fesztivál

Vissza a jövőbe
2008. május 22.

Törülköző Nap 2008 (május 25.)

Douglas Adams. Nincs olyan geek, aki ne ismerné és istenítené ezt a hatalmas lélekkel és zen bölcsességgel megáldott zsenit (és ezúttal nem vagyok hajlandó a "geek" szó jelentéséről vitázni). A rajongók nem fakuló lelkesedéssel idézgetik a Galaxis Útikalauz Stopposoknak popkultúrába is beszüremlett legendás vicceit és bölcsességeit (Adams többi könyvéről nem is beszélve): összekacsintanak, ha a véletlen a 42-es számot sodorja eléjük, és ha bárhová, bármilyen rövid időre nyaralni indulnak, a pakolást mindig a törülközővel kezdik.  

Stop. Törülköző. Szimbolikus erejű tárgy, ráadásul a Könyv szerint mindig jó, ha magadnál tartod, mert százféleképpen segíthet rajtad. Ezért választották a törülközőt egy netes fórumon a Douglas Adams halálának évfordulóján tartott emléknap jelképévé. Az ötletből lassan hagyomány lett (balra egy rajongó által készített fotó látható), a világ minden táján elővették a törülközőket a fanok, ha másért nem, hogy egymás számára jelezzék tiszteletüket a Mester iránt. Íme a hivatalos oldal fotókkal (köztük nem egy magyarral), fórummal és "hogyan vedd rá ismerőseidet, hogy törülközővel a nyakukban mászkáljanak?" tanácsokkal:  

Én mindenkit bátorítok a részvételre, nemcsak puszta geekségből, hanem mert így lehetősége van az embernek még néhány ártatlanul rákérdező egyén figyelmébe ajánlani egy észvesztően különös és vicces könyvet. (Mivel 25-e vasárnapra esik, nyugodtan mászkálhatunk már szombaton, vagy csak hétfőn törülközővel.)

Azonkívül olyan komoran menetel mindenki az utcákon, elfelejtve, amit Vonnegut mondott (tőle a Titán szirénjei egyébként szerintem igazi pre-Adamsi mű, teli sci-fi-vel, zen bölcsességekkel és humorral): "Azért vagyunk a Földön, hogy baromkodjunk, és nehogy bárkinek elhiggyük az ellenkezőjét!"  

2008. május 19.

4MKF: Második nap (május 18., vasárnap)

A fesztivál második napján talán kissé kevesebb látogató volt, de azért szép számmal akadtak vásárlók ma is. A programok látogatására kevesebb energiánk maradt, mint tegnap, pedig a cosplayesekre kíváncsi voltam (a vasárnapi ebéd szent!). Bakács Tibor Settenkedőt kifejezetten örülök, hogy megúsztam (az Aki Kaurismäkival való beszélgetést bámulatosan rosszul vezette le pár hete a Művészetek Palotájában), Para-Kovács Imrét viszont szívesen meghallgattam volna. No mindegy, a késői érkezésért cserébe csináltunk pár fotót - íme a Geekz első képriportja!


Merényi Dániel, a Napirajz írója és rajzolója dedikál. Egy rövid, egyszerű stílusban
megrajzolt poénokkal dolgozó netes képregénnyel ismertté válni (mely ráadásul
rengeteg abszurd humort tartalmaz), és annyi rajongót gyűjteni, hogy végül zárásig dedikálta
a vaskos köteteket, nos ez szép siker - ezúton is gratula néki! Jóféle!

Kartondoboznyi Csodálatos Pókember-füzetek - igazi nosztalgikus látvány.
És nem is mérték őket drágán.

Látogatók a kiállított Marcel Ruijters-rajzok előtt. A női érdeklődés jelentősen megnőtt
a hazai képregényes rendezvények iránt, amióta egyre több manga jelenik meg (most
már több fiatal lányoknak szánt manga sorozat is fut Magyarországon, és szép
eladásnak is örvendenek).

Gutts a legtökösösebb badass motherfucker képregény-(anti)hősök egyike, akit valaha
hátán hordott papír. A Frank Castle-Gutts párharc valószínűleg minden idők legbrutálisabb
küzdelme lenne... A manga címe amúgy Berserk, és van benne egy csomó amorf, torz,
csápos mutáns lény meg pallossal kettéhasított koponya. Jóféle ez is!

Két visszafogott geek arc hirdeti az igét
a másik fesztiválon, a képregényesről jövet.

Körülnéztünk a Magyar Képregénykiadók Szövetsége (MKSZ) támogatásával megjelent szerzői kiadások háza táján is. Három ilyen képregény jelent meg (Stroboscopa, Karantén, Erő: Tűnj el!), a pályázat nyertesei. A formai követelmények: 24 oldalas fekete-fehér művek. A Karantén címlapján rögtön megfogott a falloszfejű kutya (lásd: balra) érdekes figurája, de aztán jószándékúan a kezünkbe nyomtak egyet a Stroboscopa-ból, úgyhogy azt szemrevételeztük inkább azon frissiben. Története az 1930-as évek Budapestjén játszódik: a rendőrség egy sorozatgyilkos után nyomoz, perdöntő bizonyíték viszont nincsen, tanúk se nagyon, az elsőszámú gyanúsított pedig összefüggéstelenül hebeg. A két szálon futó cselekmény során egyszerre merülünk alá a bomlott elme emlékképei közé, valamint követjük nyomon a nehézkesen haladó nyomozást.   
   
A 24 oldalas hossz pontos, precíz történetvezetést kíván, és az időben ugráló, látomásos, elborult emlékképek közt botorkáló mesélői stílus ellenére ez sikerül is. A központi téma, a furcsa románc talán nem kap túl nagy mélységet, inkább a hangulati festésre törekszik a Stroboscopa, de talán még így is lehetett volna kevesebbet markolni. A karakterek - például a nyomozó - plasztikusak lettek, még ha kissé modorosak is (ez mondjuk passzol a régies környezethez, kicsit a remekbe sikerült Vidocq-ra emlékeztetett). A rajzzal már több a problémám: hátterek alig vannak, rengeteg a fekete, a markáns vonásokkal dolgozó stílus pedig nem fedi el mindig a torz emberalakokat. Persze embert rajzolni nehéz, meg minden, de ez nem számít, mert sem a lelkesedés, sem a kritikusi/olvasói elnézés nem pótolja a rengeteg gyakorlást.  

Első munkának mindenesetre vállalható a füzetke, ha ez alapján nem is fog zsenit kiáltani, és drukkolunk a szerzőknek, mert a saját munkájuk kihozatala még az MKSZ támogatásával is kétesélyes húzás volt, reméljük sikerült eladniuk a szükséges példányszámot.  

Jó összbenyomással hagytuk el a Gödör Klubot, no és persze hosszú, képzeletben feljegyzett, megvételre váró képregény-listával. (Talán még Karácsonyig is kitart...) Jövőre pedig reméljük ugyanilyen sok megjelenést és még több érdeklődőt üdvözölhetünk majd a Fesztiválon!  

2008. május 18.

