2010. június 25.
Pjotr Hrumov a Transzaero galaktikus teherfuvarozó társaság pilótája, aki rozoga, de megbízható űrhajóján idegen bolygókra szállít olyan egzotikus bóvlikat, mint papagájok és verebek vagy éppen kézzel festett napnyugtát ábrázoló tucatkeretbe foglalt képek, hiszen a Galaktikus Konklávé uralta űrben egyedül az emberek képesek elviselni a más fajok számára őrülettel járó Ugrást. A térváltás képessége predesztinálta az emberiséget, hogy az Erős fajok által diktált szabályok szerint betagozódjanak a Gyenge fajokra szabott speciális szerepkörök egyikébe és a galaxis hordáraivá, űrfuvarosaivá váljanak. Minden jel arra mutat, hogy Pjotr is a nagyapja támogatta űrkamionos lét eufóriát okozó Ugrásai közt fogja eltölteni egész életét, amikor a Hyxiről indított start után egy potyautast fedez fel a hajóján: a magát Karelnak nevező Számláló ugyancsak a Gyengék közé tartozik és egy olyan üzenettel érkezett, ami alapjában forgatná fel az Erősek által felállított galaktikus hierarchiát. Nem csak hogy a pusztító erejű hajókkal rendelkező, rágcsálószerű alarik, a szimbióta, alakváltoztatásra képes kualkuák és az elképesztő szellemi képességekkel rendelkező, élő komputerek, a számlálók, szövetséget ajánlanak az emberiségnek, hanem éppenséggel Pjotr nagyapján keresztül akarják felvenni a kapcsolatot egy olyan terv beindításához, amihez évek gondos előkészítése után egy elképesztő felfedezés adja meg az utolsó löketet.
Szergej Lukjanyenko (az első igazi orosz blockbuster, az Éjszakai őrség írója) nem sokat szórakozik, az Őrség-sorozathoz hasonlóan klasszikus kliséket ragad meg és míg amott a számtalanszor csontig rágott vámpírok, farkasemberek és boszorkányok mítoszára adott új és friss köntöst, itt az Utolsó csillagharcos megfáradt koncepciójába fecskendez új életet (amely archetipikus mese a könyv felénél váratlan műfaji fordulatot vesz): itt is a főhős vállain nyugszik nem csak a Föld, hanem az egész ismert Univerzum megváltásának terhe, ám annyira bájos és megkapó látásmóddal, ami az orosz szerzők sajátja. Az emberiség a Konklávé technikailag legfejletlenebb faja, az űrben még mindig kerozinnal közlekednek, a leszállás többnyire inkább becsapódás az idegenek űrkikötőinek kifinomult irányítórendszere nélkül, a CD-ről bebootoló navigációs komputernek néha órákba telik elvégeznie az Ugráshoz szükséges számításokat, de ugyanez az elmaradottság teszi lehetővé, hogy a fejlettebb technológiákat azonnal megsütő és adattárolókat tisztára pucoló térváltás technikájának birtokosai legyünk. No és persze az is segít, hogy míg más fajok elméje összeomlik, mi orgazmusként éljük meg az Ugrást...
A regény talán legnagyobb érdeme, hogy félúton hirtelen átfordul űroperából társadalomfilozófiai elemzésbe, ugyanolyan szórakoztató módon, mint azt Swift tette a Gulliver utazásaiban vagy Montesquieu a Perzsa levelekben. Lehet-e a nagyobb jó érdekében az egyén érdekei fölé helyezni a közösség érdekeit olyan mértékben, hogy az az egyéniség teljes elfojtásával járjon? Felhatalmaz-e arra, hogy a gyermekkortól kezdett kondícionálással olyan utópiát hozzunk létre, melyben már gondolatrendőrségre sincsen szükség? A gondos tervezés, az abszolút és állandó kontroll, a választás szabadságának illúziója eredményezhet-e egészséges és boldog társadalmat? A kérdések és az azokra kapott válaszok nem újak, de Lukjanyenkonak sikerül a tudományos-fantasztikus elemekkel és a földi történelemre vonatkozó parafrázisokkal felráznia őket. A könyvnek ugyanakkor két komolyabb hátulütője van: az egyik az, hogy valójában egy fél könyvet tartunk a kezünkben, az utolsó fejezet szinte kiált a folytatásért (ami egyébként már meg is jelent: Ugrás az ismeretlenbe), a másik a címválasztás, ami köszönőviszonyban sincs az eredetivel (The Stars Are Cold Toys) és vélhetőleg a Sztrugackij-fivérek híres regényének magyar címére próbál utalni (Ugrás a jövőbe). Mindettől függetlenül sajátos ízű, karakterisztikus és mindenekelőtt remek sci-fit kapunk, melyben bár nagyobb hangsúly kerül a társadalomkritikára, mint a karakterekre, nem fogjuk megbánni, ha belevágunk. Azért készítsük oda jó előre a második részt az éjjeliszekrényre, nehogy úgy járjunk, mint a Birodalom visszavág végén...
Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2009
Fordította: Weisz Györgyi
Eredeti cím: The Stars Are Cold Toys
Oldalszám: 415
2010. június 18.
Volt idő, amikor töménytelen mennyiségben, válogatás nélkül faltam a fantasy és sci-fi regényeket: mindegy volt, hogy minőségi műről van szó, a tizedik Dűne-másolatról vagy a századik Tolkien-nyúlásról. Előbb-utóbb azonban besokall az ember, újat akar és igazit, így hát finnyásan válogat és egyre óvatosabban áldoz (áldoz! milyen kifejező szó!) szabadidejéből egy ismeretlen könyvre.
A Perdido pályaudvar, végállomás - China Miéville első magyarul megjelent regénye – véletlenül talált meg, gyanakodva méregettem az érdekes címet, a pofás címlapot, az ígéretes ismertetőt. Aztán oldalanként magába szippantott a könyv: olvasmányos volt, könnyed, mégis mélyen kidolgozott, tapintható világgal és szereplőkkel. Komoly elvárásokkal kezdtem bele az Armadába.
A világ ugyanaz (Bas-Lag), a helyszín különböző: a történet szereplői Új-Crobuzonból indulnak el Nova Esperium fegyencgyarmata felé, ki önként menekülve, ki rabságban tartott újraformáltként (büntetésből thaumaturgiával eltorzított csápos mutánsok és gőzgépre forrasztott húsú emberek). Mielőtt azonban elérnék távoli úticéljukat, kalózok ütnek rajtuk, és erőszakkal elhurcolják őket Armadára, egy több ezer egymáshoz épített hajóból álló úszó városra.
Armada – ő a regény igazi főszereplője (ez indokolhatja a magyar címet, az angol ugyanis „The Scar”, a második kötetben előkerülő Világsebre utalva). Nem Bellis, az antipatikus, besavanyodott (néha azért dug, de véletlenül sem élvezi) kvázi-narrátor, nem is Tanner Sack, a félig polippá formált, Új-Crobuzonból kitaszított és Armadában otthonra talált újraformált, nem is Uther Doul, a Nagymenő És Hűvös Fickó (minden fantasy-ban kötelező elem, általában valamiféle kardművész – itt is…), nem is a perverz, mazochista, saját arcaikat ugyanazon minták mentén megsebző Szeretők, bár csupa remekül kidolgozott karaktert mozgat Miéville, és hál’ istennek nincs kedvence köztük, nincsenek az olvasónak tálcán felkínált azonosulási pontok, se könnyen utálható szereplők…
De a főszereplő mégis Armada. Apránként ismerjük meg a pallókkal és függőhidakkal összekötött hajók végtelenjét és különös lakóit, a minden körülmények között élni kész és képes emberek (és más fajúak) csoportjait és kasztjait, a városrészeket, a politikai frakciókat(!) – mindig csak egy-egy befogadható méretű benyomást kapunk, és megállás nélkül durrannak az ötlet-petárdák… Csak egy példa: a gőzhajók és vitorlások végtelenjében egy tartósított bálnatetem is a város részét képezi, mely csupán egy könnyű sörsátort bír el magán…
Imádnivaló a könyv erős koherenciája: a szerző ugyanazzal a könnyedséggel (komolysággal?) vezényel le egy monumentális vállalkozást, melyben mérnökök, munkások és thaumaturgiához értő tudósok tömegei dacolnak a látszólag lehetetlennel, mint egy hétköznapi kínos beszélgetést vagy éppen egy szexjelenetet egy tizenéves fiú és egy roncsolt testű nő között, aki a combjait sem tudja széttárni a lábára épített miniatűr gőzmozdony miatt… Ugyanaz az aprólékosság, természetesség és türelem.
