php?file=2007/10/18/1700.mp3
http://uj.tilos.hu/archivum/listen.php?file=2007/10/18/1730.mp3

Úgy néz ki, hogy a Tilos nem rögzítette a műsor első félóráját, íme a maradék egy óra. A vendégek Köbli Norbert és Lovas Balázs, a műsorvezetők Kubiszyn Viktor és én. 

Bunyójelenetek 1: FATAL TERMINATION (Hongkong, 1990)

Bár megboldogult ázsiaifilmes blogomon már volt egy ilyen, most újrakezdem: a filmtörténet legemlékezetesebb bunyójeleneteit tárom a nagyérdemű elé. Elsőként íme (két részletben) az a hihetetlen pár perc a Fatal Termination-ból, ami a filmet örökre halhatatlanná tette - a jelenet nem is igazán az akciókoreográfiájától vált közismertté, hanem... de lássuk vajon ti rájöttök-e! :)

A hús barokk dekonstrukciója - Chang Cheh filmjei, 1. rész

SHAW BROTHERS-SOROZAT, 3.

Mert a hatás a lényeg: mindegy, hogy a műfajra, vagy a testre. Ám a végeredmény már koránt sem ennyire egál. A műfaj épül, míg a testnek pusztulnia kell. Chang szerint a világ.

A mai napig ő a legfontosabb, az akciófilmre (lehetne szőrözni, hogy inkább a harcművészeti mozira, de nem, tessék csak zsáner-globálisan gondolkodni) legnagyobb hatást jelentő auteur. Auteur, bár az életművében sem szintézispont, sem tematikai variációk nem találhatóak – nem, ő inkább az emblematikus, halál és erőszak iránt fetisiszta imádatot tápláló metteur en scéne.

Az akciófilmek elsősorban a düh filmjei, nem csoda hát, ha a változást, amelyet Chang Cheh előidéz, az elégedetlenség, a frusztráció hívja életre – a hatvanas évek forrongó multimiliőjéből áradó csak másodsorban; a főbűnös az évtizedek óta változatlan nőuralom a hongkongi akció/kalandfilmben. Chang pedig emezt személyes (tagadja) avagy szakmai (büszke rá) okokból nem tűrheti.

Vándor-kardforgató csajok Wong Fei Hung ellen 

A legelső hongkongi földön produkált filmnek programcíme van: Hogyan lopjunk el egy sült kacsát? (1909), és meg is mutatja. A korai kezdés azonban senkiben ne keltsen hiú reményeket: az első teljességében hazai befektetők hozzájárulásaiból realizált munkára (Rúzs) 1923 kell várni (a Sült kacsa egy amerikai producer pénzéből készült). Az úttörő, tizennyolc epizódból álló, serial-formátumú A Vörös Lótusz Monostor felégetése 1928-as évjáratú, egyben ez az első hongkongi harcművészeti film is – hogy már ez is, sőt az akkoriban legnépszerűbb kommerszfilmek mind wuxiák, annak egyszerű, pragmatikus okai vannak. Egyfelől kétezer évnyi feldolgozható legendakör illetve fikciós-irodalmi alapanyag állt a filmesek rendelkezésére (kincsesbánya!), másrészt pedig a tisztalelkű halálmegvetők kalandjainak felhasználásával voltak képesek nacionális profillal ellátni saját filmjeiket, mintegy szembeszállva az USA kulturfasizmusával.

A producerek először magától érthetődőnek vélték, hogy filmjeik főszerepére a legkeresettebb pekingi- és kantoni opera-sztárokat szerződtessék, ám próbálkozásaik kipingált, nőies falakba ütköztek: az ünnepelt művészeknek jobb dolguk is akadt annál, mint hogy mindenféle alpári, bunkó médiába, „filmekbe” vagy mifenébe menjenek vendégszerepelni. Ekkor jött a pénzembereknek kapóra a Csianlong császár 1772-es rendelete, amely megtiltotta a nőknek, hogy akár csak a lábukat is betegyék a színpadra. Az évszázadokon keresztül lefojtott, forrongó előadói késztetés eredményezte hát, hogy a hongkongi harcművészeti film legelső sztárjai mind lányok voltak: ugrottak a producerek hívására. Wang Hanlun, Hu Die, Xuan Jinglin, és mind közül a leghíresebb, Chin Tsi Ang filmtörténelmet írtak (utóbbi mellékállásban Sammo Hung nagyanyja, és még mindig, kilencvenvalahány évesen is aktív - legutóbb a Cinema Hong Kong című dokumentumfilm-sorozatban mutatott be olyan rúgásokat, hogy utána sem tudnám csinálni). A férfiak hülyesége folytán jött tehát létre a világ legemancipáltabb filmgyártása.

A hongkongi nődominancia a harmincas évek elejétől egészen a hatvanas évek végéig tartott, és egyetlen egy – időtálló, bár a várt paradigmaváltó hatást kiváltani elmulasztó – próbálkozás volt csak a megtörésére: az 1949-ben induló Wong Fei Hung-sorozat, amely a kantoni nemzeti hős köré szőtt mendemondákat vitte filmre, főszerepben a legendás Kwan Tak Hinggel, akinek személye mára elválaszthatatlanná vált Wong Fei Hunggal, legalább is a közönség szemében. Ez a széria nevezhető az első igazi filmes kungfu-próbálkozásnak – egészen addig a wuxiák uralták kizárólagosan a terepet, ám a mester több tucat epizódot magába foglaló kalandjai a kardozós fantasy helyett a realitásra (mesélésben és koreográfiában egyaránt) helyezik a hangsúlyt. Az alkotók a kínai harcművészetek promócióját is célként tűzték ki, a hongkongi filmiparban a Hung-sorozat forgatása során kapnak először hangsúlyos szerepet az akciókoreográfusok, akiket általában a kungfuhoz konyító kaszkadőrök vagy helyi harcművészeti iskolák mesterei közül verbuválnak.

Jet Li Lian Jie karrierjének meghatározó szerepében: mint master Wong Fei Hung (Once Upon A Time In China, 1990, rendezte Tsui Hark - a film eredeti címe csak "szimplán" Wong Fei Hung.)

Wong mester példája a legnemesebb kínai erények esszenciája: a becsület, a tiszta élet, a tudás és igazságosság mindenek fölé helyezése jellemzi, amely a filmekben a figurák megfestésének egyértelműségében csapódik le: a jók patyolat tiszták, az intrikusok a föld söpredéke. Egyszerűség egész vonalon, ez lehetett a jelszavuk – és ebben nem különböztek a – most már a hatvanas években járunk! – továbbra is nődomináns wuxiák karaktereitől. Természetesen, ha hosszú távon hülyére veszik a közönséget, attól egyes analitikus elmék felszívhatják a vizet, és ha épp filmrendező a lelkem, bosszúból épp a morális ambivalenciát helyezi majd a történetei középpontjába…

A sárkány közbelép

A kulturális forradalom elől az ötvenes években a sangháji filmbirodalom alattvalói jórészt Hongkongban kerestek menedéket (persze nem csak a filmes szakemberek: a migrációs hullám hatására nőtt többszörösére a városállam lakosainak száma), ahol nem ártott azonnal módosítaniuk a művészi hozzáállásukon, ugyanis a mandarin film egészen addig nagyban lenézte a kantoni film wuxia pian-jait, inkább ven ji pian-ban, „irodalmi művészfilmben” utazott, melodrámákat és regényadaptációkat készítettek.

A hongkongiaknak azonban egyikből is, másikból is elege volt: nem kellettek már nekik az unalomig ismert, egyszerű hősök, egy olyan korban, amikor nemzetek vesztették el politikai ártatlanságukat, a tündérmeséknek végképp leáldozott.

Azt az embert, aki nemcsak a nemzete filmgyártásán, a toposzokon, az elvárásokon és a hozzáálláson változtatott, hanem az akciófilm műfaját gyökerestül megváltoztatta, Chang Cheh-nek hívták (2002-ben hunyt el). Munkásságának jelentősége egy John Fordéhoz vagy Leonéjéhez mérhető: ahogy utóbbi kibelezte a westernt, és hullahegyek alá temette, úgy ad az akciófilmnek Chang új életet, paradox módon éppen ugyanazon attribútumok, többek között az extrém erőszak által: filmjeiben a hollywoodi eposzok naivitása keveredik a keleti ezoterizmussal, tudós harci koreográfiával és határtalan vérontással. (A modernizációs törekvés másik vezető alakja King Hu, akinek munkásságát esetleg egy későbbi cikkben kitárgyalom majd.)

Chang a karrierjét filmkritikusként és forgatókönyvíróként kezdi, majd 26 évesen lehetőséget kap megrendezni első filmjét (Viharfelhő Alishan felett). 1962-től a Shaw Brothers, a világhírű hongkongi stúdió forgatókönyvíró-osztályát vezeti, és az ötleteiből készülő filmek indítják el a kimondottan anti-feminista, a férfiakat középpontba helyező wuxiák dömpingjét. A Shaw Brothers égisze alatti első saját rendezése az 1966-os Tigrisfiú, amely ugyan még nem hoz átütő sikert, de annyi előnye származik belőle, hogy Chang a forgatás során összebarátkozik a film főszereplőjével, az úszóbajnokból színésszé avanzsáló Jimmy Wang Yu-val.

Nem is igazán tudom, hogy legemlékezetesebb együttműködésük, a Félkarú kardozó (1967) jelentőségét hogyan hangsúlyozzam ki kellőképpen. A film nem egyszerűen forradalmi, nemcsak a hongkongi akciófilmes attitűdöt változtatja meg, de az egész világét is, hiszen már akkoriban mindenki Hongkongra figyel (vagy ha akkoriban nem is, de néhány évvel később már mindenképpen.) A városállam filmgyártása és a wuxia pian műfaj története talán legfontosabb darabjának nevezhető.

Az árva Fang Kang (Wang Yu) megtűrt páriaként tengeti életét mestere dácsájában, egyaránt lenézi a mester lánya és a többi tanítvány. A megaláztatásoktól egy nap végképp besokall, szökne, ám nem jut messzire: a nő és két csatlósa beéri őt az erdőben. A lány, bár szexuálisan rendkívül vonzódik a fiúhoz, többre tartja a társadalmi különbségeiket holmi hancúrozásnál, és a frusztrációját némi csonkolásba fojtja: lemetszi Fang Kang jobb kezét. A súlyosan sebesült fiú egy szintén árva parasztlánynál kap menedéket, aki nemcsak ápolásában, de szellemi-testi továbbképzésében is fontos szerepet kap, elhunyt édesapja a félkarú harci technikákat (micsoda véletlen!) előtérbe helyező kézikönyvét ajándékozza Fangnak. A srác fáradhatatlan gyakorlásba kezd, és kardforgató tudását mesteri szintre fejleszti, épp idejében: a környéken feltűnik a legyőzhetetlennek látszó banditapáros, Mosolygó Tigris és a Hosszúkezű Ördög…

Chang Cheh a férfit helyezi az addig teljesen nőközpontú műfaj fókuszába, sőt, nemcsak hogy másodhegedűs pozícióba kényszeríti a lányokat, hanem bizonyos esetekben kimondottan unszimpatikus jellemzőkkel ruházza fel őket: a mester porontyára a film intrikusának szerepe hárul. Bár a Fangot az életbe visszaápoló parasztgádzsi rendelkezik a kedvesség erősen karakterisztikus nyomaival, Chang későbbi filmjeiben a nőfiguráknak még ennyi sem adatik meg, ráadásul az „ápolónő” inkább a hős ersatz testvérének, mint love interest-nek bizonyul. Nőgyűlölete a filmben egészen érdekes formát nyer: Hosszúkezű Ördög különleges fegyvere egy olyan kard, amelynek kampós vége foglyul ejti az ellenfél pengéjét – természetesen ezzel a vas vagina dentatával kénytelen a rokkantságát (kasztrált voltát? Changnál minden szimbólum) saját erejéből meghaladó Fang összecsapni. Szadizmus, pinafóbia, homoerotizmus – az örök chang cheh-i triász.

A Félkarú kardozó több más szempontból is újdonságot hoz az avas filmes állóvízbe: az erőszakhoz való, az eddig megszokottól radikálisan eltérő hozzáállása (vö. élvezettel dagonyázik a levágott végtagok, spriccelő artériás vér és hasonlók látványában) megtalálja a maga tomboló rajongóit, a forrongó urbánus fiatalság, a film potenciális nézőközönsége személyében, akik már eleve rendkívül hálásak Changnak a filmes nőuralom eltörlésének érdekében tett lépései miatt. Az akciójeleneteket a Shaw Brothers két, ezen a téren legkiválóbbja, Tong Gaai és Lau Kar Leung koreografálja – utóbbi minden idők legjobb kungfufilm-rendezője lesz, olyan remekművekkel életművében, mint az Eight Diagram Pole Fighter, de az ő kitárgyalása sem fér most ide…

A Félkarú kardozó sikere világ, vagy legalább is városállam-rengető: ez az első, az egymillió (ottani) dollárt meghaladó mozis bevétel Hongkong történetében, ráadásul botrányok, vad tömegjelenetek és káosz kíséri a vetítéseket, reprezentálva, hogy a hatvanas évek távol-keleti, városi fiatalsága rátalált arra a véres, dühös, reakciós filmes kifejezési formára, amely lelkéhez legközelebb áll.

Elkerülhetetlen folytatása, az 1969-es A félkarú kardozó visszatér legalább megháromszorozza a korábbi film kegyetlenkedéseit, vérbőségét – véleményem szerint ez az első olyan alkotás, amelyet un. body count-filmnek nevezhetünk. Ezzel a kifejezéssel elsősorban az olyasfajta horrorfilmeket illetik, amelyeknek fő célja a hullák halmozása (pl. a slasher), és a Félkarú kardozó visszatér-ben pontosan erről van szó, minden egyéb másodlagos. A trilógia harmadik epizódja 1971-ben készül el, a címe Az új félkarú kardozó, ám ennek már, bizonyos, a stúdióval való anyagi természetű összezördüléseik miatt nem Jimmy Wang Yu a főszereplője. Egyik utolsó közös munkájuk az 1969-es Arany fecske, Chang Cheh első remekműve, egy szénkomor, tömény reménytelenséget sugárzó wuxia, amelynek szadizmusa addig sosem látott vérmaszatos csúcsokat dönget. A film eredetileg King Hu 1966-os Gyere, igyál velem! (eredetiben Dá dzöj sá, Nagyivó hős a címe, ennek azért több értelme van) klasszikusa folytatásának készült, a két film hangulata azonban élesen eltér, mint ahogy a két rendező világnézete is: King Hu humanizmusa szöges ellentéte Chang Cheh fatalista nihilizmusának.

Folytatása következik.

Half-Life 2 - Episode Two

Újabb maratoni fejlesztés után csendben, különösebb felhajtás nélkül érkezett meg a Valve legújabb játékszelete, a Half-Life 2 Episode Two. Egy rendhagyó kiegészítővel van dolgunk, ugyanis az Episode X egy három részes trilógia, mely a Half-Life 2  közvetlen folytatása - szétdarabolva. A második epizód az Orange Box-ra keresztelt csomagban érkezett, mely már eleve kétes érzéseket keltett bennem (úgy hangzik, mint holmi wc tisztító pakk), s a tartalma is vitára ad okot.

Ugyanis kezdetben még kétféle kivitelről volt szó (a Black Box lett volna az olcsóbb verzió HL2 és EP1 nélkül, kizárólag PC-re), aztán a Valve ki tudja miért, elvetette az ötletet, így maradt csak az Orange Box. Így viszont kénytelen kelletlen megvesszük az alapjátékot és az Episode One-t is, ha megvan már, ha nincs. (A Valve jótékony lélek, és felajánlja a lehetőséget: az első két játékot, ha már előzőleg megvettük, akár el is ajándékozhatjuk. Nagylelkű ajánlat.)

Amit a csomagban találunk, az minimum kettővel több, mint amit az Episode One tavalyi megjelenésekor kaptunk. Ez dícséretes, bár érthetetlen, miért nem megint az Episode Two hosszabb játékidejére koncentráltak, hisz' Gabe Newell annak idején azt fejtegette, hogy az epizódikus játékrendszer azért jó, mert a technológia meglétével már több idejük lesz a játékfejlesztés tényleges menetére koncentrálni. Ennek ellenére sem kaptunk lényegesen hosszabb játékidőt, mint az előző epizódnál. Márpedig az sem volt több 3-4 óránál, edzett Half-Life játékosoknak ez még kevesebbet jelentett. A másfél év fejlesztési idő ugyancsak elgondolkodtató, éles ellentétben áll az epizódikus játékrendszer filozófiájával, amit 2 éve Newell még lelkesen ecsetelt.

A plusz adalékok most mégis több nettó játékidőt tartogatnak, bár ez hozzájárul ahhoz is, hogy a Half-Life saga kissé háttérbe szoruljon, hiszen a kiadvány apropója mégiscsak az Episode Two volna, de a potenciális játékidő javarészét nem az szolgáltatja.

Elmélkedés az epizódikus játékrendszerről

A Half-Life saga rajongói leginkább a rövid játékidőt és a sztori hiányát rótták fel az epizódikus rendszer hibájának. Az alapjáték kerek sztorit adott, nyitott bejezéssel ugyan, de hátrahagyva ugyanazt a misztikus, titokzatos atmoszférát, amit a Half-Life univerzum mindig magában hordozott. A Half-Life-on nevelkedett játékosok ugyanezt a titokzatos miliőt keresték a HL2 után (a következetesség ezt sugallta), amit kaptak azonban, az nem volt más agyatlan futkározásnál A-ból B pontba, miközben a sztori árnyaltságáról mintha teljesen megfeledkeztek volna. Az epizódok megpróbálják a HL2 történéseit megmagyarázni, meglehetősen esetlenül (ha a vortiganoknak ilyen képességeik vannak, egyáltalán hogyan fogta be őket a combine? Miért nem harcoltak ellenük?).

A rövid epizódok aránytalanul hosszúra nyúló fejlesztési munkálatai ráadásul magukban hordozzák annak veszélyét is, hogy a játékosok belefáradnak a Half-Life-ba, hisz' az új részek egy az egyben az alapjáték elemeiből, karaktereiből, játékmenetéből épülnek fel, s 6 évig csak recycling-olni pofátlan és gyáva vállalkozás.

A második kritikus kérdés a grafikus motor: Newell egyik komolynak nem nevezhető érve az volt az epizódikus rendszer mellett, hogy a source engine így képés lesz lépést tartani a kor elvárásaival (nem mintha hat év fejlesztés után a HL2-nek szégyenkeznie kellett volna, s az újabb részek is csak néhány divatos effektussal lettek többek /motion blur, HDR, dynamic shadows/). De mi lesz, ha a source engine előbb öregszik meg, mint hogy a "trilógia" végére érnénk? Ha legalább ekkora fejlesztési idővel számolunk, akkor a következő epizód megjelenési dátuma valahol 2009 és 2010 közé helyezhető, s a hamarosan debütáló technológiai nagyágyúk (Crysis) számításba vételével ez bizony nagy idő lesz.

A legeredendőbb kérdés pedig az, hogy szükség van e egyáltalán erre, így? Ez lehet a megközelítések legszubjektívebb pontja: sokan örülnek, hogy 2 évente hálflájfozhatnak egy kicsit, sokan nem, hogy a legendás saga üzletszerű kéjelgés tárgyává vált.

Episode Two

Tegyük túl magunkat az epizódikus rendszer buktatóin, s koncentráljunk a trilógia középső szeletére. (Előrebocsátom, hogy nem fogok sokkal többet elárulni, mint amit az előzetes videókból, képekből már eddig is megtudhattunk, tehát megpróbálok nem spoilerkedni.)

Gondolom nem okozok meglepetést azzal, hogy a második epizód pont ott folytatódik, ahol az előző véget ért. A játék elején emlékeztetőül kapunk egy videót az előző rész történéseiről (amire nem tudom mi szükség volt, hiszen az kábé két szóban összefoglalható, ráadásul az EP1-hez is szükség lett volna a HL2 ismeretére). Ha ez előző epizódhoz akarom hasonlítani, akkor lényeges különbség, hogy az Episode Two-ban végre történik valami. Az első rész egy helyben toporgása helyett elég gyorsan a lecsóba csapunk, s váratlan dolgok is történnek. Az atmoszféra is más, hangulatosabb, újszerűbb, olykor drámaibb. Kár, hogy megint nincs ideje beérni.

