Wostry Ferenc összes cikke

Mediális erekció

El is felejtettem erre a csepp, velem készült interjúra felhívni a figyelmet... Asszem beteg leszek...

Utolsó vérfarkas-nyereményjáték

Az Agave kiadóval közösen meghirdetjük eztet itten: ha szeretnétek nyerni egy példányt Glen Duncan Az utolsó vérfarkas című könyvéből, csak annyit kell tennetek, hogy küldtök egy e-mailt erre a címre. A tárgyhoz írjátok oda: "Utolsó vérfarkas-nyereményjáték". Beküldési határidő április 30.

Információképp íme a regény szinopszisa:

"Jake Marlowe nem mondható fiatalnak. Márciusban lesz kétszázegy éves, de ebből százhetvenet simán letagadhatna. Jake ugyanis vérfarkas, méghozzá egyik fajtársa balszerencsés és erőszakos halálát követően a legutolsó példány. És bár ereje teljében van, lelkileg kikezdi a magány. Eluralkodik rajta a depresszió, s már azt fontolgatja, végez magával – még akkor is, ha ezzel egy több ezer éves legendát temet el örökre. Első látásra úgy tűnik, mi sem egyszerűbb, mint véget vetni mindennek. Csakhogy két kifejezetten veszélyes társaság is üldözőbe veszi, akik eltérő okokból ugyan, de semmitől sem riadnak vissza, hogy életben tartsák Jake-et. Legalábbis a következő holdtöltéig."

Stephen King: Csontkollekció

Európa Könyvkiadó, 2006.

A Csontkollekció se nem annyira jó, se nem annyira híres novelláskötet, mint King első hasonló gyűjteményes kocsikitámasztója, az Éjszakai műszak, de a nagy számok törvénye folytán - és ha valaki, Kinghez hasonlóan, szinte havonta tesz le egy eposzt az asztalra, az olyannal kapcsolatban csak a nagy számok kontextusában beszélhetünk - ebben a kötetben is akad emlékezetes írása.

Hogy mélyen bele se kelljen lapozni, a kötetet nyitó kisregény, a Köd például műfaji klasszikus. Nálunk a Galaktika hozta le először, folytatásokban. Hungáriában ismeretlen fogalom a szeriális formában leközölt regény, hacsak a megboldogult Rakéta magazin formátumát fel nem idézzük, és ez a formátum, ha izgalmas ponyváról van szó, szörnyen hatásos tud lenni - nem csoda, hogy a harmincas, negyvenes, ötvenes évek amerikai ponyvairodalma, ponyvamagazinjai mind ebből a publikációs mintából éltek. Emlékszem, milyen izgatottan vártam az újabb és újabb epizódokat a havonta megjelenő Galaktikában. Modernék, te meg te, nem kell hogy lerágják a körmüket, íme a Köd, a maga teljességében, a Csontkollekcióban.

Egyszerű történet, a fiatal King bámulatos ügyességével megírva. Titokzatos, gusztustalan-tejszerű köd sompolyog elő egy isten háta megetti katonai bázis kutatólaborjából, ahol csak sátán tudja milyen kísérleteket végeztek, és szép lassan beborítja a világot. Ez így epikusabban hangzik, mint ahogy King előadja, ugyanis van arra esze, hogy a sztori fókuszát embermagasságban tartsa. Az egészet egy családapa szemszögéből éljük végig, akinek a borzalom ellen meg kell védenie kisfiát, meg kell gyászolnia valószinűleg halott feleségét és nem utolsó sorban a saját bőrére is vigyáznia kell - több tucat szomszédjával egyetemben, akik szintén a kisvárosi bevásárlóközpontban barikádozzák el magukat a köd elől, abban ugyanis határozottan motoz valami...

King Lovecraftet modernizálja, levakarja róla az ósdi patinát, anélkül, hogy túlságosan sok mindent megmutatna (és ennek a lovecrafti-kinges fúziónak a leggyönyörűbb példája a regény számomra legfelejthetetlenebb jelenete, mikor a kocsiban ülve megpillantanak valamit, aminek méretét csak sejteni lehet...). Véres, kegyetlen és rendkívül izgalmas regény, a gazdaságos írástechnika iskolapéldája, benne néhány enyhén szólva sematikus karakterrel, de annyi baj legyen. Ponyvahorror ennél hatásosabb nem nagyon lehet.

További emlékezetes novellák a Csontkollekcióban: Az istenek szövegszerkesztője, amely először a Galaktika Fantasztikus Könyvek Világnagy strand című gyűjteményes King-kötetében jelent meg. Már-már kellemetlenül keserű írás, hiszen arról a félelmünkről szól, amely megvan minden szülőben: mi van akkor, ha a gyerekem (esetemben majdani gyerekem) egy totális rohadékká cseperedik, és mit tehetek ellene? Tehetek-e valamit egyáltalán? King természetesen természetfeletti kibúvót ad hősének, de a tüske bennmarad. Az átkozott lehetőség.

Az említett Világnagy strand az azonos című novellától kölcsönözte címét. Kellemetes scifi-horror ez, amelyben űrhajósok egy olyan bolygón landolnak, amelyik esetleg nem akarja később őket hazaeszteni... Ugyanebben a műfajban utazik a Jaunt is, az írás tulajdonképpen egy forradalmi teleportálási technológia feltalálásának története, nagyszerű, horrorista lezárással (sőt, ez King egyik legjobb befejezése.)

A majom már tiszta, klasszikus horror, back to the roots par excellence. Csont egyszerű, de nagyon hatásos rémtörténet egy elátkozott játékról és azokról a szerencsétlenekről, akik nem tudnak tőle megszabadulni. A Túlélő típus King egyik legextrémebb, legundorítóbb története (ergo imádom) amely arról szól, micsoda végletekig vagyunk képesek elmenni saját kis nyomorult életünk megóvása érdekében.

A kötetben majd kétszer ennyi novella található, de a fentebb felsoroltak a legsikerültebbek. Ahogy már említettem: a Csontkollekció nem kísért majd úgy álmainkban, mint az Éjszakai műszak a maga korai nyersességével, de ebben is vannak vérpettyezte, nyálkafonta drágakövek.

Prometheus - új trailer

Hogy ez nem az Alien prequelje lesz? Áháááá, hóóóóóóógyne... :)))

Kidobozolás: Edge of Dark Water + 2 európai képregény

A vér és méz földje - nyereményjáték!

A Forum Hungary, az Index és a Geekz közös nyereményjátékán most páros jegyeket nyerhettek Angelina Jolie első rendezésének budapesti vetítéseire, amelyek minden héten hétfőtől-csütörtökig, március 1-29. között a következő mozikban válthatóak be: Cinema City Allee, Aréna, Mammut és Mom.

A jegyek elnyeréséhez február 27-ig erre az email címre küldjetek egy üres levelet, amelynek tárgyába írjátok bele: "Mézben megforgatott Andzselinadzsoli".

Íme némi sajtóanyag a filmről:

A vér és méz földje a délszláv háború idején játszódik, amely kettészakította a Balkán-régiót az 1990-es években. A történet Danijelről (Goran Kostic) és Ajláról (Zana Marjanovic), a két bosnyák fiatalról szól, akik a brutális etnikai konfliktus két szembenálló oldaláról származnak. Danijel, a boszniai szerb rendőr és Ajla, a boszniai muszlim művész már együtt voltak a háború előtt, ám kapcsolatukat végérvényesen megváltoztatta az országszerte terjedő erőszak. Hónapokkal később Danijel már apja, Nebojsa Vukojevich tábornok (Rade Serbedzija) alatt szolgál katonai tisztként a szerb hadseregben. A két szerelmes akkor találkozik újra, mikor Ajlát a Danijel parancsára cselekvő katonák elragadják abból a házból, melyben eddig nővérével, Lejlával (Vanessa Glodjo) és annak kisgyermekével lakott. Ahogy a háború rátelepszik a fiatalok életére, úgy változik meg a kapcsolatuk, motivációik és egymáshoz való viszonyuk homályossá, állampolgári hűségük pedig bizonytalanná válik. A vér és méz földje azt a hihetetlen érzelmi, morális és fizikai kárt mutatja be érzékletesen, melyet az értelmetlen háború okoz a benne részt venni kényszerülő emberek életében.

Tüzel a szomszéd - Flash Point Fire Rescue

A társasjátékozási láz tavaly úgy elkapott, mint Niels Holgerssont a légcsavar, és idén ugyanúgy továbblángol bennem. Őrületesen izgalmas egy efféle, számomra eleddig ismeretlen geek-dimenzióban elmerülni. A társasjátékozás jelenleg reneszánszát éli, külföldön és itthon exponenciálisan nő a rajongótábora, ami nem is csoda: havonta jelennek meg kivitelezés és játszhatóság szempontjából egyaránt szenzációs bordgémek. Örömmel álltam be a fanatikusok közé – számomra szórakoztatóbbak, mint bármelyik konzol- vagy számítógépes játék.