Sajnos a történetről nem mondhatok sokat – az első kötet igen lassan építkezik, de a második elején már vastagon olyan csúcspont-jelenetek sorjáznak, hogy az embernek fogalma sincs, hogy hova viszi még őt tovább onnan a sodrás... És ha a Perdido varázslatos komplexitását nem is éri utol az Armada (a szűk térbeli határok azért mégis korlátozzák valamennyire a lehetőségeket, ha nem is az író képzeletét), azért így is varázslatos mű, az utóbbi évtized legjobbjai közé tartozik, regényként és hazai megjelenésként egyaránt – gyönyörű címlapfestménnyel és néhány figyelmetlenségből elkövetett félrefordítással és elgépeléssel tarkított, de tisztességes magyar fordítással.
Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Juhász Viktor
Eredeti cím: The Scar
Oldalszám: kb 700 (2 kötet)
2010. június 11.
Vendégbloggerünk, Elmeboy, egy könyvkritikával teszi le kézjegyét a Geekz blogra.
Joseph Rudyard Kipling neve hallatán a legtöbb hazai olvasó jobbára kizárólag a Dzsungel könyvére és egyéb, gyerekkorunkból ismerős állattörténeteire asszociál, némelyeknek esetleg beugrik még Kim című regénye – dacára annak, hogy a szerzőben Nobel-díjjal is kitűntetett világirodalmi óriást tisztelhetünk, itthon valami miatt kevésbé él a köztudatban. Pedig terjedelmes életműve megannyi sokat méltatott (és részint vitatott) cikket, novellát, verset és regényt foglal magába – sőt, egyesek egyenesen a novella egyik legfőbb megújítójaként tartják számon.
Bár munkásságának nagy része az életében központi szerepet betöltő gyarmati világgal foglalkozik, a mesés, fantasztikus motívumok sem álltak távol tőle (ha akarjuk, a Dzsungel könyvét gyakorlatilag értelmezhetjük proto-fantasyként is): a Kívánságok háza kilenc ilyen elbeszélését tartalmaz. A (tudományos-)fantasztikus besorolás azonban némiképpen megtévesztő, mert bár valóban mindegyik történet tartalmaz valamilyen mesés elemet, ezek szerepe alapvetően a nagyon is valóságos témák sűrítése, kidomborítása, kézenfekvő tehát a kiadvány hátlapján is megemlített H.G. Wells-szel és George Orwell-el vont párhuzam.
A novellák zöme tudományos és/vagy társadalmi kérdésekkel foglalkozik, az egyetlen kivétel talán maga a címadó, ami egy már-már költői szépségű mese a női szerelemről és önfeláldozásról. Ezen túl azonban valójában Kipling korának és roppant széleskörű érdeklődésének lenyomatát kapjuk, a fantasztikus elemek néhol kifejezetten csak ürügyként szolgálnak egy-egy gondolat kifejtésére – így például a Csakis az igazat című, amelynek tetemes hányadát ugyan két tengeri szörnnyel való meghökkentő találkozás teszi ki, lényegében viszont az igazság és az arról való tudósítás problémáját boncolgatja.
A történeteket olvasgatva rögtön szembeszökő Kipling szerfelett akkurátus, polihisztori szemléletmódja, az elmélyült, precíz tárgyi tudás – példának okáért az Összekovácsolódott hajó, melyben egy első útjára bocsátott és viharba keveredett teherszállító alkotóelemei vitáznak egymással, gyakorlatilag egy korabeli gőzös részletekbe menő technikai leírása. Ugyanígy sokat megtudhatunk Marconi távírójáról, vagy éppen a méhkaptárak működéséről, mindezt nagyon is olvasmányos formában. Kipling ezekre a tényekre építi fel mondanivalóját és spekulációit, és ebből a szempontból nagyon is közel áll a modern tudományos-fantasztikus írókhoz.
