2007. augusztus 18.
The Blair Witch Project. USA, 1999.
Nyolc év telt el azóta, hogy a kilencvenes évek Tarantino mellett e legnagyobb amerikai mozihappeningje veszettséggel beoltott sáskahad módjára végigzúzott a Földgolyón. Két évvel a Sundance Fesztiválon aratott zajos sikere, a zseniális-virtuális reklámkampány náci hadseregként való ránktelepedése, a rajongó tömegek ostromszerű mozifoglalásai után most már talán beépült kollektív ál-kultúránkba a Blair Witch Project annyira, hogy a körülmények kizárásával lehessen megtárgyalni.
Az Ideglelés, amely három nyomtalanul eltűnt fiatalember a rendőrök által fellelt (ál)dokumentumfilmje - tájékoztat minket az első másodprecekben egy komor felirat -, mint film, mint műalkotás, értékelhetetlen. Ez nem feltétlenül negatívum: az, hogy a két, az Ideglelésben nem szereplő ötletember/rendező ezt a stuntot, ezt a bűvészmutatványt, ezt a szokásos filmes elvárásoktól ennyire különböző videót így a világ nyakába tudta sózni, nos, ez több, mint szimpatikus: ez csodálatra méltó.
Az Ideglelés alapötlete egyáltalán nem eredeti. Az áldokumentumfilm, mint műfaj, ha nem is egyidős a filmművészettel, de már régóta itt kavar - sőt, a pornófilmnek a kilencvenes években uralkodó irányzata lett, "gonzo" néven, Hunter S. Thompson után szabadon. Azért pedig, hogy eltűnt filmesek vágatlan anyagát nézegessük, még ennyire messzire sem kell mennünk: 1979-ben Ruggero Deodato Cannibal Holocaustja a horrorban is meghonosította ezt az olcsó, de hatásos motívumot - ha lehet, még ügyesebben, mint az Ideglelés készítői. De erről majd később.
Heather, Mike és Josh, a három filmfőiskolás, a burkittsville-i boszorkány évszázados nyomát kutatva, rövid városnéző oknyomozás után nekivág a települést kerülvevő sűrű, sötét (talán még sosem volt ez a két jelző ennyire helyénvaló) erdőnek. Az, hogy amerikaiak, végzetesnek bizonyul: hülyék ugyanis, mint a tök. Hagyján, hogy eltévednek; szép sorban elveszítik a térképüket, az iránytűjüket, végül pedig a maradék eszüket. Olyasmi, hogy kövessék a többször is útjukba akadó folyó vonalát, eszükbe sem jut.
Éjszakánként, a koromsötétben, szokatlan zajok zavarják fel őket álmukból. Ahogy múlnak a napok, és fogy hőseinkből az ideg, úgy válnak ezek a hangok egyre jobban kivehetőbbekké, vadabbakká és főleg KÖZELIBBEKKÉ. Reggelente furcsa, kultikusnak tűnő kőhalmokat találnak sátruk körül, később, szakadatlan vándorlásuk közben pedig fára kötözött kis ág-emberkékre. Ekkorra már számukra is egyértelmű, hogy nincsenek egyedül. Josh nem bírja tovább cérnával: a következő éjszakán nekiront a láthatatlan ellenségnek. És ezzel nyoma vész...
Az Ideglelés olyan jó lehetett volna... Lehetett volna belőle valóban az a borzalmas-rettenetes, vértelen, csak és kizárólag a sötéttől és az izolációtól való félelmünkre építő mestermű, aminek rajongói tartják. Hogy a végeredmény mégsem így fest, annak több oka van.
A szinészek kitűnőek, le a virtuális kalappal. Főleg Heather Donahue hiteles, mint a koedukált csapat egyértelmű főnöke, aki (kezdetben), ha kell vaskézzel, ha kell szép szóval irányítja a két meglehetősen szerencsétlen fazont. Az már nem az ő hibája, hogy maga a karakter a LEGKIBASZOTABBUL IDEGESÍTŐ KURVA, akivel volt szerencsétlenségem két évtizednyi filmrajongói pályafutásom alatt "találkozni". Az Ideglelés valódi rendezői a lánynak azt a tulajdonságát, hogy állandóan forgat, hogy a legfeleslegesebb dolgokat is filmre veszi, hogy a legintimebb, legmegalázóbb és legvégletesebb pillanatokban sem "áll le", és társai pofájába nyomja a kamerát (ráadásul soha nem fogja be a száját), Heather elhivatottságával próbálták magyarázni. Azonban ahogy az Ideglelés a finálé felé közelít, és Heather továbbra is non-stop nyomul, ez a teljességgel irreális viselkedés elidegenítő hatással van a nézőre. Pontosan mikor a leginkább szükség lenne együtt érezni-gondolkodni a szereplőkkel, a nagyérdemű bedobja a törülközőt.
Ez az a különbség, amely az elődöt, a Cannibal Holocaustot a borzalom mesterművévé, az Ideglelést pedig korai magömléssé avanzsálja. Az 1979-es filmben Deodato tudta, mikor kell bekapcsolni a felvevőt: az exploitation, ill. a bulvársajtó legjobb hagyományait követve csak a zaftos részeknél pazarolta a nyersanyagot. Az Ideglelésben rengeteg az üresjárat, amelyek a dilettáns kameramunkával, valamint a fentebb elsorolt tulajdonságokkal kombinálva lerontják az összképet. Sőt, ez az össze-vissza kapkodott kamera az oka annak, hogy a film még csak nem is félelmetes: olyan, a dramaturgia és más mankók által jól megtámogatott jeleneteknél, mint például az éjszakai ostromok, egy lehellettel nyugodtabb operatőri munkával száz százalékos nézőtéri beszarást lehetett volna elérni. Nyilvánvaló, hogy a kép állandó mozgása realitásérzésünket hivatott fokozni, ugyanakkor a nézőnek ilyen epileptikus körülmények között esélye sincs a fókuszálásra, ha pedig az agya nem talál legalább egy biztos pontot, elvész a térérzékelése, és vele együtt a félelemérzete is.
2007. augusztus 16.
Az általam egyik legjobban várt idei film volt a Pathfinder. Mindig is odavoltam a vikingekért, de sajnos úgy tűnt, hogy rajongásomban a filmipar nem nagyon osztozik, hiszen mindezidáig elenyésző számú alkotás készült róluk. Azok legtöbbje is nyilván a skandináv országokban. Gyermekkorunk óta tudjuk, hogy bár a könyvek és a köztudat szerint Kolombusz volt az első európai, aki az új világ földjére tette a lábát, a tények mégiscsak azt mutatják, hogy a vikingek úgy kábé 500 évvel beelőzték a genovai hajóst. Ez a történelmi esemény pedig szinte ordít a megfilmesítésért.
Marcus Nispel az egész jól sikerült The Texas Chainsaw Massacre remake után, ezúttal egy Oscar-díjra is jelölt, 1988-as norvég film, a Veiviseren (Számi nyelven Ofelas) újráját forgatta le. Az eredetileg egy Lappföldi legendán alapuló történet vázát megőrizte, de a konfliktus résztvevőinek ezúttal a vikingeket és az észak-amerikai indiánokat tette meg.
A történet szerint, a vad viking hordák hatalmas pusztítást végeznek az indián falvak között. Egy fiatal viking gyermek, apja és népe kegyetlenkedéseit látva, megszökik tőlük. Egy indián asszony talál rá a rémült ifjúra egy hajóroncsban, majd a törzs beleegyezésével, végül felneveli a fiút (Karl Urban), akinek a Szellem nevet adja. 15 évvel később újabb viking hajók érkeznek a partokhoz, majd miután a félelmetes betolakodók Szellem faluját családjával együtt lemészárolják, az azóta kiváló harcossá cseperedett férfi úgy dönt, hogy bosszút áll a vikingeken. Fogságba esik, és a hatalmas viking vezér Gunnar (Clancy Brown), arra kényszeríti, hogy mutassa meg, hogy merre van a többi falu. Szellem látszólag hajlandó segíteni nekik, de eközben kidolgozik egy agyafúrt tervet, hogy kelepcébe csalja Gunnart és az embereit.
Figyelem! Innentől az írás nyomokban SPOILER-t tartalmazhat! Az erre érzékenyek ezt vegyék figyelembe!
Az alapsztori igazából nem olyan rossz, de ugyanezt a kivitelezésről már sajnos nem tudom elmondani. A jól ismert hollywoodi betegség, miszerint az egyébként jól felépített sztorit telepakolják már ezerszer látott klisékkel, itt is nagy károkat okozott. A szereplők legtöbbje ugyan valamennyire kidolgozott karakter, de sajnos egytől-egyig elcsépeltek. Mint ahogyan a történet többi összetevője is a már unalomig ismételt elemek sokaságából épül fel. Van itt hovatartozási problémákkal kűzdő, jóképű és izmos főhős, aki korabeli Rambo-ként, szinte egyedül veti magát rá a túlerőben lévő ellenségre. Elmaradhatatlan az öreg és bölcs indián, aki folyamatosan rébuszokban osztja az észt. Szemtanúi lehetünk egy abszolút erőtlen szerelmi szálnak, benne egy gyönyörű indiánlány, plátói szerelem formájában, féltékeny harmadik féllel, aki aztán önfeláldozása pillanatában hirtelen baráttá válik. Aztán ott a film végi összecsapás, ahol az erőfölényben lévő gonosz ellenfél pusztulását végül a furfangos észjárás okozza, vagy a megintcsak nagyon ismerős jelenet, amikor a főhős hirtelen felbukkan a film végén, holott már mindenki halottnak hitte. És még számtalan ilyen, minden eredetiséget nélkülöző megoldással találkozunk a film során. Az olyan logikai és egyéb bakikról már nem is beszélve, mint pl. az elég valószínűtlennek ható, korabeli autós üldözésre emlékeztető szánkós jelenet, vagy hogy a jeges vízben eltöltött halálközeli állapot után, hősünk nem igazán tűnik megviseltnek, és szintén talány az is, hogy a jóval szerényebb indián harcmodoron edződött Szellem, miként válhatott ilyen kivételes harcossá, miközben törzsének többi tagját gyakorlatilag minden erőfeszítés nélkül gyilkolták le a vikingek. Persze ehhez hasonló hibákkal szinte minden filmben találkozhatunk, itt mégis olybá tűnik, mintha a készítők tudatosan kerülni akarták volna a hitelességet.