A Flash Point un. kooperációs játék: a játékosok nem egymás ellen taktikáznak, hanem társaikat segítve igyekeznek legyőzni az NPC ellenfelet, jelen esetben a tüzet (micsoda meglepetés). A játék egy aprólékosan megrajzolt táblán zajlik, amelynek két oldala két különböző ház mezőkre osztott belsejét ábrázolja felülnézetből. A tűz terjedését, illetve az un. POI (points of interest) felbukkanását (ilyen lehet pl. egy túlélő) a dobókockák szabályozzák – a hardcore játékosok megnyugtatására közlöm, hogy mindössze ennyire kotyog bele a történésekbe a szerencse (ők azt nagyon szokták utálni.) Nekem ez is tetszik, a tűz terjedésének vad kiszámíthatatlansága fokozza az izgalmakat. A vörös ördög ellen körönként négy akciópontunkat felhasználva harcolhatunk: haladhatunk, olthatunk, falakat vagy ajtókat törhetünk ripityára, illetve az ájult szerencsétleneket cipelhetjük a biztonságba, az épületen kívülre.

Eddig ötször játszottam a Flash Pointtal, és ahogy terjedt a tűz, úgy nőtt a feszültség. Társaid körül, és körülötted körről körre jobban gomolyog a füst, amely szinte percenként csap át tűzbe. Arra sem kell sokat várni, hogy berobbanjon a gáz, és a tűz ajtókat átszakítva, falakat lerombolva kifreccsenjen, egészen az utcára. A játék vége felé szinte egymás után következnek be a robbanások. Ahogy egyre kevesebbet láttok, és ahogy egyre erősebben rongálódik meg körülöttetek az épület – amely gyakran teljesen összeomlik, ekkor értelemszerűen vége a játéknak, hiszen mindenkit maga alá temet -, úgy nő bennetek a túlélési vágy: csak még kijussak élve, és ezt a szerencsétlen civil marhát még ki tudjam ráncigálni a grabancánál fogva a napfényre!

A szabálykönyv tartalmaz egy családi, és haladó szabálycsokrot is, utóbbi leheletnyit bonyolultabb csak a családinál. A haladó szabályokkal játszó játékosoknak már a játékhoz mellékelt szerepkártyákat is használniuk kell, innentől már nem egyentűzoltók, hanem szakemberek: van, aki a bontáshoz ért jobban, van, aki a gyógyításhoz, vagy éppen az oltáshoz – egyszóval ezek a kártyák pillekönnyű szerepjátszási vonalat szőnek a tüzes káoszba. A haladó szabályok még egy szempontból dúsítják fel a játékélményt: tűzoltóink az épület mellett parkoló tűzoltó- és mentőautónál cserélhetik le felszerelésüket, illetve gyógyulhatnak.

A játék kivitelezése, annak ellenére, hogy egy un. független, kicsike cég munkája, első osztályú. A tábla grafikája részletes és hangulatos, a játékhoz mellékelt több tucat füst/tűz/láng/túlélő-token pedig, ahogy halad előre a játékidő és egyre több kerül fel a táblára, még változatosabbá teszi a látványt. Szó szerint az egyetlen negatívum, amit a Flash Point Fire Rescue-ról elmondhatok, az az, hogy teljesen generikus, fantáziátlan egyenfigurákat mellékeltek hozzá, utóbbiak megakadályozzák, hogy beleéljük magunkat szerepeinkbe. Első dolgom volt, hogy Lego-figurákkal helyettesítsem őket, ezek kiválóan megfeleltek a feladatra (Lego-tűzoltóautó szintén nem jár hozzá :)

Az elhagyatott templom titka

Robert Van Gulik: Az elhagyatott templom titka. Sorozatkönyvek, 2011.

Tetszik, amit ez a nemrégiben gyökeret eresztett kiadó, a Sorozatkönyvek művel. Könyvsorozatokat ad ki (micsoda meglepetés), és hogy-hogynem, pont olyanokat, amilyenek után áhítozom. A borítóik minimalisták – egyes könyvek esetében kissé túlságosan is áccerűek -, de még ez is mintha azt akarná tudatosítani az olvasóval, hogy náluk aztán tényleg csak a történetek számítanak. A hazai könyvborító-tervezés amúgy sem egy nagy vasziszdasz.

Jelenleg öt sorozatuk megy, kettő ezek közül magyar szerzők műveit futtatja. A két amerikai széria két modern western-sorozat (ezekről majd később), az ötödik pedig Robert Van Gulik legendás, a kínai Di detektív kalandjait feldolgozó regényei.

Van Gulik orientalista volt, aki beleszerelmesedett a Di bíró esetei című XIII. századi regénybe, és úgy döntött, folytatja a kínai Sherlock Holmes sztoriját. Tizenhat kötetes életművéből kettő már korábban megjelent nálunk (Gyilkosság Kantonban, A kínai haranggyilkosság esete), és remélhetőleg a Sorozatkönyvek jóvoltából az összes többi is kijön.

Az elhagyatott templom titka a harmadik Van Gulik Di bíró-sorozatában, de kronológiai szempontból ez az első történet. A 33 éves Dit Pangláj körzetben járásfőnöknek nevezik ki. Nem traktorral megy, mert ez a Tang dinasztia ideje, a VII. században járunk. Megérkezése után három bűnesetet kell megoldania, amelyeknek látszólag semmi közük egymáshoz, bár... most majdnem eljárt a szám.
A kötet illusztrációi (a település térképe, a korabeli kínai grafikákat utánzó rajzok, stb.) mind Van Gulik munkái – segítségükkel még könnyebb az olvasónak belemerítkeznie a szerző hintette hangulatba. Science-fiction írók gyakran hivatkoznak Van Gulik regényeire: nála jobban keveseknek sikerült egy csaknem minden ízében idegen kultúrába ekkora hatékonysággal bevezetnie a beavatatlanokat.

A történetről, történetekről semmiféle konkrétumot nem mondok, olvassa el, tapasztalja meg őket mindenki maga. Van Gulik nagyszerű érzékkel teremti meg a maga keverékvilágát: egyfajta Agatha Christie-s, Sherlock Holmeszos, ugyanakkor történelemhű, kimért, a szigorú társadalmi betagozódás által akadályozott, a rokkant, interperszonális kommunikáció béklyózta (az akkori viszonyokhoz hű) dimenziót. A bonyolításhoz kölcsönveszi a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben reneszánszukat élő újhullámos, kínai kalandregények szerkezetét, persze csak módjával, hiszen a sztori messze nem olyan eposzi, mint pl. egy Jin Yong, vagy Gu Long-könyvben. Az elhagyatott templom titka többek között ezért nem wuxia shiao shuo – de hogy detektívregénynek kiváló, az biztos.

Pár európai képregény kidobozolása

Villámpillantást vetek a Shanghai, a White Tigress, a Lucky Luke és a Dédé című képregénysorozatok egy-egy kötetére.

Richard Stanley Robin Hardyval beszélget

Az utóbbi negyven év európai kultuszfilmjeinek legérdekesebb figurái közé tartoznak Richard Stanley (Dust Devil, Hardware) és Robin Hardy (Wicker Man, Wicker Tree) rendezők, akiknek lehetőségük adatott a legutolsó Fantasia Filmfesztivál keretében egymással elbeszélgetni. Horrorrajongóknak, és úgy általában a kultfilmek szerelmeseinek kötelező az alábbi videó.

Robin Hardy in Conversation with Richard Stanley at the 2011 Fantasia Film Festival from Svenson Brothers Films on Vimeo.

Geekz podcast 5: Artist, Shriek of the Sasquatch, Satan Hates You, The Innkeepers

Ezen a héten az Elnyűhetetlen Trió (hát ha ez nem egy magyar szuperhőscsapatnak való név, akkor nem tudom mi) a címben olvasható filmeket cincálja szét, és még a szokásosnál is kevésbé értenek egyet. Közben gumicukrot esznek. Az mp3 file innen tölthető le.

GeekxKomix 47.