Ha már elhangzott a szó: megdöbbentő, mai szemmel mennyire aktuálisnak és modernnek hatnak ezek a többnyire századeleji keletkezésű novellák, mind tartalmi, mind formai szempontból. Egyrészt roppant sokrétűek – bár fentebb némiképpen önkényesen két jól elkülöníthető kategóriába soroltam őket, némelyük pusztán a felszínen ilyen könnyen dekódolható. Másrészt, bár jól tetten érhető a kor technikai fejlődésébe vetett, a századfordulóra egyébként is jellemző lelkes hit, Kipling soha nem áll meg a puszta rajongásnál, hanem a rácsodálkozást követően nyomban gondolkodóba esik, kérdéseket és lehetséges válaszokat fogalmaz meg, vagy legalábbis sejtet.
Ez a fajta ambivalencia különösen a társadalmi kérdésekkel foglalkozó elbeszélésekben nyilvánul meg. Kipling megítélése ebből a szempontból egyébként sem egyértelmű: köztudottan a brit imperializmus és a gyarmatosítás lelkes híve volt, írásai azonban jóval érzékenyebb szemléletmódról tanúskodnak. Ilyen a kötet záró, két, szorosan összefüggő novella is (Az éjszakai postával, Egyszerű, mint az ABC). Ezekről már különösebb kertelés nélkül ki lehet jelenteni, hogy bizony a sci-fi műfajába sorolhatók, hiszen az író itt egy 2000-re datált fiktív társadalmat skiccel fel néhány elegáns, és roppant eredeti vonással (az első novella végén található, vagyis annak majdnem felét kitevő jövőbeli újság – olvasói levelestül, apróhirdetésestül – ma is abszolút formabontónak hat). Az elképzelt jövőben az emberiség meghódította az eget, olyannyira, hogy a légi közlekedés nem csak mindennapossá, hanem egyenesen kulcsfontosságúvá vált. Ennek következtében az eredetileg a forgalom irányításával foglalkozó szervezet, az ABC (Aerotranszportot Bonyolító Csoport) idővel egyre több kiváltságra tesz szert (hiszen bármibe beleszólhat, ami a közlekedéssel kapcsolatos, márpedig minden kapcsolatos a közlekedéssel), míg végül kimondva-kimondatlanul a Planéta teljhatalmú urává válik. Per se elnyomásról vagy önkényuralomról ugyanakkor szó sincs, az utópisztikus jövőben az emberek hosszú életűek, kiegyensúlyozottak és boldogok, ez alól egyedüli kivételt a demokrácia elavultnak bélyegzett eszméjét hirdető maréknyi renitens jelenti. Nehéz azonban eldönteni, Kipling melyik oldalon foglal állást, vagy hogy állást foglal-e egyáltalán, hiszen bár a történéseket az ABC joviális tagjainak szemén keresztül láttatja, a befejezés végül egészen mást sugall (az írások nagy részére egyébként is jellemző a nagyjából egy bekezdésnyi, frappáns csattanó).
Kipling jelen kötetben összegyűjtött novellái összességében lenyűgöző, olvasmányos, elgondolkodtató és nem utolsó sorban közel egy évszázad távlatából szemlélve is frissnek ható művek. Ide kívánkozna a szokásos „új oldaláról ismerhettük meg az írót”, ami azonban valószínűleg nem lenne helytálló, hiszen megkockáztatom, hogy a legtöbben amúgy se ismertük. Nem baj, kezdetnek ez a válogatás tökéletesen megteszi, hiszen bár ez alapján tényleg méltán sorolhatjuk őt a korai tudományos-fantasztikus írók között, az is nyilvánvaló, hogy tehetsége, gondolatai okán témaválasztástól függetlenül is érdemes lehet közelebbről megismerkedni munkásságával.
Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2010
Fordította: Kollárik Péter
Eredeti cím: The Wish House
Oldalszám: 288
2010. május 28.
.jpg)
Egy végzetes napon, az Elsötétedés éjjelén egyszer csak kihunynak a csillagok a Föld nevű bolygó egén, eltűnik a Hold, az orbitális pályán keringő műholdak pedig megpörkölődött, döglött bogarakként zuhannak vissza a felszínre. Összeomlik a tömegkommunikáció, a Világháló, megszűnnek a hosszú távú telefonrendszerek, használhatatlanná válik a GPS. Az emberek egyik-napról a másikra elveszítik a tájékozódóképességüket mind a fizikai, mind a spirituális világban, amikor kiderül, hogy planétánkat egy burok veszi körül, ami elzárja az Univerzum többi részétől, mi több, borostyánba, időzárványba börtönzi - egy földi nap alatt a membránon kívül több, mint százmillió év telik el. Napunk szinte elképzelhetetlen tempóban öregszik és az emberiség kénytelen szembesülni azzal az elkerülhetetlen ténnyel, hogy kábé negyven év múlva egész egyszerűen elnyeli a Földet. Plusz-mínusz pár év.