A tempót növelendő, visszatért a vezethető jármű is, egy házi barkácsolású Dodge Charger (szerintem cool-abb, mint a buggy volt), ráadásul két üléses, úgyhogy a magányos autókázás ezúttal társas szórakozás lesz. A műszerfalon továbbá találunk egy radart, mely fontos helyszíneket vagy ellenségeket jelöl meg. Egyébként érzésem szerint ez az eddig legjobban vezethető jármű a Half-Life történetében.

Maradva az újdonságoknál, a videókból korán kiderült, hogy a Combine egy új ellenséget is bevet, az úgynevezett Hunter-t. A videók alapján ugyan látványosan futkározott, de nem voltam biztos benne, hogy puszta újdonságon kívül hasznos is volna az új faj (már az ellenségnek). Tévedtem. A Hunter egyszerűen cool! (Ebben nagy szerepe van a nagyon eltalált hangjának is, amiben a HL saga esetén ritkán lehet csalódni.)  A Hunter gyors, erős, jól manőverezik és kis helyekre is befér. Valahol a Jurassic Park raptorára hasonlít (ha feltételezzük, hogy a Strider a T-Rex): olyan szűk helyeken is képes üldözni, ahová eddig csak a katonák tudtak követni, viszont náluk jóval ellenállóbb, tűzereje pusztítóbb erejű. Képes ablakokon beugrani vagy embereket felöklelni, majd széttaposni. Fegyverzete igen hatékony: egy sörtét lövel ki, mely néhány másodperccel a becsapódás után robban, ezért akkor is veszélyes lehet, ha közvetlenül nem talál el.

Sokan sérelmezték, hogy az előző részben nem volt új helyszín (sem), s a tűzharcokat csak sötét alagútakban vagy szűk folyosókon vívtuk. Most végre kitörtünk a romossá vált City 17-ből, s bár az architektúrák, a kelet-európai stílus, az orosz feliratok és a kopott festésű házak nem változtak, kalandjainkat soha nem látott helyszíneken, s végre nagy, nyitott terepeken folytatjuk (javarészt külváros és erdőségek). Egy eredetileg a Half-Life 2-be tervezett helyszínt is útba ejtünk, s megnézhetjük a hangyalesők (antlions) otthonát belülről. Új szereplő is van, a nárcisztikus tudós, Dr. Magnusson. Róla csak annyit érdemes tudni, hogy a magnusson bomba feltalálója - ami valójában egy új fegyvernek minősül, bár csak a játék egy adott pontján használhatjuk (viszont igen hatékony a nyakiglábak ellen). Apropó nyakiglábak: van annál frenetikusabb látvány, amikor egy háziállatként viselkedő robotkutya és egy idegen civilizáció 6 láb magas monstruma összecsap?

Végezetül pedig, ami minden valamirevaló Half-Life-os oldalát furdalja, amióta a széria létrejött: ki vagy mi az a G-Man? Talán nem árulok el túl sokat azzal, hogy erre eztán sem kapunk egyértelmű választ, viszont többet, mint eddig valaha.

... s a sztoriban ezúttal egy drámai fordulat is bekövetkezik, de hogy G-Man-t idézzem:
"ennél tényleg nem mondhatok többet".

Source

A Source engine legnagyobb erénye mindig a motor kiváló skálázhatósága volt. Fejlesztésének leglátványosabb aspektusa ezúttal a hatalmas nyitott terekben nyilvánul meg, mindezt kisebb vasakkal is döccenésmentesen viszi. A másik sokat hangoztatott újdonság a Cinematic Physics, melyből kevesebbet látunk, mint azt szeretnénk (a puskapor háromnegyede már az előzetes videókban el lett lőve), bár a technológia kétségtelenül látványos rombolásokat tesz lehetővé.

Továbbá a motor szoftverből támogatja az új generációs kártyák élsimítását, valamint kapott még pofás dinamikus árnyékokat és divatos motion blur effektust is. A textúrák részletességét ezúttal ultra-magasra is kapcsolhatjuk, ennek ellenére még mindig találkozni csúnyán elmosott falakkal. A vortiganok külsején is csiszoltak, bőrük életszerűbb, homogénebb lett. A Havok fizikai motorja is fejlődött, a tűz és füstök rendkívül látványosak lettek. Nagyjából ennyi az újdonság, a többi maradt a régi matéria.

EP2 vs EP1

Azt hiszem egyértelműen kijelenthetjük, hogy az Episode Two az elsőnél minden szempontból jobb lett.

Több az innováció, a játékmenet néhány érdekes új elemmel gazdagodott, az akciók pörgősebbek, és végre ismét van történetvezetés. Ennek ellenére a sztori még mindig csak nagyon keveset mert lépni, és itt jön képbe megint az epizódikus rendszer hátulütője: A rövid részek folyamatosan megtörik a sztori folytonosságát (amikor kezdene érdekessé válni, akkor lesz vége). Kissé következetlennek tűnik az a koncepció is, miszerint a történések mikroperspektívában történjenek: az Episode One és Two sokkal inkább koncentrál Gordon kompániájának infantilisen kifejezett érzelmeire, semmint az intergalaktikus háborúra, melynek kirobbantása a Half-Life 2 csúcspontja volt.
 
Ha a HL2 a világ megmentéséről szólt, akkor az új epizódok maximum egy családi dráma szemszögéből zajlanak. A játékból egyszerűen hiányoznak az eksztatikus pillanatok, a fordulatos történet (az epizódok leggyengébb pontjai éppen kiszámíthatóságuk) és a gigantikus csaták (bár az EP2 tartogat egy igen látványos összecsapást), amit az alapjáték csúcsra pörgetett sztorija után vártunk volna.

Ha tehát a történet (mely a Half-Life-ot mindig kiemelte a tucat FPS-ek közül) szempontjából tekintünk a folytatásokra, akkor nem lehet nem észrevenni, hogy az epizódok valamiért visszakapcsoltak üresbe. Érthetetlen, hogy miért: hisz' az új részek nem spirituális, hanem direkt folytatásai az alapjátéknak. Ráadásul nem tudok nem hivatkozni állandóan a másfél éves fejlesztési időre: a nyúlfarknyi hosszúságú játékélményért ez piszok sok idő.

S a végére egy apró technikai bosszúság: játékosok ezreinek okoz még mindig fejfájást a steam. Elképesztően bosszantó ugyanis, hogy a steam hálózatát még mindig nem sikerült az igényeknek megfelelően kibővíteni (aki a pre-load-ot elmulasztotta, az akár napokat is várhatott a serverek leterheltsége miatt arra, hogy megkezdhesse játékának letöltését).

The Orange Box: Megéri?

• A plusz adalékok, főleg a többjátékos móka miatt egyértelműen igen (márha az egész csomagban gondolkozunk, ugyanis a Steam-ről egyenként is lehúzhatók, azonban úgy, ha mindhárom játékra igényt tartunk, ráfizetés).

• Jobb, mint az előző? Az új epizód pergősebb, némileg innovatívabb, több újdonságot ad, s végre a sztori is halad, úgyhogy kétségtelenül.

• Több boldog órát okoz? Hivatalosan 8 óra játékot ígérnek, ez szubjektív mércével viszont nem több, mint 3-4 óra.

Summa Summarum

A Episode Two önmagában nem rossz játék, az előzőnél pedig sokkal jobb. De továbbra is rövid, az eredeti történethez pedig keveset ad hozzá. A két rész alapján kezd erősödni a gyanú: az epizódokra semmi szükség nem volt.

Half-Life 2 Episode Two. Kiadó: EA. Fejlesztő: Valve. Támogatott platformok: Xbox360, PS3, PC. Megjelent: 2007 októberben.

Filmkritika: A TEXASI LÁNCFŰRÉSZES MÉSZÁRLÁS (The Texas Chainsaw Massacre, USA, 1974) *****

Miután mostanában egyik-másik hazai publikáció megpróbálta definiálni a grindhouse fogalmát, illetve csokorba szedni azokat a filmeket, amelyeket ez a gyűjtőnév takar, úgy gondoltuk, ideje megmutatni a sok kibicnek, mi is a valódi grindhouse. Here ya go, bitches:

GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 1.

Hooper már az első jelenettel legendát teremt. A később sikeres komikusi karriert befutó John Laroquette kellemes baritonja nyugodtan, hangjában minimális hatásvadászattal olvassa fel a vásznon Star Wars -módra felfelé vánszorgó szöveget. A narrátor poklot, borzalmakat, eddig sosem tapasztalt horrort ígér; fiatalok tragikus, megdöbbentő történetét. Vaku villan: az erős oszlás stádiumában lévő emberi maradványokról készült közeli képeket nyikorgás, dübörgés, morgás festi alá, a tökéletes musique concrete . A montázs lezárásaként a kamera megállapodik egy összeaszott hullaarcon. A kamera nyitni kezd, a premier plánból totál lesz, a halottból király: obszcén pózban, széttett lábakkal, kezében emberi fejjel pózol egy ormótlan síremlék tetején, miközben háta mögött a látóhatárt vörösre-sárgára festi a préri lemenő napja.

Sally Hardesty és barátai, Jerry, Kirk és Pam, valamint Sally tolószékhez kötött öccse, Franklin, mintegy összekapcsolva a kellemeset a hasznossal, egy szűk, dobozos kisbusszal végigrobognak az USA déli államain. Hogy mi ebben a hasznos? Ha már úgyis arra járnak, beugranak abba az isten háta mögötti temetőbe, ahová Sallyék nagyfaterja lett elföldelve. Mókás kedvű ismeretlenek ugyanis, több másik elhunyttal egyetemben, a papát is előásták (lásd fentebb), és mindenféle elmondhatatlan dolgot műveltek vele. A helyi hatóságok kimondottan jó néven veszik, ha egy családtag veszi a fáradtságot, és lejön mély Délre segíteni nekik a sok, pajkosan egymásra halmozott testrész között rendet rakni.

Ám téved az, aki azt hiszi, hogy utazásuk során a fiatalok csak ilyen és ehhez hasonló pozitív élményekkel gazdagodnak! Az a stoppos például, akit rögtön a főcím után vesznek fel, lököttebb, mint egy elektromos bikacsök. Az még hagyján, hogy a képén egy szép hosszú, rojtos szélű nyílt seb virít. Hőseink még azt is elviselik, mikor a modern vágóhídi módszerek túlzott vértelenségéről kezd hablatyolni (”The gun’s no good!”), de mikor egy nyeles borotvával csontig beletúr a saját kezébe, majd Franklin karján is ejt egy mély vágást, úgy rúgják ki a kocsiból, hogy nyekken. Búcsúzóul még végighúzza véres tenyerét a furgon oldalán. Jel? Jel.

A társaság Sally felmenőinek üres, lerobbant tanyáján szándékszik éjszakázni. Már épp belaknák a romot, mikor Kirk és Pam úgy dönt, megmártóznak a ház mögötti “swimming hole”-ban (az USA déli részén így becézik a kisebb természetes tavakat). Ám víznek nyoma sincs, bizonyára kiszáradt mióta Sally utoljára itt járt. Kirk és Pam elhatározza, hogy szemügyre veszik a közeli, szintén elhagyatottnak látszó házat. Bár körülötte a gyom derékig ér és az épület háta mögött autók generációi állnak katonai álcázóhálóval letakarva, a ház áramgenerátora teljes erőbedobással zakatol. Mindössze embernek nem lelni nyomát.

Egészen addig, míg Leatherface elő nem ront egy félretolható fal mögül, elvonszolja Pamet és fel nem tűzi egy masszív acélkampóra…

Tobe Hooper klasszikusa a hetvenes évek legjobb amerikai horrorfilmje, sőt, a hetvenes évek legjobb amerikai filmje, úgy általában. Jobb, mint a Keresztapa , a Kínai negyed vagy bármelyik másik, abban az évtizedben készült, joggal emlékezetes mozi. Ez a filmtörténet egyik legintenzívebb alkotása, amely többet elmond az USA újkori társadalmának állapotáról, mint bármely másik.

A Texas Chainsaw Massacre két világ összecsapásáról mesél: Leatherface és családja - a Nagypapa, a Hentes és a Stoppos - Amerika régi, úttörő értékrendjének elkorcsosult (az önként, dacból vállalt izoláció és a “jenki elnyomás”, a progresszív Amerika által degenerált régi Déljének) megelevenedett romjai, akiknek a tradíciók tisztelete áll értékrendjük csúcsán. Áldozataik a vietnámi háború létrehozta hippigeneráció tagjai, az akkori USA uralkodói, a fiatal remény. A hűtőládában végzik.

Hooper és Henkel maximális művészi koncepciója egy hazai területen, Texasban játszódó horrorfilm terve volt - és a mai napig habosszájú vehemenciával ellenzik, ha valaki a csupasz narratíván kívül valami mást is belelát a filmbe. Nem nagyon kell figyelni a nyavajgásukra, hiszen miután egy műalkotás elkészül, kikerül az alkotó tulajdonából, és megnyílik a különböző interpretációk felé. A fentebbi “régi Amerika a modern USA ellen”-féle elgondolás mellé befér még egy “a vidék bosszút áll az urbánus világon”-elvű is. Egyszóval, a nyálasszájú városi turisták Leatherface láncfűrészének fogai közt végzik!

A Sawyer család (Mark Twain áthallás?), a film antagonistái, mindent megtesznek azért, hogy megvédjék az életmódjukat - vagy inkább kiélvezzék az általa kínált örömöket. Annyira őrültek, hogy egyáltalában nincsenek tisztában tetteik súlyával, vagy akár saját állapotukkal. A hús minden, és “the saw is family”. Embertelenségük számukra a szokásos életmenet. Még direkt rosszindulatot sem lehet igazán rájuk bizonyítani: a Hentes, a családfő, aki egyébként mellékes keresetként benzinkutat üzemeltet, a fiatal társasággal való első találkozásakor egyenesen megpróbálja lebeszélni őket arról, hogy az üreg házban éjszakázzanak. Érdemes megfigyelni az arcát, mikor rájön, hogy nem lesz képes eltéríteni az utazókat szándékuktól: fáradt csalódottság és bágyadt éhség kifejezése jelenik meg az arcán.

A filmben a zseniális exploitation -cím ellenére szinte alig folyik vér, amely azzal magyarázható, hogy Hooper egy PG (Parental Guidance - szülői felügyelettel megtekinthető) korhatárt szeretett volna a Texasnak kieszközölni! És akkor ad neki egy ilyen címet… Na mindegy. Míg a tizenkét évvel későbbi folytatás valósággal pogózik Tom Savini groteszk effektjeiben - amelyek over the top jellege nagyban hozzájárul a film irónikus hangvételéhez -, az első részben Hooper a híres hitchcocki “minél kevesebbet mutatsz, annál nagyobb hatást érsz el” elvet követi (az már más kérdés, hogy ezt a direktívát Sir Alfredre inkább a cenzúrabizottságok gyökérsége, és nem a saját filmes értékrendje erőltette).

Kevés filmet - most hirtelen csak Hitchcock Psycho-ját és Avati La Casa dalle Finestre che ridono-ját tudom példaként felhozni - ural annyira a fenyegetettség légköre, mint a Texast. Ez egy olyan hangulati elem, amelyről rengeteg rendező tépi a száját, érteni mégis csak rendkívül kevesen értenek hozzá. Hatásos kidolgozásához finesz, fingerspitzengefühl, az anyag és a mesterség mély-mély ismerete szükséges. A film kezdése lassú, de minden jelenet a veszély bármikori felbukkanásától bűzlik. A tárgyalásban Hooper megcsillogtatja izgalomteremtési tehetségét, amelyet mára mintha ráspollyal reszeltek volna ki az agyából. Az éjszaka macska-egér játszmái gyors, de brutális gyilkosságokban érik el csúcspontjukat. Éjfélre már csak Sally marad életben, akit Sawyerék olyan vacsorára invitálnak, amelyet ha valaki végignéz, soha el nem felejt. És mikor a Nagyfater színrelép (”My ole Grandpa’s the best killer there ever was!”), a közönség ízelítőt kap a kannibálcsalád régimódi vágóhidas módszereiből is. A vacsora-finálé ereje visszaadhatatlan, a maga nemében jelenet sem addig, sem azóta nem volt hasonlóan intenzív. Bár a Texasban egyébként sem nagyon találni kivetnivalót, az utolsó fél óra mutatja meg igazán, hogy értő kezekben vagy akár csak a körülmények szerencsés összejátszása folytán mire képes a horror, mint műfaj. Az élmény beleég az agyba.

A folytatásokra, a korábban már leírtaknál hadd ne pazaroljak több szót. A második részből Savini maszkjain kívül mást nem érdemes megjegyezni, a harmadik és a negyedik, Kim Henkel rendezte epizódból még ennyit sem. A Texas Chainsaw Massacre-nek, amelynek egy kópiáját tárolásra érdemesnek találta a new york-i Museum of Modern Art, valójában nincsenek is folytatásai. A puszta őrületnek ez a csodálatos mesterműve egyedülálló, és csak pörög magányosan a saját tengelye körül, mint Leatherface a film végén, az izzó napkoronggal a háta mögött, berregő láncfűrésszel a kezében.

Filmbemutató: AFTER DARK HORRORFEST 2007

Idén is megrendezésre kerül az USA-ban az After Dark Horrorfest. A november 9. és 18. között lezajló fesztivál keretein belül, 8 teljesen új horrorfilm kerül bemutatásra az Egyesült Államok több, mint 500 mozijában. A filmeket csak ezalatt a bő egy hét alatt lehet majd a gyöngyvásznon megtekinteni, a későbbiekben már csak DVD-n lesznek elérhetőek. Az 8 Films To Die For mottóval ellátott horrorfilmünnep idei kínálatából eddig 6 cím lett nyilvánosságra hozva. Poszterek és trailer a tovább után.

Hármas horrorvetítés Halloweenkor!

Október 31-én a Mozinet magazin szervezésében megrendezésre kerülő kultfilmklub keretében három, hazánkban nem forgalmazott horrort fognak levetíteni. Megkértek, hogy a filmek előtt mondjak rövid bevezetőt.

Helyszín: Novus Művészeti Iskola, "A" épület. Budapest 1146, Olof Palme sétány 3. (A Műjégpálya mellett.)

Kezdés 20 órakor.

A filmeket magyar felirattal vetítik.

Belépő: 1000 Ft.

Játékhír: CALL OF DUTY 4 DEMO

A Call of Duty franchise nem makulátlan sikerszéria. Az első rész ütős volt, a második rész elment, a harmadik rész meg nagyot hasalt. Most jön a sorban negyedik, amely szakít végre a második világháborús környezettel és modern helyszínekre helyezi a virtuális háború hadszínterét, úgyhogy minden eddiginél többet és jobbat ígér. Az előzetes videók látványosak és intenzívek, nem csoda hát, hogy a COD4 Modern Warfare az év egyik legjobban várt játéka. A november 5-ös megjelenést megelőzte a demó, letölthetitek innen.

Filmbemutató: MACSKAFOGÓ 2

Mit is mondhatnék? Grabowski is back.

Filmkritika: A RAGYOGÁS (The Shining, USA, 1980) *****

Kubrick rögtön a film elején egy döbbenetes fahrttal definiálja a lényeget. Jack Torrance (Jack Nicholson) apró Volkswagenjének látványa, amint a HEGYSÉG hajszálvékony útján suhan, minden erőltetett szimbolista eszközt feleslegessé téve döngöli az agyunkba: errefelé nem emberi léptékkel mérnek; a való világ játékszabályai itt egy sóhajtást sem érnek. A gigantikus, fenyőerdő borította hegy-istenek nem zordan szépek, még csak nem is félelmetesek - ilyen egyszerű jelzőkkel nem lehet megfogni őket.

Az örökkévalóság magabiztossága árad belőlük.

Stephen King utálta, és a mai napig utálja a filmet. Hideg gépként tekint rá, amelyből hiányzik mindenféle szív. Téved: a Ragyogás filmváltozatának hatalmas szíve van - csak éppen King rossz helyen keresi. Nem tud elszakadni a forrástól, a saját regényétől. A saját intellektusa és egója áll az interpretáció útjában. Végül is érthető. Míg a regény az erőszak az emberi pszichére gyakorolt csábító, hódító természetét tárgyalja, addig a film valami másról szól.