Aquaman 4

író: Geoff Jones
rajzoló: Ivan Reis
DC

Életemben nem olvastam még Aquaman képregényt. Kevés röhejesebb szuperhős létezik, még magában a képregényben is megjegyzést tesznek Aquaman komolyan-vehetetlenségére, ám a kopoltyús krapek kalandjaival való megismerkedés első lépcsőjeként a nemrégiben újraindított széria e negyedik füzete tökéletesen bevált. Eleve irtózom az óceán szupermélységeiben klattyogó szörnyhalaktól, és ebben a füzetben van az ilyenekből bőséggel, sőt. Aquaman életére ezeknek a rémeknek a humanoid testű, uszonyos keveréknépe tör, élükön a felhőkarcoló nagyságú királynőjükkel. A magamfajta szörnyrajongónak az ilyesmi épp elég ahhoz, hogy majd a következő füzetet is elolvassa. A rajzok a vízalatti jelenetekben szálkásabbak, zavarosabbak, „európaiasabbak” a mostanában szokásos „legömbölyített” amerikai stílusnál, ez szintén ínyemre volt.

 
Avengers Annual 2012

író: Bendis
rajzolta: Gabriele Dell’otto
Marvel

Szóval akkor most Wolverine iskolaigazgató (Wolverine and the X-Men), és egyben az X-Force tagja is? Vagy elsiklottam valamilyen részlet felett? Alig várom, hogy kihozzanak egy szériát Wolverine: Time Management címmel. Én már rég nem tudom követni a Marvel-continuity-t, bár mondjuk a DC-t is csak a reboot óta tudom (amely miatt húztam ugyan a számat, mégis, ritka okos döntésnek bizonyult a cég fejeseinek részéről.) Az Annual első fele tipikus, idegesítő Bendis-dumával van tele (rövid géppuskamondatok, és mindenki egymás szavába vág – Bendis így próbál reális dialógot vinni a képregényeibe, pedig ez minden, csak nem reális), aztán az Avengers megküzd egy csapat másodrendű szuperbajkeverővel, akiknek a vezetőjét a valóságátalakító, isteni erővel rendelkező, rettenetes Scarlet Witch hívta állítólag életre (a picsát pár évvel ezelőtt az Avengers eltette láb alól). A sztori valószínűleg valamilyen nagyobb, kezdődő történet előjátéka, de istókuccse leszarom, mert nem bírom az Avengerst, illetve ahogy a Marvel a saját, incesztus-szerűen magába hajló univerzumával bánik, és minden könnyedséget kiöl belőle.

Batman 5

író: Scott Snyder
rajzoló: Greg Capullo
DC

Tökéletes, mint a reboot óta megjelent füzetek mindegyike. És Greg Capullo Batmant rajzolni született, nem Spawnt. Hosszabb kritika majd akkor, ha a Baglyok Bíróságának sztorija lezárul. Scott Snyder meg... hát igen. Hát igen. Érdekes módon ez a legjobb sorozata, és nem a teljesen saját kútfőből kipattant American Vampire vagy a Severed, amelyet Futaki Attila egyébként hangulatos rajzai illusztrálnak.

Wolverine and the X-Men 4

író: Jason Aaron
rajzoló: Nick Bradshaw
Marvel

Ha már az Avengers kritikánál Wolverine-nel kapcsolatban megjegyeztem valami hasonlót, itt sem fogom visszafogni magam: a Bestia Avengers-tag ÉS egyetemi tanár? Hiába, elfoglaltak ezek a Marvel-hősök. Jason Aaron Scalped-je valószinűleg a legjobb, jelenleg futó amerikai képregénysorozat, ám a szuperhősös cuccaival egyelőre nem tudott meggyőzni. Az X-Men Schism gyér volt, ráadásul a Pokoltűz-klub tinikorú főgonoszai személyében egy rendkívül irritáló szuperbűnöző-bandát szabadított rá a Marvel-univerzumra. A Wolverine and the X-Men sem lopta be eddig magát a szívembe, túl sűrű, és túlságosan hihetetlen ahhoz képest, hogy maga az alaptétel, miszerint Wolverine-nek egy egész egyetemet kell eligazgatnia, egyfajta reális alapot kellene adjon az őrületnek – az első egy vagy két füzetben, ha jól emlékszem, az iskolát szó szerint lerombolták, most meg már kisebb fennakadásokkal, de folyik a tanítás... Nem, valahogy nem áll össze a cucc. Ráadásul a humor terén is elég harmatos az egész. Grant Morrison, hol vagy, amikor kellenél?! Ja, igen, a DC-nél.

Podcast privjú! 3 horror + 1 nemhorror

Hétvégén a terrortrió visszatér, hogy a fületekbe dugja rettentetes podcast-sorozatunk újabb epizódját! Selmeczi "Ballcrusher" Nóra, Rusznyák "Green Lantern Azjó" Csaba, és jómagam kivesézzük a The Innkeepers-t, a The Artist-ot, a Shriek of the Sasquatch-ot és a Satan Hates You-t. Szörnyű lesz.

Drakula 3D - avagy leég a pofám

Az ember ilyenkor szomorúsággal gondol arra, hogy ennek a fickónak a filmjeiről írta a szakdolgozatát... Jó, a Deep Red meg a Suspiria csúcshorrorok, és a Tenebre meg az Opera is szuper, de 90 óta Argento csak rosszabbnál rosszabb filmeket készít. Az alábbi "trailor" láttán pedig még nekem is elakad a szavam. Ez... ez... jól láttam, az egy óriási imádkozó sáska volt???

Rec 3-előzetes

Ez legalább nem lesz egy unalmas esküvő.

Nyereményjáték Lefejezett keselyűvel

Az Agave és a Geekz közös nyereményjátékot hirdet: három olvasónk kaphat majd 1-1 példányt Tim Davys legújabb, az Agavénál megjelenő könyvéből, ám hogy ez megtörténjen, ahhoz erre a címre írnotok kell egy levelet - tárgysorába a következő szöveget bigyesszétek: "Lefejezett keselyű".

December 12-én sorsoljuk ki a szerencséseket. Állítólag ez olyan noir, aminek plüssállatok a főszereplői. Micsoda?!

Hóember

Jo Nesbo: Hóember. Animus Kiadó, 2011.

A pofonnál is egyértelműbb, hogy Martin Scorsese miért választotta következő filmjének a Hóember adaptációját. A közismert horrorrajongó Scorsese kedvencei a főleg a hatvanas, hetvenes években virágkorukat élő, horrorba hajló vérszomjas olasz thrillerek, a giallók, és Nesbo bestsellere egy modern (bár norvég) giallo, amely a műfaj összes erényét és hibáját magában hordozza.

A Hóember a kilencedik Nesbo Harry Hole (Hari Hólé) sorozatában, amelynek főszereplője a nevezett oslói rendőrfőfelügyelő. A név, talán akaratlanul is, de beszédes: Hole egy lyuk; rezignált és életunt, ám zseniális, intelligens rendőr - Nesbónak sikerül egyfajta tiszta vászonként megjelenítenie, amire/akire az olvasó olyan neurózisokat vetíthet ki, amilyeneket nem szégyell. Vagy éppen szégyell, csakhogy ezúttal meglesz rá a lehetősége.

Nesbo a jelenleg agyonajnározott skandináv krimihullám legtehetségesebb szerzője, aki a rendkívül pongyolán megírt Millenium-trilógia írójánál, Stieg Larssonnál (nyugodjék békében) jóval inkább megérdemli a világsikert.

A Hóember Hole és egy bestiális sorozatgyilkos összecsapásának története, aki családos asszonyokat rabol el az otthonaikból, vagy minden nyom nélkül, vagy áldozataiból egy-két darabot hátrahagyva. Ezeket a testrészeket mintegy installációszerűen teszi közszemlére, általában az általa épített hóemberrel kombinálva.

Nevetségesen hangzik? Többé-kevésbé éppen ez a lényege a dolognak, és valószinűsítem, hogy Scorsese is emiatt stoppolta le magának a könyvet. Itt jön be a giallo-párhuzam: a hetvenes éveknek ezek a barokk horrorthrillerei is vizuálisan groteszk, gyakran totálisan illogikus képi csúcspontokra voltak kihegyezve, amilyeneket az életben egyetlen gyilkos sem alkotna meg, egész egyszerűen azért, mert a valódi gyilkosok fantáziátlan, bonyolult motiváció nélkül operáló primitív állatok. Hannibal Lecter nem létezik, mint ahogy a Hóembert, ezt a Lecternél jóval kevésbé reneszánsz, ám mégiscsak rendkívül intelligens szörnyet sem gyárthatná le az élet. A patológia természetéből adódik, hogy nem alkot mesterműveket. A hozzájuk hasonló rémek csak a mesékben, könyvekben léteznek. Szintén giallós párhuzam, hogy a Hóember egy egzotikus gyilkolóeszközzel hatékonykodik – sőt, ez több, mint párhuzam, mert Dario Argento 1993-as Trauma-jában az örült egy hasonló vágóhurkot használ.