4MKF: Első nap (május 17., szombat)

SANTITO: Úgy volt, hogy a 4. Magyar Képregény Fesztivál kimarad az életemből, ám a Párkák akkorát csavarintottak életem szuszpenzorszíjazatán, hogy csak egy halk nyüsszentésre futotta: Frankföldön ellopták az összes iratomat (értsd: útlevelet, személyigazolványt, jogosítványt, tb kártyát, adókártyát, bankkártyát, egyszóval tényleg mindent) és haza kellett térnem (miután beugrottam a lyoni főkonzulhoz ideiglenes útlevélért), hogy belevethessem magam a magyar bürokrácia útvesztőjébe az új papírokért. Ez a fordulat azonban lehetővé tette, hogy tiszteletemet tegyem a Gödörben május 17-én.   

RAMIZ: Groovy tetőtér-hullámzás, rengeteg érdeklődő, csillogó szemek, hónok alá csapott kupac képregények, dedikálás, 18 éves csalódott Chavez-rajongó lányok és persze csapolt Krusovice! (Ja, bocsánat, az már a szomszédban volt...)   

EGYÜTT
: Megkezdődött a 4. Magyar Képregény Fesztivál, hej!  



SANTITO:

Viszonylag korán (mármint magamhoz képest), 10 körül érkeztem a helyszínre, de a standok már teljes fegyverzetben sorakoztak és a Gödör hátsó részét is megnyitották, olyan sok résztvevője gyűlt össze a hazai képregényes életnek. Minden kiadó és szervezet képviseltette magát, aki csak egy kicsit is számít és legnagyobb megelégedésemre a szerzői, önfinanszírozású képregényeket (mint például a Mentalent - A sötétségen túl) is hadba állították a fiatal, épp csak debütáló alkotók. Pont lecsúsztam a Képes Kiadó új kötetének, az általam is nagyra értékelt Fabuláknak (Fables - Vertigo) a bemutatójáról a színpadon, ami napjaink Manhattenjében meghúzódó, magukat a hétköznapi emberek szeme elől varázslattal elrejtő mesehősök kis kommunájáról szól. Első hallásra elég gyermetegnek tűnhet az ötlet, ám ha azt mondom, hogy leginkább Neil Gaiman Amerikai istenek című regényére hajazó, felnőtteknek szóló urban fantasy témájú képregényről van szó, akkor már megemelkedhet pár szemöldök. Kifejezetten ajánlom a megtekintését közelebbről, rendkívül csinos kivitelű paperback, amely a sorozat első öt számát gyűjti egybe (természetesen lesz róla kritika a Geekz-en a közeljövőben, lehet rettegni).   
 
Kisvártatva sikerült összefutnom Ramiz kollégával és unokatestvérével, Mazzsal, így törvényszerű kanyart vett az utunk a legközelebbi és egyetlen bárpult felé, ahol sürgősen sörrel öntöztük meg kiszáradt torkunk, ugyanis a Gödör nagyjából-egészében Dante poklának forró katlanát kezdte idézni, mivel továbbra sem sikerült megoldani a klimatizálást (ez feltételezhetően a leggyilkosabb szórakozóhellyé predesztinálja a helyet az elkövetkezendő nyári hőségben). Miközben a védőitalunkat fogyasztottuk, szomorúan kellett megállapítsuk, hogy Magyarországon még mindig nem tudott kialakulni a képregénykultúra, mert annyi szívdöglesztően csinos lányt láttunk a Fesztivál látogatói között, hogy az azonnal tökönlőtte az igazi Comic Con-ok alapkoncepcióját és védjegyét, miszerint csupa kövér, szemüveges és pattanásos geek rohangál fel-alá, izzadt hónaljuk alá csapott képregényekkel.  

Kis pihenőnk után szemrevételeztem a Fesztivál újdonságait, például a zseniális Bilal Szörny tetralógiájának második kötetét, a December 32-t a Titkos Fiók standjánál, ám mivel egyben tervezem meg beszerezni Intégral formájában ékes frank nyelven (nemrégen jelent meg a befejező album Franciaországban), ezúttal kihagytam az ismét kiváló minőségű produktumot. A Fumax újabb dobásával, A különítménnyel (The Ultimates - Marvel) is hasonlóképp jártam: az utóbbi idők legjobb szuperhősképregénye (igen, erről is lesz ismertető) hardcoverben kívánkozik a polcomra, ezért inkább átsasszéztam az Art Comix pultjához, ahol viszont nem tudtam ellenállni a kettőt fizet, hármat kap akciónak, és bezsákoltam az új McCloud könyvet, A képregény mesterségét (Making Comics - Harper), Satrapi méltán ünnepelt Persepolis-át és Ruijters leginkább fametszetekre hasonlító stílusában készült Inferno-ját, amit az egyébként csendes és szerény alkotó azon nyomban dedikált is, mindenkinek külön képecskét rajzolva, nekem például egy klassz manticore-t. A Képes Kiadót a már említett Fabulák és egy limitált, 500 példányban nyomott Korcsmáros kiadvány, az Egy jenki Artúr király udvarában című füzet társaságában hagytam el. Megálltam a Vad Virágok Műhely reprezentánsainál is, az ő újdonságuk a SakuraCon-on már debütált Lidércfölde (Hollow Fields - Seven Seas) volt.  

Két komoly meglepetés is ért, az első az Egmont Tintin köteteinek megpillantásakor lett úrrá rajtam (hogyhogy eddig nem is hallottam erről?), a második a tombolahúzáskor, ahol Földfény mangát és (rögtön a következő húzásnál, többek nagy derültségére) egy összerakható mini Plastic Man-t nyertem. Sajnos a Ruijters-el megejtett beszélgetésen nem tudtam jelen lenni (a Deák tér túlfelén cseh sörfesztivál keretében kellett Krusovice minőségellenőrzést tartanom), de nagyon remélem Bayer Antal kanyarít majd erről valamit a blogjára vagy a knet fórumára. Sajnos a Fesztivál második napján sem tudok majd részt venni, de ezennel kapacitálnék mindenkit, aki ma (vagy még egyáltalán) nem volt ezen a rendezvényen, hogy látogasson el erre a hazai képregényes élet felemelkedésére egyre több reményt adó eseményre. (Ezzel pedig át is adnám a szót Ramiznak.)




