Talán az év DVD híre: végre nálunk is megjelenik Park Chan-wook zseniális Bosszú trilógiája, méghozzá különleges hatlemezes digipakban, 5.1-es magyar szinkronnal, 5.1-es ill. DTS koreai hanggal és nagyon sok feliratos extrával. A dél-koreai rendező munkái közül eddig csak az Oldboy került moziforgalmazásba (a Sympathy for Lady Vengeance-t A bosszú asszonya címmel a Titanicon vetítették) illetve az Odeon jóvoltából kétlemezes DVD-n is kijött, de a mostani verzióhoz állítólag három órányi vadiúj bónusz anyag is készült. Megjelenés december 6.-a körül várható, az ár maximum 8000 forint lesz. Részletek később de a Cornerfilm előző kiadványa, Az idő urai DVD után joggal reménykedhetünk egy minőségi munkában. Ha jól tévedünk egyébként, akkor ez ugyanaz a verzió lesz, ami Angliában is megjelent. Ott a digipaknak egy delux változatát is kiadták, benne egy Oldboy féle kalpáccsal és egy Lady Vengeance poszterrel. Reménykedjünk...
Hogy kicsoda Johnnie To? Hogy nem ismeritek? Ez azt mutatja, hogy bizonyára véletlenül keveredtetek erre az oldalra, ugyanis kevés, egy igazi geek számára annyira megkerülhetetlen rendező van manapság, mint ő. Johnnie To nem kevesebb, mint a korábban szebb napokat látott, és zseniális tehetségekkel gazdagon megrakott hongkongi filmgyártás egyetlen igazi túlélője, egyszemélyes intézménye, és kétségkívül jelenleg legfontosabb alkotója. És ami legfőbb, a mára halott szubzsáner, a hősies vérontás (heroic bloodshed) legihletettebb korboncnoka, felravatalozója és reanimátora!
Eddig hazai forgalmazásba mindössze egyik jelentéktelenebb, de a populáris média-tematika okán nemzetközi figyelmet keltő mozijával, az Adásunkat megszakítjukkal (Breaking News, 2004) találkozhattunk, de ennek ezennel vége, a Számüzöttek bemutatójával végre egy, To ikonográfiájával és formanyelvével gazdagon átitatott remeket üdvözölhetünk hazai vásznon.
Kezdjük talán a szereposztással, ami egyszerűen pazar! Egy korábbi To remekmű, az 1999-es The Mission szinte teljes ensemble castját viszontláthatjuk, köztük Hongkong három legjobb színészéből kettőt: Anthony Wongot és Francis Ng-t, de tiszteletét teszi többek között az ezerarcú Simon Yam és a Milkyway Image két lábon járó céglogója Lam Suet is.
A történet szerint - amely csakúgy, mint a rendező legtöbb filmjében, most is csupán jelképes - Makaón járunk, valamikor közvetlenül az átvétel előtt. A szereplők To sokszor látott, szinte emblematikus triádfigurái, akiknek a vonásai azonban a zaklatott történelmi időszak és a sivár helyszíneknek hála különösen izgalmas westernfűszerekkel gazdagodnak. Olyanok, mintha a The Mission testőrcsapatát és a rendező másik zseniális munkájának, A Hero Never Dies-nak„álruhás” cowboyait gyúrták volna össze.
A filmet a karakterek rokoníthatóságán túl is meghatározza a két korábbi mozi hatása. Amíg az A Hero Never Dies-tól a romantikus párbajeszmét és a megtisztító, katartikus finálét, addig a The Missiontől annak szikárságát, és a főként a tűzharcokat jellemző, virtuóz időkezelését örökölte. Nem túlzás hát azt állítani, hogy aki megnézi ezt a filmet, észrevétlenül is belekóstolhat To munkásságának legizgalmasabb ízeibe.
Azonban félreértés ne essék, az Exiled önmaga jogán is mestermunka! Egyszerre egy hibátlanul megrendezett, szemkápráztató vizuális hatásokkal teletűzdelt, a klasszikus tragédiák időtlen hangulatát idéző, szerzői gengszterballada, és egy megállíthatatlanul közelgő történelmi pillanat fojtogató "előestéjének" sajátos krónikája.
Hazánk egyik legjelentősebb kulturális exportcikke, Dobó Kata, miután megkapta a maga másfél másodperces jelenetét a 15 perc hírnév című De Niro filmben, nem kisebb akciólegendák oldalán tűnt fel, mint Steven Seagal és Dolph Lundgren. Egy rövid mozis kitérő után (Elemi ösztön 2), most újból egy straight to DVD opussal építi tovább lendületesen ívelő szakmai karrierjét. A jó nevű Ostrana Entertainment által 100 ezer dollárból összedobott Broken Sky egy posztapokaliptikus sci-fi, ahol a Hugyetz Lajos kickbox világbajnok alakította diktátor, bizonyos Golhard terrorizálja a jónépet, mígnem egy zen harcművész, Ben David útját nem állja. A trailer alapján kiváló full kontaktos harcjelenetekre, különleges drámai feszültségre és pazar látványra számíthatnak a műfaj szerelmesei illetve Dobó Kata rajongói.
A sokkmagazin.hu és a Geekblog minden évben megrendezi a Halloween Horror Cselendzset, amelynek lényege, hogy október 31-ig annyi horrorfilmet kell megnézni, amennyi belétek fér, majd - hogy valami bizonyítéka is legyen annak, hogy láttátok őket - rövid leírást kell ejtenetek róluk ebben a fórumtopikban. A nyertes díja az erkölcsi (he?) győzelem!
Aljas és pofátlan agymenés a Terrorbolygó, mint ahogy az egész Grindhouse project az. A recept ugyanis amiből dolgozik, olyan, hogy egy igazi horrorgeeknek már az összetevők felsorolásától muszáj elcsöppennie, függetlenül attól, mi sül ki a végén belőle. Gennyedző fejű zombik, géppuska lábú sztriptíztáncos, heregyűjtő tudós, pszichopata orvos, őrült babysitter-ikrek, leszakadó testrészek, szökőkútként spriccelő artériák és egyéb jóságok. Ha a végén ebből valami értékelhető születik, az jó, ha valami szar, az még jobb. Veszteni ilyen leosztásból lehetetlen. Rodriguez (és persze Tarantino) számára soha nem volt ilyen kényelmes a rendezői kempingszék.
Nem irigykedem persze, mind a két hivatásos mozibuzi megérdemli, hogy azt csinálhasson a vásznon, amit akar, nézőként pedig magam is lelkesen dagonyázom a celluloid-szemétben. Csupán jelezném – hátha más is így van ezzel – hogy az egyöntetű ovációba nálam egy kis rosszérzés is vegyül, a tudat, hogy ilyen könnyen kiszámíthatóak és lekottázhatóak a mainstreamtől elvileg távolabb álló közönség vágyai, egy kicsit zavaró. Hasonlót akkor éreztem legutóbb, amikor a Sin City-t már a leforgatása előtt kultfilmnek kiáltották ki.
A Grindhouse attól más, hogy nyíltan felvállalja missziós jellegét. Azon lehet vitatkozni, hogy megérdemlik-e a 70-es, 80-as évek trash-, exploitation és B-filmjei az efféle vizuális emlékműveket, de az tény, hogy a grindhouse nevet és jelenséget pár évvel ezelőttig kevesen ismerték. Nagy költségvetésből és sztárokkal viszont nem lehet igazi grindhouse mozit csinálni, így Tarantinóék maximum a hangulat megidézését vállalhatták.
Ez egyértelműen Rodrigueznek sikerült jobban, az ő variációja kaotikusabb, gátlástalanabb és agyatlanabb, míg Tarantinóról – akit az eredetiség állítólagos hiánya miatt szokás csesztetni – az derül ki, hogy képtelen a saját stílusát levetkőzni, akkor is tarantinós filmet csinál, amikor hivatalból is másolnia, idéznie kéne. Rodrigueznek viszont nem is kell exploitation gurunak álcáznia magát, ahogy a kolléga is mondja, ő mindig is az volt, már az Alkonyattól pirkadatiggal bebizonyította ezt (persze Tarantino is, mivelhogy ő volt a forgatókönyvíró), csak akkor még a kapcsolódó PR-szöveg hiányzott.
A Terrorbolygó tehát szinte hibátlanul vacak film. A trashhangulatot elsősorban a precízen adagolt dramaturgiai következetlenségek, és a fő cselekményszervező elemként funkcionáló gore adják. Mindez a legízletesebb camp humorral leöntve. A sztori alapja a Return of the living dead című zseniális zombiparódiából lehet ismerős, de az expertek tucatnyi más klasszikusból gyűjthetik össze a kisebb-nagyobb idézeteket és nyúlásokat. Dióhéjban a lényeg: egy katonai támaszponton, másfél köpésnyire egy kisvárostól, olyan gáz kerül a levegőbe, ami vérengző zombivá változtat mindenkit. A többi kitalálható. A főhősök szerepére RR jó érzékkel válogatta ki a színészeket, érthető módon nem az alakítás Orson Wellesi mélységei voltak a lényegesek, hanem a humorérzék és az egyéni karakter. Rose McGowan és Josh Brolin a két legnagyobb telitalálat, de a mellékszereplőkkel sincs gond, még Tom Savini cameoja is rendben van. Egyedül Freddy Rodriguez helyett tudtam volna elképzelni egy fajsúlyosabb arcot az ügyeletes badass szerepére. És Naveen Andrews (a Lost Sayidja) is elég halvány teljesítményt nyújt az őrült biokémikus szerepében, bár lehet, hogy ő rendezői utasításra ilyen rossz. Még egyszer: hibázni ebben a filmben lehetetlen.
Ami a Terrorbolygó és a Halálbiztos kettőbe vágását illeti, nem tartom indokoltnak a reklamációkat. Egyrészt nehéz olyasmi után nosztalgiázni, amit nem élhettünk át (itt Európában legalábbis), másrészt agyzsibbasztásból számomra ez a másfél óra épp elég volt. Bármilyen viccesek is azok a vérengzések és pörgősek az akciójelenetek (RR-nek kisujjában a szakma), a kontrolálatlan vizuál-maszturbációtól is csömört lehet kapni egy idő után. A Tarantino filmmel együtt pedig már valószínűleg nem csak az ülőgumók sínylenék meg azt a 190 percet, de az egész túlpörgetett retro-élmény hamissága lelepleződne. Ami ugyanis szar, az akkor is szar, ha könnyes szemmel emlékszünk rá vissza később. Tessék szépen valami új szart is csinálni.
Az exploitation-filmeknek - e gyűjtőszó takarja az akció, a szex és a hozzájuk hasonló alantas szinematikus röfögvények csapatait - gyakran felróják, hogy éppen a maguk fajtájából adódó szórakoztatásbeli elvárásokat nem teljesítik. Különösen igaz ez némelyik horrorfilmre; elég, ha az utóbbi évek hollywoodi eresztéséből idézünk meg olyan torzszülötteket, mint az Ideglelés ("Mi ebben a félelmetes? Ó, hogy dögölne má' meg mind a három...") vagy a tényleg mindenféle kritikai kategóriát alulmúló Jan De Bont-féle The Haunting.
A Nekromantikot több okból sem lehet ezekkel egy napon említeni; ha valaha volt film, amely a horror lényegét - a "josephconrad"-i értelemben - képviselte, akkor ez az 1987-es német félamatőr film ilyen; nem is csoda, hogy a Rózsaszín flamingós John Waters, a trash királya "ground-breakingly gruesome"-ként emlegette.
De hát miről is szól ez a szinte már-már elképesztően-nevetségesen alacsony költségvetésből leforgatott, elkészülte óta számtalan filmfesztiválon botrányt, sőt, külhoni videotékák polcairól hatósági határozattal megtámogatott betiltást eredményező celluloid "rémtett"? Íme.
Rob (Daktari Lorenz, a megtestesült loser) egy balesetek áldozatiait feltakarító cégnél dolgozik. A meló lejártával, sandán-sunyin, ha a begyűjtött elhunyt még aránylag koherens állapotban van, Rob nem habozik őt hazacsempészni. Az otthon melegéban, barátosnőjével, Betty-vel (Beatrice M.) így nyugodtan hódolhatnak kettejük érthető módon titokban tartott nekromantikus (az érdeklődőknek: halottakkal folytatott szexuális tevékenység) szenvedélyének. A kezdeti kedélyes prütykölést követő hétköznapi szituációk azonban felfedik előttünk a kapcsolat árnyoldalait is: Betty mindenféle szempontból elégedetlen a szerencsétlen Robbal, és miután az nem képes anyagilag (no meg az ágyban, bár ez utóbbi szempont a lánynak csak másodlagos) teljesíteni az elvárásokat, Betty, hóna alá csapva az utolsó hazalopott hullát (útravaló?), távozik. Rob nyüszít-szűköl-szenved, és gyorsan kielégülés után néz, ám az általa frissen lemészárolt prosti a jó szexhez túlságosan is hajlékonynak bizonyul. Rob kénytelen belátni, hogy kapcsolata Betty-vel (+ kiegészítő) valami különleges volt, és csak egyetlen módot lát arra, hogy visszatérjenek a régi szép idők...
Legjobb, ha az ember felkészületlenül nézi végig a Nekromantikot, a hatás olyankor tényleg elképesztő. Természetesen minden izlés kérdése, ettől függetlenül én még nem találkoztam ennél gyomorkavaróbb filmmel. Tökéletesen funkcionál minden olyan szinten, amelyen egy horrorfilmnek működnie kell: sokkoló és gondolatébresztő egyszerre. A szexjeleneteket (persze egyik sem éles) talán a legnehezebb végigülni: bár Buttgereiték minimális képi stilizálással és ál-romantikus zenei aláfestéssel próbálják elviselhetőbbé tenni az "élményt" (meg persze elfedni az egyébként lelkiismeretes effektek hiányosságait), a látottak hatása zsigeri és páratlanul szuggesztív, groteszk par excellence.
Érdekes, hogy a kritikák általában azon a jeleneten csámcsognak el, mikor Rob "flesbekkel" egy gyerekkorit, és felidézi apja számtalan nyúlnyúzási sessionjeinek valamelyikét. Buttgereit és Rodenkirchen ezzel a többször visszatérő szegmenssel a főszereplő szexuális aberrációjának gyökereit próbálja magyarázni - meglehetősen nevetséges és kevéssé hihető ez a motiváció. Mégsem ez vele a kritikusok baja, hanem a jelenet nyilvánvaló valódisága. Ennek ellenére senki ne reménykedjen snuff-filmben: bár jó pár ember otthagyja a fogát a Nekromantikban, egyedül a nyúl az, "aki" valóban feldobja a tappancsait. A mészárlások (mert ezek többek, mint gyilkosságok pszeudo-megjelenítése) az effektek szempontjából - és tekintettel a film alacsony költségvetésére - kitűnően lettek filmre víve, és nagyban hozzájárulnak a gyomorkavaró hangulathoz. A finálé pedig, amelyről a szinopszisban direkt nem ejtettem szót, maga is egy külön grand guignol mestermű.
Humornak nyoma sincs a Nekroban. Buttgereit korai rövidfilmjei, pl. a Horror Heaven, még bővelkedtek a vizuális poénokban, de a Nekromantik sötéten komor, kellemetlenül szigorú film. Mikor bemutatták, több addigi rajongó ezt Buttgereit szemére is vetette. Borzasztó és lehangoló (persze ez volt a filmesek célja), amint a mocskos, hiányos díszletek között, az omló vakolatú, elhagyott házak rothadó szobáiban élő emberek hullákkal (pontosabban -kat) dugnak. A filmet Super8-ra forgatták, aki ismeri ezt a nyersanyagot, az tudja, hogy ehhez a történethez ideális.
Jörg Buttgereit és Franz Rodenkirchen, a "kreatív-tím", karrierjük kezdetét, és nem meglepő módon, egyben végét is köszönhetik a Nekromantiknak. A film, az elkészülte óta eltelt tizennégy év alatt igazi kultuszfilmmé vált, a szó legtisztább értelmében. Mikor kijött, underground körökben hatalmas sikert aratott, Buttgereit nevét világszerte megismerték a kapcsolódó szubkultúrákban. Épp ez lett a srác pályafutásának veszte (David Kerekes Sex, Murder, Art című, Jörg korai filmjeiről szóló könyvében az akkor még fiatal rendező többször is kifejti, hogy legszivesebben mainstream vonalon dolgozna): a Nekro túlságosan is borzasztó és erőteljes film ahhoz, hogy akinek köze van hozzá, azt ne fekete bárányként kezeljék "profi" körökben. Bár Buttgereit azóta már három hasonló költségvetésű alkotást készített (Das Todesking, 1989; Nekromantik 2, 1991; Schramm, 1992), betartotta igéretét, miszerint amíg nem jut nagyobb anyagi támogatáshoz, addig nem fog filmet rendezni. Jelenleg televíziós területen aktív, ír és hangjátékokat rendez.
Németország, 1987. Rendezte: Jörg Buttgereit. Producer: Manfred O. Jelinski. Írta: Jörg Buttgereit és Franz Rodenkirchen. Zene: Hermann Knopp, Daktari Lorenz és John Boy Walton. Fényképezte: Uwe Bohrer. Vágó: Jörg Buttgereit és Manfred O. Jelinski. Speciális effektek: Jörg Buttgereit, Daktari Lorenz és Franz Rodenkirchen. Szereplők: Daktari Lorenz, Harald Lundt, Susa Kohlstedt, Beatrice M., Jörg Buttgereit és mások.
Pokoli szövetség: Clive Barker (Hellraiser) 1984-es novellájából (a szerző klasszikus Books of Blood-jának egyik legjobban sikerült írása) Ryuhei Kitamura (Versus) csinált filmet (utóbbinak ez egyben az amerikai debutálása is). Az első pillantásra mezei sorozatgyilkosnak tűnő "Subway Butcher"-t Vinnie Jones játssza - jó casting!
Egy kis érdekesség: a képre kattintva letölthetitek Forrest J. Ackerman legendás magazinjának egyik 1974-es számát. Van benne egy fantasztikus Christopher Lee-interjú, Rick Baker-portré, Lon Chaney, Jr.-megemlékezés meg még egy rakás szuper cikk. Ackerman világhírű képgyűjteményével illusztrálva. Tökéletesség.
Holnaptól a PC-sek és az Xbox-osok is kipróbálhatják Clive Barker legújabb horror FPS-ét. (PS3 tulajoknak október 4-ig várniuk kell, a teljes játék október 23-án jön.)
UPDATE: Kipróbáltuk. Nagyon rövid, de nagyon ígéretes. Ahhoz pont elég volt, hogy tűkön ülve várjam a bűvös októberi napot. A demóban 3 karakter irányítható (a teljes változatban 7 lesz), mindegyik különféle harci valamint paranormális képességgel felvértezve. Ami rögtön szembetűnő az a képességek egyensúlya, mindegyiknek megvan a maga sajátossága és egyik sem tűnik feleslegesnek. Az atmoszféra borzongató, az összes szőr felállt a kezemen a zajok, morajok és a dinamikus, tökéletesen eltalált zenei aláfestés okozta eufóriától.
Megtudhattuk továbbá, hogy a fizikai motort ezúttal az Ageia szállította (de nem igényel társkártyát). A grafikus motor valamennyi divatos effektust támogat (motion blur, depth of field stb.), ennek ellenére az étvágya sem tűnik nagynak: 1.8Ghz-es két magos processzorral és egy lassan nyugdíjazható 7300GT-vel, 1280x1024-es felbontásban is remekül futott (közepes részletességgel, ami nem sokkal rondább a teljesnél). Az akció gördülékeny, néhány játékelem meg brutálisan látványos, kár, hogy ilyen keveset láttunk belőlük. Ja, és ne feledkezzünk meg az utóbbi évek leghangulatosabb menüjéről sem (rothadó-mocorgó bőrdarabok, közepéből legyek röpdösnek ki, aranyos). Sikergyanút szimatolok.
Elstartolt a minap a Hősök második évada, de egy részből még nehéz lenne túlzott következtetéseket levonni, ezért tekintsük át inkább a sorozat köré felhúzott marketingépítmény egyik legérdekesebb tartóoszlopát, a sorozatból készült képregényt.
Azt ugye felesleges lenne bizonygatni, hogy az NBC-t nem a múzsák csodaszép szopránéneke csábította arra, hogy ebben a formában is kibontakoztassa a Heroes-mitológiát, viszont talán nem is egyedül a kasszák bíztató csilingelése járta át lelki füleiket, amikor kiadták az ukázt a rajzolóknak és íróknak. A nézettséget ugyanis sokkal ezzel nem fogják megdobni, ahogy a bevételeket sem, mivel a képregény epizódjai ingyenesen elérhetők a neten. A hardcore rajongók felé viszont kifejezetten kedves gesztus ez, főleg, ha azt nézzük, hogy nem csak látványos parasztvakításról van szó, hanem komolyan veszik a médiumot és igazi exkluzivitásokat is elhelyeznek a kockák (illetve a sorok) között.
Különleges a vállalkozás abból a szempontból is, hogy az adaptáció iránya jelen esetben fordított: általában előbb van a képregény, aztán lesz a film. (Kivételeket a kommenteknél lehet sorolni.) A Hősök esetében ez persze viszonylagos, mivel eleve a képregények világából gründolták össze a sztorit és a karaktereket, úgy hogy közben – mivel nem egyetlen konkrét képregényt dolgoztak fel – a jogdíjat ügyesen megspórolták. A Hősök imázsa tehát a képregényszerűség.
Az NBC honlapján heti rendszerességgel publikált "webképregények" ennek megfelelően nem kívánnak egyediségükkel tüntetni, hanem az esszenciális képregényszerűséget akarják elérni, magyarul átlagosak és hagyományosak. Olyanok, amilyennek egy átlagjúzer a képregényt elképzeli, sőt még olyanabbak. A megszokottnál is több a teátrális kompozíció, a színekkel és árnyékokkal való enyhén hatásvadász játszadozás, illetve a belső narráció. Az írók nagyjából ugyanazok akik, a sorozatot is készítik, míg a rajzolók a Fathom című munkájukról ismert Aspen Comics megbízható iparosai. A fejezeteket felváltva rajzolják, így a stílus nem mindig egységes, de jelentősen csak Jason Badower lóg ki a sorból, az ő rajzai, mintha fotórealista festmények lennének. Nála a legfelismerhetőbbek a sorozat karakterei, a többiek esetében néha csak komoly absztrakciós munkával lehet a jellemző vonásokat beazonosítani.
Amíg a sorozattal párhuzamosan futott a képregény, addig a tartalom az aktuális epizódhoz igazodott. Nem pusztán PR-szöveg, hanem tény, hogy számos lényegi információt a karakterekről csak innen lehet megtudni, és jópár, a sorozat testén éktelenkedő logikai lyukat is itt tömnek be az írók. Hana Gitelman például, aki a sorozatban csak pár másodperces cameot kapott, itt vagy 10 részben játszik főszerepet és kiderül, hogy mi is volt az ő igazi dramaturgiai funkciója a szériában. Ahogy sorozatban, úgy itt is akadnak viszont teljesen érdektelen filler epizódok, a láthatatlan ember korábbi partnerének történetére például egy átlagosnál igénytelenebb kutya se nagyon lehet kíváncsi. Az egyes fejezetek csak 7 oldalasak, így ebbe a terjedelembe nem férnek bele nagy ívű epikus sztorik, inkább a szereplők múltjából villantanak fel egy-egy mozzanatot, így próbálva meg a másfél-dimenziós karaktereket némileg elmélyíteni.
A Heroes képregény összességében nem kevésbé középszerű, mint maga a sorozat, de rajongói fogyasztásra fokozottan alkalmas. Más kérdés, hogy "webképregény"-nek csak annyiban nevezhető, amennyiben a neten lehet hozzáférni, mert különben semmilyen formában nem veszik figyelembe a készítők a médium sajátosságait. Mint a normál papírképregények estében, itt is rengeteg az egész oldalas kép, vagy a vertikálisan megnyújtott képkocka, amit maximum egy 30 colos monitoron lehetne úgy megcsodálni, hogy a szövegek még olvashatóak legyenek. Különben marad az esztétika élményt amortizáló görgetés. Az igazi fanokat persze ez sem zavarja, mert gyűjteménykötet formájában is megjelenik majd a képregény, amihez Alex Ross és Jim Lee készíti a borítókat. És nyilván az is ingyen lesz kábé 30 dollár lesz az ára.
Bár sem a producer, Don Murphy, sem a rendező, Michael Bay nem erősítette meg, úgy néz ki, hogy két év múlva újra áttrappolnak felettünk a háznagyságú, mindenféle bizgentyűvé átváltozni képes óriásrobotok.
A Box Office Mojo és az LA Times szerint Bay ül majd ismét a rendezői székben, és megint Spielberg lesz az, aki fogja a kezét. Az első rész idei, 700 milliós bevétele után szinte magától érthetődik, hogy elkészül a folytatás.
Mielőtt oktondi lajstromba venném a Kis és Animációs filmek szakaszában összegereblézett, debütáns darabokat, felhánytorgatnám a Pannónia Étterem újabb igénytipró mesterfogásait, és megidézném a díjkiosztó szándékolatlan, bohém humorát, ejtenék pár szót a dokumentum szekcióba végtelen nyugalommal besorjázó, Tibet, a száműzött országra keresztelt másfélórásról. Egyrészt érdemes és tanulságos 90 percig nézni, hogy a leglételemibb emberi jogokba vetett hit, illetve a magukat azokkal kiplakátoló, dülledtkeblű hangoskodók ténykedése (értsd: hangoskodása) a leggyámoltalanabb anyagi érdekek ébredésekor – tehát, amikortól számítanak a dolgok – már legfeljebb odvas fabatkát érnek (mert, ugyan ki a tök húzna újat a gazdasági szuperautoritás Kínával?). Továbbá szerfelett szórakoztató a zimankós Tibet nagyhatalmilag tűzzel-vassal kergetett futball válogatottjával való akárcsak felületes ismerkedés.
Evidensnek tűnhet, hogy főleg Mao Ce-tung-ék nézték ferde szemmel (ééérted) a gyolcsaikat szilaj mozdulattal letépő, vad önkívületben labdakergető szerzeteseket, pedig nem. A negyvenes években a régens láma maga tiltotta be a focit, mondván túlságosan elvonja a kolostor meditatív mezőnyének figyelmét a magasztosabb alfa-állapotoktól. Az indiai és nepáli menekülttáborok liberálisabb közege azonban már eme esendően földi, infantilis ösztönök termékeny táptalajának bizonyult. 2001-ben odáig fajult a „tibeti” labdarúgás, hogy egy országgal, elismert döntéshozó szervvel, államformával, urambocsá: saját ingatlannal nem rendelkező népség (kollektív identitásának legzajosabb demonstrációjaként) Grönland hasonló szakágbeli legjobbjainak eresztette nemzeti tizenegyét. Az első válogatott mérkőzés a szervezés elméleti síkjairól nem a legkönnyebben lépett a rögvaló zöld gyepjére, Kína ugyanis embargóval fenyegette meg a fagyos szigetországot. (Noha a nézőtéren ezalatt csak az én vihogásom törte meg az unott csendet, a kommentekben igazán megnyugtathatna valaki, hogy ennek az internacionális (sport)diplomáciai háromszögnek azért – ha csak iciri-picirit is, de – van egyfajta, mosolycsalogatóan groteszk bája.) Az eredmények azóta sem túl hízelgőek, mégis, feszengő magyarázkodás helyett az edző minduntalan mámor-ittas szavakban emlékezik fiai heroikus helytállásáról. És – annyi sok szövetségi kapitányunkkal ellentétben – neki hiszek.
6782334169 kisjátékfilmről nem egykönnyű írni: a hangulatukban, narratíve, képileg, koncepcionálisan, mindenhogyan szerteszét irányuló alkotások szúrós kesze-kuszaságként nehezen megragadható, nem túl kritikusbarát egyveleget képeznek. Szerencsémre több celluloid-jelölt is feltekerhető egy gondolatilag közös nevezőre, mely mélyén az az égető kérdés lapul, hogy létezhet-e nehezebben kikúrálható kór az információs társadalomban szövődő (pár)kapcsolatok számára, mint az effektív kommunikáció-képtelenség?
Egyértelműen nemleges válaszok egész hada került vetítésre. Az izraeli Noisy Silenceben szakítás után értetlenül álló, magányos srác szobájában legelész körbe a kamera a különböző használati- és dísztárgyakon, s közben megszólaltatja az azokhoz fűződő emlékeket, imigyen rekonstruálva a románc hanyatló ívét. Az ugyanezen nemzeti színekben induló On the Same Floor apa, fia és egy kettejük viszonyát nem elhanyagolhatóan megmérgesítő prostituált triászát meséli majdnem solondzi bizarrsággal, a rövidfilmek tétován elszabott terjedelmében (ez utóbbi tünetet egyébként a fesztivál legtöbb versenyzője szenvedte): elfojtott, artikulálatlan vágyak és sunyi érdekérvényesítés a panelben. A görög House of the Olive Trees egykoron lelkes szerelmesei is hasonlómód nem tudják kibeszélni a tartós boldogság útját álló problémáikat.
A spanyol direktorok finoman és jó érzékkel: humorba panírozták vonatkozó kikeltéseiket. A Game Therapyban az elridegült férjet, feleséget egy szembeszomszéd házaspár vegzálja játékos utánzással, a határsértés illúziójával kecsegtető kapcsolatfelvétel azonban kudarcra ítéltetett. A The Relief egyetlen jelenetében az átellenes műszakok miatt párpercessé csökevényesülő, kizárólagos együttléteiket érzelemszegény megtermékenyítési kísérletekkel elütő házasok esnek egymás genitáliáinak. A rutinná vált nyalakodások és dugaszolások alatt a látszólagos fesztelenség ellenére képtelenek érdemleges, intim párbeszédre. Kompakt, aranyos, sőt: happy enddel kecsegtető hispán etűd a Wavelength, melynek forgatókönyve egymástól pár méterre araszoló autók sofőrjeit boronálja össze az autórádió, egy kívánságműsor és maroktelefonok által relativizált távolságokon keresztül. Azért van remény.
