A könyv felütésében Jake Adelstein amerikai származású japáni riporter választásra kényszerül. A jakuza hírnök, aki szemben ül vele Tokió kismillió kifőzdéjének egyikében, sztoikus nyugalommal adja a tudtára: ha megírja leleplező riportját Goto Tadamaszáról, az ország egyik leghatalmasabb ojabunjáról, maffiavezéréről, Adelsteint és a családját "eltörlik a Föld színéről". Goto 2001-ben titkos egyezséget kötött az FBI-jal. Amennyiben amerikai vízumot kaphat és engedik, hogy májátültetést végezzenek el rajta a UCLA-n, az ojabun hajlandó feladni szervezetének számos tagját. Ha a sztori napvilágra kerül, a boriokudan, a japán maffia bosszúja rettenetes lesz, ám még mielőtt utóbbi bekövetkezhetne, Goto tesz róla, hogy Adelstein kiszenvedjen.
Adelstein akkoriban Japán legolvasottabb napilapjának, a Jomiuri Simbunnak volt a riportere, ahová 1993-ban egy vizsgarosta-sorozat elvégzése után a híres tokiói Sophia Egyetemről került. Először a lap Urawa körzeti fiókirodájához osztják be. Urawa Tokió egyik unalmas szatellitvárosa, Adelstein kesereg is rendesen amiatt, hogy a világ seggének pattanásán kell dolgoznia.
Napjai sűrűek: ha épp nem piti bűnesetekről, táskalopásokról és zsebmetszésről tudósít, akkor vagy csicskáztatják vagy kajáért kell elrohannia a feletteseinek vagy alantas irodai munkákkal kell elpiszmognia. Éli tehát egy kezdő riporter mindennapos életét, és Adelstein részletes képet fest a szakma japán változatáról, amely sok mindenben hasonló, ám kulturális vonatkozásaiban természetesen sok mindenben el is tér a nyugati zsurnalizmustól. Ahogy jut egyre feljebb a ranglétrán, úgy nyílnak meg előtte a lehetőségek ezen a diverz, vibráló és rendkívül kompetitív területen.
Adelstein élete nem sokban különbözik az egyszerű japán szalarimanétól: csak a munkája számít, napokig haza sem megy és az irodájában alszik. Ahogy telik az idő, úgy épít ki egyre jobb kapcsolatokat a rendőrséggel, elsősorban Sekigucsi Csijaki detektívvel, aki a mentora lesz. A rendőrökkel való szoros összebarátkozás a japán bűnügyi újságírónak egyenesen a feladata, gyakran ajándékokat visznek házhoz a rendőröknek, így kaphatnak tőlük exkluzív információkat.
Kapcsolatrendszerén és napi munkáján keresztül Adelstein egyre jobban elmerül a boriokudan tanulmányozásában, megszállottja lesz a jakuzák történelmének, szokásainak, felépítésének - egy idő után már csak a szervezett bűnözéssel kapcsolatos esetek érdeklik. Egyik leleplező riportja a japáni emberkereskedelemről szól, azokról a nőkről, akiket Kelet-Európából csábítanak Japánba, megérkezésük után elveszik tőlük az irataikat és prostitúcióra kényszerítik őket. Ezeknek a nőknek nincs kihez fordulniuk: a szigorú japán bevándorlási törvények azonnali deportációt írnak elő számukra.
Adelstein beépülni sem rest, egy ideig dzsigolóként dolgozik egy gazdag nők számára kialakított host clubban. Ez nem férfikupleráj, mint ahogy a férfiak által látogatott hostess bárok egy része sem az. A vendégek gyakran csak a társaságéhség és az áhított figyelem miatt frekventálják ezeket.
A Tokyo Vice legnagyobb előnye, hogy Adelstein nem fényezi magát. Megteszi ő amit lehet egy kiismerhetetlen, őrült - és éppen ezért rendkívül izgalmas - társadalomban. Csetlik botlik, úgy emberileg, mint szakmailag. Gyakran óriási hibákat követ el, többek között a prostitúciós sztori forrását is életveszélybe keveri. Néha az elfogadott profi-újságíró képpel teljesen ellentétes viselkedésre ragadtatja magát, meggondolatlan, bénázik és sokszor elbukik. Tehát őszinte. Adelstein és az olvasó is frusztrált marad: hiába tölti ott az életét, Japán egy gaidzsin számára - Edelstein számára és a mi számunkra is - bevehetetlen. A könyv tizenhét év krónikája, egy társadalom - ha nem is keresztmetszete, ez Japán esetében totálisan lehetetlen, de - a lehető legizgalmasabb perspektívából, alulról való, rebegő kezű megvilágítása.
"It takes love to bugger up a life and smash it to pieces, yes, it takes love in its stranger forms to do it, good and evil being so hopelessly mixed up in all of us. Everything is far more complex and serious than we suppose, as though I had ever doubted it. As you live for the other, you also die for him." -- Derek Raymond: How the Dead Live
Del Toro megtette, amiről pár évvel ezelőtt azt hittem, sosem lesz képes: remekművet készített. A Faun labirintusa a legjobb európai horror-fantasy Michele SoaviDellamorte Dellamorte-ja óta (tudom, hogy Del Toro mexikói, de a stáb kilencven százaléka, a helyszínek és a pénz a filmet inkább köti az öreg kontinenshez.)
Számtalan erénye közül a film gyermeki tisztasága az, ami lehengerlő: egy olyan korban, amikor a cinizmus sokaknak lifestyle choice, egy ilyen ízig-vérig mese – méghozzá oldschool mese, a Grimm-féle; zsigeri, kegyetlen, romboló-fajta – kétséges, hogy megszülessen, vagy legalább is óriási bátorság kell az elkészítéséhez. Sikere viszont arra utal, hogy van még remény, hogy az emberek pontosan ezt igénylik. Hogy a tömeglélek hidegsége csak álca. Del Torónak ezért, és nemcsak a filmnek adományozott Oscar-díjak miatt kell magára és művére büszkének lennie.
A tizenegy éves Ofélia és terhes édesanyja a spanyol polgárháborúval hátuk mögött érkezik meg egy sűrű sötét erdő által körbezárt, erődítményszerű malomba, ahol mostohaapja, Vidal kapitány az úr. A kislány figyelmét még aznap felkelti egy furcsa, félig szitakötő-félig ember szerzet, aki Oféliát a közelben található, ősi labirintus-kert legbelsejébe csábítja. Az útvesztő közepén a lányt egy faun várja, a mitológiai, kecskelábú szörnyember, aki elmondja neki, hogy az igazi neve nem Ofélia, és hogy valójában egy mesevilág hercegnője.
Ahhoz, hogy valódi apját, a királyt viszontlássa, három rémséges veszéllyel járó feladatot kell teljesítenie – ám az egyre féktelenebb pszichopata, a fasiszta Vidal kapitány az, aki a valódi fenyegetést jelenti, Ofélia és az anyja számára egyaránt. Rosszabb, mint a hórihorgas, szemeit a tenyerében viselő monstrum, aki a falak mögött lakik; rosszabb, mint a gigantikus méretű varangy, aminek a gyomrából kell a lánynak kincset előkotornia. Mert Ofélia tiszta bátorságával mindezeket a feladatokat teljesíti – csak akkor kezd el habozni, kalandjainak valóságosságán elgondolkodni, veszélyt sejteni már a mesevilágban is, mikor a Faun, utolsó próbaként azt kéri tőle, hogy hozza el neki a kisöccsét…
A film kosztüm-, díszlet és maszkeffektjei egész egyszerűen lenyűgözőek, a részletekre való precíz odafigyelés, Guillermo Navarro csodálatosan szép fényképezésével kombinálva vizuális gesamtkunstwerket teremt. A horrorrajongók által jól ismert Doug Jones az utóbbi évek legcsodálatosabb maszkmesteri teljesítményét viseli: a Faun make-up-ja ugyan vérfagyasztó, ám mivel totálisan valósnak hat, az ember tekintetét teljesen rabul ejti, szinte nincs is kedvünk szabadulni tőle. Javier Navarrete zenéjének főtémája, a végtelenül egyszerű, női hang által dúdolt bölcsődal még napokig ott dong az ember emlékezetének folyosóin.
Az egész filmet belengi a műfaji hűség, az európai horrortradíció iránti végtelen szeretet. Bava, Argento, Fulci és a nagy öregek mind ott sertepertélnek a színfalak mögött, Del Toro mesteri kezét vezetve, aki hagyja, hadd irányítsák: fényképezésben, hangulatban, erőszakban (amelyből van a filmben bőségesen, a rajongók kicsi sötét szívét megmelengetendő). A giallo, a gótikus és mediterrán horrormúlt, a Hammer-örökség és minden, amely az európai horror pusztító erejű, mégis gyönyörű letéteménye, ott munkál Del Toro remekművében. A Faun Labirintusának összetartó szövete ez a sötét bársonyból szőtt múlt, amely felfogja a meséje által kiontott mélyvörös vért.
Andrea Bianchi az européise kultúrgút része. Igazi reneszánsz ember: szégyenkezés nélkül elmondhatja magáról, hogy rendezői minőségben minden létező műfajban megfordult – ki tudná kiverni (sic!) fejéből az olyan örökzöldeket, mint a Double Desire vagy a Drei Schwedenmadel in Paris című pornókat, hogy a filmtörténeti panteon oszlopait megrázó földrengésről, a nézők asszociatív agypályáit széjjelégető Le Notti del terrore zombifilmről már ne is beszéljek –Peter Bark forever!
Ezen szinematikus autóbalesetek sorából toronymagasan kiemelkedik az ehelyütt tárgyalt Quelli che contano, amely a magyar keresztségben a zseniális Kíméletlen hóhér címet kapta. A hazai videoforgalmazás hajnalán kiadott kazetta borzalmas fullscreen kópiát hordoz (ezen cikk képei az olasz dvdből lettek "fotózva"), a szinkron pedig afféle rábeszélős fajta, egyszerre hallani a magyar és az eredeti hangsávot. Túlzásba azonban nem esnék: Bianchinak erről a filmjéről sem mondható el, hogy különösebben jó lenne, mainstream értelemben, de a kult-, sleaze-, és trashfilmek rajongóinak több babusgatnivaló jelenettel szolgál. Ez a website meg úgyis nekik van, a többiek elhúzhatnak…
A film úgy indul, mintha meg sem akarna állni: azután, hogy papa, mama és kiskölök elhagyja a francia-olasz határt, autójuk frontálisan belecsappan egy útmenti markolóba. Emberfej gurul, robban a kocsi, az áldozatok boncolása pedig fényt derít egy apró kellemetlenségre: a gyerek már napok óta halott volt, hulláját pedig heroinnal tömték ki (nem értek hozzá: az ilyesmi vámköteles?).
Efféle csúnyaságon még a maffia is felháborodik, és kiközösítik maguk közül a felelőst, Don Cascemit, akinek pusztulnia kell. Természetesen egy ilyen precíziós munka elvégzéséhez csúcsember kell, és (micsoda meglepetés!) Henry Silva ez a csúcsember, aki áldozatait az árnyékból való sejtelmes fütyüléssel csalja lépre, hogy azután néhány jól irányzott tarkőlövéssel végezzen velük. Az általa alakított Tony Aniante Silva karrierjének számtalan kőarcú bérgyilkosa közt is a legemlékezetesebb.