Kubrick Jack Torrance-e már őrülten érkezik a Panorámába - a hegyvidéki hotelbe, amelynek téli gondnokságát neki kell majd ellátnia. Már őrült, mikor felviszi oda a feleségét (Shelley Duvall) és a kisfiát (Danny Lloyd); már őrült, mikor belefog a regényébe (emlékezzünk: már a kézirat legelső lapján is az ismert mondat virít!), és persze őrült, mikor kezében baltával hajkurássza végig szeretteit (? Akkor már nem.) a gigantikus épület folyosóin és sövénylabirintusán. Az alapszituáció egyszerűbb már nem is lehetne, szinte annyira átlátható, mint valamely slasherfilm története. Ám amilyen szimpla a sztori, annyira dús a mögöttes tartalom, és ha valaha készült intellektuális horrorfilm - a jelzőt a létező legpozitívabb értelemben használom-, akkor a Ragyogás az. King regényének filmváltozata kitűnő példa arra, hogy a horror, mint műfaj, a megfelelő kezekben minden más mozizsánernél többre képes.

A filmbéli Jack Torrance egy lusta indivíduum(?), akinek semmi baja a saját agyamentségével, minek is változna meg tehát. Minden úgy jó neki, ahogy van. Jack Torrance ezért gonosz, már az első perctől fogva. Talán az is volt mindig. Őrültsége a film elején még éppen hogy csak virágzik: saját magában, apai voltában és írói tehetségében való kétségei már rágják a lényét, de majd a Panoráma lesz az, amely segít a sötétségnek az agyában elburjánzani.

Amiben Kingnek igaza van, az mindössze egy jelző: a filmváltozat valóban hideg. Elidegenít. Karakterektől, helyszíntől, történettől, csak azért, hogy azt a bizonyos párhuzamos jelentés-szintet annál könnyebben észrevegyük. Vannak, akiknek még így is nehezére esik.

Danny Lloyd a háromkerekű biciklijén fáradhatatlanul rója a köröket, végigzúz a szálloda végtelen folyosóin. Így űzi el a gyerek az unalmat. Ugyanakkor hódít is: a tátongó teret, az ürességet akarja magáévá tenni. Hiába persze: a semmi az semmi, így birtokolni sem lehet. Mikor a kísértetlányok megjelennek előtte, és elállják az útját, nem csak azért teszik, hogy a saját haláluk képeit vetítsék az agyába, hanem azért is, hogy véget vessenek valami feleslegesnek. Ők a semmi, Danny pedig tele tehetséggel - sem a fiú nem hódíthatja meg őket, sem ők nem költözhetnek belé. A könyvben a szállodának azért van szüksége Dannyre, mert a halálával magáévá teheti a kisfiú természetfeletti képességét, és ijesztő képek mutogatása helyett képessé válhat borzasztó dolgok végbevitelére. Ugyanakkor a filmbéli szálloda - a térbeli és egyéb űr - a tőle különbözőt szeretné elpusztítani. A potenciált, a létezést.

A Ragyogás a tehetségről, annak hiányáról és ebből eredően a semmitől való rettegésünkről is szól.

Ennek megértéséhez a Jack és a szálloda egykori gondnoka közötti párbeszéd - az egyik legjobb hatalomról és felelősségről szóló dialóg, amelyet valaha írtak -, valamint a film utolsó képe a kulcs: az évtizedekkel korábbi bálról készült fotó, Jackkel a közeppontban egyértelműen azt sugallja, hogy Torrance mindig is a Panorámához - illetve ahhoz, amit az épület szimbolizál - tartozott. A meddő - először csak tehetségtelen, majd szeretettelen - ember otthona mindig ez a kívül-belül ürességgel körülvett szellem-szálloda volt. Ez a férfi, aki írónak hitte magát, akinek a saját tehetsége, pontosabban annak illúziója volt a legfontosabb az életben, valójában mindig híján volt ennek a számára legértékesebb tulajdonságnak. Mi értelme van akkor a létezésének? Semmi, és Torrance ember-kivetülése erre szép lassan rá is jön. A Ragyogás ennek a tudatra-ébredésnek a története is.

King regénye az épületet és a hely kongó ürességet csak mint az izoláció eszközét használja, és ebből a szempontból a film több, mint az írott szó: az audiovizuális megjelenítés a végtelen fehérséget, a teljes csendet és a tátongó teret világteremtő tényezőkként tudja alkalmazni - amiben persze John Alcott világbajnok operatőri munkájának oroszlánrésze van. A modern zenei aláfestés, Bartókkal az élen, csak növeli a egzisztenciális ennui -t. Kubrick valóban kirepíti őket hármukat egy egyébként üres dimenzióba. Mindössze a regény “négerszakácsos”, deus ex machina -szerű mellékszálát kellett volna elhagyni, és a absztrakt illúzió teljessé válik - ugyanakkor Kubricknak volt annyi esze és ízlése, hogy a kegyetlen atmoszféra besűrítése végett egy nagyszabású grand guignol haláljelenettel kellemesen-kegyetlenül kivégezze a reményhozót.

Az idő a Ragyogás-ban megszűnik létezni. Bár kezdetben felvillannak mindenféle inzertek az időbeli orientációt megkönnyítendő, ám egyre ritkábban látjuk őket viszont, míg végül teljesen megszűnnek felszabdalni a film narratív folyását - már azt a keveset, ami van neki. Egyszerűen nincs rájuk szükség, mert a történet időbelisége szétfoszlik, mint a vattacukor. Torrance és a családja semmikor vannak - ám térbeli létezésük nagyon is meghatározott, és ez a tér az, amely Nicholson lelke, elméje és egója számára egyszerre bizonyul túl nagynak és túl kicsinek. Saját jelentéktelenségének és kreatív impotenciájának realizálása józan eszének végét jelenti - ám egyben arra is ráébred, hogy a Hatalmas Panoráma Örök Gondnokaként halhatatlanná válhat. Jelentéktelenből naggyá lehet, végtelenné (valahogy úgy, mint David Bowman a 2001 Űrodisszeiá-ban - a különbség mindössze abban áll, hogy ő másmilyen ember egy ellentétes pólusú szituációban). Jack Torrance-t, könyvbéli megfelelőjétől eltérően nem kísértetek abajgatják, hanem a saját kétségei. Ezért másodlagos csak a filmben Danny képességének megszerzése: a ragyogás megléte leginkább Jack a fia tehetsége iránt érzett féltékenységét hivatott növelni - felgyorsítva ezzel saját lényének teljes elkárhozását.

Nicholson alakítása sokak szerint a film lelke. Bevallom, én mindig is inkább szórakoztatónak, mint ijesztőnek tartottam a Ragyogás-beli játékát (mint ahogy a filmtől sem féltem soha - a regény rémisztőbb, talán minden idők legjobb kísértetházas története. A filmváltozat azonban több nála. Ahogy az amerikaiak mondják: “All that and a bag of chips!”), az meg, hogy a film lelke volna, ha nem is hazugság, de erős túlzás (ráadásul Shelley Duvall még akkor is ijesztőbb Nicholsonnál, ha épp csak mosogat). Igaz, a népmesei ordas farkashoz hasonlatos röfögése-hörgése a fináléban felejthetetlen, és az üldözés a labirintusban a horrortörténelem egyik legemlékezetesebb zárójelenete, ám a Ragyogás igazi szörnyetege az, amelyet sosem látunk meg (ha nem tartanám tényleg túlságosan erőltetettnek, itt megpróbálkoznék egy Lovecrafti párhuzammal). A filmváltozat látóhatárunkon túl ólálkodó réme az elme megzavarodásától és a lét értelmetlenségétől való félelmünk.

UK - USA, 1980. The Shining. Rendezte: Stanley Kubrick. Producerek: Robert Fryer, Mary Lea Johnson, Stanley Kubrick és Martin Richards. Zene: Wendy Carlos és Rachel Erlkind. A forgatókönyvet Stephen King regénye nyomán Diane Johnson és Stanley Kubrick írta. Fényképezte: John Alcott. Vágó: Ray Lovejoy. Szereplők: Jack Nicholson, Shelley Duvall, Danny Lloyd, Scatman Crothers, Barry Nelson, Philip Stone, Joe Turkel és mások.

Riport: PÉCSI FILMÜNNEP, 2007

Az afféle tudósításnak is van létjogosultsága, ami egy olyan filmfesztiválról szól, amelynek keretében össz egy filmet néz meg az ember? Bár mos' má' tökmindegy, ezt a bejegyzést riportként sorolom be... Asszem tavaly sem vittem túlzásba Pécsett a mozibajárást, a vetítéseket körbebástyázó rendezvények, események, meg egyáltalán, az éjszakába hajló "terepszemle" (értsen ez alatt mindenki azt, amit akar) épp eléggé lefoglalja a feladatát a legkisebb distrakció okán mellőzni igyekvő újságírót.

Ha alkoholgőztől ködös emlékeim nem csalnak (kénytelen vagyok reájuk hagyatkozni, ugyanis a Pécsett töltött öt nap alatt egy büdös szót sem jegyzeteltem), odaérkeztem délutánján (miután egy kellemes belvárosi panzióban kerültem elszállásolásra) a Káel Csaba Mester és tanítványok című, a nemrégiben elhunyt Illés György emlékére leforgatott dokumentumfilmsorozatának első részét néztem meg. Ennek az epizódnak Zsigmond Vilmos volt a beszélő feje, ő emlékezett vissza a legendás operatőrre, illetve saját karrierjét is végigkommentálta. A film után magának Zsigmond Vilmosnak tehettünk fel kérdéseket, sőt, egy szuperhiperprivát sajtófélóra (amelyen a lelkes fiatal zsurnalisztáktól kezdve a seggnyaló profiig mindenki felfordult) bevégeztével még egy képre is hajlandó volt összeállni velem (amely képet, amint megkapom a pécsi fotóskolléga gépéből - igen, még fényképezőmasinát sem vittem magammal! -, belinkelem ide.) Este felé valahogy az Uránia mozi (mer' olyan ott is van!) környékére kerültem (hogy hogyan, nem emlékszem), ahol összefutottam Cs. S.-val, akit rövid, Szinház- és Filmművészeti Egyetemes előadássorozatom alkalmával ismertem meg. Szerencsére pont a Boldog új élet legvégére értem oda, így nem kellett végigszenvednem újabb másfél óra Tarkovszkij-imitációs angstot (a Szemlén már megtörtént). Ehelyett a haverral elzarándokoltunk egy lepattant, barlangszerű szórakozóhelyre, ahová, hiába esemeseztem, Cs. S. nem jött utánunk, amit, most már elárulhatom (neki is), bizonyos okokból kimondottan sajnálok... ;)

A szerdai napon került sor a fesztivál azon attrakciójára, amely miatt én személy szerint lementem, a Fade In Script Consulting első közép-európai un. pitchfórumára, amelynek keretében anyagi támogatással egyelőre nem rendelkező forgatókönyvírók "elpiccselhetik", eladhatják munkáikat prominens európai producereknek. A versenyzők (mert végül is ez verseny volt, csikorogtak a fogak az idegességtől) fejenként uszkve negyed órával rendelkeztek arra (a közönség kérdéseinek megválaszolásával egyetembern), hogy felkeltsék agyszüleményeik iránt az érdeklődést.

A pitchfórumra a legendás sasfészekben, a Hotel Kikeletben került sor, amelynek promófilmjében egykor Kabos Gyula domborított. Odafelé kollégámmal megpillantottuk a hegyre halál- és rádióhullámokat megvető bátorsággal felfelé caplató Boros Lajost (a hotel gangját reparáló melósok elaléltak tőle, úgyhogy be tudtam tájolni a számomra hallgathatatlan Bumeráng célközönségét). Kollégám felvetette, hogy esetleg álljunk meg neki és vigyük fel a Kikeletbe, de nagyon rövid eszmecsere után ezt elvetettük: a kocsi öt személyes, és ketten már ültünk benne.

A rendezvény szervezése előtt le a kalappal, és a forgatókönyvírók teljesítménye előtt szintén. A nap folyamán összesen tizenhárom "piccset" hallgathattunk végig, közülük a legjobbakat pénzzel is jutalmaztak, arról már nem is beszélve, hogy a legéletképesebb (értsd: legeladhatóbb) szkriptek a producerek közt vevőre is találtak. A nap lezárásaként a Trafik elnevezésű szórakozóhelyen jött össze a társaság, ahol az interkontinentális-szakmai kapcsolatok még jobban elmélyültek. A day well spent.

Csütörtökön, hajnali 11 órakor betámolyogtam a produceri szövetség nyílt ülésére, amelyet Kálomista Gábor privát okokból, az alelnök pedig az előző, Trafikban eltöltött éjszaka miatt volt kénytelen mellőzni. Az ülést a Filmünnep igazgatója, Szekeres Dénes vezette végül le. Többek között szó esett arról, hogy a produceri szövetség saját tagjait és a tőlük független producereket egyaránt be akarja sorolni egyfajta önös pontrendszer alapján, amelynek bizonyára főleg a kívülállók fognak örülni...

Pénteken az Illést és tanítványait bemutató dokumentum-filmsorozatból két etap ment le, az elsőnek a nemrégiben elhunyt, zseniális Kovács László ("My name is not Vilmos!"), a másodiknak maga Illés György volt a középpontjában. A vetítés befejeztével Grünwalsky Ferenccel beszélgettünk az operatőri hivatás mai állapotáról, és a csávó, mint már sokadszor, lenyűgözött az intelligenciájával. A traccsparti után átdzsaltunk az Uránia moziba, megnézni Szomjas György új filmjét, a Nap utcai fiúk-at, amelynek Grünwalsky volt az operatőre.

Este többedmagammal bepofátlankodtam Jancsó Miklós 86. születésnapjára, amely tény ("há' ezek kik?") nem csak enyhén volt ciki, annak ellenére, hogy kaptunk egy tessék-lássék meghívást - kösz, Hosszú! ;) Bár lehet hogy nem kellene a pofámnak égnie, észrevettem ott más hivatlan zsurnalisztát is (youknowwhoI'mtalkingabout...) Miután bezabáltunk a mások pénzén, felkerekedtünk és átmentünk az egyetemi ifjúság és borzalmas jazz zenészek által frekventált Dante kávézóba, ahol órákon keresztül fűztem egy csaj fejét.

Hazautazásom reggelén még üvöltöztem egy egészségeset az árengedményes jegyet a kurva istennek sem kiadni akaró MÁV-alkalmazottal (energikus fellépésem hiábavaló volt, baszott rám, teljes árút kellett vennem, annak ellenére, hogy állítólag a MÁV megegyezett a fesztivállal arról, hogy a visszaútra már csak minimális árú helyjegyet kell váltani.) Így épp a megfelelő hangulatban (és egy frissen beszerzett náthával) érkeztem meg a lehangolóan szürke Budapestre.

"There's no place like home"? FUCK YOU!

Filmkritika: A SLIT-MOUTHED WOMAN (Japán, 2007) ***

A "szellemes" japán horrorokkal már tele van a padlás, ráadásul ezek a legtöbbször a szigetország folklórjából eredő rémtörténetek, ma már egyre kevésbé hozzák lázba a horror rajongókat. A Noroi rendezőjének legújabb filmje sem más, mint egy újabb közepes J-horror, ami bár mutat némi változatosságot az elődeihez képest, a  műfaj forradalma azonban ezúttal is elmaradt. A Slit-Mouthed Woman (az USA-ban Carved) története szintén egy ősi urbánus legendán alapszik, de ezúttal szerencsére nincsenek se lisztesképű gyerekek, se az interneten/mobilon/videokazettán terjedő baljós, túlvilági hangok.

A Kuchisake-onna, azaz a felmetszett szájú asszony története egy több száz éves legenda, ami egész Japán-szerte ismert. Számos film, anime vagy manga dolgozta már fel a témát, vagy éppen vette kölcsön a történet bizonyos elemeit. (Pl. Koroshiya Ichi) Az eredeti sztori szerint, egy féltékeny szamuráj fültől-fülig felvágta hűtlennek hitt felesége száját, majd gúnyosan megkérdezte tőle: "Kinek fogsz tetszeni ezek után?" A modern városi legendáriumban azonban már úgy él tovább a történet, hogy egy, a száját egészségügyi maszk mögé rejtő titokzatos nő, a ködös, éjjeli utcákon kísért, a kezében késnek látszó tárggyal. Ha valaki találkozik vele, a nő leveszi a maszkot, felfedve torz arcát, és felteszi a kérdést: "Szépnek találsz?" Ha a válasz igen vagy nem, akkor a nő üldözőbe veszi áldozatát, hogy megölje. Az egyetlen mód a túlélésre, ha a delikvens semleges választ ad a kérdésre, esetleg ha az üldözés közben a gyilkos nőszemély kedvenc édességét szórja elébe. A film szerencsére nem egy-az-egyben másolja a legendát, így itt most nem elég a megmeneküléshez egy marék tuttifrutti elhintése, de a történet alapja azért nagyvonalakban megmaradt.

Az egész város arról az orvosi maszkot viselő, ijesztő kinézetű nőről beszél, aki állítólag gyerekeket rabol el az utcáról. A rendőrség semmi nyomra nem bukkan, a szóbeszédet pedig már hivatalból is el kell utasítaniuk. Miután Yamashita tanárnő (Eriko Sato) a saját szemével látta, amint egyik tanítványát magával ragadja a titokzatos nő, saját nyomozásba kezd, felhasználva a terjengő pletykákat. Kollégája, Matsuzaki is csatlakozik hozzá, a férfi ráadásul azt állítja, hogy a felmetszett szájú nő az ő anyja, és már legalább harminc éve halott.
Mint látható, a történetet illetően nincs új a felkelő nap alatt. Eltűnt emberek, gyilkos szellemnő, tehetetlen rendőrség, és nyomozó magánemberek. Az elcsépelt és dögunalmas kliséktől azért megpróbál elszakadni a film, és néhány újszerűbb ötlet is akad benne. A legszembetűnőbb például az, hogy a felmetszett szájú nő fényes nappal is vadászik, és nem pedig a sötét éjszaka, valamelyik még sötétebb zugából ugrik elő hirtelen, hogy a gyakorlatlan horror fogyasztót alaposan beszarassa. Persze attól nem kell tartanunk, hogy emiatt oda a feszültséggel teli légkör, a hatás napfénynél is remekül működik. Viszont annak ellenére, hogy az urbánus legendában rejlő lehetőségeket a lehető legjobban megpróbálták kihasználni, a történet középszerűségére már nincs mentség. A sablonsztoriban csak az aktuális szellem személye változott, a karakterek, a történések mind-mind nélkülözik az eredetiséget. Sajnos ez a teljesen kiszámítható fináléra is igaz, pedig ott még meglett volna az esély a javításra. Mindent összevetve egy átlagos horrorfilm, néhány értékelhető ötlettel. A J-horror műfaján belül azért mindenképpen egy említésre méltó, de ugyanakkor könnyen felejthető alkotás. Legalábbis addig, amíg meg nem érkezik a menetrendszerű amerikai verzió.

Száműzöttek (Exiled/Fong juk, Hongkong, 2006) *****

Hazai bemutató: 2007. október 4.

Hogy kicsoda Johnnie To? Hogy nem ismeritek? Ez azt mutatja, hogy bizonyára véletlenül keveredtetek erre az oldalra, ugyanis kevés, egy igazi geek számára annyira megkerülhetetlen rendező van manapság, mint ő. Johnnie To nem kevesebb, mint a korábban szebb napokat látott, és zseniális tehetségekkel gazdagon megrakott hongkongi filmgyártás egyetlen igazi túlélője, egyszemélyes intézménye, és kétségkívül jelenleg legfontosabb alkotója. És ami legfőbb, a mára halott szubzsáner, a hősies vérontás (heroic bloodshed) legihletettebb korboncnoka, felravatalozója és reanimátora!

Eddig hazai forgalmazásba mindössze egyik jelentéktelenebb, de a populáris média-tematika okán nemzetközi figyelmet keltő mozijával, az Adásunkat megszakítjukkal (Breaking News, 2004) találkozhattunk, de ennek ezennel vége, a Számüzöttek bemutatójával végre egy, To ikonográfiájával és formanyelvével gazdagon átitatott remeket üdvözölhetünk hazai vásznon.

Kezdjük talán a  szereposztással, ami egyszerűen pazar! Egy korábbi To remekmű, az 1999-es The Mission szinte teljes ensemble castját viszontláthatjuk, köztük Hongkong három legjobb színészéből kettőt: Anthony Wongot és Francis Ng-t, de tiszteletét teszi többek között az ezerarcú Simon Yam és a Milkyway Image két lábon járó céglogója Lam Suet is.