A communication breakdown legszellemesebb megfogalmazásával, a Delay-jel Florian Kaltenbach hozakodott elő, történetének zenész (…) hőse ugyanis egyszer csak arra ébred, hogy problematikus hosszúságú fáziskéséssel hallja meg a hangokat. Így válik legitimmé az az érthetelen passzivitás és közönyös lomhaság, ami miatt barátnője és munkatársai korábban hátat fordítottak neki. A verbális, illetve egyéb adatátviteli rokkantság tárgykörébe sorolhatnánk továbbá a páciensét titkolható információk reményében péppé-pürévé hiába agyaló kihallgató tiszt (Lullaby for a Boy), valamint a halálos kimenetelű tragédiát indirekten mobiljához való nem értésével okozó nyugdíjas apuka történetét (The Incident), de ennyire azért nem vagyok vicces.
Kellemesen szőrborzoló gegparádé a Bad Dreams című svéd horror, okos, de ívtelen tragédiamozaik a rendezőként Inárritu ösvényein meginduló Elvind Holmboe-Salmón A Tooth for an Eye-ja, és nem árt tudni André Hörmann poroszosan pedáns, fatalista filmjéről, a breathless-ről sem, mely az új autók illatába bóduló, jóléti társadalmat szembesíti önnön dehumanizáltságával.
A nagyjából egységes minőség a korábban már citált, vágás nélkül körbefahrtolt Utóirat szerzőjének segítségével érte el legfájdalmasabb mélységeit. Érthetetlen, hogy Fogaras Gergely az ízlésesen precíz Utóirat után (amiért idén újra előtte landolt a Kodak különdíja – joggal) hogy tudott egy ilyen, szinte minden szempontból akkurátusan szar valamivel előhozakodni (merő elrettentésül írom le a címét: Jamais Vu). A főszereplő ikerbigék bokszerfeszegető szépsége képtelen volt kompenzálni a szövegkönyv, a fényképezés, az elbeszélés, a vágás, a stb. sajgó dilettantizmusát. Mindezt durván tetézte, hogy a két nő a száját beszédre is használta. Ahh, Kovi milyen jó kis filmet rittyentett volna ebből a szürreális lávsztoriból, ugyanezzel a casttal…
A terítékre kerülő 16 animációs film ambícióit tekintve brutális szélsőségekről tett tanúbizonyságot. Akadtak ötletszerénységben az íztelen-szagtalan wc-illatosító reklámokat alulmúló-féleségek (Solomon Grundy, The last Cigarette, Visszaszámlálás), mely – legfeljebb rutinszerző ujjgyakorlatokként funkcionáló – rajzocskák inkább csak bátor egyszerűségük miatt értékelhetőek. A Sebaj Tóbiás zsíros gyurmavilágát és gyermeki bumfordiságát felidéző Closed, és a szexuálisan édin túlhevített, kisiskolások érzelmeivel elhancúrozó Lupe & Bruno stop-motion munkák már leleményesebb, dinamikusabb dolgozatok. Hasonló technikákat használ a szlovák The Fable about Nail is, ahol azonban a megszemélyesítés gáláns írói gesztusaként egy barkácsműhely szerszámai kelnek életre: beverődni félő szög és eltökélt kalapács szenvedélyes macska-egér harca sarkallta ha nem is körömrágcsáló, de majdnem indulatos szurkolásra a mozi közönségét. Hasonlóképpen északi szomszédjaink műve a kavicsokból, törmelékekből (mások szerint müzliből) megformált, bátran játékos Pik a Nik. A százfogú polipszörnnyel való viaskodásba torkolló, békés, tengerparti kutyasétáltatás valódi dráma: az idilli és horrorisztikus történések között egy (igaz, talán csak zabpehelyből kirakott) jellem fejlődését csodálhatjuk.
A már éppen nem aktuális pc játékok cgi felkészültségét hirdető The Wrath – a Jamais Vu szerepét eme szekcióban betöltve – mutatja meg, minél nincs alább. Önértékelési zavarban szenvedő, cselekményt túldimenzionáló zene és göcsörtös dramaturgia jellemzi ezt a látványosan becsvágyó, feleslegesen sokdimenziós, shyamalani csattanóval fárasztó kísértethistóriát.
Andy Garnica ZinQuenta-ja kifinomult módozatokkal zsákmányolja ki a mélységélességben rejlő lehetőségeket, mindemellett megkapóan egzotikus, saját (?) mitológiát hív életre. A germán illetőségű Eels (rendezte Martin Rahmlow) megjelenítésében, forgatókönyvében, szellemiségében egyaránt a legelegánsabbnak találtatott nálam. Hogy az esténként mindig lába-kélő, női aktszobor után méretes kofferrel, ólomlábakon bolyongó, bronzbőrű, ballonkabátos vándor morbid és ókori szimbólumokkal zsúfolt, filozofikus útja hova tart, és miért, azt ugyan nem tudom, a filmet mégis átitatta egy őszinte komorságú, plátói sóvárgás, ami az Eels kötelező érvényű beszerzésére ösztönöz.
A programfüzet tanúsága szerint voltak még nagyjátékfilmek, a speciális kategória pedig „Roma-kép” alcímmel gyűjtött magába további darabokat. Ezekről meg látatlanban ugye nincs értelme. A Produceri Fórum a „kreatív” kifejezés unos-untalan ismételgetésével próbált a szakma begyöpösödött megítélésén változtatni, míg a Fiatal Kritikusok kerekasztal-beszélgetése során csak nem sikerült egyetérteni abban, hogy akár elitista magaslóról, akár glossza-orientált bulvárcinizmussal, de ma Magyarország kritikusi társadalma lényegében képtelen úgy nyúlni a mainstream popkultúrához – a képregényhez hasonlatosan –, ahogy illene.
Hiába szólt rám a Főnök, hogy ajándék lónak nem illik a tátongó fogágyát se, én mégis feltennék egy frivol kérdést: láttatok már olyan rántott sajtot, aminek panírja – oldalanként – vaskosabb, mint a… a „sajt”? Mert én igen. Mindegy, a díjátadáshoz már csak kellemes, mókás emlékek fűznek. Az időrendben első két plakett címzettje igazolt hiányzását töltötte valahol máshol, az ettől némileg elkedvetlenedett konferanszié pedig lélekben talán túlságosan is ráállt a nyertesek mellőzhetőségére. Ennek elsődleges okfolyományaként a nevük hallatán már a színpadra feldzsaló díjazottak közül is nem egy lett házon kívülinek nyilvánítva. A főállásban Duna Televíziónál műsorvezető D. Tóth Kriszta vállának gyengéd kocogtatásával nyomatékosított, szláv törtségű „ájm eksöli hír” mondatnál akkor, ott, kevés tréfásabbat vehetett volna szájára az ember.
A Mozinet kezdeményezésében új, a szokásosnál merészebb filmklub indul (az október 31-én, Halloweenkor vetítendő filmeket én válogattam be: a Geekblog co-production!) Alább olvasható a teljes idei program.
A vetítések 18 órakor kezdődnek, a belépőjegy 300 forint! Valamennyi film magyar felirattal tekinthető meg!
Cím: Novus Művészeti Iskola, "A" épület. Budapest, 1146, Olof Palme sétány 3. (A műjégpálya mellett) Megközelítés: 70-es, 79-es trolival a Keleti Pályaudvar felől az Olof Palme sétány megálló, vagy a Hősök terétől három perc gyalog.
Szeptember 25., kedd, 18h
A vakond / El Topo (El Topo, színes, feliratos mexikói western, 1970, 125 perc) Rendezte: Alejandro Jodorowsky
Ebben a mexikói westernben végletes erőszak és abszurd humor keveredik vallásos szimbólumokkal és különféle rítusokkal. A néző számára a film jelenetei kábítószer hatása alatt keletkező hallucinációs képekként hatnak.
Moderátor: Mátyás Péter
Október 9., kedd, 18h
Radírfej (Eraserhead, fekete-fehér feliratos amerikai dráma, 1977, 89 perc) Rendezte: David Lynch Főszereplő: Jack Nance, Charlotte Stewart
Naturalista rémálom? Programozott lidércnyomás? Táncoló műcsirkék, hüllőszerű embriók és levágott fejek illusztrálják a főhős - és az alkotó - szürreális utazását a tudatalatti világába. Meghökkentő vizuális látásmód, szinte az elviselhetetlenség határáig (vagy azon is túl) fokozott ambivalens helyzetek, a lét irtózata.
Moderátor: Mátyás Péter
Október 31., szerda, 20h
Halloween-party! (Belépőjegy: 1000 Ft)
20h: A Démon éjszakája (Night of the Demon, fekete-fehér angol horrorfilm, 1957, 95 perc) Rendezte: Jacques Tourneur
Főszereplő: Dana Andrews, Peggy Cummins
Dr. John Holden Londonba érkezik egy paranormális lélektani szimpóziumra azzal a szándékkal, hogy leleplezze a démoni vezetőt, Julian Karswell-t. Holden szeptikus és nem hisz Karswell erejében. Elfogadja a férfi invitálását, annak birtokára…
22h: Sóhajok (Suspiria, színes, olasz horrorfilm, 1977, 98 perc)
Dario Argento 1977-es gótikus horrorfilmje, sötét mese boszorkányokról, gonoszságról, gyilkosságról és árulásról. Egy fiatal amerikai balerina egy nagyhírű európai táncakadémiára érkezik, ahol bizarr balesetek és horrorisztikus bűnügyek borzolják a kedélyeket.
0h: Seeding of a Ghost (Zhong gui, színes hongkongi horrorfilm, 1983, 100 perc) Rendezte: Yang Chuan Főszereplő: Man Biu Baak, Jaime Mei Chun Chik
Egy hongkongi taxisofőrt megátkoz egy varázsló, miután véletlenül elüti őt. Miután a taxis feleségét megerőszakolja és megöli egy huligánbanda, a mágiához fordul, hogy visszakapja őt. Moderátor: Wostry Ferenc
November 6., kedd, 18h
Párbaj (Duel, színes, feliratos amerikai dráma, 1971, 86 perc) Rendezte: Steven Spielberg Főszereplő: Dennis Weaver
Ez a két Emmy és egy Golden Globe jelölésre érdemesített, gyors iramban száguldó thriller Steven Spielberg első egészestés filmrendezése, melyben egy személyautó gyanútlan sofőrjét egy gonosz teherautó tartja rettegésben.
Moderátor: Varró Attila
November 20., kedd, 18h
Ki kopog az ajtómon (Whos that Knocking on my Door, fekete-fehér feliratos amerikai dráma, 1968, 86 perc) Rendező: Martin Scorsese Főszereplő: Harvey Keitel, Zina Bethune
J.R. munkanélküli olasz-amerikai fiatal, aki New York utcáin éli mindennapjait. Élete gyökeresen megváltozik, mikor beleszeret egy helyi diáklányba. Ahogy a fiatalok egyre jobban belebonyolódnak a kapcsolatba, társadalmi és kulturális különbözőségük egyre nyilvánvalóbbá válik.
Moderátor: Kárpáti György
December 4., kedd, 18h
Dementia 13 (fekete-fehér feliratos amerikai thriller, 1963, 75 perc) Rendező: Francis Ford Coppola Főszereplő: Patrick Magee, William Campbell, Mary Mitchell
Kathlin Haloran hét évvel ezelőtt belefulladt a kastély parkjában lévő kis tóba. A balesetet azóta is különös titkok lengik körül. Az anya, a fiúk, a doktor, mindenki másképp éli meg a múltat. Vajon ki lehet a gyanúsított az ártatlan kislány haláláért? A film a világhírű rendező, Francis Ford Coppola első játékfilmje volt.
Nagy Zsolt. Tessék, leírtam az első számú okot, amiért érdemes megnézni a legújabb magyar zsánerfilm próbálkozást. Ő az, akit se körülmény, se pénz (hiánya), se a félúton kisiklani akaró forgatókönyv nem akadályoz meg abban, hogy őszinte és emlékezetes alakítást nyújtson.
Bár Novák Erik (Nyócker) elsőfilmje a hazánkban hanyagolt műfajokkal (akció, gengszter, dráma stb.) kacsintgatva nagyon igyekszik a kőkemény alvilág témáját körbejárni, képtelen igazi meglepetést okozni; minden túl kiszámítható, és csak furcsán ambiciózus. Vér-erőszak, cickó-dugás, füst, por, mámor és káromkodás: ezekből kapunk bőven. Bátran vállalja tehát műfaji mivoltát, ám érzelmi rezonanciát, katarzist vagy netán széklefordulós-poénokat ne várjunk igazán így se.
Pedig erős a kezdés. Theo (a zseniális Nagy Zsolt) szabadulás előtti brutális börtönafférja előrevetíti: változni nem fog, márpedig a rács mögé visszakerülni sem akar. A jóútra-térés gondolata látszólag csak afféle pillanatnyi elmezavarnak tudható be és hősünk már az első éjszaka során visszaborul bűn mély árkába. „Klasszikus” több szálon futó drogdíler sztori veszi kezdetét; túlbonyolított semmint túl bonyolult panelsorozat, néhány csavarral megfűszerezve, mindez megkérdőjelezhető motivációk kíséretében.
A tálalás, kidolgozás se tökéletes, bár távolról sem unalmas, se képi megoldásaival (mélypont a hosszú záridőben filmezett elmosódott drogos állapot – szinte ciki), se következetességével nem igazán támogatja a cselekményt (Baranyai Vera tényleg szép, főleg belassítva, de miért is kellett egy ráadás gyertyafényes dugás? Fogjuk az adást.). Az akciók pedig hol ütnek (tetőtér), hol csak úgy erőtlenül végigropognak a vásznon (parkoló). Az utóbbi például nagyon korrektül van levezényelve, vágva és kellően véres is, de valamiért egész nagyon „súlytalan” lett, a feszültség hiánya fájó.
Hála Istennek a Zuhanórepülés azonban tele van jó kis karakterekkel, akiket végre nem ugyanazok az ismerős arcok játsszák; nincs igazán deja vu-m magyar film nézése közben (leszámítva egy rövid cameo erejéig). Züllött, élő, hiteles figurák népesítik be a vásznat (akiket talán kicsit elfelejtettek velünk megszeretetni), és a hol természetes lazasággal, hol visszafogott rájátszással (többek közt az uborkazabáló Igor szerepében remeklő Törköly Levente) előadott párbeszédek se bántják az ember fülét, ami követendő példa lehetne itthon.
Szóval „magyar akció-gengszter dráma”? Talán már nem tekintünk erre, mint valami teljesen irracionális szóösszetételre, bár fejlődni még mindig van hová, és lesz is hová. Ugyan már most meg tudnak itthonival is nevettetni, sokkolni, szórakoztatni, a lényeg, hogy ne itt álljunk meg. Több magyar műfaji filmet.
Zuhanórepülés. Magyarország, 2007. Rendező: Novák Erik. Forgatókönyv: Nagy Viktor. Fényképezte: Vecsernyés János. Zene: Gimmeshot Crew. Producer: Kálomista Gábor. Vágó: Csillag Mano. Szereplők: Nagy Zsolt, Baranyai Vera, Gryllus Dorka, Törköly Levente, Parti Nóra, Lukáts Andor, Derzsi János, Kokics Péter és mások
Aki, hozzám hasonlóan, csak mostanában szembesült a Cinefest, mint amolyan létével, az – még ha alkalomadtán simulékony PR szólamok tolmácsolásában is, de – innen elsajátíthatja a kezdeményezés hivatalos leglényegét. Én saját élményeimre szorítkoznék.
A kiérdemelhetetlen színvonalú szállás kapcsán (sokadjára) szembesülhettem azzal, hogy Wostry atyánk ma biza brand – azt ugyanis személyesen intézte egy jól irányzott, blazírt nézéssel –, az étek azonban a Nagy Vezérnek köszönhető eme földi javakkal mélységes kontrasztban ácsorgott. A Pannon étteremnek ezúton üzenném, hogy semmi bajom az éppen hogy szignifikatív mennyiségű (6, azaz hat darab cafat) csirkeaprólékkal alig-alig meghintett, fél kiló tepsis krumplival, ám mindezt „Brassói aprópecsenye” felségjelzés alatt asztalra vezényelni par excellence vendéglátó-ipari kibaszás. Velem. Persze, ott ezt nagy gyáván lenyeltem. A rendezvénynek helyt adó két filmszínház közül eleddig csak a restauráló állványzattal a lehető legrosszabbkor álcázott Kossuth Art Mozihoz volt szerencsém. Panaszkodni az illetékesek felkészültségére igazán nincs okom, az egy-két óránként fejüket felütő technikai gikszerek gyorsan orvoslásra kerültek, az ilyenkor el-elcsattanó poénok pedig pillanatokra mintha összébb is kovácsolták volna a kifinomult nagyérdeműt.
Szóval a filmek.
A Dokumentum szekciót az ír-izraeli együttműködésben fogant Children of Allah nyitotta, a késői érkezés miatt erről azonban módfelett nehezemre esne nyilatkozni. A spanyol Manuel Jiménez Núnez abszolválta La aldea perdida-hoz (The Lost Village) már volt szerencsém. Az andalúziai Almonte-i estében békés tömeg gomolyog. Szórványos ordítások, udvarias tülekedés – valami ilyesmi lehetett a hangulat az idei The Rolling Stones koncert közép-hátsó soraiban. Az éj tapintatos sötétjébe bugyolált népömleny a nappali kistotálokban azonban már sokkal inkább az 1969-es Altamonti fesztivál színpadközeli őrjöngését eleveníti fel, amikor – többek között – a Sympathy for the Devil alatt a biztonsági szolgálatot ellátó Pokol Angyalai halálra szúrtak egy pódiumra tápászkodó feketét. Sérültekről, ad absurdum halálesetekről nem értesülünk, ráadásul az eksztatikus áhítat címzettje ezúttal pont, hogy nem Lucifer: a helyiek által abszolút autentikusként tisztelt Szűz Mária szobor a körmenet főszereplője. A szakrális téboly mégis megszólalásig hasonló. Sőt, azon is túl. Az akusztikus aláfestésként nyilatkozó helyiek kegyetlen egyszerűséggel beszélnek szűzhöz fűződő érzelmeikről, élményeikről.
De honnan ez a vallási, vegetatív imádat?
Az intézményi kereteket félgőzzel eltipró hevület (az Egyház finoman szólva sem rajong ezért az esztelen lelkesedésért) eredetét, gyökereit talán nagyobb dioptriaszámú nagyítóval sem lelné a – mind plánozási, mind kulturális szempontokból is – inkább csak távolságtartó felülnézetekig bátorkodó rendező. A tökéletes elhivatottság megmagyarázhatatlan és megkérdőjelezhetetlen, az arctalan, homogén, s egyben tántoríthatatlan, céltudatos biomassza pedig annak jegyében minden évben megsétáltatja a giccses maskarába öltöztetett Máriát. A meginterjúvoltak főcím alatt történő, egyenkénti meg-megmutogatása feleslegesen töri meg a tömeg egységét, ateista szemeknek így is elgondolkodtatóan fájdalmas a kollektív őrület ilyetén látványa.
Geller-Varga Zsuzsanna alkotása, a Zsinagógát vegyenek! már főleg közelikkel operál, személyesebb, aprólékosabb, gondolati ritmikája a szereplők hol esendően önzetlen, hol álszenten nyerészkedő perspektíváiba enged nyugodt bepillantási lehetőséget. Jogi, üzleti, morális és – igen, ilyen is van:– érzelmi érdekek feszülnek egymásnak: jelzálog-kölcsön esetében nyitogatható kiskapuk, ingatlan osztás, államhivatali dilettantizmus, no meg a Holocaust fel-felderengő árnyéka (amibe oly sok mindent lehet jól elrejteni) mar játékidőért, miközben a teljes felújításra váró, kőszegi zsinagóga lassan porrá és hamuvá erodálódik.
A Drogzarándokok (Szalay Péter) nehezen bevehető sorsfordulatokkal terhelt rehabilitációs túra, amit a kezelő orvos penetráns, cinikus megjegyzései tesznek talán emlékezetessé. Negyedannyi ideig (8 perc) sem tart a Kelj Fel Anyám… című, minden narráció, és – ha jól rémlik – zene nélküli etűdöcske, érdes-nyers témája mégis jóval tovább karistolja az emlékezetet. Székely Róbert filmjében egy fogyatékos, árva fiú napját szemlézhetjük, aki a mentális hendikeppel látványosan élők látszólag indokolatlan vigyorával gürcöl megállás nélkül az agrártevékenységek nyomasztóan széles skáláját érintve. No komment.
Vannak köztünk olyanok, kik a valóság csorbítatlan, sorkövető leképezési próbálkozásainak láttán indulatosan, torz kajánsággal nevetnek fel. Ezeknek töredéke ráadásul meg is akarja mutatni, hogy máshogy is meg lehet mutatni. Az akármit. A mindent. Vagy éppen a semmit. Sanyarú csillagállások mellett eme elvetemült egyedek tompora alá költségvetés szorulhat, a Cinefest pedig az illendő emancipáció zászlaja alatt kénytelen versenyprogramjában nekik szerény kis kategóriát biztosítani. Nem tagadom, hogy a 100 percbe nonstop sűrített, 12 „Kísérleti film” helyenként serkentőleg hatott az endorfin-háztartásomra, a közkedvelt angolszász szócsokor, a „What The Fuck?!?” artikulálatlan üvöltésének szándéka azonban majd minden alkotás alatt felhorkant bennem.
Volt itt kérem minden, mi szem-fülnek ingere. Vállaltan egyszerű élménykép (Traumtanz, Aranypart, Holnemvolt). Klasszikus jazzt megidéző, vágói-ritmikai stílgyakorlat (Dubus). Poháramortizáló formalista blöff a tenisz monotóniájáról (77 Years of Déjá Vu). Hétperces, bámulatosan unalmas, fekete-fehér cigireklám hardcore dohányosoknak (Portrait of my Father). Videodrome-i mélységekbe kívánkozó, felületes metaforadüledék a televízió hatalmáról, öntudatáról (The Screen Game). Experimentális izéktől szokatlan érthetőséggel előadott, szentimentális nosztalgiasnitt (Utóirat). Provokatívan öncélú stroboszkópia, melynek ámulatba ejtően irritatív soundtrackjén akárha Rammstein Iva Bittovával alkalmilag kooperálva próbálna egy Albert Einstein Bizottság dalt előadni – visszafelé. (Nyári egyenlet). A The Five Obstructions önreflektív lelkesedésével saját magát boncolgató, majd a Hülye Járások Minisztériumának homage-ává avanzsáló, negyedórás dilemmamaraton (Performing Life #2). Ez utóbbi legalább felteszi a szekcióra vonatkoztatható, udvariatlan, NAGY kérdést: „Should this movie have a philosophical touch?”
Ugyanakkor fel-felvillantak nagyobb terjedelemért kiáltó, tematikailag ígéretes kezdemények is. A Sanghaj újjáépítésének kényszerében ledózerolt szegénynegyedek animált képsorait, valamint a százemeletesek didaktikusan kitartott totálját látva nem kell sokáig dekódolni az üzit, az Under Construction-t jegyző Zhenchen Liu mindeközben el-eldurrant egy-egy olyan instant sokkpatront, ami után még sokáig csenghet az ember lelki füle. Az egyik dokumentarista inzertben kilakoltatás előtt álló (fetrengő), hajlott korú asszony panaszolja sorsát az operatőrnek zokogva. Kántálva… Énekelve… Ismétlem: WTF?!? Szintúgy szociografikus érzékenységről, és hasonló elhivatottságról vall a kategória messze leglendületesebb, legötletesebb és – nem utolsósorban – legviccesebb darabja, az ALPHAVILLE 2007 d.C. A szamba országából nevező Paulinho Caruso virtuóz szarkazmussal dekázgat el Godard klasszikusának brutálisan hörghurutos és hasonlóképp hatásvadász, felvezető narrációjával, majd apokaliptikus cowboyt vezényel a felső tízezer ellen, és amíg a röpke mozi abszurd humorát szenvedjük, kalapos lovasunk lasszójával gúzsba köti a fejlődő országok nyomoráról elkallódó tekintetet. Engem jobban meghatott, mint az Isten városa.
SHAW BROTHERS-SOROZAT 2. Hogy mi a hatásos halálos varázslat receptje? Ku Feng szerint, két személyre: vedd egy friss hulla szalonnáját, nyesd le még a fejét, majd mindkét hozzávalót nagy lángon süsd ropogósra, közben kántálj zagyvaságokat. Amint úgy látod, hogy az emberdarabok kellőképp megsültek, formázz viaszbábokat, és jól böködd meg őket kötőtűkkel. A hatás garantált.
Shan Jianmi (a Shaw Brothers egyik legfoglalkoztatottabb karakterszínésze, a fent említett Ku Feng alakítja) Délkelet-Ázsia valószínűleg legkeresettebb maszek fekete mágusa. Népszerűségéhez leginkább erkölcstelensége segítette hozzá, értsd pénzért mindenféle varázslat kivetésére kapható, és akik felkérik őt mágiája alkalmazására szintén nem tartoznak a szociálisabban legérzékenyebbek közé. A bevezetőben leírt varázslat eredménye két hulla, akik azonban nem maradnak megtorlatlanul: Shan Jianmi nemezise, egy fehér mágus (a hongkongi Gandalf!) az áldozatok láttán ráismer a gonosz varázsló modus operandi jára, és elüldözi őt kedvenc erdei vityillójából. Shan Jianmi összeégett pofával, ám viszonylag sértetlenül ússza meg a fehér mágus támadását, és nem sokkal az incidens után már Kuala Lumpur közelében űzi az ipart.
Természetesen a jó szakember mindenhol elkell: ezúttal a reménytelenül szerelmes – ugyanakkor pénzéhes – Jiajie (Lo Lieh) bízza meg némi bájital kikeverésével. A trutymó Mrs. Zhuónak, a tűzrőlpattant milliomosnőnek lesz, aki viszont Xu Nuóra (Ti Lung) vetette ki a hálóját, és Jiajiéről hallani sem akar (Szívmelengető jelenet, mikor hirtelen felindulásból csupaszkézzel teszi totálkárossá Jiajie kocsiját. Girlpower!). A bájital hatása erős, de rövid távú: az éjszakai hancúrozás végeztével Mrs. Zhuo feje kitisztul, és még a szart is kiveri Jiajiéből, aki, hogy az életét mentse, elárulja, hogyan jutott hozzá a varázspiához. Mrs. Zhuót sem ejtették a feje lágyára, és nem hagyja kihasználatlanul a kivánkozó alkalmat, ezúttal ő bízza meg Shian Jianmit egy – ezúttal élethosszig tartó – szerelmi varázslat összefabrikálásával, amelynek szenvedő alanya természetesen Xu Nuó lesz. Az eképpen zombisított fiatalember és t. családja ettől fogva már csak a fehér mágus segítségében bízhat…
A Black Magic a Shaw Brothers által rendesen megdolgoztatott Ho Meng Hua egyik leghíresebb filmje. Olyan időszakban készült, mikor az exploitation, ill. horrorfilmek világszerte „bekeményítettek”, és a trendtől a hongkongi filmipar sem akart elmaradni: a Black Magicnek sem erőszak, sem szex terén nincs szégyellnivalója nyugati társaival való összehasonlításakor. Több emlékezetes jelenetet is kínál e téren: pl. a varázsló és Mrs. Zhuo éjjeli temetői session -jét, mikor egy kiásott hulla megégett állának nedveit kell felfogniuk (a készülő varázsital fontos kellékeként), csak hogy rögtön utána Shan Jianmi megfejje(!) Mrs. Zhuo mellét, s a tejet a hullalével elkeverje (a rituálé közben az elhunyt pár másodpercig még ráadásul vissza is látszik térni az életbe!). Vagy hogyan is feledkezhetnénk meg arról a családias légkörű pillanatról, mikor a fehér mágus vékony bambuszbotot váj Xu Nuo menyasszonyának a gerincébe, és az üreges csövön át férgek garmadáját csapolja le – ők Shian Jianmi egy szokásosan rosszindulatú varázslatának következményei.
Sajnos a film nem csupán sturm und drang: a sebességgel nincs baj, a hetvenes évek exploitation-filmjeire olyannyira jellemző sietség itt is megvan, de a nyögvenyelős forgatókönyv, ill. a szinészi alakítások túlságosan is komolyan veszik magukat, és ez, az effektek kiforratlanságával kombinálva árt a filmnek, sőt helyenként nevetségessé teszi (Ku Feng ezüstszürke, középen elválasztott, istentelen parókája láttán ez az érzés mount everest-i magasságokba emelkedik). Ho Meng Hua rendezése sem az a kimondott virtuóz, tipikusan a „na ezt is felvettük, menjünk tovább a következő jelenetre”-fajtába tartozik, bár a választott maláj helyszínek turisztikai szempontból tagadhatatlanul tetszetősek. Mint képregény-horror, mint fast food-freakshow a Black Magic több mint tűrhető, de hogy ahhoz a kultuszstátushoz, amelyet ma magáénak mondhat hozzájuthasson, a hetvenes évek érája és aránylag ártatlan publikuma kellett.
Jiang tou. Hongkong, 1975. Rendezte: Ho Meng Hua. Forgatókönyv: I Kuang. Fényképezte: Tsao Hui Chi. Zene: Cheng Yun Yu. Vágó: Chiang Sing Lung. Szereplők: Ti Lung, Lo Lieh, Lily Li, Ku Feng, Tanny Tien Ni, Lam Wai Tiu, Goo Man Chung, Lee Sau Kei, Yueh Hooted, Chan Ping, Norman Chu, Ng Hong Sang, Dana, Lam Fung, Got Dik Wa és mások.
Ha netán azt hitte valaki, hogy a Fűrész 3 idiotizmusát lehetetlen fokozni, most meg fog lepődni, de alaposan. A 4. rész előzetesét az idei Comic Conról brutalitása miatt letiltották, de a netre szerencsére valahogy kikeveredett. Ez a néhány perc egyből elejét veszi a találgatásoknak, miszerint Jigsaw talán nem is halt meg úgy istenigazából, csak eljátszotta a mocsadék, mivelhogy rögtön fel is boncolják. Na, és vajon mit találnak a gyomrában...? Igen, egy kazettát. Nevetséges? Naná. De meg fogjuk nézni, mert jó véres lesz.