A sztori innentől kezdve a Yojimbo-féle „két banda harcol egymással egy kisváros uralmáért, ebbe a szaros porfészekbe érkezik a magányoskeménycsávó és kijátssza őket egymás ellen” történet vázára van felfűzve (az egyik ilyen bandának a feje a gusztustalan Cascemi), és én személy szerint ki nem állhatom az ilyesmit. Ami élvezhetővé teszi a szitut, az Bianchi rendezésének határtalan sleaze-éhsége.
Cascemi riválisának, Ricuzzónak a kurvaságból kiújított feleségét a világszép (és mindenre kapható) Barbara Bouchet játssza, és jelen szerepében sem tartóztatja meg magát. Amint legelőször megpillantja Tonyt, rögtön magára önt egy köcsög frissen fejt tejet, és ott helyben, az udvar közepén elkezdi összemasszírozni magát. Silva reakciója szenzációs, ugyanis kurvára nem reagál semmit.
Bouchet eleve megjárja a filmben, bár ez a Bianchi által kultivált „nőideálnak” köszönhető: férjét csak az gerjeszti be, ha Barbara a kurvaságának kalandjairól mesél, ráadásul Tony elcsábítása sem aképp sikerül, ahogyan a csaj szeretné, Aniante ugyanis úgy dugja seggbe, hogy közben Barbi fejét beletunkolja egy kampóra akasztott, félbevágott szarvasmarhába. Hiába na: Párma – a sonka hazája.
Ugyancsak a filmművészeti almanachokba kívánkozó jelenet, mikor Aniante, hogy a rivális bandának üzenetet küldjön, áldozatai hulláin keresztülhajt egy előre odakészített úthengerrel. Andrea Bianchi: a lírai filmes.
A film hangulatos zenéjét Santa Maria Romitelli szerezte, a forgatókönyvet pedig Piero Regnoli írta, aki a maga magnum opusát majd az incesztust piedesztálra emelő Malabimbaval alkotja meg. A két szembenálló bandafőnököt Fausto Tozzi és a sleazemeister rendező Mario Landi játssza, akinek borzalmas filmjeiről (Giallo a Venezia, Patrick vive ancora) még valamikor lesz szó.
"Fly not yet 'tis just the hour when passion like the midnight flower that scorns the eye with vulgar light begins to bloom for sons of night and maids who love the moon." -- Thomas Moore: Fly Not Yet
Francesco Dellamorte (kb. Halálfi Feri) egy hegyvidéki falucska csinos temetőjének őre. A hasonló foglalkozással megvertektől mindössze abban különbözik, hogy a fű nyírása, a nyughelyek gondozása és a gyászolók pátyolgatása mellett a feltámadó halottaknak sírba való visszatérítése is az ő feladata. Az utóbbi időben egyre sűrűbben kell az előtántorgó elhunytak fejébe golyót repítenie, ami elgondolkodtatja: vajon a világ összes temetőjében ugyanez a helyzet, vagy csak az ő saját csendes birodalmában? Maga a testet öltő Halál igazítja el a kérdésben...
Michele Soavi a film premierjét követő sajtótájékoztatókon fáradhatatlanul, újra és újra azt nyilatkozta, hogy a Dellamorte Dellamore nem szokványos horrorfilm, mivel témája nem a félelem a haláltól, hanem a félelem az élettől.
Mindegyikőnk ismeri a bizsergető várakozásnak azokat a pillanatait, mikor a moziban kialszik a fény, a vásznon pedig felrebbennek a film első kockái. Ülünk a sötétben, embertömeg közepén (és mégis egyedül), elvárásaink meg, ahogy kell, hatalmasak. A bibi mindössze annyi, hogy az utóbbi másfél-két évtized során maradandó filmélmények mielőbbi eljövetele érdekében elsuttogott imáink csak ritkán találtak meghallgatásra. A képek elhasználódtak, erejük elveszett.
Soavi 1994 magasságában végtelen sokat beszélt, írt és nyilatkozott e negyedik filmjéről - azóta pedig még többen beszéltek és írtak a Dellamorte Dellamore-ról. Nem csoda, hiszen a stáb remek, a forgatókönyv egy kiváló képregény-sorozat alapján készült, a szinészek egytől-egyik szenzációsak, a rendezői székben pedig Argento legtehetségesebb tanítványa (aki minden szempontból túlhaladta mesterét) ül. Ezzel együtt, ha a Dellamorte Dellamore-ről egész könyveket írtak volna, akkor sem veszített volna semmit eredetiségéből és frissességéből. A Dellamorte Dellamore egy film tele meglepetésekkel, ötletekkel, technikai zsenialitással és nagyszerű érzékkel minden iránt, ami MOZI.
Ha visszapillantunk, tudatosulhat bennünk, hogy Soavi korábbi filmjei, a Deliria (1987), a La Chiesa (1989) és a La Setta (1990) kidolgozott és érdekes alapjai voltak a Dellamorte Dellamore elnevezésű masszív építménynek. A Dellamorte Dellamore sok tekintetben az utolsó négy évtized legfontosabb olasz filmje. A kilencvenes évek, illetve a jelen gazdasági és politikai állapotának figyelembe vételével talán még fontosabb, mint Argento bármelyik munkája.
Mert Soavinak sikerült valami, ami Dariónak meg a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek rendezőinek nem. Soave elődeinek filmjei egy másfajta kulturális hatást megélt generáció (élet)érzéseit tükrözik. Argentónak a Traumaval és a La Sindrome di Stendhallal - amelyek egyébként érett, klasszicista filmek - legrosszabb rémálma teljesedett be: elvesztette a kapcsolatot a korábban érte tűzön-vízen átgázolni látszó közönségével. Az új generációkat azonban ezek a filmek már hidegen hagyják. Soavi 1994-ban 36 éves volt, és neki tökéletesen sikerült a fiatalokat megérintenie.
Ez a Dellamorte alapmotívuma is egyben. Egy generáció félelmeiről és problémáiról mesél, olyan bravúrral, ahogyan csak egy ugyanabba a generációba tartozó rendező tud. Sőt, a Dellamorte az egyetlen újkeletű európai horrorfilm, amely saját kulturális identitással rendelkezik - nem csak stiláris szinten funkcionál tehát, bár ez már Soavi korábbi munkáinál sem volt így. A Dellamorte Dellamore a kilencvenes évek Olaszországának, illetve a jelenlegi Itáliának a problémáit jeleníti meg. Egy országét, ahol az emberek, csakúgy, mint Európában, sőt, a Nagyvilágon ekívül, nem találják a helyüket. Rettegnek az érzelmektől, gyűlölik az államot, ugyanakkor szívük beleszakad a szerelem és szeretet utáni vágyba. A gyászra, fájdalomra sem finnyásak - mindegy, csak érzelem legyen. Kommunikációképtelenségük nyilvánvaló, a szexualitást fenyegetésként élik meg: e sötét kavargás nyomán érzett frusztrációjuk mindennapos őrületben és mély, tudattalan halálvágyban ölt testet.
A holtak élők, az élők holtak. Mindenki ugyanolyan. Nincs különbség jó és rossz között.
A film főszereplője férfi, rendezője férfi, írója férfi és talán tényleg csak férfiak képesek teljesen magukévá tenni a film mondanivalóját. Mielőtt valaki hímsovinizmussal vádolna meg, az előbb fogja fel: állításom a Dellamorte Dellamore természetéből adódik. Nagyon érdekes lenne egy nő kritikáját olvasni róla.
A Dellamorte tehát sikeresen teremti meg a kapcsolatot a fiatal közönséggel, lásd feljebb. Ez nagyon fontos. Soave megmutatja az utat, amelyre az európai horrorfilmnek rá kell lépnie. Nem akar ő hótérdektelen művészmozikat forgatni, vagy akár valamely névtelen amerikai kábeladó éjszakai z-filmjeinek felhozatalát gazdagítani. A Dellamorte nem valami üres, felületes divatfilm, hanem - többek között - annak a bizonyítéka, hogy az európai publikum nincs annyira elbarmulva, mint az amerikai. Politikai véleménnyilvánítás, kritika és üzenet egyesül egy igazi gesamtkunstwerkben.
A Dellamorte csomagolása (amely, ha megkaparjuk, szétfoszlik egy szempillantás alatt), "műfaja" horror. Tele lélegzetelállítóan modernizált gótikus romantikával, rengeteg humorral és erőszakkal. A film e stiláris ellentmondásai zavarbaejtően bizarrak. Foglyul ejtenek. Mikor a néző kijön a moziból, az agya dolgozni kezd. A Dellamorte gyönyörű-nyomasztó világa sokáig nem hagyja aludni az embert. Nem lehet eléggé dícsérni. Mestermű - egy olyan rendező alkotása, aki minden támogatást megérdemel.
Mától indulnak a sajtóvetítések, hétfőn és kedden a dokumentumfilmekéi, csütörtöktől a nagyjátékfilmesek. Elhivatott és pszichotikus csapatunk naponta fogja nektek szállítani a helyzetjelentéseket, írott és videóformában egyszerre, valamint twitteren is nyomon követhettek minket, ha feliratkoztok a Geekblog csipogására.
Andy Diggle szenzációs képregénye sem kerülheti el a megfilmesítést, a jelek szerint. Az előzetes alapján a film játékosabb és a képregény-eredetinél viccesebb lesz. Nem vagyok biztos benne, hogy ez pozitívum. Az előzetes tempója ráadásul kiegyensúlyozatlan. A képi világ tetszetős, de nem valószinű, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy a Losers megverje az A-Teamet.
Mindenki ismeri azokat az autóreklámokat, amelyeken nagymellű luvnyák síkos motorháztetőkön terpeszkednek. Mindenki ismeri az autóbuzik űberfasz-nagy kipufogóit. Cronenberg a szex és a technika e furcsa szimbiózisát ábrázolja J. G. Ballard kultuszkönyvére alapuló filmjében; a játékot végletekig fokozva festi meg e tökéletes testekből és csillogó karosszériákból álló álomvilág sötét oldalát.
James Ballard (James Spader) és felesége, Catherine (Deborah Kara-Unger) élete ürességtől kong, ezt szexszel igyekeznek kitölteni, és mindegy, hogy a másik, vagy egy vadidegen a partnerük. Éjszakai kocsicsonkázásuk során azonban James balesetet szenved. Az ütközés a szemből érkező kocsi sofőrjének halálával, James és Helen Remington (Holly Hunter) - aki a másik autó utasa volt - számára horzsolásokkal és törésekkel végződik. A pusztulásnak ez a pillanata az autóbalesetek iránti megszállottságuk megszületésének momentuma is egyben.
A korházból való elbocsájtásuk után James és Helen a roncstelepen találnak ismét egymásra, ahol a férfi totálkáros autójának maradványában üldögél. Találkozásuk autó-erotikus szexben eszkalál, a repülőtér parkolóházában. Később, mint új szenvedélyük gurujára csappannak rá a sebhelyes Vaughanra (Elias Koteas), aki már a kórházban is élénk érdeklődést mutatott sebesüléseik iránt. Ő egy volt kaszkadőrrel társulva hírességek halálos baleseteit rendezi újra ("Mansfield csak kutyával és csöcsökkel az igazi!"), persze a biztonsági előkészületek mellőzésével.
Catherine is vonzódni kezd férje furcsa szenvedélyéhez. Mikor egy este hármasban Vaughannal egy baleset mellett hajtanak el, a nő a guru kiváncsi kamerája előtt a véres áldozatok és roncsolt kocsidarabok közt szexisen pózoló modellé mutál.