Azért a filmnek vannak értékelhető mozzanatai is. Kimondottan tetszett pl. az a jelenet, amikor a hősünk által állított csapdába, saját forrófejű indián társai gyalogolnak bele, hogy aztán a felnyársalt rézbőrűekből a vikingek ezután már könnyedén csinálhassanak vagdalthúst. De az ellenség sorainak a hegyen való gyors megritkítása is azok közé a pillanatok közé tartozik, amelyekben még felfedezhető némi eredetiség. A film igazi pozitívuma, hogy nem fárasztja sokáig a nézőt kiszámítható dialógusokkal, esetleg mély mondanivalóval. A Pathfinder egy folyamatosan pörgő akciófilm, ami néhol megáll kicsit pihenni, hogy aztán újra indulhasson a vérengzés. Merthogy a film az erőszakkal, (CGI)vérrel nem spórol (R besorolást is kapott). A vörösbőrűek és vöröszakállúak közötti kiegyenlítetlen küzdelem során kard feszül fabotnak, így Karl May hősei nemcsak büszkeségüket, de kezeiket, lábaikat, fejüket és egyéb más testrészeiket is gyakran elveszítik. (A történelmi hitelesség szempontjából az mindenképpen dícséretes, hogy az indiánok egy olyan békés, és ezért könnyen leigázható népként jelennek meg, akik fegyvereiket leginkább csak vadászatra használták, és ezért a harci tapasztalatnak híján vannak.) A túldémonizált vikingek láttán persze a történészek valószínűleg két kézzel fognák a fejüket, de pont ez az a része a filmnek, ami végül megmenti a középszerűség alá süllyedéstől. Az északi harcosok hatalmas, szörnyszerű, szinte már nem is emberi lényekként lettek ábrázolva, akiknek óriási szarvakkal ellátott sisakjuk mögül, alig látszanak ki az arcvonásaik. (Innen is gratulálok a jelmeztervezőnek!)
A vikingek vezetőjét Gunnart, az a zseniális Clancy Brown alakítja, akiről már a Hegylakó óta tudjuk, hogy remekül áll neki a kard és a sátáni hang. Bár a súlyos páncél és a méretes szakáll alatt alig lehet felismerni, szerintem még így is ő a film igazi sztárja. De szintén félelmetes jelenség a neo-Schwarzeneggerként is aposztrofálható Ralf Möller, mint a félszemű óriás, Ulfar. A film hangulata is nagyon eltalált, a sötét, ködös, mocsaras vidék már önmagában is félelmet keltő, mikor azonban megszólalnak a vikingek kürtjei és előbújnak ezek a démoni alakok a ködből, az ember nem szívesen képzelné bele magát az őslakosok helyébe, amint először találkoznak velük. A csodálatos, ám veszélyekkel teli hegyes vidék láttán pedig az ember akaratán kívül is megborzong.
Sajnálatos, hogy nem sikerült egy eredetibb filmet szentelni ennek az izgalmas témának. Márcsak azért is, mert van benne potenciál bőven, és Marcus Nispel sem egy tehetségtelen rendező. Ráadásul a vért sem spórolták ki a filmből (ami nélkül már tényleg menthetetlenül egy Disney film szintjére degradálódott volna az egész), és még a hangulat is nagyon rendben van. Az igazság az, hogy felesleges és bosszantó baromságok akadályozzák meg, hogy a Pathfinder végül egészen jó kis film legyen. A rengeteg "Worst Movie Ever" típusú kritikát nem szabad komolyan venni, mert a film azért a magamódján szórakoztató, a hozzám hasonló "viking-fetisiszták" pedig még szeretni is fogják, de ezt akkor is meglehetett volna csinálni sokkal, de sokkal jobban is. Na majd legközelebb!
2007. augusztus 15.
USA, 2007. Hazai bemutató: augusztus 16.
Egyeseknek olyan vastag a bőr a pofáján, hogy azt egy egész rinocéroszhorda megirigyelhetné. Ez a jelen pillanatban tárgyalt amerikai szupersiker Hitchcock Hátsó ablak-ának szinte egy az egyben re-make-je, a kettő közt mindössze a főhősök életkorában mutatkozik különbség.
Az amerikai média jelenleg egy szteroidokkal teletömött gőzkalapács erejével nyomja a film főszereplőjét, ezt a Shia LeBeouf gyereket (hogy kell ezt ejteni, Síla Löböf? Ha igen, minden idők leghülyébben elkeresztelt filmsztárjához lesz szerencsétlenségünk…) Állítólag ő lesz majd 2008-ban ifjabb Indiana Jones, és a kölök tényleg hasonlít valamelyest Harrison Fordra, ha egy szódásüveg alján keresztül nézzük, sűrű ködben. Ha van tehetsége, azt biztosan a Spielberg-filmre tartogatja.
Mer ehelyütt igen haloványan, fantáziátlan-rutinosan muzsikál. A sztori beccszóra a Hátsó ablak tini-izált verziója: a faterja egy évvel korábbi halála hatása alatt kornyadozó Kale (Shia) nem bírja a feszültséget, és ennek hatására ad a spanyoltanárának egy maflást. Mivel ez már sokadik kihágása, háziőrizetbe kerül, és hogy a helyet el ne hagyhassa, bokájára elektronikus helyzetjelzőt csatolnak (Jimmy Stewart ezt egyszerűbben oldotta meg). Unalmában elkezdi a szomszédokat stírölni, akik közül egy bizonyos Mr. Turner egyre gyanúsabbnak bizonyul, esetleg még az is előfordulhat, hogy ő egy körözött sorozatgyilkos. És ugyanúgy fehér a haja, mint a nagydarab csávónak a Hátsó ablak-ban. És mivel a David Morse játssza, ő is nagydarab. Kale anyja viszont a Mátrixos Carrie-Ann Moss, úgyhogy arra számítottam, mikor a konfliktus felüti a fejét, ő körívesen lerúgja a fejét, de nem.
Ez egy minden eredetiséget nélkülöző thriller, amely a Hitchcock klasszikus fordulatai nyomában halad egészen a kiszámítható fináléig. Technikailag és izgalomkeltés szempontjából valamivel jobb a Hollywoodtól az utóbbi években megszokott remake-eknél, de ez kb. olyan minőségi differencia, mintha azt mondanánk, hogy egy hasmenés élvezetesebb egy tökönrúgásnál.
2007. augusztus 12.
Gun chung. Hongkongi, 2007.
Az udinei filmfesztivál állítólag legjobb filmje volt idén, nekem meg sikerült elmulasztanom! Végignéztem minden unalmas koreai melodrámát, humortalan japán komédiát és szimplán elviselhetetlen thaiföldi borzalmat, de Johnny To állandó forgatókönyvírójának rendezői debütálását meg persze kihagyom! Mentségemre legyen mondva, hogy megérkezésem után néhány órával vetítették, a buszozás kínszenvedését ki kellett hevernem...
De lássuk a filmet, van-e annyira jó, mint ahogyan egyesek állítják? Simon Yam a hongkongi rendőrség lehallgatóosztagának veteránját alakítja, az újoncokat joviális nagypapa módjára beavató technozsenit. Ő a megelevenedett jóindulat, aki még a bűnözőközelben eltöltött évtizedek során sem kopott meg, vagy vált cinikussá. Az osztag üdvöskéje, a rendőrfőiskoláról éppen csak kikerült Piggy (fedőnév, természetesen) hálás a jó szóért, hiszen egyelőre olyan szerencsétlen, hogy felbukik a saját lábában. Ám tanulnia gyorsan kell: egy mindenre elszánt bűnbanda sorra fosztja ki a hongkongi ékszerboltokat, ám annyira szervezettek, hogy a rendőrség tehetetlen ellenük. A főnököknek már csak a technogeekekben van bizodalma...
Az Eye in the Sky tipikusan az író filmje (nem úgy értem, hogy szerzői (bár az is, de jelenleg nem ebben az irányban érvelek.) Egy tapasztalt forgatókönyvíró munkája, akinek ez az első rendezése, és kezdésnek ígéretes, nincs benne üresjárat, nem unalmas. Ugyanakkor Yau Nai Hoinak egyelőre nincs saját rendezői stílusa (mi mindent hozhatott volna ki ebből Johnnie To, te jó isten! - másrészt meg persze mindenkinek el kell kezdenie valahol...): A sűrű forgatókönyv a fordulatok garmadáját kínálja, Yau pedig szépen, lendületesen, sőt ügyesen egymás után pakolja őket, bár anélkül, hogy bármilyen igazán emlékezetes csúcspontot tudna közéjük ékelni, és a témában rejlő potenciált sem használja ki igazán. A vizuális megoldásai To beállításaira, fahrtjaira emlékeztetnek, anélkül, hogy a főnöke művészi határozottsága lenne mögöttük. Cheung Tung Leung fényképezése szintén a To filmek képi világát idézi, azzal a különbséggel, hogy minden annyira verébszürke, mint valami jdorama pilot epizódja.