Jó dolog a kreatív szabadság, de van amikor egy keménykezű dramaturgra vagy egy kidagadt erekkel üvöltöző producerre is szükség lenne. Denis Leary és Peter Tolan, a Ments meg! című tűzoltó dramedy mögött lévő két kreatív arc, az első évad sikerével elérte, hogy gyakorlatilag bármit megtehetnek a sorozattal. Sajnos akár azt is, hogy rutinból, mindenféle koncepció nélkül forgassanak le egy egész évadot. (Aki nem ismerné a szériát, innen minden lényegeset megtudhat, a "ki a túró az a Leary?" kérdésre pedig itt a válasz.)
A rajongó persze, mint jómagam, igyekszik az összes létező mentőkörülményt felvonultatni, hogy kis kedvencét megvédje (főleg önmaga előtt, lásd: kognitív disszonancia). Épp ezért az évadzáró után újranéztem néhány jelenetet, hogy kiderítsem, kábé mikor kezdett az eddig működő sorozat lejtmenetbe kapcsolni. És nem sikerült rájönnöm, az egyes jelenetekkel ugyanis semmi probléma. Akadnak az első és második évadhoz méltó drámai pillanatok, de vicces jelenetek is bőven (elég csak a spank-bank-re gondolni). A mellékszereplők, mint Kenny unokatestvére vagy az új főnök idegbeteg lánya, zseniálisak, és Leary, jó szokásához híven, ismét beleírt két nívós kalandot a karaktere számára (szigorúan a jegyzőkönyv kedvéért: őt és őt). Az egész viszont nem áll össze, nincs íve a történetnek, mintha az lenne a cél, hogy a dramaturgia is úgy essen szét, ahogy a főszereplő, Tommy Gavin személyisége. Hosszú percekig mutatják például amint a Bibliából olvas, vagy, ahogy a halott szeretteiről halucinál, de végül sehova sem vezetnek ezek az egészséges blöff-koncentrátumot jóval meghaladó jelenetek. Azok a részek sem kevésbé hatásvadászok, amikor egy-egy epizód középen az akciójelenet alá édes-bús zenét kevernek, és lassított felvételekkel próbálják a szituáció drámaiságát kihangsúlyozni. Igaz, ilyesmire már korábban is vetemedtek, a harmadik évadban szinte minden részt úgy fejeztek be, mintha évadzáró lenne, de itt már végképp elvetik a sulykot.
Súlytalan, könnyed szappanoperaként semmi kivetnivaló nincs ebben a 13 részben, de Leary-től, főleg az eddigiek alapján, ez kevés. Mintha elfogyott volna az ihlet, másképp például nem igen jutott volna eszébe az íróknak, hogy egy komplett jelenetsort (családi terápia) a Maffiózókból nyúljanak le (ami egyébként Leary kedvenc sorozata). És az sem növeli éppen a hitelüket, hogy az egyik legeredetibb szereplőt (Jack McGee-t) személyes konfliktusok miatt írt(ott)ák ki, ráadásul igen ostoba módon.
Az esetleges ötödik évadnak csak akkor van értelme, ha Gavin és Tolan előkotorják valahonnan az önkontrolljukat, és világos irányvonalat szabnak a cselekménynek. Vagy, ha már nincs kedvük/idejük koncepciót gyártani, alakítsák át egy olyan 20-30 perces szitkommá a sorozatot, amilyen anno A Meló is volt, mert a humoruk még mindig megvan.
Ezzel a bejegyzéssel megnyitom klasszikus horror-, scifi és hasonló geekes filmbemutató-sorozatunkat. Első a sorban Larry Cohen remek low budget rettenete, amelyet minden családtervező figyelmébe ajánlok.
Míg azon honfitársaink, kiknek nincs szemük az látásra, a mindenféle gárdák kínálta gondosan megszerkesztett csatornákba pazarolják aranyárban mért viszolygásukat, egy jóval nagyobb volumenű (Menny vs Pokol) választásokra koncentráló igazi archdemon, Todd McFarlane, egyre közelebb sunyul mindnyájunk drága Jóistenének frontális, műanyag ábrázolásához. Nem a levegőbe beszélünk: Toddunk Piroskából mostanra végérvényesen exkluzív ringyót nevelt, Szent Miklósról pedig nem mossa le többé egyetlen finomkezű keresztény misztikus sem, hogy a joviális kisöreg valójában gázmaszkos, galaktikus csúcsragadozó volt, egy valódi vulgáralien, aki a színes dobozok felé pukizva totyogó naiv gyermekek rózsaszín húsa segítségével fejlesztgette a földi szentség felől nézve teljesen irreleváns Blongzrpu-53 nevű bolygó Orvostudományi Kutatóközpontjának adatbázisát (Twisted X-mas Tales). Semjén Zsoltnak már az eddig említettek is legalább 10 évnyi üzemanyagot szolgáltathatnának, ám a sornak még távolról sincs vége. Sőt.
Ugyanis, míg a közkedvelt Abszolútum Bácsi jókai bablevestől csöpögő plasztik szakálla készül, itt vannak nekünk az ezrek háborús szenvedéseiből üzletet - kvázi viccet - csináló McFarlane's Military elnevezésű, Todd McFarlane vérmotollás belső világának egyik eddig nem tárgyalt szólamát jelentő széria darabjai.
Nem elég, hogy Todd az ezerszám elesett katonák emlékét kvázi bazári mulatsággá, kényelmes lakások filléres díszeivé teszi meg, még arra is marad néhány méter arcbőre, hogy minden egyes figurát kétféle: fehér és afroamerikai verzióban adjon ki... Nyilván a vegytiszta tolerancia vezérli őtet, a sorozatból származó teljes (dupla) bevételt pedig a művégtagklinikáknak adományozza majd.
Meg kell a szívnek hasadni.
A címben említett figura a sorozat legújabb, hetedik felvonásának egyik áldozata, és el kell ismerni, hogy a megformálása tökéletes. Az arc eleven, a szabadon lévő bőrfelületeken finoman megjelenik a verejtékkel keveredő kosz, az egyenruha redői hibátlanok, és az épp üzemeltetett fegyveren is látszik, hogy nem most jött le a futószalagról - egyszóval a kompozíció dinamikus, tetszetős. Minden ott van, ahogyan az kell, csupán egyetlen dolog hiányzik (bár megfogadtam, hogy nem viszem túlzásba a szentimentalizmust), ez pedig: az a fránya vér, a vörös ünneprontás, amitől kipottyan a kövér hülyegyerek arcából a bigmac.
Kíváncsi volnék, ki mit gondol erről az egészről. Lehet kommentelni.
Megérkezett a Vasember első hivatalos előzetese, amit ide kattintva meg is tekinthetünk. A Marvel kiadó egyik legnépszerűbb, és legrégebbi hőse jövő év májusában repül majd be a mozikba. Vasembert (aki civilben a milliárdos iparmágnás, Tony Stark) Robert Downey Jr. alakítja, ellenfele pedig a Jeff Bridges által életrekeltett Obadiah Stane, alias Vasmángorló lesz. További szerepekben láthatjuk még Samuel L. Jackson-t, Gwyneth Paltrow-t, valamint Terrence Howard-ot is. A film rendezője a színészként is ismert Jon Favreau.
Az év rajongói körökben legjobban várt filmje enyhén szólva megosztja a kritikusokat és a horroristákat - mint minden Argento film! :) Íme a Mother of Tears leghosszabb, legújabb és véleményem szerint legjobb trailerje - Suspiriorum, Lachrymarum, Tenebrarum!
Vázolnám röviden, hogy miért végződik látványos pofáraeséssel szinte minden olyan kísérlet, ami az Amerikában futó zsánerfilmek illetve sorozatok magyarítására vállalkozik: az írók-rendezők alábecsülik a provincializmus erejét, azt, hogy egy nagy téma kisszerű környezetben groteszk hatást kelt. Los Angelesben ijesztő és izgalmas, ha egy terrorista biológiai fegyverrel fenyegetőzik, Bivalybasznádon csupán röhejes. Nem a Kárpát medence sajátos bio- és atmoszférája a ludas tehát, hanem ez a méretbeli különbségek természetes hozadéka.
A Tűzvonalban című új magyar bűnügyi sorozat úgy akar up to date lenni, hogy lenyúlja a 24 kézikamerás, osztottképernyős stílusát, miközben pontosan tudja, nem lesz képes a formát hasonlóképpen trendi és fajsúlyos tartalommal megtölteni. Ennek a skizofrén helyzetnek az eredménye, hogy az első epizód, az etalonnak kinézett 24 vagy Kemény Zsaruk (The Shield) helyett, inkább a hasonlít a Rowan Atkinson féle Dilizsaruk (The Thin Blue Line) című szitkomra, ahol egy csapat idióta vidéki rendőr bénázásain lehet röhögni. A különbség csupán annyi, hogy a Tűzvonalban stábja komolyan veszi magát (lásd a bombasztikusan béna címet), mégha – és ez jó pont – nincs teljesen híján a humornak. Így viszont a nézők rákényszerülnek arra, hogy a végterméket összevessék kedvenc, minőségi amerikai sorozataikkal, aminek a végén megint csak azt a bizonyos sárga és keserű gyümölcsöt kell felemlegetni, önvigasztalás céljából. Holott, ha eleve rájátszanának az amerikai filmvilág és a magyar rögvaló között feszülő különbségekre (kábé ahogy a Nyócker tette, hol jobban, hol rosszabbul), akkor nem egy epigon-szériát, hanem egy 99%-ig eredeti szatírát kapnának, ami emellett bűnügyi sztoriként is működik.
Legyünk azért jófejül korrektek és ne hantoljuk el egy epizód után a sorozatot. Látszódnak pozitívumok is, az elavult számítógépek, a rossz járőrkocsik vagy a túlóráztatások emlegetése legalább némi realista ízt ad a történetnek, ahogy a rutinból ferdeszeműző, bkv-ellenőri eleganciával (és frizurával) felszerelt járőrök figurái is életszerűbbek, mint például a rosszemlékű Kisváros főhőseié. Stohl Buci, akinek majdnem ugyanaz a szerepe, mint Simon Peggnek a Vaskabátok vidékre száműzött szuperzsarujaként, fele annyira sem idegesítő a főszerepben, mint amennyire előzetesen várható volt. A képernyő felporciózásának dramaturgiailag itt természetesen semmi értelme, a kézikamerás rángatózások viszont jótékonyan elterelik a figyelmet a szegényes díszletekről. A történet az első részben még csak alapjáraton döcög, de az ígéretek szerint lesz egy évadon átívelő szál rengetegsok csavarral, amely a titkosszolgálatos vonulatot erősíti, illetve minden részben más-más fajsúlyos problémát boncolgatnak majd. (Érdekes, hogy az egyik író honlapján 17 epizódos, az mtv.hu-n viszont 38 részes évadról beszélnek. Utóbbi azért viccnek kicsit erős lenne, nem kizárva, hogy előbbi verzió is az lesz majd.)
Sajna már 50 perc után is látható, hogy nem a Tűzvonal lesz a minőségi magyar zsánersorozatok úttörője (persze magára vessen az, aki egy főműsoridős, királyi tévés produkciótól várja a csodát), de abban az országban, ahol a Cobra 11 ismétléseit zabálja legjobban a nép, még az is lehet, hogy sikeres lesz.
SHAW BROTHERS-SOROZAT, 1. Az Eight Diagram Pole Fighter a legjobb kungfu-film, amelyet valaha láttam.
Érdemei igazi átérzéséhez vegyük sorra elkészültének körülményeit: a nyolcvanas évek elejére a Shaw Brothers, Délkelet-Ázsia a korábbi évtizedekben uralkodó filmstúdiója a tönk szélére került. A televízió hódítása és a konkurens Golden Harvest térnyerése térdre kényszerítette a filmgyár-óriást. Egyetlen reményük, ászuk a pakliban Alexander Fu Sheng volt, ez a gyerekképű, 29 éves szupersztár, akinek népszerűsége Jackie Chan-éval vetekedett. Fu Sheng példaképe James Dean volt, az örökifjú lázadó, aki halálával legendává lett.
Fu Sheng az élők sorából való eltávozása kísértetiesen hasonlított bálványáéra. Az autóbaleset híre az Eight Diagram Pole Fighter forgatásának közepén érte a stúdiót. A filmmel leálltak, színészek, technikai személyzet és minden más alkalmazott morálja a mélypontra süllyedt. A mozis publikumhoz hasonlóan munkatársai is imádták Fu Shenget, akinek elhunyta egyben a stúdió végét is jelentette (a Shaw Brothers a nyolcvanas évek közepén korábbi formájában megszűnt létezni. Átszervezése befejeztével televíziós műsorok készítésébe fogott, jelenleg TVB néven Ázsia egyik vezető tévécsatornáját üzemelteti).
A nagy Lau Kar Leung, a kungfufilm-rendezők istene azonban nem hagyta annyiban. Fu Sheng az egyik legjobb barátja volt, és a gyász részleges eloszlása után, mintegy az ő emlékére szerette volna befejezni a filmet. El lehet képzelni micsoda film született az egzisztenciális kilátástalanság és a mély gyász nyomán.
A kezdőjelenet helyszíne a csatamező, amelyen a császárhoz a végsőkig lojális Jöng család csap össze az őket csapdába csaló Pun Mei tábornok csapataival. Mire a stáblistának vége, kettő kivételével mindegyik Jöng halott, csak Gordon Liu (36th Chamber of Shaolin, Kill Bill 1-2, stb.) és Fu Sheng ússza meg épp bőrrel, ha nem is épp elmével: utóbbi őrjöngő emberi roncsként tér haza, akinek rohamait még anyja és nővérei csitítása sem tudja mérsékelni, Gordon Liu pedig űzött vadként menekül a nyomába eredő mongol horda elől. Egy, a közeli mocsári közepén álló viskóban talál menedékre, amelynek gazdája, a magányos vadász (a rendező, Lau Kar Leung) kis észt ver a fejébe: nem rohanhat csak úgy neki az ellenségnek, megvan az ideje a bosszúállásnak, egyelőre gyűjtsön erőt és tudást. Épp csak befejezni a leckét, mikor Pun Mei csapatai körbeveszik a viskót. Liu csak a vadász önfeláldozásának köszönheti, hogy megússza épp bőrrel (az 1994-es Drunken Master 2 – szintén Lau Kar Leung rendezése – legendás kocsmai bunyójánál szinte ugyanazt a koreográfiát használja, mint az EIght Diagram Pole Fighter ebben a jelenetben).
Liunak egyetlen választása maradt: a Shaolin papoknál keres menedéket, s ha már ott van, harcművészeti jártasságát is el akarja mélyíteni, főképp bosszúja sikerességének érdekében. Csakhogy minden rosszul sül el: az abbé felismeri a benne tomboló gyilkolási vágyat, és elutasítja őt. Mintha Lau Kar Leung saját korábbi klasszikusát, a 36th Chamber of Shaolint gúnyolná ekkor ki; Gordon mint pária tengeti napjait a templomban, a szerzetesek kitaszítják maguk közül, mint valami leprást – és Liu valóban beteg, de nem a teste, hanem a lelke: csak halál és vérontás körül kavarognak a gondolatai. Azt, hogy végül mégiscsak megtanítják a botforgatás magas szintű művelésére, erőszakosságának és pofátlanságának köszönheti – jellemző, hogy a fából készült farkasokon gyakorló papok képtelenek megtanítani a préda megsebesítésére. A kegyelem számára ismeretlen fogalom, ő csak ölni akar.
Közben Pun Mei emberei sem pihennek, és tüzes megszállottsággal kutatják Gordon nyomát; még a shaolin abbét sem kímélik, aki családtagjainak hírt visz az életben maradt fiúról. A pap kivégzése, majd egyik nővérének fogságba ejtése az őrület határára sodorják a főhőst, aki egy rakás bottal felfegyverkezve nekiidnul, hogy az árulókat és mongol bérenceiket egyaránt agyonvágja.
A film az érzelmek szerterobbanásától, első fele a kétségbeesés és a gyász, a második a harag és az erőszak intenzitásától forr, anélkül, hogy a Lau Kar Leung korábbi munkáira olyannyira jellemző humornak nyoma lenne - a figurákat visszafoghatatlan dühük határozza meg, amelynek le kell, ki kell csapódnia: a finálé Gordon Liu, a nővérét alakító Kara Hui és Pun Mei katonái közt a legjobban megkoreografált akciójelenet, amellyel valaha volt szerencsém összefutni (e végső összecsapást megelőző botharc Phillip Ko, a harcművészetet oktató pap és Gordon között szintén klasszikus). Jó egy évtizedes ázsiaifilm-rajongó pályafutásom alatt még nem találkoztam hasonlóan lenyűgözővel: olyan komplexitású mozdulatsorokat láthatunk, amilyeneket szinte csak számítógéppel lehetne összefabrikálni - de annak meg mi értelme lenne? Hús-vér emberek művelnek itt fantasztikus dolgokat: ez milliószor lenyűgözőbb. Lau Kar Leung észveszejtő koreográfiáját szinte nem is lehet szemmel követni - az élmény belepaszírozza az embert a székbe, és amint a küzdelemnek vége, már nyúlsz is a távirányító után, hogy visszajátszd.
A gyász és kilátástalanság hangulata a film végére sem oszlik el: a főhős sem a monostorba, sem korábbi életébe nem képes visszatérni. Egyedül indul a semmibe, egyaránt szimbólumaként az emberi kegyetlenségnek és az emberi törékenységnek, és ezért zárul Lau Kar Leung remekműve a végletes bizonyosság érzetével: vannak sebek, amelyek nem gyógyulnak be soha.
Hongkong, 1983. Rendezte: Lau Kar Leung. Producer: Run Run Shaw, Wong Ka Hee és Mona Fong. Forkatókönyv: Ngai Hong és Lau Kar Leung. Fényképezte: Cho On Sun. Zene: So Chun Hou 鳠Sing Kam WIng. Szereplők: Gordon Liu Chia Hui, Kara Hui Ying Hung, Alexander Fu Sheng, Lau Kar Leung, Young Wang Yu, Hsiao Ho, Liu Chia Yung, Wang Lung Wei, Kao Fei, LiLi Li és mások.
Ha jól emlékszem, Jim Jarmusch kottyintotta el egyszer, hogy az elmesélésre érdemes történetek száma hervasztóan véges. A gyártósorait újracsomagolásra átállító Hollywood erre futószalagon hányja a fittyet. Eddig is félő volt, hogy a folytatásoktól és újráktól roskadozó korszakunkról legfeljebb egy tapintatos lábjegyzettel fognak majdan megemlékezni a művészettörténészek akkurátusabbjai, a prequel intézményével azonban végleg bebizonyosodott: odaát az ennyire távlati és magasztos ambíciók legmegátalkodottabb írmagját is eltiporta a termelési kényszer. Az Álomgyár egy nehezen datálható, ám kétséget kizáróan tajtékosan nosztalgikus pillanatában berántotta a láncfűrészt, és azóta egyre módszeresebben vágja maga alatt a fát.
Sopánkodásomból felocsúdva az okosabbja most biztos rögvest görgetne a kommentekhez, hogy dehát ez nem akut nyavalya, merhogy a Psycho 4, és én töredelmesen ismerném be káptalanságom. (De nekem is van netem.) Mégis, hosszadalmasan lehetne sorolni, Merrin atyától Dr. Lecterig, hogy hány gonosz toposz kapcsán derült ki mostanság a gyermekszoba félelmes hiánya, vagy indokolatlanul bizarr felszereltsége. És, bizony a legvéznább, leginfantilisabb trauma sem lehet elég erőtlen egy olyan korban, amikor az E412 hallatán megáll a kanál a joghurtban, elakad a szó, és az „Összetevők” hidegverejtékes szemlézésére siet a halálra vált fogyasztói tekintet. A Gonosz attól Gonosz, – és nem gonosz,– hogy – bizonyos kereteken túl, vagy belül – racionalizálhatatlan. A Jó dettó. Igenis, el lehet fogadni, hogy Bruce Wayne majdnem csak azért, mert bőr az egér. (Amúgy, Christian Bale tolmácsolásában nem pont az derült ki, hogy csont a farka?)
Az amcsi stúdiók financiális megfontolásokból azonban egyre több brainstormingnak becézett tökvakarást szentelnek ezen mondai vakfoltok demitizáló be(illetve ki)satírozásának. A főcímben így azonnal megtudhassa a borzalomra és koleszterinre éhes popcorn függő, hogy a drabális Bőrpofának bőrbetegsége van. Ezér csúnya. És biztos csaja sincs. Hát a szívnek meg kell szakadni.
Szakadni is fog. A vágóhídon hentelő humántorzó a hely bezárását követően sem akarja egy pincei kampóra lógatni gasztronóm szenvedélyét, elvégre csak a hús darabolásához, az izmok csontról való leválasztásához ért… Mondom: „…”
A direktori cv-jét ezzel, és A sötétség leplére keresztelt, másfélórás bélsárral hozzávetőlegesen le is tudó Jonathan Liebesman újra-átdolgozása ezekben a freudi ihletettséggel magyarázkodó perceiben szánalmasan komolyan veszi magát. Mítoszt megregélni linearizált egyenletekben? Jelentkezzen, aki tud ennél frivolabb írói gesztust. A kezdet pont akkor a legtiszteletlenebb, amikor narratíve intelligensnek szánt precizitással sújt le a lucskos pöröllyel, hogy két, amúgy érdektelenül lifegő szálat egy arra kódorgó, dezertőr hippi porhüvelyébe döngöljön. A már kismilliószor végigcsámcsogott (globálmorális metaforaként is tukmálható) kannibalizmus-tematikából szervírozott kiló húsz deka szintúgy nem görbíti felfelé kritikusi ajakim.
Jarmusch a filigránocska szuverenitás (és a műfaji finomságok:) miatt minden bizonnyal egy flegma legyintéssel intézné el a motoros excaliburral hideg számításból hadonászó horrort, ilyen könnyen én mégsem tudom leírni A kezdetet. Egyrészt eltagadhatatlan a filmnek a valóban üde explicitása (morbid boncászati közelijeivel szinte körbekacarássza Hooper szemérmes székfoglalóját), a sokszor fojtogatóan sodró lendülete, és az R. Lee Emrey becastolása okán megizzasztható Acéllövedékek cameo is pontosan hímződik a film durvaszövésű szubtextusába. Két húsipari villámlecke között a bennfentesek értő összekacsintásával ízlelgethetjük a törvényt nagy ívben ignoráló, s közben mégis csillagos uniformisból fenyítő világcsendőrség vendégszerető texasi farmerekkel prezentált eredetregéjét. Lett légyen bármennyire is elcsépelt eme aktuálpolitikai cinizmus, az orv módon vietnamizált allegóriában azért van finesz.
Ám mindez kifilézett vigasz annak, akit ma már trendből – és nem mentálhigiénés indokból – röstellhető érzelmek kötnek az 1974-es, szürrealisztikus kitartással berregő, lowbudget baletthez. Neki a klasszikus vacsorajelenet kelletlenül szájbarágós evokációja zsigeri fájdalom, és legfeljebb naivan reménykedhet, hogy valamikor alábbhagy a filmipar kezdeti lelkesedése.
"Húsz év óta a legjobb slasher", "a horror új sztárja"; ilyen és ehhez hasonló dicséretekkel illetik Adam Green filmjét illetve a történet "hősét", a szörnyszülött Victor Crowley-t. A Hatchet szeptember 7-én kerül az amerikai mozikba, s bár az előzetes hangulatos horrort ígér, eredetiségnek nyoma sincs benne.
MikeDavis építészeti tanulmányában olvasom a minap, hogy a XXI. század Amerikájában a börtönszerű építkezés a divat. Az még csak hagyján, hogy az egyszerű polgárok kamerával, riasztóval, pitbullal szerelik fel külvárosi egyenházaikat, de egyes negyedek már védőfalakat meg high-tech ellenőrzőkapukat követelnek maguknak, hogy csak az arra jogosultak léphessenek be a kerületbe (azaz távol tartsák a nemkívánatos - többnyire persze latin, afro-amerikai és egyéb hátrányos helyzetű - elemeket). Az Államok nyugati partja kezd úgy kinézni, mint Stephen King legsötétebb rémálmának metropolisza (Menekülő ember): egyes kerületekbe csak „igazoltan törvényes céllal” lehet belépni, a várost elözönlő hajléktalanok ellen néha szabályos hajtóvadászatot folytat a hírhedt LAPD (Los Angelesi rendőrség) - a zsaruk kiképzőprogramja „helikopteres tömegoszlatást” is tartalmaz. Szintén ismerős a Menekülő emberből, ugye? Építészek szerint a Los angelesi Goldwyn Branch könyvtár épülete úgy néz ki, mint „egy lovassági erőd és egy partra vontatott csatahajó bizarr keveréke”. Az irodaépítési láz csökkenésével az üzlet immáron a büntetés-végrehajtás intézetek tervezésében van - a republikánusok ‘80-as években meghirdetett szigorú büntetőpolitikájának köszönhetően a börtönökben egyelőre nincs üresedés.
Úgyhogy bárki bármit mond, John Carpenter jócskán megelőzte korát: 1981-es, Menekülés New Yorkból c. filmjében mindjárt egy egész városrészt börtönné változtatott, ötvözve a Mad Max történetek utópisztikus világát és a klasszikus börtönfilmek elemeit. Jól kezdődik az évtized - a Menekülés New Yorkból korszakalkotó mozi, követője akadt rengeteg, felülmúlni eddig nem sikerült. A többnyire lapos, egysíkú utánzatok (pl. Fortress, Menekülés Absolomból) alkotói ugyanis képtelenek voltak összehozni azt a „klasszikus négyest”, amelyek Carpenter minden filmjét jellemzik: rendezés, történet, színészek, zene. E négy dolog tökéletes összhangjából született egy olyan film, amelyet képtelenség a közönségfilmek hagyományos kategóriáiba beskatulyázni. A Menekülés New Yorkból volt már minden: hidegháborús nagyvárosi western, vacak kis B-kategóriás sci-fi, kőkemény Kurt Russell akció, legutóbb pedig azt olvastam, erőteljesen felfedezhetőek benne vígjátéki elemek. Ez utóbbi elég merész megközelítés - amikor mindjárt az első percekben a megszokott, fényképezgető japán turisták helyett egy fekete ruhás, géppisztolyos katona (pont olyan, mint a Gellért-hegyi emlékmű mellett posztoló szovjet katona szobra volt) tűnik fel a Szabadságszobor tövében, valahogy lefagy a mosoly…
Azt, hogy a birodalmi rohamosztagosra hajazó őrszem hogy került Miss Liberty szigetére, érzelemmentes, hideg női hang (Jamie Lee Curtis!) meséli el - a sci-fikben szokták ilyen közönyösen a felrobbanó űrhajó utolsó perceit visszaszámolni. Az egykoron virágzó Manhattanből, vagy ahogy Al Pacino nevezte az Egy asszony illatában, „a civilizáció Mekkájából” 1998-ra szigorúan őrzött börtön lett. A szabályok egyszerűek: ha valaki bekerül, többé nem jön ki. Turistatérkép helyett vázlatos komputergrafikát látunk, bejelölve rajta a szigetet körülvevő természetes határokat: a Hudson folyót és az aláaknázott hidakat. Az Egyesült Államokból fasisztoid, militarista nagyhatalom lett, egyenruhás katonák járőröznek mindenfele, mintha háborús helyzet lenne, akkora a nyüzsgés Ellis Islanden. Annak idején itt szálltak partra a bevándorlók, mára a börtönszigetet felügyelő katonai bázis otthona. Csak egy - bilincsbe vert - legény tűnik ki a sötét tónusú (operatőr Dean Cundey…) környezetből: bakancs, farmer, bőrdzseki, hajszobrászt és borotvát régen látott fej, fekete szemfedőben. Snake Plisskin, a legenda (a tehetségét addig csak Disney gyerekfilmekben és a Tragacsparádé c. Robert Zemeckis zsengében pazarló Kurt Russel, életének legjobb szerepében) köztünk van. Keveset beszél, de érti a dolgát (behatolás szigorúan őrzött városokba, tetszőleges számú mellékszereplő likvidálásával).
Üdvözlésére az őszülő parancsnok, Hauk siet, aki szintén nem mozog otthonosan az uniformizált környezetben. Nem véletlenül választhatta Carpenter Lee Van Cleef-t, az öregedő westernhőst a szerepre- a filmben, akárcsak Snake, Hauk is az öregedő világ képviselője. A valamikori Angyalszem visszafogott, mégis erőteljes jutalomjátéka ez, Hauk jelenléte, szavai uralják az egész mozit. Az első perctől fogva egyenrangú félként kezeli Snake-t, talán fiatalkori önmagára emlékezteti, mindenesetre tiszteli az egykori katonát - beszélgetéseik során a parancsnok folyton-folyvást egykori akciókra, egy idők távolába vesző világháborúra utal. Kettejük párbeszéde egyébként minimális, többnyire rádióüzenetekre korlátozódik. Az eligazításon ugyan éles szópárbaj alakul ki köztük, de mintha elbeszélnének egymás mellett. Két különböző nemzedék, a múlt hőse (Lee Van Cleef) enged itt utat az új idők bálványának (Kurt Russell). Hátborzongató jelenet, mikor Hauk megemlíti Leningrád elfoglalását, de a Gonosz Birodalmának - ne feledjük, 1981-ben a hidegháború paranoid légköre uralta az Egyesült Államokat - szívében levő város ostroma tökéletesen illeszkedik Snake elképzelt múltjába. A film végére sem tudjuk meg, mi történt vele a Szovjetunióban, hogyan vesztette el fél szemét, és miért lett a kitüntetésekkel hazatérő veteránból köztörvényes bűnöző. Arra sem kapunk választ, miért retteg ez a keménykötésű katona a tűktől, de jobb bele sem gondolni. Pont olyan, mint a 13.-as rendőrőrsön fogva tartott Napoleon Wilson: csak várjuk, várjuk a katartikus csúcspontot, amikor fény derül múltjára…Hiába várjuk.