Felesleges tehát, hogy szigorú realizmust várva üljünk neki Nesbo regényének. Gyilkosának eredettörténete, tettei és modus operandija már-már képregényesen túlzó, néha olyannyira, hogy még én is, aki totál vevő vagyok a grand guignolra, a fejemhez kaptam. Most komolyan, hogyan tudna valaki feltűnés nélkül felépíteni egy gigantikus hóembert egy családi ház emeletén (tehát egy olyan helyen, ahol mások is laknak), a hálószobában, és utána bonyolult, a kilincsre hurkolt csapdát állítani? A könyv még csak meg sem próbálja az ilyesmit megmagyarázni, és hasonló logikai bukfencből és rajzfilmesen túlzó mozzanatokból jópár van a regényben.

Éppen ezért szerencse, hogy Nesbo valami veszettül jól bonyolítja a sztorit. A történet lendületét fantasztikus érzékkel tartja fent, és az elmaradhatatlan skandináv morc, a figuráknak a magánéletben és a szakmájukban tanusított emberiességével vegyítve komor, mégis izgalmas miliőt teremt. Az un. vörös heringekkel, azokkal a személyekkel, akik a gyilkos kilétéről való figyelemelterelést hivatottak elősegíteni, óriási ügyességgel bánik – és ezért furcsa, hogy már kb. száz oldal után ki tudtam pécézni a gyilkost. Mert ugyan teledobálja a tányérunkat vörös heringekkel, a gyilkos személyéről azonban túlságos egyértelműséggel igyekszik elterelni a gyanút.

Akkor meg hogy lehet az, hogy nem emlékszem, mikor izgultam utoljára ennyire egy könyv fináléját olvasva? Szó szerint rágörnyedtem az asztalra, fejem a kezembe fogtam, és a számat harapdáltam. Hát azért, mert a túlzásoknak, és kegyetlen erőszaknak, és hihetetlen gyilkosnak, és meghasonlott rendőrnek, és skandináv-szuicid hangulatnak, és a múltból előmászó bűnöknek, és mindent átitató halálfélelemnek, és sokkoló csúcspontoknak ez a keveréke egy már-már fájdalmasan izgalmas elegyet alkot, olyat, ami pont beleillik az ízlésvilágomba, és ami a realitáson kívül létezik ugyan, de utóbbi kurvára nem számít. Andersen is ilyesmiben utazott, és látjuk, a művei jóval túlélték a fazont.

Még jó, hogy itt a következő Nesbo-könyv a kezem ügyében, érzem, alakul az addikció.

Kidobozolás: Classic Children's Comics + The Horror! The Horror!

Robo-G előzetes

Shinobu Yaguchi Japán legsikeresebb rendezője, olyan blockbusterekkel a háta mögött, mint a Water Boys vagy a Swing Girls. Yaguchi kizárólag vígjátékokat rendez (Himitsu No Hanazono című filmje rajta van a 10 kedvencem listáján.) Utolsó munkája, a 2008-as Happy Flight rendkívül gyengén sikerült, teljesen ledöbbentett, nem akartam elhinni, hogy azt Shinobu Yaguchi rendezte. Szerencsére minden jel arra mutat, hogy idei filmje, a Robo-G már ismét valami nagyon vicces lesz.

The Raid - második előzetes

A The Raid-nek már egyszer közreadtuk egy trailerét, de ez a második is annyira jó, hogy nem tarthatjuk meg magunknak. Gareth Evans indonéz csontmorzsolója egyelőre a fesztiválokat rója, de nemsokára nemzetközi forgalmazásba kerül.

The Raid Trailer v.2 from Merantau Films on Vimeo.

Geekz podcast, 4. epizód - a gerincre verő!

Ezen a héten RusznyákCsé, Selmeczi Nő-ra és jómagam Kevin Smith Red State-jét, az 1982-es és a 2011-es Thing-et (A dolog) és Lars Von Trier Melankóliáját kenjük magunkra. Jó szórakozást hozzá! Ezt az epizódot erről a linkről (a "lassú letöltés" opciót válasszátok, egyáltalán nem lesz lassú!), a korábbiakat pedig a lenti "podcast" címkére kattintva tölthetitek le.

Viva Berlin! - zombis websorozat Németországból

Az előzetes alapján én meg nem mondtam volna, hogy websorozat, sőt, ennek a trailernek az alapján, a hóttunalmas zombi-téma ellenére még meg is nézném...

Maj Sjöwall - Per Wahlöö: Az elveszett tűzoltóautó

Európa, 1981.

Teljes svunggal akartam magam belevetni a Sjöwall-Wahlöö páros legendás krimisorozatába, amelyet általában a Martin Beck-szériaként szeretnek emlegetni, helytelenül (Beck csak egyike a regények állandó főhőseinek.) Meglehetős meglepetésként ért, hogy összesen kettőt adtak ki nálunk a tízből: az ehelyütt tárgyaltat és egyik remekművüket, a Gyilkos a háztetőn-t (utóbbit már nem a Fekete-, hanem az Albatrosz-sorozatban.)

Az, hogy a magyar könyvkiadás ennyire elhanyagolta Sjöwallékat (élettársak voltak; a férfi, Per Wahlöö harmincöt éve halott, azóta az asszony egyetlen könyvet sem írt) egyrészt azért meglepő, mert az európai krimi, mint műfaj többek között nekik köszönheti mai formáját, másrészt meg azért sajnálatos, mivel a könyveik eszméletlenül jók.

Mostanában a skandináv krimik nagyon mennek, elég csak Stieg Larsson brutálisan sikeres Millennium-trilógiájára, Henning Mankell Wallender-regényeire vagy az izlandi Arnaldur Indridason Sveinsson-krimijeire gondolni. Tisztességesen megírt, modern munkák, tele olyasmivel, amit mára az olvasók kötelezően elvárnak a skandináv krimiktől: zord időjárást, zárkózott embereket tele emocionális problémákkal, szadizmust és mazochizmust, valamint piába menekülést doszt.

Na most Sjöwallék szintén valami hasonlóban utaztak (igaz ugyan, hogy a szexuális deviancia, a korszellemnek megfelelően, messze nincs túlreprezentálva a munkáikban, ettől függetlenül előfordul), mégis, jobban csinálták mindenkinél. A Beck-széria darabjai rendkívül ügyesen kiegyensúlyozott regények - míg a modern skandináv detektívek történetei vagy túlságosan komorak, vagy patológiásan kegyetlenek (vagy csak éppenséggel unalmasak), addig Beck és kollégái, a stockholmi gyilkossági csoport detektívjei egy realista, teljesen életszerű közegben mozognak, valós magánéleti problémákkal küzdenek, gondjaik és örömeik pontosan olyanok, mint bármelyikőnkéi. Nem esnek túlzásokba.

Sjöwall és Wahlöö saját bevallása szerint marxista szempontból szeretett volna a nagyvárosi bűnözés és bűnüldözés problémájához közelíteni, és könyveik segítségével szociális látleletet adni a hatvanas-hetvenes évek urbánus káoszáról. Mint mission statement, ez szinte kiáltványként hat - szerencsére könnyű kézzel vitelezik ki céljukat, egy-két egyértelműen agitprop bekezdésen kívül szélsőbalos nézeteik nem bukkannak felszínre, sőt. Tökéletes beleérzéssel viszonyulnak a rendőri munkához, és emberként festik meg a zsarukat, ami persze azt is jelenti, hogy a ló túlsó oldalára sem esnek át, és romantizálni sem romantizálják a figuráikat. Beck és kollégái igen gyakran viselkednek bután, sőt, rohadék módjára, nemcsak a gyanúsítottakkal, de egymással is. A melóval jár. Ám legyenek bármilyen személyiségek is - Kollberg egy pitiáner tetű, Larsson egy türelmetlen seggfej vagy éppen Beck, akinél unalmasabb fickót elképzelni sem lehetne - egyvalami közös bennük. Őrülten jó detektívek.

Az elveszett tűzoltóautó egy ház felrobbanásával indul. A szerencsétlenségben több ember is életét veszti, és a rendőrök már épp dobnák az ügyet, amikor kiderül, hogy a tüzet egy apró, maszek detonátor indította be. A nyomozás menetét Sjöwallék részletesen, pontosan tárják elénk - újságírók voltak mindketten -, és a detektívek magánéleti gubancainak feltárásával, interakciójuk finom humorával és a személyiségeik különbségéből adódó feszültséggel remekül kidíszítik a szinte egész Skandináviát átszövő krimit. Csak miután befejezi az ember a könyvet, azután eszmél rá, micsoda elegáns, precíz, tökéletesen kimunkált regény.