Simon Yam szokás szerint elképesztően természetes, Tony Leung Kar Wai azonban túl sok mindent nem tud kihozni a film rosszemberéből, halványan van megírva a figura. A Piggy szerepében debütáló Kate Tsui (Miss Hong Kong 2004) meg épp hogy csak ott van.
2007. augusztus 11.
...és ez még csak a kezdet! :)
Sideshow Toys.
Ilyesmit legutoljára talán a balettintézetből mélyűrbe szakadt David Prowse (a.k.a. Darth Vader) kapcsán láthattunk, de hát, igen, Robert Englund valóban maga Freddy Krueger, eljátszottak már ezzel a kultikus szérián jólesőt csavarintó Wes Craven's New Nightmare-ben is, naná, haha. Az izgalmas jelenség értő szellemi fölfalásához előbb egyrészt el kell ismernünk a Freddy és Englund arcberendezése között meglévő fiziognómiai vérrokonságot, aztán meg azt, hogy Rob-nál vélhetően még Prof. Dr. Kiszel Tünde félnapos borostája is több Shakespeare-monológot látott.
Kedvencünket nem tépheti ki tehát a fanok izmos kezéből holmi zseniális hamleti szerep mennyei gravitációja, helyette teljes testsúlyával placcsanhat 2D-be a Nightmare poszterek földjén, annak örök tulajdonaként, mint echte horror-ikon. Még a Wishmaster-re (Halálmester) asszociálhatunk vele kapcsolatban, esetleg. De hát az meg szintén Craven, vagyis szintén Freddy, tehát vissza az egész.
A helyzet leírása azért rászorul némi pontosításra: jelen figura alapjául a nem is olyan régen bemutatott Freddy vs Jason című film prológja, annak is álomportyázó tömeggyilkosunk egy korábbi (a "jelenleginél" jóval irritálhatóbb), hogy egész pontosak legyünk: "Springwood Slasher"-i állapotának megjelenítése szolgál. Ám ez természetesen egyáltalán nem lök minket távol a fentebb kifejtettektől, sőt.
Sajnálatos, de makacs tény, hogy a figura nem lett tökéletes. És akkor még finoman fogalmaztunk. Sohasem értettem, miért gondolják a készítők, hogy a valósághűség nagyobb fokát érhetik el a "valódi" karakter ruhaanyagainak egy az egyben való átemelésétől. Tudniillik nagyi pulcsijának esése egészen más a 180 cm-es Freddy-n, mint annak 20 cm-es klónján. Ez tehát egy kínos tévedés, wrong turn, nem hiszem, hogy vitázni lehetne rajta. Ezek után nem nagy meglepetés, hogy jelen darab is ezzel a fogással operál - bőrdzseki bőrből, pulcsi nagyitól.
De nem ez a figura legkellemetlenebb része: Englundra ugyan rá lehet ismerni, de én egy apró hunyorgás falfehér keretében azt is simán megéltem, hogy milyen lenne egy cseppet kijózanodott, karmos Korda György szobrocska boldog tulajdonosának lenni.
Jóval izgalmasabbak a figurához csatolt apróságok. Itt van mindjárt a szintén a Freddy vs Jason-ből ismerős kis mappa, amelybe Fred mintegy slasher-nárcisszoszként gyűjtötte-ragasztgatta be a rémtetteit szétkürtölő újságcikkeket; ez szép, el kell ismerni, de lapozni, sajnos, nem lehet benne. Kapunk még egy aprócska cigarettát (meccselhetünk a haverunkkal, hogy melyikünk veszti el előbb), és természetesen jelen van az elengedhetetlen kalap is, ami, aljas-mágikus módon, mintha csak az új Indiana Jones film közeledésének hírét plántálná tudattalanunkba.
A figurát elég szépen meg lehet mozgatni, rengeteg pózba állítható, akár még egy középkategóriás autobotnak is vicsorogva nekiugraszthatjuk - bár én eddig még nem fröcsögtem tele nyállal anyu perzsaszőnyeget a nagy játszásban. Ezek a "szobrocskák" dísznek, egy (mozi)szoba szép ékszereinek valók - épp ezért fájóak a jelen tárgyalt darab hiányosságai.
2007. augusztus 7.
A nép fia
Talán túlzás Willist az utolsó akcióhősnek neveznem (ezért utolsó előtti), hiszen tűnnek majd még fel hollywoodi macsók a filmvásznon, míg csak áll az álomgyár – ám ő az, aki még úgy-ahogy aktív a hetvenes-nyolcvanas évek hőstriászából, a Schwarzenegger-Stallone-Willis szentháromságból, és ő az, aki a legtöbb sikerrel vette a közönség ízlésének és elvárásainak változásait.
Willis főleg rendkívül jó humorérzéke miatt szimpatikus – akárhányszor feltűnik valamelyik amerikai, késő esti talk showban, az ember biztos lehet benne, hogy pár perc múlva dőlni fog a nevetéstől, a sztár ugyanis született komédiás, és csak a sors szeszélyének köszönheti, hogy akcióhősként emlékszik majd rá vissza a filmtörténelem. Legyen szó akár arról, hogy a Letterman showba kell az utolsó percben műsorvezetőként beugornia (2003), a legőrültebb szkeccsekben szerepeket eljátszania vagy villámgyorsan rögtönöznie: Willist a humora sosem hagyja cserben, és ez rendkívül szimpatikussá teszi.
A nem túl nehéz kezdet
Nem is csoda, hogy először komédiákban tűnt fel (már ha eltekintünk az olyan, szinte láthatatlan szerepeitől, mint pl. a Frank Sinatra főszereplésével készült 1980-as Az első halálos bűn-ben (The First Deadly Sin) alakított ember, aki kimegy az étteremből mikor Delaney belép, vagy a tárgyalótermi klasszikus Az ítélet (The Verdict, szintén 1982, ebben bírósági megfigyelőt játszott). Első komolyabb szerepét Michael Mann a nyolcvanas éveket meghatározó popkultúrális zanzájában, a Miami Vice-ban kapja: gátlástalan, arrogáns bűnözőként is hiteles.
Tiszta sor, hogy a method acting ilyetén súlyú megnyilvánulása után már főszerepeket aggatnak rá! Blake Edwards méltánytalanul lenézett vígjátéka, a Meglátni és megszeretni (Blind Date) Willis már-már jutalomjátéka nyomán válik az érdekes alapötlettel rendelkező forgatókönyv emlékezetes filmmé. Bár ebben Kim Basinger elképesztő gyönyörűsége is segítségére van… Persze Edwards nem a fenti, nyúlfarknyi szerepei által tett benyomás hatására figyelt fel Willisre – ahhoz a Moonlighting kellett, ez a tv-sorozat médium számára forradalmi újításokat hozó széria.
A Moonlighting több szempontból is újító erejűnek bizonyult. Először is – ez addig sem a tv-képernyőn, sem moziban nem volt túl gyakori – „ledöntötte a negyedik falat”. Ez a kifejezés arra vonatkozik, mikor a szereplők úgymond kibeszélnek a közönségnek, közönséghez, és a Moonlighting amikor csak tudott, élt ezzel a lehetőséggel. Talán már ebből is nyilvánvaló, hogy a sorozat nem vette túlságosan komolyan sem önmagát, sem a műfaji kötöttségeket: vígan eltocsogott a noir, a thriller, a komédia és a szappanopera közti sáros mezsgyéken, anélkül, hogy akármelyikbe is erőteljesebben beletoccsant volna. Cybil Sheperd, Willis partnere a sorozatban, állítólag utálta Bruce-t, ami, ha lehet hinni a pletykáknak, kölcsönös volt – mindenesetre az ellenszenvnek nyoma sem érezhető ki ebből a bájos, bár az utolsó szezonban megbicsakló sorozatból, amelyről nyugodtan elmondható, hogy Willis a karrierjét köszönheti neki.
McLane mindenki ellen
Ahhoz azonban, hogy valaki világsztárrá legyen, országhatárokon átívelő, kontinensrengető, moziromboló siker kell. És akkor Willis csinált egy aprócska filmet, egy kis észrevehetetlen, icuri-picuri izét. Az volt a címe
DRÁGÁN ADD AZ ÉLETED (Die Hard, egyébként. 1988).
Dióhéjban: ez egy remekmű. Egyszerűen tökéletes. A magamfajta, az egzisztenciális macsófilmeket – szóval az olyasféléket, amelyek a férfi-mivoltot igyekeznek általában a rendszerrel vagy bármiféle autoritással szembeszálló magányos főhős harca által definiálni – mindennél többre tartom, ugyanis egy olyan korban, amikor a férfiasság már-már szitokszóként funkcionál, az ilyenek remek útmutatóként tudnak szolgálni. A Die Hard-filmek pedig kivétel nélkül erről szólnak (az nem zavarjon senkit, hogy John McLane terroristákat aprít – mondom, mindegy hogy milyen formát ölt az elnyomó erő, a lényeg, hogy elnyomjon.) Szinte felesleges hozzátennem, hogy az első rész a legjobb a sorban, amely nagyrészt a fájdalmasan tehetséges rendezőnek, a NAGY John McTiernannak köszönhető. A mai napig ő Hollywood legjobb akciórendezője, amely tényt a szintén általa jegyzett kiváló harmadik rész is megerősíti (a második epizódot a finn Renny Harlin jegyezte).