Snake azt a feladatot kapja, hogy - teljes büntetlenségért cserébe - kiszabadítsa az Egyesült Államok elnökét a börtönszigetről. Az elnök repülőgépét kommunista terroristák térítették el, miközben egy nagyon fontos - na ja, a nukleáris fegyverek leszereléséről szóló - konferenciára igyekezett, Mr. President azonban élete, és a nála levő, természetesen kulcsfontosságú hangszalag kockáztatásával mentőkabinba ül, ami - micsoda véletlen - éppen Manhattan szigetére zuhan. A bűnözők persze rögtön túszul ejtik, az elmebeteg Herceg (Isaac Hayes, aranytorkú fekete énekes, ugye mindenki ismeri a Southpark szakácsát…) vezetésével.
Az Elnök figurája rendkívül érdekes és ellentmondásos: vajon melyik is valódi énje - a nagypolitika bábja ő, felszínes pojáca (figyelitek a párhuzamot Ronald Reagannel?), vagy egyszerűen csak egy férfi, aki nem tud mit kezdeni a rá ruházott történelmi szereppel? Donald Pleasence jelenléte ismét - akárcsak a Halloweenben - csak néhány kulcsfontosságú jelenetre korlátozódik. Érdemes megfigyelni viselkedését a film során: amikor először találkozunk vele, önfeláldozóan bilincseli karjára aktatáskáját, és katapultál a bűnözők szigetére. Tette maradéktalanul megfelel a hagyományos államfői szerepnek - „az amerikai elnök feláldozza magát népéért és a világért”. Fél órával később megkötözve látjuk viszont egy koszos vasúti kocsiban, balsikerű szökése után pedig céltáblának használja a Herceg. A gettólakó bűnöző a végletekig megalázza és hatalmában tartja a társadalmi hierarchia legfelső fokán álló államfőt - mi ez, ha nem maga a megvalósult kommunista utópia? Az elnöki különgépet eltérítő, az imperializmust büntetni akaró terroristanő szándéka rajta kívülálló okokból, de beteljesedett. A szabadság hazájának vezetője parókában, összefestékezett arccal várja végzetét. Arab terroristák álmodhatnak erről hűvös sivatagi éjszakákon. De az Elnök ezáltal dicsőül meg, már-már krisztusi figura, ahogyan kereszt alakban kifeszítve tűrnie kell a Herceg kegyetlen játékát. A fináléban azonban övé az utolsó szó, biztonságos védelemben, géppisztollyal a kezében szitává lövi egykori fogva tartóját. Már egy öntudatra ébredt férfi cselekedete ez, aki tisztában van a Fegyver nyújtotta erővel, és megteszi, amit több évezredes ösztöne diktál: kíméletlenül elpusztítja ellenségét (Vajon mit üzent ezzel Carpenter a csillagháborús terveket szövögető, frissen megválasztott Ronald Reagannek?). És ehhez az önigazoláshoz még arra is képes, hogy kiszolgáltassa megmentőjét - miközben Mr. President üvöltve lövöldözik, Snake tehetetlenül lóg a betonfalon. A film utolsó előtti jelenetében az Elnök és megmentője visszatérnek hagyományos szerepükbe - mikor az Elnököt tévéinterjúra sminkelik, az egyszerű választópolgárrá visszavedlett Snake csak annyit kérdez tőle: milyen érzés, hogy sokan feláldozták az életüket a megmentéséért. Az Elnök az ilyenkor szokásos, politikai közhelyekkel válaszol, az utolsó szó azonban nem az övé…
De addig még sok idő telik el, és Carpenter közben tobzódik az amerikai film összes, felhasználásra érdemes stílusában, a horrortól a westernig. Mint az elején említettem, sokan nagyvárosi westernnek tartják a filmet, és nem véletlenül: hamisítatlan férfifilmet látunk, a nők egy-egy karaktert képviselnek, semmi többet. A szökésért a testét is árúba bocsátó Kurva (Season Hubley) és a menekülést önzetlenül segítő Feleség (Adrienne Barbeu, Carpenter első felesége) csak mellékszereplők, haláluk csak egy a sok közül. Nem így a férfiaké: a klasszikus kalandfilmek szabályainak tökéletesen megfelelő (a harc végső soron egy térképért folyik, amin nem elásott kincs van, hanem az egyik elaknásított híd tervrajza), tökéletesen kidolgozott és szerethető figurák segítik Snake küldetését. Brain (micsoda arc! - a zseniális Harry Dean Stanton, Lynch és Carpenter állandó szereplője), aki egyszer, még a kinti világban, már elárulta félszemű barátját - és most is ingadozik -, képviseli az Észt (övé a régi városi könyvtár, és a legjobban könyveit félti). Cabbie (Ernest Borgnine, szintén kultikus arc, háborús filmekből például), a taxis pedig a jópofa mellékszereplő tipikus példája. Kevésbé vicces a nagy Isaac Hayes a Herceg szerepében, teljesen őrült szociopata bűnöző, csillárokkal (!) feldíszített limuzinjával járja a várost éjszaka, gyakorlatilag élet és halál ura. A ‘80-as évek Amerikájának rémálma, a hatalomhoz jutott, nagyon dühös fekete ember. A késői, cinikus spagetti-westernek jellegzetes figurái ők, bármikor készek átverni a másikat, ha úgy hozza a forgatókönyv (a társszerző Az utolsó csillagharcossal, nomeg a Halloween ámokfutójaként elhíresült Nick Castle). Brain is, Snake is utálják, ha polgári nevükön szólítják őket, de itt senkinek nincs rendes neve - a Kígyó, a Sólyom, az Agy, (még az elnök is csak egyszerűen Elnök) mind-mind jelzik, társadalmon kívüli, névtelen hősökről van szó, akik, mint a filmből kiderül, legjobban egy éjszakai, gladiátorjáték-szerű verekedésen (szöges baseball-ütővel természetesen) szórakoznak, hol máshol, mint a Madison Square Gardenben - csak van aki nézőként, és van, aki résztvevőként.
A börtönszigetet lakó, megtébolyodott bűnözők közben arctalan zombikként, válogatás nélkül támadják meg az embereket, ész nélkül rombolnak (ennek Snake repülőgépe látja kárát), törzshelyük a Broadway… Az amerikai utópia valóra vált, a fáradtságos munkával felépített New York romokban van, senkiben sem lehet bízni, a hagyományos értékek elvesztek - csak a rock n’ roll örök, ez szól a Boradway lepusztult színházaiban és a fináléban is… Még a bosszú is értelmét veszti: miután az Elnök megmenekült, Hauk és Snake céltalanul, magányosan járkál a bázison. Snake - ígéretével ellentétben - nem öli meg az őt csúnyán átverő Hauk-t, igazából nem derül ki, miért. Talán a közös emlékekre való tekintettel? Sajnálatból? Gyávaságból? Hauk utolsó, gusztustalanul hízelgő ajánlatát egy közös munkára mindenesetre elutasítja.
Carpenter sem állt kötélnek sokáig, amikor egy lehetséges folytatásért piszkálták. Az évek azonban teltek-múltak, az egykoron ünnepelt rendező filmjei sorra buktak meg a mozipénztáraknál (a Sikoly-filmeket kitörő örömmel fogadó amerikai közönség már nem volt vevő Carpenter régimódi stílusára), a pálya szélére került rendező, hogy mentse, ami menthető, megragadta az utolsó szalmaszálat. Snake Plisskin visszatért. Mondanom sem kell, akkora sikert aratott, hogy nálunk nem is forgalmazták moziban.
A helyszín ezúttal Los Angeles, 2013. A felállás hasonló, mint 15 éve: a várost egy földrengés teljesen elvágta a szárazföldtől, az előző rész feketeruhásainál is fasisztoidabb kormány pedig csupa kultgyanús arccal telepítette tele (Steve Buscemi, Bruce Cambell, Pam Grier, Peter Fonda és társaik). A jó oldalon az Elnök lánya, Utopia (A.J. Langer - ő volt a kiscsaj a Wes Craven-féle People Under The Stairs-ben), aki ellopta apuci egyik szuperfegyverét (amivel tetszőleges számú elektromos szerkentyűt lehet hatástalanítani, műholdról - a vicc az, hogy az amerikai hadsereg tényleg kifejlesztett egy ilyen fegyvert, a New Scientist is megírta), és szívszerelmével, a nagyon Fidel Castro-szerű (megváltozott ellenségkép, ugye…) Cuervo Jones-szal (Georges Corraface) leléptek a börtönszigetre. Persze a papa sem lusta, Malloy (Stacy Keach, mindenki Mike Hammerje vette át az elhunyt Lee Van Cleef szerepét) parancsnoksága alatt utána küldi Snake Plisskent, szerezné már vissza a cuccost. Snake pedig csak felkapja régi katonaruháját, még jó rá, és már benn is van Los Angelesben, hogy aztán mindenféle kalandokba keverje magát (motoros üldözés, szörfözés szökőáron, repülés sárkányrepülővel).
Nagyon szórakoztató és vicces mozi ez, csak az agymosott amerikai közönség nem értékelte a kifinomult humort és a fapados speciális effekteket. Carpenter szemmel láthatólag élvezi, hogy a megszokottnál nagyobb költségvetésből garázdálkodhat (még a tőle megszokott minimál-szintetizátor zene is rockosabb, Shirley Walker közreműködésével): ami gyúlékony, kigyullad, ami robbanékony, felrobban, közben az elmúlt idők összes akciófilmje visszaköszön, a Terminator 2.-től (ez már a főcímnél…) az Emlékmásig. Még a Carpenter által köztudottan tisztelt westernek (mindig is szeretett volna rendezni egyet) is megkapják a magukét, egy Volt egyszer egy vadnyugat-szerű párbajjal végződő lovas hajsza formájában. Semmi sem az, aminek látszik, a bombanőről kiderül, hogy transzvesztita, az Elnök csak egy hologram, a nagyon cinikusan végződő finálé pedig kölcsönös átverések sorozata. A csúcspont, amikor - természetesen Snake ténykedésének köszönhetően - a legendás HOLLYWOOD felirat is lángba borul - Carpenter legalább még tudja, mit érdemes nevetségessé tenni és elpusztítani (csak megnyugtatásul: az Universal Stúdió hologram-cápája túléli a világvégét.) Az agyatlan kritikusok persze nem értették a tréfát, jól sárba döngölték a filmet, állandóan összehasonlítva az első résszel. Nem szabad. Míg a Menekülés New Yorkból egy nagyon komoly kérdéseket feszegető (árulás, hazaszeretet), nagyon sötét, filmtörténeti jelentőségű remekmű, a Menekülés Los Angelesből „csak” egy paródia. Annak viszont remek - nem érdemli meg, hogy a VHS/DVD gyűjtemény második sorába száműzzük. És csak elrettentésképpen mondom: Carpenter és Kurt Russel lelkesen tervezik a harmadik részt (Menekülés a Földről) és a filmeken alapuló tévésorozatot. Minden tiszteletem az említett úriembereké, ezért csak halkan jegyzem meg: azt a tévé-sorozatot annyira azért nem kéne erőltetni…
A cikk szerzője Lehota Árpád, akinek nem volt kedve regisztrálni a blog.hu-ra.
Escape from New York. USA, 1981. Rendezte: John Carpenter. Producerek: Larry J. Franco és Debra Hill. Írta: Nick Castle és John Carpenter. Zene: John Carpenter és Alan Howarth. Fényképezte: Dean Cundey. Szereplők: Kurt Russell, Lee Van Cleef, Ernest Borgnine, Donald Pleasence, Isaac Hayes, Adrienne Barbeau, Harry Dean Stanton és mások.
Escape from L. A. USA, 1996. Rendezte: John Carpenter. Producerek: John Carpenter és Debra Hill. Írta: John Carpenter, Debra Hill és Kurt Russell. Zene: John Carpenter. Fényképezte: Gary B. Kibbe. Szereplők: Kurt Russell, A. J. Langer, Steve Buscemi, Georges Corraface, Stacy Keach, Michelle Forbes, Pam Grier, Bruce Campbell és mások.
(A cikk szerzője Mano, a képregény.net és az aliensonline.hu szerkesztője.)
Gyermeki vigyor ül ki az arcomra, és éles kacaj hagyja el ajkaim, ha egy-egy új Alien figurát kaparinthatok a kezembe. Amíg a boltban tartózkodtam, egy 30-as hölgyemény hasonló tüneteket produkált, miután férjura PárizsHiltonos könyvet vett neki. Hinnye mondom, én maradnék a szemnélküli földönkívülieknél.
A HeroClix-et már ismertem, a HorrorClix-ről pedig már hallottam, de nem nagyon emelte meg szívdobbanásaim számát, amíg be nem jelentették, hogy a Gigerig visszavezethető idegenek is részesei lehetnek a csatának, mely a Clix rendszeren alapul. Ennek a lényege röviden, hogy akár több ismert univerzum (DC Comics, Marvel Comics, Battlestar Galactica, MechWarrior és Star Wars univerzumok) 4-5 centiméteres, fröccsöntött hősei feszülhetnek egymásnak a talpuk alatt lévő egységes pontozási rendszernek köszönhetően, amolyan RPG szabályok keretei között.
A HorrorClix, Alien vs Predator filmen alapuló szériájában három csomag látott napvilágot: Aliens, Predators és Alien Queen. A Ragadozók, akiket a filmtörténelem alienvadászokká degradált, mindig is hidegen hagytak, a királynős kiszerelés meglehetősen drágának bizonyult szűkös, kánikulában megszikkadt pénztárcámhoz, de a teljes és hivatalos nevén Aliens Collector's Set-re csak kiizzadtam a hozzávalót.
Lássuk: a stramm, ablakos dobozka biztonságában 7 pici Alien lapul meg, plusz a nyolcadik utas: a halott, egy jelentéktelen mellékszereplő, játékbeli kódnevén a "tudós". Akad még a dobozban majd egy négyzetméternyi játékmező, játékkártya és egyéb apró kellékek. Található itt minden fajta Idegen: futó, szaladó, kúszó, mászó, támadó, csíkos fejű és vágott farkú is.
Magasságuk nem több 5cm-nél (hivatalosan 50mm), mely méret pont elegendő ahhoz, hogy az eredeti célra, azaz játékra használhassák őket, és mégsem annyira kicsi, hogy ne lehessen kivenni rajtuk mit is akarnak ábrázolni. Az amúgy sem bonyolult színvilággal rendelkező idegen sereg ennek megfelelően van gyárilag pingálva. Testük a matt és a fényes sötétkék/fekete foltok között ingadozik, koponyájuk viszont csillogóan feketével, fogaik pedig vakítóan ezüsttel vannak bevonva. Kettőnek kijutott a zöldből is, a Predator hálóval megpántolt szerencsétlen egyed fején zöld vércsíkok folynak, a ’körülmetélt’-nek a farkát pedig ügyesen, áttetsző zöld pótlással toldották meg. A mindegyikük talpán megtalálható játékkorongon kívül hárman díszletet is kaptak, sőt egyikük falatozhat is a szerencsétlen tudósból, akiről csak annyi mondanék, hogy a jobb kezéről lemaradt a hüvelykujj.
Kicsik, kevesen vannak, és (még) drágák is, valamint vélhetően nem lesz olyan ritkaságszámba menő kultuszuk, mint a Micro Machines Aliens szériájának... Ebből adódóan szigorúan csak rajongóknak és/vagy a Clix-el játszók számára ajánlott. De ők kedvelni fogják!
Az elsősorban ázsiai (eddig kizárólag csak japán) kultfilmekre szakosodott BlackMirror Kft., egy-két kellemetlen (és azóta már orvosolt) malőrtől eltekintve, eddig igazán kiváló minőségű és példaértékű kiadványokkal jelentkezett. A japán filmek rajongói, ha eddig még nem tették volna, ősztől minden bizonnyal a mantráikba foglalják majd a kiadó nevét, a BlackMirror ugyanis nem kevesebb, mint 6 filmmel igyekszik a kedvükben járni. Ezek között találhatunk régi és új alkotást, ismert és kevésbé ismert rendezők műveit, de két dolog azonban közös a filmekben: mindegyik ízig-vérig japán alkotás, és mindegyik mindössze 990 forintért vihető haza. Ráadásul a tavasz óta folyamatosan tologatott két exkluzív fémdobozos kiadvány, ezúttal már véglegesnek tűnő megjelenési dátuma is erre az időszakra esik, tehát így már összesen 8 filmmel is bővíthetjük gyűjteményünket. A továbbiakban röviden áttekintjük a kínálatot!
Miike kevésbé ismert, szokatlanul intelligens filmje a felnőtté válás rögös útjáról. A japán kultrendező először DVD-n Magyarországon! Hang: 5.1 magyar, 5.1 japán Extra: BlackMirror előzetes Megjelenés: 2007. november 8.
Szamurájok és banditák (1978) Kumokiri Nizaemon Rendező: Hideo Gosha
Az egykor nálunk is vetített legendás szamurájfilm, főszerepben a kiváló Tatsuya Nakadai. Hang: 5.1 magyar, 5.1 japán Extra: BlackMirror előzetes Megjelenés: 2007. október 18.
Ronin Gai (1990) Ronin Gai Rendező: Kazuo Kuroki
Véres szamurájfilm, a zseniális Zatoichi sztár, Shintaro Katsu utolsó alakításával! Hang: 5.1 magyar, DTS ES magyar, 5.1 japán, DTS ES japán Extra: BlackMirror előzetes Megjelenés: 2007. október 18.
Az éjszakai vadász (1979) Yami No Karyudo Rendező: Hideo Gosha
Klasszikus csambara Hideo Gosha-tól, japán egyik legnagyobb rendezőjétől. Főszerepben Tatsuya Nakadai és Sonny Chiba. Hang: 5.1 magyar, 5.1 japán Extra: BlackMirror előzetes Megjelenés: 2007. október 4.
Gonza, a lándzsás (1986) Yari No Gonza Rendező: Masahiro Shinoda
A japán Shakespeare-ként aposztrofált Monzaemon Chikamatsu híres bunraku (japán bábszínház) darabjának filmváltozata. Hang: 5.1 magyar, 5.1 japán Extra: BlackMirror előzetes Megjelenés: 2007. szeptember 27.
A halál árnyai (1986) Jittemai Rendező: Hideo Gosha
A zseniális rendező újabb klasszikusa! Hang: 5.1 magyar, DTS ES magyar, 5.1 japán, DTS ES japán Extra: BlackMirror előzetes Megjelenés: 2007. október 25.
És végül a várva-várt exkluzív fémdobozos, kétlemezes kiadványok:
Versus (2000) Versus Rendező: Ryuhei Kitamura
Zombik, jakuzák, és rengeteg akció az Azumi rendezőjének kultfilmjében. Hang: 5.1 magyar, DTS ES magyar, 5.1 japán, DTS ES japán Extra: A film eredeti és Ultimate változata (Szinkron az Ultimate verzióhoz lesz), audiókommentárok, werkfilm, kisfilmek, interjú, előzetes, mindez magyar felirattal. Megjelenés: 2007. szeptember 20.
Azumi 2: Szerelem vagy halál (2005) Azumi 2: Death or Love Rendező: Shusuke Kaneko
Még több harc és még több vér az Azumi kevésbé sikeres, de még mindig nagyon szórakoztató folytatásában. Hang: 5.1 magyar, DTS ES magyar, 5.1 japán, DTS ES japán Extra: Az Azumi első részének bővített, rendezői változata, valamint werkfilmek, kisfilmek, interjú, előzetes, szintén mindegyik magyar felirattal. Megjelenés: 2007. október 4.
A fémdobozos kiadásokat csak az Xpress.hu-ról, illetve a kiadó webshopjából rendelhetjük meg!
Kezd úgy kinézni, hogy lassan Donnie Yen a nemzetközi szinten leghíresebb hongkongi sztár, amely sokmindent elmond az egykori koronakolónia filmiparának jelenlegi állapotáról. Ne értsetek félre, Donnie egy nagyon tehetséges akciókoreográfus, aki ráadásul bármilyen pozíciót is foglaljon el a stábban, teljes erőbedobással dolgozik a film sikere érdekében, ám szinészként vagy akár rendezőként már messze nem annyira meggyőző, mint bunyótervezőként.
A két évvel ezelőtt világsikert arató SPL stábja tér vissza ezzel a filmmel: Donnie (főszereplőként és akciókoreográfusként), Wilson Yip rendező, Szeto Kam forgatókönyvíró és Lam Wah Chuen operatőr (utóbbi kettő tavaly kimaradt a Dragon Gate Inn-ből, Yip és Donnie félresikerült képregény-adaptációjából. Kam írta egyébként 2006 legjobb filmjét, Johnnie To Exiled című rehash-remekművét.) A sztori állítólag az SPL előzménye, bár különösebb kapcsolatot nem voltam képes felfedezni a Sammo Hungos zsaru-rémdráma és az új film között.
1997, röviddel a takeover előtt: egy mindenre képes vietnámi gengszter-testvérpáros (Ray Lui, aki a nyolcvanas évek elejének kult tv-sorozatával, a Shanghai Bund-dal lett sztár. Chow Yun Fat szintén ezzel a szériával futott be) és Collin Chou (a magyar mozibajárók a Mátrix-filmekből ismerhetik, egyébként nagytudású harcművész-szinész) nagyobb darabot szeretnének kiharapni maguknak a hongkongi alvilágból. Sejtelmük sincs arról, hogy jobbkezük, Wilson (pretty boy Louis Koo, aki a film legjobb alakítását nyújtja) valójában beépített rendőr. A bandavezér letartóztatása után fivére bosszút esküszik, Wilson, a barátnője, illetve kollégái, köztük Donnie és Wong felügyelő ("Fatty" Kent Cheng, a nyolcvanas és kilencvenes évek egyik legfoglalkoztatottabb karakterszinésze, aki hosszú szünet után tér vissza a vászonra) ettől kezdve nincsenek biztonságban...
AZ SPL-t a súlyos (no pun intended) akciójelenetei (Sammo VS Donnie? Klasszikus.) mellett a kegyetlen, kilátástalan hangulata tette emlékezetessé. Hasonlót a Flashpoint-ban keresve sem találni, ez valóban egy szimpla akciófilm, amely persze önmagában véve jó dolog, ám sajnos a film szerkezete több sebből vérzik. Először is a történet egyenetlen, az első óra szinte kizárólag csak expozícióból áll. Ettől persze még nem feltétlenül unalmas: lövöldözés, autós üldözés és intrika egyaránt megtalálható benne - csakhogy egy Donnie Yen filmet az ember a bunyók kedvéért néz meg. Ezek az utolsó félórára korlátozódnak.
A finálé kiváló példa arra, hogy öljön Hollywood akármennyi pénzt az akciófilmjeibe, a hongkongiak invenciózus őrületének a közelébe sem jönnek. Yen koreográfiája látványos és friss (sokan a szemére vetették, hogy thaibox elemeket visz a verekedésekbe, nyilván az Ong Bak sikere inspirálta - na de éppen az a tehetséges akciókoreográfus jellegzetessége, hogy képes haladni a korral!), ám hiányzik az a plusz, amelyet a valóban szuperlatív ellenfelek (az SPL-ben Sammo Hung Kam Bo és Wu Jing) jelentenek.
A filmben legjobban Lam Wah Chuen teljesítménye tetszett: a hétköznapi dolgok színpompás, nagystílű fényképezése, amely még egy ilyen közepes költségvetésű filmből is epikust csinál (és többek között hozzájárul ahhoz, hogy egy olyan pofátlan pozőr, mint Donnie Yen, ne menjen az ember agyára teljesen: akármennyire is igyekezzen a szinész a központba kerülni, mindig van mást nézni!)
Todd McFarlane nemcsak az egymástól merőben különböző komponensek végravasz, teljesen új kombinációinak feltalálásához, de a hiperpopuláris frankónmegmondáshoz is igen jól ért. A Femme Fatales box bátyjának tekinthető, Icons of Horror elnevezésű díszdoboz - nomen est omen - valóban ikonikus rippereket kínál: Múmia, Frankenstein Szörnye, Drakula. Úgy tűnik, csupán Sátán brada hiányzott a kénköves névsorolvasásnál, de ő meg valószínűleg egy külön csomagban fog elénk állni, bónuszként Sziénai Szt. Katalin szénné zilált szűzhártyájával. Patája lesz és szarva.
Nincs is ezzel semmi gond - ha valaki kedveli vérből és fizetésből élő ősikonékat, nagyon fog örülni, ugyanis azt leszámítva, hogy a figurák átestek a szokásos McFarlane-es barokkosításon (Drakula roskadozik a denevérektől, patkányoktól, láncoktól), a McFarlane's Monsters legelső szériájából verbuvált kiadványban valóban azt kapjuk, amire számíthatunk.
A csomagolás, akár a korábban vizsgált Femme Fatales trió esetében, itt is gyönyörű - bőven elégedettek lehetnek vele azok is, akik általában sajgó szívvel teszik ki kedvenceiket a porba: hála a méretes "ablaknak", a figurák minden porcikája tökéletesen látható fúrási engedély nélkül is. Mindhárom horrorikon beállása ügyesen lett kiválasztva: Drakulára mintha épp egy komplett rózsaablakot nyitott volna rá a lelkes Van Helsing istálló, takargatja a szemét, szinte halljuk, amint őrjöngő dühvel sziszeg, kényszeredetten hátrál, miközben a creative-death intézményének radikális megújításán dolgozik, fejben. Tökéletes a ruházata, az arca, a szóláris energiáktól tehetetlenül foszló palástja szintén. A főnosferatu beállásának ellentétpárja a szarkofág archaikus szimmetriájába burkolózó Múmia - akit, ha mégis a kibontás mellett döntenénk, maszkjából kiszabadítván megcsodálhatunk göcsörtös-aljas valójában is. Őhozzá jár még egy kígyó is. Frakenstein Szörnye talán a legkevésbé szép, vagy inkább: a legkevésbé eltalált. Valójában egy szimpla szörnyet kapunk, aki rettentő csúnyán néz.
Félreértés ne essék, a McFarlane's Monsters a cég egyik legjobb, többek között az elképesztően gyönyörű Six Faces of Madness tagjait is rothadó keblére ölelő sorozata (balkáni belezőkkel: Báthory Erzsébet, Vlad Tepes, Attila a Hun), amelyre érdemes mindig odafigyelni.
Mi, itt a geekblog szerkesztőségében, mindannyian 195 centi magas, szálkásra gyúrt, szoláriumbarna alfahímek vagyunk. Időnk nagy része arra megy el, hogy megpróbáljuk a látványunk által felajzott, magukból kivetkőzött nők ostromát feltartóztatni. Emellett pedig mértéktelenül imádjuk a filmeket, képregényeket és a különféle számítógépes játékokat. Be kell ugyanakkor látnunk, hogy a médiában létezik egy másféle geek-kép is. Jelesül: olyan tizenéves vagy fiatal felnőtt, aki erősen reál beállítottságú, született stréber és műtéti úton se lehetne a számítógépétől elválasztani, emellett külsejét tekintve kihívásokkal küszködik (általában vézna, szemüveges, pattanásos), nők közelébe érve pedig egy lobotomián átesett beteghez kezd hasonlítani a viselkedése. Nem mellesleg: Star Wars fanatikus. Róluk (és nekik?) szól néhány idei évadban startoló amerikai tévés sorozat. Ahogy korábban ígértem, most ezeket a pilotokat veszem sorra.
(A címekre kattintva az epizódok 4-5 perces, zanzásított, épp ezért erősen spoileres verzióját nézhetjük meg.)
Előzetesen talán ez a sorozat ígérkezett a legizgalmasabbnak, elvégre nem akárki, hanem az animál- és nekrofilszexes poénok nagymestere, Kevin Smith rendezte a pilotot, és a sztori sem nevezhető épp hétköznapinak. A főhős Sam, aki egy bevásárlóközpontban tengeti ingerszegény életét, mikor is elérkezik a 21. életévéhez (odaát ugyebár ez számít a nagykorúság küszöbének). A jeles nap reggelén szülei némileg zavartan viselkednek, úgy köszönnek el tőle, mintha utoljára látnák. Furcsa dolgok történnek a munkahelyén is: egy kutyafalka kezdi követni, majd legjobb haverja természetfeletti képességeket diagnosztizál rajta. Hazafelé a kocsiban egy idős úriembert talál a hátsó ülésen, aki mint az Ördög mutatkozik be. Otthon végül a szülei elárulják az igazságot: Sam lelkét még születésekor eladták az Ördögnek, hogy cserébe anyja felgyógyulhasson halálos betegségéből. Az elegáns szabású öltönyben parádézó Lucifer azt a feladatot szabja hősünknek, hogy fogja el és küldje vissza a pokolba az onnan elszökött lelkeket. A megbízást egyenként adja (értsd: epizódonként egyet), a munkaviszony pedig csak Sam halálával ér majd véget. A műfaj tehát természetfeletti elemekkel fűszerezett lúzer-komédia - Szellemirtók, kicsit másként. Ami a humort illeti, néhány dialógon mintha érezni lehetne Smith kéznyomát, de ez még a Néma Bob fanoknak is kevés az üdvösséghez. Látványról (az ügyeletes jócsajon kívül, akit a pilot után sajnos lecseréltek) néhány CGI-vel megtámogatott akciójelenet hivatott gondoskodni, de ezek is csak olyan unalmasak és fárasztóak, mint a főhős személyisége. Jellegtelen az egész produktum, ami ilyen sztori mellett már-már bravúros teljesítmény. Tíz évvel ezelőtt, amikor a Sliders volt az aktuális ifjúsági matiné, talán még elment volna a vasárnap délutáni műsorsávban egy efféle sorozat. Bár, jobban belegondolva, most is el fog. Sajnos.