Utóiratként megjegyezném, hogy a Beck-regényekből a mai napig tucatnyi filmfeldolgozás készült, még Bacsó Péter is rendezett egyet. A koprodukciónak A svéd, akinek nyoma veszett volt a címe.

A 2011-es Helovín Horror Cslelendzs győztese Tepes!

Gratulálunk! Persze nem csak neki, hanem a többi, saját segge húsát nem kímélő horroristának is. Tepes, majd dobj egy emailt a címeddel, hogy tudjam, a nyereményt hová küldhetem.

Törőcsik Mari alsóneműje visszatér! - a Geekz 2011-es Halloween podcastje!

Közkívánatra ("búúú!") folytatjuk kissé egyenetlen időközönként jelentkező podcast-sorozatunkat, és erre mi sem megfelelőbb alkalom, mint Halloween közeledte. Rusznyákdzsí és jómagam csapata az ösztrogéngejzír Selmeczi Nórával egészül ki (twitteren emitt találjátok őt), és mint ahogy majd azt ti is meg fogjátok tapasztalni, a csaj egy eleddig nélkülözött színvonalat hoz a geekek közé.

A podcast folyamán átbeszélt filmek a The Woman, az Attack the Block és a Poltergeist. Bár a Melancholiába is bele-belecsapunk, úgy döntöttünk, annak alapos kibeszélését meghagyjuk a következő alkalomra.

A podcastet innen tölthetitek le (válasszátok a "lassú letöltés"-t). Jó szórakozást!

Dan Simmons: Hyperion

Agave, 2010.

Holnap jön a napokban megjelent folytatás, a Hyperion bukásának kritikája.

A tényről, hogy az emberiség nem érdemli meg a tudományos haladás gyümölcseit, meggyőződhet, aki végigolvassa mondjuk az Index bármelyik belpolitikai cikkének kommentjeit. „Egy vírus vagyunk, amelyik cipőt hord”, szajkózta egykor Bill Hicks, a popkulturális próféta, és istókuccse, igaza volt. Pedig nem vagyok pesszimista alkat.

Na és mi lesz velünk, ha kiszabadulunk a kozmoszba? Vagy ami potenciális áldozatainkra nézvést jobban nyom a latban, mi lesz azokkal a szerencsétlen intelligenciákkal, akikbe/amelyekbe belefutunk? Belegondolni is rossz. Stephen Hawking szerint az efféle találkozásoktól inkább nekünk van félnivalónk. Ebben nem vagyok olyan biztos.

Simmons remekművében is ez remeg ott valahol, láthatatlanul: ki és mi valójában a fókusza ennek a bibliányi űroperának? Az emberiség üdvözülése vagy éppenséggel a bennünk lakozó veszély? Fontos kérdés egyáltalán, hogy megérdemeljük-e a túlélést?

A regény nem amiatt nagyszerű, mert formai szempontból Chaucer Canterbury meséinek struktúráját veszi át. A regény annak ellenére nagyszerű, mert a Canterbury mesék struktúráját veszi át. Az efféle keretek közé szorított, a különböző figurák történeteit elsőre egymással összefüggéstelennek tűnő novellák segítségével elmesélő szerkezet szörnyű: ingatag, nyikorog. Egyetlen egy esetben működik, ha eposzi példabeszéd használja. A Hyperion pedig az.

A regény lenyűgözően ambíciózus, évszázadokat és fényévmilliárdokat átszelő társadalmi keresztmetszet, amelynek persze még ez a bizonyos bibliányi hosszúság sem elég - csakhogy egy olyan emberiség és emberiségtörténet kritikája, amely még nem létezik. Simmons technológiai, teológiai és szociális szempontból, természetesen töredékesen ugyan, de képes elénk tárni a világegyetembe kirajzott emberiség egy potenciális jövőképét. Hatalmas munka, babramunka, lenyűgöző.

Hét zarándok igyekszik a célja felé a vadregényes Hyperionon, a közelgő inváziós flotta hírére a bolygót pánikszerűen elhagyó lakossággal szembe menetelve. A legendás szörnyisten, a Shrike lakóhelyére igyekeznek eljutni, aki az ún. időkriptákat őrzi: egy helyet, ahol visszafelé folyik az idő. A hosszú bandukolást igyekeznek izgalmassá tenni, no meg egymás titkait felfedni, amelynek legkézenfekvőbb módja, hogy sorra feltárják társaik előtt zarándoklatuk okát. Történeteik az olvasó előtt fellebbentik a fátylat a Föld haláláról, a kirajzás óta eltelt évszázadok történetéről, a faj vélt céljáról a kozmoszban (a valóság ábrázolása a könyv és folytatásainak legfőbb titka), fejlődésünk lehetséges útjairól és arról a lehetetlen helyzetről, amikor szembe találjuk magunkat egy valódi, létező istennel, és ő minden, csak nem emberi.

Simmons virtuóz módon dobálózik a műfajokkal, melodrámát, akciót és (legérezhetőbben) horrort kever a science-fictionbe - időnként olyan elszántsággal, hogy a végeredmény már-már patetikusnak mondható, ám ettől függetlenül nem esik át a ló túlsó oldalára. A vándorok történetei magukban, novellaként is megállják a helyüket, és mesélőik lélekmorzsoló erővel szivárognak át a papíron: nem egy elbeszélés zárul letaglózó katarzissal.

A könyv vége felé épp csak elkezd összeállni a kép. Kezdünk némi fogalmat alkotni egy kaotikus, az emberiség felé semilyen érzelmet nem tápláló világegyetemről, amelyben a háttérből a humánokat irányító mesterséges intelligenciák kibertere talán valóságosabb a miénknél, és az univerzum egyetlen biztos pontja egy vérszomjas, időn és fizikán felül álló fenevad, amelyet semmilyen lény, sem ember és sem intelligens gép nem tud kordában tartani.

A regény annyira jó, annyira komplex, hogy mikor ukmukfukk véget ér, attól többen idegrohamot fognak kapni. Semmi pánik, a folytatás, a Hyperion bukása már megjelent.

Az 1982-es verzió szereplői a Dolog 2011-es változatát nézik

Amerikában olyat bukott, hogy ihaj, nálunk pedig a forgalmazó épp most halasztotta el a sajtóvetítés időpontját egy héttel. Ennek örömére íme egy pár perces videó, amelyben Carpenter remekművének szereplői az új változatot/prequel-t/faszomtudja-mit nézik, és a maguk zord módján véleményt alkotnak róla.

Rituals

Egészen tavalyig, míg a Code Red ki nem adta dvd-n, ez a kanadai suttyó-slasher (eképp próbálom, a magam szerény eszközeivel a „backwood-slasher”-alműfaj elnevezését némileg megmagyarítani) a Rituals szinte csak a legelvetemültebb horroristák előtt volt ismert. Bár ha jobban belegondolok, attól még, hogy kihozták dvd-n, a helyzet ugyanaz maradt... Frank Trebbin Angst sitzt neben dir (A félelem melletted ül) című mammut-enciklopédiája (úgy értem a mérete gigantikus, de egyébként nem ősállatokat, hanem horrorfilmeket elemez) és Stephen King Magyarországon is megvásárolható Danse Macabre-ja egyaránt dícséri, bár King, sőt pontosabban az ügynöke, épp hogy csak említést tesz róla a könyvben.

A Rituals a kanadai exploitation-hullám csúcsán, 1977-ben készült. Peter Carter filmje, mint a backwood-slasherek általában, John Boorman remekműve, a Deliverance (Gyilkos túra) által lefektetett alapokra épít, ám társaitól különbözik abban, hogy egyrészt a forgatókönyve a műfaji átlagnál sokkal kidolgozottabb, másrészt színészeinek alakítása is kiváló.

Carter, Boormannal ellentétben a hangsúlyt nem a természet és a városi ember ellentétére helyezi, ő nem egy allegóriát igyekszik vászonra vinni. Hősei egy csapatnyi orvosprofesszor, akik műhibáik emlékét, illetve az ezzel járó lelkiismeret-furdalást igyekeznek elűzni évről évre megrendezett macsótúrájukkal. Az istenkomplexusos kanfalkát a mindig remek Hal Holbrook vezeti, de megtaláljuk köztük a kanadai Lawrence Dane-t is, aki pl. a Scanners-ben domborított emlékezeteset. Embertársaikhoz való hozzáállásuk, mint az orvosoké általában, hideg és vércinikus, ám kegyetlen vicceik a torkukra forranak, mikor egy ismeretlen elkezdi őket levadászni. Vitáik fedik fel a témát, amibe a film szike-mód, természetesen a maga exploitationista eszközeivel, belevágni vágy: a morális abszolútumok és az etika összecsapásáról mesél.