A hirtelen jött szupersztárság Willist saját projektek beindítására ragadtatta: például a Michael Lehmann által rendezett Hudson Hawk is ilyen. Ez az egyedi hangulatú, a paródia és a kalandfilm közötti mezsgyén egyensúlyozó farce hangulata szempontjából a kilencvenes évek egyik legeredetibb hollywoodi alkotása.
Bár a mozipénztáraknál megbukott, a Tom Wolfe bestsellere alapján készült Hiúságok máglyája (1993) extravagáns kísérlet volt Brian DePalma részéről arra, hogy a politikai szatírát sztárok – köztük természetesen Willis – segítségével nagyobb tömegek számára is eladhatóvá, illetve emészthetővé tegye.
Következő filmje új lökést ad Willis karrierjének (puristák talán észreveszik, hogy a sztár jó pár moziját kihagyom ebből a kis összefoglalóból, erre egyrészt a helyszűke, másrészt az kényszerít, hogy nem mindegyik szerepe volt karrierje szempontjából, pro vagy kontra, jelentős.)
Az utolsó cserkész (The Last Boyscout, 1991) már megint egy macsó mestermű, méghozzá az egyik utolsó az igazán nagy hollywoodi akciófilmek sorában. Ez szintén olyan egzisztencialista fajta, tele a Shane Black-iskola (ő volt a Halálos fegyver forgatókönyvírója, aki figuráival, párbeszédeivel és jellemző fordulataival stílust teremtett) elmaradhatatlan blikkfangjaival – ráadásul még posztmodernul is sűrűn kikacsint („Ez a kilencvenes évek. Nem lehet csak úgy leütnöd bárkit. Előtte kell, hogy mondj valami lazát” – elnézést, ha a magyar szövegben nem ez van, az angolból fordítottam.). Willis karrierje legjobb alakítását nyújtja az élet által megroggyantott Joe Hallenbeck magánnyomozó szerepében, akin a sors úthengere vagy tucatszor átrobogott már – s mikor átrobogott, utána visszatolatott… Nemcsak szenzációs akciójelenetek és óriási dumák, hanem cinikus, ám ugyanakkor megszívlelendő életbölcsességekkel is tele van a film – nem lehet nem szeretni.
A nyeregben
A kilencvenes évek Willis számára sok felejthető mozi mellett több kasszasikert (Ötödik elem, Armageddon, stb.) is fialt, sőt, két olyan filmet is – az említett Utolsó cserkész mellett, természetesen -, amelyekről elmondhatjuk, mára klasszikus rangra emelkedtek.
Tarantino jelentősége megkerülhetetlen, Ponyvaregény (Pulp Fiction, 1994) című munkája pedig, ha nem is műfajteremtő erejű, de meghatározta az évtized filmes hangulatát. Az epizódokból álló film talán legjobb figuráját, az anális nemi erőszak elől hajszál híján kereket oldó, leharcolt boxolót száz százalékban Willisre szabták, akinek számára az élet váratlan-hirtelen borzalmai paradox módon új esélyeket csillantanak fel, új utakat nyitnak meg. Tarantino magnum opusa éppen erről, a sors teljes kiszámíthatatlanságáról szól, olyan hatásosan, hogy egész kultuszt sikerült önmaga köré építenie a film által.
Az 1999-ben készült Hatodik érzék-et (The Sixth Sense) ugyanabban az évben forgatták, mint Nakata Hideo Ringu című japán filmjét, és ez a kettő együttesen indította be a természetfeletti horrorfilmek világszerte, a mai napig tapasztalható reneszánszát. Willis a tőle megszokott szerepek fonákját, tehetségének másik oldalát mutatja meg a Hatodik érzékben: a gyenge szavú, érzékeny, empatikus pszichiáter figuráját ugyanolyan átéléssel játssza el, mint korábbi akcióhőseit. Hiába, multitalentum!
Az új évezred beköszöntével Willis továbbra sem lassít, sőt – bár nem az övé a főszerep – karrierjének egyik legmaradandóbb figuráját sikerül életre keltenie Robert Rodriguez képregény-adaptációjában, a Sin City-ben.
Frank Miller eredetije tipikusan az a kreatív szörny (a lehető legjobb értelemben), amilyet a majdnem-fasiszta Reagan-éra (utóbbi meghatározó képregény remekművét, a Dark Knight Returns-t szintén Miller alkotta) és a kilencvenes évek kultúr-hendikeppes vákuuma eredményezhet. A noir külsőségeivel hivalkodó, ám annál sokkal brutálisabb és nihilistább történetek szinte kínálták magukat a megfilmesítésre – az már más dolog, hogy korábban erről szó sem lehetett volna, a nézők az erőszakhoz való (többek között éppen Rodriguez és Tarantino filmjei által fellazított) liberálisabb hozzáállása szükségeltetett ehhez. Miller már-már a barbarizmus szintjén létező figurái közt csak ritkán akad megkapóan emberi, és Willis a jók között is a legjobbat alakítja, Hartigant, Miller érzelmileg legpusztítóbb történetének, a That Yellow Bastard-nak a főhősét. Tökéletesen, teszem hozzá.
2007. augusztus 6.
Hazai bemutató: 2007. augusztus 9.
Emlékszik még valaki a SkyOne-ra? Vasárnap délutánonként ment ott a Simpsons, Európában először, a kilencvenes évek legelején. És én, mint a sorozat legelső és legfanatikusabb magyar rajongója, vallásos áhitattal vártam hétről hétre az új epizódokat.
Hozzánk akkor hozták be, mikor csillaga már leáldozóban volt - legalább is kreatív szempontból, hiszen a népszerűsége tizennyolc éve töretlen, ami példátlan a televíziózás történetében. Azok számára, akik a kezdetektől nyomon követik Homerék kalandjait, nyilvánvaló, hogy a hetedik-nyolcadik szezon óta (akkor hagyták ott a legjobb írók, és a szerzőcsapat élén is váltás történt), tehát pont tíz éve, a Simpson család, mint sorozat, csak a hírnevéből él. Elillant belőle mindaz, ami kezdetben olyannyira élvezetessé tette: a komédia alá rejtett emberi beleérzőképessége, amelynek a helyét az erőltetettség vette át. A poénok minősége valami szörnyűségeset esett.
Ennek a filmnek szintén nincs sok létjogosultsága, kivéve egyetlen egy szempontot, az anyagit: miközben ezeket a sorokat írom, a Simpsons Movie a legelső az amerikai bevételi listán. De egyéb oka nincs igazán annak, hogy létrejött. Túl kevés ez, túl későn.
Pedig az első tíz perc enyhén szólva meglepett, és pont ezért skizofrén ez a film: a régi, hősi Simpsons-időket idézi, mikor még olyanok tartoztak a szerzőgárdába, mint Conan O'Brien: vágtató tempó és a lehető legfurmányosabb módon kigondolt poénhelyek zúdulnak ránk. De mindez csak andalító ál-expozíciónak bizonyul: amint a film lényegének alapjai letételre kerülnek (Homer szerelmes lesz egy malacba, ám a malacszart nem tudja hová tenni, és végül meggondolatlanul a springfieldi tóba süllyeszti a trágyatárolót, amitől megbillen a környezeti egyensúly. A kormány közbelép, a várost egy üvegbúrával szigetelik el a külvilágtól, Simpsonékat pedig elüldözik Springfieldből) az egész úgy leül, ahogy azt az utóbbi tíz év epizódjaiban már megszokhattuk. Még gyengécske politikai szatíra szintjén sem működik a sztori, hiszen ebből a szempontból a Simpsons mindig is gyávább volt az olyan, dekonstrukcióra beállított szériáknál, mint pl. a South Park (amelynek egész estét változata az előző évtized egyik legjobb filmje.) A maximum, ami telik tőle, hogy Schwarzeneggerből amerikai elnököt csinál, ez meg sajnálatos módon inkább tartozik a potenciális lehetőségek, mint az abszurd túlzások közé.
2007. július 27.
The Descent. Nagy-Britannia, 2005.
A The Descent egyszerű film: történetét nem bonyolítja mindenféle felesleges mellékszál, tolakodó firlefranc: amit Neil Marshall elénk tár, az egyértelmű, brutális és borzasztóan félelmetes.
Hat gyönyörű, fiatal nő (eddig totális slasher-klisé a dolog), kifogyván az extrémsport-alternatívákból, az Appalache-hegység egyik zordon barlangrendszerét indul birtokába venni. Kegyetlen a kő: ahogy a végtelen sötétségben egyre mélyebbre jutnak, úgy szaporodnak a problémáik. A visszautat sziklaomlás zárja el, felszerelésük rohamos ütemben amortizálódik, pont úgy, ahogyan nyugalmuk. Ráadásul mintha nem lennének egyedül odalenn...
Ugye mondtam, hogy szimpla a sztori? A The Descent esetében nem a mi, hanem a hogyan számít, és ahogy Marshall ezt a történetet elénk tárja, arról a legnagyobb horroristák is példát vehetnek. Felidézni sem tudom, mikor sikerült egy rendezőnek így megrémítenie, a különböző suspense-stratégiákat ennyire jól alkalmaznia. A két alapvető mélyfélelmre, a haláltól és az izolációtól való iszonyodásunkra játszik rá pofárlan ügyességgel, ráadásul rendkívül szűk helyeken, ezer tonnányi kőomlások alatti negyven centis réseken keresztül kúszatja-mászatja a szereplőit, úgyhogy üdvözlöm a klausztrofóbiásokat – a Descent az ilyesmi miatt (is) az évtized eddigi legjobb horrorfilmje.
