Vegyétek úgy, hogy most írásban ordítottam egyet... Tsui Hark visszatér a wuxiához, ráadásul egy Dee detektív-történet a jelek szerint fantasztikus vizualitású adaptációjával!, amely talán feléleszti a hetvenes évekig virágzó krimiwuxiák (pl. Gu Long-adaptációk) tradícióját. Dee detektív, eredeti nevén Di Ren Jie egy Tang dinasztiabeli igazságügyi hivatalnok volt, akinek ítélőképességéhez és nyomozati szaktudásához legendák illetve detektívhistóriák kötődnek. Ő volt a késő-ókori, kínai Sherlock Holmes. Nyugaton a Robert Van Gulik holland diplomata által lefordított Celebrated Cases of Judge Dee és a később Gulik által szerzett Dee-regények tették népszerűvé (utóbbiak közül kettő jelent meg magyarul: A kínai haranggyilkosság esete és a Gyilkosság Kantonban.) A filmet szeptember 9-én mutatják be Kínában.
Ahhoz képest, hogyaz első részsztorija és a folytatásé között tizenhárom év telik el, Ip Man (Donnie Yen) és a felesége (Lynn Xiong) semmit nem öregszenek. Ez csak az első megemészteni való azok számára, akiknek túlságosan fontos egy film valósághűsége. Persze aki egy hongkongi kungfufilmre efféle motyóval ül be, az meg is érdemli.
Ip Man kénytelen elhagyni Fushant, és családjával Hongkongba költözik. Egy bérház lapos tetején nyitja meg az iskoláját (manapság egy bankárnak is nehezére esne kifizetni egy ilyen hongkongi ingatlant. Location, location, location!) Eleinte kenyérre is alig van pénzük, nem jön senki tanítványnak, aztán beállít hozzájuk Wong Leung (Huang Xiaoming), aki úgy néz ki mint Bruce Lee, úgy is viselkedik mint Bruce Lee, de mégsem Bruce Lee. Ip Man ad az arrogáns suhanc szájára, aki ettől fogva persze tisztelni kezdi, és a haverjait is becsábítja a kungfuiskolába. Az intézmény már épp kezdene felfutni, amikor a tanítványok összekülönböznek a konkurrens Hung Gar-iskola nebulóival, és kész a kálvária, Ip Man pedig kénytelen tudásáról számot adni Hongkong kungfumestereinek tanácsa előtt, amelynek élén maga Sammo Hung áll...
Semmi eredetiség. A motívumok és újfajta megoldások teljes hiánya. Az összes gwajló aljas mocsok rasszista szemétláda, ráadásul szokás szerint tehetségtelen, fröcsögős-túlspilázós marhák alakítják őket. És mégis, ez az istenverte film működik. Mert.
Az első rész egy elegáns, kissé unalmas történelmi melodráma volt, ami a kungfutradíció tiszteletéről szólt. A Ip Man 2 viszont már egy vérbeli kungfufilm, minimális számú üresjárattal. Váratlan fordulatokra ugyan senki ne számítson láttán, de amit vállal, azt maradéktalanul teljesíti. És éppen ezért nem zavaróak a klisék, amelyek kungfufilm-elődök százaiból köszönnek vissza: hogy Ip Mannak ki kell harcolnia az iskolája presztízsét az új városban, hogy legnagyobb kínai riválisa a tudása láttán lassan a barátja lesz, vagy az üzenet, hogy az ellenséget nem a csungkók, hanem a gwajlók, a barbár idegenek között kell keresni. Az első filmben a japánok, ebben az angolok a féreg, amely Kína testén rág (a brit főgonoszokat olyan erővel játssza pár, kizárólag ordítani képes kutyaütő, hogy egy idő után, az alakítások cikisége érzetének elillantával mi is maradéktalanul gyűlölni kezdjük őket.)
Sammo Hung koreográfiája káprázatos, valódi kontaktosként hat, ellentétben az első részével. Ebben is van drótozás rendesen, de nem zavaró mennyiségben. Jobb a harcjelenetek tempója, lefolyásuk simább, ütősebb, látványosabb. Donnie Yen a főszerepben továbbra is szimpatikusan sztoikus, de a film igazi sztárja (természetesen) Hung Kam Bo. Párbajuk a film közepén a Ip Man 2 csúcspontja, így hát sokat elmond a folytatás nyers erejéről, hogy a Rocky-szerű finálé végén az ember szinte maga is tapsolni kezdene Donnie Yennek (bár ezek a bunyóversenyes lezárások mostanában kissé túlságosan is elharapóztak (Fearless, Ip Man 1, True Legend), nem ártana hanyagolni őket.) A mellékszerepekben olyan öreg sztárok tűnnek fel, mint Fang Siu Wong vagy a Five Deadly Venoms egyike, Lo Meng (úgy látszik mostanában Lo Meng-reneszánsz van, Dante Lam zsarufilmjében, a Fire of Conscience-ben és a Gallants című nagyszerű kungfu-vígjátékban is szerepet kapott.)
És ennek a filmnek a végén már Bruce Lee is besétál az edzőterembe...
A film alcíme Chen Zhen visszatér. Chen Zhen Bruce Lee karaktere volt az 1972-es Fist of Fury-ban, aminek a végén lelőtték. Andrew Lau Wai Keung (Szigorúan piszkos ügyek) most újraéleszti. A figurát ezúttal Donnie Yen játssza, ő száll szembe a japánokkal (hogy a popkulturális zavarodottság még nagyobb legyen, az előzetesből ítélve a Green Hornetes Kato kosztümébe bújva gyakja majd a megszállókat.)
A Mozinet aBudapest című új filmjük május 12-i vetítésére ingyenjegyeket ajánl fel azoknak a szerencséseknek, akik küldenek egy üres levelet azinfo@mozinet.hucímre és akiket ezek közül természetesen kisorsolnak. A vetítés 18.30-kor kezd a Csepel Cinemában.
A Ringu rendezőjének, Hideo Nakatának ez a nemzetközi koprodukcióban készült filmje pszichothillerként hirdeti magát - remélem tele lesz meglepetésekkel, ugyanis a trailer szinte az egész filmet elmeséli... Jöjj és lásd hogyan szenvednek és basznak ki egymással a modellkülsejű depressziósok!
Jövő héten többek között az udinei ázsiafilmes fesztiválról tudósítunk - pontosabban Yvonne írja majd a cikkeket, én csak twittelek. Aki kíváncsi az utóbbira,kövessen.
Az ország kimcsi-rajongói összefogtak, és zúdítják a nyakunkba a Hyundait: májusban még ha akarnál sem tudnál elszaladni a világ leghíresebb demilitarizált övezetének közvetlen közelében lakó filmesek elől. Az Urániában ez lesz:
Május 10. (hétfő): A gyilkos hangja (kisterem, 17:00), Nemzeti válogatott (nagyterem, 19 és 21 órától). Május 11. (kedd): Egy szépség portréja (kisterem, 17:00), A bronzérmes (nagyterem, 19 és 21 órától). Május 12. (szerda): A maszkos sztár (kisterem, 17:00), Bocsánat (nagyterem, 19 és 21 órától). Május 13. (csütörtök): Remekmű (kisterem, 17:00), Repülj, Heo Dong-gu! (nagyterem, 19 és 21 órától). Május 14. (péntek): Egy mázsás bombázó (kisterem, 17:00), Pletykalavina (nagyterem, 19 és 21 órától).
Az Örökmozgóban pedig május 5-én, 18 órakor indul a koreai filmklub. Első film: Castaway on the Moon.
26-án estig várja a forgalmazó arevans-jatek@mozinet.hucímre az alábbi kérdésre a megfejtéseket: az idei Magyar Filmszemle melyik alkotásában alakított főszerepet Andreas Lust? A Revans-ban is ő a lead. A nyertesek jegyeket nyernek a 28-i, 19 órás előadásra a Csepel Cinemába.
James Cameron elmehet a picsába... Ha olyan embert akartok látni, aki tényleg a legjobb a saját területén, sőt, igazi zseni, ám mindezt csendes visszafogottsággal élvezi ki, hát íme a számítógépes játékok istene, akit mindenki olyan ismer, aki az utóbbi 20-30 évben komolyabban foglalkozott a komputerjátékokkal, és aki ezúttal a michigani egyetemen vezetett le egy 48 órás játéktervező-versenyt - miközben ő maga is összerittyentett egy gamét. Gotta love Sid.
Két nap az egész, de már hagyománya van, és a hangulat nagyon jó! Aki tud, menjen. Íme a hivatalos sajtóközlemény:
2010.ápr.23-24-én kerül megrendezésre a VI. Göcseji Amatőr Filmszemle. A filmvetítések mellett, rock-pop és jazz koncert a szabadtéri színpadon, érdekes beszélgetések az alkotókkal, városunk prominens személyeivel az aulában. Csapolt sör és ételfinomságok biztosítják rendezvényünk fesztivál hangulatát. Várunk minden érdeklődőt, ingyenes rendezvényünkre a 25 éves Zalaegerszegi Televízió épületébe, a Kossuth u. 45-49 szám alatt. Bővebb információ és részletes program awww.gocsejfilm.hu weboldalon, és a plakátokon.
A Fészek Klub most induló vetítéssorozata mögé teljes mellszélességgel odaállunk: olyan filmeket szeretnének vetíteni, amelyek nem untatják halálra a nézőket. Első adagként a zseniális Shane Black filmjeit nyomják le, akinek stílusa ugyebár meghatározta a nyolcvanas évek végének, a kilencvenes évek elejének amerikai akciófilmjeit. A részletes műsort lásd a mellékelt képen - menjetek el minél többen! A vetítéseket egy-egy magyar forgatókönyvíró vezeti be.
Cronenberg lassan húsz éve nem rendezett horrort, rajongói mégsem pártolnak el mellőle, ami jórészt a kanadai auteur kiszámíthatatlanságának köszönhető. Nemcsak témaválasztásai bizonyulnak érdekesnek, de az is, ahogy ezeket a látszólag teljesen különböző történeteket feldolgozza. Vajon aKarambol fetisiszta szoftpornó volt vagy apokaliptikus vízió? Az eXistenZ szatíra vagy médiakritika? Számos könyv próbálja megmagyarázni a hírhedt „Cronenberg-project”-et, a rendező életművét, és egyiknek sem sikerül: a filmjei lényege kicsúszik a kritikusok ujjai közül.
A History of Violence helyszíne szintén egyedi, legalább is cronenbergi szempontból: egy álmos, unalmas amerikai kisvárosban találjuk magunkat, az Egyesült Államok „heartland”-jének közepén, ahol soha semmi nagyszabású nem történik, és a lakóinak éppen ez kell. Tom Stallnak (Viggo Mortensen) is megfelel a középosztálybeli tespedés: ő a helyi étterem tulajdonosa, mindenki kedves ismerőse, két gyerek apja, aki húsz éve él boldog, (mert?) eseménytelen házasságban.
Csakhogy egyetlen este, sőt, néhány perc alatt kifordul tengelyéből a teljes léte: két mindenre elszánt bűnöző ki akarja rabolni az éttermet, és a jelek szerint az ott tartózkodókat is rövid úton eltennék láb alól. Tom reflexszerűen cselekszik, támad, és szó szerint kivégzi a rablógyilkosokat. Az országos média hírszárnyaira veszi a kisváros hősét, pedig Tom ezt szerette volna a legkevésbé.
Néhány nappal az éttermi mészárlás után egy feketébe öltözött, hátborzongató alak, Carl Fogarty (Ed Harris) sétál be Tom életébe. A félszemű férfi azt állítja, hogy Tom a kisváros lakói előtt elhallgatta személyazonosságát, és valójában egy volt gengszter, Joey Cusack, aki nem mellékesen Fogarty szemét is kikaparta egykor. Fogarty megpróbálja rávenni Tomot valódi személyisége újbóli elfoglalására, és a visszatérésre a nagyvárosba, bátyjához, Philadelphia gengszterfőnökéhez.
Bármelyik rendező egyszerű akciófilmet fabrikált volna a történetből, de Cronenberget a problémafelvetés érdekli. Mit akarunk az élettől, kik akarunk lenni, és a kettő egyesülése: kivé kell válnunk ahhoz, hogy elérjük, amit szeretnénk? Tom fia (Ashton Holmes), bár megpróbálja, képtelen beilleszkedni a kisvárosi miliőbe, annak ellenére, hogy a társadalmi elvárásokat és apja tanácsait ezek követésére egyaránt betartja. Csakhogy amikor kénytelen konfrontálódni a ténnyel, hogy apja az erőszak által válik hőssé, ráébred, hogy egyrészt Tom középosztálybeli kivetülése csak álca, valamint hogy az általános társadalmi morál szolgai követése valószinűlg mégsem a járandó út céljaink elérése érdekében (hogy Cronenberg szintén osztja ezt a vélekedést, azt maga sem rejtette soha véka alá.)