Cronenberg a házaspár lassan, de biztosan változó értékrendjét állítja filmje középpontjába. Vaughannak mintegy áldozatul esve olyan világban találják magukat, ahol az autó modern fétis, az újra- és újranézett ütközési teszt felvételek pedig a hetero- ill. homoszexuális vágy stimulálására szolgálnak. Persze az aktusoknál a balesetes sebhelyek tapogatása-nyalogatása az élvezetet csak fokozza. A Karambol szereplőinél a nemi aktus önkifejezési forma is egyben: a figurák fejlődésének kulcsa egyedül a meztelen testbeszédben rejlik.
A fétisuniverzumon kívüli világ ábrázolásáról való lemondás a filmenk rendkívül intim légkört kölcsönöz. Felületesen nézve az egész csak szexjelenetek egymásutánja, de a lényeg a bőr alatt van. Feltűnő a szereplők kommunikációképtelensége, a majd alvajárás-szerű, érzelemmentes viselkedésük, amely a világ iránti közönyükről tanúskodik, ugyanakkor mély kétségbeesésben gyökeredzik, mintha régen elfeledett érzelmeik emléke és az utánuk való vágy kísértené őket.
Egy amerikai kritikus szerint az ütközések "az áldozatokból kerekeken guruló zombikat" csinálnak. A balesetek előtti szituációjuktól különbözés valójában csak furcsa szenvedélyükre irányuló fixációjukból áll, mely új értelmet ad életüknek. Cronenberg figurái érzelmi nyomorékok voltak és lesznek egy technokrata világban, mindig újabb impulzusok után kutatva, melyek biztosítják őket arról, hogy még élnek. Érzelmi repertoárjuk szexuális vágyra redukálódott, mely mégsem ad nekik kielégülést: arcukon nem látszik öröm, ad tergo bizonyítva kommunikációképtelenségüket. Mikor James hátulról keféli Catherine-t, érzelmeik egymás elől rejtettek. Suschitzky, Cronenberg állandó operatőrének képei jéghideg, kék-szürke sterilitást árasztanak, erotikának nyoma sincs. Howard Shore gyönyörű, minimalista e-gitártémája csak fokozza a fémes hangulatot.
A Karambol Cronenberg eddigi legkompromisszummentesebb variációja örök témájának, annak, hogy hogyan változtatja meg az embert a modern technika. Az irodalmi alapanyaghoz hű filmet maga a rendező is úgy jellemzi, mint tanulmányt két emberről, akik egy technokrata világban kutatnak érzelmeik után, és ehhez az autó mint katalizátor van segítségükre. Erről az egyszerűen összefoglalható témáról sikerült egy izgalmas szimbólumokkal teli kinyilatkoztatást készítenie. A Karambol az új század emberének emocionális elszegényedését pontosan ábrázolja. A film egyben grandiózus kísérlet is, melynek tartalmi és formai határozottságát csak csodálni lehet. Az átlag mozinéző szokatlan struktúrája miatt szinte biztosan nem lát benne mást, mint ágyjelenetek sorozatát, pedig a Karambol egy igazán eredeti film, amely mindenkinek ajánlható, ha másként nem, hát provokációképpen.
Sammo Hung egy akkora zseni, hogy a fal adja a másikat, bár általában inkább ő szokta, és az ellenfeleinek. Már az 1978-as Enter the Fat Dragonban is megmutatta, ki az úr a háznál, saját bejáratú Bruce Lee-imitációjával egyrészt lesöpörte az összes Lee-kópiát a vászonról, másrészt kombinálta a kungfut vígjátéki elemekkel (haverja, Jackie Chan is ekkoriban próbálkozott meg ilyesmivel.) Sikere a hongkongi filmipar egyik legbefolyásosabb alakjává léptette elő, ekkortól olyan filmet készített, amilyet akart. A The Victimet (nem összekeverendő Ringo Lam nagyszerű, azonos című 1998-as horrorfilmjével) szintén Sammo jegyzi, azonban a főszerepet meghagyja az ugyancsak kiváló Leung Kar Yannak (Iron Monkey, Thundering Mantis), akinek oldalán olyan kungfu-veteránok feszítenek, mint Chang Yi (The Taste of Cold Steel, Invincible Sword) vagy Wilson Tong (Snake Deadly Act).
Leung Kar Yan alakítja a Chun Yau nevű árvát, akit egy jóságos, gazdag ember nevel fel, és akinek vér szerinti fia, Chang Yi egész gyermekkorukban féltékeny marad mostohatestvérére. Chun Yau kiváló harcossá cseperedik, aki beleszeret a gyönyörű Yu Tibe. Chang Yi, aki időközben helyi gengszterfőnök lett, nem bírja elviselni mostohafivére boldogságát, és embereivel menekülésre kényszeríti a fiatal párt. A szökevények szeretnének inkognitóban maradni, ami meglehetősen nehezen megy, ugyanis Chun Yau összefut egy Dagi becenevű figurával (Sammo), akit jól móresre is tanít, ám Dagi, ahelyett hogy megszégyenülten elsomfordálna, megkéri, hadd legyen a tanítványa. Chun Yau elutasítja, ám Dagi nem tágít mellőlük.
Mikor Chun Yau meghallja, hogy haldoklik a mostohaapja, a veszéllyel nem törődve meglátogatja. Az utolsó percben érkezik, és rögtön azután, hogy az öremeber kileheli lelkét, Chang Yi emberei rátámadnak. Felesége, aki nem bírja már a menekülést és rejtőzködést, felajánlja magát a bandafőnöknek. Chun Yau összetört emberként hagyja el a szülői házat – felesége azonban, amint biztos lesz abban, hogy férjét többé nem fenyegeti veszély, öngyilkos lesz! A tragédia csak még inkább feltüzeli a két férfi egymás iránt érzett gyűlöletét, és most már Chun Yau is kegyetlen tervet kezd szőni nemezise láb alól való eltételére…
A The Victim történetét Sammo remek tempóban tálalja, tele olyan sötét fordulatokkal, amelyeket nem igazán várna az ember egy kungfu-komédiától, és amelyek úgy általában jellemzőek a rendező ebben az időszakban készülő filmjeire (pl. The Magnificent Butcher). A perfekcionista akciójelenetek teljesen reálisan, a színészek képességeire támaszkodva kerülnek előadásra, kábelt meg hasonló firlefrancokat még véletlenül sem vesznek igénybe, csak Sammo, a szenzációs tudású Lau Kar Yan és a többiek elképesztő harci tudása az, ami a bonyolult, nagyrészt a wing chunra és kézifegyveres harcra épülő koreográfia filmre vitelekor kihasználásra kerül (koreográfusok: Sammo + Yuen Biao + Lam Ching Ying). A fényképezés és vágás hasonlóan intenzív, felvéve a versenyt a koreográfia embertelen sebességével. A vígjátéki elemek hasonló nagyszerűen működnek, az egész történet sokban hasonlít Yuen Wo Ping ekkoriban készülő filmjeihez, csak éppen humorosabb és kiszámíthatatlanabb. Abszolút klasszikus.
Ez egy mestermű, csak nehéz megragadni, miért is... A Shaw Brothers egyik legkáprázatosabb kivitelű, legötletesebben fényképezett filmje. A rendezője a fantasztikus Sun Chung, aki ezúttal Chu Yuan és Mario Bava (lásd majd még legalul) barokk burjánzását önti rá egy végletekig perverz, korrupt történetre. Már-már túl sok, amit be kell fogadnunk, úgy gőzölög a gonoszság a film bőre alól.
Ehhez persze hozzájárul, hogy a film összes figurája egy rohadék. Senkinek az oldalára nem tudunk odaállni, ergo a film semmiféle, a klasszikus értelemben vett narratív-szórakoztató jelleggel nem rendelkezik. A csodálatos díszletek, a lenyűgöző fényképezés bénító kontrasztban áll a karakterek romlottságával.
Nyugtalanító film, a kevés horror-wuxia egyike - stílusában lehengerlő, történetével és a figurák motivációjával azonban a sírba ránt. Sehol semmi humor, kőkomor, réteges film.
Kungfu Hustle (A pofonok völgye, 2004) rendezte: Chow Sing Chi
Stephen Chow Sing Chi, a komédia királya… nem, császára… nem, ISTENE ezzel a filmjével igyekezett valami maradandót alkotni 2001-es remekműve, a Shaolin Soccer után. A pofonok földje majdnem megüti, nomen est omen, elődje színvonalát.
Shanghai, a múlt század harmincas éveiben: Sing, a csavargó mindenféle stiklivel keresi a kenyerét, általában pénzt zsarol ki a még nálánál is agyalágyultabbakból – ebben Lam Tze-Tung a partnere, ő játszotta a kövér szerzetes/focistát a Shaolin Soccerben. Egyik ilyen akciójuk alkalmával a Szutyok köz lakóit akarják levenni egy nagyobb összegre, bár a nyomortanyán lóvéhoz jutni eleve hiábavaló próbálkozás. Bénázásuk során magukra haragítják a Baltás bandát, amelytől még a Szutyok köz mélyproli lakói közt megbúvó kungfu mesterek is tartanak. Bár vonakodva, e visszavonult harcművész-tudorok kénytelenek elővenni és leporolni tudásukat illetve fegyvereiket, a Baltás banda ugyanis egyre veszélyesebb és mind nagyobb tudású gyilkosokat küld a dzsuvás közösség felszámolására. Vajon sikerül-e ellenállniuk?
Hát persze, hiszen Stephen Chow nem hagyja a figuráit bajban! Minden rendelkezésére álló audiovizuális megoldást felvonultat, hogy a filmvásznon a létező leglátványosabb pusztítást rendezhesse meg. A harcművészettel átitatott kínai popkultúra összes előfordulási formájából (ponyva- és klasszikus regények, képregények, filmek) idézget, a nézőközönség meg csak a száját tátja a gyönyörűségtől, a látványvilág tényleg nem mindennapos (az akciókoreográfus Sammo Hung lett volna, de összeszólalkozott Chow-val a forgatáson, úgyhogy rövid úton helyettesítették Yuen Woo Pinggel). Chow telezsúfolja a filmet effektusokkal, és ezen a téren éppen olyan kreatív, mint komikusként: vizuális megoldásainak legtöbbje lehengerlő vagy csak szimplán gyönyörű. A tettek minden lehetségest meghaladnak, és elszakad a műfaji matéria: vicces kungfu-komédiából szép lassan szuperhősfilm lesz.
Chow ebben a filmjében némileg búcsút mond a mo lei tau-nak, a vígjátéki irányzatnak, amely őt naggyá tette. A mo lei tau (azt jelenti, hogy "nincs értelme" - a kantoni mo lei tau gau (se füle se farka) mondásból eredeztetve) az abszolút posztmodern komikusi kifejezési forma; slapstick, verbális humor, paródia meg ezerfajta ázsiai sajátosság keveréke, amelynek hatásosságát jól jellemzi, hogy bevételi szempontból Jackie Chan filmjei szinte mindig elmaradnak Stephen Chow mozijaitól. Nos, A pofonok földjében már nincs sok mo lei tau: az egyes komédiafrontok kiegyenesednek, jól elkülöníthetőek, főleg Tex Avery-s rajzfilmhumor található a filmben dögivel. Állítólag erre azért volt szükség, hogy a film eladhatóbb, univerzálisabb (vö. amerikanizált) legyen.