Marshall ráadásul a kezét sem rest bemocskolni: aki utalásokkal operáló elegáns-viktoriánus rémisztgetésre számít és vágyik, az messze kerülje el a filmet. Az utolsó fél órában szakad a hús és ömlik az epe, amely az idegtépő, csúcsra járatott egyórás expozíció után szinte katarzisként hat. Ilyet is ritkán él meg az ember, mostanában, moziban vagy a dvd-t bámulva.
Szóval nem tudom eléggé dicsérni.
"We couldn't even hear you, in the night... No one could. No one lives any nearer than town. No one will come any nearer than that, in the night, in the dark."
The Haunting (1963), rendezte: Robert Wise
2007. július 25.
USA, 2007.
Hazai bemutató: 2007. július 26.
Utánam, srácok! - kurjantotta el magát Steven Soderbergh, összetrombitálta kedvenc szélhámosbandáját és leforgatta zsiványszériájának legfrissebb epizódját. Kurvára itt volt az ideje, ha engem kérdeztek, ugyanis a nyári folytatások unalmába úgy kezdtek befülledni a légkondicionált multiplexek, mint gyereksegg a pelenkába.
Sok mindennel lehet vádolni az Ocean's-sorozatot, csak azzal nem, hogy szokványos és unalmas lenne. Az első epizód, amellyel a rendező új jelentést adott a starpower fogalmának, egy generikus zsánermozi volt, remek tempóban, hibátlan stílusban, üdítő öniróniával elmesélve. A második résszel Soderbergh talán egy kicsit elrúgta a pettyest, és egy olyan posztmodern mozis örömzenélést rakott le az asztalra, ami bizony sokaknak megfeküdte a pociját (én imádtam!). A legfrissebb etapra egy kicsit visszafogta hát a lovakat, visszakanyarodott kissé a szajréfilmek gyökereihez, de egyet se aggódjatok felebarátaim, így is minden geek megtalálja majd benne a kedvére való nyammognivalót!
A történetre nem érdemes túl sok szót vesztegetni, Soderbergh is elintézi kb. 2 percben a példásan rövid felvezetésben. A lényeg, hogy most személyes érintettség okán (t.i. az egyiküket csúnyán rászedték) kell a csapatnak összegyűlnie. Ott is hagynak csapot-papot-asszonyt és olyan méretű szervezkedésbe kezdenek ami szinte szétfeszíti a műfaji kereteket. És most éppen ez adja a film eredeti ízét, a fergeteges tempó és temérdek szálnak köszönhetően a szajréfilmek legizgalmasabb szcénája, az átverés, a "sting" van kozmikus méretűvé nagyítva és tölti ki szinte az egész filmidőt. A többi a megszokott minőségben zajlik, a film vizualitása rendkívül erős, a díszletek pompázatosak, az öltönyök jól szabottak, a onelinerek ütnek, és a film egész szövetét csordultig átjárja a játékosság és az (ön)irónia, hogy a posztmodern utalások tömkelegét ne is említsem.
Felhőtlen móka ez a rész is, mondom, és annak értékét, hogy Soderbergh ilyen többfenekű, stílusos, és kimeríthetetlen mesélőkedvvel előadott mozi levezénylésére használja az alkotói szabadságát olyan időkben, amikor Tarantino dögunalmas és öncélú explotation-csökevényre pazarolja ugyanazt, nem lehet túlhangsúlyozni.
2007. július 24.
Idén nyáron ismét Star Wars lázban ég a világ. A klasszikus trilógia első epizódja (amiről ugye már mindenki tudja, hogy az valójában a negyedik) bemutatásának 30. évfordulója alkalmából hatalmas rajongói találkozókat szerveztek a tengerentúlon és Európában egyaránt. Ezzel egyidőben a hazai rajongók egy kisebb csoportja, egy másik, ugyancsak nem jelentéktelen jubileumot is megünnepelt: pont 10 éve került ki ugyanis az újságos standokra a Semic Interprint (azóta Adoc Semic) gondozásában a Star Wars-képregénysorozat első füzete. A kéthavonta megjelenő, 52 oldalas kiadvány jelenleg pont a 60. számnál tart, ami ismerve az egykori hazai képregényes viszonyokat, nem kis teljesítmény. Emellett már nem lehet elmenni szó nélkül, ezért a kiadó a tizedik születésnapot úgy ünnepelte meg, hogy ajándékot adott a hűséges Star Wars- és képregény-geekeknek. Az ajándék pedig egy nem is akármilyen különszám!
Star Wars különszám már eddig is jelent meg, de azok mindössze csak az új trilógia filmjeinek képregényváltozatai voltak, újdonságot nem tartalmaztak. Ezúttal azonban a Semic merész vállalkozásba kezdett, és a világ legismertebb űreposzának egy olyan fejezetét választotta, ami mondhatni fényévekre áll a filmekben látott eseményektől. Aki egy kicsit is Star Wars rajongónak tartja magát, az jól tudja, hogy a történet nem ér véget ott, ahol a film, és nem is ott kezdődik, ahol a film. Lucas 6 részes űr-sagája csak egy rövid fejezete ennek a gigantikus időfolyamnak, melyet az úgynevezett Kiterjesztett Univerzum (Expanded Universe) foglal magába. A 7 részből álló Jedi Históriák (Tales Of The Jedi) minisorozat, ennek az időfolyamnak a legkorábbi korszakába kalauzolja el az olvasókat, vagyis 4-5000 évvel azelőttre, hogy Luke Skywalker a világra jött. Ebből a sorozatból, most A Sithek Aranykora címre keresztelt, időrendben első részt vehetjük kézbe.
Első benyomás, hogy jó minőségű a nyomás. Az idétlen szóviccet azért használtam, mert a reguláris sorozat sajnos nem igazán nevezhető minőségi munkának, az olcsó papíron a rettenetes nyomdai munka nemcsak a kiadó becsületén ejt foltot, de a szemközti oldalakon és gyakran az olvasók kezén is. Ezzel szemben most igazán kitett magáért a Semic, ugyanis a különszámot a debreceni Alföldi Nyomda közreműködésével, végre igényes kivitelben és fényes papíron kapjuk. Ha ehhez még hozzávesszük a barátságos árat is, akkor azt mondhatom: soha rosszabbat! Ha mindenáron fogást akarnék találni rajta, akkor talán a képregény borítójának és lapjainak vékonyságát és ezáltali sérülékenységét emelném ki. De nem teszem, mert már így is kisebb csodának számít, hogy hogyan lehetett ebből az árból ilyen sokat kihozni.
A Sithek Aranykora valójában csak az első fele a történetnek, amely az ősszel megjelenő, A Sith Birodalom Bukása című folytatással zárul csak le. Ebben a kötetben megismerhetjük a két testvért, Gav és Jori Daragont, akik szüleik halála után hiperűr útvonalak feltérképezéséből próbálnának megélni, de az egyik ilyen útjuk során űrhajójuk, a Starbreaker 12 megsérül. Aarrba, a Hutt megjavítja a hajót, de amíg a testvérek nem tudnak érte fizetni, addig nem hajlandó visszaadni nekik. Miután menekülniük kell a bolygóról, a fizetésképtelen Daragon testvérek végső elkeseredésükben ellopják a Starbreaker-t, és szökés közben, véletlenszerű koordinátákat írnak be a hajó navigációs komputerébe. A random adatok alapján, a távoli Korriban bolygó közelében lépnek ki a hipertérből. A bolygó, a Köztársaságból évszázadokkal ezelőtt elűzött sötét jedik temetkezési helye. Éppen az előző Sith vezető temetése, és a két utódjelölt hatalmi acsarkodása közepette száll le a Starbreaker 12. A testvérpárt azonnal elfogják, és mivel a Köztársaság kémeinek hiszik őket, halálos ítéletet mondanak ki rájuk. De az egyik trónkövetelő Sith nagyúr, Naga Sadow rájön hogyan használhatná fel a testvéreket ellenfele legyőzésére, és a Sith Birodalom újbóli felemelésére.
A neves amerikai sci-fi író, Kevin J. Anderson egyedi, eddig ismeretlen karaktereket és helyszíneket alkotott. A történet során új bolygókkal, idegen lényekkel, és rengeteg érdekes szereplővel megismerkedhetünk, többek közt az állandó tudásra szomjazó fiatal jedi-vel, Odan-Urr-al, a Koros rendszer bolygóit egyesítő Teta Császárnővel, és tanácsadójával, Memit Nadill jedi mesterrel, valamint Naga Sadow ellenlábasával, Ludo Kressh Sith nagyúrral. A történet külön érdekessége, hogy végre a Sithek titokzatos múltjába is betekintést kaphatunk. A remekül felépített történet végig érdekfeszítő és izgalmas, megfelelő adagokban kapunk akciót, politikai viszályokat, történelmi áttekintést. Nyelvezete egyszerű, de egyátalán nem infantilis, könnyen követhető és olvasmányos. A fordítás kiváló, a szövegben nagyítóval sem találni hibákat. (Annak külön örülök, hogy a Starbreaker 12-ből nem lett Csillagtörő 12.) Bár a történet így is közel fénysebességgel robog, az igazi katarzisra azonban várnunk kell az ősszel megjelenő folytatásig.
