2007. július 27.
The Descent. Nagy-Britannia, 2005.
A The Descent egyszerű film: történetét nem bonyolítja mindenféle felesleges mellékszál, tolakodó firlefranc: amit Neil Marshall elénk tár, az egyértelmű, brutális és borzasztóan félelmetes.
Hat gyönyörű, fiatal nő (eddig totális slasher-klisé a dolog), kifogyván az extrémsport-alternatívákból, az Appalache-hegység egyik zordon barlangrendszerét indul birtokába venni. Kegyetlen a kő: ahogy a végtelen sötétségben egyre mélyebbre jutnak, úgy szaporodnak a problémáik. A visszautat sziklaomlás zárja el, felszerelésük rohamos ütemben amortizálódik, pont úgy, ahogyan nyugalmuk. Ráadásul mintha nem lennének egyedül odalenn...
Ugye mondtam, hogy szimpla a sztori? A The Descent esetében nem a mi, hanem a hogyan számít, és ahogy Marshall ezt a történetet elénk tárja, arról a legnagyobb horroristák is példát vehetnek. Felidézni sem tudom, mikor sikerült egy rendezőnek így megrémítenie, a különböző suspense-stratégiákat ennyire jól alkalmaznia. A két alapvető mélyfélelmre, a haláltól és az izolációtól való iszonyodásunkra játszik rá pofárlan ügyességgel, ráadásul rendkívül szűk helyeken, ezer tonnányi kőomlások alatti negyven centis réseken keresztül kúszatja-mászatja a szereplőit, úgyhogy üdvözlöm a klausztrofóbiásokat – a Descent az ilyesmi miatt (is) az évtized eddigi legjobb horrorfilmje.
Marshall ráadásul a kezét sem rest bemocskolni: aki utalásokkal operáló elegáns-viktoriánus rémisztgetésre számít és vágyik, az messze kerülje el a filmet. Az utolsó fél órában szakad a hús és ömlik az epe, amely az idegtépő, csúcsra járatott egyórás expozíció után szinte katarzisként hat. Ilyet is ritkán él meg az ember, mostanában, moziban vagy a dvd-t bámulva.
Szóval nem tudom eléggé dicsérni.
"We couldn't even hear you, in the night... No one could. No one lives any nearer than town. No one will come any nearer than that, in the night, in the dark."
The Haunting (1963), rendezte: Robert Wise
2007. július 25.
Japán, 2006.
Amikor 1998-ban a másodgenerációs anime maestro, Satoshi Kon debütáns egészestésének, a Perfect Bluenak elismerő fogadtatását mámoritta, fázisrajzolástól és vágástól táskás szemeit már eltökélten meresztette Yasutaka Tsutsui regényének filmesítési lehetőségei után – de a jeneket eladdig megaszám postázó Rex Entertainment csődje lazán és tussal húzta keresztül Kon minimum kétdimenziós ambícióit. Sokáig szendergő, ám konok adaptálhatnékja aztán az íróval való első találkozáskor csipátlanított egy véglegeset: még be sem fejezte a Madhouse finanszírozta Paranoia Agent forgatását, lelki tekintetét nyomban megosztotta a Paprika előkészítése, hogy előbbinek befejezését követően azonnal és teljes mellszélességgel babusgathassa szertelenül szürreális kikeltését. Az azóta feltartóztathatatlanul fejlődő digitális festészet és analóg felmenőjének szívmelengetően vérfertőző egybekelését látva a Paprika állsanyargató csodálásakor válik egyértelművé: a rendező – ha volt is – már bizton nincs haragban a sintó istenségekkel, amiért 2006-ig kellett várnia álma beteljesülésére.
Mielőtt megfeledkeznénk a szinopszisról: lába kél a DC mini nevű innovációnak. Ez a hajpánt szerű kütyü majdnem olyasmi, mint a p2p-ek archetipikus verziója, de szolgáltatásai – a csevegés és a fájlmegosztás – nem az erkölcsi béklyóktól görnyedő ébrenlét állapotában, hanem: álom közben élvezhetőek. Pszichiáter és pszichésen rászorult között. A cél - naná, hogy nemes:- a betegek traumáinak, elfojtásainak pontosabb megértése volna. Álomfejtés, amiről a megboldogult Sigmund fantáziálni sem mert.
A DC mini azonban sajnálatosan még csak a prototípus állapotig cseperedett, biztonsági algoritmusok híján pedig az illetéktelen újgazda akármikor és akárhonnan a kezelés alatt állók vágy- és rémképeibe férkőzhet, ám ennél is aggasztóbb, hogy ezeket a kivétel nélkül rosszindulatúan manipulatív behatolásokat nem csupán alvás alatt képes – és hajlandó – mívelni. A kötelező kűr „valójában nem is ébredtél fel!” gegek szolid szenvedését agresszív álomterror súlyosbítja. A REM-fázisokban groteszk bájjal megelevenedő kreációk seregei eleinte is nagy hozamú, garázdán áradó folyamokként szelik keresztül-kasul a történetet, az eltulajdonítást követően azonban átszakadnak az orvosi testület – és a narratíva – kontrolljának new-orleansi gátjai. A szereplők kollektív alvajárásban sodródnak, fuldokolnak, mindeközben a Kon hagyománytisztelő szépérzékével felaljzott kortárs technika olyan sosem látottat fitogtat, hogy szinte a néző is alig kap levegőt. (Kritikusi kutyakötelesség idevetni, hogy az évszázad rajzolt viharát Masaaki Yuasa okozta 2004-ben a még pusztítóbb erejű, eklektikus-egzisztencialista Mind Gamejével.)
Ennyire azért nem érthető a múvi. Sőt, andalíthatatlan a félelmünk: Kon igazán nem is törekedett koherensen elbeszélni a címszereplő fűszernövény, a betegek kvázi-virtuális (?) terében kutakodó, kvázi-virtuális (?) jóbőr terapeuta, alias Paprika világmegmentését. Az anime szürrealisztikus jelenésekkel és fordulatokkal való roskadásig zsúfolását mégsem tekinthetjük puszta marketingfogásnak, a film valószínűleg nem a sokadik megtekintés utáni, teljes felismerés örömére apellál, inkább csak témájához igazítja a konstrukciót. Az álmok pedig ugye már csak ilyen hektikusak, önkényesek, meg csak alig fejthetőek.
A – perfekcionista teamleadinget és ihletett ecsetvonásokat a World Apartment Horror és a Memories készülte alatt egyenesen Katsuhiro Otomotól elleső – rendező a regény tömény orvosi nyelvezetén kellemesen higított, és névjegyeként a filmi önreflexió oltárán is áldozott a játékidőből, akárcsak a Perfect Blue, vagy a Millennium Actress esetében. Megemlítendő aspektusok, habár Kon főként nem ezeknek köszönheti, hogy tavaly Arany Oroszlán jelöléssel kerekedett felül egykori – akkor Velencében éppen a Bugmasterrel nevező - mentorán. A Paprika brutálisan elragadó rajzolmány.