Az NBC versenyzője sem lételméleti kérdéseket boncolgat, viszont bebizonyítja, hogy némi stílussal még a cápaátugrós, ultrabéna alapszituációt is meg lehet bocsátattani. (Vagy nem: nézője válogatja.) Itt is akció és humor elegyítésével próbálkoznak a készítők, és mindkét elem esetben ők járnak több sikerrel. A Reaper lúzeréhez hasonlatosan Chuck is egy áruházban dolgozik, a Nerd Herd nevű részlegben, ahol a vevők műszaki problémáit igyekszik a kollégáival orvosolni. Nem várt fordulatot hoz az életébe egy régi évfolyamtársától kapott email, ami tömve van képek formájába kódot államtitkokkal. A levél elolvasása után az adatok befészkelődnek a fejébe (ez az a bizonyos idióta alapötlet, amin illett volna még jópár munkaórát dolgozni), így Chuck egyszemélyben nemzetbiztonsági kockázattá lép elő, aki után több kormányügynökség embere is nyomozni kezd. Ezen a ponton lép be a kémfilmek szubzsánere a sztoriba, de csak annyira, hogy pár lövöldözős jelenetet (sőt, egy vicces-nindzsásat is) láthassunk, melyek a Reaper akcióival szemben ritmusosak és jól kidolgozottak. Utóbbi a főhős karakteréről is elmondható, nővérével való viszonyát (vele él együtt), aki szeretné őt valahogy szocializálni, kifejezetten érzékenyen ábrázolják, nem csak szánalmas lúzer tehát, hanem alapjában egy szimpatikus figura. Ennek ellenére fogalmam sincs, milyen meglepetéseket tartogathat egy efféle nem szerializált sorozat. Aki nagyon ráér, nézze.
Szitkom, amelyben két, közös albérleten osztozó, kvantumfizikus szomszédságába egy szőke szépség költözik, és ezzel (a számukra) ismeretlen fajjal való találkozásból számtalan tréfás szituáció adódik, főleg, amikor betoppannak a haverjaik is, és egyszerre négy geek szerencsétlenkedik a képernyőn. Komolyan lehet venni egy sorozatot, amely 2007-ben még mindig az aláröhögős konzervkacajt erőlteti? Szerintem nem, épp ezért a pilotot sem voltam hajlandó megnézni, ami amúgy is felesleges lett volna, mert a négy perces trailerből is bőven kiderül, hogy egy kínos, erőltetett és olcsó hulladékról van szó, amihez képest még az Irigy Hónaljmirigy munkássága is Monty Python-i magasságokban szárnyal.
Lehet szitkomot készíteni műkacaj és bárgyúság nélkül is, hogy a húsz perces epizód megtekintése után ne szégyellje úgy magát az ember, mintha egy gyilokpornót vagy parlamenti közvetítést kellett volna végignéznie. A CW egy rossz pont után (Reaper), begyűjthet egy jót is az új televíziós évadban, ha az Aliens in America a folytatásban tartja a pilot színvonalát. Az egyik címszereplő egy tizenéves fiú, aki a gimnáziumi ranglétra legalsó fokán helyezkedik el, közvetlenül a gondnok után. (Bár az agyzsibbasztó halivudi tinifilmeket nem a szociológiai tényfeltárás igényével készítik, elég pontos képünk lehet belőlük arról, hogy mit jelent egy amerikai gimnáziumban népszerűtlennek lenni.) Mentőötlettel a (túl)gondoskodó anyuci szolgál: fogadjanak be egy európai cserediákot, aki mellett Justin elfogadottsági indexe is meredek emelkedésnek indul majd. Kimegy hát a reptérre az egész család, hogy köszöntsék a kék szemű, daliás germán fiút --- aki helyett egy Raja névre hallgató pakisztáni muzulmán érkezik meg. Anyu pánikban, fia szintúgy, hiszen ezután még inkább csicskáztatni fogják az iskolában, egyedül apunak mindegy, hiszen a havi 500 dollár így is jár. Bővebben talán kár is ecsetelni az alapszituációt, mindenesetre jó adag bátorság kell ahhoz, hogy a 9/11 utáni Amerika, udvarias műmosolyok mögé rejtett, burkolt rasszizmusát egy szitkomban figurázzák ki, és ilyen hatékonyan. Ráadásul didaxisból is csak minimális jut, bár a finálé giccset súroló befejezése azért ront az összképen. Nagy kérdés, hogy miután már a pilotban sikerül a családot Rajá-nak maga mellé állítania, hova fog fejlődni a történet. Ha ezt megoldják, akkor a 2007/08-as évad egyik kellemes meglepetésévé válhat az AiA.
Ha pár évvel ezelőtt valaki azzal jön, hogy tavaly és tavaly előtt egyaránt brit horrorfilmek lesznek az év legjobb munkái, kiröhögöm. A szigetország horroriparára jellemző puritán szárazság – amely mögött természetesen rengeteg lefojtott vágy ottbugyog - az angolszász műfaji filmet számomra már a kezdetektől unszimpatikussá tette. Az olaszok excessze, nyíltsága, tombolása, neurózis-mentessége mindig valahogy jobban bejött.Az utóbbi időben azonban a brit filmipar mintha megváltozott volna, mint ahogy a horrorfilm is en bloc változik. A nemi szerepek átalakulása és a nemzeti karakter elpárolgása a műfaji filmből a briteknek direkt jót tett. A Wilderness talán nincs annyira kerek egész, mint Neil Marshall 2005-ös, mesteri Descent-je, de a maga kegyetlen lendületével ez is lehengerlő. A Descent-re, mint elkerülhetetlen párhuzamra a cikkben folyamatosan hivatkozni fogok; nem elég hogy két egymás utáni évben brit horrorfilmek a legjobbak, de ez a két brit horrorfilm több szempontból is hasonlít egymásra. Egyikben sincs egy szemernyi eredetiség sem – sikerük titka elkészítésük módjában rejlik.
Hat javítóintézetis, ifjú pszichopata meg a rájuk felügyelő, kérges lelkű nevelő (a nagy Sean Pertwee, akinek már a jelenléte is garantálja a film minőségét) büntető túrára indul egy hatalmas, lakatlan szigeten. Hogy miért kell bűnhődniük? Néhány nappal korábban intézetis hálótársuk felvágta az ereit a hónapokon át tartó csicskáztatás hatására. Bár nem egyenlő mértékben vették ki részüket a fiatal fiú megkínzásából, bizonyos fokig mind benne voltak: aki nem verte meg, hugyozta le, bánt vele mint egy állattal, az félrenézett. A srác pedig most halott.Ki a frásszal lehet ilyen szemétládák közt azonosulni? Amelyik nem szadista, az is minimum egy féreg.
Bassett nem osztja könnyen a szimpátiát – az a bizonyos Wilderness (Vadon) nem csak a szereplőket körülvevő erdőségre vonatkozik… Egyébként Bassett tipikusan, érezhetően olyan rendező, aki imádja a műfajt, és kéjjel merül el benne, ebben is különbözik a hollywoodi fos-re-make-ek szemét reklámokból szalajtott bérfilmeseitől. A sziget természetesen nem lakatlan. Nem, először nem a villain-nel akadnak össze, hanem három csajjal, akik hasonló javítóintézetis túrát tesznek: két visszaeső bűnöző és a nevelőnőjük (a gyémántkemény, mégis nagyon szexis Alex Reid, aki tavalyelőtt Marshall filmjében barlangi szörnyeknek verte szét a koponyáját) kelt a tesztoszteron-tahókban mindenféle bizsergő érzést. A feszültség ellenére, meglepő módon a két csapat meglepően jól elvan egymással, egészen másnap reggelig, mikor is Sean Pertwee-be valaki a bozótból három nyilat ereszt, majd ráuszítja a kiképzett németjuhászokból álló kutyafalkáját a díszes társaságra…
Igen, tudom: Péntek 13 + Deliverance + Legyek Ura + Dog Soldiers + mittudomén… Ilyen agyalágyult képleteket bárki fel tud állítani – és a mainstream kritikusok állítanak is jó sűrűn: az interneten körbenézve egyáltalán nem sokan osztják a film iránt érzett elfogódottságomat (amely engem némi zarvarral tölt el: ha ez a kivételesen jól megrendezett film sem üti meg náluk a mércét, akkor mi?) Elismerem, hiányzik belőle pl. a Descent kvázi-feminista olvasata, de az a szubtextus, amit Bassett ennek a rendkívül véres, látszólag szimpla filmnek a szövetébe belesző, még talán cseppett érdekesebb is, mint a barlangászlányok menstruációs fantazmagóriája.
Hogy a gyilkos kicsoda, az viszonylag hamar kiderül, éppen ezért nem is lövök le vele különösebb poént, ha elárulom (meg amúgy is könnyen kikövetkeztethető): az öngyilkos srác kommandós faterja kúszik-mászik a javítósok nyomában, bosszúra éhesen. Na de miért csak azután képes ilyen mértékű „érdeklődést” (ha!) mutatni a gyereke iránt, miután az felkoncolta önmagát? Mitől ez a hirtelen atyai szeretet? Míg élt a srác, le se szarta. Ez a gyilkos, csak a legvégletesebb, patológiás macsógesztust felmutatni képes apafigura mészárolja le sorban ezeket az szülővákuumban tengődő gyerekeket – fiúkat, lányokat egyaránt.
A nemi szerepek a slasherban egy ideje már egyáltalán nem számítanak, vagy legalább is nem kiszámíthatóak. Korábban, a műfaji kezdetekkor, a hetvenes években, a nyolcvanas évek elején mindig volt final girl, aki túlélte a passiót, és mindig azok bűnhődtek, akik vétettek az amerikai-protestáns erkölcsideál ellen, magyarul basztak egy óriásit. Mindez már a múlté: Az új évezredben, a nemi szerepek magukból való társadalmi kifordulása után a nő nem mindig gyengébb, és nem feltétlenül kell életben maradnia csak azért, hogy a nézőben egy bizonyos világkép sértetlen maradhasson.
A barbarizmus mint a túléléshez szükséges evolúciós kitérő a Descentben is és itt is elkerülhetetlen lehetőségként vetődik fel, és a Wilderness majdnem kizárólag férfiakból álló szereplőgárdája, illetve azok tehetségének köszönhetően valamivel átélhetőbbnek, valósabbnak hat. A figurák patológiás vonásainak köszönhetően ők mélyebben merítkeznek meg benne, és jobban is élvezik, ami a film vérbőségére, kegyetlenségi fokára kimondottan brutális hatással van.
Bassett rendezése világbajnok, az akciójelenetek intenzitását mesteri lazasággal fokozza a tűréshatárig, és ugyanilyen tehetséggel kezeli a színészeit is, akik persze már eleve jó érzékkel lettek kiválogatva. Főleg a szuperszemét neonácit alakító Stephen Wight alakítása emlékezetes – ezt a kis gecit, ezt még viszontlátjuk… A jó öreg, körmeink lerágására vonatkozó filmkritikusi klisét ciki manapság bevetni, én mégis megkockáztatom: mielőtt megnéznéd a filmet, menj el manikűröshöz, különben lerágod őket!
Az effektek külön említést érdemelnek: Robin Prichard, aki már a Descent-nél és az újhullámos brit horror harmadik ékkövénél, a The Living and the Dead-nél is a „végtag-specialista” (ez mostanában a maszkmester hülye megnevezése) funkcióját látta el, szenzációs munkát végzett: a letépett lábak, kezek, kiontott belek, üregükből kicsüngő szemgolyók és karóra tűzött fejek garmadája láttán tisztára mintha egy Fulci-filmet nézne az ember! Úgyhogy a cikk első bekezdésének szellemében: Viva Italia!
Az éjjel felkerült a netre az év egyik legjobban várt filmjének, az Alien Vs Predator második részének az előzetese! A trailer alapján, az Aliens Vs Predator - Requiem címen futó film, egy igazán látványos, és akciódús mozinak ígérkezik. Ezt támaszthatja alá az a tény is, hogy rendezői szék(ek)be ezúttal egy olyan testvérpár került, akiknek bár ez lesz az első rendezésük, de a vizuális effektek terén már mindketten igazi veteránnak számítanak. Colin és Greg Strause többek között olyan filmek látvány-munkálataiban működött közre, mint pl. a Terminátor 3, a Fantasztikus 4-es mindkét része, az X-Men 3, vagy éppen a 300. A Paul W.S. Anderson által jegyzett, kimondottan gyenge és vértelen első rész után, további bíztató jelnek vehetjük, hogy a második rész már R besorolást kapott. A teljesen ismeretlen színészek közül, egyedül talán Steven Pasquale neve lehet ismerős, aki a nálunk is futó Ments Meg! című sorozat Sean Garrity-je. A galaktikus ragadozók összecsapására ezúttal a jelenkori Föld bolygón, pontosabban egy coloradoi kisvárosban kerül majd sor, a harcból pedig természetesen most sem maradnak ki az emberek. A filmamerikaibemutatója pont Karácsony első napjára esik majd, reméljük szép ajándék lesz. A tovább-ra kattintva megtekinthetjük az előzetest, illetve innen akár többféle minőségben le is tölthetjük.
Kezdjük a végén: a Csapatleépítés egy közepesen érdektelen horrorkomédia, de a Kárpát-medence bennszülöttjeinek kötelező megnézniük. (Felmentést csak azok kaphatnak, akik egy olasz-magyaron is olasz mezben feszítenek.) Indokaim: 1., itt hangzik el a filmtörténetben először egy külföldi (nevezetesen: angol) produkcióban a „Már minálunk babám” című népdal, illetve a „Mi van köcsög? Ezt beszoptad!” mondat (magyarul természetesen), 2., a film legszórakoztatóbb alakítása a három magyar epizodistához köthető, akik – nyilván kihasználva, hogy a stábból senki nem értett magyarul – némileg túljátszották a szerepüket. Külön kiemelendő közülük a buszsofőrt alakító Boros Sándor (az IMDB tanúsága szerint korábban a Szomszédokban vegzálta Almát és Etust, mint rosszarcú támadó), aki valószínűleg improvizálta ízes magyar káromkodásait, ezzel is demonstrálva, hogy fuck szócskát variáló angolhoz képest mennyivel gazdagabb a mi édes anyanyelvünk. Köszönet érte.
A Csapatleépítés tehát gondoskodik arról, hogy Szlovákia után (Motel) Magyarország is felkerüljön a horrortérképre, bár a Citadellához vagy a Hortobágyi kilenclyukúhoz hasonló emblematikus hátterek helyett csak egy jellegtelen erdő szolgál a történet helyszínéül. A hét főhős egy fegyvergyártó multi alkalmazottjaként érkezik csapatépítő tréningre, de már az odaúton problémák adódnak, le kell szállniuk a buszról, és gyalog találni meg a szállásnak kijelölt, lepusztult erdei házat. Éjszaka furcsa zajokat, zörejeket hallanak, odakinn gyanús árnyak mozgolódnak. Bla, bla, bla. Kiderül, hogy létezik egy legenda, mely szerint elmegyógyintézetből szökött és a sok gyilkolástól bekattant, ex-szovjet katonák portyáznak a környéken. A többi a szokásos: üldözés, menekülés, csúnyán meghalás.
Epigon volta ellenére mégsem lehet élvezhetetlennek bélyegezni a filmet, ami annak köszönhető, hogy a szereplők jellemvonásai, ha csak annyira, mint egy jobb szitkomban, de kidolgozottak. Sztereotípiák, de szórakoztatóak. Először is Tim McInnerny-t kell kiemelni, aki a Fekete Vipera Percy-jeként írta bele magát a tévés szitkomok lexikonába, és a legjobb brit karakterszínészek egyike. Ő játssza a szervilis és gyáva csoportvezetőt. A Futball Faktor című huligánfilm főszereplője, Danny Dyer a tipikus angol lazacsávót hozza: sűrű akcentus, vagánynak szánt dumák, egyenesen a Guy Richie univerzumból. Van még egy kötelező lúzer, egy félénk fekete srác, az ellenszenves yuppie és persze a dögös szőke csaj, hiszen a friss horrortrendek szerint végül mindig a gyengének hitt nő az, aki szétrúgja az ellen seggét. Akad tehát helyzetkomikum is, az ijesztőnek szánt szekvenciákat humorral igyekeznek oldani a készítők, de amennyi ziccert értékesítenek, annyit mellé is bikáznak. Rosszabb esetben neki sem futnak.
Mintha nem lett volna világos számukra, hogy mi a cél. Sokkolni? Parodizálni? Esetleg, a gátlástalan fegyvergyártók tematikájának megpendítésével, ejnye-bejnyézni egyet? Se egyik, se másik nem sikerül igazán. Gore-ból és humorból kevés van, a politikai odamondás pedig túl bátortalan. A stílusbéli hangsúlyváltásokból tisztán kiolvasható a rendező és producer dilemmája, hogy benevezzenek-e a kortárs horrorfilmek versenyébe, vagy inkább csináljanak viccet saját limitált anyagi lehetőségeikből, és az idézőjeleket kitéve, szándékosan elbénázzák a filmet. A kilencvenből nyolcvan percig nem képesek eldönteni, hogy komolyan veszik-e magukat és a zsánert, aztán egy hirtelen váltással – mintha Uwe Boll a forgatás utolsó napján önkényesen lefoglalta volna a rendezői kempingszéket – kapunk egy paródiába illően corny (aki tudja, mi erre a megfelelő magyar szó, jelezze) finálét.
Mégis: alapvetően szimpatikus ez a film. Kis pénz, kis mozi, de legalább megpróbálták. Hadd legyek ezen a ponton demagóg, és a bennem lakozó Lakat T. Károlyt felszínre engedve, feltegyem a kérdést: miért nem készülnek mifelénk hasonló – vagy ha lehet, azért kreatívabb - horrorfilmek? Helyszín, ugyebár látjuk, lenne, pénz nem kellene sok, csak egy hordó művér, a nézők mellét pedig feszíthetné a büszkeség, hogy végre van Magyar Nemzeti Horror.
A négy méter magas Luigi Montefiori (alias George Eastman, alias Tom Salina, alias Lew Cooper, alias Louis London, alias George Histman, alias John Cart, alias Luca Montefiori, alias Alex Carver, alias G. L. Eastman, alias Luigi Montefiore, alias Richard Franks), magát semmitől sem zavartatva "dzsoggol" át a becsülettel rendben tartott nagyonFekete-erdőn, nyomában egy pap, aki alig bírja szusszal. Atyánk kénytelen a helyváltoztatás e kényelmetlen módját igénybe venni hősünk üldözésekor: a minden filmjében egy bekokszolt neandervölgyi ősemberre emlékeztető Luigi itt éppen a Vatikán szponzorációjában(!) előállított szörnyeményt alakít, akit megállítani, enyhén szólva, Isteni feladat.
Luigi kisvártatva lakott területtel találja magát szembe, ám ez a tény még nem állítja meg; annál inkább megállítja az a kerítés, amelynek hegyes vasakkal kirakott tetején igyekszik tenmagát egyetlen lendülettel általvetni. A Kutyaszorítóban óta a madzsar közönség is sejti, hogy a hasi sérülés halálos lehet; Luigi ezzel már régóta tisztában van, és miután nagynehezen lehámozza magát a magasból, segítséget kérve bedörömböl a kerítéshez tartozó ház ajtaján. Az a mimikai mestermű, amit akkor vág ki, mikor az ajtó kitárul előtte, és ő kiomló beleit markolva a padlóra toccsan, nemzedéknyi magyar szinésznek adhatna a jövőre nézve útmutatást.
Ezzel a szórakoztató jelenettel indul Aristide Massacessi (alias Joe D'amato, alias Michael Wotruba, alias John Shadow, alias Peter Newton, alias O. J. Clarke, alias David Hills, alias Steven Benson, alias Kevin Mancuso, alias Dario Donati, alias Richard Haller, alias James Burke, alias Robert Vip, alias Chana Lee Sun) hírhedt "video nasty"-ja (lásd a témában a Cannibal Ferox kritikát), amely kvázi-folytatása a rendező két évvel korábbi Anthropophagousának - a két film közötti egyetlen kapcsolat Montefiori elpusztíthatatlan, vérszomjas gyilkosának figurája.
Luigi-t kórházba viszik, a papot meg a jardra. Ennél a pontnál érdemes megemlíteni, hogy bár a film teljes mellbedobással igyekszik elhitetni a naív nézővel, hogy a sztori Amerika egyik unalmas kisvárosában játszódik, azok, akik odafigyelnek a részletekre, észrevehetik, hogy a környék építészeti igénytelensége egyértelműen valamely északolasz sorozatfalura utal.
A pap köp. Elmondja az érthetően szkeptikus-provinciális rendfenntartóknak, hogy Luigi-szörny az ő teremtménye, amely sikerrel lépett meg a szent laborból. Felhívja továbbá a kevés érdeklődő figyelmét arra, hogy talán érdemes lenne a beleit műtéti úton visszanyert monstrum köré szoros rendőrkordont vonni, tapasztalatai szerint ugyanis kedvence morcosan ébred.
Természetesen már késő. Luigi a műtét után hátrahagyott fúróval belekukkant egy kézreeső ápolónő fejébe, majd korábbi, félresikerült magasugrásának helyszíne, az erdő széli ház felé veszi az irányt. Nem siet: kitérőként betér a helység kulturális központját jelentő asztalosüzembe, ahol a gondnokot kétvállra, valamint az esztergapadra fektetve kipróbál egy frissen befűzött fűrészlapot. Mivel a kisérlet nem jár a kívánt eredménnyel, megérkezvén a házhoz, az ottlakókat (két babysittert és három gyereket) megpróbálja véglegesen evakuálni...
Nemcsak az agyzsibbasztóan kemény (jobbára teljesen dilettáns) effektek (a fűrészes kivételével, az remekül sikerült) - persze ha az ember szereti a filmes vérontást, az ilyesmi nem fogja csípni a szemét - miatt nehéz végigülni Massacessi Absurdját. A rendező több interjúban is kifejtette, hogy pályafutása során a filmcsinálás anyagi vonzatán kívül semmi más nem érdekelte, és ezt a szerencsétlen néző itt érzékelheti is: egyéni stílusnak vagy feszültségkeltésnek nyomát sem lelni. A vérontások közötti időt kitöltő jelenetek valamely talján kő alól előmászott, kínai cserépkatonák mimikájával rendelkező ripacsok dögunalmas párbeszédeivel és fel-alá járkálásával telnek.
Nyilvánvaló, hogy Massacessi az Absurddal Carpenter Halloweenjének olasz változatát (koppintását) szerette volna elkészíteni - kár, hogy pont a tehetsége hiányzott hozzá. A karakterkonstelláció tökugyanaz, mint az amerikai filmben: itt is van (számos) tini bébiszitter, meg kiskölyök, akinek senki nem hisz, sőt szerencsétlen Dr. Loomist is sikerült reinkarnálni a pap figurájával. Az még nyilvánvalóbb, hogy a kórházbeli jeleneteket még csak nem is az 1978-as eredeti, hanem folytatása, a Halloween 2 "inspirálta". Ám míg Carpenter (aki a szellemtelen második résznél csupán mint producer működött közre) az erőszak ábrázolásában visszafogottnak, a feszültségteremtés terén pedig zseniálisnak bizonyult, addig olasz kollégája mindkét szempontból megbukott.
Absurd (alternatív címek: Horrible, Rosso Sangue, Anthropophagus 2, Ausgeburt der Hölle, A pokol szülötte). Olasz, 1981. Rendezte: Peter Newton (Aristide Massacessi). Írta: John Cart (Luigi Montefiori). Fényképezte: Richard Haller (Aristide Massacessi). Vágó: George Morley (?). Zene: Carlo Maria Cordie. Szereplők: George Eastman (Luigi Montefiori), Annie Belle, Charles Borromel, Katja Berger, Kasimir Berger, Manja Kochansky, Ian Danby, Ted Rusoff, Edmund Purdom és mások.
Mostantól hetente jelentkező képregényes rovatunk első számában Varró Attila Kult-Comics című könyvét, a harmadik részénél tartó, nyári blockbuster World War Hulk-ot és Frank Miller hat felvonásos taknyolását, az All-Star Batman and Robin the Boy Wonder-t szemrevételeztük. Ráadásként pedig vetettünk néhány tiszteletteljes, ám riadt pillantást a legendás(an tündibündi) Fantasztikus Négyes legelső számának kíméletlenül sárguló lapjaira is (klikk a képre).
Varró Attila: Kult-Comics
Mozinet-könyvek, 2007
Egy olyan országban, ahol már egy pepita csempeburkolat is hiánypótló képregényes műnek számít, Varró Attilának, ha tetszik neki, ha nem, prófétai szereppel kell szembenéznie. Jelen könyv a Mozinet magazin "Kult-Comics" nevű rovatának szövegeiből szemezget, respektálandóan nagy elánnal ráadásul - rögtön 29 esszét is elénk borítva.
A legtermészetesebb, de a biztonság kedvéért megjegyzendő, hogy Varróban az írmagja sincsen annak a hazánkban oly népszerű sznob megvetésnek, amely a képregényt, mint formát, szíve szerint kizárólag a Dörmögő Dömötör szintjén értelmezné (elfeledkezve Pulitzer-díjas Maus-ról, csodás hangulatú Rabbi Macskájáról, szabálytalan álomképeket görgető Enki Bilal-ról, Alejandro Jodorowsy-ról, Milo Manara-val comic-kooperáló Federico Fellini-ről), írói művelőit félresikerült irodalmároknak, rajzolóit pedig elbukott képzőművészeknek titulálva - helyette a kilencedik művészetnek, vagy "legrosszabb" esetben a világ eseményeit, tendenciáit roppant nagy hatékonysággal kikristályosító, totálisan legitim popkulturális közlési formának tartja azt.
A gusztusosan aprócska könyvet olvasgatva kellemes érzésünk támad: Varró természetes stílusa és ízléses, elegáns tartózkodása a siralmas hazai viszonyok felemlegetésétől természetesen javára válnak a műnek. Emellett a szerző egy lehengerlően művelt (ám mégis szerény) író benyomását is kelti, aki így a megszokottnál (...) jóval nagyobb - tehát igazabb - térben: irodalmi, zenei, képzőművészeti és természetesen filmes kontextusban is képes (újra)értelmezni az éppen vizsgált képregényes alkotásokat. Így kerülhet nála mindenféle görcsöktől mentes módon egy mondatba a végtelenül bonyolult jelentéstartalmú görög "arkhé" szó - és a Fantasztikus Négyes.
Mégis, talán helyesebb és bölcsebb, ha ebben az amerikai, európai és ázsiai területeket vizsgáló könyves megjelenésben nem a "képregényhit" rapid terjeszkedését (állítólag a kiadványt, legnagyobb sajnálatunkra, nehezebb beszerezni, mint egy teljesen fitt brontoszauruszt), hanem ünnepet, egy szerző megünneplését látjuk, aki, bármily hihetetlen is, a Filmvilágban megjelent számtalan nívós cikke és tanulmánya után csupán most, a Kult-Comics-szal vált a könyvesboltokon keresztül is elérhetővé. Mindemellett, talán nem is kell mondani, jelen munka felkutatása: kötelező cselekedet.
(p1inkh3ll)
All-Star Batman and Robin the Boy Wonder #1-6
Dc Comics, 2007
Nagyon durván számolva két évvel ezelőtt indult útjára a DC Comics All-Star nevű sorozata, melyben ismert írókat és rajzolókat verbuváltak össze, nem titkoltan azzal a célzattal, hogy végre lenyomják a Marvel tomboló eladásait. Az ötlet jónak is tűnt, és bizonyos sorozatok kapcsán, például az All Star Superman-nél, be is vált a dolog, azonban a DC univerzum másik fontos karaktere esetében a végeredmény, fogalmazzunk úgy, siralmasra sikeredett.
Frank Miller nevét manapság senkinek sem kell bemutatni, hiszen a képregényeiből készült filmadaptációk még a legigénytelenebb popkorn mozira vágyó célközönséghez is eljutottak, hála az álomgyárnak. Miller képregények világában befutott karrierje azonban már kevésbé ismeretes, és, bár nem is kívánok rá most hosszasan kitérni, lényegében a mai napig a modern képregényírás egyik legnagyobb alakjaként tarthatjuk őt számon (legfőképpen a 80-as évektől a 90-es évek második feléig elkövetett munkái miatt). Miller múltja tehát szinte predesztinálta őt arra, hogy az All-Star Batman and Robinthe Boy Wonder írói posztját betöltse, és hát, lássuk be, manapság még mindig ott tartunk, hogy Frank Miller nevével akármit el lehet adni.
A történet, ha finoman akarok fogalmazni, eléggé sovány és egyszerű. Az első számban az olvasó valahol ott kapcsolódik bele a történet szálaiba, ahol a Tim Burton által rendezett Batman film kezdődik. Kedvenc bőregerünk a szülei halála okozta több éves sokkból felébredve már magára öltötte a denevér jelmezt, létezése azonban még sok gotham-i polgár fejében csupán egy városi legendával egyenlő. Egyik este a milliárdos Bruce Wayne legújabb nőstény áldozatával, az elképesztő módon irritáló Vicki Vale-el készül eltölteni pár romantikus órát a cirkuszban, amikor szörnyű katasztrófa történik. Egy örült bérgyilkos ront be az épületbe, és az éppen bemutatót tartó artista csapatot, a Repülő Grayson-okat, a legifjabb Dick kivételével mind lemészárolja. Bruce Wayne gyorsan át is vedlik Batmanné, hogy rendet tegyen a helyszínen, az életben maradt Dick Grayson-t pedig közben a rendőrök menekítik ki a helyszínről, nyomukban Vicki Vale-el és Alfred Pennyworth-szel. Mivel maga a bőregér se akar lemaradni az izgalmas kalandról, bepattan a Batmobilba és gyorsan a banda után ered. Ennek az eredménye az lesz, hogy, miután elintézte a rendőröket, bevágja Dick-et a Batmobilba és elviharzik vele.