A manapság divatos ultrarealisztikus ábrázolásokhoz mérten az A Sithek Aranykora rajzai átlagosnak mondhatóak. A különszám első lapjain az eredetileg füzetekben megjelenő történet egy pároldalas, úgynevezett 0.-ik bevezető számát olvashatjuk, amelyet Chris Gossett vetett papírra. Kissé elnagyolt, szögletes rajzai sokkal inkább rajzfilmszerűnek hatnak. Ezzel szemben Dario Carrasco Jr., a további fejezetek rajzolója, már a legapróbb részleteket is igyekezett minél jobban kidolgozni. Ez a misztikus korszak egyedi látványvilágot igényel, amire Carrasco rajzai tökéletesen alkalmasak. Az ókor és a futurisztikus űrkorszak ötvözése egy sajátos világot tár elénk, ahol az űrhajókon vitorlák vannak, a fénykardok még vezetékekkel csatlakoznak az akkuhoz és a Sith harcosok még kristályból készült kardokkal vívnak meg egymással. Hiába is keresnénk ismerős elemeket a filmekből, aligha találnánk ilyesmit. A színezés korrekt, teljesen megfelel a 10 évvel ezelőtti elvárásoknak, de manapság is bőven elfogadható. A kissé szürke hátterek előtt élénk színekben pompázó szereplők, élettel töltik meg a rajzokat, melyek ezen a fényes papíron lényegesen jobban mutatnak.
A kötet extráiként, az utolsó oldalakon megtekinthetünk egy galériát a füzetek (Russell Walks munkái) és az eredeti gyűjteményes kötet (Duncan Fegredo alkotása) borítóival (melyek talán jobban néztek volna ki teljes méretükben a fejezetek között), valamint Carrasco néhány vázlatát is megcsodálhatjuk. A hazai kiadás borítóján egyébként Cristopher Moeller rajza látható, mely eredetileg a 0.-ik szám borítója volt.
Az Adoc Semic ezzel a kiadvánnyal bebizonyította, hogy tudnak ők, ha akarnak. Mind a történet kiválasztása, mind pedig a kivitel abszolút dícséretet érdemel, a vásárlóbarát árról nem is szólva. Az ősszel érkező folytatás után, remélhetőleg a teljes Jedi Históriák széria kiadásra kerülhet, hiszen a Star Wars univerzumának ezen korszaka, még rengeteg meglepetéssel tud szolgálni. És bízzunk abban is, hogy az idei két különszám sok új olvasót toboroz majd, így talán idővel a kéthavonta megjelenő sorozat minőségén is érdemes lesz javítani.
2007. július 20.
McFarlane's Monsters-sorozat, McFarlane Toys.
Az Amerikai pite Jimbo-jában még a tudattalan szintjén sem merült fel a kedvesen megrajzolt Kis Hableány kiemelkedően durva vaginális molesztálásának gondolata, mikor a nagy bizniszmen Todd McFarlane már réges régen és nagyon is jól tudta: az irodalom ugyan szép, a mesék pedig aranyosak, de bizony a gátlástalan férfielme titkos móriczkai szerelőműhelyében Piroskából egy villanás alatt dolgos szexrabszolgává nevelhető domina, az Óz a csodák csodája Dorothy-jából meg nagy örömmel senyvedő BDSM végribanc készül. Legalábbis szerinte.
Nézzük, mit kínál ezek után a Femme Fatales névre hallgató combos és hosszúkás dobozban az anno kiemelkedően sokak által tamáskodva fogadott, ám a Spawn kiötlésével kétségtelenül az amerikai kommerszképregény grafikai paradigmaváltását kierszőszakoló - és mint ilyen, képregénytörténeti ikon - Todd McFarlane.
Todd rendre a legjobb ösztönökkel (vagy a leggátlástalanabb módon - ízlés dolga), kvázi üzleti alkimistaként szűri és oldja és vegyíti az új és régebbi filmsikereket, kultikus alkotásokat és meséket a legújabb és legbetegebb netpornós divatokkal vagy horrortani extremitásokkal (persze csak óvatosan), létrehozandó az akciófigura biznisz aranyát. Ennek legújabb bizonyítékaként fog nemsoká megérkezni a McFarlane's Monsters legújabb ingerküszöb-rohama, a karácsonyi időszakot kőkemény patákkal tipró "Twisted X-mas Tales" című sorozat, a maga húst hússal evő hóemberével, totál perverzzé avanzsált mikulásával és agressziótól vibráló pszihopata rénszarvasával. Már előre félünk a Juliska vélhető életkoráról folyó vérremenő bírósági vitáktól is, amelyeket minden bizonnyal egy, a Kedves Kislányt és a kajánul ágaskodó mature Bagirát ábrázoló pedofil-animalsex diorama fog majd kiváltani.
A hazánkba nemrégiben beriszáló doboz valójában egy korábban megjelent figurákból összeállított tematikus válogatás: Dorothy és Munchkin a "Twisted Land of Oz", Piroska (Red Riding Hood) a "Twisted Fairy Tales", Báthory Erzsébet pedig az Országimázs Központot anno ököllel állcsúcson verő "Six Faces of Madness" nevű szériából kibárándulva hatolt a kellemesen szűk dobozba. Vegyük őket sorra.
Az emlékeimben merőben másként élő Munchkint nem tudni, mi lelte, de jelenleg elég rossz bőrben van, és az is biztos, hogy kőkemény perekre számíthat a King-Kong és a Massza című filmek jogtulajdonosaitól is. Nem kevésbé meglepő Dorothy radikális tudati-létrendi hanyatlása sem: őt ezúttal bekötött szemmel, valami fiszlő-foszló goth-tütüben és nyakörvvel, 30 centis csótányroppantón egyensúlyozva csodálhatjuk meg. Semmiből nem értünk semmit.
Piroskát térdfölé érő, szögekkel kivert csizmában találjuk, markában a csúnya farkassal, valamint lábai előtt az annak széthasított gyomrából kiloccsanó, bélsavval és epével ízlésesen egybekavart - vagyis cseppfolyósított - ex-nagyival... Báthory Erzsébetben semmi különösebben meglepőt nem találunk; a kedves hölgy a megörökített pillanatban éppen embervérben lubickol, hatvanas pulzussal - de hisz tudjuk -, a kád mellett, egy háromágú gyertyatartón pedig levágott fejek nyugszanak. Egyedül Newton lehet az, aki a kehelyből épp kiloccsanó folyadék furcsa látványa okán néhány kiló földet egészen biztosan beturmixolt, de ez még megbocsájtható.
Mindhárom figura roppant részletesen kidolgozott, a maga nemében gyönyörű, de e téren soha nem is volt probléma a McFarlane Toys termékeivel. Báthory Erzsébet talán a "legszebb": a rendhagyó fürdővíz felszíne tökéletes, a gyermekien játszó Bözsi combjait borító vér is 100%-osan hihető. Szép az arannyal borított állókád, az arcok kidolgozása szintúgy. Piroska kriminalizálódását sem kell teljesen értetlenül szemlélnünk: el kell ismerni, hogy a beállítás roppant hatásos, a különféle ruhadarabok hibátlanul vannak megjelenítve, és hát, szegény farkas nagy kosszal járó agóniája is nevezhető látványosnak, már amennyiben valaki vonzódik az ilyesmihez. A strihelő Dorothy a leggyengébb tagja a rejtett fantáziákat könyörtelenül kihantoló bűnös triónak, de még ő is bőven hozza a McFarlane-es átlagot.
2007. július 17.
McFarlane's 3D Movie Posters-sorozat, McFarlane Toys.
Gyorsan tisztázzuk: a McFarlane's 3D Movie Posters névre hallgató sorozat az action figure-szcéna egyik valaha volt legnagyobb dobását jelenti. Először nagy vonalakban, magáról a szériáról ejtsünk néhány szót: a McFarlane's 3D Movie Posters darabjai valahol a plakátok domborművekkel és akciófigurákkal közös, láthatóan roppant hálás táptalajú határvidékén találtak kultmagukra, nagy szerencsénkre. Ezek a kis édesek sokszor, egy-egy hangsúlyosabb részlet erejéig hosszú centikre kinyúlnak magukból, máskor kihívóan megcsillannak, hogy aztán máshol csak egyszerűen domborodjanak, vagy éppen teljesen visszahúzódjanak a jó öreg 2D-be, a túlzásokat kerülendő. Mindemellett természetesen falra akaszthatóak, sőt némelyikük asztalon, kitámasztva is elhelyezhető. Impozáns, 40-45 centiméteres magasságukra úgyszintén nem lehet panasz.
"If Nancy doesn't wake up screaming, she won't wake up at all."
Nos, a Nightmare On Elm Street első része olyan baszomnagy kultfilm, hogy ezen státuszának felemlegetése bizonyos körökben egyenesen cikinek számít, a múvi jobb agyféltekét csiklandozó brutális álomjeleneteit vérvörös gegekkel lefröccsentő Freddy Krueger-t pedig még Disneyland legpinkebb őzikesimogatójában is tökéletesen ismerik. A legkülönbözőbb megjelenési formákat könyörtelenül birtokba vevő kultság, mi sem természetesebb, Frédink vörös-zöld csíkos pulcsija mellett a filmet anno propagáló plakátot is bronzmarkába vette, így mondhatjuk, hogy az azt érő modern módosítások a konzervatív imádók körében közel olyan botrányossá válhatnak, mint ha valaki mondjuk egy SW-konferencián Han Solo-ra rápróbálna egy hupikék tütüszoknyát, és a kezébe adna egy birodalmi nádihegedűt. Mindemellett intuitíve érzékelhető, hogy a NOES-fanok totálisan elégedett tulajdonosai a klasszikus plakátot 3D-be rántó, és (ezáltal) az eredeti festett finomságát önkéntelenül is a műanyag statikusabb nyelvezetére átíró változatnak. Mert tisztelettudó, mert gyönyörű. Nem mellesleg a sorozat legnagyobb bevállalását is ez a darab jelenti, ugyanis kétségtelenül a legbonyolultabb felépítésű az eddig megjelent alkotások közül.