RAMIZ:

Unalmas felvezetés

Dél körül érkezek, és már egész szép számú látogató nézelődik a kiadók pultjainál. Sok az ismerős arc, úgy tűnik, mindenki ismer mindenkit. A kiadók vadul prezentálnak, rengeteg az új kiadvány (még meglepetés-megjelenés is volt), de a régiekből is lehetett kapni bőven, hogy mindenki behozhassa a lemaradását. A 4. Magyar Képregényfesztivál bonyodalmaktól nem mentes, de bensőséges hangulatú, bőséges képregény-választékot és temérdek geek cuccot (műfülek, pólók, poszterek, figurák stb) kínáló első nappal indított: úgy tűnik, kezd ébredezni a magyar képregény-kultúra.  
Környezet, szervezés

A Gödör ideális helynek tűnik a rendezvényre: földrajzi elhelyezkedése remek és a belső terek kiképzése is megfelel a kívánalmaknak, jut hely a vásárlásra, a nézelődésre és a beszélgetések követésére is. Ez utóbbikat kicsit hangosíthatták volna jobban odabent – sebaj, legalább akkor tökéletesen hallunk mindent, mikor kiülünk cigarettázni a külső asztalokhoz. Ennek a megoldásnak az az előnye is megvolt, hogy felfrissültünk egy kicsit az árnyékban, odabent ugyanis fülledt meleg van. Hát igen, ez az ára az amúgy hangulatos groovy fényhatásokat biztosító medencés-vizes üvegmennyezetnek…   

A műsor csúszott egy kicsit, Réz András viszont egyáltalán nem jött el, konstatáltuk csalódottan, pedig miatta jöttünk ilyen korán hajnalban, sőt még ülőhelyet is kerestünk magunknak a színpad előtt (nem volt túl sok, pláne hogy jópáran olvasgatni is oda ültek le). Palcsó Tomi eljött, de ő meg kit érdekel? A rajzverseny jópofa volt, bár nem sikerült teljesen egyértelműen kitűzni a feltételeket és a szabályokat. Egy biztos: minden képregény-fesztivál hangulatához jelentős többletet ad az összetolt asztalok körül ülő, veszettül rajzoló emberek látványa. Mi viszont kreatív zsenink ilyentén kibontakoztatása helyett inkább körbenéztünk a pultok között, felmarkoltunk néhány Rohamot és Pinkhellt, megcsodáltuk az új megjelenéseket és a kiállított oldalakat. A vetítésre már nem volt energiánk maradni, egyrészt a meleg miatt, másrészt mert kiszagoltuk, hogy a szomszédban, az Astoria felé cseh sörfesztivál van. Mi pedig mindenre nyitottak vagyunk, ami kultúra, ráadásul egy új szerzemény lapozgatásánál már csak az a jobb, ha az ember közben frissen csapot Krusovicét iszik. Komolyan mondom: aki ma nem volt, holnap viszont ráér, de mégsem megy el, annak nincs mentsége. (Cseh sörök, ember! Korsója 400 Ft-ért!)   

Új megjelenések

Figyelemreméltó megjelenések jöttek ki a fesztiválra. Az Inferno látványvilága nagyon bejött, a rajzolója, Marcel Ruijters ráadásul igen korrekt és csinos ábrákat dedikált bele a megvásárolt példányokba, öt-tíz percet is rászánva egyre. A kiváló Fables-en (Fabulák, Képes Kiadó) nagyot vigyorogtunk (egy éve, mikor angolul olvastam, nem hittem volna, hogy egyhamar megjelenik magyarul), az „Ellenlábas” fordításon persze igazi geek módjára elcsámcsogtunk egy darabig. A Dilbertnek is örültem, keményvonalas nerd cucc az irodakukacok életéről (filmen a témában ott az Office Space, míg webcomicsok közül az xkcd nyújtja a minőségi, elborult kocka humort), szeretem. No és persze van új Kázmér és Huba is a Vad Virágoktól, elkészült időre, nem úgy, mint a két Tintin, ami meg egyenesen idő előttre készült el. (Szidta is mindenki szegény Egmonték marketingérzékét, pedig hát ez valószínűleg nekik is kiszámíthatatlan meglepetés volt.) Van új Bilal is, hasonlóan barátságos áron, mint a múltkori. A ZAP pofás antológiának tűnt a Rohamosoktól, de ilyen áron (2500 Ft) nem hiszem, hogy nagy sikere lesz – aztán ne legyen igazam! A második Scott McCloud képregény-esztétikai mű pedig ugyanúgy "biblia", mint az első - igyekszünk ezekről is mihamarább kritikát írni.     

Az import kötetekről nem is merek sokat szólni, erősen megrogytak ugyanis a térdeim, mikor azt a gyönyörű vaskos, vászonkötéses Hellboy gyűjteményes kötetet a kezembe vettem a Trilliannál (még ha ez kevésbé hírértékű is, mint az új magyar fordítások), és ott volt az a Spawn is… (Aztán egy srác a Blame! kapcsán magyarázni kezdte, mi is az a manga, mikor meggusztáltam régi kedvencem angol kiadását és botor módon „képregénynek” mertem titulálni azt, úgyhogy el is húztam onnét, mielőtt teljesen lefárasztott volna a pubi.) Nem voltak rossz áron ezek a könyvek amúgy. Tény, rengeteg pénzt el tudtam volna költeni ott a Gödörben ma jó szívvel (ha lett volna...), és körbenézve a tömegben ugyanezt láttam az arcokon.  

Fesztiválozz, magyar!

Mert az jó neked! Pénzed ugyan számolatlanul fogod elbaszni, de lelked melengeti majd a tudat: nem hiába. Sorra jönnek ki az érdekes, nívós megjelenések, mi pedig drukkolunk, hogy az emberek észre- és megvegyék őket, mielőtt befuccsolnának a bátor vállalások! Innen folytatjuk holnap (még profibb) képekkel, interjúval és a szexéhes budapesti Chavez-fan lányokkal!

2008. május 16.

4. Magyar Képregény Fesztivál (május 17-18.)

A most következő hétvégén (május 17-18.) kerül megrendezésre a 4. Magyar Képregény Fesztivál. A rendezvény helyszíne az Erzsébet téri Gödör Klub, mindkét nap 10-18 óráig tartanak a programok, beszélgetések, rajzversenyek, dedikálások és más hasonlók. No meg persze fel lehet tankolni eszméletlen mennyiségű képregényt, ha valakinek lemaradásai vannak a magyar megjelenésekkel kapcsolatban. A részletes programok megtalálhatóak a fesztivál honlapján. A belépés ingyenes, úgyhogy nagy tömeg lesz... akit érdekel az itthoni képregényes élet, mindenképpen jöjjön el! Akár még a Geekz olvasóinak fáradhatatlanul szellemi táplálékot biztosító kedvenc szerzőitekkel (= velünk) is össze lehet ott futni, egy szombat délutánt meg úgysem bírunk ki sör nélkül, úgyhogy.   
2008. április 15.

TITANIC 2008: Díjak + Linda Linda Linda, Hajnali mentőakció

Véget ért a Titanic Filmfesztivál! Kihirdették a hivatalos győzteseket is, úgymint:

Csak egy szerelmes film (A Fesztivál legsikeresebb filmje)
Vérvonal (A Hullámtörők-díj nyertese)
Sigur Rós – Heima (Közönségdíjas film)

Egyetlen konkrét Geekz-díjat ugyan nem hirdettünk, de mindenképpen kedvenceink közé sorolható a Megfigyelés alatt, a Börtönvonat Yumába, Csak egy szerelmesfilm, a Jar City és a Test/Antitest. A személyes kedvenceit kommentekben bárki megoszthatja velünk, sőt erre mindenkit buzdítunk (az egész fesztivált érintő általános véleményekkel együtt - ti jövőre szívetek szerint milyen irányba tolnátok a hangsúlyt?). Búcsúzóul pedig essék pár szó még két konkrét filmről!