Ezek után a harmadik számban úgy hat hónapot visszaugrunk az időben, hogy tanúi lehessünk annak, hogy a totálisan megkattant Black Canary tönkrever egy csapat alkoholista nehézfiút a helyi bárban, majd vérben forgó szemekkel elindul Batman után. Azonban, hogy ennek mi a franc köze az eddig elmesélt, meglehetősen vézna történethez, azt nem tudom, mindenesetre a rövid kitérő után ismét visszaugrunk a jelenbe. Batman éppen a Batbarlang szépségeit mutogatja az ifjú Dick Grayson-nak, amikor Alfred értesíti, hogy súlyos balesetet szenvedtek az üldözés során és Vicki Vale a halálán van. A bőregér, mivel baromira furfangos, ráveszi Superman-t, hogy az szállítsa Gotham-be Párizsból az egyetlen orvost, aki megmentheti Vicki Vale életét. Dick eltűnése miatt azonban az egész város, beleértve az Justice Leage-et is, Batmant keresi. Superman le akarja tartóztatni, Plastic Man társulni akar vele, Wonder Woman pedig le akarja tépni a fejét. Mindeközben ismét megjelenik Black Canary és a Batgirl is a történtben, de hogy miért, az szerintem Frank Miller előtt is rejtély.
Az eddig megjelent hat rész elolvasása után több dolog is nyilvánvalóvá vált előttem. Az egyik, hogy a meglehetősen komplex és érdekfeszítő történetet Frank Miller vélhetően egy székelykáposzta, rum, kecsketej kombinációt követő fosás-sokk közepette találhatta ki. A másik dolog, ami ebből következik, hogy a DC Comics valószínűleg úgy könyöröghette ki, hogy vállalja el a sorozatot, ugyanis a végeredményből süt az érdektelenség. Az egész sorozat olyan, mintha egy infantilis idióta írta volna, aki életében nem olvasott nemhogy képregényt, de Batmant se. A karakterek a jellemeiket tekintve totálisan ki vannak forgatva önmagukból, és olyan dolgokat tesznek, amik eddig ismert elveikkel totálisan ellentétesek. Batman embereket gyilkol, rákeni a falra Alfred-et, Black Canary egy dühöngő elmebeteg, Wonder Women nemkülönben. Ezekhez pedig pluszban hozzájönnek az olyan debil párbeszédek és mondatok, mint például a "get out of the way you walking sperm bank!", ami hát finoman szólva elég érdekesen hangzik Wonder Woman szájából. Ezekhez képest az a tény, hogy minden egyes számban van egy mondat, ami legalább 15ször hangzik el - már csak hab a tortán. Egyszerűen nem látni a dologban a koncepciót, amit Frank Miller egy egyszerű "Its fun!" mondattal le is rendezett. Hiába nehéz dolog egy felnőtt embernek egy 4 éves matchboxaival carmageddont játszó gyerek szintjére lesüllyedni, de neki nagyon úgy látszik, hogy sikerült.
A dolog azonban cseppet sem vicces, sokkal inkább: elszomorító. Az egyetlen dolog, amire nem lehet panasza a gyanútlan olvasónak, az a rajz. Ez persze nem véletlen, hiszen a füzet látványvilágáért Jim Lee volt a felelős, akiről elmondhatjuk, hogy szinte sosem hibázott eddigi munkássága során (aki ezzel nem ért egyet, az nálam jelentkezhet). Ez azonban édeskevés. Egy képregény nem csak attól képregény, hogy szépen kivitelezett, és hogy fényes papírra lett nyomtatva, és kinyitva hatványozott vizuális orgazmus tör ránk, hanem attól, hogy nem egy olyan ember írja hozzá a történeteket, aki igyekszik Rob LieFeld nem létező színvonalát is alulmúlni. Szomorúan kell kijelentenem, de az All-Star Batman and Robin eddig megjelent 6 száma kőkemény fércmunka, ami, érdekes módon, ennek ellenére is elképesztően sikeres. Azonban arra a kérdésre, hogy mi lehet a sikerének kulcsa, nem tudom a pontos választ, de ha engem kérdeztek, egyértelmű: Frank eladta a lelkét az ördögnek. Egyetlen dolgot nem tudok csupán eldönteni: ajánljam, vagy mindenkit óva intsek ettől a sorozattól? Ugyanis ekkora fekáliához ritkán van szerencséje az embernek egy olyan legendától, mint Miller, az tuti.
(Berzerker)
World War Hulk #3
Marvel Comics, 2007
Marvelék az elmúlt egy évben is keményen belehúztak, ahogyan azt tőlük megszokhattuk. A 2006-ban startolt, Civil War nevezetű eseménysorozat idusán, 2007 májusában indult el a jelenleg éppen a lecsó közepén tartó World War Hulk címet viselő crossover, mely a történet fő szálát hivatott rokka módjára perdíteni. Bár az ismertebb szuperhősöket is érintő esemény lényegi története az öt részes mini keretein belül lesz kifejtve, számos más sorozatra is hatással lesz a cselekmény. Még a szuperhős problémáktól messze távolmaradó Frank Castle (akit a lassan egy éve futó War Journal V2-vel rendesen belerángatnak a Marvel univerzum ügyeibe) is kapcsolatba kerül az eseményekkel.
Miután az Illuminati úgy kilőtte kedvenc zöld bajkeverőnket az űrbe, mint Khrushchev Laika-t egy verőfényes novemberi délelőttön, az öreg Banner kissé felkapta a vizet. A száműzetésének hála azonban Hulk a Sakaar nevezetű bolygón új életre és új családra lelt - azonban egy végzetes csapás szinte teljes mértékben kiirtotta a bolygó népességét, köztük Hulk terhes feleségét is. A dühtől és haragtól vezérelve a nagy zöld óriás maroknyi csapatával a föld felé vette az irányt, hogy végleg leszámoljon a tragédia általa vélt okozóival, Ironman-nel, Mr Fantstic-kel, Black Bolt-tal és Doctor Strange-dzsel.
A sorozat friss, ropogós harmadik száma csupán nemrégiben látott napvilágot. Itt szinte már minden nagyobb, ismertebb hőst felemésztett Bruce Banner dühöngő, minden képzeletet felülmúló, bosszúszomjas haragja. Az elszabadult fenevad és bérencei megfékezésére a kormány utolsó előtti lehetőségként beveti adamatium töltetű nehézgyalogságát, ami persze nagyjából annyira bizonyul hatásosnak, mint Kiszel Tündének az énekóra. Az események közepette Doctor Strange is támadásba lendül és sikeresen behatol Hulk elméjébe, így próbálván jobb belátásra bírni, dühét csillapítani. Hulk azonban egy csellel előcsalja a tudatába férkőzött mágust, és a kezeit eltörve leállítja. Miközben a kormány utolsó utáni lehetőségként a Sentry segítségét kéri az őrjöngő Hulk megállítására, Doctor Strange kiszabadítja fogságából a hatalmas pusztító démont, Zom-ot, hogy saját testébe fogadva szembeszálljon a hatalmas zöld szörnyeteggel.
Azt kell hogy mondjam, az első két szám után nem okozott nagy meglepetéseket a harmadik, ami, gyorsan hozzáteszem, távolról sem jelent negatív kritikát. Sőt! Az idei év nagy dobásának ígért sorozat, bár eddig nem tartogatott hatalmas meglepetéseket, és talán pár helyen elég kiszámíthatóra sikeredett, a cselekmény összességében szórakoztató, és korrekt nyári comic blockbusternek bizonyul. A meglehetősen egyszerű és írói szempontból ujjgyakorlatnak nevezhető történethez frankón illeszkednek John Romita Jr elképesztően gyönyörű és tökéletesen képregényhez illő illusztrációi, melyek kétségtelenül magasabb szintre helyezik a füzetet. Az igényes comichoz egy tökös borító is dukál, mondá az Úr, ami csakúgy, mint az előző szám esetében, most is David Finch nevéhez fűződik. Akinek azonban még ez sem lenne elég, az egy pazar Romita által rajzolt variant cover-rel is beszerezheti a kiadványt.
(Berzerker)
Fantastic Four #1
Marvel Comics, 1961
A képregények világa csakúgy, mint minden más terület, rendelkezik a maga ikonikus, meghatározó alakjaival, akik több évtizedes múltjukból kifolyólag folyamatosan meghatározták, és meghatározzák jelenleg is a műfaj fejlődését. A fontos képregények mögött persze talán még ennél is fontosabb alkotók álltak, olyan emberek, mint Stan Lee, Jack Kirby, Steve Ditko, akik tevékenységükkel a 60-as évek elején olyan forradalmat indítottak el a műfajon belül, mely máig meghatározó.
Az egyik és talán a legfontosabb ilyen sorozat a Fantastic Four volt, mellyel Stan Lee 1961 novemberében jelent meg először a nagyközönség előtt. A kreatív körülményeket azonban több érdekes, ma már történelminek számító dolog is megelőzte. Az egész egy golfmérkőzéssel kezdődött, melynek két résztvevője, Martin Goodman és a National Comics (későbbi DC Comics) főnöke volt. Ekkor tudta meg ugyanis Goodman, hogy a már akkoriban is nagy vetélytársnak számító cég egy új sorozatot kíván a piacra dobni, Justice League of America címmel, melyben ismert szuperhősöket tömörítenek egyetlen csapatba. Nem kell nagy ész ahhoz, hogy kitaláljuk, Mr Goodman úgy érezte, hogy a tettek mezejére kell lépnie, így fel is adta a kötelező házi feladatot Stan Lee-nek. Lee akkoriban éppen élete egyik legnagyobb írói krízisét élte át. Egyszerűen úgy érezte, hogy szemét, amit csinál. Az akkori képregényeket még nem jellemezte az a fajta összetettség, mint manapság. A füzetek főleg gyerekeknek íródtak, így nem lehetett hosszabb történeteket kitalálni, vagy bonyolult mondatszerkezeteket használni. Stan Lee azonban felesége unszolására, meg mivel vesztenivalója sem volt, valami teljesen egyedibe vágott bele, és már meg is született a Fantastic Four első legendás száma.
A füzet első számában megismerhetjük a sorozat négy fő karakterét, és némi visszatekintés során ezen karakterek háttértörténetét is. A mai szemmel, fogalmazzunk úgy, aranyos cselekmény úgy bontakozik ki, hogy Reed Richards (alias Mr Fantastic) egy az égboltra felbocsátott jel segítségével összehívja a Fantastic Four-t. A dolog apropója az, hogy titokzatos módon, szerte a világon, szőrén-szálán eltűnnek a működő atomreaktorok. Az F4 feladata tehát, hogy megoldja a rejtélyt. Mielőtt elindulnának hőseink, Stan Lee gondosan bemutatja, hogy a csapat tagjai miként szerezték képességeiket. A négyfős tudós brigád a Reed Richards által tervezett repülővel éppen az űrben tevékenykedett, amikor az őket érő kozmikus sugárzás hatására különös képességek kerítették hatalmukba őket. A földre való visszatérésük után, képességeik birtokában úgy döntöttek, ezt a fajta adományt az emberiség szolgálatába állítva fognak őrködni a rend felett. Első küldetésük egy Monster Island nevű helyre kalauzolja el hőseinket, ahol, mint később kiderül, egy Moleman nevű, koboldszerű figura a hatalma alá hajtott szörnyek segítségével próbálja átvenni a hatalmat a világ felett. Az F4 minden tudását bevetve együttes erővel legyőzi a gonosz kis lényt és szörnyetegeit, megmentive a világot a végső pusztulástól.
Miben rejlett a Fantastic Four sikere? A válasz a füzet újszerű, mára már klasszikusnak nevezhető emberközeli stílusában rejlett. Stan Lee eltörölte, vagy ha úgy tetszik új értelmezést adott a kor képregényiparára nehezedő kliséinek. Hősei személyazonossága a világ, és a füzet olvasói előtt köztudott volt, sőt az első két számban még a szuperhősökre jellemző jelmezzel, vagy egyenruhával sem rendelkeztek. Ezen megszokott, a korra jellemző sajátosságoktól megszabadítva karaktereit és magát a műfajt, sikerült mind a képregények világát, mind a benne élő szereplőket közelebb vinni az olvasókhoz. Ledőltek tehát azok a hatalmas falak, amik az olvasók és az általuk csodált hősök között húzódtak. A meglehetősen újszerű értelmezéshez tökéletesen megkoreografált és gyönyörűen kidolgozott illusztrációk társultak, melyeket Stan Lee egyik állandó alkotótársa, Jack Kirby követett el. A kettejük közötti összhang, melynek a végeredménye a ma már történelemnek számító Fantastic Four első száma, elképesztően sikeres lett, és a képregények reneszánszát indította útjára.
Nyolc év telt el azóta, hogy a kilencvenes évek Tarantino mellett e legnagyobb amerikai mozihappeningje veszettséggel beoltott sáskahad módjára végigzúzott a Földgolyón. Két évvel a Sundance Fesztiválon aratott zajos sikere, a zseniális-virtuális reklámkampány náci hadseregként való ránktelepedése, a rajongó tömegek ostromszerű mozifoglalásai után most már talán beépült kollektív ál-kultúránkba a Blair Witch Project annyira, hogy a körülmények kizárásával lehessen megtárgyalni.
Az Ideglelés, amely három nyomtalanul eltűnt fiatalember a rendőrök által fellelt (ál)dokumentumfilmje - tájékoztat minket az első másodprecekben egy komor felirat -, mint film, mint műalkotás, értékelhetetlen. Ez nem feltétlenül negatívum: az, hogy a két, az Ideglelésben nem szereplő ötletember/rendező ezt a stuntot, ezt a bűvészmutatványt, ezt a szokásos filmes elvárásoktól ennyire különböző videót így a világ nyakába tudta sózni, nos, ez több, mint szimpatikus: ez csodálatra méltó.
Az Ideglelés alapötlete egyáltalán nem eredeti. Az áldokumentumfilm, mint műfaj, ha nem is egyidős a filmművészettel, de már régóta itt kavar - sőt, a pornófilmnek a kilencvenes években uralkodó irányzata lett, "gonzo" néven, Hunter S. Thompson után szabadon. Azért pedig, hogy eltűnt filmesek vágatlan anyagát nézegessük, még ennyire messzire sem kell mennünk: 1979-ben Ruggero Deodato Cannibal Holocaustja a horrorban is meghonosította ezt az olcsó, de hatásos motívumot - ha lehet, még ügyesebben, mint az Ideglelés készítői. De erről majd később.
Heather, Mike és Josh, a három filmfőiskolás, a burkittsville-i boszorkány évszázados nyomát kutatva, rövid városnéző oknyomozás után nekivág a települést kerülvevő sűrű, sötét (talán még sosem volt ez a két jelző ennyire helyénvaló) erdőnek. Az, hogy amerikaiak, végzetesnek bizonyul: hülyék ugyanis, mint a tök. Hagyján, hogy eltévednek; szép sorban elveszítik a térképüket, az iránytűjüket, végül pedig a maradék eszüket. Olyasmi, hogy kövessék a többször is útjukba akadó folyó vonalát, eszükbe sem jut.
Éjszakánként, a koromsötétben, szokatlan zajok zavarják fel őket álmukból. Ahogy múlnak a napok, és fogy hőseinkből az ideg, úgy válnak ezek a hangok egyre jobban kivehetőbbekké, vadabbakká és főleg KÖZELIBBEKKÉ. Reggelente furcsa, kultikusnak tűnő kőhalmokat találnak sátruk körül, később, szakadatlan vándorlásuk közben pedig fára kötözött kis ág-emberkékre. Ekkorra már számukra is egyértelmű, hogy nincsenek egyedül. Josh nem bírja tovább cérnával: a következő éjszakán nekiront a láthatatlan ellenségnek. És ezzel nyoma vész...
Az Ideglelés olyan jó lehetett volna... Lehetett volna belőle valóban az a borzalmas-rettenetes, vértelen, csak és kizárólag a sötéttől és az izolációtól való félelmünkre építő mestermű, aminek rajongói tartják. Hogy a végeredmény mégsem így fest, annak több oka van.
A szinészek kitűnőek, le a virtuális kalappal. Főleg Heather Donahue hiteles, mint a koedukált csapat egyértelmű főnöke, aki (kezdetben), ha kell vaskézzel, ha kell szép szóval irányítja a két meglehetősen szerencsétlen fazont. Az már nem az ő hibája, hogy maga a karakter a LEGKIBASZOTABBUL IDEGESÍTŐ KURVA, akivel volt szerencsétlenségem két évtizednyi filmrajongói pályafutásom alatt "találkozni". Az Ideglelés valódi rendezői a lánynak azt a tulajdonságát, hogy állandóan forgat, hogy a legfeleslegesebb dolgokat is filmre veszi, hogy a legintimebb, legmegalázóbb és legvégletesebb pillanatokban sem "áll le", és társai pofájába nyomja a kamerát (ráadásul soha nem fogja be a száját), Heather elhivatottságával próbálták magyarázni. Azonban ahogy az Ideglelés a finálé felé közelít, és Heather továbbra is non-stop nyomul, ez a teljességgel irreális viselkedés elidegenítő hatással van a nézőre. Pontosan mikor a leginkább szükség lenne együtt érezni-gondolkodni a szereplőkkel, a nagyérdemű bedobja a törülközőt.
Ez az a különbség, amely az elődöt, a Cannibal Holocaustot a borzalom mesterművévé, az Ideglelést pedig korai magömléssé avanzsálja. Az 1979-es filmben Deodato tudta, mikor kell bekapcsolni a felvevőt: az exploitation, ill. a bulvársajtó legjobb hagyományait követve csak a zaftos részeknél pazarolta a nyersanyagot. Az Ideglelésben rengeteg az üresjárat, amelyek a dilettáns kameramunkával, valamint a fentebb elsorolt tulajdonságokkal kombinálva lerontják az összképet. Sőt, ez az össze-vissza kapkodott kamera az oka annak, hogy a film még csak nem is félelmetes: olyan, a dramaturgia és más mankók által jól megtámogatott jeleneteknél, mint például az éjszakai ostromok, egy lehellettel nyugodtabb operatőri munkával száz százalékos nézőtéri beszarást lehetett volna elérni. Nyilvánvaló, hogy a kép állandó mozgása realitásérzésünket hivatott fokozni, ugyanakkor a nézőnek ilyen epileptikus körülmények között esélye sincs a fókuszálásra, ha pedig az agya nem talál legalább egy biztos pontot, elvész a térérzékelése, és vele együtt a félelemérzete is.
Az általam egyik legjobban várt idei film volt a Pathfinder. Mindig is odavoltam a vikingekért, de sajnos úgy tűnt, hogy rajongásomban a filmipar nem nagyon osztozik, hiszen mindezidáig elenyésző számú alkotás készült róluk. Azok legtöbbje is nyilván a skandináv országokban. Gyermekkorunk óta tudjuk, hogy bár a könyvek és a köztudat szerint Kolombusz volt az első európai, aki az új világ földjére tette a lábát, a tények mégiscsak azt mutatják, hogy a vikingek úgy kábé 500 évvel beelőzték a genovai hajóst. Ez a történelmi esemény pedig szinte ordít a megfilmesítésért.
Marcus Nispel az egész jól sikerült The Texas Chainsaw Massacre remake után, ezúttal egy Oscar-díjra is jelölt, 1988-as norvég film, a Veiviseren (Számi nyelven Ofelas) újráját forgatta le. Az eredetileg egy Lappföldi legendán alapuló történet vázát megőrizte, de a konfliktus résztvevőinek ezúttal a vikingeket és az észak-amerikai indiánokat tette meg.
A történet szerint, a vad viking hordák hatalmas pusztítást végeznek az indián falvak között. Egy fiatal viking gyermek, apja és népe kegyetlenkedéseit látva, megszökik tőlük. Egy indián asszony talál rá a rémült ifjúra egy hajóroncsban, majd a törzs beleegyezésével, végül felneveli a fiút (Karl Urban), akinek a Szellem nevet adja. 15 évvel később újabb viking hajók érkeznek a partokhoz, majd miután a félelmetes betolakodók Szellem faluját családjával együtt lemészárolják, az azóta kiváló harcossá cseperedett férfi úgy dönt, hogy bosszút áll a vikingeken. Fogságba esik, és a hatalmas viking vezér Gunnar (Clancy Brown), arra kényszeríti, hogy mutassa meg, hogy merre van a többi falu. Szellem látszólag hajlandó segíteni nekik, de eközben kidolgozik egy agyafúrt tervet, hogy kelepcébe csalja Gunnart és az embereit.
Figyelem! Innentől az írás nyomokban SPOILER-t tartalmazhat! Az erre érzékenyek ezt vegyék figyelembe!
Az alapsztori igazából nem olyan rossz, de ugyanezt a kivitelezésről már sajnos nem tudom elmondani. A jól ismert hollywoodi betegség, miszerint az egyébként jól felépített sztorit telepakolják már ezerszer látott klisékkel, itt is nagy károkat okozott. A szereplők legtöbbje ugyan valamennyire kidolgozott karakter, de sajnos egytől-egyig elcsépeltek. Mint ahogyan a történet többi összetevője is a már unalomig ismételt elemek sokaságából épül fel. Van itt hovatartozási problémákkal kűzdő, jóképű és izmos főhős, aki korabeli Rambo-ként, szinte egyedül veti magát rá a túlerőben lévő ellenségre. Elmaradhatatlan az öreg és bölcs indián, aki folyamatosan rébuszokban osztja az észt. Szemtanúi lehetünk egy abszolút erőtlen szerelmi szálnak, benne egy gyönyörű indiánlány, plátói szerelem formájában, féltékeny harmadik féllel, aki aztán önfeláldozása pillanatában hirtelen baráttá válik. Aztán ott a film végi összecsapás, ahol az erőfölényben lévő gonosz ellenfél pusztulását végül a furfangos észjárás okozza, vagy a megintcsak nagyon ismerős jelenet, amikor a főhős hirtelen felbukkan a film végén, holott már mindenki halottnak hitte. És még számtalan ilyen, minden eredetiséget nélkülöző megoldással találkozunk a film során. Az olyan logikai és egyéb bakikról már nem is beszélve, mint pl. az elég valószínűtlennek ható, korabeli autós üldözésre emlékeztető szánkós jelenet, vagy hogy a jeges vízben eltöltött halálközeli állapot után, hősünk nem igazán tűnik megviseltnek, és szintén talány az is, hogy a jóval szerényebb indián harcmodoron edződött Szellem, miként válhatott ilyen kivételes harcossá, miközben törzsének többi tagját gyakorlatilag minden erőfeszítés nélkül gyilkolták le a vikingek. Persze ehhez hasonló hibákkal szinte minden filmben találkozhatunk, itt mégis olybá tűnik, mintha a készítők tudatosan kerülni akarták volna a hitelességet.
Azért a filmnek vannak értékelhető mozzanatai is. Kimondottan tetszett pl. az a jelenet, amikor a hősünk által állított csapdába, saját forrófejű indián társai gyalogolnak bele, hogy aztán a felnyársalt rézbőrűekből a vikingek ezután már könnyedén csinálhassanak vagdalthúst. De az ellenség sorainak a hegyen való gyors megritkítása is azok közé a pillanatok közé tartozik, amelyekben még felfedezhető némi eredetiség. A film igazi pozitívuma, hogy nem fárasztja sokáig a nézőt kiszámítható dialógusokkal, esetleg mély mondanivalóval. A Pathfinder egy folyamatosan pörgő akciófilm, ami néhol megáll kicsit pihenni, hogy aztán újra indulhasson a vérengzés. Merthogy a film az erőszakkal, (CGI)vérrel nem spórol (R besorolást is kapott). A vörösbőrűek és vöröszakállúak közötti kiegyenlítetlen küzdelem során kard feszül fabotnak, így Karl May hősei nemcsak büszkeségüket, de kezeiket, lábaikat, fejüket és egyéb más testrészeiket is gyakran elveszítik. (A történelmi hitelesség szempontjából az mindenképpen dícséretes, hogy az indiánok egy olyan békés, és ezért könnyen leigázható népként jelennek meg, akik fegyvereiket leginkább csak vadászatra használták, és ezért a harci tapasztalatnak híján vannak.) A túldémonizált vikingek láttán persze a történészek valószínűleg két kézzel fognák a fejüket, de pont ez az a része a filmnek, ami végül megmenti a középszerűség alá süllyedéstől. Az északi harcosok hatalmas, szörnyszerű, szinte már nem is emberi lényekként lettek ábrázolva, akiknek óriási szarvakkal ellátott sisakjuk mögül, alig látszanak ki az arcvonásaik. (Innen is gratulálok a jelmeztervezőnek!)
A vikingek vezetőjét Gunnart, az a zseniális Clancy Brown alakítja, akiről már a Hegylakó óta tudjuk, hogy remekül áll neki a kard és a sátáni hang. Bár a súlyos páncél és a méretes szakáll alatt alig lehet felismerni, szerintem még így is ő a film igazi sztárja. De szintén félelmetes jelenség a neo-Schwarzeneggerként is aposztrofálható Ralf Möller, mint a félszemű óriás, Ulfar. A film hangulata is nagyon eltalált, a sötét, ködös, mocsaras vidék már önmagában is félelmet keltő, mikor azonban megszólalnak a vikingek kürtjei és előbújnak ezek a démoni alakok a ködből, az ember nem szívesen képzelné bele magát az őslakosok helyébe, amint először találkoznak velük. A csodálatos, ám veszélyekkel teli hegyes vidék láttán pedig az ember akaratán kívül is megborzong. Sajnálatos, hogy nem sikerült egy eredetibb filmet szentelni ennek az izgalmas témának. Márcsak azért is, mert van benne potenciál bőven, és Marcus Nispel sem egy tehetségtelen rendező. Ráadásul a vért sem spórolták ki a filmből (ami nélkül már tényleg menthetetlenül egy Disney film szintjére degradálódott volna az egész), és még a hangulat is nagyon rendben van. Az igazság az, hogy felesleges és bosszantó baromságok akadályozzák meg, hogy a Pathfinder végül egészen jó kis film legyen. A rengeteg "Worst Movie Ever" típusú kritikát nem szabad komolyan venni, mert a film azért a magamódján szórakoztató, a hozzám hasonló "viking-fetisiszták" pedig még szeretni is fogják, de ezt akkor is meglehetett volna csinálni sokkal, de sokkal jobban is. Na majd legközelebb!
Egyeseknek olyan vastag a bőr a pofáján, hogy azt egy egész rinocéroszhorda megirigyelhetné. Ez a jelen pillanatban tárgyalt amerikai szupersiker Hitchcock Hátsó ablak-ának szinte egy az egyben re-make-je, a kettő közt mindössze a főhősök életkorában mutatkozik különbség.
Az amerikai média jelenleg egy szteroidokkal teletömött gőzkalapács erejével nyomja a film főszereplőjét, ezt a Shia LeBeouf gyereket (hogy kell ezt ejteni, Síla Löböf? Ha igen, minden idők leghülyébben elkeresztelt filmsztárjához lesz szerencsétlenségünk…) Állítólag ő lesz majd 2008-ban ifjabb Indiana Jones, és a kölök tényleg hasonlít valamelyest Harrison Fordra, ha egy szódásüveg alján keresztül nézzük, sűrű ködben. Ha van tehetsége, azt biztosan a Spielberg-filmre tartogatja.
Mer ehelyütt igen haloványan, fantáziátlan-rutinosan muzsikál. A sztori beccszóra a Hátsó ablak tini-izált verziója: a faterja egy évvel korábbi halála hatása alatt kornyadozó Kale (Shia) nem bírja a feszültséget, és ennek hatására ad a spanyoltanárának egy maflást. Mivel ez már sokadik kihágása, háziőrizetbe kerül, és hogy a helyet el ne hagyhassa, bokájára elektronikus helyzetjelzőt csatolnak (Jimmy Stewart ezt egyszerűbben oldotta meg). Unalmában elkezdi a szomszédokat stírölni, akik közül egy bizonyos Mr. Turner egyre gyanúsabbnak bizonyul, esetleg még az is előfordulhat, hogy ő egy körözött sorozatgyilkos. És ugyanúgy fehér a haja, mint a nagydarab csávónak a Hátsó ablak-ban. És mivel a David Morse játssza, ő is nagydarab. Kale anyja viszont a Mátrixos Carrie-Ann Moss, úgyhogy arra számítottam, mikor a konfliktus felüti a fejét, ő körívesen lerúgja a fejét, de nem.
Ez egy minden eredetiséget nélkülöző thriller, amely a Hitchcock klasszikus fordulatai nyomában halad egészen a kiszámítható fináléig. Technikailag és izgalomkeltés szempontjából valamivel jobb a Hollywoodtól az utóbbi években megszokott remake-eknél, de ez kb. olyan minőségi differencia, mintha azt mondanánk, hogy egy hasmenés élvezetesebb egy tökönrúgásnál.
Az udinei filmfesztivál állítólag legjobb filmje volt idén, nekem meg sikerült elmulasztanom! Végignéztem minden unalmas koreai melodrámát, humortalan japán komédiát és szimplán elviselhetetlen thaiföldi borzalmat, de Johnny To állandó forgatókönyvírójának rendezői debütálását meg persze kihagyom! Mentségemre legyen mondva, hogy megérkezésem után néhány órával vetítették, a buszozás kínszenvedését ki kellett hevernem...
De lássuk a filmet, van-e annyira jó, mint ahogyan egyesek állítják? Simon Yam a hongkongi rendőrség lehallgatóosztagának veteránját alakítja, az újoncokat joviális nagypapa módjára beavató technozsenit. Ő a megelevenedett jóindulat, aki még a bűnözőközelben eltöltött évtizedek során sem kopott meg, vagy vált cinikussá. Az osztag üdvöskéje, a rendőrfőiskoláról éppen csak kikerült Piggy (fedőnév, természetesen) hálás a jó szóért, hiszen egyelőre olyan szerencsétlen, hogy felbukik a saját lábában. Ám tanulnia gyorsan kell: egy mindenre elszánt bűnbanda sorra fosztja ki a hongkongi ékszerboltokat, ám annyira szervezettek, hogy a rendőrség tehetetlen ellenük. A főnököknek már csak a technogeekekben van bizodalma...