Az identitásválság kezelésében Cronenberg szintén mester, és a témát pl. Lynchnél (Lost Highway) sokkal okosabban viszi filmre. Fogarty nem tágít, állandóan Tom nyakára jár, mint egy kígyóbűvölő, úgy próbálja (fenyegetés, zsarolás segítségével) előhívni a férfi valódi énjét, amely a hurok szorulása okán lassan valóban megmutatkozik. Vajon tényleg csak pusztán reakció ez a krízisre, vagy az emberkígyó nagyon is boldog, hogy levetheti hamis bőrét? Cronenberg a társadalom által reánk kényszerített szerepek képmutató természetét kritizálja – a különböző álcák személyiségfacsaró hatását, amely alatt az igazi, a civilizáció által megvetett brutális én csak a lehetőségre vár. És amikor Tom (pontosabban akkor már Joey) visszatér az anyaméhbe (bátyja, akit William Hurt alakít, házának belseje vérvörös és kényelmes és hívogató és puha), akkor lesz csak igazán nyilvánvaló, miért illik bele a History of Violence a Cronenberg-projectbe…
Az erőszak kérdése, pontosabban az erőszak alkalmazásának kérdése a rendező filmjeiben még sosem került ennyire előtérbe. Tom csapdába kerül: ha nem folyamodik erőszakhoz, a szerettei bánják, ha viszont bepiszkolja a kezét, felfedi saját magát (több szempontból is.) Tudatosul benne, hogy mind fenevadak vagyunk, csakhogy a végső túlélés nem ezen múlik: a legfontosabb, hogy a kevés valóban fontos civilizációs értéket, szeretteink iránti törődésünket az ID-vel valamilyen egyensúlyba hozzuk. Az erőszak néha elkerülhetetlen, de nem mindig rossz. Használhatjuk elnyomásra vagy védelemre – és ez a legelemibb, ez dönt ember-voltunkról. A lényegünk, mélyen.
Csütörtök (tehát ma) délután fél öttől a Tilos Rádióban maga a mindenre elszánt tudósítónk, a bolgár művészfilmektől és a hosszútávú kapcsolatot követelő sajtóscsajoktól sem rettenő Bob Saint Clair fog képviselni minket a Tilos Rádió Free Cinema című műsorában. A téma természetesen a Titanic.
Van, mikor az ember kifogja a főnyereményt, és van, amikor az olaszok megerőltetik magukat: az utolsó 2-3 év gyengébb eresztése után az idei udinei fesztivál (április 23-május 1) vetítési terve szenzációsnak ígérkezik (lásd a teljes filmlistát a "tovább" után.) A friss filmeken kívül főleg a Toho-retró az, amitől rámjön a sikongtató lábrázás: Teruo Ishii és mindenféle klasszikus exploitation nagyvásznon! Aaaaaaahhhh... Ráadásul újra a fesztivál vendége lesz Johnnie To. Készítünk majd kompromittáló képeket.
CHINA
City Of Life And Death, LU Chuan, China 2009, historical epic, Italian Premiere Invisible Killer, WANG Jing, China 2009, police thriller, International Festival Premiere One Night In Supermarket, YANG Qing, China 2009, anarchic comedy, Italian Premiere Sophie’s Revenge, Eva JIN, China 2009, fantasy/romantic comedy, International Festival Premiere The Founding Of A Republic, HAN Sanping and HUANG Jianxin, China 2009, historical epic, European Premiere The Message, CHEN Kuofu and GAO Qunshu, China 2009, spy thriller, European Premiere Quick Quick Slow, YE Kai, China 2009, comedy, European Premiere Wheat, HE Ping, China 2009, period action/drama, Italian Premiere
HONG KONG
Bodyguards And Assassins, Teddy CHEN, Hong Kong/China 2009, historical action, Italian Premiere Dream Home, PANG Ho-cheung, Hong Kong 2010, slasher horror thriller, World Premiere Echoes Of The Rainbow, Alex LAW, Hong Kong 2010, melodrama, Italian Premiere Fire Of Conscience, Dante LAM, Hong Kong 2010, cop thriller, International Festival Premiere Gallants, Derek KWOK & Clement CHENG, Hong Kong 2010, action/kung fu masters, International Festival Premiere Hot Summer Days,Tony CHAN & Wing SHYA, Hong Kong 2010, romance, International Festival Premiere Ip Man 2, Wilson YIP, Hong Kong/China 2010, martial arts/action, International Festival Premiere La Comédie Humaine, CHAN Hing-kai & Janet CHUN, Hong Kong 2010, black comedy, International Festival Premiere Little Big Soldier, DING Sheng, Hong Kong/China 2010, period comedy/drama, Italian Premiere Seven 2 One, Danny PANG, Hong Kong 2009, youth drama, European Premiere
SOUTH KOREA
Bandhobi, SHIN Dong-il, South Korea 2009, drama Castaway On The Moon, LEE Hey-jun, South Korea 2009, fantasy/drama, Italian Premiere The Fair Love, SHIN Yeon-shick, South Korea 2010, drama, International Festival Premiere Haeundae, YOUN Je-gyun, South Korea 2009, disaster movie, Italian Premiere Possessed, LEE Yong-ju, South Korea 2009, mystery/horror, Italian Premiere Running Turtle, LEE Yeon-woo, South Korea 2009, police thriller, Italian Premiere Secret Reunion, JANG Hun, South Korea 2010, action drama, International Festival Premiere The Actresses, E. J-yong, South Korea 2009, semi-fictional drama, Italian Premiere WOOCHI, CHOI Dong-hoon, South Korea 2009, superhero action/comedy, International Festival Premiere
JAPAN
The Accidental Kidnapper, SAKAKI Hideo, Japan 2010, comedy/drama, International Festival Premiere Bandage, KOBAYASHI Takeshi, Japan 2010, nostalgic youth music drama, International Festival Premiere The Bugs Detective, SATO Sakichi, Japan 2010, comedy/fantasy, International Festival Premiere Boys On The Run, MIURA Daisuke, Japan 2010, comedy/drama, International Festival Premiere Golden Slumber, NAKAMURA Yoshihiro, Japan 2010, thriller, Italian Premiere Housewife's Afternoon Delight, NAKAHARA Shun, Japan 2010, roman-porno, International Festival Premiere Oh, My Buddha!, TAGUCHI Tomorowo, Japan 2009, coming-of-age comedy, Italian Premiere Wig, TSUKAMOTO Renpei, Japan 2010, comedy, International Festival Premiere Zero Focus, INUDO Isshin, Japan 2009, mystery thriller, Italian Premiere
THE PHILIPPINES
Kimmy Dora, Joyce BERNAL, Philippines 2009, comedy, International Festival Premiere The Arrival, Erik MATTI, Philippines 2010, drama, International Festival Premiere
THAILAND
Dear Galileo, Nithiwat THARATORN, Thailand 2009, teenage drama, International Festival Premiere October Sonata, Somkiat WITHURANIJ, Thailand 2009, romance, International Festival Premiere Phobia 2, Songyos SUGMAKANAN, Parkpoom WONGPOOM, Paween PURIJITPANYA, Banjong PISANTHANAKUN, Visute POOLVORALAKS, Thailand 2009, horror, Italian Premiere Slice, by Kongkiat KHOMSIRI, Thailand 2009, murder thriller, Italian Premiere Who Are You?, Pakphum WONGJINDA, Thailand 2010, psycho thriller, International Festival Premiere
INDONESIA
The Dreamer, Riri RIZA, Indonesia 2009, drama, European Premiere The Last Wolf, Upi, Indonesia 2009, gangster drama/action, International Festival Premiere Identity, Aria KUSUMADEWA, Indonesia 2009, drama, International Festival Premiere
TAIWAN
Monga, Doze NIU, Taiwan 2010, gangster epic, Italian Premiere Hear Me, CHENG Fen-fen, Taiwan 2009, youth romance, International Festival Premiere
VIETNAM
Clash, LE Thanh Son, Vietnam 2009, action, European Premiere The Legend Is Alive, LUU Huynh, Vietnam 2009, martial arts drama, European Premiere
NUDES! GUNS! GHOSTS! THE SENSATIONAL FILMS OF SHINTOHO
BLACK LINE, ISHII Teruo, Japan 1960, thriller DEATH ROW WOMAN, NAKAGAWA Nobuo, Japan 1960, thriller FEMALE SLAVE SHIP, ONODA Yoshiki, Japan 1960, erotic thriller FLESH PIER, ISHII Teruo, Japan 1958, thriller GHOST CAT OF OTAMA POND, ISHIKAWA Yoshiro, Japan 1960, horror GHOST OF YOTSUYA, NAKAGAWA Nobuo, Japan 1959, horror YELLOW LINE, ISHII Teruo, Japan 1960, thriller THE BLOODY SWORD OF THE 99TH VIRGIN, MAGATANI Morihei, Japan 1959, horror CAVE QUEENS, ONODA Yoshiki, Japan 1960, thriller GIRL DIVERS OF SPOOK MANSION, MAGATANI Morihei, Japan 1959, horror THE HORIZON GLITTERS, DOI Michiyoshi, Japan 1961, thriller QUEEN BEE AND COLLEGE BOY RYU, ISHII Teruo, Japan 1960, erotic thriller REVENGE OF THE PEARL QUEEN, SHIMURA Toshio, Japan 1956, erotic thriller VAMPIRE BRIDE, NAMIKI Kyotaro, Japan 1960, horror WOMEN OF WHIRPOOL ISLAND, ISHII Teruo, Japan 1960, thriller
THE REFORMER: PATRICK LUNG KONG AND HIS CINEMA
HIROSHIMA 28, Hong Kong 1974, anti-war feature PRINCE OF BROADCASTERS, Hong Kong 1966, pop youth drama STORY OF A DISCHARGED PRISONER, Hong Kong 1967, action noir TEDDY GIRLS, Hong Kong 1969, youth delinquency social drama THE CALL GIRLS, Hong Kong 1973, dark social drama THE WINDOW, Hong Kong 1968, melodrama YESTERDAY TODAY TOMORROW, Hong Kong 1970, drama
A designváltásnál megfeledkeztünk linkeket kitenni róluk, de most pótoltuk: mától fogva a jobb szélső sávból egyaránt elérhető a fórumunk és (kissé lejjebb) a szerkesztőség néhány tagjának filmes naplója is belinkelésre került.
„Avati, akit szeretnek alábecsülni, több groteszk fantasyfilmet is készített, köztük a Balsamust (1968), amely egy sarlatánról szól aki hirtelen természetfeletti hatalomra tesz szert, ám impotenciája miatt a nászéjszakáján csődöt mond, és öngyilkos lesz. Későbbi filmjeinek minősége hullámzó, de néha varázslatos, néha döbbenetesen groteszk jelenetek jellemzik őket. Ötödik filmje, a La casa dalle finestre che ridono azonban már a műfaj igazi mesterműve, amely felveszi a versenyt Mario Bava legjobb munkáival." – Phil Hardy, The Aurum Encyclopedia of Horror
Én még egy lépéssel tovább is mennék: a La casa dalle finestre che ridono (A nevető ablakos ház, 1976) a legjobb film, amelyet a halál és a művészet összefonódásáról valaha készítettek. (Másodközlés - a cikk egy korábbi változatát aFilmhuhozta le.)
Hősünk, Stefano belép a sötét padlásszobába. Felkapcsolja a villanyt. A hatalmas tér teljesen üres, kivéve egy embernagyságú homokzsákot, amely egy kampóról lóg. A padláson nincs Stefanón kívül senki, és huzat sincs a helyiségben – a homokzsák azonban ide-oda leng.
Miért?
És miért van az, hogy amikor Stefano a kisváros szélén álló remetelakában -- amelyet csak az emeleten haldokló vén főbérlőnőjével oszt meg -- a konnektorba illeszti azt a viharvert orsós magnót, amelybe egy szifilisz-tépázta festőzseni szalagra rögzített visszaemlékezései vannak befűzve, az azonnal kicsapja a biztosítékot – a felvétel lejátszása azonban mégis elindul, és egy fájdalommal és tébollyal teli hang kezdi beleröfögni az éjszakába beteges gondolatait… „tutti i miei colori”…
Az apró furcsaságok – aztán aberrációk, aztán a csupasz veszettség – tépkedik széjjel a normalitás fátylát, szép lassan, módszeresen. A végére a puszta őrület marad.
Stefano azért érkezett a kisvárosba, hogy a hely híres fiának egyik freskóját restaurálja. A művészt életében és halála óta az „agónia festőjeként” ismerték és ismerik, munkái – amelyekkel tele a város – kizárólag a szenvedés különböző fokozatait ábrázolják. A Stefano feladatául kijelölt nagyszabású kép is ilyen: két felismerhetetlen alak kínozza késekkel Szent Sebestyént.