Először a csizmáiknak vész nyoma. Kellemetlen dolog a kegyetlen erdőség közepén, már-már végzetes. Ám ez csak a kezdet, ezután követőjük sebességet vált, és módszerei drasztikusabbak lesznek: egy fegyverként remekül beváló méhkassal, valamint egy medvecsapdával (szenzációs jelenet) kaszabolja tovább hőseinket, akiknek egyértelműen csak akkor esik le, hogy valaki vadászik rájuk, amikor rátalálnak társuk levágott fejére.

Ami a filmből a korábban már megemlített kiváló színészeken kívül nagyszerű horrort csinál, az a hihető dialógusokat halmozó, reális figurákat alkotó forgatókönyv. Bár a Rituals nem fetreng a kiontott vérben, időnként olyan vehemenciával lép a kegyetlenség gázpedáljára, hogy az embernek elakad a lélegzete (az effekteket Carl Fullerton készítette, aki később olyan filmekben volt maszkmester, mint az 1980-as Péntek 13, vagy a Bárányok hallgatnak). A gyilkos, az orvosok mindent félvállról vevő attitűdjének áldozata, illetve az ő szomorú históriája átérezhető, fájdalmas szálat fűz a történetbe, és meghökkentően erős kérdéseket ad fel a nézőnek egyéni felelősségről, illetve szimplán a szánalom fontosságáról.

Carter rendezése szintén dicsérni való: sikerül a környezetet pont annyira fenyegetővé tennie, mint az orvosok életére törő őrültet. A sötét, ősidőkből hátramaradt erdő, a robogó vizű folyók, a kopár hegyek, amelyeken át kell vágniuk, épp azt a fajta személytelenségre törekvő rosszindulatot sugározzák, amely az orvosok lényének is sajátja. A reménytelenség vidékén túráznak ezek az elveszett emberek. Megváltoztathatja-e bármelyiküket is ez a tortúra, ez a rituálé? Már ha közülük egy is életben marad.

A film rendkívül izgalmas – az alkotók igazi hozzáértéssel fonják a suspence hálóját, amelynek a közepére a finálé fekete-rettenetes pókját biggyesztették. Maga a finálé is csak aláhúzza a film alaptémáját, azt, hogy az önfejűség és az önzőség szabotálja, az intellektuális felsőbbrendűség illúziója pedig éppenséggel nem garantálja a minőségi emberlétet.

A Rituals egy fantasztikusan jól sikerült un. „sleeper” – olyan film, amelyet kevesen ismernek, pedig megérdemelné, hogy sokkal több rajongója legyen. Kegyetlen slasher erkölcsről, felelősségről, lelkiismeretről, megbánásról – tele medvecsapdákkal, lefejezésekkel és kurva méhkasokkal. Brrrrrr.

Fórum + Vizsga

Két gyors szolgálati közlemény: fórumunk dizájnja cseppet megújult (tényleg csak leheletnyit), olvassátok, ha van kedvetek, írjatok is bele. Ez az egyik, a másik, hogy kedden 20 órakor az Odeon moziban levetítik a Vizsga című magyar filmet, amit kollégánk, Köbli Norbert írt - ha ingerenciátok támad, nézzétek meg.

Let's Go! - előzetes

Wong Ching Po hongkongi akciófilmje a hetvenes-nyolcvanas évek japán sentai és tokusatsu filmjeit idézi meg, illetve van benne valami, a kora-kilencvenes évek hongkongi filmjeinek hangulatára jellemző is (ezt természetesen kizárólag a trailer alapján állítom.) Egy animerajongóról szól, aki igazságtevő szuperhősnek áll.

Harry Brown - nyereményjáték

Jövő hét csütörtökre, a nyugdíjas terminátort alakító Michael Caine filmjének egyik legelső hazai vetítésére nyerhetnek jegyet a Puskin Moziba azon szerencsések, akik az alábbi kérdésre helyesen válaszolnak (kivételesen nem valami agyalágyultan egyszerűt találtunk ki.) A pontos időpontot a nyertesekkel levélben tudatjuk, akik a Budapest Film Zrt. és a Vertigo Média jóvoltából mozizhatnak.

A válaszokat ide kérjük. A levél tárgyába írjátok bele: "Harry Brown". A kérdés pedig a következő: melyik Caine filmből származik az alábbi kép? (ha a kezdőoldalon vagy, kattints a "tovább"-ra.)

Elijah Wood VS Dominic Monaghan: szar-e a World of Warcraft?

A világ legjobb mozijában évről évre megrendezik a Fantastic Filmfestet, és ennek a szó szerint szenzációs filmfesztiválnak a keretében mindenféle zseniális programokat is szerveznek. Az egyik állandó ilyen a hírességek vitapartija, a napokban pl. Elijah Wood és Dominic Monaghan csapott össze a World of Warcraft létjogosultságának témáját kivesézendő. Marha vicces tíz perc.

Stephen King: Tűzgyújtó

Stephen King: Firestarter. Maecenas, 1990.

A Tűzgyújtó King korai regényei között a leggyengébb (ha már itt tartunk: hogy a Végítéletért miért vannak annyian oda, nem nagyon értem: az eleje jó, de a második fele egy monumentális roncs. Kingnek amúgy sem igazán van érzéke az eposzokhoz, hacsak a zseniális Az-t nem tekintjük eposznak. A gyér Setét Torony-sorozat például számomra már-már olvashatatlan.) A Tűzgyújtó az első olyan könyve, amely mögül hiányzik az inspiráció meglétének érzete, a kéziratban pedig valószinűleg egy zsíros csekket használt itatóspapírnak. Témáit is itt önkannibalizálja először.

Ahhoz képest, amennyi minden történik benne, istentelenül túl van írva. King és a szófosás mára szinte szinonimává lett, csakhogy az olyan szikár remekműveiben, mint a Carrie, A ragyogás vagy A holtsáv, egyetlen elvesztegetett szó sincs. A Tűzgyújtó olvasása során azonban többször is azon vettem észre magam (és már másodszor erőszakoltam meg magam a könyvvel, először a régi Maecenas-féle kiadást olvastam, még a hősi időkben), hogy azt kívánom, lódulna meg már a cselekmény, ne pofáznának ennyit, ne lenne benne ennyi ismétlődő mozzanat, hasonló párbeszéd. Simán ki lehetett volna szerkeszteni belőle egész fejezeteket, csakhogy King a regényt akkoriban írta, amikor a szerkesztők már nem merték a kéziratait drasztikusan megcsonkítani.

A történet főhőse Charlie, a hétéves kislány. Képes tüzet gyújtani pusztán az akaratával. A szülei egyetemista korukban átestek egy katonai kísérleten, mindketten megzakkantak, mindenféle különleges képesség fejlődött ki bennük, fucking freaks. A gyerek a kromoszómáik keveredésének okán igazi csodafegyverré lett, akire a hadsereg meg a titkosszolgálat (utóbbinak Műhely a könyvben a fedőneve, egész jó elnevezés) egyaránt vadászik. Charlie anyját megkínozzák és megölik, a kislány pedig kénytelen a mások agyában akaratával turkálni nem szégyenlő faterjával elmenekülni. Bujkálnak amíg tudnak, de a legvégletesebb kegyetlenségre is képes rosszemberek végül mégis fogjul ejtik őket, majd rabsága hosszú hónapjai alatt megpróbálják rávenni a lányt, hogy képességeit állítsa az állam szolgálatába.

A Tűzgyújtó legjobban az eredetiség ütőeréből vérzik. King történeteiről sosem lehetett azt állítani, hogy túlságosan újszerűek lennének, de ehelyütt, pofátlanul, a korábbi regényeit riszájklingolja: Charlie egy gyermekkorú Carrie White, csak éppen telekinézis helyett tüzet képes gyújtani. A sztori előrevitelének mechanizmusa klisészerűen b-filmes, a szereplők természetének egyértelműsége unalmas – vagy nagyon jók, vagy nagyon rosszak. Csak pocsolyamélyek. Az egész túlságosan kiszámítható, a finálé lefolyása kb. a könyv felétől többé-kevésbé egyértelmű.

A könyv egyetlen igazi pozitívuma a főgonosz figurája, aki King egész életművének egyik leghatásosabb karaktere. A két méter magas, roncsolt arcú, gonosz indián néha a rasszista karikatúra-lét szélén egyensúlyzik, ám sosem csobban bele: túlságosan okos és jóval elvetemültebb mindenkinél, kapcsolata a kislánnyal hátborzongató, kvázi pedofil, de szerencsére mellőzi a testiséget. Maga az életre kelt, bosszúért kiáltó történelem, aki-ami köp a szimpátiánkra. Cormac McCarthy büszke lenne rá. Fuck the white man.