Chow olyan szerelmi szálat hasznosít újra, amilyet már kétszer felhasznált, először a God of Cookeryben majd a Shaolin Soccerben: csóringer beleszeret a testi fogyatékos lányba (a Cookeryben Karen Mok emberi mértékkel volt mérhetetlenül randa, a Soccerban Vicki Zhao ragyás), és a végén – micsoda meglepetés – összejönnek. Az ilyen mértékű recycling esetén az alkotók pofaberendezésén kell hogy legyen bőr rendesen, hadd mondjam ezt, ráadásul a néma lánynak jelen filmben szinte semmiféle dramaturgiai funkciója nincs. Na jó, Sing megváltását jelképezi valamennyire, de a csaj inkább csak lábjegyzet, mint kibontott figura.
Az elképesztő látvány és az ízlésfüggő humor mellett A pofonok földjének kungfufilmes idézetei jelenthetnek izgalmas csámcsognivalót a harcművész moziműfaj szerelmeseinek. Chow Tarantinósan nyomja itt magát, régi, elfeledett kungfuista színészeket alkalmaz, és minden második jelenet ismerősnek tűnhet azok számára, akik be szokták ásni magukat a hongkongi filmtörténet csodálatos rejtelmeibe. Szutyok köz Chu Yuan House of the 72 Tenantsét idézi meg, a filmet, amely újraélesztette a kantoni mozit a hetvenes évek elején, a finálé Chang Cheh Boxer from Shantungjának embertelen befejezését majmolja, bár mellőzve az előd vérbőségét, és így tovább. Filmlexikon, két órában, műfaji imádatba csomagolva.
Haunted Tales (1980) rendezte: Chu Yuan és Mou Tun Fei
(Csalok cseppet: ez nem kungfu-film, de ha már az írás pár régi Shaw Brotheres villámkritikám közt ott feküdt, nem hagyom parlagon.)
Meglepően jó omnibus-horror. Az első történetben egy fiatal pár egy feltehetően kísértetes házba költözik be. A sztori iránya és a taoista pap feltűnése egyaránt kiszámítható lesz azoknak, akik elég hongkongi horrorfilmet láttak, ettől függetlenül a film atmoszférája nagyszerű. A rendező, Chu Yuan filmjeinek elemzésekor gyakran felvetődik Mario Bava neve, ám a Haunted Tales vizuális megvalósítása esetében a legegyértelműbb Bava a hongkongi rendezőre tett hatása.
A második sztori már messze nem ennyire jó (a rendezője Mou Tun Fei, maga Mr. Men Behind the Sun!) Egy fickóról szól, aki egy ouija board segítségével megnyeri a lottót, és a pénznek köszönhetően még az addiginál is nagyobb seggfejjé válik. Mou állandó témája itt is jelen van, csak éppen ponyvásabb, komolytalanabb a hangulat: meddig képes elmenni egy ember? Relatíve steril film, kivéve az utolsó jelenetet, ami gyönyörű véres.
Új giallo! Új giallo! Új giallo! Ráadásul állítólag még csak nem is rossz. A trailer aláfestő zenéje Sergio Martino 1971-es filmjének, a La Code dello Scorpione-nek a főcímmuzsikája, Bruno Nicolai szerezte.
Ti West nevét jegyezzük meg: igaz, hogy a filmográfiájában eddig van egy-két, a minőség szempontjából megkérdőjelezhető film (pl. Cabin Fever 2 - bár ha belegondolunk, egy Eli Roth horrornál csak jobbat lehet csinálni, úgyhogy igazság szerint a srác fórral indult), a The House of the Devil formailag olyannyira magabiztos, sőt eltökélt, hogy le a kalappal a fiatal rendező előtt.
A legelső dolog, ami megborít, az a képi világ, és az általa keltett, süppedős hangulat. A The House of the Devil a hetvenes évek alacsony költségvetésű, független amerikai horrorfilmjeit idézi meg, abszolút tökéletesen, ráadásul anélkül, hogy posztmodern mód kikacsintgatna. Nem esik túlzásokba, nincsenek digitális karcok a kópián és hasonló hülyeségek - viszont a miliőt és ezeknek a filmeknek a hangulatát hibátlanul hozza, kameramunkával, díszletekkel, kosztümökkel, a főcímmel. Az ember teljesen megfeledkezik arról, hogy egy 2009-es filmet néz.
A történet egyszerű, hatásos: az egyetemista Samantha bébiszitterkedést vállal egy idegen házaspárnál. Mikor megérkezik hozzájuk, a ház ura közli vele, hogy valójában nincs is gyerekük, és a férfi idős anyjára kellene a lánynak felvigyáznia - ezt csak azért nem árulta el a telefonban, mert az egyetemisták általában visszamondják a melót, mikor megtudják, hogy egy öregasszonyt kellene felügyelni. Ő meg a felesége holdfogyatkozást nézni mennek el éjszakára.
Samantha elvállalja a megbízatást, kell neki a pénz (én már akkor sarkon fordultam volna, mikor meglátom, hogy Tom Noonan és Mary Woronov fogad). Természetesen megígéri, hogy nem megy be az anyóka emeleti szobájába. A házaspár útnak indul, Samantha pedig rendel egy pizzát és ledobja magát a tévé elé. Csakhogy képtelen a seggén megülni, és nekilát felderíteni a hatalmas házat...
West nem egy sietős fajta, és éppen ezért tisztelem. A The House of the Devil valószínűleg a leglassabb folyású profi amerikai horrorfilm, ami az utóbbi huszonvalahány évben készült. De a történetnek mint egy csepp vérre, úgy van szüksége erre az elégikus, sőt csigatempóban előadott sztorira, mert a feszültség és Samantha iránti szimpátiánk ennek segítségével tud virágba borulni. Néha már fennhangon ösztökéltem volna a filmet, csak hogy pár perccel később pofára essek: ha West épp akkor siet, a bekövetkező akármely fordulat messze nem lesz ilyen vérfagyasztó!
Az utolsó tizenöt percben aztán elszabadul a pokol (nomen est omen), dől a vér meg az epe, de ez a finálé is éppen amiatt hat igazi betetőzésként, mert az első egy és negyed órában mesteri ügyességgel játszottak velünk, szelíden és kézenfogva vonszoltak minket a végzetünkbe. Manapság ritka az efféle ügyesen, határozottan megrendezett, tiszta horrorfilm.
Nem zombifilm. Vagyis nem egészen. A trailerből az alapvetés nyilvánvaló: gengszterek bennrekednek valami lepattant toronyházban, és emberevő szörnyek csapata támadja meg őket. A francia Démonok talán? Én csak a Rec 2-re vágyom, mert annak ellenére, hogy valami hihetetlen módon unom már a zombikat, a Rec szenzációsan felfrissítette a formulát. De ez nem a Rec. Ez a Le Horde.
Mindenki szereti Jackie Chan-t, ugye? (Aki azt válaszolta hogy nem, menjen ki, nézze meg nem vagyok-e odakint…) A fazonnak akkora szíve, olyan a lelkesedése, olyan hévvel veti bele magát a filmkészítésbe, hogy le a kalappal – és mindezt műveli több mint harminc éve. Soha nem volt más célja, mint teljes erőbedobással a közönségét szórakoztatni. Szép.
A Gördülő kungfu igazi klasszikus, az egyik leghíresebb film, amelyhez Channek valaha köze volt. Az összes, a filmtörténet legjobb bunyóit összegyűjtő listán ott van, mikor Chan és a legendás kickbox bajnok, Benny Urquidez összecsap – ha ennek a párnacsatának csak nehezen nevezhető püfölésnek a láttán nem áll el a lélegzeted, akkor… hát, akkor nem ezt a filmet nézed.
Persze illetlenség lenne megfeledkeznem a film másik két sztárjáról, a hongkongi filmgyártás szintén legendás alakjairól, Yuen Biaóról és Sammo Hungról, akik Jackie haverjait, üzlettársait játsszák (a csapat egy gyorséttermet üzemeltet a kisbuszuk hátuljából.) A történések helyszíne Barcelona, mely meglehetősen szokatlan egy hongkongi produkció esetében – a film akkoriban készült, amikor Chan ilyesmivel, pl. a történet egzotikus helyszínekre való áthelyezésével próbált valami szokatlant vinni a projectjeibe.
Maga a sztori egyszerű, mint a pofon, ám ennek ellenére, vagy éppen emiatt, rendkívül szórakoztató. A gyönyörű zsebmetsző, Silvia (ex-Miss Spanyolország Lola Forner) lelép a srácok lóvéjával, ám a fiúk nem hagyják magukat, a nyomába erednek, visszaszerzik a pénzüket, sőt, még össze is barátkoznak a lánnyal. Ebből az ismeretségből rengeteg őrült kalandjuk származik, amelyeknek dramaturgiai jelentősége elhanyagolható, mert az ilyen filmet nem a logikus történetépítés miatt nézzük. Az akciójelenetek a lehető legszószerintebbi értelemben lélegzetelállítóak. A harcok a legtöbb Chan-filmmel ellentétben nélkülözik a kellékeket, inkább a puszta bunyóra építenek.
Halálos játszma (Game of Death) Hongkong, 1978
Ha valaki még egyszer azzal jön, hogy az a bizonyos testresimuló sárga edzőruha, az a killbilles csaj segítségével lett világhíressé, na azt lekaratéjozom. Pontosabban kungfuzom. Have some respect for the dead, bitches. Or for the dead bitches.
Bruce Lee az legenda (mondd ki gyorsan tízszer.) Ez a legutolsó filmje (vagy hogy precíz legyek, félfilmje) nálunk is kijött dvd-n. Hány év csúszás ez, jézusom? Na mindegy. Épp a forgatás közepén távozott a másvilágra, máig tisztázatlan körülmények között, Raymond Chownak (ejtsd: csónak), a Golden Harvest producerének pedig nem volt más választása (illetve dehogy ne lett volna, csak pénzéhes rohadék volt - és még ma is az - az istenadta), dublőrökkel, háttal a kamerának álló nímandokkal és nem-annyira-nímandokkal (köztük a később sztárrá avanzsáló Yuen Biaóval) helyettesítette be a megmurdelt Kis Sárkányt (= Lee Siu Lung.)
Az ilyenre mondják, hogy felemás film, minden létező értelemben. Sőt, normális kritikai kategóriákkal nem is lehet értékelni, annyira elvonja az ember figyelmét, hogy eldöntse, ez a képernyőn most a Brúszli vagy nem a Brúszli? A történet, pontosabban a finálé váza ikonikus, bár a filmtörténelemben előfordult már hasonló, pl. Chang Cheh Have Sword Will Traveljében: a hősnek egy többszintes pagodában kell feljebb és feljebb küzdenie magát, és emeletről emeletre újabb és nehezebb ellenfelekkel kell megharcolnia. De mondom, ez már csak a végkifejlet, amelyhez Billy Lo (Bruce Lee és sokan mások) filmsztár és a hongkongi maffia mindenféle nézeteltérései vezetnek el.
Nem klasszikus, nem nagy film, bár a Bruce Lee által (természetesen) még életében megkoreografált bunyójelenetek tetszetősek.