A DVD
A fő kezelőfelület kaján lelkesedéssel árasztja magából a film giccsgazdag levegőjét, a mazsorettező háztartási gépek és a levelibékák víg rézfúvósainak riszálása között egyszerű almenüpontok vegzálására nyílik lehetőség. Ezek némileg nyugtatóan már statikusak és csendesek.
A kép minőségének érdem szerinti méltatása csak és kizárólag obszcén jelzők és határozók buja kombinációjával lenne hiteles. De tényleg. Még a bináris képalkotás dorgálhatatlan mostohagyermeke, a piros szín is szinte (de csak szinte!) szálkátlanul határolódik el fogadott testvéreitől, imigyen az már nem is annyira meglepő, hogy a sötét snittek káprázatos tónus- és részletgazdagságúak. Az árnyékban omladozó vakolatot szinte hívogat a manuális ingerlésre, úgy belekapirgálna az ember.
A szomszédok esetleges alvászavaraira ezúttal főbenjáró bűn tekintettel lenni: a hang ugyanis a vizualitáshoz méltóan kristálytiszta, minden tartományban. Magyar szinkronnal nem találkozni a lemezen, feliratból viszont a hinditől a lengyelig bezáróan – a magyart is ideértve – minden található, ha netán valakinek nyelvtanulni támadna kedve.
Az extrák között egy audiokommentárt és négy előzetest találunk. Utóbbiakhoz (a Tekkonkinkreet, a Cowboy Bebop, és Kon korábbi két remeke, a Memories és a Tokyo Godfahters kerül terítékre) német és holland szöveg pászítható. Ízlés és unalom kérdése, hogy emiatt, vagy a fix angol hang okán pityeredünk el, ha tényleg nincs jobb dolgunk. Előbbi adaléknak viszont áldásos komponense a rendező, a zeneszerző és a co-producer kedélyes, alkalomadtán már érzelgősen elmélkedő, japán trécselését kontinensközelbe hozó angol felirat. Ennek köszönhetően megtudhatjuk, hogy milyen megfontolásokból lett a zenei aláfestés fő motívuma cirkuszi-parádés hangvételű, vagy hogy a jelenetek kisléptékű szerkesztgetésénél milyen nehéz volt a logikus, éber gondolkodástól elvonatkoztatni – ezúton is üzenem: azért sikerült –, és persze fény vetül a cel-animáció és a CGi harmonizálásának technikai gyötrelmeire is.
Szóvaltehát príma filmet kapunk, kiváló kivitelben. Vegyétek, egyétek!
USA, 2007.
Hazai bemutató: 2007. július 26.
Utánam, srácok! - kurjantotta el magát Steven Soderbergh, összetrombitálta kedvenc szélhámosbandáját és leforgatta zsiványszériájának legfrissebb epizódját. Kurvára itt volt az ideje, ha engem kérdeztek, ugyanis a nyári folytatások unalmába úgy kezdtek befülledni a légkondicionált multiplexek, mint gyereksegg a pelenkába.
Sok mindennel lehet vádolni az Ocean's-sorozatot, csak azzal nem, hogy szokványos és unalmas lenne. Az első epizód, amellyel a rendező új jelentést adott a starpower fogalmának, egy generikus zsánermozi volt, remek tempóban, hibátlan stílusban, üdítő öniróniával elmesélve. A második résszel Soderbergh talán egy kicsit elrúgta a pettyest, és egy olyan posztmodern mozis örömzenélést rakott le az asztalra, ami bizony sokaknak megfeküdte a pociját (én imádtam!). A legfrissebb etapra egy kicsit visszafogta hát a lovakat, visszakanyarodott kissé a szajréfilmek gyökereihez, de egyet se aggódjatok felebarátaim, így is minden geek megtalálja majd benne a kedvére való nyammognivalót!
A történetre nem érdemes túl sok szót vesztegetni, Soderbergh is elintézi kb. 2 percben a példásan rövid felvezetésben. A lényeg, hogy most személyes érintettség okán (t.i. az egyiküket csúnyán rászedték) kell a csapatnak összegyűlnie. Ott is hagynak csapot-papot-asszonyt és olyan méretű szervezkedésbe kezdenek ami szinte szétfeszíti a műfaji kereteket. És most éppen ez adja a film eredeti ízét, a fergeteges tempó és temérdek szálnak köszönhetően a szajréfilmek legizgalmasabb szcénája, az átverés, a "sting" van kozmikus méretűvé nagyítva és tölti ki szinte az egész filmidőt. A többi a megszokott minőségben zajlik, a film vizualitása rendkívül erős, a díszletek pompázatosak, az öltönyök jól szabottak, a onelinerek ütnek, és a film egész szövetét csordultig átjárja a játékosság és az (ön)irónia, hogy a posztmodern utalások tömkelegét ne is említsem.
Felhőtlen móka ez a rész is, mondom, és annak értékét, hogy Soderbergh ilyen többfenekű, stílusos, és kimeríthetetlen mesélőkedvvel előadott mozi levezénylésére használja az alkotói szabadságát olyan időkben, amikor Tarantino dögunalmas és öncélú explotation-csökevényre pazarolja ugyanazt, nem lehet túlhangsúlyozni.
2007. július 24.
Idén nyáron ismét Star Wars lázban ég a világ. A klasszikus trilógia első epizódja (amiről ugye már mindenki tudja, hogy az valójában a negyedik) bemutatásának 30. évfordulója alkalmából hatalmas rajongói találkozókat szerveztek a tengerentúlon és Európában egyaránt. Ezzel egyidőben a hazai rajongók egy kisebb csoportja, egy másik, ugyancsak nem jelentéktelen jubileumot is megünnepelt: pont 10 éve került ki ugyanis az újságos standokra a Semic Interprint (azóta Adoc Semic) gondozásában a Star Wars-képregénysorozat első füzete. A kéthavonta megjelenő, 52 oldalas kiadvány jelenleg pont a 60. számnál tart, ami ismerve az egykori hazai képregényes viszonyokat, nem kis teljesítmény. Emellett már nem lehet elmenni szó nélkül, ezért a kiadó a tizedik születésnapot úgy ünnepelte meg, hogy ajándékot adott a hűséges Star Wars- és képregény-geekeknek. Az ajándék pedig egy nem is akármilyen különszám!