Sleepless Night-előzetes

Pár napja a Torontói Filmfesztiválon a hollywoodi stúdiók szó szerint egymásra licitáltak, csak hogy megszerezhessék Frédéric Jardin új krimijének re-make jogait, és egyébként is állítólag ez volt a fesztivál legjobb filmje. Rendkívül izgalmas, fordulatos thriller, minimális pénzből.

Lego Tenebre!

Argento klasszikus giallóját (egyben egyik utolsó igazán jó filmjét) minden tisztességes horrorista ismeri. Hogy mennyire benne él a rajongói fejekben még ma is, arra jó példa ez a fanvideo, amely a film egyik leghíresebb jelenetét idézi meg, Lego figurákkal a főszerepben! Tök ari gore!

Luck - előzetes

Dustin Hoffman ebben az előzetesben képes igazi keménycsávónak látszani. Ezt is csak Michael Mann tudja összehozni.

John Dies At the End - előzetes

Nem tudom mikor volt utoljára szerencsénk egy ennyire tökéletes párosításhoz: David Wong kultikus horrorregényét (nagyon érdemes elolvasni) a Phantasm és a Bubba Ho-Tep zseniális rendezője, Don Coscarelli filmesítette meg. A szereplőgárda sem semmi: Paul Giamatti, Clancy Brown, Doug Jones, ésatöbbi, ésatöbbi...

M. R. James: Szellemjárás Angliában

Delta Vision, 2011.

Az enyhén szólva problematikus borító látványán magamat túltéve, el kell ismerjem, a kötet a Delta Vision nagyszerűen megválogatott hazai publikációi sorában a legújabb hiánypótló. Sorban hozzák ki mostanában kiadóink a horrorklasszikusokat, lásd pl. az Európa remek Drakula-újrafordítását vagy a Lazi Kiadó köteteit (utóbbiak színvonaláról nem tudok nyilatkozni, mert nem vásároltam belőlük), és ez a James-novellagyűjtemény csudásan illik a sorba (ráadásul tele van rendkívül informatív lábjegyzetekkel, öröm volt olvasni őket!)

Vakmerő dolog Magyarországon Montague Rhodes Jamest kiadni, bár már kimondani sem egyszerű, próbáld meg tízszer egymás után. James stílusa ugyanis rettenetesen, fájdalmasan – vagy, ízlés dolga, éppenséggel csodásan brit. Körmönfont-csipkés, mégis száraz, akadémikus, mint szerzője maga. A kötet novellafordításai ügyesen enyhítenek ezen a bizonyos szárazságon, és úgy teszik élvezhetővé a modern kor emberének az alattomosan vicces sztorikat, hogy az eredeti szöveg cseppet sem csorbul.

Annyit még hadd kötözködjek, hogy épp James egyik leghíresebb novelláját, a Warning to the Curious-t (Figyelmeztetés a kíváncsiaknak) nem válogatták be a kötetbe – a novellából 1972-ben szenzációs tévéadaptáció is készült, amely a mai napig nem vesztett erejéből.

Ami érdekes, és kortársaitól megkülönbözteti, hogy bár James stílusa, mint említettem volt akadémikus, mégsem tököl, nem húzza az expozíciót a végtelenségig: épp csak akkora mindig a felépítmény, amekkorát a tárgyalás megkövetel. Ennek köszönhető, hogy írásai sosem hosszabbak a szükségesnél, viszont frappánsak, és bizony, hatásosak. A rettenetet gyakran csak sejteti, vagy éppenséggel egy félvállról odavetett megjegyzéssel írja le, és ettől az még ijesztőbbé, kiszámíthatatlanabbá lesz. Az olvasó fantáziájának kell kiegészítenie a horrornak ezeket a dirib-darabjait, így kényszeríti James az olvasó képzeletét a gazdája ellen elkövetett erőszakra. Személyes fóbiáink fúrnak belénk, amelyeknek a késő-viktoriánus, edwardiánus környezet egyszerre ad distanciát, és biztosítja számukra a hangulatfestő történelmi kontextust.

"I don't believe in ghosts, but I'm frightened of them. They don't come any scarier than in these superb examples of the classic English ghost story." Ezt a Philip Pullman mondta, ő meg már csak tudja.

James történeteiben legtöbbször az egyes szám első személyben megszólaló narrátor vezet végig minket a szörnyűségeken, ám előfordul, hogy nem ő maga élte meg ezeket: ő csak átadja a horrorfolklórt. Szükséges e megoldás, hiszen James hőseinek általában már nincs lehetősége mesélnie mindarról, ami megtörtént velük... James ezzel azt sugallja, hogy a világ furcsább, sötétebb és veszélyesebb hely, mint azt a kandalló előtt fetrengve, könyvvel a kézben gondolnád.

Lovecraftra óriási hatással volt James munkássága, ezt ő maga is elismerte, bár a hatás amúgy is nyilvánvaló. James hősei értelmiségi átlagemberek, akik vagy önhibájukon kívül, vagy nagyon is a saját elhatározásukból összetűzésbe kerülnek a természetfeletti erőkkel, általában valamilyen elátkozott tárgy kézbe vételének, használatánek eredményeképpen. James, Lovecrafthoz hasonlóan egy titokzatos, kiismerhetetlen kozmoszba helyezi az embert, amelyben a normalitás csak a látóhatárunk széléig terjed, vagy éppen csak lámpaoltásig tart. Lovecrafttal ellentétben azonban Jamesnek nincsenek szó szerinti kozmikus ambíciói, a horror az emberi múltból, a kultúránk históriájából, egykori és mai bűneink miazmikus szövevényéből nyúl utánunk. Ráadásul, legalább is számomra, James sokkal olvashatóbb. Ám ajánlott nem egyszerre befalni a könyvet: ha együltő helyünkben olvassuk végig, nyilvánvalóvá válik, hogy James kicsit túlságosan is ragaszkodott a fentemlített történetépítési vázhoz, és azt a kelleténél gyakrabban alkalmazta. A kísértethistóriák azonban, amelyeket rájuk épített, máig borzasztó hatásosak.

Rec 3 előzetes

Egyszerű, de remek ötlet, és lényegretörő kivitelezés. Még úgy is megnézném ennek alapján, hogy a zombitémánál nincs lerágottabb csont széles e moziuniverzumban.

Magyarfilm riadó! Sherlock Holmes nevében + Beg

Az első trailer Bernáth Zsolt gyerekkrimijéhez készült, és marha jól fest. A második egy készülő hungarokomédia előzetese, és az erőltetett káromkodásaival meg a műmájer szereplőivel nekem nem jön be (enyhén szólva). Persze csak egy perc a cucc, ennek alapján nem lehet teljes értékű ítéletet hozni.

Headhunters-előzetes

A skandináv krimik jelenleg irodalmi slágercikkek. Az aktív skandináv  krimiírók között is a legjobb Jo Nesbo (franc se tudja, hogyan kell azokat az áthúzott "o"-betűket a billentyűzetből előhozni), aki elsősorban a Harry Hole-felügyelő eseteit feldolgozó sorozatáról híres. A Hodejagerne (Fejvadászok) című 2008-as könyve azonban nem tartozik ebbe a sorozatba. Egy üzletember a főszereplője, aki műkincslopással finanszírozza fényűző életvitelét. A regénynek most készült el a filmváltozata, és enyhén szólva izgalmasnak ígérkezik.

The Raid-előzetes

Gareth Evans Merantau című filmje az utóbbi évek legjobb harcművészeti mozija, és most lehet, hogy előállt egy még izgalmasabbal, amelynek megint csak a fantasztikus tehetségű Iko Uwais a főszereplője: a The Raid-et a napokban kezdték vetíteni egyes fesztiválok, és akik látták, odavannak érte. Az előzetes alapján ezt nem is csodálom.

Guillermo Del Toro - Chuck Hogan: A kór

Del Toro le sem tagadhatná, hogy horrorrajongó: A kór pontosan úgy kezdődik, mint Umberto Lenzi az Oscar-díjtól örökre megfosztott zombifilmje, az Incubo sulla cittá contaminata (1980). Utasszállító repülőgép landol a New York-i repülőtéren, ám ahelyett, hogy bekocsizna a terminálba, megtorpan a kifutópályán, se előre, se hátra. A torony kérdéseire a pilóták nem reagálnak, a gépbe pedig belátni nem lehet, ugyanis az összes ablak sötétítőjét lehúzták.