Öld meg a sógunt - A sógun nindzsái (Ninja bugeicho momochi sandayu) Japán, 1980
Óóóó, Norifumi Suzuki... Van aki e nevet nem ismeri? Persze, sőt. De a japán exploitation-filmek hozzám hasonló szőrű, elburjánzott agyú rajongóinak nincs kedvesebb név (na jó, mondjuk a Sonny Chiba...) Suzuki úr a Toei egyik bérmunkás rendezője volt, ami Japánban nem egészen azt jelenti mint nálunk, nem dzsuvábbnál dzsuvább, nézhetetlen baromságokat forgatott kilószám, hanem a mesterségbeli tudás legmagasabb fokán állva, onnan széjjelnézve instruálta a legjobb fajta akciófilmeket, szamurájfilmeket, pinku ejgákat, vígjátékokat. Rendezői karrierjének alig több mint húsz éve alatt (íróként sem volt sokkal tovább aktív) számos exploitation-klasszikust rendezett, pl. Sukeban és Red Peony-filmeket, illetve Bunta Szugavara Torakku Jaró-kamionos őrültségei is neki köszönhetőek.
Meg ez is, itten. Ez szamurájos, az ELTE-n erre azt kell mondani, csambara. Egészségedre. És ebben van Sonny Chiba. És ment nálunk a nyolcvanas években moziban, úgyhogy a szinkron faszájos oldschool, ráadásul ki tagadhatná le azt az élvezetet, amit annak hallatán érzünk, mikor a kétszáz éves Till Attila megpróbálja kimondani, hogy Hidejosi Tojotomi. Sőt, állandóan "sógennek" ejtik és tulajdonnévként használják a "sógunt". Ejj, be szépek is voltak ezek a komenista idők, mikor még annyi fogalmunk sem volt a japán kultúráról, mint most.
A sztori egyfajta misztikus bosszú-cucc, a Sonny Chiba összeáll ezzel a bizonyos Tojó Tomi nagyúrral hogy kicsinálják a Moncsicsi-klánt, de rábasznak, mert a gyerek, Takamaru megmenekül, és épp nála van az az arany tőr is, amibe a klán kincsének titka bele van vésve. Takamaru felnőttként tér vissza Japánba, hogy mindenkin jól bosszút álljon, és felvegye az örökséget.
Most jutott eszembe, Suzuki rendezte a Chiba Sórindzsi kempó-ját is. Imádom ezt a címet. Szeretem csak úgy magamnak mondogatni: sórindzsi kempó, sórindzsi kempó... Megnyugtat.
Ha a Suzuki rendez, akkor RENDEZ. Minden mozog, nincs megállás, nincs lacafaca. Nem tudja, mi az, visszafogottnak lenni, hogy áldja meg őt érte az összes japán démon. A kompozíciói tetszetősek, és ahogy mondani szokták, a "büdzsét aztán odarakja a vászonra": tudja, hogyan nézzen ki jól egy ilyen, ha nem is alacsony, de közepes költségvetéssel dolgozó akciófilm is. Ötletessége egy pillanatra sem hagyja cserben, őrült fordulatok andalognak (bár inkább rohannak) karöltve a viharszerű akcióval. Szépség.
Frank Costello komor ember. Sosem mosolyog. Nincs is oka rá. Életében először teszi be a lábát Macaóra, most is csupán azért, mert megtörtént a legszörnyűbb tragédia, ami egy apát csak érhet: az unokáit és a vejét kivégezte, a lányát pedig örökre megnyomorította három ismeretlen férfi.
Fizetniük kell.
Johnnie Tónak ebben az újabb, majdnem-tökéletes akciófilmjében az idő játszik velünk: azzal, hogy a főhősét Frank Costellónak nevezi el, To és a forgatókönyvíró Wai Ka Fai arra utal, hogy a film Melville Le samourai-jának folytatása. Vagy legalább is egyfajta rokonság köti a francia noir leghíresebb filmjéhez. Bár előfordulhat, csak tisztelgés a név: Frank Costello esendőbb, emberibb, mint Delon szótlan, hideg harcosa.
Frank Costello figuráját eredetileg Delon játszotta volna, és mikor lemondta a szerepet, To Johnny Hallidayt szerződtette helyette. Néha az életben ami balszerencsének tűnik, később áldásba fordul. Sem Halliday, sem Delon nem túlságosan tehetséges szinészek, de vénségére Delon arca elhasználódott, míg Halliday feje szenzációs változáson ment keresztül. A jóképűsége "alienségbe" fordult, egzotikus vonásai, feketére festett hajával és kecskeszakállával egyfajta modern, eurázsiai Fu Manchut adnak ki, egy kulturális gyökerektől mentes, múlttalan, szenvtelen, hangtalan, árnyéktalan villaint. A ráncaiba nézel, és félreállsz az útjából.
A látszat azonban, mint Wai Ka Fai forgatókönyveiben általában, ezúttal is csal. Costello közönye és kérge csak védelem a világ ellen. Túlságosan öreg harcos, már messze nem az, aki egykor volt, az esze pedig fokozatosan megy el. Ha nem lennének fényképei a családjáról, már őrájuk sem emlékezne, sőt, még arról a három gengszterről (Anthony Wong, Lam Ka Tung, Lam Suet) is fotókat kénytelen csinálni, akik hajlandóak melléje állni bosszúhadjárata során. Costello lehet hogy egykor szamuráj volt, de ma már csak törékeny, szenilis öregember.
Ők négyen, csapatként erednek nyomába a gyilkosoknak. Igaz, a kínaiak pénzért vállalják el, hogy segítenek neki, sőt, Costello még a párizsi éttermét is nekik adja, Wai Ka Fai forgatókönyve kevés tisztaszívű fordulatának egyike mégis az, hogy ezek az emberek az első pillanattól befogadják és szeretik Costellót, aki a maga alzheimeres módján viszontszereti őket. Ugyanis hiába a bosszú Johnnie To remek filmjének csalós vezérfonala, a valódi a befogadás. Hogy még ha el is veszted a családodat, az egzisztenciádat, mindenedet, az emberekben, sőt idegen emberekben megvan az a képesség, hogy a közösen kiállt harc mementójaként befogadjanak téged.
A Vengeance meditáció a család természetéről, annak különböző formáiról - néha klasszikus és vérszerinti, vagy lehet testvériség, de mindig harci egység, tetszik avagy sem. És a vérontás után, az elhullottak eltemetésének befejeztével tovább kell lépni. Nincs ebben semmi rossz. És ezért mosolyog az utolsó jelenetben, a film során legelőször Costello, miközben pálcikával eszi a tésztát egykori harcostársai gyerekeinek körében, már a harmadik családjával. Mert tudja, hogy bár minden képzeletet felülmúlóan kegyetlen a világ, ő mégis egy szerencsés ember.
A California Dreamin' premier előtti vetítésére a forgalmazó Mozinet 5 db jegyet ajánlott fel (természetesen partnert is vihettek magatokkal), amelyeket azok közül a Geekz-olvasók közül sorsolunk ki 28-án, akik küldenek egy levelet az infoKUKACmozinet.hu címre. A levél tárgyába írjátok bele: KALIFORNIA.
A vetítés időpontja december 29, este 7, helyszíne pedig a Művész mozi.
Potenciálisan sikeresebb alapanyagot választani sem lehett volna: a Water Margin (Shuihü Dzuón, angol nyelvterületen Outlaw of the Marshes címen is ismert, nálunk Vízparti történetként jelent meg), a kínai irodalom négy klasszikus nagyregényének egyike. Ráadásul ha a kungfufilmek doyen-je, Chang Cheh dönt úgy, hogy adaptálni fogja, a filmváltozat évtizedeken átívelő státusza is garantált.
A Shaw Brothers szokás szerint sztárrendezője rendelkezésére bocsátotta teljes kosztum- és díszlettárát, valamint az összes kungfu-sztárt is a filmbe terelte: egy olyan produkcióban, amelynek csak a főszereplői száznyolcan vannak, mindenkinek jutott szerep. Igazi filmes nagyeposz született. A regénynek mindössze csak egy részlete került adaptálásra, sőt, a választott töredék még egy folytatásra is elegendő volt, amely az All Men Are Brothers címet kapta.
Persze attól még, hogy részletről van szó, nem jelenti azt, hogy a forgatókönyv ne lenne wuxiához méltóan komplex (a történetet a Shaw Brothers háziszerzője, I Kuang adaptálta): a Sung császár ellen lázadó tisztek csapata felbéreli a hírhedt Shi Wenggong-ot (Kuroszava Toshió), aki Arany Dárda néven is ismert, hogy gyilkolja meg a lian shangi 108 bandita egyik vezérét, akik ellenlépésként Lu Dzsun Ji-t, a Jáde Sárkányt küldik ellenük. Utóbbi előszörre nem akarja elfogadni a megbízást, ám miután a saját felesége börtönbe juttatja, és onnan éppen a lian shangi banditák mentik ki, élükön Jen Ching-gel, az Ifjú Sárkánnyal (David Chiang). A fináléban a hősöknek Shi Wengonggal és magánhadseregével kell összecsapniuk.
David Chiang a hetvenes évek elejének egyik legnagyobb hongkongi sztárja, aki Ti Lung oldalán az egykori koronagyarmat akkori legsikeresebb filmjeinek főszerepét játszotta el – ők ketten voltak Chang Che protezsáltjai, a nyolcvanas években csúcsra futó, John Woo által berobbantott, férfibarátságra, testvériségre alapozó bloodshed-műfaj előhírnökei (Woo sokáig Chang Cheh rendezőasszisztense volt.) Sztárságát hangsúlyozandó, a film során, akárhányszor akcióba lendül, egy idegesítő, oda egyáltalán nem illő, ám végül is vicces kis melódia csendül fel. Ezek után már nem is lehet csodálkozni azon, hogy Chang Cheh az elvárhatónál valamivel több bizalmat invesztál sztárjába: az egyszálbelű Chiang a hihetőséget birizgáló könnyedséggel végez még a legnagyobb monstrumokkal is.
Tiszta szerencse, hogy a rendezőnek olyan akciókoreográfusok álltak rendelkezésére, mint Lau Kar Leung és Tong Gaai, akik többé-kevésbé képesek voltak még a Chiang-félékből is kicsikarni a szükséges minimumot. A koreográfia stílusa még nem olyan kiforrott, amilyen a hetvenes évek közepétől készülő filmekben (főleg Lau Kar Leung lesz majd híres a valós shaolin stílusokra alapozó koreográfiákkal teleszórt filmjeiről), ez még csak un. basher, ami azt jelenti, hogy mindenki lóbálja a kezét-lábát, aztán vagy eltalál valakit, vagy nem (na jó, ez azért túlzás, de a későbbi, mérnöki precizitással kivitelezett harcoknak ezek még csak előhírnökei.)
Még csak nem is egy túl jó film, de a cél szentesíti az eszközt: miután Bruce Lee Siu Lung hosszú éveken keresztül sikertelenül próbált Hollywoodban utat törni magának, első hongkongi mozija ez a kivitelezésében nem különösebben kirívó, alacsony költségvetésű kungfu-krimi volt, amely Ázsia szerte gigantikus sikert aratott. A film jelentősége a harcművészeti filmek szempontjából felbecsülhetetlen, hatása pedig a mai napig érezhető.