Star Wars különszám már eddig is jelent meg, de azok mindössze csak az új trilógia filmjeinek képregényváltozatai voltak, újdonságot nem tartalmaztak. Ezúttal azonban a Semic merész vállalkozásba kezdett, és a világ legismertebb űreposzának egy olyan fejezetét választotta, ami mondhatni fényévekre áll a filmekben látott eseményektől. Aki egy kicsit is Star Wars rajongónak tartja magát, az jól tudja, hogy a történet nem ér véget ott, ahol a film, és nem is ott kezdődik, ahol a film. Lucas 6 részes űr-sagája csak egy rövid fejezete ennek a gigantikus időfolyamnak, melyet az úgynevezett Kiterjesztett Univerzum (Expanded Universe) foglal magába. A 7 részből álló Jedi Históriák (Tales Of The Jedi) minisorozat, ennek az időfolyamnak a legkorábbi korszakába kalauzolja el az olvasókat, vagyis 4-5000 évvel azelőttre, hogy Luke Skywalker a világra jött. Ebből a sorozatból, most A Sithek Aranykora címre keresztelt, időrendben első részt vehetjük kézbe.
Első benyomás, hogy jó minőségű a nyomás. Az idétlen szóviccet azért használtam, mert a reguláris sorozat sajnos nem igazán nevezhető minőségi munkának, az olcsó papíron a rettenetes nyomdai munka nemcsak a kiadó becsületén ejt foltot, de a szemközti oldalakon és gyakran az olvasók kezén is. Ezzel szemben most igazán kitett magáért a Semic, ugyanis a különszámot a debreceni Alföldi Nyomda közreműködésével, végre igényes kivitelben és fényes papíron kapjuk. Ha ehhez még hozzávesszük a barátságos árat is, akkor azt mondhatom: soha rosszabbat! Ha mindenáron fogást akarnék találni rajta, akkor talán a képregény borítójának és lapjainak vékonyságát és ezáltali sérülékenységét emelném ki. De nem teszem, mert már így is kisebb csodának számít, hogy hogyan lehetett ebből az árból ilyen sokat kihozni.
A Sithek Aranykora valójában csak az első fele a történetnek, amely az ősszel megjelenő, A Sith Birodalom Bukása című folytatással zárul csak le. Ebben a kötetben megismerhetjük a két testvért, Gav és Jori Daragont, akik szüleik halála után hiperűr útvonalak feltérképezéséből próbálnának megélni, de az egyik ilyen útjuk során űrhajójuk, a Starbreaker 12 megsérül. Aarrba, a Hutt megjavítja a hajót, de amíg a testvérek nem tudnak érte fizetni, addig nem hajlandó visszaadni nekik. Miután menekülniük kell a bolygóról, a fizetésképtelen Daragon testvérek végső elkeseredésükben ellopják a Starbreaker-t, és szökés közben, véletlenszerű koordinátákat írnak be a hajó navigációs komputerébe. A random adatok alapján, a távoli Korriban bolygó közelében lépnek ki a hipertérből. A bolygó, a Köztársaságból évszázadokkal ezelőtt elűzött sötét jedik temetkezési helye. Éppen az előző Sith vezető temetése, és a két utódjelölt hatalmi acsarkodása közepette száll le a Starbreaker 12. A testvérpárt azonnal elfogják, és mivel a Köztársaság kémeinek hiszik őket, halálos ítéletet mondanak ki rájuk. De az egyik trónkövetelő Sith nagyúr, Naga Sadow rájön hogyan használhatná fel a testvéreket ellenfele legyőzésére, és a Sith Birodalom újbóli felemelésére.
A neves amerikai sci-fi író, Kevin J. Anderson egyedi, eddig ismeretlen karaktereket és helyszíneket alkotott. A történet során új bolygókkal, idegen lényekkel, és rengeteg érdekes szereplővel megismerkedhetünk, többek közt az állandó tudásra szomjazó fiatal jedi-vel, Odan-Urr-al, a Koros rendszer bolygóit egyesítő Teta Császárnővel, és tanácsadójával, Memit Nadill jedi mesterrel, valamint Naga Sadow ellenlábasával, Ludo Kressh Sith nagyúrral. A történet külön érdekessége, hogy végre a Sithek titokzatos múltjába is betekintést kaphatunk. A remekül felépített történet végig érdekfeszítő és izgalmas, megfelelő adagokban kapunk akciót, politikai viszályokat, történelmi áttekintést. Nyelvezete egyszerű, de egyátalán nem infantilis, könnyen követhető és olvasmányos. A fordítás kiváló, a szövegben nagyítóval sem találni hibákat. (Annak külön örülök, hogy a Starbreaker 12-ből nem lett Csillagtörő 12.) Bár a történet így is közel fénysebességgel robog, az igazi katarzisra azonban várnunk kell az ősszel megjelenő folytatásig.
A manapság divatos ultrarealisztikus ábrázolásokhoz mérten az A Sithek Aranykora rajzai átlagosnak mondhatóak. A különszám első lapjain az eredetileg füzetekben megjelenő történet egy pároldalas, úgynevezett 0.-ik bevezető számát olvashatjuk, amelyet Chris Gossett vetett papírra. Kissé elnagyolt, szögletes rajzai sokkal inkább rajzfilmszerűnek hatnak. Ezzel szemben Dario Carrasco Jr., a további fejezetek rajzolója, már a legapróbb részleteket is igyekezett minél jobban kidolgozni. Ez a misztikus korszak egyedi látványvilágot igényel, amire Carrasco rajzai tökéletesen alkalmasak. Az ókor és a futurisztikus űrkorszak ötvözése egy sajátos világot tár elénk, ahol az űrhajókon vitorlák vannak, a fénykardok még vezetékekkel csatlakoznak az akkuhoz és a Sith harcosok még kristályból készült kardokkal vívnak meg egymással. Hiába is keresnénk ismerős elemeket a filmekből, aligha találnánk ilyesmit. A színezés korrekt, teljesen megfelel a 10 évvel ezelőtti elvárásoknak, de manapság is bőven elfogadható. A kissé szürke hátterek előtt élénk színekben pompázó szereplők, élettel töltik meg a rajzokat, melyek ezen a fényes papíron lényegesen jobban mutatnak.
A kötet extráiként, az utolsó oldalakon megtekinthetünk egy galériát a füzetek (Russell Walks munkái) és az eredeti gyűjteményes kötet (Duncan Fegredo alkotása) borítóival (melyek talán jobban néztek volna ki teljes méretükben a fejezetek között), valamint Carrasco néhány vázlatát is megcsodálhatjuk. A hazai kiadás borítóján egyébként Cristopher Moeller rajza látható, mely eredetileg a 0.-ik szám borítója volt.