A Swing Girls az a film, amit egy valamirevaló horror- és akciófaló, krimikedvelő, exploitation-rajongó pornóista geek általában bőszen letagadna, ám jelen helyzetben én bevallom (nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek): többször láttam és egyszerűen imádom. Pedig első ránézésre végtelenül naiv és művies az egész, de a japánok még a finom, ám kendőzetlen hatásvadászatot is képesek úgy használni, hogy az összhatás természetes, őszinte és tiszta lesz, amit egyszerűen csak jó nézni.

Az alaptörténettel – fiatalok egy csoportja meg kell tanuljon valamit, amihez kezdetben egyáltalán nem értenek – több filmben és sorozatban találkoztunk már. A Linda Linda Linda esetében a fenti filmhez hasonlóan ez zenetanulást jelent: négy középiskolás lány saját számokkal szeretne fellépni a közelgő iskolai fesztiválon. Persze semmi sem úgy megy, ahogy eltervezték: az egyikük eltöri a kezét (illetve ezt állítja), villámgyorsan új énekest kell szerezni (ráadásul egy koreai lányt találnak, akinek a japán nyelv sem megy épp tökéletesen) és még új számokat is meg kell tanulniuk (néhány ismert japán rockos gitárpop-slágerre esik a választásuk). A film végig törekszik az életszerűségre, kézzelfogható karakterekre és ismerős helyzetekre, ennek megfelelően pedig görcsösen kerüli a hasonló jellegű, egy adott kritikus versenyhelyzetre épülő történetekre jellemző nagyvonalú, művies pátoszt.

A természetességgel nincs is semmi probléma, a kézenfekvő ziccerek látványos kihagyása, a szándékosan eszköztelen színészi játék és a hétköznapi természetesség azonban – amiben a japán film olyan erős és kifejező tud lenni – egy ilyen témának nem feltétlenül tesz jót. A néző igenis szeretné látni a bénázást, aztán a vért és verítéket, végül pedig a kirobbanó sikert, ahol őt is magával tudja ragadni a zene. A kínosan egyszerű problémák, az unott gyakorlások és a növekvő lelkesedés nem túl hiteles előadása nem éppen felel meg ezeknek az elvárásoknak, a film végi minikoncert szinte már szégyellve megmutatott eksztázisa pedig kifejezetten félszegre sikerült. Nem rossz film ez, csak éppen jellegtelen: túl kevés ötletet és még annál is kevesebb bájos egyéniséget tud felmutatni.

A Titanic Fesztivál egy jól sikerült zsánerfilmmel, a Börtönvonat Yumába (3:10 To Yuma) című westernnel nyílt meg két héttel ezelőtt csütörtökön, mi pedig egy másik Christian Bale-filmmel, a Hajnali mentőakcióval (Rescue Dawn) zárjuk cikksorozatunkat. Werner Herzog valódi történeten alapuló, a vietnámi háborúban játszódó drámája (melynek történetét egyébként már dokumentumfilmben is feldolgozta) két éve készült el, de mivel hazánkban még nem mutatták be, kellemes meglepetés volt a Titanic műsorában találkozni vele.

A film egy repülő lelövésével és kényszerleszállásával kezdődik: remek, látványos jelenet, pumpálni kezdi a nézőben az adneralint. Aztán amilyen hamar elkezdődött, úgy véget is ér. Hősünk, Dieter Dengler menekülni kezd a dzsungelben, de hamar elfogják és egy cölöpkunyhókból álló, kerítéssel körbevett, katonai létesítménynek aligha nevezhető faluba viszik őt, ahol már raboskodik néhány vietnámi és amerikai katona. Dieter gyorsan beleszokik a helyzetbe, és nemhogy nem törik meg lelkileg, de társaiba is erőt és reményt önt: meg kell próbálni a szökést!

Rambo ugyan még most, kissé megöregedve is tíz perc alatt mindenkit széttépne, a Hajnali mentőakció azonban igyekszik a valóság talaján maradni, és az elrongyolódott, lesoványodott, sárral beterített férfiak férgekből álló ebédje sikeresen kavarja fel a nézőt. Történelmi realizmusa vitatható, de testközelbe hozza azt a kilátástalan, őrjítő testi-lelki nyomort, ami később, a szökést követő menekülés közben a férfi csendes és visszafogott becsavarodáshoz vezet. A film legerősebb jelenetei ezek: Herzog remek stílusérzékkel és minimalista eszközökkel ábrázolja Dieter megbolondulás határán álló elméjét, méghozzá belülről. A háborús-menekülős kalandfilm drámai színezete itt még erősebb lesz, a lezárás pedig egyaránt értelmezhető finoman gúnyos gesztusnak és komoly, de átlátszó pátosznak.

Én remélem az előbbit, és ezért is merem jó filmnek nevezni a Hajnali mentőakciót, ami félreérthetetlen aktuálpolitikai áthallásait pórázon tartva egy megrázó és magával ragadó személyes kalandot képes elmesélni. A másik lehetőség – miszerint Herzog mindent komolyan vesz, a csillagos-sávos mégiscsak tökéletesen büszkén és győztesen lobog a film végén, Dieter (szerintem szándékosan) butának ábrázolt karakterét pedig, aki kész visszamenni („még négyszer zuhant le”), nem huncut kacsintással, hanem őszinte diadallal állítja az önbizalommal teli amerikai nép példaképéül – valóban kissé nyomasztóan hat. Különösen ha utánanézünk, hogy mi is az, ami a történetből valóban Dieter érdeme és mi az, amit mások csináltak meg…

No de ne legyünk ennyire bizalmatlanok… különben is, ha minden kötél szakad, még mindig előhúzható azon érv, hogy egy film önmagában, az alkotó eredeti szándékától elszakítva is vizsgálható és értékelhető. (Történt már mozgókép ilyesféle híressé válása…) És különben is, minden más rendben van: a rendezés, a színészek, a tempó, a látvány – tényleg csak az ideológia buktatóin lehet megbotlani. De hát ez a kockázata minden politikával incselkedő műnek.

2008. április 10.

Titanic - a skandináv invázió

De előbb egy kis Dél-Kelet Ázsia. A Megfigyelés alatt ugyan szabvány hongkongi thriller, de a jobbik fajtából. Az alapötlete olyannyira pofátlan, olyannyira egyszerű, hogy kardjába dőlhet minden magyar rendező, hogy ezt nem ő találta ki.

A megfigyelési egység hétköznapjaiba pillantunk be, egy újonc leányzó (Kate Tsui) és pocakos, öregedő főnöke (Simon Yam-ot nagy öröm újra látni) kettőse révén. Egy banda ékszerboltokat rabol ki, vezetőjük (Tony Leung Ka Fai) pontosan megtervezi az akciókat és mindenen rajta tartja a szemét, még a rablás közben is. Csakhogy mindenhol térfigyelő kamerák vannak, gyakorlatilag lehetetlen nyom nélkül eltűnni. A banda azonban alaposan megizzasztja a megfigyelőket. De a végén győz a jó és elhull a rossz, ahogy azt vártuk is.
Nem nagy történet, az elsőfilmes Yau Nai-Hoi azonban kétszáz százalékon teljesít. Azzal ugyanis, hogy a történet szerint megfigyelésről van szó, példának okáért három különbőző, utcán sétáló személy is önmagában izgalmas lesz. Ezáltal garantáltan folyamatos az akció akkor is, ha éppen nem történik semmi érdemleges a fent említett grasszáláson kívül.