A Pörgés, a 2006-os év Hugo-díjas regénye ízig-vérig tudományos-fantasztikus mű, erőteljes hangsúllyal a tudományoson, ugyanakkor olyan mesterien adagolja azt, hogy egy reáltudományok felé kevésbé nyitott olvasót sem zökkent ki a tempójából. A könyv ennél persze többet is képes felmutatni, hiszen Robert Charles Wilson arra is keresi a választ, hogyan viselkedik az egyén és a társadalom egy szinte megfoghatatlan, globális fenyegetés árnyékában. Mi történik, ha az első kapcsolatunk a földönkívüli élettel nem lézerfegyverekkel felszerelt tripodok inváziójának vagy barátságos diplomáciai küldöttség képében történik, hanem a bolygó sarki pólusainál elhelyezett két lebegő építménnyel, amik idő-dilatációs rezervátumba kényszerítik a tehetetlenül szemlélődő bolygónkat? Valamiféle kísérlet lenne ez, hogy a Feltételezettek megfigyeljék, mihez kezd az emberiség a biztos pusztulás tudatában? Vajon a vallásba, a hedonizmusba, az öngyilkosságba menekülnek? Megpróbálják figyelmen kívül hagyni a jelenséget és tovább élni a hátralévő életüket, mintha mi sem történt volna? Vagy felveszik a kesztyűt és megpróbálják kideríteni mi történik, sőt visszavágni az ismeretlen és elképzelhetetlen technológiával rendelkező entitásoknak?
A regény három főszereplője három különböző válasszal szolgál a szinte felfoghatatlanul bizarr helyzetre. Tyler Dupree legjobb barátjával, Jason Lawtonnal és annak húgával Diane-nel együtt szemtanúja a csillagok kihunyásának, hogy aztán az elkövetkezendő harminc évben az ő átlagember szemén keresztül követhessük, amint tudós-géniusz barátja megszállottan kutatja a Pörgés titkát a kormánykörökben befolyásos apja által létrehozott Napközeli Alapítvány erőforrásainak segítségével, míg Diane, akibe narrátorunk reménytelenül szerelmes, az Új Királyság nevű, keresztény-hedonista mozgalom lelkes aktivistája lesz. A flashback-szerkezetű történet olyan ügyesen szedi össze a lényeges információkat a Membránt megfejteni vágyó, elképzelhetetlenül ambíciózus projektről, hogy egy pillanatig sem tűnik erőltetettnek és a szereplők közti kapcsolat fejlődése ugyanúgy fenntartja érdeklődésünket, mint a burok rejtélyének feloldására tett erőfeszítések krónikája. A Napközeli Jason vezetésével ugyanis nem kevesebbre törekszik, mint a Nagy Exodusra: a Mars terraformálására és kolonizálására, hogy a földiek leszármazottai-ősei egy egészen más perspektívából vizsgálhassák a jelenséget, mi több, a segítségünkre siethessenek. Szédítő belegondolni: egy kvázi időutazásszerű jelenség során míg arra várunk, hogy a közlekedési lámpa zöldre váltson, addig marsi dinasztiák születhetnek és bukhatnak el, egy másodperc Odakinn három, egy perc százkilencven, egy óra tizenegyezer-négyszáz, egy hónap 8,3 millió év. Az Istent játszó tudósok munkája meghozza gyümölcsét, ám ekkor valami olyasmi történik, amire álmukban sem gondoltak volna...
A Pörgés nem hogy nem fullad kliséhalomba, de eredeti ötletek sziporkáznak húsz-harminc oldalanként és a végjáték is jobbára kiszámíthatatlan, az pedig már csak hab a tortán, hogy egy trilógia első darabja, ezt követi az Axis (Tengely) és a Vortex. Mindent összevetve nyugodtan kijelenthetjük, hogy az utóbbi évek egyik legjobb hard sci-fi teljesítménye Arthur C. Clarke szellemében.
Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Gálvölgyi Judit
Eredeti cím: Spin
Oldalszám: 422
2010. április 8.
Könyvkritika.
2010. február 22.