Az Adoc Semic ezzel a kiadvánnyal bebizonyította, hogy tudnak ők, ha akarnak. Mind a történet kiválasztása, mind pedig a kivitel abszolút dícséretet érdemel, a vásárlóbarát árról nem is szólva. Az ősszel érkező folytatás után, remélhetőleg a teljes Jedi Históriák széria kiadásra kerülhet, hiszen a Star Wars univerzumának ezen korszaka, még rengeteg meglepetéssel tud szolgálni. És bízzunk abban is, hogy az idei két különszám sok új olvasót toboroz majd, így talán idővel a kéthavonta megjelenő sorozat minőségén is érdemes lesz javítani.
2007. július 20.
McFarlane's Monsters-sorozat, McFarlane Toys.
Az Amerikai pite Jimbo-jában még a tudattalan szintjén sem merült fel a kedvesen megrajzolt Kis Hableány kiemelkedően durva vaginális molesztálásának gondolata, mikor a nagy bizniszmen Todd McFarlane már réges régen és nagyon is jól tudta: az irodalom ugyan szép, a mesék pedig aranyosak, de bizony a gátlástalan férfielme titkos móriczkai szerelőműhelyében Piroskából egy villanás alatt dolgos szexrabszolgává nevelhető domina, az Óz a csodák csodája Dorothy-jából meg nagy örömmel senyvedő BDSM végribanc készül. Legalábbis szerinte.
Nézzük, mit kínál ezek után a Femme Fatales névre hallgató combos és hosszúkás dobozban az anno kiemelkedően sokak által tamáskodva fogadott, ám a Spawn kiötlésével kétségtelenül az amerikai kommerszképregény grafikai paradigmaváltását kierszőszakoló - és mint ilyen, képregénytörténeti ikon - Todd McFarlane.
Todd rendre a legjobb ösztönökkel (vagy a leggátlástalanabb módon - ízlés dolga), kvázi üzleti alkimistaként szűri és oldja és vegyíti az új és régebbi filmsikereket, kultikus alkotásokat és meséket a legújabb és legbetegebb netpornós divatokkal vagy horrortani extremitásokkal (persze csak óvatosan), létrehozandó az akciófigura biznisz aranyát. Ennek legújabb bizonyítékaként fog nemsoká megérkezni a McFarlane's Monsters legújabb ingerküszöb-rohama, a karácsonyi időszakot kőkemény patákkal tipró "Twisted X-mas Tales" című sorozat, a maga húst hússal evő hóemberével, totál perverzzé avanzsált mikulásával és agressziótól vibráló pszihopata rénszarvasával. Már előre félünk a Juliska vélhető életkoráról folyó vérremenő bírósági vitáktól is, amelyeket minden bizonnyal egy, a Kedves Kislányt és a kajánul ágaskodó mature Bagirát ábrázoló pedofil-animalsex diorama fog majd kiváltani.
A hazánkba nemrégiben beriszáló doboz valójában egy korábban megjelent figurákból összeállított tematikus válogatás: Dorothy és Munchkin a "Twisted Land of Oz", Piroska (Red Riding Hood) a "Twisted Fairy Tales", Báthory Erzsébet pedig az Országimázs Központot anno ököllel állcsúcson verő "Six Faces of Madness" nevű szériából kibárándulva hatolt a kellemesen szűk dobozba. Vegyük őket sorra.
Az emlékeimben merőben másként élő Munchkint nem tudni, mi lelte, de jelenleg elég rossz bőrben van, és az is biztos, hogy kőkemény perekre számíthat a King-Kong és a Massza című filmek jogtulajdonosaitól is. Nem kevésbé meglepő Dorothy radikális tudati-létrendi hanyatlása sem: őt ezúttal bekötött szemmel, valami fiszlő-foszló goth-tütüben és nyakörvvel, 30 centis csótányroppantón egyensúlyozva csodálhatjuk meg. Semmiből nem értünk semmit.
Piroskát térdfölé érő, szögekkel kivert csizmában találjuk, markában a csúnya farkassal, valamint lábai előtt az annak széthasított gyomrából kiloccsanó, bélsavval és epével ízlésesen egybekavart - vagyis cseppfolyósított - ex-nagyival... Báthory Erzsébetben semmi különösebben meglepőt nem találunk; a kedves hölgy a megörökített pillanatban éppen embervérben lubickol, hatvanas pulzussal - de hisz tudjuk -, a kád mellett, egy háromágú gyertyatartón pedig levágott fejek nyugszanak. Egyedül Newton lehet az, aki a kehelyből épp kiloccsanó folyadék furcsa látványa okán néhány kiló földet egészen biztosan beturmixolt, de ez még megbocsájtható.
Mindhárom figura roppant részletesen kidolgozott, a maga nemében gyönyörű, de e téren soha nem is volt probléma a McFarlane Toys termékeivel. Báthory Erzsébet talán a "legszebb": a rendhagyó fürdővíz felszíne tökéletes, a gyermekien játszó Bözsi combjait borító vér is 100%-osan hihető. Szép az arannyal borított állókád, az arcok kidolgozása szintúgy. Piroska kriminalizálódását sem kell teljesen értetlenül szemlélnünk: el kell ismerni, hogy a beállítás roppant hatásos, a különféle ruhadarabok hibátlanul vannak megjelenítve, és hát, szegény farkas nagy kosszal járó agóniája is nevezhető látványosnak, már amennyiben valaki vonzódik az ilyesmihez. A strihelő Dorothy a leggyengébb tagja a rejtett fantáziákat könyörtelenül kihantoló bűnös triónak, de még ő is bőven hozza a McFarlane-es átlagot.
Grizzly Man. Amerikai-német, 2005.
A Medvebarát néven dvdforgalmazásba kerülő dokumentumfilm címszereplőjének, Timothy Treadwellnek (a továbbiakban Tim) 13 évig tartó, ugyehogymégiscsak szuicid grizzlyközi kirohanásai legfeljebb másfeledik blikkre tűnhetnek (sötét)zöld aktivitásnak, merő medvevédelemnek. Tim ugyanis a színlelt elfogadásban, teljesítmény- és szerepkényszerben fajtájától végérvényesen való megcsömörlés, a paranoid embergyűlölet és (sznob latinossággal élve) az eszképizmus négykézláb gesztikuláló, öntudatlan nagykövete volt, aki addig szerette bolygónk legbrutálisabb szárazföldi ragadozóit, amíg az egyikük viszonozni bátorkodott eme érzelmet… hogy is mondjam: kulinárisan. Íme egy igaz, emberi történet, amiben a medvéktől kezdve a rókákon át az evolúciós ösvényen rükiben cammogó Timig – még, vagy már – senki sem ember. Csak a statiszták, és az előre és utólag okosok, akik már mikor megmondták, hogy „Vigyázz, támadni akar!”