Telefonon érkezik az első figyelmeztetés: Stefano jobban tenné, ha békén hagyná a festményt. A barátját, az egyetlen embert, aki a faluban jószándékkal van irányába, valaki kihajítja egy emeleti ablakból. Senki sem beszél, a sötét tudás azonban mindenhol jelen van: valami nagyon nem stimmel a hellyel, mindent eláraszt egyfajta miazma.
Stefanónak a festő többi munkájához is szerencséje lesz. Az egyiken egy meztelen nő, kegyetlen férfiarccal. Kik voltak a művész modelljei? Akár ehhez a képhez? Vagy azokhoz, amelyeken a halált örökítette meg?
Egy helybéli lánnyal, Francescával szövetkezve ássa bele magát Francesco a város és a festő történetébe – a kettő pedig valamilyen perverz módon ugyanannak látszik… A férfi évtizedekkel ezelőtt Brazíliából érkezett ide, a nővérei társaságában, akik anyaként és szeretőként lesték minden gondolatát, kielégítették összes vágyát és kívánságát. Egy fotón ott vannak mind a hárman, de valami ezzel a fotóval sem stimmel, valami irritáló, nyugtalanító, szabad szemmel nem látható sugárzik belőle, és Stefano már csak későn, túl későn jön rá a megoldásra, már csak akkor, amikor újra a padlásszobába lép, de a homokzsák helyett már Francesca lóg a kampón és két vakító fehérbe öltözött alak szabdalja szét a húsát és a lelkét…
Még ha minden napsütötte is, a dolgok képesek árnyékot vetni. Mikor a gyermekkor véget ér, az élet alapjaiban megjelennek az első repedések. Ami egyszer tiszta és egyértelmű volt, hirtelen groteszknek hathat. A konstansok szétzilálódnak, szentképeink bemocskolódnak. Újra-orientációra lesz szükségünk.
Avati „Bolognai-trilógiája” (ezek nem fantasztikus filmek, most nem foglalkoznék velük részletesebben) a bűnbeesés előtti időt ábrázolja, egy olyan ember szűrőjén keresztül, aki a felnőtt világ illúziómentes dimenziójában már megvetett lábbal áll. A La casa dalle finestre che ridono azonban arról szól, hogyan siklik ki lábunk alól a talaj, hogyan veszti el az ész a szüzességét – a paranoia királyságáról, a valóság szétcsúszásáról mesél. Stefano realitásérzékelése lassan megbomlik, és a halottak hátrahagyott emlékei, beteg lelkük jelenléte fokozatosan termékenyítik meg az agyát. A festő lassan élni kezd, az ember ellibeg.
De nem csak a jelenrabló múlt illuzórikus gonoszságáról szól a film, hanem a „beteg” szexualitás kórtermészetéről is: megszállottság, incesztus és nemi bajok kavalkádja adja a festő históriáját, akinek a halál kiismerése iránt érzett szerelme, illetve ennek kitárgyalása a művészet végletes, és talán egyetlen létjogosult inkarnációjaként is felfogható. A valóság mitikus témák általi leképezéseként. Semmi sem stimmel, sem a képek, sem a fotók, sem az emberek. Mindennek a mélyén valami más lapul.
Egy lepukkant, retkes-rozsdás helyiségben ébredsz, a klotyóhoz bilincselve. Egy diktafonra rögzített eltorzított férfihang tájékoztat arról, hogy egyetlen esélyed a túlélésre ha levágod a lábadat. Vagy kihalászod a bilincsed kulcsát egy hulla belei közül. Vagy átvágod magad egy Baumaxra való szögesdróton. Ércsük, ugye? Emberrabló sorozatgyilkosunk mindenféle szadizós játékokkal teszi még elviselhetetlenebbé áldozatainak utolsó perceit – ugyanakkor ad is nekik némi esélyt a szabadulásra.
Az alapötlet egyáltalán nem rossz, már sorozatgyilkososfilm-viszonylatban. A Saw azonban rögtön az első perctől kezdve mindent megtesz azért, hogy kiábránduljunk belőle. Pszichó barátunk két férfit bilincselt valami ipari retyó két ellentétes sarkába. Köztük félúton, egyelőre elérhetetlen távolságban egy fejsebéből erősen vérző hulla fekszik. Csupán pár órájuk van arra, hogy rájöjjenek, miért kerültek ide, és hogy hogyan másszanak ki a slamasztikából: elrablójuk az idő leteltével előbb egyikük családját nyírja ki, utána elveszi az ő életüket is. Szóval nem árt, ha sietnek.
A fiatalabbikat Leigh Wannell, a film forgatókönyvírója alakítja. Játéka olyannyira gyenge, hogy eleinte azt hittem, oka van így játszani, a fickó talán egy un. „red herring”: egy, a gyanút feleslegesen magára vonni akaró figura. De elárulom, nem az. A csávó egész egyszerűen tehetségtelen.
A másik férfit Cary Elwes játssza; egy orvost, akit a rendőrség már korábban meggyanúsított a gyilkosságsorozattal kapcsolatban. Hogy ő milyen teljesítményt nyújt, arról lásd alább. Bővebb kifejtést érdemel.
Miközben a bajba jutott sorstársakkal ismerkedünk, rendezőkém mindenféle flesbekkeket (így nevezik a nagyon okos kritikusok a filmes visszaemlékezéseket) vág be a gyilkos korábbi áldozatainak megpróbáltatásairól. Ezekben stilisztikailag folyik tovább az a Fincheres koppintás, ami, gondolom, az alapsztorinál is már eleve nyilvánvaló volt: a Saw a He7edik alacsony költségvetésű kistesója szeretne lenni, de csak gyépés unokaöccs lesz belőle. A flesbekkek a Marilyn Manson videók megoldásait kavarják össze a sztárrendező vizuális ötleteinek koppintásaival, ügyesen ölve ki a szituációkból a legkisebb feszültséget is. Pörög a kamera, hörög az indusztriál-gitár, jól alákrenkölnek a beállításoknak, az alany „jákoblajtorjásan” kezdi el dobálni magát, én meg röhögök, ahogy a számon kifér.
A rétestésztaszerűen nyúló flesbekkek kifulladásával fogva tartott madárkáink társaságába kerülünk vissza, akik kétségbeesetten igyekeznek rájönni elrablásuk okára. A forgatókönyvíró-főszereplő érezhette, hogy némi probléma lehet története izgalomgerjesztő képességével, ugyanis ezen a ponton egy meghasonlott, levitézlett öregzsaru figurájával (Danny Glover) igyekszik azt feldobni, sikertelenül: Glover alakítása majdnem annyira rossz, mint a korábban már emlegetett két jómadáré. Mi a franc folyik itt, ez a rendező csak a legrosszabbat tudja kihozni a színészeiből? Elég az hozzá, hogy erősítés nélkül (Hello! Logika! Ááá, kár erőltetni…) ered az ekkorra már csuhába-csuklyába burkolózott szériális killer nyomába (a látvány az eredetileg szándékolt félelmetes helyett inkább sokkolóan nevetséges).
A finálé több: hasfalszaggatóan szánalmas. Már most citromklasszikussá ért az az üldözési jelenet, amelyben Glover autóval üldözi a lesántult(!) gyilkost: az éjszakai hajsza illúzióját filmesék úgy igyekeztek megteremteni, hogy fekete háttér előtt fel-le hintáztatják az autót (ennyire alacsony nem lehetett a költségvetés!), miközben a szinész elszántan tekergeti a kormányt. Ezt egyszerűen látni kell: a csalás fájdalmasan nyilvánvaló, kileng a cikimérő. Ám ez még sehol nincs Elwes az utolsó negyed órában nyújtott, egész egyszerűen HIHETETLENÜL gyenge szinészi teljesítményéhez képest – ennyire rossz alakítást olyan filmben, amellyel szemben professzionális elvárásokat támaszthatunk, komolyan mondom, még sosem láttam. Gimnazista színjátszókörökben lehet hasonlót tapasztalni, de ott is csak a próbák alatt. Fájdalom és kétségbeesés hihető ábrázolása lenne a feladata – amit helyette művel, azt egész egyszerűen látni kell. Na emiatt talán érdemes megnézni a Saw-t.
Sajnos ez a hulla-gyengén (elnézést) megírt, fantáziátlanul fényképezett és szörnyű-mód eljátszott film bűzlik attól, hogy készítői egy franchise első darabjának szánták, és be is jött a számítás, a széria a mai napig óriási siker, sikerült sokakkal elhitetni, hogy ez a szar, ez horror. Persze ilyesmihez kell a megfelelő befogadó is.
Fűrész (Saw) – amerikai horror, 2004. Rendezte: James Wan. Írta: James Wan, Leigh Whannell. Kép: David A. Armstrong. Zene: Charlie Clouser. Vágó: Kevin Greutert. Szereplők: Leigh Whannell (Adam), Cary Elwes (Dr. Lawrence Gordon), Danny Glover (David Tapp nyomozó), Monica Potter (Alison Gordon), Ken Leung (Steven Sing nyomozó), Dina Meyer (Kerry), Benito Martinez (Brett).
Zatoichi a filmtörténet legcoolabb hőse. Vak, de a kardot senki nem forgatja nála jobban. Ebből majdnem egyenesen következik, hogy az abszolút kedvenc szinészem Shintaro Katsu (mivel a lányoknak bevágott múltkor a bugyi a japáni nevek fonetikus írása olvastán, a további traumák elkerülése végett maradok az angolos írásmódnál) Mielőtt 1962-ben magára öltötte volna ikonikus szerepét (Zatoichi monogatari), eljátszott egy másik vak masszőrt, aki fizikális hendikepjén meg a szakmáján kívül semmiben sem hasonlít Zatoichire, sőt, a jószívű, nagylelkű harcművész mesternek éppen ellentéte: a Blind Menace egy velejéig romlott, gonosz szemétláda. Májusban jön ki a film dvd-n Amerikában. "A blind man capable of rape, extortion and murder..." Előrendelve!
Jimmy Wang Yu egykor Ázsia legnagyobb filmsztárja volt. Chang Chehés a One-Armed Swordsman (1967) tette azzá. Ez a forradalmi wuxia (kínai, kardozós kalandfilm) az akciófilm egész műfaját megújította. 1970-ben Wang Yu rendezőként debütált, összehozta a Chinese Boxer-t, az első igazi modern kungfu-filmet, amelynek főszerepét saját maga játszotta. A siker elsöprő volt, és akcióhősi trónjáról csak Bruce Lee tudta letaszítani. A Shaw Brothers stúdió vezetősége túlreagálta Wang Yu népszerűségének megingását, villámgyorsan leírták az egykori aranytojást tojó tyúkot, és inkább olyan fiatal tehetségek filmjeit, mint Ti Lung vagy David Chiang – akik szintén Chang Cheh felfedezettjei voltak – kezdték előnyben részesíteni.
Wang Yu megsértődött, és áthurcolkodott Tajvanra, ahol alacsony költségvetésű független filmek tucatjainak főszerepét játszotta el. Legtöbbjük tényleg maximum csak egy említésre méltó, bár vannak köztük megrázóan szórakoztató „trashgránátok” is, pl. a One-Armed Boxer vs. The Flying Guillotine (1975), amelynek története már címéből is kikövetkeztethető, vagy a Return of the Chinese Boxer (1976), amelyben Wang Yu az ellene masírozó kungfu zombikat dinamittal intézi el. A Shaolin halálkaravánja (ez az Iron Fist Adventures német címe) szintén a tajvani „óccsóprodukciók” közé tartozik és hasonlóan nyugis film.
Közép-Belső-Alsó Mongólia, valamikor régen: Wang Yut (Wang Yu) mélyen megrázza barátai erőszakos halálának híre. Az istenadták karavánnal utazó kereskedők voltak, innen a film német címe, a Shaolin halálkaravánja (eredetiben Ich habe eine Kokosnuss in meiner Unterhose), érted. Wang Yu tíz éven át kutatja a gyilkosok nyomát, míg nem egy apró faluban sikerül becserkésznie az ellent. Bunyó készül…
Na most talán nem árt megjegyezni, hogy a filmben semmi „shaolin” nincsen. Se shaolin pap, se shaolin kolostor, se shaolin semmi. Stilisztikai szempontból ráadásul a film inkább hasonlít a spagetti westernekre mint a kungfu-filmekre, amely érzethez csak hozzáad, hogy a történetben meglepően sok a lövöldözés. A látásmód nihilista: a szereplők vagy a sivatag semmijében vagy a halódó falu poros utcáin csapnak össze. Minden és mindenki vagy készül beadni a kulcsot, vagy már beadta, csak ottfelejtették (őt, nem a kulcsot). A történés helyszíne szintén szokatlan, a kínai (hongkongi vagy tajvani, most mindegy) harcművészeti filmek nem szoktak a mongol isten háta mögött játszódni, akár vakmerőnek is nevezhetjük a forgatókönyvet ebből szempontból. Ennek oka természetesen Wang Yu xenophobiája: miután korábbi filmjeiben több japánt ölt meg, mint a II. Világháború, új ellenségnemzet után nézett, akiket a Kínát oly sok ezer éven át szaggató szomszédokban vélt megtalálni. Persze a mongoloknak szőrsipka meg mindenféle brutálisnál brutálisabb, állati eredetű kiegészítő dukál, a kellékes (már ha volt egyáltalán) ebből a szempontból kiélhette perverz hajlamait. A film legszebb nüansza az a csávó, aki valamilyen teljesen értelmezhetetlen oknál fogva echte Ray Ban napszemüveget hord, és gyakran premier plánban bámul bele a kamerába. Ezek után az ember már meg sem lepődik, mikor aláfestő muzsikaként az Oroszországból szeretettel zenéje robban be… Tajvan Trash at it's best.