A könyv felütésében Jake Adelstein amerikai származású japáni riporter választásra kényszerül. A jakuza hírnök, aki szemben ül vele Tokió kismillió kifőzdéjének egyikében, sztoikus nyugalommal adja a tudtára: ha megírja leleplező riportját Goto Tadamaszáról, az ország egyik leghatalmasabb ojabunjáról, maffiavezéréről, Adelsteint és a családját "eltörlik a Föld színéről". Goto 2001-ben titkos egyezséget kötött az FBI-jal. Amennyiben amerikai vízumot kaphat és engedik, hogy májátültetést végezzenek el rajta a UCLA-n, az ojabun hajlandó feladni szervezetének számos tagját. Ha a sztori napvilágra kerül, a boriokudan, a japán maffia bosszúja rettenetes lesz, ám még mielőtt utóbbi bekövetkezhetne, Goto tesz róla, hogy Adelstein kiszenvedjen.
Adelstein akkoriban Japán legolvasottabb napilapjának, a Jomiuri Simbunnak volt a riportere, ahová 1993-ban egy vizsgarosta-sorozat elvégzése után a híres tokiói Sophia Egyetemről került. Először a lap Urawa körzeti fiókirodájához osztják be. Urawa Tokió egyik unalmas szatellitvárosa, Adelstein kesereg is rendesen amiatt, hogy a világ seggének pattanásán kell dolgoznia.
Napjai sűrűek: ha épp nem piti bűnesetekről, táskalopásokról és zsebmetszésről tudósít, akkor vagy csicskáztatják vagy kajáért kell elrohannia a feletteseinek vagy alantas irodai munkákkal kell elpiszmognia. Éli tehát egy kezdő riporter mindennapos életét, és Adelstein részletes képet fest a szakma japán változatáról, amely sok mindenben hasonló, ám kulturális vonatkozásaiban természetesen sok mindenben el is tér a nyugati zsurnalizmustól. Ahogy jut egyre feljebb a ranglétrán, úgy nyílnak meg előtte a lehetőségek ezen a diverz, vibráló és rendkívül kompetitív területen.
Adelstein élete nem sokban különbözik az egyszerű japán szalarimanétól: csak a munkája számít, napokig haza sem megy és az irodájában alszik. Ahogy telik az idő, úgy épít ki egyre jobb kapcsolatokat a rendőrséggel, elsősorban Sekigucsi Csijaki detektívvel, aki a mentora lesz. A rendőrökkel való szoros összebarátkozás a japán bűnügyi újságírónak egyenesen a feladata, gyakran ajándékokat visznek házhoz a rendőröknek, így kaphatnak tőlük exkluzív információkat.
Kapcsolatrendszerén és napi munkáján keresztül Adelstein egyre jobban elmerül a boriokudan tanulmányozásában, megszállottja lesz a jakuzák történelmének, szokásainak, felépítésének - egy idő után már csak a szervezett bűnözéssel kapcsolatos esetek érdeklik. Egyik leleplező riportja a japáni emberkereskedelemről szól, azokról a nőkről, akiket Kelet-Európából csábítanak Japánba, megérkezésük után elveszik tőlük az irataikat és prostitúcióra kényszerítik őket. Ezeknek a nőknek nincs kihez fordulniuk: a szigorú japán bevándorlási törvények azonnali deportációt írnak elő számukra.
Adelstein beépülni sem rest, egy ideig dzsigolóként dolgozik egy gazdag nők számára kialakított host clubban. Ez nem férfikupleráj, mint ahogy a férfiak által látogatott hostess bárok egy része sem az. A vendégek gyakran csak a társaságéhség és az áhított figyelem miatt frekventálják ezeket.
A Tokyo Vice legnagyobb előnye, hogy Adelstein nem fényezi magát. Megteszi ő amit lehet egy kiismerhetetlen, őrült - és éppen ezért rendkívül izgalmas - társadalomban. Csetlik botlik, úgy emberileg, mint szakmailag. Gyakran óriási hibákat követ el, többek között a prostitúciós sztori forrását is életveszélybe keveri. Néha az elfogadott profi-újságíró képpel teljesen ellentétes viselkedésre ragadtatja magát, meggondolatlan, bénázik és sokszor elbukik. Tehát őszinte. Adelstein és az olvasó is frusztrált marad: hiába tölti ott az életét, Japán egy gaidzsin számára - Edelstein számára és a mi számunkra is - bevehetetlen. A könyv tizenhét év krónikája, egy társadalom - ha nem is keresztmetszete, ez Japán esetében totálisan lehetetlen, de - a lehető legizgalmasabb perspektívából, alulról való, rebegő kezű megvilágítása.