Az Eye in the Sky tipikusan az író filmje (nem úgy értem, hogy szerzői (bár az is, de jelenleg nem ebben az irányban érvelek.) Egy tapasztalt forgatókönyvíró munkája, akinek ez az első rendezése, és kezdésnek ígéretes, nincs benne üresjárat, nem unalmas. Ugyanakkor Yau Nai Hoinak egyelőre nincs saját rendezői stílusa (mi mindent hozhatott volna ki ebből Johnnie To, te jó isten! - másrészt meg persze mindenkinek el kell kezdenie valahol...): A sűrű forgatókönyv a fordulatok garmadáját kínálja, Yau pedig szépen, lendületesen, sőt ügyesen egymás után pakolja őket, bár anélkül, hogy bármilyen igazán emlékezetes csúcspontot tudna közéjük ékelni, és a témában rejlő potenciált sem használja ki igazán. A vizuális megoldásai To beállításaira, fahrtjaira emlékeztetnek, anélkül, hogy a főnöke művészi határozottsága lenne mögöttük. Cheung Tung Leung fényképezése szintén a To filmek képi világát idézi, azzal a különbséggel, hogy minden annyira verébszürke, mint valami jdorama pilot epizódja.
Simon Yam szokás szerint elképesztően természetes, Tony Leung Kar Wai azonban túl sok mindent nem tud kihozni a film rosszemberéből, halványan van megírva a figura. A Piggy szerepében debütáló Kate Tsui (Miss Hong Kong 2004) meg épp hogy csak ott van.
Ilyesmit legutoljára talán a balettintézetből mélyűrbe szakadt David Prowse (a.k.a. Darth Vader) kapcsán láthattunk, de hát, igen, Robert Englund valóban maga Freddy Krueger, eljátszottak már ezzel a kultikus szérián jólesőt csavarintó Wes Craven's New Nightmare-ben is, naná, haha. Az izgalmas jelenség értő szellemi fölfalásához előbb egyrészt el kell ismernünk a Freddy és Englund arcberendezése között meglévő fiziognómiai vérrokonságot, aztán meg azt, hogy Rob-nál vélhetően még Prof. Dr. Kiszel Tünde félnapos borostája is több Shakespeare-monológot látott.
Kedvencünket nem tépheti ki tehát a fanok izmos kezéből holmi zseniális hamleti szerep mennyei gravitációja, helyette teljes testsúlyával placcsanhat 2D-be a Nightmare poszterek földjén, annak örök tulajdonaként, mint echte horror-ikon. Még a Wishmaster-re (Halálmester) asszociálhatunk vele kapcsolatban, esetleg. De hát az meg szintén Craven, vagyis szintén Freddy, tehát vissza az egész.
A helyzet leírása azért rászorul némi pontosításra: jelen figura alapjául a nem is olyan régen bemutatott Freddy vs Jason című film prológja, annak is álomportyázó tömeggyilkosunk egy korábbi (a "jelenleginél" jóval irritálhatóbb), hogy egész pontosak legyünk: "Springwood Slasher"-i állapotának megjelenítése szolgál. Ám ez természetesen egyáltalán nem lök minket távol a fentebb kifejtettektől, sőt.
Sajnálatos, de makacs tény, hogy a figura nem lett tökéletes. És akkor még finoman fogalmaztunk. Sohasem értettem, miért gondolják a készítők, hogy a valósághűség nagyobb fokát érhetik el a "valódi" karakter ruhaanyagainak egy az egyben való átemelésétől. Tudniillik nagyi pulcsijának esése egészen más a 180 cm-es Freddy-n, mint annak 20 cm-es klónján. Ez tehát egy kínos tévedés, wrong turn, nem hiszem, hogy vitázni lehetne rajta. Ezek után nem nagy meglepetés, hogy jelen darab is ezzel a fogással operál - bőrdzseki bőrből, pulcsi nagyitól.
De nem ez a figura legkellemetlenebb része: Englundra ugyan rá lehet ismerni, de én egy apró hunyorgás falfehér keretében azt is simán megéltem, hogy milyen lenne egy cseppet kijózanodott, karmos Korda György szobrocska boldog tulajdonosának lenni. Jóval izgalmasabbak a figurához csatolt apróságok. Itt van mindjárt a szintén a Freddy vs Jason-ből ismerős kis mappa, amelybe Fred mintegy slasher-nárcisszoszként gyűjtötte-ragasztgatta be a rémtetteit szétkürtölő újságcikkeket; ez szép, el kell ismerni, de lapozni, sajnos, nem lehet benne. Kapunk még egy aprócska cigarettát (meccselhetünk a haverunkkal, hogy melyikünk veszti el előbb), és természetesen jelen van az elengedhetetlen kalap is, ami, aljas-mágikus módon, mintha csak az új Indiana Jones film közeledésének hírét plántálná tudattalanunkba.
A figurát elég szépen meg lehet mozgatni, rengeteg pózba állítható, akár még egy középkategóriás autobotnak is vicsorogva nekiugraszthatjuk - bár én eddig még nem fröcsögtem tele nyállal anyu perzsaszőnyeget a nagy játszásban. Ezek a "szobrocskák" dísznek, egy (mozi)szoba szép ékszereinek valók - épp ezért fájóak a jelen tárgyalt darab hiányosságai.
Talán túlzás Willist az utolsó akcióhősnek neveznem (ezért utolsó előtti), hiszen tűnnek majd még fel hollywoodi macsók a filmvásznon, míg csak áll az álomgyár – ám ő az, aki még úgy-ahogy aktív a hetvenes-nyolcvanas évek hőstriászából, a Schwarzenegger-Stallone-Willis szentháromságból, és ő az, aki a legtöbb sikerrel vette a közönség ízlésének és elvárásainak változásait.
Willis főleg rendkívül jó humorérzéke miatt szimpatikus – akárhányszor feltűnik valamelyik amerikai, késő esti talk showban, az ember biztos lehet benne, hogy pár perc múlva dőlni fog a nevetéstől, a sztár ugyanis született komédiás, és csak a sors szeszélyének köszönheti, hogy akcióhősként emlékszik majd rá vissza a filmtörténelem. Legyen szó akár arról, hogy a Letterman showba kell az utolsó percben műsorvezetőként beugornia (2003), a legőrültebb szkeccsekben szerepeket eljátszania vagy villámgyorsan rögtönöznie: Willist a humora sosem hagyja cserben, és ez rendkívül szimpatikussá teszi.
A nem túl nehéz kezdet
Nem is csoda, hogy először komédiákban tűnt fel (már ha eltekintünk az olyan, szinte láthatatlan szerepeitől, mint pl. a Frank Sinatra főszereplésével készült 1980-as Az első halálos bűn-ben (The First Deadly Sin) alakított ember, aki kimegy az étteremből mikor Delaneybelép, vagy a tárgyalótermi klasszikus Az ítélet (The Verdict, szintén 1982, ebben bírósági megfigyelőt játszott). Első komolyabb szerepét Michael Mann a nyolcvanas éveket meghatározó popkultúrális zanzájában, a Miami Vice-ban kapja: gátlástalan, arrogáns bűnözőként is hiteles.
Tiszta sor, hogy a method acting ilyetén súlyú megnyilvánulása után már főszerepeket aggatnak rá! Blake Edwards méltánytalanul lenézett vígjátéka, a Meglátni és megszeretni (Blind Date) Willis már-már jutalomjátéka nyomán válik az érdekes alapötlettel rendelkező forgatókönyv emlékezetes filmmé. Bár ebben Kim Basinger elképesztő gyönyörűsége is segítségére van… Persze Edwards nem a fenti, nyúlfarknyi szerepei által tett benyomás hatására figyelt fel Willisre – ahhoz a Moonlighting kellett, ez a tv-sorozat médium számára forradalmi újításokat hozó széria.
A Moonlighting több szempontból is újító erejűnek bizonyult. Először is – ez addig sem a tv-képernyőn, sem moziban nem volt túl gyakori – „ledöntötte a negyedik falat”. Ez a kifejezés arra vonatkozik, mikor a szereplők úgymond kibeszélnek a közönségnek, közönséghez, és a Moonlighting amikor csak tudott, élt ezzel a lehetőséggel. Talán már ebből is nyilvánvaló, hogy a sorozat nem vette túlságosan komolyan sem önmagát, sem a műfaji kötöttségeket: vígan eltocsogott a noir, a thriller, a komédia és a szappanopera közti sáros mezsgyéken, anélkül, hogy akármelyikbe is erőteljesebben beletoccsant volna. Cybil Sheperd, Willis partnere a sorozatban, állítólag utálta Bruce-t, ami, ha lehet hinni a pletykáknak, kölcsönös volt – mindenesetre az ellenszenvnek nyoma sem érezhető ki ebből a bájos, bár az utolsó szezonban megbicsakló sorozatból, amelyről nyugodtan elmondható, hogy Willis a karrierjét köszönheti neki.
McLane mindenki ellen
Ahhoz azonban, hogy valaki világsztárrá legyen, országhatárokon átívelő, kontinensrengető, moziromboló siker kell. És akkor Willis csinált egy aprócska filmet, egy kis észrevehetetlen, icuri-picuri izét. Az volt a címe
DRÁGÁN ADD AZ ÉLETED (Die Hard, egyébként. 1988).
Dióhéjban: ez egy remekmű. Egyszerűen tökéletes. A magamfajta, az egzisztenciális macsófilmeket – szóval az olyasféléket, amelyek a férfi-mivoltot igyekeznek általában a rendszerrel vagy bármiféle autoritással szembeszálló magányos főhős harca által definiálni – mindennél többre tartom, ugyanis egy olyan korban, amikor a férfiasság már-már szitokszóként funkcionál, az ilyenek remek útmutatóként tudnak szolgálni. A Die Hard-filmek pedig kivétel nélkül erről szólnak (az nem zavarjon senkit, hogy John McLane terroristákat aprít – mondom, mindegy hogy milyen formát ölt az elnyomó erő, a lényeg, hogy elnyomjon.) Szinte felesleges hozzátennem, hogy az első rész a legjobb a sorban, amely nagyrészt a fájdalmasan tehetséges rendezőnek, a NAGY John McTiernannak köszönhető. A mai napig ő Hollywood legjobb akciórendezője, amely tényt a szintén általa jegyzett kiváló harmadik rész is megerősíti (a második epizódot a finn Renny Harlin jegyezte).
A hirtelen jött szupersztárság Willist saját projektek beindítására ragadtatta: például a Michael Lehmann által rendezett Hudson Hawk is ilyen. Ez az egyedi hangulatú, a paródia és a kalandfilm közötti mezsgyén egyensúlyozó farce hangulata szempontjából a kilencvenes évek egyik legeredetibb hollywoodi alkotása.
Bár a mozipénztáraknál megbukott, a Tom Wolfe bestsellere alapján készült Hiúságok máglyája (1993) extravagáns kísérlet volt Brian DePalma részéről arra, hogy a politikai szatírát sztárok – köztük természetesen Willis – segítségével nagyobb tömegek számára is eladhatóvá, illetve emészthetővé tegye.
Következő filmje új lökést ad Willis karrierjének (puristák talán észreveszik, hogy a sztár jó pár moziját kihagyom ebből a kis összefoglalóból, erre egyrészt a helyszűke, másrészt az kényszerít, hogy nem mindegyik szerepe volt karrierje szempontjából, pro vagy kontra, jelentős.)
Az utolsó cserkész (The Last Boyscout, 1991) már megint egy macsó mestermű, méghozzá az egyik utolsó az igazán nagy hollywoodi akciófilmek sorában. Ez szintén olyan egzisztencialista fajta, tele a Shane Black-iskola (ő volt a Halálos fegyver forgatókönyvírója, aki figuráival, párbeszédeivel és jellemző fordulataival stílust teremtett) elmaradhatatlan blikkfangjaival – ráadásul még posztmodernul is sűrűn kikacsint („Ez a kilencvenes évek. Nem lehet csak úgy leütnöd bárkit. Előtte kell, hogy mondj valami lazát” – elnézést, ha a magyar szövegben nem ez van, az angolból fordítottam.). Willis karrierje legjobb alakítását nyújtja az élet által megroggyantott Joe Hallenbeck magánnyomozó szerepében, akin a sors úthengere vagy tucatszor átrobogott már – s mikor átrobogott, utána visszatolatott… Nemcsak szenzációs akciójelenetek és óriási dumák, hanem cinikus, ám ugyanakkor megszívlelendő életbölcsességekkel is tele van a film – nem lehet nem szeretni.
A nyeregben
A kilencvenes évek Willis számára sok felejthető mozi mellett több kasszasikert (Ötödik elem, Armageddon, stb.) is fialt, sőt, két olyan filmet is – az említett Utolsó cserkész mellett, természetesen -, amelyekről elmondhatjuk, mára klasszikus rangra emelkedtek.
Tarantino jelentősége megkerülhetetlen, Ponyvaregény (Pulp Fiction, 1994) című munkája pedig, ha nem is műfajteremtő erejű, de meghatározta az évtized filmes hangulatát. Az epizódokból álló film talán legjobb figuráját, az anális nemi erőszak elől hajszál híján kereket oldó, leharcolt boxolót száz százalékban Willisre szabták, akinek számára az élet váratlan-hirtelen borzalmai paradox módon új esélyeket csillantanak fel, új utakat nyitnak meg. Tarantino magnum opusa éppen erről, a sors teljes kiszámíthatatlanságáról szól, olyan hatásosan, hogy egész kultuszt sikerült önmaga köré építenie a film által.
Az 1999-ben készült Hatodik érzék-et (The Sixth Sense) ugyanabban az évben forgatták, mint Nakata Hideo Ringu című japán filmjét, és ez a kettő együttesen indította be a természetfeletti horrorfilmek világszerte, a mai napig tapasztalható reneszánszát. Willis a tőle megszokott szerepek fonákját, tehetségének másik oldalát mutatja meg a Hatodik érzékben: a gyenge szavú, érzékeny, empatikus pszichiáter figuráját ugyanolyan átéléssel játssza el, mint korábbi akcióhőseit. Hiába, multitalentum!
Az új évezred beköszöntével Willis továbbra sem lassít, sőt – bár nem az övé a főszerep – karrierjének egyik legmaradandóbb figuráját sikerül életre keltenie Robert Rodriguez képregény-adaptációjában, a Sin City-ben.
Frank Miller eredetije tipikusan az a kreatív szörny (a lehető legjobb értelemben), amilyet a majdnem-fasiszta Reagan-éra (utóbbi meghatározó képregény remekművét, a Dark Knight Returns-t szintén Miller alkotta) és a kilencvenes évek kultúr-hendikeppes vákuuma eredményezhet. A noir külsőségeivel hivalkodó, ám annál sokkal brutálisabb és nihilistább történetek szinte kínálták magukat a megfilmesítésre – az már más dolog, hogy korábban erről szó sem lehetett volna, a nézők az erőszakhoz való (többek között éppen Rodriguez és Tarantino filmjei által fellazított) liberálisabb hozzáállása szükségeltetett ehhez. Miller már-már a barbarizmus szintjén létező figurái közt csak ritkán akad megkapóan emberi, és Willis a jók között is a legjobbat alakítja, Hartigant, Miller érzelmileg legpusztítóbb történetének, a That Yellow Bastard-nak a főhősét. Tökéletesen, teszem hozzá.
Emlékszik még valaki a SkyOne-ra? Vasárnap délutánonként ment ott a Simpsons, Európában először, a kilencvenes évek legelején. És én, mint a sorozat legelső és legfanatikusabb magyar rajongója, vallásos áhitattal vártam hétről hétre az új epizódokat.
Hozzánk akkor hozták be, mikor csillaga már leáldozóban volt - legalább is kreatív szempontból, hiszen a népszerűsége tizennyolc éve töretlen, ami példátlan a televíziózás történetében. Azok számára, akik a kezdetektől nyomon követik Homerék kalandjait, nyilvánvaló, hogy a hetedik-nyolcadik szezon óta (akkor hagyták ott a legjobb írók, és a szerzőcsapat élén is váltás történt), tehát pont tíz éve, a Simpson család, mint sorozat, csak a hírnevéből él. Elillant belőle mindaz, ami kezdetben olyannyira élvezetessé tette: a komédia alá rejtett emberi beleérzőképessége, amelynek a helyét az erőltetettség vette át. A poénok minősége valami szörnyűségeset esett.
Ennek a filmnek szintén nincs sok létjogosultsága, kivéve egyetlen egy szempontot, az anyagit: miközben ezeket a sorokat írom, a Simpsons Movie a legelső az amerikai bevételi listán. De egyéb oka nincs igazán annak, hogy létrejött. Túl kevés ez, túl későn.
Pedig az első tíz perc enyhén szólva meglepett, és pont ezért skizofrén ez a film: a régi, hősi Simpsons-időket idézi, mikor még olyanok tartoztak a szerzőgárdába, mint Conan O'Brien: vágtató tempó és a lehető legfurmányosabb módon kigondolt poénhelyek zúdulnak ránk. De mindez csak andalító ál-expozíciónak bizonyul: amint a film lényegének alapjai letételre kerülnek (Homer szerelmes lesz egy malacba, ám a malacszart nem tudja hová tenni, és végül meggondolatlanul a springfieldi tóba süllyeszti a trágyatárolót, amitől megbillen a környezeti egyensúly. A kormány közbelép, a várost egy üvegbúrával szigetelik el a külvilágtól, Simpsonékat pedig elüldözik Springfieldből) az egész úgy leül, ahogy azt az utóbbi tíz év epizódjaiban már megszokhattuk. Még gyengécske politikai szatíra szintjén sem működik a sztori, hiszen ebből a szempontból a Simpsons mindig is gyávább volt az olyan, dekonstrukcióra beállított szériáknál, mint pl. a South Park (amelynek egész estét változata az előző évtized egyik legjobb filmje.) A maximum, ami telik tőle, hogy Schwarzeneggerből amerikai elnököt csinál, ez meg sajnálatos módon inkább tartozik a potenciális lehetőségek, mint az abszurd túlzások közé.
Ratatouille - USA, 2007 Hazai bemutató: 2007. augusztus 2.
Brad Bird és a Pixar másodszor is egymásra talált, az eredményt pedig, akár csak A Hihetetlen család után, legázolt kritikusok (Rotten Tomatoes és Metacritic: 96 pont) és a vizuálgyönyörtől elalélt nézők (IMDB: 8.5) sora jelzi. A hype természetesen túlzó (ahogy a hype esetében ez lenni szokott), de nem alaptalan.
Ami az animáció minőségét illeti, kár is jelzőket keresgélni. A Pixar olyan tökélyre fejlesztette a számítógépes technikát, a mozgások modellezését és a fények-árnyékok kidolgozását, hogy ezt külön említeni, dicsérni már nem is illik. A L’ecsóban a háttért a ködös-romantikusra animált, hangulatos párizsi utcák és éttermek adják (megtámogatva némi harmonika muzsikával: nesze neked sztereotípia), a szereplők A Hihetetlen családhoz hasonlóan karikaturisztikusra vett emberalakok és önálló személyiséggel ellátott patkányok. Egész egyszerűen: élmény a látvány.
A Pixar védjegye, hogy a futószalag-termelésre berendezkedett Walt Disney-nél bátrabban nyúlnak a szokatlan témákhoz. A L’ecsó high concept sztorija (patkány a konyhában!) ennek az imázsnak meg is felel, más kérdés, hogy enyhe izzadságszag azért párolog belőle. Miután a rajzfilmstúdiók lassan már az egész állathatározót kimazsolázták, hangyától a mamutig (talán csak a baktériumok és a vírusok maradtak ki), várható, hogy ennél már csak vadabb ötletek jönnek.
Remy, a főhős patkány, természetesen nem egy büdös, pestis-logisztikával foglalkozó jószág, hanem egy kifinomult ízlésű gurmand, aki egy párizsi étterembe tévedve, önjelölt módon főzőcskézni kezd, okosan. A konyhai ranglétra legalsó fokán veszteglő takarítófiú észreveszi a behatolót és már épp eutanáziát foganatosítana rajta, amikor kiderül, hogy a patkány által fűszerezett levesért odavannak a vendégek. A fiú (aki főzni csak annyira tud, mint atomot hasítani) ezért elbújtatja az állatot, hogy a segítségével később mesterszakácsnak adhassa ki magát.
Hülyén hangzik? Pedig az írók (köztük Brad Bird, aki ugyan csak később kapcsolódott be a projektbe) nem viccelnek, legalábbis nem úgy, ahogy várnánk. Vannak természetesen slapstick poénok, burleszkszerű kergetőzések és félreértéses szituációk bőven, de megkapjuk mellé a fajsúlyos szubtextust is. A Hihetetlen családhoz hasonlóan itt is a tehetség és az egyéniség dicsőítése folyik, megspékelve olyan szimpatikus, de Hollywood által már rojtosra koptatott szólamokkal, mint az álmokért való harc, az önkiteljesítés vagy az előítéletek levetkőzése. Azt pedig, hogy a pénzéhes, kész receptekből és rutinból dolgozó főszakács felett diadalmaskodik a szívvel-lélekkel illetőleg ösztönből és lelkesedésből főző Remy, vehetjük a Pixar minőségről tett hitvallásának is.
A szuperlatívuszokból azonban illő visszavenni, mert a L’ecsóban akadnak hibák is. Legcsúnyábbak azok az erőltetett dramaturgiai húzások, amik épp az említett izzadságszagú alapszituációból következnek (például: az, ahogyan Remy a fiút irányítja). Kár, mert a Pixar nem csak a látvány minősége, hanem a jól kidolgozott sztorik miatt is lett a legnívósabb animációs stúdió (a japán kollégákat most nem említve), az ilyen engedményekkel viszont hamar eldiznisedhetnek, ha nem vigyáznak.
A L’ecsó még így is kötelező mindenki számára, akit érdekel, merre tart manapság a mainstream animáció legjava, vagy csak kíváncsi rá, hogy lehetséges-e az állatvilág egyik legrosszabb imázsú állatát cukivá animálni. Jelentem: lehetséges. Ennek ellenére, ha legközelebb találkozom egy patkánnyal a konyhában, tolerancia ide, szárnyaló fantázia oda, gondolkodás nélkül fogom exterminálni a mocskos dögöt.
Az Amerikába szakadt magyar szülők Magyarországra visszaszakadt (és újabban ismét a tengeren túl munkálkodó) fia, Antal Nimród letette az emelt szintű rendezői vizsgát. Már a kissé egyenetlen és túlzsúfolt Kontrollon is látszott, hogy jól fejlett vizuális fantáziával bír az eredetileg egyébként horror-sminkesnek, majd operatőrnek készülő rendező, de a hollywoodi fejeseknek bizonyíték kellett rá, hogy tehetsége fegyelemmel és alkalmazkodóképességgel (azaz: stúdió-kompatibilitással) is párosul.
Az alapszituáció pofátlanul egyszerű és ismerős: az isten háta mögött járunk, egy házaspár eltéved, autójuk lerobban, így az éjszakát egy világtól elzárt, nulla csillagos motelben kénytelenek eltölteni egy perverznek tűnő (és később annak is bizonyuló) portás szíves invitálására. Újdonság a szokott szcenárióban mindössze annyi, hogy ezúttal nem hasadt elméjű Norman Bates-klónokkal vagy bőrpofájú favágó-szakmunkásokkal kell hőseinknek konfrontálódniuk, hanem snuff-filmet gyártó gyilkosokkal, akik szereplőiket a motel vendégeiből toborozzák. Amy és David, akik egyébként épp válófélben vannak (újabb eredeti dramaturgiai fogás) megneszelvén a barátságtalan helyiek intencióit, természetesen szökni próbálnak.
Bármilyen valószínűtlen, de Antal meg tudja tölteni feszültséggel ezt az erősen anorexiás sztorit. Elegánsan és kellemesen lassú tempóban vezeti be a nézőt a cselekménybe, hogy annál nagyobban szóljon, amikor rákapcsol. Különösebb vizuális flik-flakok nélkül, sok közeliből és beszédes, de nem hivalkodó beállításokból teremti meg a tenyér-izzasztó hangulatot. A slashert ígérő szüzsé ellenére vért alig látunk, a Variety nagy tudású kritikusa ennek ellenére felfoghatatlan kegyetlenséget vizionált a filmbe, aminél nagyobb implicit buksisimit talán nem is kaphatott volna a mi rendezőnk. Az 'A' és 'B' kategória közt kötéltáncoló Kate Beckinsale és Luke Wilson páros produkciójára sem lehet különösebb panasz, előbbi hitelesen adja a depressziós, gyerekét gyászoló nőt, utóbbi pedig alkatilag is alkalmas az unalmas átlagember szerepére, a gyatra dialógokról, pedig nem ők tehetnek.
Az Elhagyatott szoba tehát, mint vizsgafilm tökéletes: ami jó benne, az Antal érdeme, ami nem működik, arról nem ő tehet. Az ordas klisékre építő sztoriból többet nem lehetett volna kihozni, sőt, egy kevésbé határozott rendezővel akár Arany Málna díjas szemétként is végezhette volna. Ehelyett egy korrekt ujjgyakorlat, és a jelenkori horror-trendek bátor szembevizelése lett belőle, amire viszont aligha fognak később a műfaj rajongói emlékezni, hacsak úgy nem, hogy „ez volt az a film, amivel anno Nimród beköszönt Hollywoodba”.
Kár, hogy a producereknek nem jutott eszébe az, ami a Tarantino-Rodriguez párosnak a Grindhouse-project kapcsán igen. Azaz, nem csupán az egyes, lejárt szavatosságúnak hitt stíluselemeket megidézni, de egy laza posztmodern gesztussal az egész filmet retro-ruhába öltöztetni. A cselekmény idejét az ötvenes-hatvanas évekbe helyezni, fekete-fehérben forgatni, és (még több) Hitchcock utalást belecsempészni. A Fűrész féle vérbentocsogó horrorokkal szemben lett volna esélye egy nyíltan felvállalt suspense-projectnek.
Talán az év DVD híre: végre nálunk is megjelenik Park Chan-wook zseniális Bosszú trilógiája, méghozzá különleges hatlemezes digipakban, 5.1-es magyar szinkronnal, 5.1-es ill. DTS koreai hanggal és nagyon sok feliratos extrával. A dél-koreai rendező munkái közül eddig csak az Oldboy került moziforgalmazásba (a Sympathy for Lady Vengeance-t A bosszú asszonya címmel a Titanicon vetítették) illetve az Odeon jóvoltából kétlemezes DVD-n is kijött, de a mostani verzióhoz állítólag három órányi vadiúj bónusz anyag is készült. Megjelenés december 6.-a körül várható, az ár maximum 8000 forint lesz. Részletek később de a Cornerfilm előző kiadványa, Az idő urai DVD után joggal reménykedhetünk egy minőségi munkában. Ha jól tévedünk egyébként, akkor ez ugyanaz a verzió lesz, ami Angliában is megjelent. Ott a digipaknak egy delux változatát is kiadták, benne egy Oldboy féle kalpáccsal és egy Lady Vengeance poszterrel. Reménykedjünk...
A történet szerint - amely csakúgy, mint a rendező legtöbb filmjében, most is csupán jelképes - Makaón járunk, valamikor közvetlenül az átvétel előtt. A szereplők To sokszor látott, szinte emblematikus triádfigurái, akiknek a vonásai azonban a zaklatott történelmi időszak és a sivár helyszíneknek hála különösen izgalmas westernfűszerekkel gazdagodnak. Olyanok, mintha a The Mission testőrcsapatát és a rendező másik zseniális munkájának, A Hero Never Dies-nak „álruhás” cowboyait gyúrták volna össze. 
Ez egyértelműen Rodrigueznek sikerült jobban, az ő variációja kaotikusabb, gátlástalanabb és agyatlanabb, míg Tarantinóról – akit az eredetiség állítólagos hiánya miatt szokás csesztetni – az derül ki, hogy képtelen a saját stílusát levetkőzni, akkor is tarantinós filmet csinál, amikor hivatalból is másolnia, idéznie kéne. Rodrigueznek viszont nem is kell exploitation gurunak álcáznia magát, ahogy a 
Amíg a sorozattal párhuzamosan futott a képregény, addig a tartalom az aktuális epizódhoz igazodott. Nem pusztán PR-szöveg, hanem tény, hogy számos lényegi információt a karakterekről csak innen lehet megtudni, és jópár, a sorozat testén éktelenkedő logikai lyukat is itt tömnek be az írók. Hana Gitelman például, aki a sorozatban csak pár másodperces cameot kapott, itt vagy 10 részben játszik főszerepet és kiderül, hogy mi is volt az ő igazi dramaturgiai funkciója a szériában. Ahogy sorozatban, úgy itt is akadnak viszont teljesen érdektelen 
A spanyol direktorok finoman és jó érzékkel: humorba panírozták vonatkozó kikeltéseiket. A Game Therapyban az elridegült férjet, feleséget egy szembeszomszéd házaspár vegzálja játékos utánzással, a határsértés illúziójával kecsegtető kapcsolatfelvétel azonban kudarcra ítéltetett. A The Relief egyetlen jelenetében az átellenes műszakok miatt párpercessé csökevényesülő, kizárólagos együttléteiket érzelemszegény megtermékenyítési kísérletekkel elütő házasok esnek egymás genitáliáinak. A rutinná vált nyalakodások és dugaszolások alatt a látszólagos fesztelenség ellenére képtelenek érdemleges, intim párbeszédre. Kompakt, aranyos, sőt: happy enddel kecsegtető hispán etűd a Wavelength, melynek forgatókönyve egymástól pár méterre araszoló autók sofőrjeit boronálja össze az autórádió, egy kívánságműsor és maroktelefonok által relativizált távolságokon keresztül. Azért van remény.
A terítékre kerülő 16 animációs film ambícióit tekintve brutális szélsőségekről tett tanúbizonyságot. Akadtak ötletszerénységben az íztelen-szagtalan wc-illatosító reklámokat alulmúló-féleségek (Solomon Grundy, The last Cigarette, Visszaszámlálás), mely – legfeljebb rutinszerző ujjgyakorlatokként funkcionáló – rajzocskák inkább csak bátor egyszerűségük miatt értékelhetőek. A Sebaj Tóbiás zsíros gyurmavilágát és gyermeki bumfordiságát felidéző Closed, és a szexuálisan édin túlhevített, kisiskolások érzelmeivel elhancúrozó Lupe & Bruno stop-motion munkák már leleményesebb, dinamikusabb dolgozatok. Hasonló technikákat használ a szlovák The Fable about Nail is, ahol azonban a megszemélyesítés gáláns írói gesztusaként egy barkácsműhely szerszámai kelnek életre: beverődni félő szög és eltökélt kalapács szenvedélyes macska-egér harca sarkallta ha nem is körömrágcsáló, de majdnem indulatos szurkolásra a mozi közönségét. Hasonlóképpen északi szomszédjaink műve a kavicsokból, törmelékekből (mások szerint müzliből) megformált, bátran játékos Pik a Nik. A százfogú polipszörnnyel való viaskodásba torkolló, békés, tengerparti kutyasétáltatás valódi dráma: az idilli és horrorisztikus történések között egy (igaz, talán csak zabpehelyből kirakott) jellem fejlődését csodálhatjuk.