Barátunk vadonba menekülése a zord Alaszka rideg tájain korántsem egyedülálló. Talán a farkasok vizelési és étkezési szokásait (Egeret. Mindenestül. Nyersen.) elsajátító Farley Mowat (Ne féljünk a farkastól!), és az ezüsthátú rokonainkért életét adó Dian Fossey (Gorillák a ködben) kapta anno a legnagyobb sajtóechot, Tim tragédiája – konténernyi nemessége, önzetlensége és jóindulata ellenére – mégis inkább Steve Irwinével rokonítható. Ismeretterjesztése ugyan hanyagolhatatlan, a tulajdonképpen ártalmatlan kocafotósok és a racionális, hosszú távon populáció-stabilizáló parkőrség elleni, türelmetlenül diétázó húsevők hűs árnyékából vezényelt szélmalomharc alig hasznosabb, és pontosan annyira biztonságos szenvedély, mint krokodilokat tantrikusan dögönyözni, vagy rájáktól szívmasszázst kérni.
Mindennek tetejébe Tim duhajos pozőrködése, irritatív modora és heteroszexualitásának kéretlen szóbeli bizonygatása sem könnyíti meg a személyével való lanyh barátkozást, és amilyen kényesen feminin hanghordozással odaveti a féltonnás Mr. Chocolate-nek, hogy ájlávjú, na, azzal Andrássyra való parádézót lehetne kitéríteni trendi hitéből forrómeleg augusztusi délutánokon. Animálpornóról szó sincs, de érződik minden kockán – akár a fáknak pityergés, akár a félfriss medveszar áhítatos tapogatása alkalmával – az a természettel való naiv, és megrendítően őszinte, spirituális-testi egyesülési vágy, ami ilyen szinten példátlan. És ami töprengető morbiditással végül is beteljesedik.
Akkor most jó, vagy rossz, az ami történt vele, vagy amit csinált? A rendező Werner Herzog – mi mást tehetne? – Tim száz órányi nyersanyagából kiszemezgetett felvételek közé ékelve pro, és kontra szólaltatja meg az ilyen-olyan áttétellel érintetteket. Lelkesedése inkább a szenvtelenül antipatizálók véleményét hitelesíti: az elragadtatott gyászolókkal rokonszenvező kitartások és ráfahrtok-rázoomok alatt dilettantizmusból előpálló mesterkéltség szaglik, sajnos. Hol vannak a Zuhanás a csöndbe lopott pillanatai, könnyei? Ráadásul taníthatatlan érzékkel néha pont azokba a képsorokba sikerül belepofáznia, amit a szellő alig hallható, konok zúgása tehetne fennköltté, és különben is, Herzognak se érzéke, se hangja nincs kommentálni. Ami a magyarázó narrációt illeti, néha még egy dokumentumfilmben is beszédesebbnek hat a kép. (Kérdezzétek csak meg Ruggero Deodato-t ;-) Mentségére szóljon, hogy goromba hatásvadászatra sosem vetemedik, záró tanulság gyanánt alig mond ki többet, mint amennyi feltétlenül szükséges, valamint remekül sikerült összevágnia egy egyszerre trágárságában muris és drámaian szánalmas jelenetet, amely után emberpróbáló feladat, hogy a Tim hamvainak szélhangos szétszórása alatt ne A nagy Lebowski végére asszociáljunk.
Mindent összevetve, a direktor munkáját jól, de kicsit kilóra végezte el. Tim történetét, társadalmi meg- és elítélését alázattal öntötte beszámolókba és véleményekbe, miközben hősének Százholdas Pagonyra való személyiségzavarai és az extremitásának mélyén sunyin búvó, kulturális visszáságok a sok interpretáció mögött, a hangsáv még éppen érzékelhetetlen tartományaiban duruzsolnak. Talán jól is van ez így. Csak Herzog bosszantóan tört, medvekergető angolságát tudnám feledni...
A Tim által használt handycam, és Herzog apparátja sem a HD és BlueRay forradalom hajnalát (s mindjárt alkonyát) sürgető képponttéboly jegyében került kiválasztásra, és meghatározó témáiból (állványos riportok mackókról, emberekről) kifolyólag a többnyire statikus kép is alapvetően kontrasztos, durva színekből tevődik össze, így a rokonlelkű pixelek illetlen mérvű csoportosulásai igazán fel sem tűnnek. Amúgy is, kit zavar az, vagy a 2.0-s, kizárólagosan angol hang, amikor a minimálisan hangyányi zajosság és általános viseletesség elválaszthatatlan sajátja a dokumentumfilmeknek?
A felirat az interjúalanyok neveit okosan kerülgetve, jó érzékkel, szokható ütemben libikókázik a kép alsó és felső széle között, ráadásul helyenként szellemes prüdériára vetemedik (pl. mutherfuckers = anyaszomorítók), a puritán, lényegre törő menühöz pedig igazán bűbájos hátteret biztosít a medvéket póráz nélkül sétáltató Tim és a vége-főcím countryzene 40 másodpercenkénti ismétlődése. Elnézhetjük hüledezve jó darabig, délceg őrültünk negyvenegyedik alkalommal is sértetlenül masírozik el kegyeltjei között. Most már örökké járhat a korsó...
Az extrákat egy szóval össze lehetne foglalni ("Előzetes"), a munkaköri leírásomban azonban ennél többre köteleztek, ezért bepróbálkoznék egy költői kérdéssel. Ha a játékfilmek ilyetén opciói többnyire a forgatási körülmények instant rekonstruálásából (azaz: kvázi-dokumentumfilmekből), a kapcsolódó filmografikus és biografikus diákból és jegyzetekből, a megszólaltatott készítők és közreműködők rövidebb-hosszabb ömlengéseiből, a filmre járulékosan aggatható, rendezői és egyéb audiokommentárokból verődnek össze, egy ritportokkal szabdalt, végignarrált életrajzi doku önmagán túl milyen járulékos ajándékocskákkal lepje meg a kedves és mélyen tisztelt fogyasztót? Maga a trailer egyébiránt - a film lomha csordogálásából vajmi keveset sejtetve-felvállalva - stilisztikailag a mainstream farvizén süvít. Hiába, no, másutt sincs ez másképp.
Ami tehát a tálalást illeti, a Budapest Filmnek összességében nincs szégyenkeznivalója, az egylemezes kiadvány minősége és szolgáltatásai minden jogos igényt következetes mértéktartással elégítenek ki.
2007. július 17.
McFarlane's 3D Movie Posters-sorozat, McFarlane Toys.