Mindezt elektronikus alapú zene festi alá, megadva a film tempóját. A képek egyszerűek, nincsenek szépelgő beállítások, ehelyett svenkek, zoomok és kamerarángatások sorakoznak egymás után, mondhatni sebészi pontossággal. Kevés elsőfilmestől látni, hogy sikerrel oldanak meg nagy bonyolultságú jeleneteket, de itt minden hibátlan. A kedvencem mégis az, amikor Simon Yam megsérül és a saját vérében fekszik egy sötét folyosón, Kate Tsui pedig Tony Leung-ot keresi a szakadó esőben. Brutális, egyben érzelmes pillanat. Azaz csodaszép. Ilyet mifelénk ritkán vetítenek, pláne 35 milliméteres filmről nem.

A Menj békével Dzsamil már nem ennyire jó, de ettől függetlenül nagy mozi, egyenesen a dán Zentropa műhelyéből, ráadásul 2008-as, szóval vadonatúj. A történet közhelyes, vagy ha úgy tetszik olyan ősi témát jár körül, amit már az ókori görögök is dramatizáltak. De azt hiszem ez most túlságosan kevés. Dzsamil megölte Omart bosszúból, de Omar ismerősei és rokonai most az ő – és családja - vérét akarják. Gyakorlatilag ennyi az egész. Nincs sok mellékszál, azokkal is legfeljebb a karakterek rokonságát ismerjük meg, magukat a karaktereket azonban alig. Itt minden dialógus egyetlen célt szolgál, hogy szereplőink hosszasan értekezzenek arról, hogy az erőszak rossz és nem Istentől való.

Márpedig ugyanazt az Istent imádják hőseink, hiszen arabok, de ellenségeskedésüket a személyes bosszún túl a még Dániában is meglévő szunnita-siíta ellentét csak tovább szítja. Merthogy Koppenhágában vagyunk, csak éppen ez alig derül ki a képekből, ahogy a filmben is folyamatosan kizárólag arab beszédet hallunk. De az arcok nagyon súlyosak és hitelesek, a filmbeli egyiptomival nem szívesen futnék össze egy sikátorban még nappal se, nemhogy éjszaka. A fényképezés enyhén túlvilágított, barnás tónusú képekből áll, a zene pedig izgalmasabb filmet sejtet a valóságosnál, de ismétlem: hibái és hiányosságai ellenére ez nagy mozi. Nagy vászonra való.

Akárcsak Ole Bornedal tavalyi filmje, a Csak egy szerelmesfilm. Morbid thriller keveredik itt családi drámával, szerelmesfilmmel és film noir-ral. Nem teljesen sikeresen, de mindenképp egyénien.

Jonas rendőrségi fotós, aki véletlenül okozója lesz egy karambolnak. Amikor meg akarja látogatni a kómába esett Juliát, a lány családja őt hiszi Sebastian-nak, Julia barátjának. Jonas kezdi elhanyagolni saját családját és egyre többet jár be a lányhoz, aki az álomból felébredve alig emlékszik korábbi életére. De valami nincsen rendben. Valaki teherbe ejtette Juliát, amíg kómában feküdt, ráadásul egyre több emlék ugrik be a múltból, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a kedves és törődő személy mellette nem lehet az, akinek mondja magát. Hogy még nagyobb legyen a káosz, még a halottnak hitt Sebastian is felbukkan.

A kollégákkal való viccelődés pillanataiban, vagy a kórházi jelenetekben nem nehéz felfedezni azt a Bornedal-t, aki az Éjféli játszmá-t készítette, de azóta érettebb, komolyabb lett. Morbiditás terén Bornedal most megelégszik a szituációk megalkotásával, de nem feszíti túl őket, ezért csak minimális számú poént helyez el. A látomásos víziókhoz való érzékét azonban ismét megcsillogtatja. A karambol jelenete szinte mágikus szépségű, legalábbis abban a változatban, amikor lassítva látjuk, ahogy a betört szélvédő darabkái Julia arca körül kavarognak a levegőben. Máskor történetszálak, múlt és jelen váltakoznak egy jelenetben, amit például egy zeneszám, Vivaldi Négy évszakja kapcsol össze. A hideg színek, a Juliát körbevevő rengeteg fekete szinte mindig baljós hangulatot jeleznek, de Bornedal azért arra is gondot fordít, hogy a kórházi zöld bensőségesebb legyen, mint Jonas otthonának, steril kékje és barnája. Az ablakon kitekintve magasvasút és egy építkezés látványa fogadja a férfit, amit csak tetéz felesége féltékenysége. Nem csoda, hogy Jonas ebbe a bizarr kapcsolatba menekül.

Nagyon ki van dolgozva, nagyon ki van találva és egymás mellé van illesztve, de hiába vannak döbbenetesen nagy jelenetek, a sok ritmusváltás miatt a film egésze valahogy távol marad tőlem. Nem történt semmi baj, Ole Bornedal ismét előrukkolt egy klassz filmmel, de továbbra is a Dina vagyok az ő legjobbja.

A Vérvonal-ról már annyit és annyi jót írtak tavaly az országos napilapok, hogy az alapján már rég a moziban kellene lennie. A Titanic ritkán hagy ki ilyen ziccert, a sajtóvetítésen is annyian vannak, mint eddig még soha.

Nehéz, rideg, barátságtalan, ennek ellenére izgalmas mozi. Feszült stílusát a karcos, nyers képek, kézikamerázás és az állóképek váltakozása adja. Elhagyatott, sivár mezőket, hullámzó tengert látunk, meg vad, hófödte hegyeket, mellettük egyhangú lakótelepi házakat, ahol örökösen fúj a jéghideg szél. A kísérőzene olyan, mintha egy siratókórus énekeltetnének és mindez együtt rendkívül nyomasztó.

Márpedig ez a film legnagyobb erénye. Az izlandi hangulat megragadása. A 101 Reykjavik rendezőjét ezúttal sem a történetmesélés érdekli. Igaza van, mert a hozott anyag, amiből dolgozik, pár eredeti ötlettől eltekintve közhelyszerű. Ha úgy tetszik, ősi alaptoposzokra épül. Viszont jól van megírva.

Gyilkosság történik egy izlandi kisvárosban, de a nyomozás során harminc évvel ezelőtti eseményekkel találnak kapcsolatot. Meg képbe kerül a Génkutató központ is, a mondanivalót is ez a mellékszál hordozza. Merthogy a genetikai információkkal való visszaélés rossz és csúnya dolog, sugallja a film, bár alig észrevehetően. Ami a nyomozás egészét illeti, főleg verbálisan megszerzett információkra épül, de azért nem szükölködünk a véres-mocskos részletekben sem.