Az akciójelenetek nincsenek éppen lélegzetelállítóan megkoreografálva, bár tajvani kungfu-filmről lévén szó ez nem meglepetés. A finálé vérmocskossága a Chang Cheh-érát idézi: szemkivájás, késelés, csonkítás rogyásig. E tomboló erőszakmotívumok bevetése, mint már több korábbi filmjében is, itt is egyértelművé teszi a Wang Yu és Chang Cheh mazochista rokonlelke közti párhuzamot.
Iron Fist Adventures (alternatív címek: The Adventure, The Adventure Sandstorm, Todeskarawane der Shaolin, Wang Yu – Eine Faust wie Bruce Lee, Wang Yu – Das Todesduell). Tajvan, 1972 vagy 1976. Rendezte: Wang Scott (Su Li). Szereplők: Jimmy Wang Yu, Ming Chen, Ya Pu Fung, Cha Tong és mások.
Jamada Futaró 1967-es regényét, az un. Jagiu-trilógiának ezt a második részét a filmesek és a mangakák többször is feldolgozták, de Fukaszaku Kindzsi 1981-es adaptációja közülük a leghíresebb. Az eredeti cím, Makai tensó nem "szamuráj reinkarnációt" jelent (az amerikaiak fordították félre, mi meg átvettük), hanem "démoni reinkarnációt", feltámadást a pokolból.
Az alapvetés szenzációsan, ponyvásan cool, mint ahogy az egész film is történelmi töredékek képregényesztétikán átszűrt dark fantasy-pacsmaga. A sógun hadserege lemészárol 37000 keresztényt, ám a vezetőjük, Amakusza Siro (Szavada Kendzsi) a síron túl nem talál nyugalmat, visszatér a halálból, és felesküszik a sógunátus elveszejtésére. Célja elérése érdekében végigjárja Japánt, és híres, halott harcosokat csalogat vissza az életbe, köztük a szamurájok szamuráját, Muzasi Mijamotót (a felismerhetetlenre maszkolt Ogata Ken játssza), Hozoin Insunt (Murota Hideo), a Hozoinriu-féle dárdás harci stílus atyját, és egy fiatal, épp csak elhalálozott nindzsát, aki azonban Jagiu Dzsűbéj (Sonny Chiba) barátja. Dzsűbéj nem veszi jó néven, hogy a haverja beáll a bosszúálló, katanákkal hadonászó élőhalottak csapatába, ám a túlerővel nem tud mit kezdeni, és úgy dönt, inkább megy és értesíti a sógunt a közelgő veszélyre. Nem sejti, hogy a sógun újsütetű szépasszony-ágyasa szintén a túlvilági csapatba tartozik, és hogy Dzsűbéj saját apja, a sógun vívótanára, Jagiu Munenori (Vakajama Tomiszaburó) is már zombisítva lett...
Nem tudom a szinopszisból elég nyilvánvaló-e, hogy jelen esetben nem realista filmről van szó. A nyolcvanas évek elejére a dzsidai-geki, mint műfaj, kivérzett, a nézők elvesztették iránta az érdeklődésüket, és ebben a hetvenes évek véráztatta csambarái is ludasak, hiszen az abszolút excessz után hová lehetne továbbmenni? A nyolcvanas évek amúgy is a japán filmgyártás sötét évtizede, a szamurájfilmeket illetően főleg. Fukaszaku próbálja menteni a menthetőt, és fantasztikus, természetfeletti, gyakran túlzásba eső, nevetséges - persze ettől még nem kevésbé szórakoztató - motívumokat igyekszik beleinjekciózni a döglődő zsánerbe.
Az első tíz perc és az utolsó fél óra szenzációs, nem is emlékszem mikor láttam ehhez hasonló, a finálé helyszínét hangulati szempontból ennyire hatásosan kihasználó befejezést. A sógun lángoló edói palotájában megvívott harc Dzsűbéj és a bosszúszomjas halottak között egy csillámló pengék által szabdalt perzselő rémálom, amelynek csúcspontja Dzsűbéjnek és az apjának az összecsapása. Sonny Chiba VS Vakajama Tomiszaburó... A Street Fighter Ittó Ogami ellen! Ahogy mondani szokták, it's as good as it gets.
A filmnek két komoly hibája van. Egyrészt a zene, ami mintha nem is lenne, nincs karakteres főtéma, nincs izgalomserkentő aláfestés, csak valami tipikusan nyolcvanasévekbelis, löttyedt dobolás van, az is minek. A másik probléma Fukaszaku rendezése. Fukaszaku, hacsak ha nem két lábbal csobban a patakba, ha nem rohanva ér betont, értsd ha a legelső pillanattól nem tud nyaktörő sebességet diktálni, ha nem tudja az egész filmet a káoszra kihegyezni, mint például a Dzsingi naki tatakaj-filmekben, elveszett, mert képtelen modulálni a tempót, ebből a szempontból olyan csambara-rendezők, mint Gosa Hideó vagy Mizumi Kendzsi, sokkal tehetségesebbek nála. A Makai tensó közepe eléggé leül, még annak ellenére is, hogy egyesek felkapják majd a fejüket annak a jelenetnek láttán, mikor Sonny Chiba felkéri Hattori... ööö, Muramaszát, a legendás kovácsot, készítsen neki egy kardot, amellyel lekaszabolhatja a démonokat - egy katanát, amely "még istent is megvágja". A középtáji testpedtséget persze majd feledteti a fantasztikus finálé.
Mivel őszintén szólva gyakran nehezünkre esik új filmekről írni, és sokkal jobb valami harmincéves obskúr izével foglalkozni, ennek a logikának az alapján fogadjátok szeretettel ezt az 1980-as hongkongi kungfufilm-bemutatót. A Young Hero főgonosza a koreai high kicker Hwang Jang Lee, és már csak a nagyszerű finálé miatt is érdemes megnézni.
Szórakoztató kis hülyeségnek látszik, egyben tele a modern amerikai akciófilmek gyilkos jellemzőivel: a hihetőség teljes mellőzésének hatására ez rajzfilm lesz.
Az első film óriási siker volt Ázsia szerte,bár én nem vertem a seggemet a földhöz tőle. A folytatásban Ip Man már Hongkongban él és oktat, többek között a fiatal Bruce Lee-t. Bár ahogy öregszik, úgy kedvelem egyre jobban Donnie Yent (az alakítása az enyhén szólva kellemetlen ideológiával rendelkező tavalyi Bodyguards and Assassinsben kiváló volt), és egy film már rossz nem lehet, ha Sammo és Kent Cheng egyaránt ott van a színészgárdájában, az előzetes bizonyos pillanatai megakadályoznak abban, hogy feltétlen lelkesedjek a filmért. A finálé ha jól látom már megint valami harcművészeti verseny lesz, és természetesen a főellenség újra egy bunkó gwailo... Ez már a Boxer from Shantungban is ciki volt, hát még most, majd negyven évvel később.
Az udinei ázsiaifilmes fesztiválra (április vége) kilátogató magyar kontingens létszáma évről évre nő, idén már annyian leszünk, mint az oroszok - lesz is róla képes riport. A Woochi-t vetíteni fogják Udinében, az első kritikák a filmről pozitívak, jó hangulatú wuxia-szuperhősös sztorikeveréknek írják le, amely a koreai filmek állandó szépséghibájával küzd: húsz perccel, fél órával hosszabb a kelleténél. Maj mellássuk...
Az alábbi un. promo reel a legnagyobb hongkongi filmforgalmazó, a Media Asia 2010-es potenciális sikerfilmjeit reklámozza. Lesz itt minden és mindenki, Johnnie To, John Woo, Donnie Yen, Michelle Yeoh, sőt, még Ekin Cheng és Jordan Chan is újra összeáll egy film erejéig, amely igencsak a Young and Dangerous-széria folytatásának tűnik.
Andy Lau Tak Wah, Nicholas Tse, Wu Jing, Fan Bingbing és Jackie Chan a főszereplői ennek az új, nagyköltségvetésű produkciónak, amely a shaolin papok és a köztársasági hadurak XX. század eleji összecsapásáról mesél. A rendező Benny Chan, aki kedvenc kilencvenes évekbeli hongkongi filmemet, aMoment of Romance-ot rendezte, az akciókoreográfus pedig a fantasztikus Corey Yuen Kwai (a felső sorban jobbról az első.)
A doktor legújabb inkarnációjának britesen ortopéd a feje, úgyhogy így első blikkre azt mondom, illik a szerepbe! Természetesen arról sem szabad megfeledkezni, hogy idén Steven Moffat átveszi a sorozat irányítását Russell T. Davistől, ami csak jót hozhat.
A Mozinettel együttműködésben 20 jegyet sorsolunk ki a film díszbemutatójára. Magad és partnered számára a jegyeket megnyerheted, ha azelveszettszemelyek-jatek@mozinet.hucímre megválaszolod a következő kérdést:
Márkos Albert melyik Pálfi György-filmnek szerezte a zenéjét?
A vetítés március 24-én szerda este lesz 19.30-kor a Művészben, a válaszokat 23-án délig várjuk.
És még egy HBO-s gyöngyszem! Ezeket nem lehet leállítani. Ősszel jön, a producere és az első epizód rendezője Scorsese, az egészet pedig Terrence Winter, a Maffiózók forgatókönyvese írta. Nem létezik, hogy ne legyen kurrrrrrrva jó.
Szép lassan majd az összes Star Wars-filmről megírjuk a definitív kritikát (ha nem mi, ki?), elsőként íme az öreg sokkmagazin.hu-ról átmentett klóntámadásos.
Lucas karrierjét elnézve kétféle következtetésre juthatunk. Tekinthetjük őt tehetséges filmesnek, aki az utolsó harminc évben azt csinálta, amit akart, és elsősorban neki köszönhető, hogy a kaliforniai Skywalker Ranch a mozis látványtechnikát olyan szintre fejlesztette, amelyért trükkösék örökké hálásak lehetnek neki. Ugyanakkor azt is el lehet mondani róla, hogy a film történetének éppen abban az évtizedében aratta szörnyűséges sikerei közül a legelsőt, mikor a nemzetközi mozikultúra felnőni látszott - ám Lucas alkotásainak hatására az elkövetkező (legalább 2) generáció ízlésvilága valami brutálisan infantilizálódott.
Huszonöt év telt el a Csillagok háborúja sikere okozta eufória óta - amelyből még Reagan elnök politikai szótára is profitált, a ruszkikat a "Gonosz birodalmának", Amerika űrvédelmi programját pedig "Csillagháborús védőpajzsnak" nevezve. Az aranyosan naívak pszeudo-kultúrája is átvett belőle dolgokat, pl. az "Erő legyen veled!"-szólást. A régmúlt Hollywood akciósorozatainak emléke, Kurosawa és Leni Riefenstahl munkásságának nyomaihoz hasonlóan egyaránt megtalálható volt Lucas 1977-es filmjében. Folytatásai sikerükben nem maradtak el az első résztől, ráadásul közülük a Birodalom visszavág nem csak mint szórakoztató film képes megállni a helyét. A Jedi visszatérrel egyetemben ők Lucas űropera-szagájának közbenső, negyedik, ötödik és hatodik részei. Mondtam ezzel akárkinek is újat?
A Klónok támadása a II. epizód, un. prequel, a lábat-földbe-gyökereztetően katasztrofális első rész, a Phantom Menace után. És mivel prequel, majdnem teljesen híján van az izgalomnak, hiszen tudjuk, mi történik majd később. Tudjuk, hogy a Galaktikus Köztársaság helyére a Birodalom lép. Tudjuk, hogy Obi-Wan Kenobi (McGregor) jedi lovag később Alec Guiness-szé változik. Tudjuk, hogy tanítványa, Anakin Skywalker (Christensen) Darth Vaderré ambícionál, és hogy Anakin valamint Padme hercegnő (Portman) gyermekei, Luke és Leia szembeszállnak majd apjukkal. A régi Star Wars-filmek gyermeki csodavárása helyébe az elkerülhetetlenség érzete lép. Mikor Obi-Wan azt mondja Anakinnak: "Te leszel a halálom", nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.