Cheng Chao-An (Lee) a rizsföldek rojtozta mélyvidékről érkezik Thaiföldre, a rokonaihoz. Rövid időn belül munkát kap egy jéggyártó üzemben, ahol nem tudja nem észrevenni, hogy a vezetőség először heroint, majd az okoskodó kollégákat „teszi hidegre”. SZOLIDARITÁS!, tűzik zászlajukra az elnyomott thai jegesek, és kezdődhet a kungfu…
Ez Lee legkevésbé átgondolt filmje. A történet első harmadában hagyja, hogy mindenki őbelé törölje a lábát, ugyanis megesküdött, hogy kivételes harcművészeti képességeit nem használja mások fejének széjjelrúgására. A sztori eképpen szeretne lendületet venni, izgalmat gerjeszteni, feleslegesen: mikor Lee végre megbucskáztatja az ellent, teljes ugyan az orgazmus, ám a dolog ugyanolyan hatásos lett volna negyed órával korábban. A harci koreográfia kissé darabos, és még messze nem olyan kiforrott, mint Lee következő filmjeiben, hogy a Shaw Brothers stúdióiban ekkoriban kidolgozott szenzációs bunyójelenetekről már ne is beszéljek: Lee filmjei sosem a koreográfiájukkal, hanem a főhős karizmájával és intenzitásával tűntek ki, de pl. egy Lau Kar Leung mérnöki precizitással megtervezett csatáinak a nyomába sem érnek. Persze Lee eleve nem volt az ornamentikus koreográfia híve, ő látványt és realizmust akart ötvözni, és a cél a Big Boss csatái láttán egyértelmű. Ami a filmes tombolás kedvelőinek méginkább kedvére tehet, hogy az összecsapások néha öncélú módon kegyetlenek.
Ha már a Shaw Brothers szóba került: a Big Boss elkészültét megelőző évben sokáig tárgyaltak Lee-vel, le akartak vele szerződni, de az Amerikából hazatérő színész a szánalmas ajánlatokat sorra visszautasította, és inkább az akkor induló Golden Harvestnél írt alá. Raymond Chow élete nagy szerencséjét köszönheti a Shaw Brothers kapzsiságának, a Lee filmek világhódító sikere a Golden Harvestet a hetvenes évek legerősebb stúdiójává tette, amely később olyan sztárok, mint Jackie Chan és Sammo Hung törzshelye lett.
Annak ellenére, hogy a Big Boss Lee egyértelműen leggyengébb munkája, a harcművészeti műfaj klasszikusa és épp a megfelelő bevezető Sziu Lung (a Kis Sárkány) filmjeibe. Lehet hogy a költségvetés pofátlanul alacsony; előfordul, hogy a sztori leül, sőt, sokszor unalmas – ettől függetlenül ez az a film, amelyik útjára indította Bruce Lee karrierjét, és az évtized világzabáló kungfuhullámát is berobbantotta (a Shaw Bros Five Fingers of Death (alternatív címe Chinese Boxer) című produkciójával kéz a kézben.)
A hivatalos neve szerkesztőségi ülés lenne, de ahhoz nekünk hivatalos szerkesztőségnek kellene lennünk, ha viszont az lennénk, szégyenemben máglyán áldoznám fel nőnemű kollégáinkat... Úgyhogy olvasók, december 8-án kedden este 7-től aki akar jöjjön a Trombitás Gösserezőbe a Moszkva téren. Uff, én beszéltem.
Az Empire koncepciója nem egészen világos, tematikus szempontból nehéz lenne egy kalap alá venni a megidézett filmeket, amelyek sztárjai újra régi szerepeikbe bújnak egy fotó erejéig (és főleg coolság szempontjából hibádzik némelyik: bénagyerek Tom Cruise-ot meg a szuperszar Különvéleményt nehogy már Nicholsonnal egy napon említsük...) Na mindegy, van köztük azért pár jól sikerült, ezeket láthatjátok alább, a többit meg az Empire honlapján csekkolhatjátok le. Kezdjük természetesen a legjobbal... :D
Bár a Shaw Brothers csak a nyolcvanas évek derekán hagyott fel a filmgyártással (akkor sem teljesen), már a hetvenes évek közepétől megvoltak a maguk problémái. Kb. ugyanaz volt velük is a helyzet, mint az európai kultuszmozik emblematikus gyártójával, az angol Hammer Filmsszel: a hippikorszak beindultával, a youth culture világhódítása nyomán mintha elveszítették volna azon érzéküket, amellyel a trendeket felismerik. Halálosan komoly filmeket forgattak akkoriban, a közönség azonban már messze nem szerette volna ennyire komolyan venni a mozis meséket.
A konkurens Golden Harvest viszont hallgatott az idők szavára, és a hatalmas sikerű Részeges karatemester után literszám zúdította a melót Jackie Chan nyakába. Ő sosem tisztelte különösebben a tradicionális stílusok filmre vitelének szándékát (ez nem feltétlenül negatívum), - az olyan koreográfus-zseniktől eltérően, mint pl. Lau Kar Leung -, és legfőbb célja a publikum megnevettetése volt. Ebben a filmjében sem a hagyományok tisztelete hajtja.
A sztori fordulatos, de nem különösebben eredeti, főleg azok számára nem, akik már kellő mennyiségű kungfu-filmet láttak: a Csing zsarnokság ellen szövetkező Ming ellenállók klánját elpusztítják a császár katonái, élükön a hatalmas harci jártassággal rendelkező Yin tábornokkal. A klán feje, az öreg Chin túléli a támadást, és bujkálni kénytelen. Unokája, a nehézfejű Lung (Jackie Chan) nem bír a fenekén megmaradni (a sajátján, nem az öregapjáén), és ugyanazt a nevet adja harcművészeti iskolájának, ahogyan a klánt hívták egykor. Ezzel magára vonja a Csing katonák figyelmét, és rajtaütésükkor Yin meggyilkolja Chin-t.
A bűntudattól félőrült Lungot csak a klán másik túlélője, a Nyolclábú Egyszarvúként ismert veterán harcos (sok érdekes névvel találkozhatunk kungfufilmes utazásaink során, de ez még köztük is elviszi a pálmát) tudja lebeszélni arról, hogy meggondolatlan támadást hajtson végre a Csing katonák ellen. Helyette elkezdi kiképezni az „érzelmi kungfura”, egy olyan stílusra, amely Jackie Chan pihent agyából pattant ki (a részeges stílustól eltérően, amely valóban létezik.) A stílus lényege, hogy a különböző érzelmi rohamokkal összeegyeztethető mimikát használja harcra, és ezek váltakoztatásával zavarja össze az ellenfeleket. Persze az egész teljesen komolyanvehetetlen, és pontosan ez is volt Chan célja vele.
A Fearless Hyena Chan legelső rendezése, és mint ilyen, egyáltalán nem sikerült rosszul. Sok olyan motívumot és megoldást itt próbál ki először, amelyeket majd a későbbi filmjeiben tökéletesít. A harci jelenetek látványosan koreografáltak, de néha túl hosszúak, a poénok viszont valamivel jobbak, mint az ebben az az ebben időszakban született kungfu-komédiáktól elvárható. Ez volt Jackie utolsó, a hírhedt Lo Wei producerrel együttműködésben készített filmje. A Fearless Hyena 2 forgatásának felénél Jackie otthagyta a produkciót, ezután Lo Wei vérdíjat tűzött ki a fejére, és Jackie egy időre kénytelen volt Tajvanra költözni a triádok elől.
Melyik régi ismerősödbe mártanál bicskát? - ezt a dilemmát boncolgatja ez az új magyar kisjátékfilm. A készítők megkértek, tolmácsoljam: kiváncsiak a véleményetekre, a kommentekben apró részletekig menő módon fejtsétek ki, mit gondoltok a filmről.
Az Executioners from Shaolin (nemsokára nálunk is kijön dvd-n) a klasszikus Men from the Monastery folytatása, azzal a különbséggel, hogy azt Chang Cheh rendezte, ezt meg Lau Kar Leung. A mandzsu hódítók felégetik a Shaolin templomot, a túlélő szerzetesek és ming ellenállók csapatostul menekülnek belőle, már ha sikerül kicseleznük a csing csapatok támadását. Hung Sze Kvan szerepét tobábbra is Chen Kuan Tai alakítja, oldalán pedig olyan korabeli sztárok játszanak, mint Lo Lieh, Wang Yu és Lily Li, Gordon Lau Kar Fei comeo-járól már nem is beszélve, bár ő még 1977-ban nem akkorra sztár, hogy túlélje az első negyedórát (haláljelenete nagyszerű grand guignol.)
A csing csapatokat az áruló szerzetes, Pai Mei (Lo Lieh) vezeti, Fehér Szemöldök, a mára kungfu archetípussá lett gonosz mester, akinek figuráját Tarantino is átvette a Kill Billbe. Játszi könnyedséggel végez a kolostor apátjával, Chi Sannal, aki tanítványainak kiszabadítására indul. Hung Sze Kvant és társait, köztünk a Gordon Lau által alakított Tongot a csingek csapdába csalják, és majd mindegyiküket lemészárolják. Hung csak hajszál híján menekül meg. A Jangce-folyón le-fel utazó Vörös Hajókon, a vándorartisták között talál menedéket, és itt ismerkedik meg Ying Chunnal (Lily Li), az enyhén szólva vad lánnyal, aki kifejlesztette a saját daru-kungfu stílusát. Hung mintegy előjátékként összeméri vele a saját tigris-stílusát – nemsokára pedig már ott állnak az anyakönyvvezető, vagy legalább is a tizennyolcadik századi, ottani megfelelője előtt…
Pai Mei emberei azonban nyomukra akadnak, és a párnak menekülnie kell. Egy isten háta mögötti tanyán találnak menedéket, ahol Ying Chun megszüli gyermeküket, Wen Dinget (Wong Yu). Az asszony a kisfiút szeretné a daru-stílusra kiképezni, de Hung Sze Kvan ezt megtiltja neki, ugyanis nem tartja sokra a nő által kifejlesztett technikát. Ying ennek ellenére titokban tanítani kezdi Wen Dinget, aki így egyszerre tanulja ki a szülei különböző harci stílusait, és önmagában azokat egyesítve kifejleszt egy saját technikát, amely akkor jön leginkább kapóra, mikor apja sorozatban próbál sikertelenül végezni Pai Meijel. A legyőzhetetlennek tűnő gonosz szerzetes nemcsak fantasztikus kungfu-tudással rendelkezik, de sebezhetetlennek is tűnik; egyetlen gyenge pontja van, a lába között…
Az Executioners from Shaolin nem igazán nevezhető bosszúfilmnek, ugyanis Lau Kar Leung inkább a családtagok közötti kapcsolatokra (illetve apa és fia közt ezen kapcsolatok hiányára) koncentrál. Hung Sze Kvan lényét annyira megszállja a Pui Mei iránt érzett gyűlölete, hogy elhanyagolja a fiát, és a férfi csak a fináléban – már későn – mutatja ki igazi érzelmeit. Szappanopera, kungfu-melodráma és kalandfilm keveredik itt, kitűnő példájaként Lau Kar Leung a műfaj megújítására tett kísérletei egyikének.
A családtagok kapcsolatának e mély kibontása ellenére mégis Pui Mei figurája marad meg leginkább a néző emlékezetében, ugyanis Lo Lieh a testet öltött opportunista gonoszság tökéletes példájaként alakítja a renegát szerzetest. Wong Yu Wen Ding szerepében már korántsem ennyire karizmatikus, neki mindig jobban álltak a wuxiák, mint a kungfu-filmek. Lau Kar Leung rendezése sem annyira biztos kezű, mint remekművei esetében (Eight Diagram Pole Fighter, 36th Chamber of Shaolin): a tempó akadozik, és a forgatókönyv struktúrája sem a legszerencsésebb, ám a film szórakoztató erejét túlságosan ez sem csökkenti.
Jim Thompson remekművét, úgy néz ki, végre sikerült épkézláb mód filmre vinni. Vigyázat, ez egy hosszú, un. promo trailer, ami a potenciális forgalmazóknak készült - szinte az egész filmet elmeséli.