A karakterekre viszont különös gondot fordított a rendező. Az idős, tapasztalt, egyedül élő rendőr, akihez évek után hazamegy elcsatangolt lánya – például tűpontos. Láncdohányos, ráadásul szenvedélyes húszabáló. A kedvence a húsleves és legalább kétszer látjuk, hogy birkafejet eszik, ami körülbelül annyira bizalomgerjesztő kaja, mint a ház specialitása volt az ExistenZ-ben. Társa, a fiatal kezdő zsaru, tökéletes ellentéte. Természetesen nem bírja a dohányfüstöt és vegetariánus. És így tovább, minden szereplőnk plasztikus, szerepeljen bármennyire keveset is, ráadásul csak pár tulajdonságát emelték ki. És ha ez nem lenne elég, a filmbe időnként klasszikus idézeteket csempésztek, a végső, temetőben játszódó jelenetben előadott Hamlet-hommage egyenesen fantasztikus. De vigyázat! Ahogy az lenni szokott az agyonhype-olt filmeknél, utólag mindig kiderül, hogy nem is olyan édes a gyümölcs.

2008. április 8.

Titanic - az első hétvége

Mivel hétvégén mindenki ráér mozizni, a szombat-vasárnapi vetítéseken már igazi fesztiválhangulat uralkodik. A barátokkal, kollégákkal való találkozás öröme mindenkit lázba hoz. A filmek? Alig valakit. Ez nagy baj, mivel a most levetített opusok többnyire nagyságrenddel jobbak annál, mint amit utólag gondolnak róluk.

„Végig arra vártam, hogy történni fog majd valami” – meséli barátnőjének egy göndör hajú lány a Fél Nelson vetítése után az Uránia mozi bejárata előtt cigizve. Nos ebben a filmben valóban nem arab terroristáktól mentik meg a világot, de állig felfegyverkezett dinoszauruszok sem rohanják le Washingtont és még elképzelhetetlenül sok, címoldalra való izgalmas dolog nem történik meg benne. Ehelyett csendes kis drámát kapunk egy felnőtt és egy gyerek barátságáról. Bár igaz a mondás, hogy aki keveset markol, az keveset fog, de a lényeg, hogy azt kézben lehessen tartani. Ryan Fleck rendező sikerrel veszi az akadályt.

Dan Dunne történelemtanár egy általános iskolában. A közel- és régmúlt eseményeit szinte filozofikus megközelítéssel, az ellentétes erők küzdelmeként okítja diákjainak. A 13 éves nebulók csillogó szemmel ülnek minden órán, pedig olyan komoly dolgokról esik szó, mint például az osztályharc, a szegregáció elleni és egyéb polgárjogi küzdelmek. A kitüntetett figyelem nem csak annak köszönhető, hogy Dan olyan laza, akár egy nagy gyerek, hanem mert a tanulókat közvetlenül is érinti mindaz, ami az óráin elhangzik. Legtöbbjük ugyanis fekete, vagy latin. Brooklynban vagyunk. Dan főnöke, az igazgatónő is fekete, kollégái között pedig indiai tanárnő is található.

Bár több olyan momentum is akad a filmben, ami arra csábít, hogy Dan testi-lelki szétcsúszását úgy értelmezzük, mint a fehér-angolszász férfi tragédiáját, aki elvesztette dominanciáját ebben a multikulturális világban, én azért megmaradnék az emberi dráma szintjén. Ez ott kezdődik, hogy Dan egyik diákja, egy Drey nevű fekete kislány rátalál a tanárára a mosdóban, amint éppen cracket szív. Drey mamája rendőr, aki annyit dolgozik – illetve az osztályharcos tematikát figyelembe véve fogalmazhatnék így is: dolgoztatják – hogy nemhogy szabadságra, jóformán haza sem tud menni. A kislány viszont jól tanul, Dan pedig kötelességének érzi, hogy kihúzza a lányt abból a közegből, amelybe kényszerült. Nem ő lenne az egyetlen. Egykori diákjai közül nem egy mára egyetemista lett. Csakhogy Dan esténként keményen piál és hát ugye drogozik is. Drey egyfelől pont a legrosszabbkor kerül az életébe, ugyanakkor a megmenekülés lehetőségét is ő jelenti.

Lassú film, ráadásul gondolkozni is kell rajta néha, mivel semmit sem rág a szánkba. A fényképezés viszont kiemelendő. Andrij Parekh kézikamerája nemcsak passzol a főhős lelkivilágához, de amikor nem a szereplőkre koncentrál, akkor a nyomasztóan szűk belsőkben képes észrevenni az izgalmas részleteket. Ryan Gosling pedig átéléssel, hitelesen hozza a rá osztott figurát. Tizenvalahány éve az akkor kuriózumnak számító ázsiai akciómozik mellett az ilyen független filmek miatt szerettük meg a Titanicot.
A Félhold nem hordoz ilyen súlyos mondanivalót, viszont majdnem a fesztivál egyik meglepetésfilmje lett, az első óra gyakorlatilag hibátlan.

A kurdok nagyra becsült énekesét, Mamo-t már élete alkonyán éri a megtiszteltetés, hogy felléphet az iraki kurd közönség előtt is. Iránban vagyunk, 2003-ban, nem sokkal Szaddám után. Mamo az útra magával viszi tíz fiát, akik mind zenészek, de az iraki-iráni határ nem átjáróház, a katonák errefelé akár kutyákkal is megkeresik az átcsempészni kívánt személyeket. És mivel az egyik fiúnak azt jósolja a falu bölcse, hogy nagy baj történik velük az út során, Mamo-t egy idő után különös látomások kezdik gyötörni. Saját magát látja, amint egy koporsóban fekszik, amit aztán egy fekete ruhás nő – akiről a film végén kiderül, hogy Niwemang-nak, azaz Félholdnak hívják, vagyis ő a címszereplő – húz magával a hóban. Ismerős, ugye? Ezt az elemet bizony a Navigátor – Egy középkori odüsszeia című Vincent Ward filmből emelték át, le sem lehet tagadni. Nem is kell. Főleg, mert a film második felében ugyan felfejlik helyenként a dramaturgia laza fonala, de ez az egy szál mindvégig következetes marad. Vagyis működik.

A fényképezés az iráni Kiarostami vagy Jafar Panahi filmekkel ellentétben nem realista, inkább szándékoltan artisztikus, ami sokkal jobban illik ehhez a misztikus mese-elemekkel átszőtt road movie-hoz. Van is mit filmre venni. Irán ugyanis csodaszép és mivel mostanság nem sűrűn kirándulunk arrafelé, ’strange effect’-ben gazdag. A 2000 méter feletti hegyek látványa megunhatatlan, de láthatunk kakasviadalt, szó szerint fapados buszbelsőt, a busz végében egyetlen fotellel és vaskályhával (!). Van kurd temetési szertartás, hegyi falvak, na és az iraki-iráni határ, aminek vonalát egy széles völgyben kilométerhosszan húzódó kőrakás jelzi, ameddig csak a szem ellát.

A guatemala-i Las Cruces kamerája viszont nem jut messzebb egy kis indián falut övező dzsungelen. Ezt őszintén sajnálhatjuk, mivel a falucska nem túl izgalmas közeg és a történet is untig ismert, ugyanis a Hét szamuráj adaptációjáról van szó.

1986-ban járunk, már vége a háborúnak, de a hadseregnek nem szóltak, ezért a katonák folytatják az öncélú öldöklést. Hét gerilla elhatározza, hogy márpedig ők megvédik a közeli falucska, Las Cruces ártatlan lakóit.