A történet szerint - amely csakúgy, mint a rendező legtöbb filmjében, most is csupán jelképes - Makaón járunk, valamikor közvetlenül az átvétel előtt. A szereplők To sokszor látott, szinte emblematikus triádfigurái, akiknek a vonásai azonban a zaklatott történelmi időszak és a sivár helyszíneknek hála különösen izgalmas westernfűszerekkel gazdagodnak. Olyanok, mintha a The Mission testőrcsapatát és  a rendező másik zseniális munkájának, A Hero Never Dies-nak „álruhás” cowboyait gyúrták volna össze. 

A filmet a karakterek rokoníthatóságán túl is meghatározza a két korábbi mozi hatása. Amíg az A Hero Never Dies-tól a romantikus párbajeszmét és a megtisztító, katartikus finálét, addig a The Missiontől annak szikárságát, és a főként a tűzharcokat jellemző, virtuóz időkezelését örökölte.
Nem túlzás hát azt állítani, hogy aki megnézi ezt a filmet, észrevétlenül is belekóstolhat To munkásságának legizgalmasabb ízeibe.

Azonban félreértés ne essék, az Exiled önmaga jogán is mestermunka! Egyszerre egy hibátlanul megrendezett, szemkápráztató vizuális hatásokkal teletűzdelt, a klasszikus tragédiák időtlen hangulatát idéző, szerzői gengszterballada, és egy megállíthatatlanul közelgő történelmi pillanat fojtogató "előestéjének" sajátos krónikája.

Halloween Horror Cselendzs 2007

A sokkmagazin.hu és a Geekblog minden évben megrendezi a Halloween Horror Cselendzset, amelynek lényege, hogy október 31-ig annyi horrorfilmet kell megnézni, amennyi belétek fér, majd - hogy valami bizonyítéka is legyen annak, hogy láttátok őket - rövid leírást kell ejtenetek róluk ebben a fórumtopikban. A nyertes díja az erkölcsi (he?) győzelem!

Filmkritika: NEKROMANTIK (Németország, 1987) ****

Az exploitation-filmeknek - e gyűjtőszó takarja az akció, a szex és a hozzájuk hasonló alantas szinematikus röfögvények csapatait - gyakran felróják, hogy éppen a maguk fajtájából adódó szórakoztatásbeli elvárásokat nem teljesítik. Különösen igaz ez némelyik horrorfilmre; elég, ha az utóbbi évek hollywoodi eresztéséből idézünk meg olyan torzszülötteket, mint az Ideglelés ("Mi ebben a félelmetes? Ó, hogy dögölne má' meg mind a három...") vagy a tényleg mindenféle kritikai kategóriát alulmúló Jan De Bont-féle The Haunting.

A Nekromantikot több okból sem lehet ezekkel egy napon említeni; ha valaha volt film, amely a horror lényegét - a "josephconrad"-i értelemben - képviselte, akkor ez az 1987-es német félamatőr film ilyen; nem is csoda, hogy a Rózsaszín flamingós John Waters, a trash királya "ground-breakingly gruesome"-ként emlegette.

De hát miről is szól ez a szinte már-már elképesztően-nevetségesen alacsony költségvetésből leforgatott, elkészülte óta számtalan filmfesztiválon botrányt, sőt, külhoni videotékák polcairól hatósági határozattal megtámogatott betiltást eredményező celluloid "rémtett"?  Íme.

Rob (Daktari Lorenz, a megtestesült loser) egy balesetek áldozatiait feltakarító cégnél dolgozik. A meló lejártával, sandán-sunyin, ha a begyűjtött elhunyt még aránylag koherens állapotban van, Rob nem habozik őt hazacsempészni. Az otthon melegéban, barátosnőjével, Betty-vel (Beatrice M.) így nyugodtan hódolhatnak kettejük érthető módon titokban tartott nekromantikus (az érdeklődőknek: halottakkal folytatott szexuális tevékenység) szenvedélyének. A kezdeti kedélyes prütykölést követő hétköznapi szituációk azonban felfedik előttünk a kapcsolat árnyoldalait is: Betty mindenféle szempontból elégedetlen a szerencsétlen Robbal, és miután az nem képes anyagilag (no meg az ágyban, bár ez utóbbi szempont a lánynak csak másodlagos) teljesíteni az elvárásokat, Betty, hóna alá csapva az utolsó hazalopott hullát (útravaló?), távozik. Rob nyüszít-szűköl-szenved, és gyorsan kielégülés után néz, ám az általa frissen lemészárolt prosti a jó szexhez túlságosan is hajlékonynak bizonyul. Rob kénytelen belátni, hogy kapcsolata Betty-vel (+ kiegészítő) valami különleges volt, és csak egyetlen módot lát arra, hogy visszatérjenek a régi szép idők...

Legjobb, ha az ember felkészületlenül nézi végig a Nekromantikot, a hatás olyankor tényleg elképesztő. Természetesen minden izlés kérdése, ettől függetlenül én még nem találkoztam ennél gyomorkavaróbb filmmel. Tökéletesen funkcionál minden olyan szinten, amelyen egy horrorfilmnek működnie kell: sokkoló és gondolatébresztő egyszerre. A szexjeleneteket (persze egyik sem éles) talán a legnehezebb végigülni: bár Buttgereiték minimális képi stilizálással és ál-romantikus zenei aláfestéssel próbálják elviselhetőbbé tenni az "élményt" (meg persze elfedni az egyébként lelkiismeretes effektek hiányosságait), a látottak hatása zsigeri és páratlanul szuggesztív, groteszk par excellence.

Érdekes, hogy a kritikák általában azon a jeleneten csámcsognak el, mikor Rob "flesbekkel" egy gyerekkorit, és felidézi apja számtalan nyúlnyúzási sessionjeinek valamelyikét. Buttgereit és Rodenkirchen ezzel a többször visszatérő szegmenssel a főszereplő szexuális aberrációjának gyökereit próbálja magyarázni - meglehetősen nevetséges és kevéssé hihető ez a motiváció. Mégsem ez vele a kritikusok baja, hanem a jelenet nyilvánvaló valódisága. Ennek ellenére senki ne reménykedjen snuff-filmben: bár jó pár ember otthagyja a fogát a Nekromantikban, egyedül a nyúl az, "aki" valóban feldobja a tappancsait. A mészárlások (mert ezek többek, mint gyilkosságok pszeudo-megjelenítése) az effektek szempontjából - és tekintettel a film alacsony költségvetésére - kitűnően lettek filmre víve, és nagyban hozzájárulnak a gyomorkavaró hangulathoz. A finálé pedig, amelyről a szinopszisban direkt nem ejtettem szót, maga is egy külön grand guignol mestermű.

Humornak nyoma sincs a Nekroban. Buttgereit korai rövidfilmjei, pl. a Horror Heaven, még bővelkedtek a vizuális poénokban, de a Nekromantik sötéten komor, kellemetlenül szigorú film. Mikor bemutatták, több addigi rajongó ezt Buttgereit szemére is vetette. Borzasztó és lehangoló (persze ez volt a filmesek célja), amint a mocskos, hiányos díszletek között, az omló vakolatú, elhagyott házak rothadó szobáiban élő emberek hullákkal (pontosabban -kat) dugnak. A filmet Super8-ra forgatták, aki ismeri ezt a nyersanyagot, az tudja, hogy ehhez a történethez ideális.

Jörg Buttgereit és Franz Rodenkirchen, a "kreatív-tím", karrierjük kezdetét, és nem meglepő módon, egyben végét is köszönhetik a Nekromantiknak. A film, az elkészülte óta eltelt tizennégy év alatt igazi kultuszfilmmé vált, a szó legtisztább értelmében. Mikor kijött, underground körökben hatalmas sikert aratott, Buttgereit nevét világszerte megismerték a kapcsolódó szubkultúrákban. Épp ez lett a srác pályafutásának veszte (David Kerekes Sex, Murder, Art című, Jörg korai filmjeiről szóló könyvében az akkor még fiatal rendező többször is kifejti, hogy legszivesebben mainstream vonalon dolgozna): a Nekro túlságosan is borzasztó és erőteljes film ahhoz, hogy akinek köze van hozzá, azt ne fekete bárányként kezeljék "profi" körökben. Bár Buttgereit azóta már három hasonló költségvetésű alkotást készített (Das Todesking, 1989; Nekromantik 2, 1991; Schramm, 1992), betartotta igéretét, miszerint amíg nem jut nagyobb anyagi támogatáshoz, addig nem fog filmet rendezni. Jelenleg televíziós területen aktív, ír és hangjátékokat rendez.

Németország, 1987. Rendezte: Jörg Buttgereit. Producer: Manfred O. Jelinski. Írta: Jörg Buttgereit és Franz Rodenkirchen. Zene: Hermann Knopp, Daktari Lorenz és John Boy Walton. Fényképezte: Uwe Bohrer. Vágó: Jörg Buttgereit és Manfred O. Jelinski. Speciális effektek: Jörg Buttgereit, Daktari Lorenz és Franz Rodenkirchen. Szereplők: Daktari Lorenz, Harald Lundt, Susa Kohlstedt, Beatrice M., Jörg Buttgereit és mások.

Filmbemutató: MIDNIGHT MEAT TRAIN

Pokoli szövetség: Clive Barker (Hellraiser) 1984-es novellájából (a szerző klasszikus Books of Blood-jának egyik legjobban sikerült írása) Ryuhei Kitamura (Versus) csinált filmet (utóbbinak ez egyben az amerikai debutálása is). Az első pillantásra mezei sorozatgyilkosnak tűnő "Subway Butcher"-t Vinnie Jones játssza - jó casting!

FAMOUS MONSTERS OF FILMLAND #105

Egy kis érdekesség: a képre kattintva letölthetitek Forrest J. Ackerman legendás magazinjának egyik 1974-es számát. Van benne egy fantasztikus Christopher Lee-interjú, Rick Baker-portré, Lon Chaney, Jr.-megemlékezés meg még egy rakás szuper cikk. Ackerman világhírű képgyűjteményével illusztrálva. Tökéletesség.

Játékhír: JERICHO DEMO

Holnaptól a PC-sek és az Xbox-osok is kipróbálhatják Clive Barker legújabb horror FPS-ét. (PS3 tulajoknak október 4-ig várniuk kell, a teljes játék október 23-án jön.)

UPDATE: Kipróbáltuk. Nagyon rövid, de nagyon ígéretes. Ahhoz pont elég volt, hogy tűkön ülve várjam a bűvös októberi napot. A demóban 3 karakter irányítható (a teljes változatban 7 lesz), mindegyik különféle harci valamint paranormális képességgel felvértezve. Ami rögtön szembetűnő az a képességek egyensúlya, mindegyiknek megvan a maga sajátossága és egyik sem tűnik feleslegesnek. Az atmoszféra borzongató, az összes szőr felállt a kezemen a zajok, morajok és a dinamikus, tökéletesen eltalált zenei aláfestés okozta eufóriától.

Megtudhattuk továbbá, hogy a fizikai motort ezúttal az Ageia szállította (de nem igényel társkártyát). A grafikus motor valamennyi divatos effektust támogat (motion blur, depth of field stb.), ennek ellenére az étvágya sem tűnik nagynak: 1.8Ghz-es két magos processzorral és egy lassan nyugdíjazható 7300GT-vel, 1280x1024-es felbontásban is remekül futott (közepes részletességgel, ami nem sokkal rondább a teljesnél). Az akció gördülékeny, néhány játékelem meg brutálisan látványos, kár, hogy ilyen keveset láttunk belőlük. Ja, és ne feledkezzünk meg az utóbbi évek leghangulatosabb menüjéről sem (rothadó-mocorgó bőrdarabok, közepéből legyek röpdösnek ki, aranyos). Sikergyanút szimatolok.

TRANSFORMERS 2 2009-BEN

Bár sem a producer, Don Murphy, sem a rendező, Michael Bay nem erősítette meg, úgy néz ki, hogy két év múlva újra áttrappolnak felettünk a háznagyságú, mindenféle bizgentyűvé átváltozni képes óriásrobotok.

A Box Office Mojo és az LA Times szerint Bay ül majd ismét a rendezői székben, és megint Spielberg lesz az, aki fogja a kezét. Az első rész idei, 700 milliós bevétele után szinte magától érthetődik, hogy elkészül a folytatás.

Kultfilmklub a Városligetben

A Mozinet kezdeményezésében új, a szokásosnál merészebb filmklub indul (az október 31-én, Halloweenkor vetítendő filmeket én válogattam be: a Geekblog co-production!)  Alább olvasható a teljes idei program.

A vetítések 18 órakor kezdődnek, a belépőjegy 300 forint! Valamennyi film magyar felirattal tekinthető meg!

Cím: Novus Művészeti Iskola, "A" épület. Budapest, 1146, Olof Palme sétány 3. (A műjégpálya mellett) Megközelítés: 70-es, 79-es trolival a Keleti Pályaudvar felől az Olof Palme sétány megálló, vagy a Hősök terétől három perc gyalog.

Szeptember 25., kedd, 18h

A vakond / El Topo (El Topo, színes, feliratos mexikói western, 1970, 125 perc)
Rendezte: Alejandro Jodorowsky

Ebben a mexikói westernben végletes erőszak és abszurd humor keveredik vallásos szimbólumokkal és különféle rítusokkal. A néző számára a film jelenetei kábítószer hatása alatt keletkező hallucinációs képekként hatnak.

Moderátor: Mátyás Péter

Október 9., kedd, 18h

Radírfej (Eraserhead, fekete-fehér feliratos amerikai dráma, 1977, 89 perc)
Rendezte: David Lynch
Főszereplő: Jack Nance, Charlotte Stewart

Naturalista rémálom? Programozott lidércnyomás? Táncoló műcsirkék, hüllőszerű embriók és levágott fejek illusztrálják a főhős - és az alkotó - szürreális utazását a tudatalatti világába. Meghökkentő vizuális látásmód, szinte az elviselhetetlenség határáig (vagy azon is túl) fokozott ambivalens helyzetek, a lét irtózata.

Moderátor: Mátyás Péter

Október 31., szerda, 20h

Halloween-party! (Belépőjegy: 1000 Ft)

20h: A Démon éjszakája (Night of the Demon, fekete-fehér angol horrorfilm, 1957, 95 perc)
Rendezte: Jacques Tourneur

Főszereplő: Dana Andrews, Peggy Cummins

Dr. John Holden Londonba érkezik egy paranormális lélektani szimpóziumra azzal a szándékkal, hogy leleplezze a démoni vezetőt, Julian Karswell-t. Holden szeptikus és nem hisz Karswell erejében. Elfogadja a férfi invitálását, annak birtokára…

22h: Sóhajok (Suspiria, színes, olasz horrorfilm, 1977, 98 perc)

Rendezte: Dario Argento

Főszereplő: Jessica Harper, Stefania Casini, Flavio Bucci

Dario Argento 1977-es gótikus horrorfilmje, sötét mese boszorkányokról, gonoszságról, gyilkosságról és árulásról. Egy fiatal amerikai balerina egy nagyhírű európai táncakadémiára érkezik, ahol bizarr balesetek és horrorisztikus bűnügyek borzolják a kedélyeket.

0h: Seeding of a Ghost (Zhong gui, színes hongkongi horrorfilm, 1983, 100 perc)
Rendezte: Yang Chuan
Főszereplő: Man Biu Baak, Jaime Mei Chun Chik

Egy hongkongi taxisofőrt megátkoz egy varázsló, miután véletlenül elüti őt. Miután a taxis feleségét megerőszakolja és megöli egy huligánbanda, a mágiához fordul, hogy visszakapja őt.
Moderátor: Wostry Ferenc

November 6., kedd, 18h

Párbaj (Duel, színes, feliratos amerikai dráma, 1971, 86 perc)
Rendezte: Steven Spielberg
Főszereplő: Dennis Weaver

Ez a két Emmy és egy Golden Globe jelölésre érdemesített, gyors iramban száguldó thriller Steven Spielberg első egészestés filmrendezése, melyben egy személyautó gyanútlan sofőrjét egy gonosz teherautó tartja rettegésben.

Moderátor: Varró Attila

November 20., kedd, 18h

Ki kopog az ajtómon (Whos that Knocking on my Door, fekete-fehér feliratos amerikai dráma, 1968, 86 perc)
Rendező: Martin Scorsese
Főszereplő: Harvey Keitel, Zina Bethune

J.R. munkanélküli olasz-amerikai fiatal, aki New York utcáin éli mindennapjait. Élete gyökeresen megváltozik, mikor beleszeret egy helyi diáklányba. Ahogy a fiatalok egyre jobban belebonyolódnak a kapcsolatba, társadalmi és kulturális különbözőségük egyre nyilvánvalóbbá válik.

Moderátor: Kárpáti György

December 4., kedd, 18h

Dementia 13 (fekete-fehér feliratos amerikai thriller, 1963, 75 perc)
Rendező: Francis Ford Coppola
Főszereplő: Patrick Magee, William Campbell, Mary Mitchell

Kathlin Haloran hét évvel ezelőtt belefulladt a kastély parkjában lévő kis tóba. A balesetet azóta is különös titkok lengik körül. Az anya, a fiúk, a doktor, mindenki másképp éli meg a múltat. Vajon ki lehet a gyanúsított az ártatlan kislány haláláért? A film a világhírű rendező, Francis Ford Coppola első játékfilmje volt.

Moderátor: Iván István

Filmkritika: ZUHANÓREPÜLÉS (Magyarország, 2007) ***

Nagy Zsolt. Tessék, leírtam az első számú okot, amiért érdemes megnézni a legújabb magyar zsánerfilm próbálkozást. Ő az, akit se körülmény, se pénz (hiánya), se a félúton kisiklani akaró forgatókönyv nem akadályoz meg abban, hogy őszinte és emlékezetes alakítást nyújtson.

Bár Novák Erik (Nyócker) elsőfilmje a hazánkban hanyagolt műfajokkal (akció, gengszter, dráma stb.) kacsintgatva nagyon igyekszik a kőkemény alvilág témáját körbejárni, képtelen igazi meglepetést okozni; minden túl kiszámítható, és csak furcsán ambiciózus. Vér-erőszak, cickó-dugás, füst, por, mámor és káromkodás: ezekből kapunk bőven. Bátran vállalja tehát műfaji mivoltát, ám érzelmi rezonanciát, katarzist vagy netán széklefordulós-poénokat ne várjunk igazán így se.

Pedig erős a kezdés. Theo (a zseniális Nagy Zsolt) szabadulás előtti brutális börtönafférja előrevetíti: változni nem fog, márpedig a rács mögé visszakerülni sem akar. A jóútra-térés gondolata látszólag csak afféle pillanatnyi elmezavarnak tudható be és hősünk már az első éjszaka során visszaborul bűn mély árkába. „Klasszikus” több szálon futó drogdíler sztori veszi kezdetét; túlbonyolított semmint túl bonyolult panelsorozat, néhány csavarral megfűszerezve, mindez megkérdőjelezhető motivációk kíséretében.

A tálalás, kidolgozás se tökéletes, bár távolról sem unalmas, se képi megoldásaival (mélypont a hosszú záridőben filmezett elmosódott drogos állapot – szinte ciki), se következetességével nem igazán támogatja a cselekményt (Baranyai Vera tényleg szép, főleg belassítva, de miért is kellett egy ráadás gyertyafényes dugás? Fogjuk az adást.). Az akciók pedig hol ütnek (tetőtér), hol csak úgy erőtlenül végigropognak a vásznon (parkoló). Az utóbbi például nagyon korrektül van levezényelve, vágva és kellően véres is, de valamiért egész nagyon „súlytalan” lett, a feszültség hiánya fájó.
 
Hála Istennek a Zuhanórepülés azonban tele van jó kis karakterekkel, akiket végre nem ugyanazok az ismerős arcok játsszák; nincs igazán deja vu-m magyar film nézése közben (leszámítva egy rövid cameo erejéig). Züllött, élő, hiteles figurák népesítik be a vásznat (akiket talán kicsit elfelejtettek velünk megszeretetni), és a hol természetes lazasággal, hol visszafogott rájátszással (többek közt az uborkazabáló Igor szerepében remeklő Törköly Levente) előadott párbeszédek se bántják az ember fülét, ami követendő példa lehetne itthon.

Szóval „magyar akció-gengszter dráma”? Talán már nem tekintünk erre, mint valami teljesen irracionális szóösszetételre, bár fejlődni még mindig van hová, és lesz is hová. Ugyan már most meg tudnak itthonival is nevettetni, sokkolni, szórakoztatni, a lényeg, hogy ne itt álljunk meg. Több magyar műfaji filmet.