Gyorsan tisztázzuk: a McFarlane's 3D Movie Posters névre hallgató sorozat az action figure-szcéna egyik valaha volt legnagyobb dobását jelenti. Először nagy vonalakban, magáról a szériáról ejtsünk néhány szót: a McFarlane's 3D Movie Posters darabjai valahol a plakátok domborművekkel és akciófigurákkal közös, láthatóan roppant hálás táptalajú határvidékén találtak kultmagukra, nagy szerencsénkre. Ezek a kis édesek sokszor, egy-egy hangsúlyosabb részlet erejéig hosszú centikre kinyúlnak magukból, máskor kihívóan megcsillannak, hogy aztán máshol csak egyszerűen domborodjanak, vagy éppen teljesen visszahúzódjanak a jó öreg 2D-be, a túlzásokat kerülendő. Mindemellett természetesen falra akaszthatóak, sőt némelyikük asztalon, kitámasztva is elhelyezhető. Impozáns, 40-45 centiméteres magasságukra úgyszintén nem lehet panasz.
"If Nancy doesn't wake up screaming, she won't wake up at all."
Nos, a Nightmare On Elm Street első része olyan baszomnagy kultfilm, hogy ezen státuszának felemlegetése bizonyos körökben egyenesen cikinek számít, a múvi jobb agyféltekét csiklandozó brutális álomjeleneteit vérvörös gegekkel lefröccsentő Freddy Krueger-t pedig még Disneyland legpinkebb őzikesimogatójában is tökéletesen ismerik. A legkülönbözőbb megjelenési formákat könyörtelenül birtokba vevő kultság, mi sem természetesebb, Frédink vörös-zöld csíkos pulcsija mellett a filmet anno propagáló plakátot is bronzmarkába vette, így mondhatjuk, hogy az azt érő modern módosítások a konzervatív imádók körében közel olyan botrányossá válhatnak, mint ha valaki mondjuk egy SW-konferencián Han Solo-ra rápróbálna egy hupikék tütüszoknyát, és a kezébe adna egy birodalmi nádihegedűt. Mindemellett intuitíve érzékelhető, hogy a NOES-fanok totálisan elégedett tulajdonosai a klasszikus plakátot 3D-be rántó, és (ezáltal) az eredeti festett finomságát önkéntelenül is a műanyag statikusabb nyelvezetére átíró változatnak. Mert tisztelettudó, mert gyönyörű. Nem mellesleg a sorozat legnagyobb bevállalását is ez a darab jelenti, ugyanis kétségtelenül a legbonyolultabb felépítésű az eddig megjelent alkotások közül.
Rögtön itt van az eredeti plakát talán legerősebb pontja, a Nancy félelmi görcseit a tárgyak szintjén is megjelenítő takaró. Gyönyörű, ahogy a lány épp álomba merülő állapotának tettetett nyugalmát lebuktatja a kétségbeesetten kapaszkodó kezeinek ujjhegyein kilopakodó, ágyneműn keresztül kirajzolódó rettegés, a lány higgadtsági érveivel roppant hatékonyan vitázó paplan kaotikus ráncossága. Ez, a fent elhelyezkedő, a valóság és az álom egybecsorgatását már remegve vágyó Freddy-fejjel egyetemben vesztett plasztikusságából az eredeti plakáthoz képest, de azért így is bőven kifejező, igazán komoly panasz egyáltalán nem érheti. Szépen sikerült Nancy vésztjóslóan a semmibe révedő, az elalvás halálos fenyegetését sugárzó tekintete csakúgy, mint az eredeti plakáttól való egyetlen látványos eltérést megtestesítő, a még a filmcímet is szendergésre csábító andalító hullámzás, vagy a lány Freddy karmai között szinte alig észrevehetően átlopakodó, hangos víznél tízszer mosott hajszálai.
A 3D-s verzió legerősebb momentuma, szinte természetes módon, Freddy kőkemény 10 centiméternyit (ez a valóságban kb. fél métert jelentene) kinyúló karmos keze. Ha ügyesek vagyunk, a plakát elhelyezése során az ezáltal kínált árnyéklehetőségeket is a hőn áhított horrormaximumra futtathatjuk. Külön említést érdemel az eredeti plakát Freddy-jének karmán látható csillanás, illetve ennek - nagy bátorságra valló - műanyag leképezése; ám, legnagyobb meglepetésünkre, másfél-két méterről szemlélve ez a megoldás is tökéletesesen beépül a többi elem által létrehozott egységbe.
2007. július 16.
Fantastic Four - The Rise of the Silver Surfer. USA, 2007.
Hazai bemutató: 2007. július 19.
Csak a jegyzőkönyv kedvéért: A Fantasztikus Négyes gyerekfilm, az volt már az első rész és az lesz a harmadik is. Ezzel nem is lenne baj, valaki, valahol odafönt úgy döntött, hogy ezek a karakterek – Nyúlós Ricsi, Tüzes Jani, Sziklás Vic Mackey és a Láthatatlan Eye Candy – leginkább a fiatal célközönség szórakoztatására alkalmasak. És sokat nem is tévedett az illető, mivel a Marvel Univerzumnak már képregény formában sem a sötétebb, brutálisabb oldalát képviselte a Négyes – igaz, annyira sosem volt infantilis, mint a celluloid verzió.
Szóval, ideális lenne a matéria egy habkönnyű matinéhoz: akció, poénok, popcorn plusz némi visszafogott érzelem leöblítve egy kis kólával, ‘oszt jónapot. Az F4 széria ehhez képest se nem vicces, se nem izgalmas, cserébe viszont érzelgős. Az volt már az első felvonás is, de még tolerálható mennyiségben, a mostani etap viszont elveti a sulykot.
A bugyutaságokon, javaslom, ne is ütközzünk meg, az a nyári blockbusterek szériatartozéka. Sue Storm (Láthatatlan) és Reed Richards (Nyíl) esküvőre készül (egymással), ami kiváló apropót ad tucatnyi témába vágó, romantikus sit-comot idéző poén elsütésére. Túléljük. Ben (Lény) és Johnny (Fáklya) közben tréfásan civódnak egymással, ahogy szoktak. Jót kacagunk. Ezalatt baljós események történnek, egy ezüstös repülő izé cikázza körbe a bolygót, hogy leamortizálja a világörökség jelentékeny részét. Ezen elámulunk. A furcsa, azonosítatlan repülő ojjektum épp akkor ér New Yorkba, amikor Sue és Reed kimondaná a boldogítót. A többi borítékolható: meg kell menteni a világot, hogy végül az utolsó jelenetben mégiscsak megszülethessen az a fránya frigy.