Diplomatikusan fogalmazva ehhez gerilla-filmkészítés dukál. Rafael Rosal lelkes, de amatőr gárdával dolgozik, ami végig mosolyogtatóvá teszi erőfeszítéseit. Színészi játékról nem beszélhetünk, az operatőrtől viszont kapunk pár szép kompozíciót. De mivel lámpákra már nem futotta, ha az éjszakai jeleneteknél nincs gyertya vagy tábortűz, akkor nem sokat látunk. Igaz, amúgy sincs nagyon mit.

A környezet ugyanis nem túl látványos, ami pedig az akciójeleneteket illeti, gyakorlatilag senkit nem látunk meghalni, a film végi petárdadurrogtatástól és némi lövöldözéstől eltekintve ami izgalmas lehet, az off-screen történik. Kedvencem a kiképzés jelenete, ami mindössze egy körsvenkből áll. Pár falusi fadarabokkal a kézben kúszik a földön, de olyan lassú tempóban, mintha dolgoznának. És hát – ahogy azt arrébb svenkelve látjuk is - nem szakadnak meg a munkában. Hogy akkor miből áll a 85 perc? Dumából, szánalmas vekengésből és olcsó filozofálgatásból. Megtudjuk, hogy a hadsereg rossz, a gerillák jók, a nép viszont mindig csak szenved. Az egyetlen érdekesség, hogy a falusiak eredeti indián nyelven beszélnek, amit errefelé ritkán van szerencsénk hallani.

Csak hát ez a történetmesélés mégsem hagy nyugodni… Szóval, ha az akciót kihagyjuk az eredetiből, a maradékot pedig szolgaian lemásoljuk, akkor egy olyan forgatókönyvet kapunk, ami hemzseg a következetlenségektől és az elvarratlan szálaktól. Hondurastól Kolumbiáig talán nagy sikerrel vetítették, talán még tévére is sikerült eladni a világnak azon felén. Ebben most nem volt semmi cikizés, hiszen mi is mindig megnézzük a saját sztárjainkat, a hasonló színvonalú filmekben is.

Végezetül pedig az Egy éjszaka egy városban című cseh, régimódi stop-motion animációs film. Illetve kisfilmfüzér, mert ahogy a producer a vetítés után elmondta, eredetileg egyetlen kisfilm készült volna csak, de mivel azt lehetetlen moziban forgalmazni, hozzáforgattak három másikat.

Az első húszperces egy kopott háztömb lakóiról szól, akiknek mind van valami bájos perverziójuk. Ez kissé emlékeztet a Svankmajer-féle Gyönyör összeesküvői-re, de a hasonlóság megmarad az alapötlet szintjén. Látunk idős bácsikát, aki rovarokkal játszik cirkuszosdit az étkezőasztalkán. Egy másik polgár vadászruhába öltözik és az erdőnek berendezett nappaliban, lemezjátszóról bejátszott vadállathangok kíséretében puskával céloz medvének öltöztetett kutyájára. És így tovább. De mindenhol ott vannak a bogarak.

A második történet négy évszak történetét meséli el egy korosodó fa és szomszédja, egy hal barátságán keresztül. Ez aratta a legnagyobb sikert, nem véletlenül. Amikor a kocsmában a fa a lábbeliként viselt cserépbe önti az italt, az tényleg nagyon vicces, ahogy az is, amikor a fa riadtan felébred a rémálomból, amelyben szétfűrészelik, majd tűzre vetik.

A harmadik kisfilmben egy botfülű utcazenész kap egy új fület, amit a régi helyére illesztve a hallása ugyan nem javul meg, de a kézügyessége páratlan lesz. Egyetlen gond van csak – állandóan festeni akar, méghozzá Van Gogh stílusában… A negyedik epizód számomra nem volt emlékezetes, ettől függetlenül – ahogy az az eddigiekből is kiderülhetett - egy megnézést mindenképp megér a film. Azt viszont kicsit furcsállom, hogy épp a producert hívták meg, mivel a szokás szerint igényes fesztiválkatalógusból csak egyvalaki hiányzik minden stáblistáról. A filmkészítés lelke és motorja. A producer.

2008. április 7.

TITANIC 2008: Játszma az ördöggel, Egy éjszaka..., Cité Soleil kísértetei

Négy napja kezdődött a Titanic. A sajtó- és a közönségvetítések párhuzamosan futnak, mi pedig az előbbi időrendjét felrúgva igyekszünk főként arról írni, ami számotokra a legérdekesebb lehet. A kínálat vegyes, nekem kicsit túl kevés a zsánerfilm, no mindegy, ezt talán csak geek szívem mondatja velem. Valójában meg csak azért szövegelek, hogy beszúrhassak ide balra egy kis bestialitást, nagyon bejön ugyanis a fesztivál idei logója.
Godzilla meets Barbie meets 1 kg vazelin? Yikes!

A Játszma az ördöggel egy Jackass nyomdokain haladó tévéműsor elborult filmes adaptációja (és hogy mit keres a Bűn mélységei kategóriában, fogalmam sincs - gondolom nem volt jobb). Főhőse a Randy Campbell művésznéven ismert őrült új-zélandi kaszkadőr, aki Jackie Chanhez hasonlóan a legveszélyesebb és legvadabb mutatványokat is bevállalja (csak éppen nem filmjelenetek kedvéért): elütteti magát egy kocsival, végiggurul egy meredek sziklafalon, több méter magasról egy pezsgőspohár-piramisra vetődik és más hasonlók. Az ő és csapatának műsora a Back Of The Y című tévéshow állandó eleme, ahol rendre megpróbál valami nehéz és veszélyes dolgot végrehajtani, ami néha sikerül, általában viszont vicces módon kudarcot vall, ördögien gonosz társa, Dick Johansonson pedig gyáván elmenekül a feldühödött rajongók elől.

Poén az egész, de kellőképpen harsány és vad ahhoz, hogy érdekes legyen - ez lehetett a terv.Egy ilyen show-ból mozifilmet készíteni azonban nehéz vállalkozás: egyrészt az eredeti műsort nem ismerő nézők könnyen eltévedhetnek a valóság és a fikció között (mi az, ami igaz felvétel, és mi a kitalált körítés?), másrészt másfél órához azért valami történet is dukál (főleg ha az eredménynek önmagában is meg kell állnia). A film készítői úgy döntöttek, a dokumentarista stílus helyett egy igazi groteszk, tahó humorral átitatott kitalált történetet fognak elmesélni. Peter Jackson fiatalkori trash remekműveinek hatása letagadhatatlan, de a végeredmény a My Name Is Earl-höz is igen hasonló, már csak a vaskos – ám sajnos messze nem olyan okos – humor miatt is.

A fentiek alapján talán nem egyértelmű, úgyhogy kihangsúlyoznám: a Játszma az ördöggel egy végtelenül fárasztó és ostoba film, amit az új-zélandi kaszkadőr ismerősein és rajongóin kívül nem sokan fognak élvezni. Leginkább egy gyermeklelkű felnőtt közönségnek szóló Tom és Jerry-re hasonlít, ahol törnek a csontok és repkednek a végtagok, de semminek nincs igazán súlya, nincs igazi fájdalom, se következmények, a drámai fordulatok sablonosak és kiszámíthatóak. A kötelezően belépő komor vonós zene vajon irónia vagy komolyan gondolták? Végül is tökmindegy, az eredmény meglehetősen szánalmas. A film legértékesebb jelenete a stáblista alatt látható, Randy Campbell valódi mutatványaiból összevágott háromperces klip, amit viszont meg lehet nézni YouTube-on ("Randy Campbell’s CV" néven fut).