Még a fanatikusokat is basztatta kissé a Phantom Menace agyonbeszéltsége (persze nem nagyon), a nyögvenyelős expozíció. Az új film már egy óriási robbanással kezdődik, sozusagen, a Padme elleni merénylettel. Obi és Ani az ő testőrei, akiknek miután egy második, mérges százlábúak segítségével (egy az egyben koppintás a Dr. No-ból) végrehajtott gyilkossági kísérletet is sikerül megakadályozniuk, Blade Runner-szerű légikocsis üldözésbe keverednek, amelynek csúcspontján a merénylő épp akkor hal meg, mikor megnevezné megbízóját.
A film innentől párhuzamos sztorikra bomlik: Ani hazakíséri Padmét a Naboo bolygóra, Obi-Wan pedig a Kamino planétán kezd nyomozni a hercegnő elleni összeesküvés irányítói után. A Kaminón a Harmadik típusú találkozások idegen lényeire hasonlító csókák klónhadsereget termelnek(?), állítólag a Köztársaság biztonságának megerősítésére. Ezek a paralell narratívák lehetővé teszik Lucas számára, hogy mindig oda "kapcsoljon", ahol éppen valami akció zajlik.
Anakin alakjánál sem cicózik, jó széles ecsettel festi meg azt, hogy hogyan is lesz a már eleve nyavajgós, idegesítő, de alapjában véve rendes kölökből sötét autoritás. Padme és Anakin hancúrozása az alpesi mezőn valóban egyszerre szeretne utalás lenni a Muzsika hangjára és Ausztriára meg a fasizmusra, vagy csak én szavazok meg túl sok bizalmat Lucas intellektusának? Oh, ezek a kétségek… Viszont biztos, hogy az a John Ford Searchers-éből lopott jelenet, mikor Anakin lemészárolja az anyját kissé elgyötört állapotban hagyó bennszülött törzset, John Wayne totalitárius alakjának - és mindannak, amit képvisel - megidézése.
A párhuzamos történetek Geonosis sivatagbolygóján találkoznak, ahol Dooku gróf, egy renegát jedi a saját klónhadseregét termeszti. Dooku-t Christopher Lee játssza. Csakúgy, mint a Hammer horrorstúdió másik veteránja, a Tarkin tábornokot alakító Peter Cushing a Csillagok háborújában, Lee jelenléte is emblematikus, tisztelgés örök szerepskatulyája, Drakula gróf és úgy általában a kultfilm-történet előtt. Meg egyébként is, ha Lee megjelenik a színen, a film IQ-ja több szintet ugrik felfelé. Egyedül a 190 cm magas Dooku és a 80 cm "alacsony" Yoda közti fénykardpárbaj problematikus - lásd, mint fentebb: nem tudtam, hogy sírjak-e vagy röhögjek.
Kettő elkészült, hátra van még egy (a cikk évekkel ezelőtt íródott), így már jobbára teljes biztonsággal kimondható, hogy Lucas elő-trilógiája csecsén becsomagolt filmes fast food, amelyet spirituális pótléknak szánnak egy spirituálisan üres korban - de ennél aztán tényleg nem több. A speciális effektek - képi és audió-szempontból egyaránt - lehengerlőek, ám uszkve fél óra elteltével már csak kellemetlenül zsibbasztóak. Ráadásul bántóan kilóg a komputergrafika digitális lólába. Az Industrial Light and Magicből hiányzik az utóbbi. Na és a párbeszédek… Igaza volt Harrison Fordnak az első rész forgatásán: "George, lehet hogy könnyű ezt a szart legépelni, de hogy elmondani nem lehet, az biztos."
Ojjojjojjojjoj........... Ez vagy az év legnagyobb faszsága lesz vagy egy szuperszórakoztató, bár totálisan agyatlan másfél óra. Szenzációs dolog, hogy Wong Jing mennyire nem fejlődik évtizedek óta filmkészítőként, mert nem akar fejlődni, és mivel még mindig ő "a" hongkongi szuperproducer, bárkit felkérhet főszereplőnek. És ki nagyobb Andy Launál? Senki. A film, nomen est omen, tényleg a Future Cops (1993) és a Gen-X Cops (1999) keverékének tűnik. Vessünk keresztet.
Az alábbi kritikába hajló ajánlóféleség az első a Geekblog filmnoiros cikksorozatában - azért ilyen kurtán furcsa (vagy ha kíméletesek akartok lenni, nevezhetitek frappánsan rövidnek is), mert a Duna TV felkérésére készült, a film noir sorozatuk egyik darabjának beharangozása végett.
Erre mondják, hogy „kompakt történetmesélés”: Máté Rudolf 1950-ben készült D.O.A. című filmjében egyetlen elvesztegetett perc, sőt, egyetlen elvesztegetett másodperc sincsen. Ráadásul a filmtörténet egyik leghíresebb nyitójelenetét is magáénak mondhatja: a főcím alatt főhősünk, Frank Bigelow besétál a rendőrfőkapitányságra, felmegy a gyilkossági osztályra. Az ügyeletes zsarunak elmondja, hogy emberölést szeretne bejelenteni. „Kit nyírtak ki?”, kérdezi a rendőr. „Engem”, hangzik a válasz.
A D.O.A.-ban, azon kívül, hogy messziről sem lehet unalmasnak nevezni, egy csipetnyi glanc sincs. Ez egy vérbeli, alacsony költségvetésű, produkciós kivitelezésének minden ízében nyikorgó b-noir. A díszletek leharcoltak, csakúgy, mint a színészei. Nem szupersztárok villognak főszerepeiben, hanem kihunyó félben lévő csillagok: Bigelow-t Edmond O’Brian adja, aki egykoron matinéidol volt, ám 1950-re meghízott, várták a karakterszerepek, ahogy mondani szokás. Bigelow-ként élete szerepét játssza, az amerikai középosztály látszat-biztonságából szubverzív erők által, gatyamadzagjánál fogva kirángatott balekot. Elég követni a testbeszédét, a film elején, mikor felutazik a nagyvárosba: gyerekként élvezi az urbánus káoszt, a lehetőségeket, az idegen nők, az új hús ígéretét – ami még nem lenne baj, de ki is mutatja: mosolyog. Az ilyet egyből leveszik.
Hogy ki mérgezte meg? Talán nem is fontos. Bigelow-nak persze az, a bőrére megy, és magával hurcol minket a huszonnégy órás nyomozásra, amelynek végén nagyon valószínű, hogy kileheli lelkét. De a néző nem a gyilkos kilétének felkutatása végett megy vele, a tényeket ugyanis csak utólag ismerjük meg, ahogy halad és visszagöngyölíti élete eseményeit, így számunkra nem adatik meg a láncszemek összekapcsolásának élvezete, a krimi-szálban nem tudunk megkapaszkodni. Nem - Bigelow kétségbeesése ejt minket rabul, egy átlagember elesettsége, hisztériája, aki elvesztegetett élete utolsó óráiban nagyon gyorsan rá kell, hogy jöjjön: a halálnál nincs rosszabb. Most már csak valahogy el kell kerülni…
Az írás az Argento életművéről szóló szakdolgozatom része volt, ezért sajnos tele van SPOILERrel.
Argento filmjei közül elsőként a Profondo Rossohelyezte a férfi szexuális devianciát előterébe. A Tenebre-ben már a férfi és a női aberráció (vagy legalábbis a többség által elfogadott szexuális szokásoktól való eltérés) a központi problematika, illetve ez provokálja ki a tettes motivációját. A borotvás gyilkos azokat teszi el láb alól, akik az ő megítélése szerint perverz viselkedést tanúsítanak. A Profondo Rosso őrültje egy régi gyilkosság napvilágra kerülésének megakadályozása érdekében teszi, amit tesz – a Tenebre története már jóval komplexebb, bár itt is a múlt szörnyűségei a kiváltó ok. Sőt, a tárgyalt film esetében két gyilkosról van szó, akik egymástól teljesen elkülönülve működnek. Újra csak két figura közt osztja meg Argento a film terhét, ám már nem a pozitív karakterek között: a Tenebre súlypontja, eddigi munkáitól eltérően már nem rájuk esik.
Peter Neal (Anthony Franciosa) amerikai író római tartózkodása alatt belekeveredik egy gyilkosságsorozatba. A tettes modus operandija kísértetiesen hasonlít a Neal új könyvében, a Tenebre-ben szereplő gyilkos módszerére. Neal rájön, hogy a borotvás gyilkos nem más, mint Christiano Berti (John Steiner) tévés műsorvezető, akit ő maga tesz el láb alól, majd az alkalmat kihasználva volt feleségét (Veronica Laria) és annak szeretőjét, saját ügynökét (John Saxon) is megöli. Megpróbálja mindkét gyilkosságot úgy megrendezni, hogy az Berti bűnének látszódjon. Neal (is) őrült: évtizedekkel korábban is gyilkolt már, ám ennek emlékét elnyomta magában – Argento önkéntelen visszaemlékezések segítségével húzza elő az író represszív emlékeit, előzavarva őket a tudatalattiból -, amely csak tovább fokozta pszichózisát.
A Tenebre-t az amerikai slasher filmek népszerűségének csúcspontján mutatták be, és a műfaj leghíresebb darabjainak (Friday the 13th, 1980, rendezte: Sean S. Cunningham; The Burning, 1982, rendezte: Tony Maylam) hasonlít a narratív szerkezete arra, amit a Tenebre használ. Vera Dika ezt a “múlt béli trauma és az arra tett jelen idejű, azt túlhaladó reakcióként” definiálja. A gyilkos a régi, extrém hatásra reagál azzal, hogy elnyomott, pusztító kedve reaktiválódik.
Carol Clover szerint a gyilkost pszichoszexuális düh hajtja, amelyet nemi irányultságába vetett kétségei váltanak ki – persze ezt már a Psycho is pedzegette, és állandóan ott bugyog Argento giallóinak felszíne alatt (az a zseniális húzása, hogy Neal fiatalkori megalázójának szerepét egy nőnek látszó, ám valójában transszexuális színészre osztja, ravasz-sunyi játék a macsó elvárásokkal). Ráadásul, a slasher filmek gyilkosaihoz hasonlóan Peter Neal látszólag természetfeletti képességekkel rendelkezik: miután elvágja a saját torkát, újult erővel tér vissza a halálból – persze később nyilvánvalóvá válik, hogy a penge preparált volt, a vér pedig paradicsomlé, és Neal egyszerűen átverte tettének tanúit.
A Tenebre Argento leginkább önreflexív munkája, a legnyilvánvalóbb módon ez foglalkozik alkotásainak a közönségre tett hatásáról, illetve a közönségnek a filmjeihez való viszonyáról. A történet a közeli jövőben játszódik, egy, a mienkénél valamivel sterilebb, az interperszonális viszonyok terén elidegenedettebb társadalomban – a forgatókönyv verbálisan ezt nem említi, kizárólag Luciano Tovoli kristálytiszta, jéghideg, analitikus fényképezése utal rá, amelynek kompozícióiban a fehér a domináns szín -, ahol az erőszak a kultúra elfogadott része.
A munkásságáról szóló dialógok, sőt, szópárbajok, amelyeket Peter Neal a film folyamán megvívni kénytelen erőszakos történeteinek kritikusaival, érdekes széljegyzetek a – nyilvánvalóan – Argento filmjei kapcsán, az évek során felvetett ellenérvek dossziéjának szélére. Neal természetesen védi a maga (és a rendező) igazát, ám az egyik heves sajtótájékoztatót követően, a kulisszák mögött azonnal barátságos hangot üt meg a neki korábban kegyetlen kérdéseket feltevő újságírónővel, ezzel téve nyilvánvalóvá – mint ahogy ez minden normális ember számára nyilvánvaló lehet -, hogy bár rendkívül véres tettekre képesek bizonyos figurái, az őrültek és a rendező közé hatalmas hiba lenne egyenlőségjelet tenni, fikciót és realitást összemosni.
Argento több filmjében (L’ucello dalle piume di cristallo, La sindrome di Stendhal) is vizsgálja a bűnösség koncepcióját, de legmélyebben a Tenebre kapcsán megy ebbe bele. Az emberi állatnak az a tulajdonsága, hogy mindig a könnyebbik utat válassza, a felelősséget másokra kenje, áldozati bárányokat mészároljon – áttételes értelemben vagy szó szerint -, nos, ez ellen veszi fel a harcot Argento azzal, hogy a hősből alávaló gyilkost csinál. A primitív, embertársainkat beskatulyázni vágyó, a világot feketére és fehérre osztó bárgyúságnak mutat fityiszt.