Zuhanórepülés. Magyarország, 2007. Rendező: Novák Erik. Forgatókönyv: Nagy  Viktor. Fényképezte: Vecsernyés János. Zene: Gimmeshot Crew. Producer: Kálomista Gábor. Vágó: Csillag Mano. Szereplők: Nagy Zsolt, Baranyai Vera, Gryllus Dorka, Törköly Levente, Parti Nóra, Lukáts Andor, Derzsi János, Kokics Péter és mások

Filmkritika: BLACK MAGIC (Jiang tou, Hongkong, 1975) ***

SHAW BROTHERS-SOROZAT 2.
Hogy mi a hatásos halálos varázslat receptje? Ku Feng szerint, két személyre: vedd egy friss hulla szalonnáját, nyesd le még a fejét, majd mindkét hozzávalót nagy lángon süsd ropogósra, közben kántálj zagyvaságokat. Amint úgy látod, hogy az emberdarabok kellőképp megsültek, formázz viaszbábokat, és jól böködd meg őket kötőtűkkel. A hatás garantált.

Shan Jianmi (a Shaw Brothers egyik legfoglalkoztatottabb karakterszínésze, a fent említett Ku Feng alakítja) Délkelet-Ázsia valószínűleg legkeresettebb maszek fekete mágusa. Népszerűségéhez leginkább erkölcstelensége segítette hozzá, értsd pénzért mindenféle varázslat kivetésére kapható, és akik felkérik őt mágiája alkalmazására szintén nem tartoznak a szociálisabban legérzékenyebbek közé. A bevezetőben leírt varázslat eredménye két hulla, akik azonban nem maradnak megtorlatlanul: Shan Jianmi nemezise, egy fehér mágus (a hongkongi Gandalf!) az áldozatok láttán ráismer a gonosz varázsló modus operandi jára, és elüldözi őt kedvenc erdei vityillójából. Shan Jianmi összeégett pofával, ám viszonylag sértetlenül ússza meg a fehér mágus támadását, és nem sokkal az incidens után már Kuala Lumpur közelében űzi az ipart.

Természetesen a jó szakember mindenhol elkell: ezúttal a reménytelenül szerelmes – ugyanakkor pénzéhes – Jiajie (Lo Lieh) bízza meg némi bájital kikeverésével. A trutymó Mrs. Zhuónak, a tűzrőlpattant milliomosnőnek lesz, aki viszont Xu Nuóra (Ti Lung) vetette ki a hálóját, és Jiajiéről hallani sem akar (Szívmelengető jelenet, mikor hirtelen felindulásból csupaszkézzel teszi totálkárossá Jiajie kocsiját. Girlpower!). A bájital hatása erős, de rövid távú: az éjszakai hancúrozás végeztével Mrs. Zhuo feje kitisztul, és még a szart is kiveri Jiajiéből, aki, hogy az életét mentse, elárulja, hogyan jutott hozzá a varázspiához. Mrs. Zhuót sem ejtették a feje lágyára, és nem hagyja kihasználatlanul a kivánkozó alkalmat, ezúttal ő bízza meg Shian Jianmit egy – ezúttal élethosszig tartó – szerelmi varázslat összefabrikálásával, amelynek szenvedő alanya természetesen Xu Nuó lesz. Az eképpen zombisított fiatalember és t. családja ettől fogva már csak a fehér mágus segítségében bízhat…

A Black Magic a Shaw Brothers által rendesen megdolgoztatott Ho Meng Hua egyik leghíresebb filmje. Olyan időszakban készült, mikor az exploitation, ill. horrorfilmek világszerte „bekeményítettek”, és a trendtől a hongkongi filmipar sem akart elmaradni: a Black Magicnek sem erőszak, sem szex terén nincs szégyellnivalója nyugati társaival való összehasonlításakor. Több emlékezetes jelenetet is kínál e téren: pl. a varázsló és Mrs. Zhuo éjjeli temetői session -jét, mikor egy kiásott hulla megégett állának nedveit kell felfogniuk (a készülő varázsital fontos kellékeként), csak hogy rögtön utána Shan Jianmi megfejje(!) Mrs. Zhuo mellét, s a tejet a hullalével elkeverje (a rituálé közben az elhunyt pár másodpercig még ráadásul vissza is látszik térni az életbe!). Vagy hogyan is feledkezhetnénk meg arról a családias légkörű pillanatról, mikor a fehér mágus vékony bambuszbotot váj Xu Nuo menyasszonyának a gerincébe, és az üreges csövön át férgek garmadáját csapolja le – ők Shian Jianmi egy szokásosan rosszindulatú varázslatának következményei.

Sajnos a film nem csupán sturm und drang: a sebességgel nincs baj, a hetvenes évek exploitation-filmjeire olyannyira jellemző sietség itt is megvan, de a nyögvenyelős forgatókönyv, ill. a szinészi alakítások túlságosan is komolyan veszik magukat, és ez, az effektek kiforratlanságával kombinálva árt a filmnek, sőt helyenként nevetségessé teszi (Ku Feng ezüstszürke, középen elválasztott, istentelen parókája láttán ez az érzés mount everest-i magasságokba emelkedik). Ho Meng Hua rendezése sem az a kimondott virtuóz, tipikusan a „na ezt is felvettük, menjünk tovább a következő jelenetre”-fajtába tartozik, bár a választott maláj helyszínek turisztikai szempontból tagadhatatlanul tetszetősek. Mint képregény-horror, mint fast food-freakshow a Black Magic több mint tűrhető, de hogy ahhoz a kultuszstátushoz, amelyet ma magáénak mondhat hozzájuthasson, a hetvenes évek érája és aránylag ártatlan publikuma kellett.

Jiang tou. Hongkong, 1975. Rendezte: Ho Meng Hua. Forgatókönyv: I Kuang. Fényképezte: Tsao Hui Chi. Zene: Cheng Yun Yu. Vágó: Chiang Sing Lung. Szereplők: Ti Lung, Lo Lieh, Lily Li, Ku Feng, Tanny Tien Ni, Lam Wai Tiu, Goo Man Chung, Lee Sau Kei, Yueh Hooted, Chan Ping, Norman Chu, Ng Hong Sang, Dana, Lam Fung, Got Dik Wa és mások.

Filmbemutató: IT'S ALIVE (USA, 1974)

Ezzel a bejegyzéssel megnyitom klasszikus horror-, scifi és hasonló geekes filmbemutató-sorozatunkat. Első a sorban Larry Cohen remek low budget rettenete, amelyet minden családtervező figyelmébe ajánlok.

Akciófigura-kritika: COAST GUARD DECK GUNNER **

McFarlane's Military-sorozat, McFarlane Toys

Míg azon honfitársaink, kiknek nincs szemük az látásra, a mindenféle gárdák kínálta gondosan megszerkesztett csatornákba pazarolják aranyárban mért viszolygásukat, egy jóval nagyobb volumenű (Menny vs Pokol) választásokra koncentráló igazi archdemon, Todd McFarlane, egyre közelebb sunyul mindnyájunk drága Jóistenének frontális, műanyag ábrázolásához. Nem a levegőbe beszélünk: Toddunk Piroskából mostanra végérvényesen exkluzív ringyót nevelt, Szent Miklósról pedig nem mossa le többé egyetlen finomkezű keresztény misztikus sem, hogy a joviális kisöreg valójában gázmaszkos, galaktikus csúcsragadozó volt, egy valódi vulgáralien, aki a színes dobozok felé pukizva totyogó naiv gyermekek rózsaszín húsa segítségével fejlesztgette a földi szentség felől nézve teljesen irreleváns Blongzrpu-53 nevű bolygó Orvostudományi Kutatóközpontjának adatbázisát (Twisted X-mas Tales). Semjén Zsoltnak már az eddig említettek is legalább 10 évnyi üzemanyagot szolgáltathatnának, ám a sornak még távolról sincs vége. Sőt.

Ugyanis, míg a közkedvelt Abszolútum Bácsi jókai bablevestől csöpögő plasztik szakálla készül, itt vannak nekünk az ezrek háborús szenvedéseiből üzletet - kvázi viccet - csináló McFarlane's Military elnevezésű, Todd McFarlane vérmotollás belső világának egyik eddig nem tárgyalt szólamát jelentő széria darabjai.

Filmbemutató: IRON MAN

Megérkezett a Vasember első hivatalos előzetese, amit ide kattintva meg is tekinthetünk. A Marvel kiadó egyik legnépszerűbb, és legrégebbi hőse jövő év májusában repül majd be a mozikba. Vasembert (aki civilben a milliárdos iparmágnás, Tony Stark) Robert Downey Jr. alakítja, ellenfele pedig a Jeff Bridges által életrekeltett Obadiah Stane, alias Vasmángorló lesz. További szerepekben láthatjuk még Samuel L. Jackson-t, Gwyneth Paltrow-t, valamint Terrence Howard-ot is. A film rendezője a színészként is ismert Jon Favreau.

Filmbemutató: MOTHER OF TEARS

Az év rajongói körökben legjobban várt filmje enyhén szólva megosztja a kritikusokat és a horroristákat - mint minden Argento film! :) Íme a Mother of Tears leghosszabb, legújabb és véleményem szerint legjobb trailerje - Suspiriorum, Lachrymarum, Tenebrarum!

Indiana Jones és a kristálykoponya királysága

Ez az Indy IV címe, most már biztos (Indiana Jones and the Kingdom of the Crystal Skull.) Megjegyzések? :)

Filmkritika: EIGHT DIAGRAM POLE FIGHTER (Hongkong, 1983) *****

SHAW BROTHERS-SOROZAT, 1.
Az Eight Diagram Pole Fighter a legjobb kungfu-film, amelyet valaha láttam.

Érdemei igazi átérzéséhez vegyük sorra elkészültének körülményeit: a nyolcvanas évek elejére a Shaw Brothers, Délkelet-Ázsia a korábbi évtizedekben uralkodó filmstúdiója a tönk szélére került. A televízió hódítása és a konkurens Golden Harvest térnyerése térdre kényszerítette a filmgyár-óriást. Egyetlen reményük, ászuk a pakliban Alexander Fu Sheng volt, ez a gyerekképű, 29 éves szupersztár, akinek népszerűsége Jackie Chan-éval vetekedett. Fu Sheng példaképe James Dean volt, az örökifjú lázadó, aki halálával legendává lett.

Fu Sheng az élők sorából való eltávozása kísértetiesen hasonlított bálványáéra. Az autóbaleset híre az Eight Diagram Pole Fighter forgatásának közepén érte a stúdiót. A filmmel leálltak, színészek, technikai személyzet és minden más alkalmazott morálja a mélypontra süllyedt. A mozis publikumhoz hasonlóan munkatársai is imádták Fu Shenget, akinek elhunyta egyben a stúdió végét is jelentette (a Shaw Brothers a nyolcvanas évek közepén korábbi formájában megszűnt létezni. Átszervezése befejeztével televíziós műsorok készítésébe fogott, jelenleg TVB néven Ázsia egyik vezető tévécsatornáját üzemelteti).

A nagy Lau Kar Leung, a kungfufilm-rendezők istene azonban nem hagyta annyiban. Fu Sheng az egyik legjobb barátja volt, és a gyász részleges eloszlása után, mintegy az ő emlékére szerette volna befejezni a filmet. El lehet képzelni micsoda film született az egzisztenciális kilátástalanság és a mély gyász nyomán.

A kezdőjelenet helyszíne a csatamező, amelyen a császárhoz a végsőkig lojális Jöng család csap össze az őket csapdába csaló Pun Mei tábornok csapataival. Mire a stáblistának vége, kettő kivételével mindegyik Jöng halott, csak Gordon Liu (36th Chamber of Shaolin, Kill Bill 1-2, stb.) és Fu Sheng ússza meg épp bőrrel, ha nem is épp elmével: utóbbi őrjöngő emberi roncsként tér haza, akinek rohamait még anyja és nővérei csitítása sem tudja mérsékelni, Gordon Liu pedig űzött vadként menekül a nyomába eredő mongol horda elől. Egy, a közeli mocsári közepén álló viskóban talál menedékre, amelynek gazdája, a magányos vadász (a rendező, Lau Kar Leung) kis észt ver a fejébe: nem rohanhat csak úgy neki az ellenségnek, megvan az ideje a bosszúállásnak, egyelőre gyűjtsön erőt és tudást. Épp csak befejezni a leckét, mikor Pun Mei csapatai körbeveszik a viskót. Liu csak a vadász önfeláldozásának köszönheti, hogy megússza épp bőrrel (az 1994-es Drunken Master 2 – szintén Lau Kar Leung rendezése – legendás kocsmai bunyójánál szinte ugyanazt a koreográfiát használja, mint az EIght Diagram Pole Fighter ebben a jelenetben).

Liunak egyetlen választása maradt: a Shaolin papoknál keres menedéket, s ha már ott van, harcművészeti jártasságát is el akarja mélyíteni, főképp bosszúja sikerességének érdekében. Csakhogy minden rosszul sül el: az abbé felismeri a benne tomboló gyilkolási vágyat, és elutasítja őt. Mintha Lau Kar Leung saját korábbi klasszikusát, a 36th Chamber of Shaolint gúnyolná ekkor ki; Gordon mint pária tengeti napjait a templomban, a szerzetesek kitaszítják maguk közül, mint valami leprást – és Liu valóban beteg, de nem a teste, hanem a lelke: csak halál és vérontás körül kavarognak a gondolatai. Azt, hogy végül mégiscsak megtanítják a botforgatás magas szintű művelésére, erőszakosságának és pofátlanságának köszönheti – jellemző, hogy a fából készült farkasokon gyakorló papok képtelenek megtanítani a préda megsebesítésére. A kegyelem számára ismeretlen fogalom, ő csak ölni akar.

Közben Pun Mei emberei sem pihennek, és tüzes megszállottsággal kutatják Gordon nyomát; még a shaolin abbét sem kímélik, aki családtagjainak hírt visz az életben maradt fiúról. A pap kivégzése, majd egyik nővérének fogságba ejtése az őrület határára sodorják a főhőst, aki egy rakás bottal felfegyverkezve nekiidnul, hogy az árulókat és mongol bérenceiket egyaránt agyonvágja.

A film az érzelmek szerterobbanásától, első fele a kétségbeesés és a gyász, a második a harag és az erőszak intenzitásától forr, anélkül, hogy a Lau Kar Leung korábbi munkáira olyannyira jellemző humornak nyoma lenne - a figurákat visszafoghatatlan dühük határozza meg, amelynek le kell, ki kell csapódnia: a finálé Gordon Liu, a nővérét alakító Kara Hui és Pun Mei katonái közt a legjobban megkoreografált akciójelenet, amellyel valaha volt szerencsém összefutni (e végső összecsapást megelőző botharc Phillip Ko, a harcművészetet oktató pap és Gordon között szintén klasszikus). Jó egy évtizedes ázsiaifilm-rajongó pályafutásom alatt még nem találkoztam hasonlóan lenyűgözővel: olyan komplexitású mozdulatsorokat láthatunk, amilyeneket szinte csak számítógéppel lehetne összefabrikálni - de annak meg mi értelme lenne? Hús-vér emberek művelnek itt fantasztikus dolgokat: ez milliószor lenyűgözőbb. Lau Kar Leung észveszejtő koreográfiáját szinte nem is lehet szemmel követni - az élmény belepaszírozza az embert a székbe, és amint a küzdelemnek vége, már nyúlsz is a távirányító után, hogy visszajátszd.

A gyász és kilátástalanság hangulata a film végére sem oszlik el: a főhős sem a monostorba, sem korábbi életébe nem képes visszatérni. Egyedül indul a semmibe, egyaránt szimbólumaként az emberi kegyetlenségnek és az emberi törékenységnek, és ezért zárul Lau Kar Leung remekműve a végletes bizonyosság érzetével: vannak sebek, amelyek nem gyógyulnak be soha.

Hongkong, 1983. Rendezte: Lau Kar Leung. Producer: Run Run Shaw, Wong Ka Hee és Mona Fong. Forkatókönyv: Ngai Hong és Lau Kar Leung. Fényképezte: Cho On Sun. Zene: So Chun Hou 鳠Sing Kam WIng. Szereplők: Gordon Liu Chia Hui, Kara Hui Ying Hung, Alexander Fu Sheng, Lau Kar Leung, Young Wang Yu, Hsiao Ho, Liu Chia Yung, Wang Lung Wei, Kao Fei, LiLi Li és mások.

Free Cinema, szeptember 6.

GODZILLA!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

tilos.hu/online/all/2007/09/06/tilos-1189089001-2007-09-06-1630.mp3
tilos.hu/online/all/2007/09/06/tilos-1189090801-2007-09-06-1700.mp3
tilos.hu/online/all/2007/09/06/tilos-1189092601-2007-09-06-1730.mp3

Filmbemutató: HATCHET

"Húsz év óta a legjobb slasher", "a horror új sztárja"; ilyen és ehhez hasonló dicséretekkel illetik Adam Green filmjét illetve a történet "hősét", a szörnyszülött Victor Crowley-t. A Hatchet szeptember 7-én kerül az amerikai mozikba, s bár az előzetes hangulatos horrort ígér, eredetiségnek nyoma sincs benne.

Menekülés New Yorkból + Menekülés Los Angelesből

MikeDavis építészeti tanulmányában olvasom a minap, hogy a XXI. század Amerikájában a börtönszerű építkezés a divat. Az még csak hagyján, hogy az egyszerű polgárok kamerával, riasztóval, pitbullal szerelik fel külvárosi egyenházaikat, de egyes negyedek már védőfalakat meg high-tech ellenőrzőkapukat követelnek maguknak, hogy csak az arra jogosultak léphessenek be a kerületbe (azaz távol tartsák a nemkívánatos - többnyire persze latin, afro-amerikai és egyéb hátrányos helyzetű - elemeket). Az Államok nyugati partja kezd úgy kinézni, mint Stephen King legsötétebb rémálmának metropolisza (Menekülő ember): egyes kerületekbe csak „igazoltan törvényes céllal” lehet belépni, a várost elözönlő hajléktalanok ellen néha szabályos hajtóvadászatot folytat a hírhedt LAPD (Los Angelesi rendőrség) - a zsaruk kiképzőprogramja „helikopteres tömegoszlatást” is tartalmaz. Szintén ismerős a Menekülő emberből, ugye? Építészek szerint a Los angelesi Goldwyn Branch könyvtár épülete úgy néz ki, mint „egy lovassági erőd és egy partra vontatott csatahajó bizarr keveréke”. Az irodaépítési láz csökkenésével az üzlet immáron a büntetés-végrehajtás intézetek tervezésében van - a republikánusok ‘80-as években meghirdetett szigorú büntetőpolitikájának köszönhetően a börtönökben egyelőre nincs üresedés.

Úgyhogy bárki bármit mond, John Carpenter jócskán megelőzte korát: 1981-es, Menekülés New Yorkból c. filmjében mindjárt egy egész városrészt börtönné változtatott, ötvözve a Mad Max történetek utópisztikus világát és a klasszikus börtönfilmek elemeit. Jól kezdődik az évtized - a Menekülés New Yorkból korszakalkotó mozi, követője akadt rengeteg, felülmúlni eddig nem sikerült. A többnyire lapos, egysíkú utánzatok (pl. Fortress, Menekülés Absolomból) alkotói ugyanis képtelenek voltak összehozni azt a „klasszikus négyest”, amelyek Carpenter minden filmjét jellemzik: rendezés, történet, színészek, zene. E négy dolog tökéletes összhangjából született egy olyan film, amelyet képtelenség a közönségfilmek hagyományos kategóriáiba beskatulyázni. A Menekülés New Yorkból volt már minden: hidegháborús nagyvárosi western, vacak kis B-kategóriás sci-fi, kőkemény Kurt Russell akció, legutóbb pedig azt olvastam, erőteljesen felfedezhetőek benne vígjátéki elemek. Ez utóbbi elég merész megközelítés - amikor mindjárt az első percekben a megszokott, fényképezgető japán turisták helyett egy fekete ruhás, géppisztolyos katona (pont olyan, mint a Gellért-hegyi emlékmű mellett posztoló szovjet katona szobra volt) tűnik fel a Szabadságszobor tövében, valahogy lefagy a mosoly…

Azt, hogy a birodalmi rohamosztagosra hajazó őrszem hogy került Miss Liberty szigetére, érzelemmentes, hideg női hang (Jamie Lee Curtis!) meséli el - a sci-fikben szokták ilyen közönyösen a felrobbanó űrhajó utolsó perceit visszaszámolni. Az egykoron virágzó Manhattanből, vagy ahogy Al Pacino nevezte az Egy asszony illatában, „a civilizáció Mekkájából” 1998-ra szigorúan őrzött börtön lett. A szabályok egyszerűek: ha valaki bekerül, többé nem jön ki. Turistatérkép helyett vázlatos komputergrafikát látunk, bejelölve rajta a szigetet körülvevő természetes határokat: a Hudson folyót és az aláaknázott hidakat. Az Egyesült Államokból fasisztoid, militarista nagyhatalom lett, egyenruhás katonák járőröznek mindenfele, mintha háborús helyzet lenne, akkora a nyüzsgés Ellis Islanden. Annak idején itt szálltak partra a bevándorlók, mára a börtönszigetet felügyelő katonai bázis otthona. Csak egy - bilincsbe vert - legény tűnik ki a sötét tónusú (operatőr Dean Cundey…) környezetből: bakancs, farmer, bőrdzseki, hajszobrászt és borotvát régen látott fej, fekete szemfedőben. Snake Plisskin, a legenda (a tehetségét addig csak Disney gyerekfilmekben és a Tragacsparádé c. Robert Zemeckis zsengében pazarló Kurt Russel, életének legjobb szerepében) köztünk van. Keveset beszél, de érti a dolgát (behatolás szigorúan őrzött városokba, tetszőleges számú mellékszereplő likvidálásával).