Ezen a ponton kéne, hogy jöjjön az akció és az izgalom. Helyette borzalmas dramaturgiai fordulatot kapunk: visszatér az előző rész főgonosza, Dr. Fátum, aki felajánlja, hogy segít Reednek megfékezni az Ezüst Utazót. A csávó akkor se lehetne gyanúsabb, ha homlokára lenne tetoválva, hogy “Muhahhaha, hazudok, hazudok!”, Reed nem is akar vele kollaborálni, de a kormány szigorú arcú képviselője ráveszi, hogy mégis. Ettől kezdve valószínűleg még egy mentálisan kihívásokkal küszködő főemlős is kitalálná, hogy mi Fátum terve és merre fog a sztori kanyarodni. Sebaj, majd az akcióval vigasztalódunk, gondoljuk ekkor. Abból viszont szinte alig kapunk valamit (mire ment el a 130 milliós büdzsé?), az F4 kármentést végez Londonban, Fáklya fogócskázik az Ezüst Utazóval, de igazi harcot, ahol mindenki kihasználhatná a szuperképességét, alig látunk többet – ha egyáltalán – mint a Hősök fináléjában.
Külön nem térnék ki a színészekre (illetve: miért kell a kreol Jessica Albát szőke, fehér nővé maszkírozni?), elég csapás lehet nekik a röhejes dialógokkal megbirkózni. Illusztrációul álljon itt az Ezüst Utazó és Sue Storm első találkozása:
SS: Miért akarsz elpusztítani minket?
EU: Nincs más választásom.
SS: Mindig van más választás.
EU: Nem mindig.
Kár, hogy a film ezzel együtt sem elég béna ahhoz, hogy belessen az ‘olyan szar, hogy már jó’ kategóriába. Pedig akkor talán – feltéve, de meg nem engedve – felvehetné a versenyt az 1994-ben készült home-made verzióval, amelynek a trailer alapján élmény lehet minden másodperce.
2007. július 14.
Frank Miller's 300-sorozat, NECA Toys.
Mostanában a legendás képregénykészítőre, a szebb napokat is megért Frank Millerre jár rá a hollywoodi rúd, így cseppet sem csodálnivaló, hogy a brutálisan steril műtermi hangulat alatt sorvadozó 300 című film mozis menetelésével egyidőben a Golgota-tesztelt, szupererős Leonidas-óvszer és a Gorgós gumicukor mellett immár egy négy darabból álló akciófigura sorozatot is megkaparinthatunk, hála a NECÁ-nak. Most Leonidast vesszük szemügyre.
A tévedések elkerülése végett már most megjegyzendő, hogy a film alapjául szolgáló grafikus novella távolról sem véletlenül tömhette tele zsebeit anno kultbabérokkal: Frank Miller remekműve a képregény-pantheon egyik teljes jogú polgára, így a vele való megismerkedést bátran tudjuk ajánlani mindenkinek, akár a film rovására, azaz helyette is. (Annál is inkább, mivel a Képes Kiadó jóvoltából a mű immár magyarul is hozzáférhető, nem mellesleg az eredeti verzió monstre adottságait száz százalékosan megtartó impozáns formában, értő fordításban.)
A figura-sorozat egy Leonidas, egy Gorgon, egy Immortal és egy Ephialtes névre hallgató darabból tevődik össze, illetve a nagy belmagasságú lakásokban élők még Leonidas király 12 incses verzióját is elkezdhetik lízingelni. Ha sikerült túltenni magunkat a kabaré-candidate milleri Xerxész igazolatlan hiányzásán, akár tovább is léphetünk, hiszen THIS!! IS!! SPARTA!!
A NECA sajnálatos módon nem villog túlságosan az arcok kidolgozásának terén, ami komoly gond, lévén kínálatuk javát szupersikeres filmes projektek farvizén kívánják elénksodorni, mi pedig nyilván nem örülünk, ha például az Amerikai Pszihó-ban kedvencünkké avanzsált Christian Bale műanyag klónjaként várt figurát effektíve nem ismerjük fel arcilag, és akkor még nem is beszéltünk a miliméterre azonos ársávokat használó nagy-nagy rivális McFarlane Toys e területen (is) meglévő irgalmatlan erejéről (lásd a JJ Abrams Lost-ja alapján készült tökéletes szobrocskákat). Nos itt, szerencsére, erről szó sincs. Van viszont másról, dögivel.
A figura csomagolása szép, ezen nincs is mit csodálkozni, ráadásul a "series 1" felirat indirekt ígérettételének feldolgozása után a Xerxész-imádók is megkönnyebbülten kezdhetik csörgetgetni tündibündi kis intimpírszingjeiket.
Mostanában megszokhattuk, hogy a NECA néhány figurájához több fej is jár - ez a helyzet most is: kapunk egy tárgyalókészebb Leonidas búrát, meg persze egy sisakos-vicsorgósat. És ezek a fejek szinte tökéletesek; még Leonidas átható tekintetét is sikerült az örök műanyag mozdulatlanságba foglalni.
A gondok nyaktól lefelé kezdődnek, ugyanis kedvenc tesiszakos történelmi sztárunk izomzata egész egyszerűen röhejes. Muszkliegyüttese közelebbről vizsgálva inkább hat diliboltban beszerezhető olcsó izompulcsinak, mint a kőkemény spártai nevelkedés hiperférfias konklúziójának. Ehhez nem is lehet mit hozzátenni, gáz és kész. Ráadásul a test festése több helyen is pimaszul áttendál a lábpáncélra és egyéb idegen területekre (élő szövet a fémvázon?), ami meg már egyenesen vérforraló, nem '77-ben tartózkodunk ugyanis, a Hasbro halálos ölelésében.
Egyértelmű pozitívum a viharvert palást, amin szinte érezzük a por és a királyunknál balga módon bepróbálkozó szuicid hajlamú perzsák vérének szagát. Szépen megkonstruáltak a fegyverek is: a pajzs, a kard és a kétméteres lándzsa - mindnek gyönyörű a felülete még egészen közelről, fogorvosi lámpa alatt vizsgálva is, mint ahogy semmi panaszunk nem lehet a tarajos sisakra sem. Sajnos azonban - szegény embert még az ág is húzza - ezek az árnyaltabb megoldások is inkább zavaróvá válnak, mivel a testfelület mindehhez képest úgy néz ki, mintha kiszidolozták volna, magyarán szólva a figura elég brutális mértékben inkoherens és inkonzekvens, rosszindulatúbb pillanatainkban akár még a magyar fröccsöntői lelemény generálta legendás moncsicsiföldműves is a vele kapcsolatos gondolataink közé trappolhat.
Maga a választott póz valahol a közepesen gyengus minőség és az alkotói tanácstalanság önlelepleződése között helyezkedik el, kérdőn nyögve; nem teljesen érthető, hogy miért egy ilyen kvázi-férfimanökenes-kamuharcias testtartással verték meg szegény szupergörögöt, mikor mondjuk hajíthatott volna éppenséggel egy kiontott belek emlékét őrző dárdát is, artikulálatlanul üvöltve, alig leplezett erekció közepette. A default Leo szolíd dühének gyökerénél nem tudni, hogy rosszul elkészített fetasajt, vagy egy laza délutáni átmozgató edzés vészesecske közelsége van-e.