Miért szeretjük a cseheket? Mármint világbajnok söreiken, még magyar zsebnek is megfizethető, barátságos fővárosukon meg a Svejken kívül? Hát az animációs filmjeikért! Jan Svankmajer és Jirí Trinka világhírűek szürreális hangulatú, hátborzongató rövid- és egész estés stop-motion bábfilmjeikért. Ezen a vonalon halad az Egy éjszaka egy városban is.

Az animációs filmek határtalan lehetőségekkel és sokszor az arra méltó végtelen fantáziával rendelkeznek. Egy látványos effekthez filmen rengeteg pénz és számítógépes munka kell, és pár év múlva úgyis elavultnak néz majd ki, egy animátornak azonban elég pár napi munka és egy szál ceruza, hogy készítsen egy rövid jelenetet, ami kifordítja sarkaiból a világot. Az ehhez szükséges erőforrás ráadásul ingyenes és könnyen hozzáférhető: az emberi fantázia az. A bábfilmekkel azonban kicsit más a helyzet, legalábbis elsőre úgy tűnik: nemcsak hogy mégis a valósághoz vagyunk kötve, de még a bábok, a makettek is csökkentik a szabadságot: aprólékosan meg kell őket tervezni, építeni, sosem mozognak egészen természetesen és így tovább.

Jan Balej azonban, elődjeinek nyomán haladva, a technika minden lehetőségét kihasználja, sőt még gyengeségeit is előnyére fordítja. Furán hatnak az emberi bábuk? Tervezzük őket szándékosan torzra, ily módon a nevetségesség és az ijesztőség keverésével rögtön egy érdekes, groteszk alaphangulatot teremtve! Kilógna a környezetből egy élethű vasútmodell? Fusson teáskanna a síneken! Az epizódikus, rövid történetekből és álmokból összeálló cselekmény pedig kellőképp szabad, fantáziadús és meghökkentő mindehhez: röviden összefoglalni nem lehet (nincs is értelme), de van itt hangyás kokainszippantástól a szomszéd hallal barátkozó magányos fán át az utcára sörcsapot és nőmúzeumot vizionáló részegekig minden. Horrornak ugyan nem mondanám, de roppant szórakoztató az arra fogékonyaknak.

A film után a producerrel való rövid beszélgetésből az is kiderült, hogy a film több szereplőjét valódi, létező emberekről mintázták (például a szamárimádó nőt – hát ezt sem hittem volna!), egy bábu elkészítése pedig kb 800.000 forintba kerül. Ezért is tartott hat évig a film elkészítése: epizódonként össze kellett rá szedni a pénzt.
 

A Cité Soleil kísértetei aktualitását főként a valóság adja (hiszen ez egy dokumentumfilm akar lenni), mégis van egy filmes előképe, amelyhez hasonlítani lehet, mégpedig az Isten városa, egy valódi történeten alapuló brazil játékfilm, amely akkorát robbantott 2002-ben, hogy máig jól emlékszünk rá: tökös, stílusos, vad film volt, amely egy mellékes tulajdonsága – a történet igaz! – miatt ütött, mint egy mázsa tégla. A kényelmes tespedtségben apró problémáikon szörnyülködő, saját magukról lélektani, egzisztenciális horror-drámákat készítő jóléti társadalmak hajlamosak elfelejteni, hogy mennyi pokoli, elképzelhetetlen káosznak, bizonytalanságnak és a mindennapi életet fenyegető veszélynek helyt adó zug létezik még a Földön.

Cité Soleil, a Kísértetek Városa maga is az Isten Városához hasonló hely. Haiti fővárosa, Port-au-Prince egyik sűrűn lakott nyomornegyedét hívják így, ahol még egy tizenéves kisgyerek is könnyen fegyverhez juthat és mindenki cannabist szív (az ENSZ szerint a legveszélyesebb hely a világon). Főszereplőink az említett városrészben nagyrészt teljhatalmat gyakorló fegyveres banda, a chiméres (szellemek) két vezére, 2–Pac és Bily. A rendőrség, katonaság gyenge, használhatatlan, a nyomornegyedben pedig még kórház sincsen, akinek problémája van, a vezérekhez vagy a külföldről érkezett önkéntes szociális munkásokhoz fordulnak (ilyen például Lele, a fiatal francia nő). Az országot irányító diktátor, Aristide, akikkel a chiméres lepaktált (az egyezség kölcsönösen védelmükre szolgált), néhány éve lemondott, ez persze elég kellemetlen helyzetet teremtett a főnökök számára.

A kamera végig testközelben marad 2Pachoz és Bilyhez (van ám 50 Cent becenevű bandatag is a filmben…), akik sokszor személyes dolgokról vallanak, máskor ügyeiket intézik és figyelmet sem vesznek az operatőrről, sőt még a Haitiből érkezett amerikai zenész, Wyclef Jean is megjelenik néha egy telefonbeszélgetés idejére a vásznon, mintha csak azt akarná jelezni, mennyire valódi, kézzelfogható történet ez. Persze az új szerzemény meghallgatása után ő ülhet elérzékenyülve a nappalijában, míg a vonal túlfelén a kagylóba szövegelés helyett továbbra is fegyveres erőszak és kivagyiság lesz a haiti-i 2Pac mindennapos kenyere...

A legnagyobb probléma a filmmel egyértelműen a történet hiánya. Akármekkora pofátlanság is, mégis azt kell mondjam, hogy hiába a rengeteg valódi, gyakran igen megdöbbentő helyzeteket ábrázoló felvétel, a valóságshow-kat megszégyenítően magas szenvedési ráta, a Cité Soleil kísérteteiben sok az érdektelen üresjárat. A sok tört angolsággal előadott magyarázat és a nevek feliratozásának ellenére nem igazán áll össze világos kép a főszereplők életéről vagy jelleméről, de különben is, kit érdekel a két bandavezér szerelmi élete? Mert azzal a rendező sokkal többet foglalkozik, mint a bűntetteikkel, a diktátornak végrehajtott mocskos munkákkal vagy éppen a felszabadulás utáni káosszal és az amerikaiak figyelmét kijátszó önbíráskodásokkal. A kommentárok és a rendezői jelenlét más eszközeinek hiánya pedig önmagában nem szavatolja a szubjektivitás elkerülését!

A valóságot megmutatni nehéz, mert objektívnek kell lenni, informatívnak és mindezek mellett izgalmasnak. Ebből jelen esetben csak a harmadik teljesül (egy kis jóindulattal… én azért sok helyen unatkoztam), így még azt is merem állítani, hogy az Isten városa játékfilmként is jobb doku, mint a Cité Soleil. A témával való ismerkedésnek vagy figyelemfelkeltőnek mindenesetre kiváló (az interneten sok érdekességet lehet olvasni a témáról).