Üdvözlésére az őszülő parancsnok, Hauk siet, aki szintén nem mozog otthonosan az uniformizált környezetben. Nem véletlenül választhatta Carpenter Lee Van Cleef-t, az öregedő westernhőst a szerepre- a filmben, akárcsak Snake, Hauk is az öregedő világ képviselője. A valamikori Angyalszem visszafogott, mégis erőteljes jutalomjátéka ez, Hauk jelenléte, szavai uralják az egész mozit. Az első perctől fogva egyenrangú félként kezeli Snake-t, talán fiatalkori önmagára emlékezteti, mindenesetre tiszteli az egykori katonát - beszélgetéseik során a parancsnok folyton-folyvást egykori akciókra, egy idők távolába vesző világháborúra utal. Kettejük párbeszéde egyébként minimális, többnyire rádióüzenetekre korlátozódik. Az eligazításon ugyan éles szópárbaj alakul ki köztük, de mintha elbeszélnének egymás mellett. Két különböző nemzedék, a múlt hőse (Lee Van Cleef) enged itt utat az új idők bálványának (Kurt Russell). Hátborzongató jelenet, mikor Hauk megemlíti Leningrád elfoglalását, de a Gonosz Birodalmának - ne feledjük, 1981-ben a hidegháború paranoid légköre uralta az Egyesült Államokat - szívében levő város ostroma tökéletesen illeszkedik Snake elképzelt múltjába. A film végére sem tudjuk meg, mi történt vele a Szovjetunióban, hogyan vesztette el fél szemét, és miért lett a kitüntetésekkel hazatérő veteránból köztörvényes bűnöző. Arra sem kapunk választ, miért retteg ez a keménykötésű katona a tűktől, de jobb bele sem gondolni. Pont olyan, mint a 13.-as rendőrőrsön fogva tartott Napoleon Wilson: csak várjuk, várjuk a katartikus csúcspontot, amikor fény derül múltjára…Hiába várjuk.

Snake azt a feladatot kapja, hogy - teljes büntetlenségért cserébe - kiszabadítsa az Egyesült Államok elnökét a börtönszigetről. Az elnök repülőgépét kommunista terroristák térítették el, miközben egy nagyon fontos - na ja, a nukleáris fegyverek leszereléséről szóló - konferenciára igyekezett, Mr. President azonban élete, és a nála levő, természetesen kulcsfontosságú hangszalag kockáztatásával mentőkabinba ül, ami - micsoda véletlen - éppen Manhattan szigetére zuhan. A bűnözők persze rögtön túszul ejtik, az elmebeteg Herceg (Isaac Hayes, aranytorkú fekete énekes, ugye mindenki ismeri a Southpark szakácsát…) vezetésével.

Az Elnök figurája rendkívül érdekes és ellentmondásos: vajon melyik is valódi énje - a nagypolitika bábja ő, felszínes pojáca (figyelitek a párhuzamot Ronald Reagannel?), vagy egyszerűen csak egy férfi, aki nem tud mit kezdeni a rá ruházott történelmi szereppel? Donald Pleasence jelenléte ismét - akárcsak a Halloweenben - csak néhány kulcsfontosságú jelenetre korlátozódik. Érdemes megfigyelni viselkedését a film során: amikor először találkozunk vele, önfeláldozóan bilincseli karjára aktatáskáját, és katapultál a bűnözők szigetére. Tette maradéktalanul megfelel a hagyományos államfői szerepnek - „az amerikai elnök feláldozza magát népéért és a világért”. Fél órával később megkötözve látjuk viszont egy koszos vasúti kocsiban, balsikerű szökése után pedig céltáblának használja a Herceg. A gettólakó bűnöző a végletekig megalázza és hatalmában tartja a társadalmi hierarchia legfelső fokán álló államfőt - mi ez, ha nem maga a megvalósult kommunista utópia? Az elnöki különgépet eltérítő, az imperializmust büntetni akaró terroristanő szándéka rajta kívülálló okokból, de beteljesedett. A szabadság hazájának vezetője parókában, összefestékezett arccal várja végzetét. Arab terroristák álmodhatnak erről hűvös sivatagi éjszakákon. De az Elnök ezáltal dicsőül meg, már-már krisztusi figura, ahogyan kereszt alakban kifeszítve tűrnie kell a Herceg kegyetlen játékát. A fináléban azonban övé az utolsó szó, biztonságos védelemben, géppisztollyal a kezében szitává lövi egykori fogva tartóját. Már egy öntudatra ébredt férfi cselekedete ez, aki tisztában van a Fegyver nyújtotta erővel, és megteszi, amit több évezredes ösztöne diktál: kíméletlenül elpusztítja ellenségét (Vajon mit üzent ezzel Carpenter a csillagháborús terveket szövögető, frissen megválasztott Ronald Reagannek?). És ehhez az önigazoláshoz még arra is képes, hogy kiszolgáltassa megmentőjét - miközben Mr. President üvöltve lövöldözik, Snake tehetetlenül lóg a betonfalon. A film utolsó előtti jelenetében az Elnök és megmentője visszatérnek hagyományos szerepükbe - mikor az Elnököt tévéinterjúra sminkelik, az egyszerű választópolgárrá visszavedlett Snake csak annyit kérdez tőle: milyen érzés, hogy sokan feláldozták az életüket a megmentéséért. Az Elnök az ilyenkor szokásos, politikai közhelyekkel válaszol, az utolsó szó azonban nem az övé…

De addig még sok idő telik el, és Carpenter közben tobzódik az amerikai film összes, felhasználásra érdemes stílusában, a horrortól a westernig. Mint az elején említettem, sokan nagyvárosi westernnek tartják a filmet, és nem véletlenül: hamisítatlan férfifilmet látunk, a nők egy-egy karaktert képviselnek, semmi többet. A szökésért a testét is árúba bocsátó Kurva (Season Hubley) és a menekülést önzetlenül segítő Feleség (Adrienne Barbeu, Carpenter első felesége) csak mellékszereplők, haláluk csak egy a sok közül. Nem így a férfiaké: a klasszikus kalandfilmek szabályainak tökéletesen megfelelő (a harc végső soron egy térképért folyik, amin nem elásott kincs van, hanem az egyik elaknásított híd tervrajza), tökéletesen kidolgozott és szerethető figurák segítik Snake küldetését. Brain (micsoda arc! - a zseniális Harry Dean Stanton, Lynch és Carpenter állandó szereplője), aki egyszer, még a kinti világban, már elárulta félszemű barátját - és most is ingadozik -, képviseli az Észt (övé a régi városi könyvtár, és a legjobban könyveit félti). Cabbie (Ernest Borgnine, szintén kultikus arc, háborús filmekből például), a taxis pedig a jópofa mellékszereplő tipikus példája. Kevésbé vicces a nagy Isaac Hayes a Herceg szerepében, teljesen őrült szociopata bűnöző, csillárokkal (!) feldíszített limuzinjával járja a várost éjszaka, gyakorlatilag élet és halál ura. A ‘80-as évek Amerikájának rémálma, a hatalomhoz jutott, nagyon dühös fekete ember. A késői, cinikus spagetti-westernek jellegzetes figurái ők, bármikor készek átverni a másikat, ha úgy hozza a forgatókönyv (a társszerző Az utolsó csillagharcossal, nomeg a Halloween ámokfutójaként elhíresült Nick Castle). Brain is, Snake is utálják, ha polgári nevükön szólítják őket, de itt senkinek nincs rendes neve - a Kígyó, a Sólyom, az Agy, (még az elnök is csak egyszerűen Elnök) mind-mind jelzik, társadalmon kívüli, névtelen hősökről van szó, akik, mint a filmből kiderül, legjobban egy éjszakai, gladiátorjáték-szerű verekedésen (szöges baseball-ütővel természetesen) szórakoznak, hol máshol, mint a Madison Square Gardenben - csak van aki nézőként, és van, aki résztvevőként.

A börtönszigetet lakó, megtébolyodott bűnözők közben arctalan zombikként, válogatás nélkül támadják meg az embereket, ész nélkül rombolnak (ennek Snake repülőgépe látja kárát), törzshelyük a Broadway… Az amerikai utópia valóra vált, a fáradtságos munkával felépített New York romokban van, senkiben sem lehet bízni, a hagyományos értékek elvesztek - csak a rock n’ roll örök, ez szól a Boradway lepusztult színházaiban és a fináléban is… Még a bosszú is értelmét veszti: miután az Elnök megmenekült, Hauk és Snake céltalanul, magányosan járkál a bázison. Snake - ígéretével ellentétben - nem öli meg az őt csúnyán átverő Hauk-t, igazából nem derül ki, miért. Talán a közös emlékekre való tekintettel? Sajnálatból? Gyávaságból? Hauk utolsó, gusztustalanul hízelgő ajánlatát egy közös munkára mindenesetre elutasítja.

Carpenter sem állt kötélnek sokáig, amikor egy lehetséges folytatásért piszkálták. Az évek azonban teltek-múltak, az egykoron ünnepelt rendező filmjei sorra buktak meg a mozipénztáraknál (a Sikoly-filmeket kitörő örömmel fogadó amerikai közönség már nem volt vevő Carpenter régimódi stílusára), a pálya szélére került rendező, hogy mentse, ami menthető, megragadta az utolsó szalmaszálat. Snake Plisskin visszatért. Mondanom sem kell, akkora sikert aratott, hogy nálunk nem is forgalmazták moziban.

A helyszín ezúttal Los Angeles, 2013. A felállás hasonló, mint 15 éve: a várost egy földrengés teljesen elvágta a szárazföldtől, az előző rész feketeruhásainál is fasisztoidabb kormány pedig csupa kultgyanús arccal telepítette tele (Steve Buscemi, Bruce Cambell, Pam Grier, Peter Fonda és társaik). A jó oldalon az Elnök lánya, Utopia (A.J. Langer - ő volt a kiscsaj a Wes Craven-féle People Under The Stairs-ben), aki ellopta apuci egyik szuperfegyverét (amivel tetszőleges számú elektromos szerkentyűt lehet hatástalanítani, műholdról - a vicc az, hogy az amerikai hadsereg tényleg kifejlesztett egy ilyen fegyvert, a New Scientist is megírta), és szívszerelmével, a nagyon Fidel Castro-szerű (megváltozott ellenségkép, ugye…) Cuervo Jones-szal (Georges Corraface) leléptek a börtönszigetre. Persze a papa sem lusta, Malloy (Stacy Keach, mindenki Mike Hammerje vette át az elhunyt Lee Van Cleef szerepét) parancsnoksága alatt utána küldi Snake Plisskent, szerezné már vissza a cuccost. Snake pedig csak felkapja régi katonaruháját, még jó rá, és már benn is van Los Angelesben, hogy aztán mindenféle kalandokba keverje magát (motoros üldözés, szörfözés szökőáron, repülés sárkányrepülővel).

Nagyon szórakoztató és vicces mozi ez, csak az agymosott amerikai közönség nem értékelte a kifinomult humort és a fapados speciális effekteket. Carpenter szemmel láthatólag élvezi, hogy a megszokottnál nagyobb költségvetésből garázdálkodhat (még a tőle megszokott minimál-szintetizátor zene is rockosabb, Shirley Walker közreműködésével): ami gyúlékony, kigyullad, ami robbanékony, felrobban, közben az elmúlt idők összes akciófilmje visszaköszön, a Terminator 2.-től (ez már a főcímnél…) az Emlékmásig. Még a Carpenter által köztudottan tisztelt westernek (mindig is szeretett volna rendezni egyet) is megkapják a magukét, egy Volt egyszer egy vadnyugat-szerű párbajjal végződő lovas hajsza formájában. Semmi sem az, aminek látszik, a bombanőről kiderül, hogy transzvesztita, az Elnök csak egy hologram, a nagyon cinikusan végződő finálé pedig kölcsönös átverések sorozata. A csúcspont, amikor - természetesen Snake ténykedésének köszönhetően - a legendás HOLLYWOOD felirat is lángba borul - Carpenter legalább még tudja, mit érdemes nevetségessé tenni és elpusztítani (csak megnyugtatásul: az Universal Stúdió hologram-cápája túléli a világvégét.) Az agyatlan kritikusok persze nem értették a tréfát, jól sárba döngölték a filmet, állandóan összehasonlítva az első résszel. Nem szabad. Míg a Menekülés New Yorkból egy nagyon komoly kérdéseket feszegető (árulás, hazaszeretet), nagyon sötét, filmtörténeti jelentőségű remekmű, a Menekülés Los Angelesből „csak” egy paródia. Annak viszont remek - nem érdemli meg, hogy a VHS/DVD gyűjtemény második sorába száműzzük. És csak elrettentésképpen mondom: Carpenter és Kurt Russel lelkesen tervezik a harmadik részt (Menekülés a Földről) és a filmeken alapuló tévésorozatot. Minden tiszteletem az említett úriembereké, ezért csak halkan jegyzem meg: azt a tévé-sorozatot annyira azért nem kéne erőltetni…

A cikk szerzője Lehota Árpád, akinek nem volt kedve regisztrálni a blog.hu-ra.

Escape from New York. USA, 1981. Rendezte: John Carpenter. Producerek: Larry J. Franco és Debra Hill. Írta: Nick Castle és John Carpenter. Zene: John Carpenter és Alan Howarth. Fényképezte: Dean Cundey. Szereplők: Kurt Russell, Lee Van Cleef, Ernest Borgnine, Donald Pleasence, Isaac Hayes, Adrienne Barbeau, Harry Dean Stanton és mások.

Escape from L. A. USA, 1996. Rendezte: John Carpenter. Producerek: John Carpenter és Debra Hill. Írta: John Carpenter, Debra Hill és Kurt Russell. Zene: John Carpenter. Fényképezte: Gary B. Kibbe. Szereplők: Kurt Russell, A. J. Langer, Steve Buscemi, Georges Corraface, Stacy Keach, Michelle Forbes, Pam Grier, Bruce Campbell és mások.

Akciófigura-kritika: AvP HorrorClix-szett **

(A cikk szerzője Mano, a képregény.net és az aliensonline.hu szerkesztője.)

Gyermeki vigyor ül ki az arcomra, és éles kacaj hagyja el ajkaim, ha egy-egy új Alien figurát kaparinthatok a kezembe. Amíg a boltban tartózkodtam, egy 30-as hölgyemény hasonló tüneteket produkált, miután férjura PárizsHiltonos könyvet vett neki. Hinnye mondom, én maradnék a szemnélküli földönkívülieknél.

A HeroClix-et már ismertem, a HorrorClix-ről pedig már hallottam, de nem nagyon emelte meg szívdobbanásaim számát, amíg be nem jelentették, hogy a Gigerig visszavezethető idegenek is részesei lehetnek a csatának, mely a Clix rendszeren alapul.
Ennek a lényege röviden, hogy akár több ismert univerzum (DC Comics, Marvel Comics, Battlestar Galactica, MechWarrior és Star Wars univerzumok) 4-5 centiméteres, fröccsöntött hősei feszülhetnek egymásnak a talpuk alatt lévő egységes pontozási rendszernek köszönhetően, amolyan RPG szabályok keretei között.

A HorrorClix, Alien vs Predator filmen alapuló szériájában három csomag látott napvilágot: Aliens, Predators és Alien Queen. A Ragadozók, akiket a filmtörténelem alienvadászokká degradált, mindig is hidegen hagytak, a királynős kiszerelés meglehetősen drágának bizonyult szűkös, kánikulában megszikkadt pénztárcámhoz, de a teljes és hivatalos nevén Aliens Collector's Set-re csak kiizzadtam a hozzávalót.

Lássuk: a stramm, ablakos dobozka biztonságában 7 pici Alien lapul meg, plusz a nyolcadik utas: a halott, egy jelentéktelen mellékszereplő, játékbeli kódnevén a "tudós". Akad még a dobozban majd egy négyzetméternyi játékmező, játékkártya és egyéb apró kellékek.
Található itt minden fajta Idegen: futó, szaladó, kúszó, mászó, támadó, csíkos fejű és vágott farkú is.

Magasságuk nem több 5cm-nél (hivatalosan 50mm), mely méret pont elegendő ahhoz, hogy az eredeti célra, azaz játékra használhassák őket, és mégsem annyira kicsi, hogy ne lehessen kivenni rajtuk mit is akarnak ábrázolni. Az amúgy sem bonyolult színvilággal rendelkező idegen sereg ennek megfelelően van gyárilag pingálva. Testük a matt és a fényes sötétkék/fekete foltok között ingadozik, koponyájuk viszont csillogóan feketével, fogaik pedig vakítóan ezüsttel vannak bevonva. Kettőnek kijutott a zöldből is, a Predator hálóval megpántolt szerencsétlen egyed fején zöld vércsíkok folynak, a ’körülmetélt’-nek a farkát pedig ügyesen, áttetsző zöld pótlással toldották meg. A mindegyikük talpán megtalálható játékkorongon kívül hárman díszletet is kaptak, sőt egyikük falatozhat is a szerencsétlen tudósból, akiről csak annyi mondanék, hogy a jobb kezéről lemaradt a hüvelykujj.

Kicsik, kevesen vannak, és (még) drágák is, valamint vélhetően nem lesz olyan ritkaságszámba menő kultuszuk, mint a Micro Machines Aliens szériájának... Ebből adódóan szigorúan csak rajongóknak és/vagy a Clix-el játszók számára ajánlott. De ők kedvelni fogják!

Hivatalos honlap: http://www.wizkidsgames.com/horrorclix/

Online megrendelés / vásárlás: http://www.holdfenyteam.hu

Minden az Alien-ekről: http://www.aliensonline.hu

BlackMirror őszi megjelenések

Az elsősorban ázsiai (eddig kizárólag csak japán) kultfilmekre szakosodott BlackMirror Kft., egy-két kellemetlen (és azóta már orvosolt) malőrtől eltekintve, eddig igazán kiváló minőségű és példaértékű kiadványokkal jelentkezett. A japán filmek rajongói, ha eddig még nem tették volna, ősztől minden bizonnyal a mantráikba foglalják majd a kiadó nevét, a BlackMirror ugyanis nem kevesebb, mint 6 filmmel igyekszik a kedvükben járni. Ezek között találhatunk régi és új alkotást, ismert és kevésbé ismert rendezők műveit, de két dolog azonban közös a filmekben: mindegyik ízig-vérig japán alkotás, és mindegyik mindössze 990 forintért vihető haza. Ráadásul a tavasz óta folyamatosan tologatott két exkluzív fémdobozos kiadvány, ezúttal már véglegesnek tűnő megjelenési dátuma is erre az időszakra esik, tehát így már összesen 8 filmmel is bővíthetjük gyűjteményünket. A továbbiakban röviden áttekintjük a kínálatot!

Fiatal huligánok: Ártatlan vér (1997)
Kishiwada Shonen Gurentai: Chikemuri Junjo-Hen
Rendező: Takashi Miike

Miike kevésbé ismert, szokatlanul intelligens filmje a felnőtté válás rögös útjáról. A japán kultrendező először DVD-n Magyarországon!
Hang: 5.1 magyar, 5.1 japán
Extra: BlackMirror előzetes
Megjelenés: 2007. november 8.