Rögtön itt van az eredeti plakát talán legerősebb pontja, a Nancy félelmi görcseit a tárgyak szintjén is megjelenítő takaró. Gyönyörű, ahogy a lány épp álomba merülő állapotának tettetett nyugalmát lebuktatja a kétségbeesetten kapaszkodó kezeinek ujjhegyein kilopakodó, ágyneműn keresztül kirajzolódó rettegés, a lány higgadtsági érveivel roppant hatékonyan vitázó paplan kaotikus ráncossága. Ez, a fent elhelyezkedő, a valóság és az álom egybecsorgatását már remegve vágyó Freddy-fejjel egyetemben vesztett plasztikusságából az eredeti plakáthoz képest, de azért így is bőven kifejező, igazán komoly panasz egyáltalán nem érheti. Szépen sikerült Nancy vésztjóslóan a semmibe révedő, az elalvás halálos fenyegetését sugárzó tekintete csakúgy, mint az eredeti plakáttól való egyetlen látványos eltérést megtestesítő, a még a filmcímet is szendergésre csábító andalító hullámzás, vagy a lány Freddy karmai között szinte alig észrevehetően átlopakodó, hangos víznél tízszer mosott hajszálai.
A 3D-s verzió legerősebb momentuma, szinte természetes módon, Freddy kőkemény 10 centiméternyit (ez a valóságban kb. fél métert jelentene) kinyúló karmos keze. Ha ügyesek vagyunk, a plakát elhelyezése során az ezáltal kínált árnyéklehetőségeket is a hőn áhított horrormaximumra futtathatjuk. Külön említést érdemel az eredeti plakát Freddy-jének karmán látható csillanás, illetve ennek - nagy bátorságra valló - műanyag leképezése; ám, legnagyobb meglepetésünkre, másfél-két méterről szemlélve ez a megoldás is tökéletesesen beépül a többi elem által létrehozott egységbe.
2007. július 14.
Frank Miller's 300-sorozat, NECA Toys.
Mostanában a legendás képregénykészítőre, a szebb napokat is megért Frank Millerre jár rá a hollywoodi rúd, így cseppet sem csodálnivaló, hogy a brutálisan steril műtermi hangulat alatt sorvadozó 300 című film mozis menetelésével egyidőben a Golgota-tesztelt, szupererős Leonidas-óvszer és a Gorgós gumicukor mellett immár egy négy darabból álló akciófigura sorozatot is megkaparinthatunk, hála a NECÁ-nak. Most Leonidast vesszük szemügyre.
A tévedések elkerülése végett már most megjegyzendő, hogy a film alapjául szolgáló grafikus novella távolról sem véletlenül tömhette tele zsebeit anno kultbabérokkal: Frank Miller remekműve a képregény-pantheon egyik teljes jogú polgára, így a vele való megismerkedést bátran tudjuk ajánlani mindenkinek, akár a film rovására, azaz helyette is. (Annál is inkább, mivel a Képes Kiadó jóvoltából a mű immár magyarul is hozzáférhető, nem mellesleg az eredeti verzió monstre adottságait száz százalékosan megtartó impozáns formában, értő fordításban.)
A figura-sorozat egy Leonidas, egy Gorgon, egy Immortal és egy Ephialtes névre hallgató darabból tevődik össze, illetve a nagy belmagasságú lakásokban élők még Leonidas király 12 incses verzióját is elkezdhetik lízingelni. Ha sikerült túltenni magunkat a kabaré-candidate milleri Xerxész igazolatlan hiányzásán, akár tovább is léphetünk, hiszen THIS!! IS!! SPARTA!!
A NECA sajnálatos módon nem villog túlságosan az arcok kidolgozásának terén, ami komoly gond, lévén kínálatuk javát szupersikeres filmes projektek farvizén kívánják elénksodorni, mi pedig nyilván nem örülünk, ha például az Amerikai Pszihó-ban kedvencünkké avanzsált Christian Bale műanyag klónjaként várt figurát effektíve nem ismerjük fel arcilag, és akkor még nem is beszéltünk a miliméterre azonos ársávokat használó nagy-nagy rivális McFarlane Toys e területen (is) meglévő irgalmatlan erejéről (lásd a JJ Abrams Lost-ja alapján készült tökéletes szobrocskákat). Nos itt, szerencsére, erről szó sincs. Van viszont másról, dögivel.
A figura csomagolása szép, ezen nincs is mit csodálkozni, ráadásul a "series 1" felirat indirekt ígérettételének feldolgozása után a Xerxész-imádók is megkönnyebbülten kezdhetik csörgetgetni tündibündi kis intimpírszingjeiket.
Mostanában megszokhattuk, hogy a NECA néhány figurájához több fej is jár - ez a helyzet most is: kapunk egy tárgyalókészebb Leonidas búrát, meg persze egy sisakos-vicsorgósat. És ezek a fejek szinte tökéletesek; még Leonidas átható tekintetét is sikerült az örök műanyag mozdulatlanságba foglalni.
A gondok nyaktól lefelé kezdődnek, ugyanis kedvenc tesiszakos történelmi sztárunk izomzata egész egyszerűen röhejes. Muszkliegyüttese közelebbről vizsgálva inkább hat diliboltban beszerezhető olcsó izompulcsinak, mint a kőkemény spártai nevelkedés hiperférfias konklúziójának. Ehhez nem is lehet mit hozzátenni, gáz és kész. Ráadásul a test festése több helyen is pimaszul áttendál a lábpáncélra és egyéb idegen területekre (élő szövet a fémvázon?), ami meg már egyenesen vérforraló, nem '77-ben tartózkodunk ugyanis, a Hasbro halálos ölelésében.
Egyértelmű pozitívum a viharvert palást, amin szinte érezzük a por és a királyunknál balga módon bepróbálkozó szuicid hajlamú perzsák vérének szagát. Szépen megkonstruáltak a fegyverek is: a pajzs, a kard és a kétméteres lándzsa - mindnek gyönyörű a felülete még egészen közelről, fogorvosi lámpa alatt vizsgálva is, mint ahogy semmi panaszunk nem lehet a tarajos sisakra sem. Sajnos azonban - szegény embert még az ág is húzza - ezek az árnyaltabb megoldások is inkább zavaróvá válnak, mivel a testfelület mindehhez képest úgy néz ki, mintha kiszidolozták volna, magyarán szólva a figura elég brutális mértékben inkoherens és inkonzekvens, rosszindulatúbb pillanatainkban akár még a magyar fröccsöntői lelemény generálta legendás moncsicsiföldműves is a vele kapcsolatos gondolataink közé trappolhat.
Maga a választott póz valahol a közepesen gyengus minőség és az alkotói tanácstalanság önlelepleződése között helyezkedik el, kérdőn nyögve; nem teljesen érthető, hogy miért egy ilyen kvázi-férfimanökenes-kamuharcias testtartással verték meg szegény szupergörögöt, mikor mondjuk hajíthatott volna éppenséggel egy kiontott belek emlékét őrző dárdát is, artikulálatlanul üvöltve, alig leplezett erekció közepette. A default Leo szolíd dühének gyökerénél nem tudni, hogy rosszul elkészített fetasajt, vagy egy laza délutáni átmozgató edzés vészesecske közelsége van-e.
Úgy tűnik, érdemes lesz bevárni a magasabb árkategóriába eső 300-as relikviákat, úgyismint mellszobrot (Xerxész!!), model-kitet, kit tudja még mit. Persze a minőségért már jóval komolyabb összegeket kell perkálni, adott esetben százezres tételeket is.
The Blair Witch Project. USA, 1999.
Az alapsztori igazából nem olyan rossz, de ugyanezt a kivitelezésről már sajnos nem tudom elmondani. A jól ismert hollywoodi betegség, miszerint az egyébként jól felépített sztorit telepakolják már ezerszer látott klisékkel, itt is nagy károkat okozott. A szereplők legtöbbje ugyan valamennyire kidolgozott karakter, de sajnos egytől-egyig elcsépeltek. Mint ahogyan a történet többi összetevője is a már unalomig ismételt elemek sokaságából épül fel. Van itt hovatartozási problémákkal kűzdő, jóképű és izmos főhős, aki korabeli Rambo-ként, szinte egyedül veti magát rá a túlerőben lévő ellenségre. Elmaradhatatlan az öreg és bölcs indián, aki folyamatosan rébuszokban osztja az észt. Szemtanúi lehetünk egy abszolút erőtlen szerelmi szálnak, benne egy gyönyörű indiánlány, plátói szerelem formájában, féltékeny harmadik féllel, aki aztán önfeláldozása pillanatában hirtelen baráttá válik. Aztán ott a film végi összecsapás, ahol az erőfölényben lévő gonosz ellenfél pusztulását végül a furfangos észjárás okozza, vagy a megintcsak nagyon ismerős jelenet, amikor a főhős hirtelen felbukkan a film végén, holott már mindenki halottnak hitte. És még számtalan ilyen, minden eredetiséget nélkülöző megoldással találkozunk a film során. Az olyan logikai és egyéb bakikról már nem is beszélve, mint pl. az elég valószínűtlennek ható, korabeli autós üldözésre emlékeztető szánkós jelenet, vagy hogy a jeges vízben eltöltött halálközeli állapot után, hősünk nem igazán tűnik megviseltnek, és szintén talány az is, hogy a jóval szerényebb indián harcmodoron edződött Szellem, miként válhatott ilyen kivételes harcossá, miközben törzsének többi tagját gyakorlatilag minden erőfeszítés nélkül gyilkolták le a vikingek. Persze ehhez hasonló hibákkal szinte minden filmben találkozhatunk, itt mégis olybá tűnik, mintha a készítők tudatosan kerülni akarták volna a hitelességet.