Andy Garnica ZinQuenta-ja kifinomult módozatokkal zsákmányolja ki a mélységélességben rejlő lehetőségeket, mindemellett megkapóan egzotikus, saját (?) mitológiát hív életre. A germán illetőségű Eels (rendezte Martin Rahmlow) megjelenítésében, forgatókönyvében, szellemiségében egyaránt a legelegánsabbnak találtatott nálam. Hogy az esténként mindig lába-kélő, női aktszobor után méretes kofferrel, ólomlábakon bolyongó, bronzbőrű, ballonkabátos vándor morbid és ókori szimbólumokkal zsúfolt, filozofikus útja hova tart, és miért, azt ugyan nem tudom, a filmet mégis átitatta egy őszinte komorságú, plátói sóvárgás, ami az Eels kötelező érvényű beszerzésére ösztönöz. 
A vakond / El Topo (El Topo, színes, feliratos mexikói western, 1970, 125 perc)
Radírfej (Eraserhead, fekete-fehér feliratos amerikai dráma, 1977, 89 perc)
20h: A Démon éjszakája (Night of the Demon, fekete-fehér angol horrorfilm, 1957, 95 perc)
22h: Sóhajok (Suspiria, színes, olasz horrorfilm, 1977, 98 perc)
0h: Seeding of a Ghost (Zhong gui, színes hongkongi horrorfilm, 1983, 100 perc)
Párbaj (Duel, színes, feliratos amerikai dráma, 1971, 86 perc)
Ki kopog az ajtómon (Whos that Knocking on my Door, fekete-fehér feliratos amerikai dráma, 1968, 86 perc)
Dementia 13 (fekete-fehér feliratos amerikai thriller, 1963, 75 perc)
Nagy Zsolt. Tessék, leírtam az első számú okot, amiért érdemes megnézni a legújabb magyar zsánerfilm próbálkozást. Ő az, akit se körülmény, se pénz (hiánya), se a félúton kisiklani akaró forgatókönyv nem akadályoz meg abban, hogy őszinte és emlékezetes alakítást nyújtson.
A tálalás, kidolgozás se tökéletes, bár távolról sem unalmas, se képi megoldásaival (mélypont a hosszú záridőben filmezett elmosódott drogos állapot – szinte ciki), se következetességével nem igazán támogatja a cselekményt (Baranyai Vera tényleg szép, főleg belassítva, de miért is kellett egy ráadás gyertyafényes dugás? Fogjuk az adást.). Az akciók pedig hol ütnek (tetőtér), hol csak úgy erőtlenül végigropognak a vásznon (parkoló). Az utóbbi például nagyon korrektül van levezényelve, vágva és kellően véres is, de valamiért egész nagyon „súlytalan” lett, a feszültség hiánya fájó.
Szóval „magyar akció-gengszter dráma”? Talán már nem tekintünk erre, mint valami teljesen irracionális szóösszetételre, bár fejlődni még mindig van hová, és lesz is hová. Ugyan már most meg tudnak itthonival is nevettetni, sokkolni, szórakoztatni, a lényeg, hogy ne itt álljunk meg. Több magyar műfaji filmet.
Geller-Varga Zsuzsanna alkotása, a Zsinagógát vegyenek! már főleg közelikkel operál, személyesebb, aprólékosabb, gondolati ritmikája a szereplők hol esendően önzetlen, hol álszenten nyerészkedő perspektíváiba enged nyugodt bepillantási lehetőséget. Jogi, üzleti, morális és – igen, ilyen is van:– érzelmi érdekek feszülnek egymásnak: jelzálog-kölcsön esetében nyitogatható kiskapuk, ingatlan osztás, államhivatali dilettantizmus, no meg a Holocaust fel-felderengő árnyéka (amibe oly sok mindent lehet jól elrejteni) mar játékidőért, miközben a teljes felújításra váró, kőszegi zsinagóga lassan porrá és hamuvá erodálódik.
Ugyanakkor fel-felvillantak nagyobb terjedelemért kiáltó, tematikailag ígéretes kezdemények is. A Sanghaj újjáépítésének kényszerében ledózerolt szegénynegyedek animált képsorait, valamint a százemeletesek didaktikusan kitartott totálját látva nem kell sokáig dekódolni az üzit, az Under Construction-t jegyző Zhenchen Liu mindeközben el-eldurrant egy-egy olyan instant sokkpatront, ami után még sokáig csenghet az ember lelki füle. Az egyik dokumentarista inzertben kilakoltatás előtt álló (fetrengő), hajlott korú asszony panaszolja sorsát az operatőrnek zokogva. Kántálva… Énekelve… Ismétlem: WTF?!? Szintúgy szociografikus érzékenységről, és hasonló elhivatottságról vall a kategória messze leglendületesebb, legötletesebb és – nem utolsósorban – legviccesebb darabja, az ALPHAVILLE 2007 d.C. A szamba országából nevező Paulinho Caruso virtuóz szarkazmussal dekázgat el Godard klasszikusának brutálisan hörghurutos és hasonlóképp hatásvadász, felvezető narrációjával, majd apokaliptikus cowboyt vezényel a felső tízezer ellen, és amíg a röpke mozi abszurd humorát szenvedjük, kalapos lovasunk lasszójával gúzsba köti a fejlődő országok nyomoráról elkallódó tekintetet. Engem jobban meghatott, mint az Isten városa.
Sajnos a film nem csupán sturm und drang: a sebességgel nincs baj, a hetvenes évek exploitation-filmjeire olyannyira jellemző sietség itt is megvan, de a nyögvenyelős forgatókönyv, ill. a szinészi alakítások túlságosan is komolyan veszik magukat, és ez, az effektek kiforratlanságával kombinálva árt a filmnek, sőt helyenként nevetségessé teszi (Ku Feng ezüstszürke, középen elválasztott, istentelen parókája láttán ez az érzés mount everest-i magasságokba emelkedik). Ho Meng Hua rendezése sem az a kimondott virtuóz, tipikusan a „na ezt is felvettük, menjünk tovább a következő jelenetre”-fajtába tartozik, bár a választott maláj helyszínek turisztikai szempontból tagadhatatlanul tetszetősek. Mint képregény-horror, mint fast food-freakshow a Black Magic több mint tűrhető, de hogy ahhoz a kultuszstátushoz, amelyet ma magáénak mondhat hozzájuthasson, a hetvenes évek érája és aránylag ártatlan publikuma kellett.
Súlytalan, könnyed szappanoperaként semmi kivetnivaló nincs ebben a 13 részben, de Leary-től, főleg az eddigiek alapján, ez kevés. Mintha elfogyott volna az ihlet, másképp például nem igen jutott volna eszébe az íróknak, hogy egy komplett jelenetsort (családi terápia) a Maffiózókból nyúljanak le (ami egyébként Leary kedvenc sorozata). És az sem növeli éppen a hitelüket, hogy az egyik legeredetibb szereplőt (
katonák emlékét kvázi bazári mulatsággá, kényelmes lakások filléres díszeivé teszi meg, még arra is marad néhány méter arcbőre, hogy minden egyes figurát kétféle: fehér és afroamerikai verzióban adjon ki... Nyilván a vegytiszta tolerancia vezérli őtet, a sorozatból származó teljes (dupla) bevételt pedig a művégtagklinikáknak adományozza majd.
.jpg)
A direktori cv-jét ezzel, és A sötétség leplére keresztelt, másfélórás bélsárral hozzávetőlegesen le is tudó Jonathan Liebesman újra-átdolgozása ezekben a freudi ihletettséggel magyarázkodó perceiben szánalmasan komolyan veszi magát. Mítoszt megregélni linearizált egyenletekben? Jelentkezzen, aki tud ennél frivolabb írói gesztust. A kezdet pont akkor a legtiszteletlenebb, amikor narratíve intelligensnek szánt precizitással sújt le a lucskos pöröllyel, hogy két, amúgy érdektelenül lifegő szálat egy arra kódorgó, dezertőr hippi porhüvelyébe döngöljön. A már kismilliószor végigcsámcsogott (globálmorális metaforaként is tukmálható) kannibalizmus-tematikából szervírozott kiló húsz deka szintúgy nem görbíti felfelé kritikusi ajakim. 
Üdvözlésére az őszülő parancsnok, Hauk siet, aki szintén nem mozog otthonosan az uniformizált környezetben. Nem véletlenül választhatta Carpenter Lee Van Cleef-t, az öregedő westernhőst a szerepre- a filmben, akárcsak Snake, Hauk is az öregedő világ képviselője. A valamikori Angyalszem visszafogott, mégis erőteljes jutalomjátéka ez, Hauk jelenléte, szavai uralják az egész mozit. Az első perctől fogva egyenrangú félként kezeli Snake-t, talán fiatalkori önmagára emlékezteti, mindenesetre tiszteli az egykori katonát - beszélgetéseik során a parancsnok folyton-folyvást egykori akciókra, egy idők távolába vesző világháborúra utal. Kettejük párbeszéde egyébként minimális, többnyire rádióüzenetekre korlátozódik. Az eligazításon ugyan éles szópárbaj alakul ki köztük, de mintha elbeszélnének egymás mellett. Két különböző nemzedék, a múlt hőse (Lee Van Cleef) enged itt utat az új idők bálványának (Kurt Russell). Hátborzongató jelenet, mikor Hauk megemlíti Leningrád elfoglalását, de a Gonosz Birodalmának - ne feledjük, 1981-ben a hidegháború paranoid légköre uralta az Egyesült Államokat - szívében levő város ostroma tökéletesen illeszkedik Snake elképzelt múltjába. A film végére sem tudjuk meg, mi történt vele a Szovjetunióban, hogyan vesztette el fél szemét, és miért lett a kitüntetésekkel hazatérő veteránból köztörvényes bűnöző. Arra sem kapunk választ, miért retteg ez a keménykötésű katona a tűktől, de jobb bele sem gondolni. Pont olyan, mint a 13.-as rendőrőrsön fogva tartott Napoleon Wilson: csak várjuk, várjuk a katartikus csúcspontot, amikor fény derül múltjára…Hiába várjuk. 
De addig még sok idő telik el, és Carpenter közben tobzódik az amerikai film összes, felhasználásra érdemes stílusában, a horrortól a westernig. Mint az elején említettem, sokan nagyvárosi westernnek tartják a filmet, és nem véletlenül: hamisítatlan férfifilmet látunk, a nők egy-egy karaktert képviselnek, semmi többet. A szökésért a testét is árúba bocsátó Kurva (Season Hubley) és a menekülést önzetlenül segítő Feleség (Adrienne Barbeu, Carpenter első felesége) csak mellékszereplők, haláluk csak egy a sok közül. Nem így a férfiaké: a klasszikus kalandfilmek szabályainak tökéletesen megfelelő (a harc végső soron egy térképért folyik, amin nem elásott kincs van, hanem az egyik elaknásított híd tervrajza), tökéletesen kidolgozott és szerethető figurák segítik Snake küldetését. Brain (micsoda arc! - a zseniális Harry Dean Stanton, Lynch és Carpenter állandó szereplője), aki egyszer, még a kinti világban, már elárulta félszemű barátját - és most is ingadozik -, képviseli az Észt (övé a régi városi könyvtár, és a legjobban könyveit félti). Cabbie (Ernest Borgnine, szintén kultikus arc, háborús filmekből például), a taxis pedig a jópofa mellékszereplő tipikus példája. Kevésbé vicces a nagy Isaac Hayes a Herceg szerepében, teljesen őrült szociopata bűnöző, csillárokkal (!) feldíszített limuzinjával járja a várost éjszaka, gyakorlatilag élet és halál ura. A ‘80-as évek Amerikájának rémálma, a hatalomhoz jutott, nagyon dühös fekete ember. A késői, cinikus spagetti-westernek jellegzetes figurái ők, bármikor készek átverni a másikat, ha úgy hozza a forgatókönyv (a társszerző Az utolsó csillagharcossal, nomeg a Halloween ámokfutójaként elhíresült Nick Castle). Brain is, Snake is utálják, ha polgári nevükön szólítják őket, de itt senkinek nincs rendes neve - a Kígyó, a Sólyom, az Agy, (még az elnök is csak egyszerűen Elnök) mind-mind jelzik, társadalmon kívüli, névtelen hősökről van szó, akik, mint a filmből kiderül, legjobban egy éjszakai, gladiátorjáték-szerű verekedésen (szöges baseball-ütővel természetesen) szórakoznak, hol máshol, mint a Madison Square Gardenben - csak van aki nézőként, és van, aki résztvevőként. 
Nagyon szórakoztató és vicces mozi ez, csak az agymosott amerikai közönség nem értékelte a kifinomult humort és a fapados speciális effekteket. Carpenter szemmel láthatólag élvezi, hogy a megszokottnál nagyobb költségvetésből garázdálkodhat (még a tőle megszokott minimál-szintetizátor zene is rockosabb, Shirley Walker közreműködésével): ami gyúlékony, kigyullad, ami robbanékony, felrobban, közben az elmúlt idők összes akciófilmje visszaköszön, a Terminator 2.-től (ez már a főcímnél…) az Emlékmásig. Még a Carpenter által köztudottan tisztelt westernek (mindig is szeretett volna rendezni egyet) is megkapják a magukét, egy Volt egyszer egy vadnyugat-szerű párbajjal végződő lovas hajsza formájában. Semmi sem az, aminek látszik, a bombanőről kiderül, hogy transzvesztita, az Elnök csak egy hologram, a nagyon cinikusan végződő finálé pedig kölcsönös átverések sorozata. A csúcspont, amikor - természetesen Snake ténykedésének köszönhetően - a legendás HOLLYWOOD felirat is lángba borul - Carpenter legalább még tudja, mit érdemes nevetségessé tenni és elpusztítani (csak megnyugtatásul: az Universal Stúdió hologram-cápája túléli a világvégét.) Az agyatlan kritikusok persze nem értették a tréfát, jól sárba döngölték a filmet, állandóan összehasonlítva az első résszel. Nem szabad. Míg a Menekülés New Yorkból egy nagyon komoly kérdéseket feszegető (árulás, hazaszeretet), nagyon sötét, filmtörténeti jelentőségű remekmű, a Menekülés Los Angelesből „csak” egy paródia. Annak viszont remek - nem érdemli meg, hogy a VHS/DVD gyűjtemény második sorába száműzzük. És csak elrettentésképpen mondom: Carpenter és Kurt Russel lelkesen tervezik a harmadik részt (Menekülés a Földről) és a filmeken alapuló tévésorozatot. Minden tiszteletem az említett úriembereké, ezért csak halkan jegyzem meg: azt a tévé-sorozatot annyira azért nem kéne erőltetni…
Fiatal huligánok: Ártatlan vér (1997)
Ronin Gai (1990)
Az éjszakai vadász (1979)
Gonza, a lándzsás (1986)
A halál árnyai (1986)
Versus (2000)
Azumi 2: Szerelem vagy halál (2005)
Előzetesen talán ez a sorozat ígérkezett a legizgalmasabbnak, elvégre nem akárki, hanem az animál- és nekrofilszexes poénok nagymestere, Kevin Smith rendezte a pilotot, és a sztori sem nevezhető épp hétköznapinak. A főhős Sam, aki egy bevásárlóközpontban tengeti ingerszegény életét, mikor is elérkezik a 21. életévéhez (odaát ugyebár ez számít a nagykorúság küszöbének). A jeles nap reggelén szülei némileg zavartan viselkednek, úgy köszönnek el tőle, mintha utoljára látnák. Furcsa dolgok történnek a munkahelyén is: egy kutyafalka kezdi követni, majd legjobb haverja természetfeletti képességeket diagnosztizál rajta. Hazafelé a kocsiban egy idős úriembert talál a hátsó ülésen, aki mint az Ördög mutatkozik be. Otthon végül a szülei elárulják az igazságot: Sam lelkét még születésekor eladták az Ördögnek, hogy cserébe anyja felgyógyulhasson halálos betegségéből. Az elegáns szabású öltönyben parádézó Lucifer azt a feladatot szabja hősünknek, hogy fogja el és küldje vissza a pokolba az onnan elszökött lelkeket. A megbízást egyenként adja (értsd: epizódonként egyet), a munkaviszony pedig csak Sam halálával ér majd véget.
Az NBC versenyzője sem lételméleti kérdéseket boncolgat, viszont bebizonyítja, hogy némi stílussal még a 
Szitkom, amelyben két, közös albérleten osztozó, kvantumfizikus szomszédságába egy 
Lehet szitkomot készíteni műkacaj és bárgyúság nélkül is, hogy a húsz perces epizód megtekintése után ne szégyellje úgy magát az ember, mintha egy gyilokpornót vagy parlamenti közvetítést kellett volna végignéznie. A CW egy rossz pont után (Reaper), begyűjthet egy jót is az új televíziós évadban, ha az Aliens in America a folytatásban tartja a pilot színvonalát. Az egyik címszereplő egy tizenéves fiú, aki a gimnáziumi ranglétra legalsó fokán helyezkedik el, közvetlenül a gondnok után. (Bár az agyzsibbasztó halivudi tinifilmeket nem a szociológiai tényfeltárás igényével készítik, elég pontos képünk lehet belőlük arról, hogy mit jelent egy amerikai gimnáziumban népszerűtlennek lenni.) Mentőötlettel a (túl)gondoskodó anyuci szolgál: fogadjanak be egy európai cserediákot, aki mellett Justin elfogadottsági indexe is meredek emelkedésnek indul majd. Kimegy hát a reptérre az egész család, hogy köszöntsék a kék szemű, daliás germán fiút --- aki helyett egy Raja névre hallgató pakisztáni muzulmán érkezik meg. Anyu pánikban, fia szintúgy, hiszen ezután még inkább csicskáztatni fogják az iskolában, egyedül apunak mindegy, hiszen a havi 500 dollár így is jár. Bővebben talán kár is ecsetelni az alapszituációt, mindenesetre jó adag bátorság kell ahhoz, hogy a 9/11 utáni Amerika, udvarias műmosolyok mögé rejtett, burkolt rasszizmusát egy szitkomban figurázzák ki, és ilyen hatékonyan. Ráadásul didaxisból is csak minimális jut, bár a finálé giccset súroló befejezése azért ront az összképen. Nagy kérdés, hogy miután már a pilotban sikerül a családot Rajá-nak maga mellé állítania, hova fog fejlődni a történet. Ha ezt megoldják, akkor a 2007/08-as évad egyik kellemes meglepetésévé válhat az AiA.
Bassett rendezése világbajnok, az akciójelenetek intenzitását mesteri lazasággal fokozza a tűréshatárig, és ugyanilyen tehetséggel kezeli a színészeit is, akik persze már eleve jó érzékkel lettek kiválogatva. Főleg a szuperszemét neonácit alakító Stephen Wight alakítása emlékezetes – ezt a kis gecit, ezt még viszontlátjuk… A jó öreg, körmeink lerágására vonatkozó filmkritikusi klisét ciki manapság bevetni, én mégis megkockáztatom: mielőtt megnéznéd a filmet, menj el manikűröshöz, különben lerágod őket!
Mintha nem lett volna világos számukra, hogy mi a cél. Sokkolni? Parodizálni? Esetleg, a gátlástalan fegyvergyártók tematikájának megpendítésével, ejnye-bejnyézni egyet? Se egyik, se másik nem sikerül igazán. Gore-ból és humorból kevés van, a politikai odamondás pedig túl bátortalan. A stílusbéli hangsúlyváltásokból tisztán kiolvasható a rendező és producer dilemmája, hogy benevezzenek-e a kortárs horrorfilmek versenyébe, vagy inkább csináljanak viccet saját limitált anyagi lehetőségeikből, és az idézőjeleket kitéve, szándékosan elbénázzák a filmet. A kilencvenből nyolcvan percig nem képesek eldönteni, hogy komolyan veszik-e magukat és a zsánert, aztán egy hirtelen váltással – mintha Uwe Boll a forgatás utolsó napján önkényesen lefoglalta volna a rendezői kempingszéket – kapunk egy paródiába illően 
Nyilvánvaló, hogy Massacessi az Absurddal Carpenter Halloweenjének olasz változatát (koppintását) szerette volna elkészíteni - kár, hogy pont a tehetsége hiányzott hozzá. A karakterkonstelláció tökugyanaz, mint az amerikai filmben: itt is van (számos) tini bébiszitter, meg kiskölyök, akinek senki nem hisz, sőt szerencsétlen Dr. Loomist is sikerült reinkarnálni a pap figurájával. Az még nyilvánvalóbb, hogy a kórházbeli jeleneteket még csak nem is az 1978-as eredeti, hanem folytatása, a Halloween 2 "inspirálta". Ám míg Carpenter (aki a szellemtelen második résznél csupán mint producer működött közre) az erőszak ábrázolásában visszafogottnak, a feszültségteremtés terén pedig zseniálisnak bizonyult, addig olasz kollégája mindkét szempontból megbukott.
Marvelék az elmúlt egy évben is keményen belehúztak, ahogyan azt tőlük megszokhattuk. A 2006-ban startolt, Civil War nevezetű eseménysorozat idusán, 2007 májusában indult el a jelenleg éppen a lecsó közepén tartó World War Hulk címet viselő crossover, mely a történet fő szálát hivatott rokka módjára perdíteni. Bár az ismertebb szuperhősöket is érintő esemény lényegi története az öt részes mini keretein belül lesz kifejtve, számos más sorozatra is hatással lesz a cselekmény. Még a szuperhős problémáktól messze távolmaradó Frank Castle (akit a lassan egy éve futó War Journal V2-vel rendesen belerángatnak a Marvel univerzum ügyeibe) is kapcsolatba kerül az eseményekkel.
Az alapsztori igazából nem olyan rossz, de ugyanezt a kivitelezésről már sajnos nem tudom elmondani. A jól ismert hollywoodi betegség, miszerint az egyébként jól felépített sztorit telepakolják már ezerszer látott klisékkel, itt is nagy károkat okozott. A szereplők legtöbbje ugyan valamennyire kidolgozott karakter, de sajnos egytől-egyig elcsépeltek. Mint ahogyan a történet többi összetevője is a már unalomig ismételt elemek sokaságából épül fel. Van itt hovatartozási problémákkal kűzdő, jóképű és izmos főhős, aki korabeli Rambo-ként, szinte egyedül veti magát rá a túlerőben lévő ellenségre. Elmaradhatatlan az öreg és bölcs indián, aki folyamatosan rébuszokban osztja az észt. Szemtanúi lehetünk egy abszolút erőtlen szerelmi szálnak, benne egy gyönyörű indiánlány, plátói szerelem formájában, féltékeny harmadik féllel, aki aztán önfeláldozása pillanatában hirtelen baráttá válik. Aztán ott a film végi összecsapás, ahol az erőfölényben lévő gonosz ellenfél pusztulását végül a furfangos észjárás okozza, vagy a megintcsak nagyon ismerős jelenet, amikor a főhős hirtelen felbukkan a film végén, holott már mindenki halottnak hitte. És még számtalan ilyen, minden eredetiséget nélkülöző megoldással találkozunk a film során. Az olyan logikai és egyéb bakikról már nem is beszélve, mint pl. az elég valószínűtlennek ható, korabeli autós üldözésre emlékeztető szánkós jelenet, vagy hogy a jeges vízben eltöltött halálközeli állapot után, hősünk nem igazán tűnik megviseltnek, és szintén talány az is, hogy a jóval szerényebb indián harcmodoron edződött Szellem, miként válhatott ilyen kivételes harcossá, miközben törzsének többi tagját gyakorlatilag minden erőfeszítés nélkül gyilkolták le a vikingek. Persze ehhez hasonló hibákkal szinte minden filmben találkozhatunk, itt mégis olybá tűnik, mintha a készítők tudatosan kerülni akarták volna a hitelességet.
Azért a filmnek vannak értékelhető mozzanatai is. Kimondottan tetszett pl. az a jelenet, amikor a hősünk által állított csapdába, saját forrófejű indián társai gyalogolnak bele, hogy aztán a felnyársalt rézbőrűekből a vikingek ezután már könnyedén csinálhassanak vagdalthúst. De az ellenség sorainak a hegyen való gyors megritkítása is azok közé a pillanatok közé tartozik, amelyekben még felfedezhető némi eredetiség. A film igazi pozitívuma, hogy nem fárasztja sokáig a nézőt kiszámítható dialógusokkal, esetleg mély mondanivalóval. A Pathfinder egy folyamatosan pörgő akciófilm, ami néhol megáll kicsit pihenni, hogy aztán újra indulhasson a vérengzés. Merthogy a film az erőszakkal, (CGI)vérrel nem spórol (R besorolást is kapott). A vörösbőrűek és vöröszakállúak közötti kiegyenlítetlen küzdelem során kard feszül fabotnak, így Karl May hősei nemcsak büszkeségüket, de kezeiket, lábaikat, fejüket és egyéb más testrészeiket is gyakran elveszítik. (A történelmi hitelesség szempontjából az mindenképpen dícséretes, hogy az indiánok egy olyan békés, és ezért könnyen leigázható népként jelennek meg, akik fegyvereiket leginkább csak vadászatra használták, és ezért a harci tapasztalatnak híján vannak.) A túldémonizált vikingek láttán persze a történészek valószínűleg két kézzel fognák a fejüket, de pont ez az a része a filmnek, ami végül megmenti a középszerűség alá süllyedéstől. Az északi harcosok hatalmas, szörnyszerű, szinte már nem is emberi lényekként lettek ábrázolva, akiknek óriási szarvakkal ellátott sisakjuk mögül, alig látszanak ki az arcvonásaik. (Innen is gratulálok a jelmeztervezőnek!) 
A vikingek vezetőjét Gunnart, az a zseniális Clancy Brown alakítja, akiről már a Hegylakó óta tudjuk, hogy remekül áll neki a kard és a sátáni hang. Bár a súlyos páncél és a méretes szakáll alatt alig lehet felismerni, szerintem még így is ő a film igazi sztárja. De szintén félelmetes jelenség a neo-Schwarzeneggerként is aposztrofálható Ralf Möller, mint a félszemű óriás, Ulfar. A film hangulata is nagyon eltalált, a sötét, ködös, mocsaras vidék már önmagában is félelmet keltő, mikor azonban megszólalnak a vikingek kürtjei és előbújnak ezek a démoni alakok a ködből, az ember nem szívesen képzelné bele magát az őslakosok helyébe, amint először találkoznak velük. A csodálatos, ám veszélyekkel teli hegyes vidék láttán pedig az ember akaratán kívül is megborzong.
Nem is csoda, hogy először komédiákban tűnt fel (már ha eltekintünk az olyan, szinte láthatatlan szerepeitől, mint pl. a Frank Sinatra főszereplésével készült 1980-as Az első halálos bűn-ben (The First Deadly Sin) alakított ember, aki kimegy az étteremből mikor Delaney belép, vagy a tárgyalótermi klasszikus Az ítélet (The Verdict, szintén 1982, ebben bírósági megfigyelőt játszott). Első komolyabb szerepét Michael Mann a nyolcvanas éveket meghatározó popkultúrális zanzájában, a Miami Vice-ban kapja: gátlástalan, arrogáns bűnözőként is hiteles.
Ahhoz azonban, hogy valaki világsztárrá legyen, országhatárokon átívelő, kontinensrengető, moziromboló siker kell. És akkor Willis csinált egy aprócska filmet, egy kis észrevehetetlen, icuri-picuri izét. Az volt a címe
Az 1999-ben készült Hatodik érzék-et (The Sixth Sense) ugyanabban az évben forgatták, mint Nakata Hideo Ringu című japán filmjét, és ez a kettő együttesen indította be a természetfeletti horrorfilmek világszerte, a mai napig tapasztalható reneszánszát. Willis a tőle megszokott szerepek fonákját, tehetségének másik oldalát mutatja meg a Hatodik érzékben: a gyenge szavú, érzékeny, empatikus pszichiáter figuráját ugyanolyan átéléssel játssza el, mint korábbi akcióhőseit. Hiába, multitalentum!
Hülyén hangzik? Pedig az írók (köztük Brad Bird, aki ugyan csak később kapcsolódott be a projektbe) nem viccelnek, legalábbis nem úgy, ahogy várnánk. Vannak természetesen slapstick poénok, burleszkszerű kergetőzések és félreértéses szituációk bőven, de megkapjuk mellé a fajsúlyos szubtextust is. A Hihetetlen családhoz hasonlóan itt is a tehetség és az egyéniség dicsőítése folyik, megspékelve olyan szimpatikus, de Hollywood által már rojtosra koptatott szólamokkal, mint az álmokért való harc, az önkiteljesítés vagy az előítéletek levetkőzése. Azt pedig, hogy a pénzéhes, kész receptekből és rutinból dolgozó főszakács felett diadalmaskodik a szívvel-lélekkel illetőleg ösztönből és lelkesedésből főző Remy, vehetjük a Pixar minőségről tett hitvallásának is.
Vacancy. USA, 2007.
Az Elhagyatott szoba tehát, mint vizsgafilm tökéletes: ami jó benne, az Antal érdeme, ami nem működik, arról nem ő tehet. Az ordas klisékre építő sztoriból többet nem lehetett volna kihozni, sőt, egy kevésbé határozott rendezővel akár Arany Málna díjas szemétként is végezhette volna. Ehelyett egy korrekt ujjgyakorlat, és a jelenkori horror-trendek bátor szembevizelése lett belőle, amire viszont aligha fognak később a műfaj rajongói emlékezni, hacsak úgy nem, hogy „ez volt az a film, amivel anno Nimród beköszönt Hollywoodba”.