Mark Millar az angolszász képregényipar egyik legvitatottabb figurája, egyben az egyik legsikeresebb is. A történeteit általában az akció epikussága és a tartalmi, műfaji dekonstrukció tartja egyben, bár utóbbi miatt utálják is őt szép számmal. Őszintén szólva én magam sem vagyok oda az általa propagált cinikus világnézetért (Grant Morrison nyilakozta nemrégiben, hogy a posztmodernnek leáldozott, és ideje lenne a konstrukcióval, és nem a dekonstrukcióval foglalkoznunk...) A Wanted után újabb agyszüleményét, ezúttal a Kick Ass-t filmesítették meg, a rendező szerencsére a nagyon tehetséges Matthew Vaughn (Csillagpor), úgyhogy a dolog akár még jól is elsülhet... Előzetes a "tovább" után.
Az Up in the Air több bennfentes kollégám szerint az év legkitűnőbb filmje, és Clooney, ha jó, akkor nagyon jó. Az előzetes alapján nagyon kíváncsi lettem erre a mozira, annak ellenére, hogy a leírhatatlanul szörnyűséges Juno rendezője csinálta. A Clash of the Titans meg olyannak tűnik, amilyen film egy szandáleposz modern remake-je lehet. Agyalágyult, CGI-teli, látványos. Az előzetes dallamosmetál aláfestése ráadás plusz.
Sajtóanyag. 2009 november 13-17, Toldi mozi. A rövidfilmnek fesztivál kell, amiből minél több van, annál jobb. A november 13-a és 17-e között a Toldi moziban megrendezésre kerülő EuShorts filmfesztivál ötven darab populáris, a nemzetközi filmfesztiválokon már bizonyított filmet mutat be Európa 19 országából, nagyvásznon, sok ember előtt.
Mivel sokan sokfélét szeretünk, arra törekedtünk, hogy a lehető legváltozatosabb rövid kalandokat nyújtsuk: bemutatunk transzplantációs rockoperát (Szívdobbanás - Hjartslag), bekukkanthatunk egy apácazárda gonosz titkaiba (Lulu nővér - Sister Lulu), átélhetjük, milyen lehet 91cm-re önmagunktól élni az életünket (Skhizein), vagy végigzongorázhatunk egy bimbódzó szerelem ürügyén a filmművészet műfajain (1 fiú - 1 lány - Boy Meets Girl). A vetített filmek között lesz az Oscar-díjas Játékország (Toyland), a Berlinalén díjat nyert Az új fiú (New Boy) is. És ha már élménymegosztás és filmkommunizmus, akkor ne feledjük el a felelősöket sem: a fesztivál ideje alatt itt lesz többek közt Reto Caffi, az Oscar-díjra jelölt A vonal mentén (Auf der Strecke) rendezője, James Lees, a Kérj bocsánatot (Apologie Line) alkotója, valamint az Elizabeth Marre - Olivier Pont rendezőpáros, akiknek Manon az aszfalton (Manon sur le bitume) című rövidjét ugyancsak jelölte idén az Akadémia.
A fesztivál november 13-án, pénteken 20 órakor dobbant, a nyitóvetítést egy egész blokknyi rövid horror, valamint a Lamantinok DJ szettje zárja.
November 14-én, szombaton a Hammer of Gods és a kaliforniai Six Organs of Admittance fog fellépni a Toldi mozi nagytermében.
Shaw-zok tovább! Jövő héten már pár Golden Harvest és independent is várható.
Hongkong Godfather (1985) **** rendezte: Wang Lung Lei
Egyike azoknak a Shaw Brothers filmeknek, amelyeket a Celestial nem hozott ki DVD-n. Újramaszterelt, legális megjelenése egyelőre bizonytalan. Addig is marad nekünk a vhs.
Tipikus, decens tempóval rendelkező, a nyolcvanas évek közepén készült triádfilm (benne egy két szuperhülye fordulattal) lenne, ám kb. feletájon olyan tombolássá változik, amilyen még a hongkongi mozi történetében is párját ritkítja. A nagyfőnököt alakító Sek Gin háza ellen indított támadás már eleve frenetikus (a film itt átlép egy tabut, nem árulom el mit, lásd meg magad, mindenesetre a hozzám hasonló beteglelkűek iskoláslány módjára fognak vihogni), de az igazi cseresznye a tortán a finálé, amely... nos, valószinűleg benne van minden idők 5 legvadabb, legőrültebb filmes befejezése között. Három csávó, akiknek semmi vesztenivalójuk, száz késekkel és bárdokkal felfegyverzett triád ellen. Proto-heroic bloodshed a legjobb fajtából.
Killer Constable (1980) ***** rendezte: Kuai Chi Hung
Az egyébként exploitationfilmes Hung belegyepálja az expó szokásos, sietős intenzitását ezitten wuxiába (az extrém vérbőségről már nem is beszélve). Filmje ráadásul vizuális szempontból sem hajaz a megszokott Shaw wuxiákra, több a külsős jelenet, a beállításai érdekesebbek - Hung kísérletező kedvű rendező, eleve a műfajhoz való hozzáállása eltér az elvárhatótól, szerencsére. A figuráira ez nemkülönben jellemző.
Nagyszerű film, kisebb hibákkal (a kövér comic relief, pl.) A Killer Constable alapjában sötét, már-már apokaliptikus set piece-ek sorozata, de fantasztikus csúcspontok ezek, és Hungnak sikerül őket egy remek történetté összefűznie. Bár a film szinte száz százalékban akció, mégsem érezzük, hogy hiányozna az expozíció, hiszen Hung az akció segítségével mesél. Az Intimate Confessions of a Chinese Concubine és a Sword of Swords mellett a legjobb Shaw wuxia.
Mercenaries from Hong Kong (1983) *** rendezte: Wong Jing
A Piszkos tizenkettő és a Mad Mission keverékének Wong Jing verziója, főszerepben egy karrierjét pánikszerűen a helyes irányba terelni igyekvő Ti Lunggal.
Big Bad Sis (1976) ***** rendezte: Sun Chung
Őrült mód robogó hetvenes évekbeli urbánus exploitation, rengeteg akcióval, vérrel és szexszel - a kedvenc fajta filmem. Chen Ping szokás szerint tökéletes a kőkemény szupercsaj szerepében, aki tisztességes útra szeretne térni. Sun Chung rendezése csúcs, mint általában. A finálé az a fajta kegyetlen, kaotikus erőszakrobbanás, amilyenhez igazán csak a hongkongi filmesek értenek. A japán lányexploitation-filmekhez képest (pl. a Sukeban-sorozat) a történet nem epizodikus, van összefogó dramaturgiája, sőt, még a mellékszálak is ugyesen lesznek eldolgozva. És Siu Yam Yam a legaranyosabb csaj, aki valaha Shaw-filmben feltűnt.
Az év eddigi legjobb játéka a Warhammer 40000 Dawn of War 2 volt (a Modern Warfare 2-t és a Dragon Age-et egyelőre nem próbáltam ki, de már csak órák kérdése.) Az egyetlen bajom vele az volt, hogy cseppet rajzfilmesre sikeredett, a Warhammertől több szikárságot, keménységet, morcosságot várna az ember, és úgy néz ki, a játékhoz készítette első kiegészítő ezeket a hibákat ki fogja köszörülni.
Harcművészeti-filmes ámokfutásom folytatódik - kattints a "kungfu kedd" címkére a korábbi epizódok megtekintéséhez! Egyelőre még mindig a Shaw Brothers táján sertepertélek, de idővel Golden Harvesték felé is elzarándokolunk majd, sőt, később szó esik japán, thaiföldi, maláj és egyéb szuperprodukciókról is. Old school is good school!
TALE OF A EUNUCH (1983) ** rendezte: Hua Shan
Aú. Valószinűleg azok, akik nem rajongói Louis Cha (Jin Yong) munkásságának, még két csillagot sem adnának erre a filmre, én azonban olyannyira kedvelem a film alapjául szolgáló regényt, a Duke Of Mount Deert, és a könyv főhősét, Wai Siu Bót, hogy még ezt a renyhe adaptációt sem tudom teljesen leírni.
Az általam látott legkevésbé koherens ázsiai film a Three Swordsmen (1994) című újhullámos wuxia, de a Tale of a Eunuch már-már letaszítja kétes illatú trónjáról. El nem tudom képzelni, hogy olyanok, akik nem olvasták a regényt, követni tudnák a film sztoriját. Hua Shan egész fejezetekkel végez percek alatt. Wai Siu Bo egy éleseszű, bár sunyi opportunista - Wong Yu (nem Wang Yu!) alakításában azonban alig több egy bunkónál. A Duke of Mount Deer Louis Cha legviccesebb regénye, de ez az 1983-as film túlzásba viszi a poénkodást, ráadásul a gyenge poénkodást, néha az az ember érzése, hogy valami harmatgyenge Wong Jing-filmet néz (persze eme érvelésemnek némileg elveszi az élét, hogy a legjobb Duke of Mount Deer-adaptációnak éppen Wong Jing volt a producere - a 2000-es tévésorozatról beszélek, amelyben Dicky Cheung fantasztikus beleérzéssel adta Wai Siu Bót.)
ROVING SWORDSMAN * (1983) rendezte: Chu Yuan
Tíz perc után már gőze nincs az embernek, miről szól ez a Gu Long-adaptáció. Chu Yuan futószalagon gyártotta a bestsellerszerző regényeinek filmváltozatait, és több-kevésbé mind zavaros, de ez a csúcs. Még talán érthetetlenebb, mint az a bizonyos Three Swordsmen.
JUDGEMENT OF AN ASSASSIN (1977) **** rendezte: Sun Chung
Kiváló, követhető(!) történettel rendelkező wuxia. Sun Chung a Shaw Bros legjobb rendezője volt, remek érzékkel a narratív koherencia irányába, ráadásul a filmjeiben a harci jelenetek mindegyike intenzív, tele remek beállításokkal. Chung mindíg többet akart adni a nézőnek egy szimpla kalandsztorinál.
Az össze karakter érdekes - David Chiang először képes hihetően eljátszani azt a fajta wuxia archetípust, amelybe Chang Cheh filmjei korábban belekényszerítették. Ku Feng a Bak Mei-figurát csípőből hozza, bár ez a Bak Mei nem intrikus, sőt egyedül ő látja át a klánok harca mögött húzódó összeesküvést és ő képes fellépni ellene. Néha azt hiszem, elég Ku Fenges filmet láttam egy életre, és akkor előáll egy olyan alakítással, amely után még több Ku Fenget néznék!
THE PROUD YOUTH (1978) **** rendezte: Sun Chung
És akkor még egy kitűnő wuxia! Louis Cha Xiao Ao Jiang Hu című klasszikusát X alkalommal feldolgozták (a leghíresebb a Tsui Hark-féle verzió), ezt Sun Chung rendezte és Wong Yu alakítja Linghu Chongot, méghozzá meggyőzően. A történet kezdetben cseppet zavaros, főleg azoknak akik nem ismerik a regényt, de gyorsan "kitisztul". Chung rendezése szokás szerint első osztályú, az operatőri munka gyönyörű, Tang Chia akciójelenetei pedig fantasztikusak. Egyedül azért nem adok neki öt csillagot, mivel, a regény szerkezetéből adódóan, hiszen először folytatásos formában, újságban jelent meg, a film is kissé epizódikus. Ennek ellenére, a maga sűrített dramaturgiájával remekül visszaadja a gigantikus hosszúságú könyv esszenciáját.