2010. február 15.
Cormac McCarthy posztapokaliptikus sikerkönyvének kritikája itt.
2009. október 24.
A jobban értesültek tudják, hogy a továbbiakban szó sem lesz Luke Greenfield 2004-es vígjátékáról – noha Ketchum műve (ti. a film alapjául szolgáló, azonos című könyv) a szó legszorosabb, legfájdalmasabb értelmeiben szüntet szüzet. A megtörtént eseményeket átdolgozó nyomtatott anyadarab egy hamvas, reményekkel, egészséges vágyakkal teli leányzót taszít bele a pszichés és fizikai megaláztatások fokozatosan hevített, feneketlen katlanjába. Sokakat megtévesztő álnéven egy kolleginánk a korábbiakban már próbálkozott egy kellően hatásvadász ajánlóval. Nem sikerült neki.
Szögezzük le a legelején: a filmet dirigáló Gregory Wilson jóval szerényebb mértékben tudta Ketchum – amúgy pofátlanul egyszerű receptek alapján érlelt – energiáit visszaadni.
Mindenesetre 2007-ben, nagymértékű forráshűséget fogadva, szerény módosításokkal nekiveselkedett, hogy Sylvia Likens életének utolsó nyarát Ketchum – torzító, ám roppant érzékeny és „találó” – szűrőjén keresztül láttassa. Mily véletlen, ugyanebben az évben jött ki Tommy O’Haver An American Crime-ja, mely hasonló lojalitással fordult – magához a valósághoz, mivel a script az 1966-os bírósági tárgyalás jegyzőkönyvére épül, konkrét sorokat hasznosítva abból. O’Haver filmje lényegében az Államokban oly népszerű tárgyalótermi drámák sorát bővíti, a megszokottnál kisebb teret engedve a tanúk padján elhangzó rekonstrukciónak és az ehelyütt vaskosan aláhúzandó tanulságoknak.
A kényszerűségből új ismerősök gondoskodására bízott nővérek története brutálisan puritán, letaglózóan hétköznapi. Féltékenység és hazugság, szépség és ártatlanság, kicsinyesség és hatalom kölcsönös tengelyei mentén indul be a downward spiral. A Golden Globe-ra jelölt An American Crime tényszáraz, rideg, menthetetlenül szalonképes darab, ami egy narratív geggel pont ott enged levegőhöz, ahol Ketchum még újabb gombócokkal terheli a torkot. Mert lendületben van.
Az már más kérdés, hogy pont ez a lendület lett a veszte is. Ketchum ugyanis dühből írta könyvét, és ez a düh közegidegen, esetlenül feloldozó zárlatig hajszolta… Könyvében a Likens eset gerjesztette érzelmi-erkölcsi megrázkódtatását szándékozta átadni, szelektált, sarkított, átírt, míg végül a gender-tematika Russ-Meyer-i csavartságú, émelyítően okos torzóját kapta. Hogy hol sajátította ki majdnem teljesen Sylvia kálváriáját, azt a személyes és kollektív bűnökért lélekben és testben megtöretett Meg Loughlin (Blythe Auffarth) parabolisztikus szenvedéstörténetével hol haladta végleg túl? Erre a pontra talán ő sem tudna rámutatni.
Kellett a tökéletes elbeszélői szemszög. A tiltott gyümölcsök iránt fogékony és eleinte gyermekien amorális, ugyanakkor Meggel szimpatizáló David (Daniel Manche) fiktív alakja töretlen ívet biztosít a kíváncsiság, a meghasonlás és a tehetetlen zsigeri ellenkezés befogadói attitűdjei, a passzív érdeklődés és hősies kudarc között; mindemellett Davidben már a regény címétől kezdve ott feszül az eseményektől való minimális, legalább kerítésnyi távolság, ami a vele való azonosulás további biztosítéka. Kellettek az olyan, már-már népmesébe illő fogások, mint a lányok (autóbaleset általi) árvává tétele, vagy a mostoha (hűvösen patológiás) démonizálása. A Ketchumi esszencia azonban az ivararány változásában rejlik: nála Gertrude Baniszewski (a valóságban az ő felügyelete alatt amortizálódott reszketeg húscsonkká Sylvia) féltékenykedő, intrikus lányainak helyét pubertás küszöbén botladozó, a nemiség fogalmával kulcslyukon keresztül ismerkedő ördögfiókák veszik át. A srácok a hátsó udvarból, akik békésebb pillanataikban gilisztát dobnak a vöröshangyák közé.