Azért a filmnek vannak értékelhető mozzanatai is. Kimondottan tetszett pl. az a jelenet, amikor a hősünk által állított csapdába, saját forrófejű indián társai gyalogolnak bele, hogy aztán a felnyársalt rézbőrűekből a vikingek ezután már könnyedén csinálhassanak vagdalthúst. De az ellenség sorainak a hegyen való gyors megritkítása is azok közé a pillanatok közé tartozik, amelyekben még felfedezhető némi eredetiség. A film igazi pozitívuma, hogy nem fárasztja sokáig a nézőt kiszámítható dialógusokkal, esetleg mély mondanivalóval. A Pathfinder egy folyamatosan pörgő akciófilm, ami néhol megáll kicsit pihenni, hogy aztán újra indulhasson a vérengzés. Merthogy a film az erőszakkal, (CGI)vérrel nem spórol (R besorolást is kapott). A vörösbőrűek és vöröszakállúak közötti kiegyenlítetlen küzdelem során kard feszül fabotnak, így Karl May hősei nemcsak büszkeségüket, de kezeiket, lábaikat, fejüket és egyéb más testrészeiket is gyakran elveszítik. (A történelmi hitelesség szempontjából az mindenképpen dícséretes, hogy az indiánok egy olyan békés, és ezért könnyen leigázható népként jelennek meg, akik fegyvereiket leginkább csak vadászatra használták, és ezért a harci tapasztalatnak híján vannak.) A túldémonizált vikingek láttán persze a történészek valószínűleg két kézzel fognák a fejüket, de pont ez az a része a filmnek, ami végül megmenti a középszerűség alá süllyedéstől. Az északi harcosok hatalmas, szörnyszerű, szinte már nem is emberi lényekként lettek ábrázolva, akiknek óriási szarvakkal ellátott sisakjuk mögül, alig látszanak ki az arcvonásaik. (Innen is gratulálok a jelmeztervezőnek!) 
A vikingek vezetőjét Gunnart, az a zseniális Clancy Brown alakítja, akiről már a Hegylakó óta tudjuk, hogy remekül áll neki a kard és a sátáni hang. Bár a súlyos páncél és a méretes szakáll alatt alig lehet felismerni, szerintem még így is ő a film igazi sztárja. De szintén félelmetes jelenség a neo-Schwarzeneggerként is aposztrofálható Ralf Möller, mint a félszemű óriás, Ulfar. A film hangulata is nagyon eltalált, a sötét, ködös, mocsaras vidék már önmagában is félelmet keltő, mikor azonban megszólalnak a vikingek kürtjei és előbújnak ezek a démoni alakok a ködből, az ember nem szívesen képzelné bele magát az őslakosok helyébe, amint először találkoznak velük. A csodálatos, ám veszélyekkel teli hegyes vidék láttán pedig az ember akaratán kívül is megborzong.
Nem is csoda, hogy először komédiákban tűnt fel (már ha eltekintünk az olyan, szinte láthatatlan szerepeitől, mint pl. a Frank Sinatra főszereplésével készült 1980-as Az első halálos bűn-ben (The First Deadly Sin) alakított ember, aki kimegy az étteremből mikor Delaney belép, vagy a tárgyalótermi klasszikus Az ítélet (The Verdict, szintén 1982, ebben bírósági megfigyelőt játszott). Első komolyabb szerepét Michael Mann a nyolcvanas éveket meghatározó popkultúrális zanzájában, a Miami Vice-ban kapja: gátlástalan, arrogáns bűnözőként is hiteles.
Ahhoz azonban, hogy valaki világsztárrá legyen, országhatárokon átívelő, kontinensrengető, moziromboló siker kell. És akkor Willis csinált egy aprócska filmet, egy kis észrevehetetlen, icuri-picuri izét. Az volt a címe
Az 1999-ben készült Hatodik érzék-et (The Sixth Sense) ugyanabban az évben forgatták, mint Nakata Hideo Ringu című japán filmjét, és ez a kettő együttesen indította be a természetfeletti horrorfilmek világszerte, a mai napig tapasztalható reneszánszát. Willis a tőle megszokott szerepek fonákját, tehetségének másik oldalát mutatja meg a Hatodik érzékben: a gyenge szavú, érzékeny, empatikus pszichiáter figuráját ugyanolyan átéléssel játssza el, mint korábbi akcióhőseit. Hiába, multitalentum!
A Sithek Aranykora valójában csak az első fele a történetnek, amely az ősszel megjelenő, A Sith Birodalom Bukása című folytatással zárul csak le. Ebben a kötetben megismerhetjük a két testvért, Gav és Jori Daragont, akik szüleik halála után hiperűr útvonalak feltérképezéséből próbálnának megélni, de az egyik ilyen útjuk során űrhajójuk, a Starbreaker 12 megsérül. Aarrba, a Hutt megjavítja a hajót, de amíg a testvérek nem tudnak érte fizetni, addig nem hajlandó visszaadni nekik. Miután menekülniük kell a bolygóról, a fizetésképtelen Daragon testvérek végső elkeseredésükben ellopják a Starbreaker-t, és szökés közben, véletlenszerű koordinátákat írnak be a hajó navigációs komputerébe. A random adatok alapján, a távoli Korriban bolygó közelében lépnek ki a hipertérből. A bolygó, a Köztársaságból évszázadokkal ezelőtt elűzött sötét jedik temetkezési helye. Éppen az előző Sith vezető temetése, és a két utódjelölt hatalmi acsarkodása közepette száll le a Starbreaker 12. A testvérpárt azonnal elfogják, és mivel a Köztársaság kémeinek hiszik őket, halálos ítéletet mondanak ki rájuk. De az egyik trónkövetelő Sith nagyúr, Naga Sadow rájön hogyan használhatná fel a testvéreket ellenfele legyőzésére, és a Sith Birodalom újbóli felemelésére.
A manapság divatos ultrarealisztikus ábrázolásokhoz mérten az A Sithek Aranykora rajzai átlagosnak mondhatóak. A különszám első lapjain az eredetileg füzetekben megjelenő történet egy pároldalas, úgynevezett 0.-ik bevezető számát olvashatjuk, amelyet Chris Gossett vetett papírra. Kissé elnagyolt, szögletes rajzai sokkal inkább rajzfilmszerűnek hatnak. Ezzel szemben Dario Carrasco Jr., a további fejezetek rajzolója, már a legapróbb részleteket is igyekezett minél jobban kidolgozni. Ez a misztikus korszak egyedi látványvilágot igényel, amire Carrasco rajzai tökéletesen alkalmasak. Az ókor és a futurisztikus űrkorszak ötvözése egy sajátos világot tár elénk, ahol az űrhajókon vitorlák vannak, a fénykardok még vezetékekkel csatlakoznak az akkuhoz és a Sith harcosok még kristályból készült kardokkal vívnak meg egymással. Hiába is keresnénk ismerős elemeket a filmekből, aligha találnánk ilyesmit. A színezés korrekt, teljesen megfelel a 10 évvel ezelőtti elvárásoknak, de manapság is bőven elfogadható. A kissé szürke hátterek előtt élénk színekben pompázó szereplők, élettel töltik meg a rajzokat, melyek ezen a fényes papíron lényegesen jobban mutatnak.
Piroskát térdfölé érő, szögekkel kivert csizmában találjuk, markában a csúnya farkassal, valamint lábai előtt az annak széthasított gyomrából kiloccsanó, bélsavval és epével ízlésesen egybekavart - vagyis cseppfolyósított - ex-nagyival... Báthory Erzsébetben semmi különösebben meglepőt nem találunk; a kedves hölgy a megörökített pillanatban éppen embervérben lubickol, hatvanas pulzussal - de hisz tudjuk -, a kád mellett, egy háromágú gyertyatartón pedig levágott fejek nyugszanak. Egyedül Newton lehet az, aki a kehelyből épp kiloccsanó folyadék furcsa látványa okán néhány kiló földet egészen biztosan beturmixolt, de ez még megbocsájtható.
A 3D-s verzió legerősebb momentuma, szinte természetes módon, Freddy kőkemény 10 centiméternyit (ez a valóságban kb. fél métert jelentene) kinyúló karmos keze. Ha ügyesek vagyunk, a plakát elhelyezése során az ezáltal kínált árnyéklehetőségeket is a hőn áhított horrormaximumra futtathatjuk. Külön említést érdemel az eredeti plakát Freddy-jének karmán látható csillanás, illetve ennek - nagy bátorságra valló - műanyag leképezése; ám, legnagyobb meglepetésünkre, másfél-két méterről szemlélve ez a megoldás is tökéletesesen beépül a többi elem által létrehozott egységbe.