Úgy tűnik, érdemes lesz bevárni a magasabb árkategóriába eső 300-as relikviákat, úgyismint mellszobrot (Xerxész!!), model-kitet, kit tudja még mit. Persze a minőségért már jóval komolyabb összegeket kell perkálni, adott esetben százezres tételeket is.
The Descent. Nagy-Britannia, 2005.
A DVD
A Sithek Aranykora valójában csak az első fele a történetnek, amely az ősszel megjelenő, A Sith Birodalom Bukása című folytatással zárul csak le. Ebben a kötetben megismerhetjük a két testvért, Gav és Jori Daragont, akik szüleik halála után hiperűr útvonalak feltérképezéséből próbálnának megélni, de az egyik ilyen útjuk során űrhajójuk, a Starbreaker 12 megsérül. Aarrba, a Hutt megjavítja a hajót, de amíg a testvérek nem tudnak érte fizetni, addig nem hajlandó visszaadni nekik. Miután menekülniük kell a bolygóról, a fizetésképtelen Daragon testvérek végső elkeseredésükben ellopják a Starbreaker-t, és szökés közben, véletlenszerű koordinátákat írnak be a hajó navigációs komputerébe. A random adatok alapján, a távoli Korriban bolygó közelében lépnek ki a hipertérből. A bolygó, a Köztársaságból évszázadokkal ezelőtt elűzött sötét jedik temetkezési helye. Éppen az előző Sith vezető temetése, és a két utódjelölt hatalmi acsarkodása közepette száll le a Starbreaker 12. A testvérpárt azonnal elfogják, és mivel a Köztársaság kémeinek hiszik őket, halálos ítéletet mondanak ki rájuk. De az egyik trónkövetelő Sith nagyúr, Naga Sadow rájön hogyan használhatná fel a testvéreket ellenfele legyőzésére, és a Sith Birodalom újbóli felemelésére.
A manapság divatos ultrarealisztikus ábrázolásokhoz mérten az A Sithek Aranykora rajzai átlagosnak mondhatóak. A különszám első lapjain az eredetileg füzetekben megjelenő történet egy pároldalas, úgynevezett 0.-ik bevezető számát olvashatjuk, amelyet Chris Gossett vetett papírra. Kissé elnagyolt, szögletes rajzai sokkal inkább rajzfilmszerűnek hatnak. Ezzel szemben Dario Carrasco Jr., a további fejezetek rajzolója, már a legapróbb részleteket is igyekezett minél jobban kidolgozni. Ez a misztikus korszak egyedi látványvilágot igényel, amire Carrasco rajzai tökéletesen alkalmasak. Az ókor és a futurisztikus űrkorszak ötvözése egy sajátos világot tár elénk, ahol az űrhajókon vitorlák vannak, a fénykardok még vezetékekkel csatlakoznak az akkuhoz és a Sith harcosok még kristályból készült kardokkal vívnak meg egymással. Hiába is keresnénk ismerős elemeket a filmekből, aligha találnánk ilyesmit. A színezés korrekt, teljesen megfelel a 10 évvel ezelőtti elvárásoknak, de manapság is bőven elfogadható. A kissé szürke hátterek előtt élénk színekben pompázó szereplők, élettel töltik meg a rajzokat, melyek ezen a fényes papíron lényegesen jobban mutatnak.
Piroskát térdfölé érő, szögekkel kivert csizmában találjuk, markában a csúnya farkassal, valamint lábai előtt az annak széthasított gyomrából kiloccsanó, bélsavval és epével ízlésesen egybekavart - vagyis cseppfolyósított - ex-nagyival... Báthory Erzsébetben semmi különösebben meglepőt nem találunk; a kedves hölgy a megörökített pillanatban éppen embervérben lubickol, hatvanas pulzussal - de hisz tudjuk -, a kád mellett, egy háromágú gyertyatartón pedig levágott fejek nyugszanak. Egyedül Newton lehet az, aki a kehelyből épp kiloccsanó folyadék furcsa látványa okán néhány kiló földet egészen biztosan beturmixolt, de ez még megbocsájtható.
A Tim által használt handycam, és Herzog apparátja sem a HD és BlueRay forradalom hajnalát (s mindjárt alkonyát) sürgető képponttéboly jegyében került kiválasztásra, és meghatározó témáiból (állványos riportok mackókról, emberekről) kifolyólag a többnyire statikus kép is alapvetően kontrasztos, durva színekből tevődik össze, így a rokonlelkű pixelek illetlen mérvű csoportosulásai igazán fel sem tűnnek. Amúgy is, kit zavar az, vagy a 2.0-s, kizárólagosan angol hang, amikor a minimálisan hangyányi zajosság és általános viseletesség elválaszthatatlan sajátja a dokumentumfilmeknek?
A 3D-s verzió legerősebb momentuma, szinte természetes módon, Freddy kőkemény 10 centiméternyit (ez a valóságban kb. fél métert jelentene) kinyúló karmos keze. Ha ügyesek vagyunk, a plakát elhelyezése során az ezáltal kínált árnyéklehetőségeket is a hőn áhított horrormaximumra futtathatjuk. Külön említést érdemel az eredeti plakát Freddy-jének karmán látható csillanás, illetve ennek - nagy bátorságra valló - műanyag leképezése; ám, legnagyobb meglepetésünkre, másfél-két méterről szemlélve ez a megoldás is tökéletesesen beépül a többi elem által létrehozott egységbe.
Ezen a ponton kéne, hogy jöjjön az akció és az izgalom. Helyette borzalmas dramaturgiai fordulatot kapunk: visszatér az előző rész főgonosza, Dr. Fátum, aki felajánlja, hogy segít Reednek megfékezni az Ezüst Utazót. A csávó akkor se lehetne gyanúsabb, ha homlokára lenne tetoválva, hogy “Muhahhaha, hazudok, hazudok!”, Reed nem is akar vele kollaborálni, de a kormány szigorú arcú képviselője ráveszi, hogy mégis. Ettől kezdve valószínűleg még egy mentálisan kihívásokkal küszködő főemlős is kitalálná, hogy mi Fátum terve és merre fog a sztori kanyarodni. Sebaj, majd az akcióval vigasztalódunk, gondoljuk ekkor. Abból viszont szinte alig kapunk valamit (mire ment el a 130 milliós büdzsé?), az F4 kármentést végez Londonban, Fáklya fogócskázik az Ezüst Utazóval, de igazi harcot, ahol mindenki kihasználhatná a szuperképességét, alig látunk többet – ha egyáltalán – mint a Hősök fináléjában.