Bár a film első háromnegyede pl. a Profondo Rosso-hoz képest aránylag vértelen, a finálé az európai horror talán legkegyetlenebb, legbrutálisabb negyed órája – a vége főcím szinte szabadító erővel hat a szegény nézőre, a nyomorult fellélegzik! Egyik beállításával Argento egyértelmű választ ad a filmjeivel kapcsolatos, elpusztíthatatlan “most ez művészet vagy csak puszta kegyetlenkedés?”-kérdésre: mindkettő! Neal egy baltával lecsapja felesége karját, és az asszony keze csonkjából lövellő vér egy pillanat alatt plafontól padlóig élénk vörösre festi a hófehér falat. Hihetetlen, felejthetetlen imágó; a szó szerinti élő akcióművészet.
Köszönet Ragadozó54 nicknevű olvasónknak, hogy felhívta erre a figyelmet! Michael Biehn (Terminator, Aliens) ím elkészítette első rendezését, amely az előzetes alapján nagyon faszányos, old school akciófilmnek tűnik (egyetlen bajom azzal van, hogy videóra forgatták - hiába használsz akár Red Camerát, a gyors mozgás elmosódik!) Ráadásul az egyik mellékszerepet Simon Yam domborítja, aki ezúttal megszólalásig hasonlít Mao Ce Tungra. A történet szinte egy az egyben koppintása Wong Jing szenzációs, 1991-ben készült Last Blood című filmjének, állítólag külön meg kellett egyezniük Wong Jinggel, nehogy beperelje őket.
Holtan térnek haza. A mozdulataik, a gesztusaik, a mosolyuk mind erőltetett: érezni, micsoda erőfeszítésébe kerül az Őrnagynak fenntartania ép elméje látszatát. Erre mindössze a civilizációról megmaradt emlékei kényszerítik, a homályos memóriafoszlányok, amelyek régi életéről mesélnek. A Tizedes azonban mindent elfelejtett; kifejezéstelen, suta fabábúként forgolódik az érkezésük megünneplésére összesereglett tömegben. Mikor a két katona istenhozzádot mond egymásnak, búcsúzásuk hideg – a tapasztalat, amivel rendelkeznek, örökre összeköti őket, és elválasztja mindazoktól, akik ott sertepertélnek körülöttük.
A fiának idegen. A felesége válni akar. Hét év nagy idő, de igazán csak az Őrnagy tudja, mennyire: a vietnámi fogolytábor napról napra ismétlődő kínzásai közepette végtelenné nyúlik, és az emberből kihal minden, csak a fájdalommal marad kapcsolatban, belészeret, mint egy nőbe. „You’ll learn to love the rope”, mosolyog joviálisan az Őrnagy a férfira, aki, míg ő poklok poklát szenvedte meg, az Őrnagy feleségét baszta. Az Őrnagy vigyora vibrál, mint az áram.
Egy vörös Cadillecet és 2500 ezüstdollárt kap bánatpénzként/kitüntetésként a várostól – egy dollárt minden napért, amelyet a fogolytáborban töltött. Az átadó ünnepség egyszerre kedves és megalázó; ennyi szenvedést hogyan lehet aprópénzre váltani? Az Őrnagy azonban nem veszi naivitásukat rossz néven, de nem is örül neki. A sötét napszemüvege mögött nem kavarog semmilyen érzelem – ilyen luxus már nem telik tőle. A szőke lány, aki a férfi fogvatartásának ideje alatt hátországi szolidaritást vállalt vele, nem is érti: valahogy olyan hamis az Őrnagy minden rezdülése. Mintha szerepet játszana.
Az Őrnagy meg sem nyikkan, mikor ismeretlenek törnek az otthonába. A 2500 dollárt akarják, az Őrnagy viszont nem árulja el nekik, hol van. Hiába pofozzák, hiába gyomrozzák, hiába dugják a kezét a szemétaprítóba, az Őrnagy ezeknél sokkal ravaszabb rohadékokkal nézett szembe éveken keresztül. „You’ll learn to love the rope.”
A fia és a felesége ekkor érnek haza, a gyerek az apja állapota láttán már fut is az ezüstdollárokért. Mindhármukat agyonlövik.
Az Őrnagy túléli. Miért nem akarsz bosszút állni? Miért nem akarod ezeknek a rohadékoknak kiontani a belét? – ezt vágja hozzá felesége egykori szeretője, az Őrnagy azonban olyan hideg, olyan nyugodt, mint a búzamező szélcsendben. A szőke lány betegágyán látogatni kezdi, szerelmes belé.
Az Őrnagyot elbocsátják a kórházból. Puskát, pisztolyt, kést pakol a vörös Cadillac csomagtartójába, és elindul ölni.
Bár a film forgatókönyvírója Paul Schrader, munkáját az előkészítési folyamat során alaposan átírták, Schrader ezt a mai napig nem tudja megbocsátani. „Egy faji felhangokkal rendelkező történetből rasszista filmet csináltak” – nyavalyogja, jobbára alaptalanul (valószinűleg arra gondol, hogy a gyilkosok között van pár mexikói. Azonban nincsenek olyan sokan, hogy ez faktorrá lépne elő, ráadásul a főgonoszok fehér emberek). Azt elfelejti hozzátenni, hogy a legnagyobb differencia a saját változata és a kész film között, hogy az eredeti forgatókönyvben az Őrnagynak nem volt családja, nem volt súlypontja a történetnek. Akár Taxisofőr 2-nek is lehetett volna nevezni – így viszont elnyeri a „legjobb film, amelyhez Paul Schradernek valaha is köze volt” megtisztelő titulust (igen, a Rolling Thundert jobban kedvelem, mint a Taxisofőrt.)
Két oldalról támad: egyrészt elsőrangú bosszúfilm, igazi mocskos, hetvenesévekbeli ütvefúró, tele Peckinpah-s felhangokkal, másrészt a vietnámi veteránok a társadalomba való beilleszkedési képtelenségéről tartott érzékletes vizsgálat. A szenvedés kiölt belőlük mindent, csak érzelmeik emléke él bennük valahol nagyon mélyen, és azok közül is csak olyanok, amelyek közvetlenül kötődnek a férfilélekhez. Mikor a felesége arról beszél, hogy elhagyja, az Őrnagyot alakító William Devane arca érzéketlen marad: a nőhöz már nem köti semmi, de a fiát semmi pénzért nem akarja elengedni. Később, az egyetlen alkalommal, mikor megnyílni látszik, és a bosszúja természetéről beszél, akkor sem említi a nőt, ő mintha kitörlődött volna a tudatából. „Megyek, megölöm az embereket, akik lelőtték a gyerekemet” - mondja a film végén a Tizedesnek, aki a saját családjával szintén látszatéletet él. Csak a sráca halálának megtorlása számít az Őrnagynak: apák és fiúk – Schradernél mindig ez van. „Hozom a cuccom”, a Tizedes csak ennyit válaszol. A házból kifelé menet, bár a vacsoraasztalt körülülik a rokonok, a Tizedes csak az apjától búcsúzik el, röviden, őszintén, ahogy egy férfinek kell. Az öreg meglepetten csak annyit mond: „Szia, kisfiam.” És mennek, mintha ott sem lettek volna. Nem jönnek vissza soha.
A Tizedest alakító Tommy Lee Jones a film legvégén, a fináléban kap meghatározó szerepet, ekkor mosolyog először. A kuplerájba toppanva, ajtóról ajtóra haladva, a pumpgunnal arcokból húscafatokat, kezekből botokat, lábakból roncsokat, életből halált varázsolva zúz, arcán az élvezet széles-széles vigyorával. Mert csak akkor él, ha öl. Neki is, az Őrnagynak is csak ez maradt. És mintha nem is bánnák.
Komolyan mondom, nem tudom miért ennyire kevéssé ismert film a Rolling Thunder, ugyanis szenzációs. Az utolsó tíz perc bélfröcskölős lövöldözése a legduhajabbakat is kielégíti majd. „John Woo-nak is csak akkor sikerül ilyesmi, ha jó napja van”, ahogy mondani szokták. Úgy bosszút állnak, hogy még reggelire is marad.
A rendező, John Flynn a macsófilmek öreg harcosa, ő készítette például Steven Seagal messze legjobb „opuszát”, az abszurd brutalitásában amerikai téren felülmúlhatatlannak látszó Out for Justice-t. „Letépem a fejed és belehugyozok a gigádba!” A klasszikus neveltetés gyümölcsei.
William Devane remek játéka a Rolling Thunderben valami szökő-évszázadonként előforduló csoda lehetett, mert a főleg tv-drámákban szerepet vállaló színész még csak soha meg sem közelítette ugyanezt a színvonalat. Hátborzongató, ahogy kifejezéstelen tekintete érzelmektől teljesen mentes, jéghideg intelligenciát sugároz. Mindent kivertek, kiégettek, kifacsartak, kiöltek belőle. És fogalma sincs, az űrt mivel töltse be. Aztán rájön, és azzal vége.
"No other creature is like the human being… Even wolves do not prey on each other, but humans will eat each other alive."
A fenti idézet, bár Miike 1997-es Fudoh - The New Generation című filmjének elején olvasható, a japán rendező összes munkája vezérmotívumának nevezhető. Miike a nemzetközi mozi egyfajta enfant terrible -je kezd lenni - amilyen John Waters vagy David Lynch volt egykor. Radikálisan változó filmes formanyelve (pl. az Audition lassú forrásánál a Happiness of the Kutakuris tomboló musicalhorrorja különbözőbb már nem is lehetne) ellenére ugyanazt a témát járja körül újra és újra: az emberi kegyetlenség határait keresi, illetve az okait kutatja. És mint a legjobbak, tagadja, hogy ezt tenné. "A filmjeimnek nincsen mögöttes mondanivalója."
Az Anjo-banda főnökének nyoma vész. Helyettese, Kakihara (a rocksztár Asano Tadanobu adja, aki valószinűleg az utóbbi évek legfantáziadúsabb maszkmesteri teljesítményét viseli, Kakihara szája ugyanis fültől fülig el van metszve, a nyílást pedig egy-egy gemkapocs tartja össze két oldalt. Ha Kakihara valami nagyobbat szeretne le- vagy megharapni, egyszerűen kiveszi a gemkapcsokat, és HAMM!) rögtön nyomozni kezd utána, bár jakuza körökben köztudott, hogy nem csupán a gengszterhűség hajtja. Kakihara megátalkodott szadomazochista, aki ugyanúgy élvezi mások kínzását, mint azt, ha őt ütik, esetleg vágják, szúrják, stb. - és Anjo, ha máshoz nem is, ahhoz igazán értett, hogy a szart is kiverje embertársaiból. Kakiharának főnöke brutalitása hiányzik.
Amit a jakuzák nem sejtenek, az az, hogy Anjót enyhén szólva nehéz lenne életre pofozni: maga Ichi (Omori Nao) végzett vele, a titokzatos gyilkos, akiről szép lassan legendák születnek - Ichi pedig nem egyszerűen kivégzi az áldozatait, hanem a csizmájából előugró pengével szó szerint széjjeltrancsírozza őket. Tetteinek csak azért nem marad nyoma, mivel a mészárlás után rögtön akcióba lép Ichi külön bejáratú takarítóbrigádja, élükön Jijiivel (az undergroundfilm-rendező Tsukamoto Shinya (Tetsuo 1-2) alakítja).
A jakuzák döbbennének meg a legjobban, ha tudnák az igazságot: Ichi valójában egy szánalmas, idegroncs pszichopata, aki a legkisebb konfrontációtól sírógörcsöt kap. Jijii mintegy kondicionálta ezt az embergyereket; Ichit tévképzete - az a beléhipnotizált, hamis emlék, amelyet Jijii ültetett el az agyában, miszerint kamaszkorában egy iskolai verekedés alkalmával segítségére siető lány diáktársát az addig vele kegyetlenkedők megerőszakolták - tökéletes, a bűntudat és a trauma gerjesztette agresszió által irányítható gyilkológéppé teszi.
Kakiharát elbűvölik Ichi tettei, és most már nem csak főnöke feltalálásának, hanem a szuperszadista gyilkos megismerésének vágya is hajtja. Saját sorsának, mazochista vágyainak beteljesülését szeretné Ichi által: reméli, hogy a gyilkos valami frenetikusan fájdalmas halálvariációban végez majd vele. Az egyetlen probléma, hogy szövetségeseinek száma óráról órára csökken: a bandatagok, látva Kakihara a nyomozás során bevetett enyhén szólva szokatlan módszereit (az Anjo elrablásával eleinte gyanúsított konkurens jakuzát a háta bőrén átszúrt tucatnyi vaskampó segítségével, mint a füstölni való húst lógatja le a mennyezetről, aztán fémtűket szúr az arcába, végül pedig forrásban lévő olajat önt rá), gyors ütemben felhagynak a bűnözéssel - vagy legalább is eltűnnek a történetből. Furcsa mód Kakihara egyetlen igazán lojális embere a nemrégiben még rendőrségi állományban gürcölő Kaneko (Sabu, szintén filmrendező) marad, aki, ha már talpig szégyenben hagyta ott a jardot (elvesztette ugyanis a pisztolyát - mi ez, Fight Back to School ?), bűnözőként helyt fog állni, ha a fene fenét eszik is. Az igazság órája, Kakihara és Ichi egymással való leszámolása pedig nem is várat sokáig magára.