Egy idő után persze elkerülhetetlenné válik a gép felderítése: az utastérben mindenki halott, de senki nem oszlik. Hőseink, a Járványügyi Hivatal nyomozói, Goodweather és Martinez ezután tüzetesebb vizsgálatnak vetik alá az elhullottakat, így kénytelenek revideálni álláspontjukat: a pilóta és hárman az utasok közül még életben vannak, bár éppen csak, hogy hálni jár beléjük a lélek. Szó szerint.

A járvány oka valószinűleg az a furcsa, nagyméretű, földet tartalmazó láda, amelyet a raktérben találnak. És hogy a kór következményei hogyan öltenek testet? A túlélők nyelve alá visszahúzható csáp nő, és mint valami menhelyről szalajtott kutyafalka kezdenek szomjazni a friss vérre...

A történetbe iktatott Van Helsing-pótlék, koncentrációs tábort megjárt aggastyán a nyomozók tudomására hozza, hogy ezek bizony vámpírok, ám amíg sikerül kizárólag Manhattanre korlátozni a kór terjedését, a szigetet lezárni, addig nem lesz túlságosan nagy a baj, hiszen minden relatív: tízmillió áldozat kellemetlen, de nem apokaliptikus. Ha azonban a kór kijut a városból, az egész bolygó veszélybe kerül.

Mivel a könyv egy trilógia első kötete, valószinűleg a folytatásokban éppen erre a globális genocídiumra kerül majd sor (Amerikában a második kötet már kapható.) Abszolút híve vagyok a milliárdos vérontásnak, ugyanakkor nem tudom legyűrni a felismerést: mintha David Wellington a Monster-trilógiával (Monster Island / Monster Nation / Monster Planet) már ugyanezt eljátszotta volna, bár ott vámpírok helyett zombik zabálták fel az emberiséget.

Az Oscar-díjas filmrendező, Guillermo Del Toro jegyzi a könyvet, társszerzője Chuck Hogan. A regény maga is olyan, mint Del Toro filmjei: részletgazdag, de a struktúra veszettül inog, és éppen ezért a feszültségkeltésre tett próbálkozások a történet előre haladtával kipurcannak. A könyv első felével nincs különösebben nagy gond, az expozíció lendületes és a kór terjedésének leírása nyomasztó, ám abban a pillanatban, hogy a fertőzöttek elindulnak a saját kis vadászportyáikra, a támadások leírásának önismétlő természete a sztorit kőkeményen az unalom gyepébe tapossa.

A történetbe az utolsó harmadban bevezetett patkányirtó figurájának már-már sikerül megmentenie az egész hóbelevancot, aztán mégsem, így tényleg a remény hal meg utoljára. Zötyőgős „kis” horror-hullámvasút Del Torónak ez az irodalmi próbálkozása - tiszteletre méltó, hiszen az aszexuális trágyavámpír Alkonyat-regényeket szerette volna vele arculcsapni; megmutatni, hogy él még a fékezhetetlen vérszopó figurája az irodalomban. Csak éppen egy jobb regénnyel kellett volna nekiállni hadakozni, mert ez olyan löttyedt, mint Edvárdküllen farka.

Organized Crime and Triad Bureau

Általában jelen filmet tekintik Kirk Wong un. true crime trilógiája (Crime Story, Rock 'N Roll Cop és OCTB) legjobbjának, amely kijelentéssel nem teljesen tudok egyetérteni. Kéretik nem félreérteni: mindhárom kimondottan intelligens akció-dráma, ám ettol függetlenül én inkább a Jackie Chan legsikerültebb alakításával megkoronázott Crime Story-ra szavazok. Ráadásul egyes részletei az OCTB-t lehúzzák valamelyest.

Bécsi képregény- és filmbörze szeptember 11-én. Aki jönne, jelezze.

Szeptember 11-én vasárnap Bécsben újra megrendezik a fantasztikus hangulatú képregény- és filmbörzét. A mostani rendezvény főtémája a horror, úgyhogy nem létezik, hogy én ezt kihagyjam - előzetest a rendezvény főoldalán olvashattok (kattintsatok a 'vorschau'-ra.) Akinek lenne kedve csatlakozni, küldjön egy levelet. Nevetségesen egyszerű a helyet megközelíteni - a Keletiből indulunk, a Westbahnhofon leszállunk, és onnan két metrómegálló.

Aliens: Colonial Marines előzetes

Csak nem az első igazán jó Alien(s)-játékkal lesz dolgunk hamarost?

Kidobozolás: horrorfilmkönyves különkiadás

Jutúbos videjó helyett a kidobozolás rovat ezúttal mindössze ezzel az egyetlen képpel jelentkezik (ha rákattintasz, nagyobb méretben is szemrevételezheted). E legújabb, külföldről érkezett csomagom tartalmát igazság szerint csupa olyan könyv alkotja, amelyeket korábban már magaménak mondhattam, de szó szerint rojtosra olvastam őket, úgyhogy nem árt, ha az embernek van belőlük olyan példánya, amelyik nem hullik olvasás közben darabokra.

John McCarty (Chas. Balun mellett) a nyolcvanas évek legjelentősebb horrorfilm-elméleti tudora volt (még él, de nem túl aktív), ez a három könyve pedig enyhén szólva kötelező. A Fearmakers a horror, a szerző szerint legjelentősebb rendezőit tárgyalja, a Splatter Movies - Breaking the Last Taboo on the Screen *A* legfontosabb, nyolcvanas években készült horrorista, műfajelméleti könyv (a fókusz természetesen a splatterfilmeken van), az Official Splatter Movie Guide pedig több mint 400 splatterfilm villámkritikáját tartalmazza.

World War Z statisztaválogatás!

Csütörtökön, pénteken és szombaton! Idézem:

"Statisztálni vágyó Hölgyek és Urak figyelem! Ősszel ismét hazánkban forog egy amerikai nagyjátékfilm, "WORLD WAR Z" címmel. Izgalom, Zombik és Sztárok fogják ellepni a pesti utcákat!

Szükségünk van Rátok heteken át folyamatosan! 18 és 80 között mindenkit szeretettel várunk! Gyertek el a válogatásra, hogy lehetőséget kaphassatok! Több ezren fogtok kelleni!

VÁLOGATÁSOK:

2011. augusztus 25. 10-17 között
2011. augusztus 26. 10-17 között
2011. augusztus 27. 10-17 között

Helyszín : Budapest , III. kerület Tímár utca 2.

Üdvözlettel,
Kálmán ( Cast&Crowd)"

Hellraiser Revelations előzetes

Háááááháháháháhá... ez kész. A Hellraiser-franchise, mint áldoksi... A színészek ráadásul katasztrofálisak, Pinheadet meg egy jóllakott óvodás játsza.

Tv Trauma - 2011. 08. 23., kedd

Tv2, 11:20. Hullámvasút (Rollercoaster, 1977)

A hetvenes évek katasztrófafilmjeinek kései darabja, amelyben egy kisstílű terrorista (Timothy Bottoms, akiből Hollywood sztárt akart csinálni, de már a megjelenésével is kiszívta az izgalmat minden filmből) egy hullámvasutat(!) akar felrobbantani. A finálé izgalmas, de egyébként háttérzajnak jó csak.

Viasat3, 2155. Titkos gyilkos mama (Serial mom, 1993)

John Waters mainstream próbálkozása, ami még visszafogottsága ellenére is képes harapni. Egyaránt hülyét csinál a sorozatgyilkosok utáni rajongásból és a celebkultúrából.

Film+, 0:55. A vadász (Wilderness, 2006)

Továbbra is fenntartom, hogy 2006 legjobb filmje.

Film+2, 21:00. Öld meg a sógunt: a sógun szamurájai (Yagyu ichizoku no inbo, 1978)

Kinji Fukasaku remek szamurájfilmje, Sonny Chibával a főszerepben.

Filmmúzuem, 21:00 A majmok bolygója (The Planet of the Apes, 1968)

Pierre Boulle regényének némileg felvizezett, mégis klasszikus verziója, tele a globális kultúrába mélyen belegyökeredzett jelenetekkel.

MGM, 01:15 Gyerekjáték (Child's play, 1988)

Rendkívül szórakoztató nyolcvanas évekbeli horror, a Chucky-franchise kezdete. Az egyetlen jó film abból a sorozatból.

MGM, 06:00 Mániákus motorosok (Thunder Road, 1958)

Elképesztő, hogy az MGM néha milyen filmeket tűz a műsorára... A Thunder Road a legelső hollywoodi un. hicksploitation-film, értsd az első olyan film, amely a déli államokban élő parasztok, pálinkacsempészek, stb. és a rendőrök általában autós üldözésekkel sűrűn megtűzdelt csatározásairól mesél. Robert Mitchum kedvenc filmje a sajátjai közül, mert a gyerekkorából vett motívumokkal van tele.