Szamurájok és banditák (1978)
Kumokiri Nizaemon
Rendező: Hideo Gosha

Az egykor nálunk is vetített legendás szamurájfilm, főszerepben a kiváló Tatsuya Nakadai.
Hang: 5.1 magyar, 5.1 japán
Extra: BlackMirror előzetes
Megjelenés: 2007. október 18.

Ronin Gai (1990)
Ronin Gai
Rendező: Kazuo Kuroki

Véres szamurájfilm, a zseniális Zatoichi sztár, Shintaro Katsu utolsó alakításával!
Hang: 5.1 magyar, DTS ES magyar, 5.1 japán, DTS ES japán
Extra: BlackMirror előzetes
Megjelenés: 2007. október 18.

Az éjszakai vadász (1979)
Yami No Karyudo
Rendező: Hideo Gosha

Klasszikus csambara Hideo Gosha-tól, japán egyik legnagyobb rendezőjétől. Főszerepben Tatsuya Nakadai és Sonny Chiba.
Hang: 5.1 magyar, 5.1 japán
Extra: BlackMirror előzetes
Megjelenés: 2007. október 4.

Gonza, a lándzsás (1986)
Yari No Gonza
Rendező: Masahiro Shinoda

A japán Shakespeare-ként aposztrofált Monzaemon Chikamatsu híres bunraku (japán bábszínház) darabjának filmváltozata.
Hang: 5.1 magyar, 5.1 japán
Extra: BlackMirror előzetes
Megjelenés: 2007. szeptember 27.

A halál árnyai (1986)
Jittemai
Rendező: Hideo Gosha

A zseniális rendező újabb klasszikusa!
Hang: 5.1 magyar, DTS ES magyar, 5.1 japán, DTS ES japán
Extra: BlackMirror előzetes
Megjelenés: 2007. október 25.

És végül a várva-várt exkluzív fémdobozos, kétlemezes kiadványok:

Versus (2000)
Versus
Rendező: Ryuhei Kitamura

Zombik, jakuzák, és rengeteg akció az Azumi rendezőjének kultfilmjében.
Hang: 5.1 magyar, DTS ES magyar, 5.1 japán, DTS ES japán
Extra: A film eredeti és Ultimate változata (Szinkron az Ultimate verzióhoz lesz), audiókommentárok, werkfilm, kisfilmek, interjú, előzetes, mindez magyar felirattal.
Megjelenés: 2007. szeptember 20.

Azumi 2: Szerelem vagy halál (2005)
Azumi 2: Death or Love
Rendező: Shusuke Kaneko

Még több harc és még több vér az Azumi kevésbé sikeres, de még mindig nagyon szórakoztató folytatásában.
Hang: 5.1 magyar, DTS ES magyar, 5.1 japán, DTS ES japán
Extra: Az Azumi első részének bővített, rendezői változata, valamint werkfilmek, kisfilmek, interjú, előzetes, szintén mindegyik magyar felirattal.
Megjelenés: 2007. október 4.

A fémdobozos kiadásokat csak az Xpress.hu-ról, illetve a kiadó webshopjából rendelhetjük meg!

Filmkritika: FLASHPOINT (Hongkong, 2007) ***

Kezd úgy kinézni, hogy lassan Donnie Yen a nemzetközi szinten leghíresebb hongkongi sztár, amely sokmindent elmond az egykori koronakolónia filmiparának jelenlegi állapotáról. Ne értsetek félre, Donnie egy nagyon tehetséges akciókoreográfus, aki ráadásul bármilyen pozíciót is foglaljon el a stábban, teljes erőbedobással dolgozik a film sikere érdekében, ám szinészként vagy akár rendezőként már messze nem annyira meggyőző, mint bunyótervezőként.

A két évvel ezelőtt világsikert arató SPL stábja tér vissza ezzel a filmmel: Donnie (főszereplőként és akciókoreográfusként), Wilson Yip rendező, Szeto Kam forgatókönyvíró és Lam Wah Chuen operatőr (utóbbi kettő tavaly kimaradt a Dragon Gate Inn-ből, Yip és Donnie félresikerült képregény-adaptációjából. Kam írta egyébként 2006 legjobb filmjét, Johnnie To Exiled című rehash-remekművét.) A sztori állítólag az SPL előzménye, bár különösebb kapcsolatot nem voltam képes felfedezni a Sammo Hungos zsaru-rémdráma és az új film között.

1997, röviddel a takeover előtt: egy mindenre képes vietnámi gengszter-testvérpáros (Ray Lui, aki a nyolcvanas évek elejének kult tv-sorozatával, a Shanghai Bund-dal lett sztár. Chow Yun Fat szintén ezzel a szériával futott be) és Collin Chou (a magyar mozibajárók a Mátrix-filmekből ismerhetik, egyébként nagytudású harcművész-szinész) nagyobb darabot szeretnének kiharapni maguknak a hongkongi alvilágból. Sejtelmük sincs arról, hogy jobbkezük, Wilson (pretty boy Louis Koo, aki a film legjobb alakítását nyújtja) valójában beépített rendőr. A bandavezér letartóztatása után fivére bosszút esküszik, Wilson, a barátnője, illetve kollégái, köztük Donnie és Wong felügyelő ("Fatty" Kent Cheng, a nyolcvanas és kilencvenes évek egyik legfoglalkoztatottabb karakterszinésze, aki hosszú szünet után tér vissza a vászonra) ettől kezdve nincsenek biztonságban...

AZ SPL-t a súlyos (no pun intended) akciójelenetei (Sammo VS Donnie? Klasszikus.) mellett a kegyetlen, kilátástalan hangulata tette emlékezetessé. Hasonlót a Flashpoint-ban keresve sem találni, ez valóban egy szimpla akciófilm, amely persze önmagában véve jó dolog, ám sajnos a film szerkezete több sebből vérzik. Először is a történet egyenetlen, az első óra szinte kizárólag csak expozícióból áll. Ettől persze még nem feltétlenül unalmas: lövöldözés, autós üldözés és intrika egyaránt megtalálható benne - csakhogy egy Donnie Yen filmet az ember a bunyók kedvéért néz meg. Ezek az utolsó félórára korlátozódnak.

A finálé kiváló példa arra, hogy öljön Hollywood akármennyi pénzt az akciófilmjeibe, a hongkongiak invenciózus őrületének a közelébe sem jönnek. Yen koreográfiája látványos és friss (sokan a szemére vetették, hogy thaibox elemeket visz a verekedésekbe, nyilván az Ong Bak sikere inspirálta - na de éppen az a tehetséges akciókoreográfus jellegzetessége, hogy képes haladni a korral!), ám hiányzik az a plusz, amelyet a valóban szuperlatív ellenfelek (az SPL-ben Sammo Hung Kam Bo és Wu Jing) jelentenek.

A filmben legjobban Lam Wah Chuen teljesítménye tetszett: a hétköznapi dolgok színpompás, nagystílű fényképezése, amely még egy ilyen közepes költségvetésű filmből is epikust csinál (és többek között hozzájárul ahhoz, hogy egy olyan pofátlan pozőr, mint Donnie Yen, ne menjen az ember agyára teljesen: akármennyire is igyekezzen a szinész a központba kerülni, mindig van mást nézni!)

Akciófigura-kritika: ICONS OF HORROR 3-PACK ***

McFarlane's Monsters-sorozat, McFarlane Toys.

Filmkritika: WILDERNESS (Nagy-Britannia, 2006) *****

Ha pár évvel ezelőtt valaki azzal jön, hogy tavaly és tavaly előtt egyaránt brit horrorfilmek lesznek az év legjobb munkái, kiröhögöm. A szigetország horroriparára jellemző puritán szárazság – amely mögött természetesen rengeteg lefojtott vágy ottbugyog - az angolszász műfaji filmet számomra már a kezdetektől unszimpatikussá tette. Az olaszok excessze, nyíltsága, tombolása, neurózis-mentessége mindig valahogy jobban bejött.Az utóbbi időben azonban a brit filmipar mintha megváltozott volna, mint ahogy a horrorfilm is en bloc változik. A nemi szerepek átalakulása és a nemzeti karakter elpárolgása a műfaji filmből a briteknek direkt jót tett. A Wilderness talán nincs annyira kerek egész, mint Neil Marshall 2005-ös, mesteri Descent-je, de a maga kegyetlen lendületével ez is lehengerlő. A Descent-re, mint elkerülhetetlen párhuzamra a cikkben folyamatosan hivatkozni fogok; nem elég hogy két egymás utáni évben brit horrorfilmek a legjobbak, de ez a két brit horrorfilm több szempontból is hasonlít egymásra. Egyikben sincs egy szemernyi eredetiség sem – sikerük titka elkészítésük módjában rejlik.

Hat javítóintézetis, ifjú pszichopata meg a rájuk felügyelő, kérges lelkű nevelő (a nagy Sean Pertwee, akinek már a jelenléte is garantálja a film minőségét) büntető túrára indul egy hatalmas, lakatlan szigeten. Hogy miért kell bűnhődniük? Néhány nappal korábban intézetis hálótársuk felvágta az ereit a hónapokon át tartó csicskáztatás hatására. Bár nem egyenlő mértékben vették ki részüket a fiatal fiú megkínzásából, bizonyos fokig mind benne voltak: aki nem verte meg, hugyozta le, bánt vele mint egy állattal, az félrenézett. A srác pedig most halott.Ki a frásszal lehet ilyen szemétládák közt azonosulni? Amelyik nem szadista, az is minimum egy féreg.

Bassett nem osztja könnyen a szimpátiát – az a bizonyos Wilderness (Vadon) nem csak a szereplőket körülvevő erdőségre vonatkozik… Egyébként Bassett tipikusan, érezhetően olyan rendező, aki imádja a műfajt, és kéjjel merül el benne, ebben is különbözik a hollywoodi fos-re-make-ek szemét reklámokból szalajtott bérfilmeseitől. A sziget természetesen nem lakatlan. Nem, először nem a villain-nel akadnak össze, hanem három csajjal, akik hasonló javítóintézetis túrát tesznek: két visszaeső bűnöző és a nevelőnőjük (a gyémántkemény, mégis nagyon szexis Alex Reid, aki tavalyelőtt Marshall filmjében barlangi szörnyeknek verte szét a koponyáját) kelt a tesztoszteron-tahókban mindenféle bizsergő érzést. A feszültség ellenére, meglepő módon a két csapat meglepően jól elvan egymással, egészen másnap reggelig, mikor is Sean Pertwee-be valaki a bozótból három nyilat ereszt, majd ráuszítja a kiképzett németjuhászokból álló kutyafalkáját a díszes társaságra…

Igen, tudom: Péntek 13 + Deliverance + Legyek Ura + Dog Soldiers + mittudomén… Ilyen agyalágyult képleteket bárki fel tud állítani – és a mainstream kritikusok állítanak is jó sűrűn: az interneten körbenézve egyáltalán nem sokan osztják a film iránt érzett elfogódottságomat (amely engem némi zarvarral tölt el: ha ez a kivételesen jól megrendezett film sem üti meg náluk a mércét, akkor mi?) Elismerem, hiányzik belőle pl. a Descent kvázi-feminista olvasata, de az a szubtextus, amit Bassett ennek a rendkívül véres, látszólag szimpla filmnek a szövetébe belesző, még talán cseppett érdekesebb is, mint a barlangászlányok menstruációs fantazmagóriája.

Hogy a gyilkos kicsoda, az viszonylag hamar kiderül, éppen ezért nem is lövök le vele különösebb poént, ha elárulom (meg amúgy is könnyen kikövetkeztethető): az öngyilkos srác kommandós faterja kúszik-mászik a javítósok nyomában, bosszúra éhesen. Na de miért csak azután képes ilyen mértékű „érdeklődést” (ha!) mutatni a gyereke iránt, miután az felkoncolta önmagát? Mitől ez a hirtelen atyai szeretet? Míg élt a srác, le se szarta. Ez a gyilkos, csak a legvégletesebb, patológiás macsógesztust felmutatni képes apafigura mészárolja le sorban ezeket az szülővákuumban tengődő gyerekeket – fiúkat, lányokat egyaránt.

A nemi szerepek a slasherban egy ideje már egyáltalán nem számítanak, vagy legalább is nem kiszámíthatóak. Korábban, a műfaji kezdetekkor, a hetvenes években, a nyolcvanas évek elején mindig volt final girl, aki túlélte a passiót, és mindig azok bűnhődtek, akik vétettek az amerikai-protestáns erkölcsideál ellen, magyarul basztak egy óriásit. Mindez már a múlté: Az új évezredben, a nemi szerepek magukból való társadalmi kifordulása után a nő nem mindig gyengébb, és nem feltétlenül kell életben maradnia csak azért, hogy a nézőben egy bizonyos világkép sértetlen maradhasson.

A barbarizmus mint a túléléshez szükséges evolúciós kitérő a Descentben is és itt is elkerülhetetlen lehetőségként vetődik fel, és a Wilderness majdnem kizárólag férfiakból álló szereplőgárdája, illetve azok tehetségének köszönhetően valamivel átélhetőbbnek, valósabbnak hat. A figurák patológiás vonásainak köszönhetően ők mélyebben merítkeznek meg benne, és jobban is élvezik, ami a film vérbőségére, kegyetlenségi fokára kimondottan brutális hatással van.

Bassett rendezése világbajnok, az akciójelenetek intenzitását mesteri lazasággal fokozza a tűréshatárig, és ugyanilyen tehetséggel kezeli a színészeit is, akik persze már eleve jó érzékkel lettek kiválogatva. Főleg a szuperszemét neonácit alakító Stephen Wight alakítása emlékezetes – ezt a kis gecit, ezt még viszontlátjuk… A jó öreg, körmeink lerágására vonatkozó filmkritikusi klisét ciki manapság bevetni, én mégis megkockáztatom: mielőtt megnéznéd a filmet, menj el manikűröshöz, különben lerágod őket!

Az effektek külön említést érdemelnek: Robin Prichard, aki már a Descent-nél és az újhullámos brit horror harmadik ékkövénél, a The Living and the Dead-nél is a „végtag-specialista” (ez mostanában a maszkmester hülye megnevezése) funkcióját látta el, szenzációs munkát végzett: a letépett lábak, kezek, kiontott belek, üregükből kicsüngő szemgolyók és karóra tűzött fejek garmadája láttán tisztára mintha egy Fulci-filmet nézne az ember! Úgyhogy a cikk első bekezdésének szellemében: Viva Italia!

Free Cinema, augusztus 23.

Anime, Miyazaki, heti premierek.

http://tilos.hu/mp3/96/Thursday/1630.mp3

http://tilos.hu/mp3/96/Thursday/1700.mp3

http://tilos.hu/mp3/96/Thursday/1730.mp3

Filmelőzetes: ALIENS VS PREDATOR - REQUIEM (ALIEN VS PREDATOR 2)

Az éjjel felkerült a netre az év egyik legjobban várt filmjének, az Alien Vs Predator második részének az előzetese! A trailer alapján, az Aliens Vs Predator - Requiem címen futó film, egy igazán látványos, és akciódús mozinak ígérkezik. Ezt támaszthatja alá az a tény is, hogy rendezői szék(ek)be ezúttal egy olyan testvérpár került, akiknek bár ez lesz az első rendezésük, de a vizuális effektek terén már mindketten igazi veteránnak számítanak. Colin és Greg Strause többek között olyan filmek látvány-munkálataiban működött közre, mint pl. a Terminátor 3, a Fantasztikus 4-es mindkét része, az X-Men 3, vagy éppen a 300. A Paul W.S. Anderson által jegyzett, kimondottan gyenge és vértelen első rész után, további bíztató jelnek vehetjük, hogy a második rész már R besorolást kapott. A teljesen ismeretlen színészek közül, egyedül talán Steven Pasquale neve lehet ismerős, aki a nálunk is futó Ments Meg! című sorozat Sean Garrity-je. A galaktikus ragadozók összecsapására ezúttal a jelenkori Föld bolygón, pontosabban egy coloradoi kisvárosban kerül majd sor, a harcból pedig természetesen most sem maradnak ki az emberek. A film amerikai bemutatója pont Karácsony első napjára esik majd, reméljük szép ajándék lesz. A tovább-ra kattintva megtekinthetjük az előzetest, illetve innen akár többféle minőségben le is tölthetjük.

Filmkritika: ABSURD (olasz, 1981) **

A négy méter magas Luigi Montefiori (alias George Eastman, alias Tom Salina, alias Lew Cooper, alias Louis London, alias George Histman, alias John Cart, alias Luca Montefiori, alias Alex Carver, alias G. L. Eastman, alias Luigi Montefiore, alias Richard Franks), magát semmitől sem zavartatva "dzsoggol" át a becsülettel rendben tartott nagyonFekete-erdőn, nyomában egy pap, aki alig bírja szusszal. Atyánk kénytelen a helyváltoztatás e kényelmetlen módját igénybe venni hősünk üldözésekor: a minden filmjében egy bekokszolt neandervölgyi ősemberre emlékeztető Luigi itt éppen a Vatikán szponzorációjában(!) előállított szörnyeményt alakít, akit megállítani, enyhén szólva, Isteni feladat.

Luigi kisvártatva lakott területtel találja magát szembe, ám ez a tény még nem állítja meg; annál inkább megállítja az a kerítés, amelynek hegyes vasakkal kirakott tetején igyekszik tenmagát egyetlen lendülettel általvetni. A Kutyaszorítóban óta a madzsar közönség is sejti, hogy a hasi sérülés halálos lehet; Luigi ezzel már régóta tisztában van, és miután nagynehezen lehámozza magát a magasból, segítséget kérve bedörömböl a kerítéshez tartozó ház ajtaján. Az a mimikai mestermű, amit akkor vág ki, mikor az ajtó kitárul előtte, és ő kiomló beleit markolva a padlóra toccsan, nemzedéknyi magyar szinésznek adhatna a jövőre nézve útmutatást.

Ezzel a szórakoztató jelenettel indul Aristide Massacessi (alias Joe D'amato, alias Michael Wotruba, alias John Shadow, alias Peter Newton, alias O. J. Clarke, alias David Hills, alias Steven Benson, alias Kevin Mancuso, alias Dario Donati, alias Richard Haller, alias James Burke, alias Robert Vip, alias Chana Lee Sun) hírhedt "video nasty"-ja (lásd a témában a Cannibal Ferox kritikát), amely kvázi-folytatása a rendező két évvel korábbi Anthropophagousának - a két film közötti egyetlen kapcsolat Montefiori elpusztíthatatlan, vérszomjas gyilkosának figurája.

Luigi-t kórházba viszik, a papot meg a jardra. Ennél a pontnál érdemes megemlíteni, hogy bár a film teljes mellbedobással igyekszik elhitetni a naív nézővel, hogy a sztori Amerika egyik unalmas kisvárosában játszódik, azok, akik odafigyelnek a részletekre, észrevehetik, hogy a környék építészeti igénytelensége egyértelműen valamely északolasz sorozatfalura utal.

A pap köp. Elmondja az érthetően szkeptikus-provinciális rendfenntartóknak, hogy Luigi-szörny az ő teremtménye, amely sikerrel lépett meg a szent laborból. Felhívja továbbá a kevés érdeklődő figyelmét arra, hogy talán érdemes lenne a beleit műtéti úton visszanyert monstrum köré szoros rendőrkordont vonni, tapasztalatai szerint ugyanis kedvence morcosan ébred.

Természetesen már késő. Luigi a műtét után hátrahagyott fúróval belekukkant egy kézreeső ápolónő fejébe, majd korábbi, félresikerült magasugrásának helyszíne, az erdő széli ház felé veszi az irányt. Nem siet: kitérőként betér a helység kulturális központját jelentő asztalosüzembe, ahol a gondnokot kétvállra, valamint az esztergapadra fektetve kipróbál egy frissen befűzött fűrészlapot. Mivel a kisérlet nem jár a kívánt eredménnyel, megérkezvén a házhoz, az ottlakókat (két babysittert és három gyereket) megpróbálja véglegesen evakuálni...

Nemcsak az agyzsibbasztóan kemény (jobbára teljesen dilettáns) effektek (a fűrészes kivételével, az remekül sikerült) - persze ha az ember szereti a filmes vérontást, az ilyesmi nem fogja csípni a szemét - miatt nehéz végigülni Massacessi Absurdját. A rendező több interjúban is kifejtette, hogy pályafutása során a filmcsinálás anyagi vonzatán kívül semmi más nem érdekelte, és ezt a szerencsétlen néző itt érzékelheti is: egyéni stílusnak vagy feszültségkeltésnek nyomát sem lelni. A vérontások közötti időt kitöltő jelenetek valamely talján kő alól előmászott, kínai cserépkatonák mimikájával rendelkező ripacsok dögunalmas párbeszédeivel és fel-alá járkálásával telnek.