Az Ichi the Killer valójában tabló: az emberi psziché néhány komolyabb aberrációjának felsorolása és tárgyalása, amelynek ugyan a forrása "csupán" egy manga (ez a tény sokak szemében kisebbítő értékű, annak ellenére, hogy ez a bizonyos manga több japán protektorátus területén be van tiltva - ergo a maga műfajában hatásosnak kell lennie), ám ennek és a rendező szokásos fekete humorának ellenére letaglózó erejű. Több külföldi kritika is kiemeli: "Csak nem komolyan venni a filmet! Nevetni kell rajta!". Ez a felhívás az én fülemben inkább hangzik a kritikus segélykiáltásának, mint jó tanácsnak, a film fekete humora meg amúgy is csak álca, a keserű pirula ízét enyhítendő. A Japánra oly jellemző bondage és S/M-kultusz sérelmére elkövetett vitriolos poénok viszont ülnek.
Lépjünk túl azon, hogy valóban ez az egyik valaha készült legvéresebb, legkegyetlenebb film, olyannyira, hogy a brutalitás néhány helyen már-már absztrakt formát ölt. Való igaz, ott a helye az emelvényen a Men Behind the Sun, a Nekromantik, a Cannibal Holocaust és egyéb hasonlók mellett, még akkor is, ha több véres (és helyenként spermás) jelenet egyértelműen eltúlzott CGI effektekkel lett megsegítve - ennek ellenére tényleg csak olyan nézze meg, aki "bírja a velőt". Az Ichi pusztító ereje nem ebből, pontosabban nem csak ebből ered.
Miikét a beteg emberi lélek érdekli igazán, és jelen esetben csak ilyeneket találni a filmben. Kakihara extrém szadomazochista; Ichi szadista (aki a belehipnotizált trauma nélkül is sültőrült lenne, és gyilkolásnál illetve erőszaktevésnél semmire sem vágyik jobban); Kaneko elviselhetetlen kisebbségi komplexussal, bizonyítási vággyal küzd; Kakihara kurvabarátnőjének vágyálma, hogy megerőszakolják, és így tovább (Jijii a legrosszabb, hiszen céljai elérésének érdekében intenzív mentális kínzással testi-lelki rabszolgaságban tartja Ichit) - a szelleme mindegyikőjüknek sérült, a saját beteg agyuk fogjai. Mivel pedig ők népesítik be a film által megformált világot, Miike azt sugallja, hogy véleménye a valódi világról ettől nem sokban különbözik. Míg az Audition többé-kevésbé szociális kontextusba helyezte a szituációt, itt ilyesmiről szó sincs, nincs társadalmi kikacsintás, maga az őrület adja a világ szövetét. Meddig degenerálódhat az emberi lélek? A végső választ majd csak Miike teljes életműve adja meg. A filmben az egyetlen normális ember Kaneko kisfia, bár a kegyetlenség már neki is kikezdi a lelkét - végül aztán Miike nem lacafacázik, és az ő élete végére is pontot tesz.
Ez a freakshow egyszerre profánul szomorú (a lehangoltság az az érzés, amely úrrá lett rajtam a film alatt, hiszen a maguk veszett, mégis emberi módján mind csak a saját boldogságukat keresik) és a maga színes tombolásában képregényesen lenyűgöző. Ráadásul a Miike-Cronenberg párhuzam, amelyet oly sokan erőltettek az Audition kapcsán, itt nyer igazán létjogosultságot: bár gyökeresen különböző stíluseszközökkel, eltérő témákban, de mindketten a lélek sötét, szélsőséges mozgatórugóit kutatják. Miike csapongóbban, színes-posztmodernebbül, egyértelműen a sokkolásra, illetve a filmes extremitások határainak eltolására helyezve a hangsúlyt (Cronenberg jelmondatát mintegy magáévá téve: "Megmutatni a megmutathatatlant!"), de nem kevésbé eredetien, vizuális megvalósítás szempontjából meg egyenesen zseniálisan. Hogy még egy párhuzamot bekössek, talán még Argentónak van a világon a Miikééhez mérhetően kiváló szeme és vizuális fantáziája.
Az Ichi the Killer, bár dramaturgiája darabosabb, mint pl. az Auditioné, komplett, lezárt, "megcsinált" apokaliptikus vízió apokalipszis nélkül. Csak az embernek, mint fajnak van vége benne. Szinte kíváncsivá teszi a nézőt az evolúció következő meglepetésére.
Íme a vallásos hisztéria táplálta, hamisítatlan, mozikultúra által szertefertőzött posztmodern mitológia! De propaganda-e, pro és kontra (és főleg, melyik „oldal” a pro, és melyik a kontra, a „fenn” vagy a „lent”)? Ez már természetesen a személyes preferenciák függvénye. Hogy nekem melyik jön be, azt nem árulom el.
William Peter Blatty 1971-es regénye éppen olyan, mint írója maga: káprázatosan intelligens, mélyen vallásos és gátlástalanul hatásvadász egyszerre. MENNYEI kombináció – bár Blatty híres humortalanságát ismerve (amely jellemhibát remekül képes palástolni főleg azzal, hogy egyes forgatókönyvei, például a Shot in the Dark-é, szinte burjánzik a jobbnál jobb viccektől – ergo érti a mechanizmust, de az a szerzőnek nem sajátja) nem értékelné ezt a poént.
Friedkin a céllövöldében
Sem az Egyház, sem az Ördög nem kívánhatott magának jobb reklámot a könyv megjelenésének idején. A hatvanas évek meghasonlott, útkereső amerikai társadalma (a konzervatívok a hippi kultúrától, a fiatalok a vietnámi háborútól megzakkanva) habzsolta önnön megrökönyödését, amelyet ez a szörnyűséges effektekkel operáló, ám ideológiájában nagyon is konzervatív és az alapvető emberi dilemmákat ügyesen tárgyaló regény váltott ki belőle. (A film sikerének egyik túlpszichologizált magyarázata szerint a középosztály tagjai gyermekeik hatvanas évekbeli, a vietnámi háború által kiváltott vad elidegenedésének tárgyalását látták a filmben, amely teóriának van ugyan némi alapja, de nem túl szerencsés dolog ráerőltetni a teljes Ördögűző-filmfolyamra, már az első rész interpretációjaként sem állja meg teljesen a helyét.)
A történet egy megtörtént, 1949-es esetet dolgoz fel. Az Ördög Maryland vadregényes erdeiben kapta el egy fordulóra áldozatát – Blatty csak a valódi ördögűző hosszas könyörgésére változtatta át regényében a 14 éves fiú valós figuráját egy 12 éves lányéra. A regénybeli áldozat, Regan MacNeil ráadásul a modern kor gyermeke, a szó szoros értelmében: Blatty a szörnyűségek helyszínéül Washingtont választotta, áldozatait pedig a felső tízezer tagjai közül pécézte ki, hogy a szociális elmaradottságra visszavezetve meg ne kérdőjelezhessék a történteket.
A filmváltozat hűen követi a regényt, persze sajnos annak éppen legizgalmasabb aspektusát, a jóság és gonoszság bokszmeccséről szóló, jelen esetben valóban intelligens, gondolatébresztő eszmefuttatásokat (Mondtam már? Az Ördögűző kiváló könyv, tessék megvenni!) képtelen médiumról médiumra átültetni. Ami nem különösebben nagy probléma, hiszen amit sikerül átmentenie, az több, mint elég. Hajjaj, de még mennyire hogy elég!
Regan MacNeil mamája aggódik lánya egyre furcsább viselkedése miatt: nem elég, hogy a kiscsaj sugárban okádik, lebegteti az ágyát, a fejét 180 fokban hátra tudja fordítani, de még a szent kereszttel is maszturbál, sőt, a színésznő legújabb filmje rendezőjének még a nyakát is töri! Főleg ez utóbbi ad okot némi nyugtalanságra… Mrs. MacNeil először a tudományba veti minden bizodalmát, persze a hülye orvosok csak szurkálni meg mintát venni tudnak az ő kislányából (ilyesmiket mondanak, hogy „clonus-teszt” meg „temporális lebeny”. Na kösz.) A középkori tortúra-szessönöknek is beillő kivizsgálások láttán Mrs. MacNeil a katolikus egyház jezsuita kommandójához fordul segítségért, és – először Karras atya, majd a cool félszent, Merrin atya személyében – megérkezik a felmentő sereg. A papok hozzálátnak az ördögűzéshez – hogy a lány túléli-e, az már más kérdés…
A film minden idők egyik leghatásosabb horrorfilmje, ehhez kétség sem férhet. Ez részben a technikai stáb mesterségbeli tudásának köszönhető; Dick Smith forradalmi maszk-effektjeinek – a célbahányás akkortól divat! És ki feledhetné a kis Regan eltorzult arcát? Lányok, vigyázzatok, ez történik, ha valaki nem használ moisturizert! -, az ugyancsak úttörő hangdizájnnak, meg persze Friedkin céltudatos rendezésének. A hatás letaglózó.
Mielőtt hollywoodi playernek állt volna, Friedkin szó szerint több száz riportot készített los angelesi tévéadók megbízásából, és dokumentumfilmes területen is rendkívül széles életművel dicsekedhet. Az, hogy egyébként a csávó nem normális, közismert: az Ördögűző színészeiből például úgy csalt elő rettegő voltukat hatásosan közvetítő reakciókat, hogy pisztolyokat sütögetett el a fülük mellett. What a nice guy. (Forrás (mert én magam sem hinném el, ha a tanúk nem lennének hitelesek): The Fear of God – The Making of the Exorcist (1998)).
Hadd váljak most egy bekezdés erejéig (hogy kontextusban maradjak) eretnekké: Friedkin rendezése egyszerre egyik legnagyobb erőssége és egyetlen hibája is a filmnek. Dokumentarista látásmódja a felesleges sallangoktól teljesen mentesen, száz százalékban a lényegre koncentrálva bontja ki előttünk ezt a sötét mesét. Olyan a film, amilyen a rendezője: nem tököl, precíz, tudja hogy mit akar (újabb adalék: a film zenéjének megírására először Lalo Schifrint kérték meg, ám Friedkin, a kész muzsika meghallgatása után kitépte a szalagot a magnóból, és Schifrin kurva anyját emlegetve kirohant a stúdióból, a felvételt pedig áthajította a szomszédos sztráda felett, be egyenesen egy használtautó-kereskedés irodájába. Aztán megvette Mike Oldfield Tubular Bells-ét.) Csakhogy éppen ez a távolságtartás az, ami egyfajta sokk-géphez teszi hasonlatossá a filmet: túlságosan kiszámítottnak, kicentizettnek hat helyenként. Ettől függetlenül remekmű.
Kulturális hatásának feltérképezése mérhetetlen munka lenne. Gigantikus sikere egyházhoz, valláshoz, hithez való viszonyokat erősített meg vagy rombolt le ezerszám, makró és személyes szinten egyaránt – elkészülte óta csak Mel Gibson forgatott nálánál is szörnyűségesebb keresztény-horrort. Folytatásai már a nyomába sem érnek, ettől függetlenül írok róluk pár keresetlent.
Cizellált Burton
Őszintén szólva, a második epizód kritikájaként egyetlen hatalmas, a „HAHAHA” folyamatos folyamából álló bekezdést terveztem. Elvetettem ezt a ötletemet, főleg a szerkesztők szellemi épségének megőrzése érdekében.
Az Ördögűző II: Az eretnek (1977) főhőse Lamont atya (Richard Burton, ez a szenzációs színész, aki valószínűleg valamely kocsmaszámlája kiegyenlítésének érdekében vállalta el a főszerepet), ő a Vatikántól feladatul Merrin atya (lásd az első részt) halála titkának felderítését kapja. Hogy teljes képet alkothasson, kénytelen felkeresni a csöcsös csajjá cseperedett Regan MacNeil-t (a filmből – kevés erényeinek egyike – hiányzik az első részben nagyon is domináns, a nőiséggel szemben éreztetett undor, sőt, Boorman néhány igen szexis beállítást is megkockáztat). Tiszta szerencse, hogy Regan iskola utáni szabadidejét egy pszichiátriai klinikán tölti, a „szállakakukkfészkére”-s durvanővér felügyelete alatt. Az intézmény számos úttörő gyógyászati módszert bevet páciensei jobbulásának érdekében, például egy olyan ketyerét is, amely belevillog az ember szemébe, majd a léleknek e tükrén keresztül hopp!, a freudi nehézségeket átugorva, egyenest a terhelt gondolatvilágának legmélyére repít minket. Segítségével Lamont viszonylag hamar felállítja a diagnózist: „Egy ősi démon lakik a lányban”, közli a gondterhelt intézményvezetővel, aki erre megértően elmosolyodik.