KUNG FU INSTRUCTOR (1979) **** rendezte: Sun Chung
Sun Chung nem tudott rossz filmet csinálni. Dinamikus rendezés, szép kompozíciók, ütős akció, és mindennek tetejébe Ti lung egyik legjobb alakítása emlékezetes filmet eredményez. Egyetlen gyengéje a forgatókönyv, bár Ni Kuang, ez az emberi írógép mint mindíg, most is igyekszik több helyen kicsavarni a formulát.
Ti Lung ekkoriban ért ha nem is a karrierje csúcsára, de hetvenes évek végi szerepeiben adta tehetsége legtöbbjét. Már nem az a pretty boy volt, aki Chang Cheh filmjeiben, itt már férfi, akinek senki nem állhat az útjába, aki képes egyetlen karcolás nélkül átgázolni egy téglából épített szarodán.
Sokan elhullottak. Voltak, akik az éhezéstől, voltak, akik a hidegtől, és voltak, akik egyszerűen nem bírták tovább, hogy ne fürödjenek. De az acélkemények, azok, akiknek még az ereiben is slashervér folyik, nem adták fel, mert tudták, hogy nem adhatják fel. Ők azok, akik kiérdemelték a többi, tévét és monitort bámuló, csipszet ropogtató, ragacsoskezű geekz tiszteletét - ők a 2009-es Halloween Horror Cselendzs nyertesei: Tepes, Dr. No, RoFa és elsősorban a geekek geekje, a nördök nördje, Phobic23! Mester...
Halloween speciál! A stúdióban Berzerker, Trillian és jómagam. Témáink: a tonnányi aktuális horrordvd-megjelenés és a Blair Witch Project (Ideglelés) tizedik évfordulója. A műsor az első file 14. percében kezdődik.
És persze ne feledkezzetek meg Elő-Halloweenes dupla vetítésünkről a Toldiban (lásd a plakátot itt jobbra), szintén október 30-án, pénteken, 21-órától (október 30-án inkább ide gyertek! ;). Szex, erőszak, jókedély!
A Tranzit Art Café filmklubjának programja - a belépés ingyenes!
Ha Santito és Olorin péntekenként saját cikksorozattal jelentkezhet kedvenc témájában (elárulom, a képregényekről van szó), akkor én miért nem? Főleg azért érdekes ez a felvetés, mivel én vagyok a főszerkesztő. Szóval úgy döntöttem, megengedek magamnak egy külön bejáratú rovatot, ez lesz a Kungfu kedd, amely harcművészeti filmek villámkritikáit zúdítja majd rátok (az első részt lásd itt.)
The Vengeful Beauty (1978) *** rendezte: Ho Meng Hua
Többet vártam. Sokkal többet - főleg mivel a külföldi kritikák mindenféle vérontást és sleaze-t emlegettek. A Vengeful Beauty alacsony költségvetésű, akciódús folytatása a Shaw Brothers Flying Guillotine-filmjeinek. A koreográfia gyenge, ám szerencsére sok benne a megdöbbenésre okot adó jelenet (nem emlékszem olyan másik harcművészeti filmre, amelyben a hősnő a véres bugyiját mosná a patakban azután, hogy elvetélt). Ettől függetlenül a film messze nem olyan intenzív mint azt egyesek ígérték, bár már megvan benne a közelgő Category III ígérete.
The Sword of Swords (1968) ***** rendezte: Cheng Kang
Majdnem a legjobb Shaw Brothers wuxia. Cheng Kang, Ching Siu Tung apukája mesteri akciókoreográfus, a harcok vannak annyira véresek, sőt, szadista-mód kegyetlenek, mint Chang Cheh filmjeiben (ami szenvedést Wang Yunak ebben a filmben ki kell állnia, az felér akármelyik japán S/M videóval), de a rendezés nem olyan pongyola, mint Chang Cheh akkoriban készült munkáiban, és a figurák is kidolgozottabbak. Kedvencem a főgonosz, Tien Feng, ez a fantasztikus szinész, aki itt egy rendkívül intelligens és elvetemült alakot játszik. Bár az Intimate Confessions of a Chinese Concubine még mindig a kedvenc Shaw wuxiám, a The Sword of Swords nem sokkal marad el mögötte.
Martial Club (1981) **** rendezte: Lau Kar Leung
Az első fél óra kissé bárgyú, az ifjú Wong Fei Hung (Gordon Liu) és a haverja egyik gyerekes csínyt követi el a másik után, köztük egy olyat is, amellyel magukra haragítják a rivális harcművészeti iskola tulajdonosát. Ám amint ennek a fárasztó expozíciónak vége, a történet egyrészt az egyik legkomplexebb, harcművészetről és harci etikáról, másrészt a haragtartás miazmikus, mérgező voltáról szóló filmmé fejlődik. A Martial Club tele lélegzetelállító csúcspontokkal - a fantasztikusan megkoreografált tömegverekedés a Pekingi Operában kidolgozottságával már-már letaszítja trónjáról az Eight Diagram Pole Fighter fináléját. És ki hitte volna, hogy Wang Lung Wei cool is tud lenni? A klasszikus bunyó közte és Gordon Liu közt a sikátorban tökéletes. Hiába na: rendezte Lau Kar Leung.
Lady Assassin (1983) **** rendezte: Liu Jun Guk
Remek wuxia. Ez már a hongkongi new wave időszámításába tartozik, stílusa és koreográfiája az akkori hektikás wuxiáknak felel meg - az akciójelenetek nagyon fel vannak gyorsítva, de érdekes módon ez nem zavaró, hanem éppenséggel növeli a film intenzitását. Sok benne a drótozás (elkészülésének éve ezt adja), a sztori pedig rendkívül komplex, tele politikai intrikával. A szereplőgárdában megtaláljuk az ifjú Mok Siu Chungot, Ku Fenget (természetesen) és Norman Tsuit.
Egy kicsivel több tökösséggel, a fojtogató belterjességet magáról lerázva, életrevaló producerekkel és a nemzetközi nézősereg igényei iránti, cseppnyivel több érzékkel tarthatna a magyar film is ugyanitt. Rohadjak meg, ha az év legszórakoztatóbb filmjének nem ez látszik... és ez egy orosz film. Bekmambetov is back.
Yuen Woo Ping rendezi, Michelle Yeaoh és Vincent Zhao a főszereplők - mondanám, hogy talán sok a jóból, de ilyen nincs. Íme Yuen szifu új filmje - reméltem, hogy az Iron Monkey 2 után megint rendez, hiszen egy ekkora hibát ki kell köszörülni. A történet Su Qi Erről, "Koldus So"-ról, a Koldus klán legendás királyáról szól, akinek életét korábban már sokan feldolgozták, köztük Stephen Chow is, sőt, Su Qi Ert a Részeges mester-filmekben éppen Yuen Woo Ping apja, Yuen Siu Tin alakította.
Nem emlékszem, hogy idén bármelyik filmen jobban szórakoztam volna, mint miközben az Orphant néztem - efféle grand guignol, groteszkbe hajló, véres-rosszindulatú, mégis sötéten humoros horrorfilmet mostanában már csak nagyon ritkán készítenek az amerikaiak.
Eredetiség az mondjuk nem sok van benne. Kate (Vera Farmiga) a harmadik gyerekével terhes, de ezt elveszíti. Anyai érzéseinek mintegy tokot keresve - mert annyi van neki, hogy a két korábbi kölöknek túl sok! - férjével (Peter Sarsgaard) örökbe fogadnak egy korához képest rendkívül érettnek mondható árvát, Esthert (Isabelle Fuhrman). Okos, művelt kislány, akinek kedvenc hobbija a festés. Egyetlen különcsége, hogy a csuklóira és a nyakára kötött lányos szalagokat nem hajlandó sosem levenni. Istenem, van ilyen... én sem megyek soha fürödni, hacsak legalább hárman nem néznek közben.
Idővel persze halmozódni látszanak a huncutságok arrafelé, amerre Esther jár: osztálytársa lezuhan a mászókáról, az apácának, aki tanúja volt örökbefogadásának, valaki péppé kalapálja a fejét, illetve mostohatestvéreit is egyre több "véletlen" baleset éri... Lehet, hogy az ártatlan külső mögött határtalan sötétség tátong? Létezik, hogy a kedves házaspár valami nagyon-nagyon-nagyon furcsát fogadott örökbe? És előfordulhat, hogy áldás az abortusz?
A "hirtelen-lett-egy-gyerekem-de-hibás-és-most-visszaváltanám" horrorista alműfajnak számos példánya létezik, kezdve a klasszikus Bad Seeddel (1956), általhajtva az Ómenen (1976), és beleütközve Joseph Ruben Good Sonjába (1993), amelyben Frodó és Hómalón gyepálta egymást. De mondom, ezek csak kiragadott példák, van ilyesmiből egy rakás. A rohadt kiskölkök ijesztőek, mindig is mondtam. Ám nem tagadhatom, az összes közül az Orphant élveztem a legjobban (na jó, az Ómennel együtt lohol, fej fej mellett.) Hideg konzekvenciájában egyébként leginkább Dennis Dimster 1992-es Mikey-jára hasonlít, amelyben szintén egy pöttöm pszichopata szedte áldozatait.
Az Orphanban megvan az a fekete, kegyetlen lendület, ami kiveszett a mainstream horrorfilmből: néha nagyon is tabuszélen sétafikál (át nem lépi őket, annyira azért nem bátor), a vérontást meg jókedvvel műveli. Nem cinikus, száraz és komputeren kiszámított, mint a trágya Fűrész-filmek vagy a mostanában ránk zúdított istentelen, futószalagon gyártott horror-remake-ek. Kedvvel fetreng ugyan a műfaji klisékben, de jópárat kifordít, sőt túlhúz: a film csavarja az egészet átlódítja grand guignolba, néhány másodpercig szóhoz sem fogsz jutni, "ne neeeeem, ennyire nem eshetnek túlzásba, ezt a faszságot...", de aztán magadhoz térsz, és rájössz, hogy nagyon is passzol a film vágtató agyamentségéhez.
A rendező, Jaume Collet-Serra 2005-ös Viasztestek című munkája sem volt rossz, az Orphan meg már egyenesen kiváló. Remélem a csávó megmarad horroristának. És továbbra is játszatja a Vera Farmigát. A csaj arcát órákig tudnám bámulni - nem egy kimondott szépség, de egy ilyen arc ezerszer izgalmasabb, mint a szőke tucatszilikon-picsák bármelyikéé.
Chas. Balun méltán legendásnak nevezhető, bár rövid életű horrormagazinja, a Deep Red először fanzine formátumban látott napvilágot, és ennek a műfajtörténeti mérföldkőnek a scannelt változatát tölthetitek le ezen a linken (vagy a képre kattintva), szeretettel. A Deep Red a nyolcvanas évek amerikai horrorboomjának csúcsán, 1986-ban jött ki. Főszerkesztője, Balun egy olyan cikkírási stílussal próbálkozott, amely egyesíti magában a humort és a személyességet a szaktudással - és amely stílust jómagam is továbbvinni próbálok. A Deep Red az akkoriban sajnálatos módon már túlságosan kommercializálódni kezdő Fangoria mellett a legjelentősebb műfaji publikáció volt, és a mai napig a legjobb, Amerikában valaha megjelent horrormagazin.
Romero 1973-as klasszikusa újrájának ez a friss trailere egészen hangulatos filmet ígér - mondom ezt szégyenkezve, mert ezektől a kibaszott remake-ektől már herótom van.
.jpg)