Nyilvánvaló, hogy Massacessi az Absurddal Carpenter Halloweenjének olasz változatát (koppintását) szerette volna elkészíteni - kár, hogy pont a tehetsége hiányzott hozzá. A karakterkonstelláció tökugyanaz, mint az amerikai filmben: itt is van (számos) tini bébiszitter, meg kiskölyök, akinek senki nem hisz, sőt szerencsétlen Dr. Loomist is sikerült reinkarnálni a pap figurájával. Az még nyilvánvalóbb, hogy a kórházbeli jeleneteket még csak nem is az 1978-as eredeti, hanem folytatása, a Halloween 2 "inspirálta". Ám míg Carpenter (aki a szellemtelen második résznél csupán mint producer működött közre) az erőszak ábrázolásában visszafogottnak, a feszültségteremtés terén pedig zseniálisnak bizonyult, addig olasz kollégája mindkét szempontból megbukott.

Absurd (alternatív címek: Horrible, Rosso Sangue, Anthropophagus 2, Ausgeburt der Hölle, A pokol szülötte). Olasz, 1981. Rendezte: Peter Newton (Aristide Massacessi). Írta: John Cart (Luigi Montefiori). Fényképezte: Richard Haller (Aristide Massacessi). Vágó: George Morley (?). Zene: Carlo Maria Cordie. Szereplők: George Eastman (Luigi Montefiori), Annie Belle, Charles Borromel, Katja Berger, Kasimir Berger, Manja Kochansky, Ian Danby, Ted Rusoff, Edmund Purdom és mások.

CoMixTúra: KULT-COMICS, ALL-STAR BATMAN AND ROBIN, WORLD WAR HULK, FANTASTIC FOUR #1

Mostantól hetente jelentkező képregényes rovatunk első számában Varró Attila Kult-Comics című könyvét, a harmadik részénél tartó, nyári blockbuster World War Hulk-ot és Frank Miller hat felvonásos taknyolását, az All-Star Batman and Robin the Boy Wonder-t szemrevételeztük. Ráadásként pedig vetettünk néhány tiszteletteljes, ám riadt pillantást a legendás(an tündibündi) Fantasztikus Négyes legelső számának kíméletlenül sárguló lapjaira is (klikk a képre).


Varró Attila: Kult-Comics

Mozinet-könyvek, 2007

Egy olyan országban, ahol már egy pepita csempeburkolat is hiánypótló képregényes műnek számít, Varró Attilának, ha tetszik neki, ha nem, prófétai szereppel kell szembenéznie.
Jelen könyv a Mozinet magazin "Kult-Comics" nevű rovatának szövegeiből szemezget, respektálandóan nagy elánnal ráadásul - rögtön 29 esszét is elénk borítva.

A legtermészetesebb, de a biztonság kedvéért megjegyzendő, hogy Varróban az írmagja sincsen annak a hazánkban oly népszerű sznob megvetésnek, amely a képregényt, mint formát, szíve szerint kizárólag a Dörmögő Dömötör szintjén értelmezné (elfeledkezve Pulitzer-díjas Maus-ról, csodás hangulatú Rabbi Macskájáról, szabálytalan álomképeket görgető Enki Bilal-ról, Alejandro Jodorowsy-ról, Milo Manara-val comic-kooperáló Federico Fellini-ről), írói művelőit félresikerült irodalmároknak, rajzolóit pedig elbukott képzőművészeknek titulálva - helyette a kilencedik művészetnek, vagy "legrosszabb" esetben a világ eseményeit, tendenciáit roppant nagy hatékonysággal kikristályosító, totálisan legitim popkulturális közlési formának tartja azt.

A gusztusosan aprócska könyvet olvasgatva kellemes érzésünk támad: Varró természetes stílusa és ízléses, elegáns tartózkodása a siralmas hazai viszonyok felemlegetésétől természetesen javára válnak a műnek. Emellett a szerző egy lehengerlően művelt (ám mégis szerény) író benyomását is kelti, aki így a megszokottnál (...) jóval nagyobb - tehát igazabb - térben: irodalmi, zenei, képzőművészeti és természetesen filmes kontextusban is képes (újra)értelmezni az éppen vizsgált képregényes alkotásokat. Így kerülhet nála mindenféle görcsöktől mentes módon egy mondatba a végtelenül bonyolult jelentéstartalmú görög "arkhé" szó - és a Fantasztikus Négyes.

Mégis, talán helyesebb és bölcsebb, ha ebben az amerikai, európai és ázsiai területeket vizsgáló könyves megjelenésben nem a "képregényhit" rapid terjeszkedését (állítólag a kiadványt, legnagyobb sajnálatunkra, nehezebb beszerezni, mint egy teljesen fitt brontoszauruszt), hanem ünnepet, egy szerző megünneplését látjuk, aki, bármily hihetetlen is, a Filmvilágban megjelent számtalan nívós cikke és tanulmánya után csupán most, a Kult-Comics-szal vált a könyvesboltokon keresztül is elérhetővé. Mindemellett, talán nem is kell mondani, jelen munka felkutatása: kötelező cselekedet.

(p1inkh3ll)

All-Star Batman and Robin the Boy Wonder #1-6

Dc Comics, 2007

Nagyon durván számolva két évvel ezelőtt indult útjára a DC Comics All-Star nevű sorozata, melyben ismert írókat és rajzolókat verbuváltak össze, nem titkoltan azzal a célzattal, hogy végre lenyomják a Marvel tomboló eladásait. Az ötlet jónak is tűnt, és bizonyos sorozatok kapcsán, például az All Star Superman-nél, be is vált a dolog, azonban a DC univerzum másik fontos karaktere esetében a végeredmény, fogalmazzunk úgy, siralmasra sikeredett.

Frank Miller nevét manapság senkinek sem kell bemutatni, hiszen a képregényeiből készült filmadaptációk még a legigénytelenebb popkorn mozira vágyó célközönséghez is eljutottak, hála az álomgyárnak. Miller képregények világában befutott karrierje azonban már kevésbé ismeretes, és, bár nem is kívánok rá most hosszasan kitérni, lényegében a mai napig a modern képregényírás egyik legnagyobb alakjaként tarthatjuk őt számon (legfőképpen a 80-as évektől a 90-es évek második feléig elkövetett munkái miatt).
Miller múltja tehát szinte predesztinálta őt arra, hogy az All-Star Batman and Robin the Boy Wonder írói posztját betöltse, és hát, lássuk be, manapság még mindig ott tartunk, hogy Frank Miller nevével akármit el lehet adni.

A történet, ha finoman akarok fogalmazni, eléggé sovány és egyszerű. Az első számban az olvasó valahol ott kapcsolódik bele a történet szálaiba, ahol a Tim Burton által rendezett Batman film kezdődik. Kedvenc bőregerünk a szülei halála okozta több éves sokkból felébredve már magára öltötte a denevér jelmezt, létezése azonban még sok gotham-i polgár fejében csupán egy városi legendával egyenlő. Egyik este a milliárdos Bruce Wayne legújabb nőstény áldozatával, az elképesztő módon irritáló Vicki Vale-el készül eltölteni pár romantikus órát a cirkuszban, amikor szörnyű katasztrófa történik. Egy örült bérgyilkos ront be az épületbe, és az éppen bemutatót tartó artista csapatot, a Repülő Grayson-okat, a legifjabb Dick kivételével mind lemészárolja. Bruce Wayne gyorsan át is vedlik Batmanné, hogy rendet tegyen a helyszínen, az életben maradt Dick Grayson-t pedig közben a rendőrök menekítik ki a helyszínről, nyomukban Vicki Vale-el és Alfred Pennyworth-szel. Mivel maga a bőregér se akar lemaradni az izgalmas kalandról, bepattan a Batmobilba és gyorsan a banda után ered. Ennek az eredménye az lesz, hogy, miután elintézte a rendőröket, bevágja Dick-et a Batmobilba és elviharzik vele.

Ezek után a harmadik számban úgy hat hónapot visszaugrunk az időben, hogy tanúi lehessünk annak, hogy a totálisan megkattant Black Canary tönkrever egy csapat alkoholista nehézfiút a helyi bárban, majd vérben forgó szemekkel elindul Batman után. Azonban, hogy ennek mi a franc köze az eddig elmesélt, meglehetősen vézna történethez, azt nem tudom, mindenesetre a rövid kitérő után ismét visszaugrunk a jelenbe. Batman éppen a Batbarlang szépségeit mutogatja az ifjú Dick Grayson-nak, amikor Alfred értesíti, hogy súlyos balesetet szenvedtek az üldözés során és Vicki Vale a halálán van. A bőregér, mivel baromira furfangos, ráveszi Superman-t, hogy az szállítsa Gotham-be Párizsból az egyetlen orvost, aki megmentheti Vicki Vale életét. Dick eltűnése miatt azonban az egész város, beleértve az Justice Leage-et is, Batmant keresi. Superman le akarja tartóztatni, Plastic Man társulni akar vele, Wonder Woman pedig le akarja tépni a fejét. Mindeközben ismét megjelenik Black Canary és a Batgirl is a történtben, de hogy miért, az szerintem Frank Miller előtt is rejtély.

Az eddig megjelent hat rész elolvasása után több dolog is nyilvánvalóvá vált előttem. Az egyik, hogy a meglehetősen komplex és érdekfeszítő történetet Frank Miller vélhetően egy székelykáposzta, rum, kecsketej kombinációt követő fosás-sokk közepette találhatta ki. A másik dolog, ami ebből következik, hogy a DC Comics valószínűleg úgy könyöröghette ki, hogy vállalja el a sorozatot, ugyanis a végeredményből süt az érdektelenség. Az egész sorozat olyan, mintha egy infantilis idióta írta volna, aki életében nem olvasott nemhogy képregényt, de Batmant se. A karakterek a jellemeiket tekintve totálisan ki vannak forgatva önmagukból, és olyan dolgokat tesznek, amik eddig ismert elveikkel totálisan ellentétesek. Batman embereket gyilkol, rákeni a falra Alfred-et, Black Canary egy dühöngő elmebeteg, Wonder Women nemkülönben. Ezekhez pedig pluszban hozzájönnek az olyan debil párbeszédek és mondatok, mint például a "get out of the way you walking sperm bank!", ami hát finoman szólva elég érdekesen hangzik Wonder Woman szájából. Ezekhez képest az a tény, hogy minden egyes számban van egy mondat, ami legalább 15ször hangzik el - már csak hab a tortán. Egyszerűen nem látni a dologban a koncepciót, amit Frank Miller egy egyszerű "Its fun!" mondattal le is rendezett. Hiába nehéz dolog egy felnőtt embernek egy 4 éves matchboxaival carmageddont játszó gyerek szintjére lesüllyedni, de neki nagyon úgy látszik, hogy sikerült.

A dolog azonban cseppet sem vicces, sokkal inkább: elszomorító. Az egyetlen dolog, amire nem lehet panasza a gyanútlan olvasónak, az a rajz. Ez persze nem véletlen, hiszen a füzet látványvilágáért Jim Lee volt a felelős, akiről elmondhatjuk, hogy szinte sosem hibázott eddigi munkássága során (aki ezzel nem ért egyet, az nálam jelentkezhet). Ez azonban édeskevés. Egy képregény nem csak attól képregény, hogy szépen kivitelezett, és hogy fényes papírra lett nyomtatva, és kinyitva hatványozott vizuális orgazmus tör ránk, hanem attól, hogy nem egy olyan ember írja hozzá a történeteket, aki igyekszik Rob LieFeld nem létező színvonalát is alulmúlni. Szomorúan kell kijelentenem, de az All-Star Batman and Robin eddig megjelent 6 száma kőkemény fércmunka, ami, érdekes módon, ennek ellenére is elképesztően sikeres. Azonban arra a kérdésre, hogy mi lehet a sikerének kulcsa, nem tudom a pontos választ, de ha engem kérdeztek, egyértelmű: Frank eladta a lelkét az ördögnek.
Egyetlen dolgot nem tudok csupán eldönteni: ajánljam, vagy mindenkit óva intsek ettől a sorozattól? Ugyanis ekkora fekáliához ritkán van szerencséje az embernek egy olyan legendától, mint Miller, az tuti.

(Berzerker)

World War Hulk #3

Marvel Comics, 2007

Marvelék az elmúlt egy évben is keményen belehúztak, ahogyan azt tőlük megszokhattuk. A 2006-ban startolt, Civil War nevezetű eseménysorozat idusán, 2007 májusában indult el a jelenleg éppen a lecsó közepén tartó World War Hulk címet viselő crossover, mely a történet fő szálát hivatott rokka módjára perdíteni. Bár az ismertebb szuperhősöket is érintő esemény lényegi története az öt részes mini keretein belül lesz kifejtve, számos más sorozatra is hatással lesz a cselekmény. Még a szuperhős problémáktól messze távolmaradó Frank Castle (akit a lassan egy éve futó War Journal V2-vel rendesen belerángatnak a Marvel univerzum ügyeibe) is kapcsolatba kerül az eseményekkel.

Miután az Illuminati úgy kilőtte kedvenc zöld bajkeverőnket az űrbe, mint Khrushchev Laika-t egy verőfényes novemberi délelőttön, az öreg Banner kissé felkapta a vizet. A száműzetésének hála azonban Hulk a Sakaar nevezetű bolygón új életre és új családra lelt - azonban egy végzetes csapás szinte teljes mértékben kiirtotta a bolygó népességét, köztük Hulk terhes feleségét is. A dühtől és haragtól vezérelve a nagy zöld óriás maroknyi csapatával a föld felé vette az irányt, hogy végleg leszámoljon a tragédia általa vélt okozóival, Ironman-nel, Mr Fantstic-kel, Black Bolt-tal és Doctor Strange-dzsel.

A sorozat friss, ropogós harmadik száma csupán nemrégiben látott napvilágot. Itt szinte már minden nagyobb, ismertebb hőst felemésztett Bruce Banner dühöngő, minden képzeletet felülmúló, bosszúszomjas haragja. Az elszabadult fenevad és bérencei megfékezésére a kormány utolsó előtti lehetőségként beveti adamatium töltetű nehézgyalogságát, ami persze nagyjából annyira bizonyul hatásosnak, mint Kiszel Tündének az énekóra. Az események közepette Doctor Strange is támadásba lendül és sikeresen behatol Hulk elméjébe, így próbálván jobb belátásra bírni, dühét csillapítani. Hulk azonban egy csellel előcsalja a tudatába férkőzött mágust, és a kezeit eltörve leállítja. Miközben a kormány utolsó utáni lehetőségként a Sentry segítségét kéri az őrjöngő Hulk megállítására, Doctor Strange kiszabadítja fogságából a hatalmas pusztító démont, Zom-ot, hogy saját testébe fogadva szembeszálljon a hatalmas zöld szörnyeteggel.

Azt kell hogy mondjam, az első két szám után nem okozott nagy meglepetéseket a harmadik, ami, gyorsan hozzáteszem, távolról sem jelent negatív kritikát. Sőt! Az idei év nagy dobásának ígért sorozat, bár eddig nem tartogatott hatalmas meglepetéseket, és talán pár helyen elég kiszámíthatóra sikeredett, a cselekmény összességében szórakoztató, és korrekt nyári comic blockbusternek bizonyul. A meglehetősen egyszerű és írói szempontból ujjgyakorlatnak nevezhető történethez frankón illeszkednek John Romita Jr elképesztően gyönyörű és tökéletesen képregényhez illő illusztrációi, melyek kétségtelenül magasabb szintre helyezik a füzetet. Az igényes comichoz egy tökös borító is dukál, mondá az Úr, ami csakúgy, mint az előző szám esetében, most is David Finch nevéhez fűződik. Akinek azonban még ez sem lenne elég, az egy pazar Romita által rajzolt variant cover-rel is beszerezheti a kiadványt.

(Berzerker)

Fantastic Four #1

Marvel Comics, 1961

A képregények világa csakúgy, mint minden más terület, rendelkezik a maga ikonikus, meghatározó alakjaival, akik több évtizedes múltjukból kifolyólag folyamatosan meghatározták, és meghatározzák jelenleg is a műfaj fejlődését. A fontos képregények mögött persze talán még ennél is fontosabb alkotók álltak, olyan emberek, mint Stan Lee, Jack Kirby, Steve Ditko, akik tevékenységükkel a 60-as évek elején olyan forradalmat indítottak el a műfajon belül, mely máig meghatározó.

Az egyik és talán a legfontosabb ilyen sorozat a Fantastic Four volt, mellyel Stan Lee 1961 novemberében jelent meg először a nagyközönség előtt. A kreatív körülményeket azonban több érdekes, ma már történelminek számító dolog is megelőzte. Az egész egy golfmérkőzéssel kezdődött, melynek két résztvevője, Martin Goodman és a National Comics (későbbi DC Comics) főnöke volt. Ekkor tudta meg ugyanis Goodman, hogy a már akkoriban is nagy vetélytársnak számító cég egy új sorozatot kíván a piacra dobni, Justice League of America címmel, melyben ismert szuperhősöket tömörítenek egyetlen csapatba. Nem kell nagy ész ahhoz, hogy kitaláljuk, Mr Goodman úgy érezte, hogy a tettek mezejére kell lépnie, így fel is adta a kötelező házi feladatot Stan Lee-nek. Lee akkoriban éppen élete egyik legnagyobb írói krízisét élte át. Egyszerűen úgy érezte, hogy szemét, amit csinál. Az akkori képregényeket még nem jellemezte az a fajta összetettség, mint manapság. A füzetek főleg gyerekeknek íródtak, így nem lehetett hosszabb történeteket kitalálni, vagy bonyolult mondatszerkezeteket használni. Stan Lee azonban felesége unszolására, meg mivel vesztenivalója sem volt, valami teljesen egyedibe vágott bele, és már meg is született a Fantastic Four első legendás száma.

A füzet első számában megismerhetjük a sorozat négy fő karakterét, és némi visszatekintés során ezen karakterek háttértörténetét is. A mai szemmel, fogalmazzunk úgy, aranyos cselekmény úgy bontakozik ki, hogy Reed Richards (alias Mr Fantastic) egy az égboltra felbocsátott jel segítségével összehívja a Fantastic Four-t. A dolog apropója az, hogy titokzatos módon, szerte a világon, szőrén-szálán eltűnnek a működő atomreaktorok. Az F4 feladata tehát, hogy megoldja a rejtélyt. Mielőtt elindulnának hőseink, Stan Lee gondosan bemutatja, hogy a csapat tagjai miként szerezték képességeiket. A négyfős tudós brigád a Reed Richards által tervezett repülővel éppen az űrben tevékenykedett, amikor az őket érő kozmikus sugárzás hatására különös képességek kerítették hatalmukba őket. A földre való visszatérésük után, képességeik birtokában úgy döntöttek, ezt a fajta adományt az emberiség szolgálatába állítva fognak őrködni a rend felett. Első küldetésük egy Monster Island nevű helyre kalauzolja el hőseinket, ahol, mint később kiderül, egy Moleman nevű, koboldszerű figura a hatalma alá hajtott szörnyek segítségével próbálja átvenni a hatalmat a világ felett. Az F4 minden tudását bevetve együttes erővel legyőzi a gonosz kis lényt és szörnyetegeit, megmentive a világot a végső pusztulástól.

Miben rejlett a Fantastic Four sikere? A válasz a füzet újszerű, mára már klasszikusnak nevezhető emberközeli stílusában rejlett. Stan Lee eltörölte, vagy ha úgy tetszik új értelmezést adott a kor képregényiparára nehezedő kliséinek. Hősei személyazonossága a világ, és a füzet olvasói előtt köztudott volt, sőt az első két számban még a szuperhősökre jellemző jelmezzel, vagy egyenruhával sem rendelkeztek. Ezen megszokott, a korra jellemző sajátosságoktól megszabadítva karaktereit és magát a műfajt, sikerült mind a képregények világát, mind a benne élő szereplőket közelebb vinni az olvasókhoz. Ledőltek tehát azok a hatalmas falak, amik az olvasók és az általuk csodált hősök között húzódtak. A meglehetősen újszerű értelmezéshez tökéletesen megkoreografált és gyönyörűen kidolgozott illusztrációk társultak, melyeket Stan Lee egyik állandó alkotótársa, Jack Kirby követett el. A kettejük közötti összhang, melynek a végeredménye a ma már történelemnek számító Fantastic Four első száma, elképesztően sikeres lett, és a képregények reneszánszát indította útjára.

(Berzerker)