Az Ördögűző II nevetségessége éppen az ilyen és ehhez hasonló mozzanatokban, saját hülyeségei komolyan vételében gyökeredzik: készítőiben valószínűleg egy pillanatra sem merült fel, hogy az áltudományos maszlagnak, nevetséges fordulatoknak és ciki dialógusoknak ez a kavalkádja talán mégsem az a mély, metafizikus gondolatokat sikeresen közvetíteni tudó remekmű, amelynek szánták.
Íme egy gyakran felidézett, emlékezetes szópárbaj: Autista lány: „Neked mi a bajod?” Regan: „Megszállt egy démon.” Autista lány: „Jujj.” Regan: „De már kiment belőlem.”
A démon „nyomai” Lamont atyát Afrika legkellemetlenebb részeire vezetik. Ott összeismerkedik James Earl Jonessal, aki gyermekkorában már átvészelt egy ördögűzést, és szabad idejében kemény tojásokat öklendezik fel. A démoni jelenlét valódiságáról meggyőződve visszatér a nyugati civilizációba, csak hogy minden idők egyik legkatasztrofálisabb fináléjában végleg hülyét csináljon magából (szétesik alatta egy bérház, miközben ő sátánűző igéket kajabál tele torokból – ilyet inkább egy Amityville epizódtól várna az ember, nem pedig a hetvenes évek leghíresebb horrorklasszikusának folytatásától).
Az egész film olyan, mint egy rossz vicc: nincs tempója, túl hosszú, tele felesleges kitérőkkel és mivel a logika szintén hiányzik belőle (minden emberi értelemmel egyetemben), a poén pedig egyáltalán nem hatásos, a fejünket rázva, az összeilleszthetetlen jelenetek során elfilózva annyit tudunk csak magunk elé motyogni: mi az Ördög volt ez?
Az eltűnt idő nyomában
A harmadik rész története az első után tizenöt évvel játszódik. Kinderman hadnagy (George C. Scott alakítja, az eredetiben a szerep Lee J. Cobbé volt) és csapata egy rendkívül kegyetlen sorozatgyilkos után nyomoz. A modus operandi az éppen tizenöt évvel korábban kivégzett Gemini-gyilkosét másolja. A nyomozás szálai az egyik washingtoni klinikára vezetnek, ahol Kinderman élete legnagyobb sokkjával kénytelen szembesülni: a zárt osztályon, szoros kényszerzubbonyban Damien Karras atya tengeti nyomorúságos életét. Testét a Gemini-gyilkos szelleme tartja megszállva, akit azon az éjjelen végeztek ki, mikor Karras kiűzte a démont Regan MacNeilből, a Sátán pedig bosszúból a sorozatgyilkos lelkét a pap friss hullájában szállásolta el.
(Sóhaj.) Na igen. Ez még talán nagyobb baromság, mint a második rész története, szerencsére a kivitelezése már jobban sikerült. A film William Peter Blatty Legion című regénye alapján készült, még a forgatókönyvet is ő írta, sőt, a rendezést sem engedte át másnak. Ennek köszönhető, hogy az Ördögűző III az elődjénél kevésbé skizofrén mozi, ám ugyanolyan felesleges. Az izzadtságszagú sztori elbagatellizálja az első részben bevetett, átgondolt teológiai problematikát, és vásári, slasherfilmes szintre rángatja le.
Az Ördögűző III legnézhetetlenebb része a vége, amely olyannyira nyilvánvaló stúdióvezetői belepofázásról tanúskodik, amilyen még a mai, menedzserek uralta Hollywoodban is ritkaság. Hirtelen, a semmiből feltűnik egy, a megboldogult Merrin atyára nevetségesen hasonlító, csipketerítőt viselő pap, és jól megexorcizálja szerencsétlen Karrast, akinek bentlakója sturm und drang kíséretében takarodik vissza a pokolba. Ez az utolsó tizenöt perc stilisztikailag és tartalmilag teljesen elüt a film első másfél órájától, mintha a second unitot visszaparancsolták volna a stúdióba fájront után finálét forgatni.
Az egyetlen, megvalósításában egyedi jelenet az a majdnem teljesen mozdulatlan, hét perces beállítás, amely egy mára legendássá érett beijesztéssel végződik, és meg kell hagyni, nagyon hatásos: a kamera nagytotálban, szimmetrikusan-középen elhelyezve veszi a kórház éjjeli folyosóját. Az ügyeletes nővér kórteremről kórteremre jár, csak lépéseinek zaja töri meg a csendet. Az ajtókat mindig gondosan zárja maga mögött. Kopp-kopp, katt-katt… Az utolsó szoba kerül sorra… Bemegy az üres kórterembe, elvégzi amit kell, behúzza maga mögött az ajtót, rákattintja a zárat… Elfordul, és EKKOR…
Szép, szép jelenet. Nem is nagyon marad meg emlékként semmi más ebből a filmből.
Sivatagi show
Elérkeztünk Paul Schrader/Renny Harlin sokat szenvedett Ördögűző: A kezdet című mixtúra-mizériájához. Hogy miért van a kis aranyosnak két rendezője? Röviddel azután, hogy Schrader leszállította a saját verzióját, a stúdiófőnökök megbízták Harlint a film 80-90%-ának újraforgatásával. Állítólag Schrader filmje túlságosan köldöknézősre-spirituálisra sikeredett, a nyakkendősök pedig egy hányós-véres-beles horrorarmageddónt akartak.
Két kérdés ötlik fel bennem e tökölés kapcsán: először is, ha már eredetileg egy effektkemény filmet szándékoztak legyártatni, miért fogadtak fel olyan rendezőt, aki rendezéseivel ugyan vallásos problémákat tárgyal, de történeteinek vadsága általában az óvodai vízfestékfröcskölés izgalmainak intenzitása felé tendál. (A napokban néztem újra Schrader 1973-as Hardcore című munkáját. A családi fészek békéjét pornóforgatási testgyakorlatokra cserélő tékozló lány, valamint a nyomát kutató apa (George C. Scott) történetének hatása mára gyilkosan megkopott, az egykor sokkoló korrajz nevetségesen hat. A morálisan atyáskodó történetek nem öregszenek szépen.)
Másodszor: ha az első részhez hasonló, katartikus hatású klasszikust szerettek volna a népre ereszteni, kereshettek volna valaki jobbat is a másodvonalbeli Harlinnál. Ez a finn faszi csak egy fokkal jobb, mondjuk, a rezidentívülös Paul W. Andersonnál, pedig az aztán egy kutyaütő.
Harlin verziója gyönyörűen fényképezett (Storaro!), dögunalmas, fantáziátlan másfél óra, szellemtelen, pénzéhes producerek produktuma. Nem film, mert a történetnek se füle, se farka, főleg mivel olyanról, hogy dramaturg, a mai Hollywoodban hallani sem akarnak. A jeleneteket egyszerűen egymásra halmozták, a történet képtelen izgalmat vagy félelmet kelteni. Harlin szerint utóbbiakat kegyetlen szadizmussal kell helyettesíteni: egy tizenkét-tizenhárom éves forma gyereket a szemünk láttára tépnek szét a sakálok, és a kamera nem siklik el a látványról, a szörnyűségre szemérmesen. Ennél lejjebb már csak a snuff filmek vannak.
Az Ördögűző IV afféle mostanában divatos prequel, a három korábbi film előtörténetét meséli el, Merrin atya első találkozását az életét megkeserítő démonnal. Az afrikai helyszínek színgazdag hátteret biztosítanak a semmi-sztorinak meg az atmoszféra fülledt löttyedtségének, és a színészek is próbálnak domborítani, bár leginkább csak pucsítás lesz erőlködésükből – Stellan Skarsgard persze képtelen rosszul játszani, tehetsége még a Harlinhoz hasonló gyökér irányítása alatt sem adja meg magát.
Meglátod a nőt és megkívánod. Utánamész. A mosolya ígéretével rávehet mindenre - és meg is teszel érte mindent, a legszörnyűbb dolgokat -, nem elég hogy hülyét csinálsz magadból, nem elég hogy tönkreteszed a saját életed, de még a lelked üdvösségétől is megszabadulsz, elkárhozol, mert ez a film noir, és neked annyi, meg vagy baszva. És miután kihirdetik a halálos ítéletet, és a kirendelt rendőr megrántja a villamosszék kapcsolóját vagy beadják neked a halálos injekciót, még akkor is utolsó gondolatként ő jár a fejedben. Mert ez film noir, és te balek vagy, neked annyi, meg vagy baszva.
A Geekzen márciustól rendszeresen tárgyaljuk ezt a műfajt, mert megkerülhetetlen. A kiúttalanság, a forró beteg szex, az erőszak és a lelki kátrány filmjei. Mert ez a film noir, ez a lényege: meg vagy baszva.
A Mozinettel együttműködésben kisorsolunk pár jegyet (pontosabban a Mozinet sorsol, én csak idehányom ezt a néhány sort) az általuk forgalmazott Éhség című film március 2-i vetítésére (a születésnapom!) Este 8-kor nyomják a Művészben. Aki játszana, küldjön egy üres mailt az infoKUKACmozinet.hu címre, de a tárgyba írja bele: Éhség.
Nagy kár, sőt, bűn, hogy a Szemle legjobb filmje nem került versenybe (a forgalmazó munkatársa szerint nem kaptak magyarázatot arra, miért csak információs vetítésen futhatott Peter Strickland alkotása), mert a Katalin Varga a legjobb magyar film a Taxidermia óta.
Bosszúfilm, és ezt vállalja, és nincs lacafaca, ez a lényege, és ezért is imádom. Csakúgy, mint ezt a nőt, aki elhatározza, megöli azt a két férfit, aki őt tizenegy évvel ezelőtt megerőszakolta, hiszen ebben a nőben hibádzik valami. Miért éppen most indul bosszúhadjáratra? Mert a férje most taszítja el magától, megtudván, hogy a gyerek, akit közös fiúkként neveltek, nem az övé? A srác a nemi erőszakkor fogant. Tizenegy évig, a családi háló biztonságában, míg a titok titok maradhatott, fel sem merült benne, hogy elégtételt vegyen? Csak most, hogy a fiával kénytelen útra kelni, otthonról eljönni, szekérre szállni és Erdély szívrepesztően csodálatos, úttalan utain végigvánszorogni, csak most ötlik fel benne, hogy a meggyalázóit megölje? Mit mond mindez őróla és a megbocsátás örök meséjéről?
Péter Hilda alakításában Katalin egy rejtély. A szemében manós gonoszság csillog, egy megzakkant ember véres élvezete, akiről elhisszük ugyan, hogy az élet kegyetlenségét készül megtorolni, amihez természetesen minden joga megvan, ugyanakkor az a kényelmetlen, ámde nagyszerű érzés sem ereszt minket, hogy ő nagyon is imád a bosszú eszközének lenni, kalapácsnak lenni, a világot helyretenni. A remény nélküli ember félelem nélküli ember.
Az első fickót elintézi, de a másodikba már beletörik a bicskája, mert valaki olyasvalakivel kerül szembe, aki, és Katalin ezt undorral állapítja meg, alapjában véve jó. Akkor hát hogyan tehette meg vele egykor mindazt, amit megtett? A morál szánalmas illúziója áll a nő útjába, Katalin hezitál, gyűlöli magát, hogy a megbocsátás szikrája mégis beférkőzik a pszichózisa alá - aztán Isten közbelép, és véres kézzel helyreteszi, amit az ember nem tud. Ő ismeri a dörgést.
A Katalin Varga narratív szempontból minimalista film, ritkás akciókra, ráncok és szájszegletek és szemek huncut rezdüléseire épít, no meg Győri Márk fantasztikus fényképezésére, aki a 16mm segítségével olyan hangulatot ad a filmnek, amely letaglózza, maga alá gyűri, elfogja a nézőt. A XXI. század elején a középkorba, vagy még régebbre húz, egy színpompás, kegyetlen, ősi vadonba, ahol az egyén maga áll szembe az ismeretlennel, pedig legjobban embertársától kellene tartania, és ahol semmi más nem számít, csak a kés.
Az utolsó beállításban az anya és a fia újra ott ülnek a szekéren, háttal a nézőnek, némán, bámulva a messzeséget, épp ahogy tették ezt egyszer már korábban. Nem kell a beszéd, nem kell a mozdulat, hiszen ami nyilvánvaló, azt felesleges magyarázni: hogy ez a világ, ez az élet gyönyörű és szörnyűséges egyszerre, és ezt semmilyen hang nem tudja leírni, csak a hallgatás.