A Baniszewski ihlette Ruth Chandler (Blanche Baker) karaktere pedig e fiúgyermekeivel játssza A játékot. Lenn, a dohos, eredendően atombunkernek szánt pincehelyiségben (Sylvia koholt vádú, végzetesen elnyúló szobafogságának, élve eltemetésének színhelye), ahonnan a hidegháborús fenyegetettség áporodott levegőjét teljesen kiszorítja a morbid, otromba szexuális túlfűtöttség.
Egy utólag észrevett válást követően adóságokkal és éhenkórász lurkókkal magára maradt Ruth a férfitársadalom kizsigerelt, szánalmas áldozata, akiben (munka, azaz szociális elfogadás, hasznosság híján) terméketlenül tátongó órái, napjai, évei alatt csontosodott logikává a gyűlölet - „a gonoszság… (mely önmagát radikálisan ésszerű önérvényesítési stratégiának tekinti, szerényebb perceiben. Mámorosabb óráiban viszont a realitásérzék zsenialitásának.”) A nőiség nem természetes sajátság, hanem sebezhetőség, az elbukás garanciája: eredendő hiba, megtorlandó bűn. Lehet-e egy ilyen megtorlásnak gyönyörűbb tárgya, mint egy reá bízott, szűzi teremtés? Lehet-e egy ilyen megtorlást a példamutatás, az okítás hosszasan kitartott, legitim mozdulataként celebrálni? És végül: demonstrálhat-e ő tökéletesebb revansot, lehet-e ő nagyobb annál, ha mindezt saját fiainak kezei és egyéb testrészei felett gyakorolt hatalommal viszi véghez? Hisz ezek a fiúk Ruth cinikusan macsó nevelése alatt olyan korcsokká váltak, akikben csak a megfelelő impulzusra vár az a flegma szadizmus, amivel anyjuk azonosítja a férfit…
A projekció megkerülhetetlenül precíz, a kör bezárult, A játék elkezdődött. A pincéből nincs menekvés.
Ne próbáld elképzelni, mire képes pár tizenéveske fiú egy tizenéveske lánnyal, ha – anyai noszogatásra – bármit megtehet. Ketchum pőre, sallangmentesen ponyva leírásában úgyis messzebb megy (Orwell 101-es szobájában retteghetett így az olvasó), még amikor nem ír semmit, akkor is. Azok az elhallgatások mellesleg a maguk traumatikus black-out jellegükkel az emlékezés keretébe ágyazott regény pszichológiai hitelességét is erősítik.
Gregory Wilson üzembiztosan kifeszített vásznán azonban ezekből nem sok marad meg. A szűkös játékidő, az erkölcsi lekerekítések és a szemérmesebb láttatás során elvesznek Ruth hol vérfagyasztóan nyájas, hol liturgikusan eltökélt külső, David egyre zavarodottabb belső monológjai valamint a könyv hanyag időbelisége – amiktől olyan ijesztően hihető volt a perspektíva. A lírai betétek, a matiné-lassítások, az irodalmi forrás kétszeresen elírt végkifejletének sietős egybeklopfolása és például a rendőr pufók karaktere teszik a filmet majdnem makulátlanul instanttá és gyomorkímélővé – és ezt igazából meg is köszönhetnénk a kedves rendezőnek.
2009. március 13.
http://konyves.blog.hu/2009/03/12/napi_kotelezo_james_clavell_tajpan
2009. január 22.
A Könyvesblogon.
2009. január 3.
A vére.
2008. szeptember 12.
Kritikám az év legdurvább könyvéről a Könyvesblogon.
2008. augusztus 4.
Stephen King megöregedett, és sajnos úrrá lett rajta a süppedős melankólia és a keserédes nosztalgia. Stephen King érzelmileg egyre sebezhetőbb, és kiszolgáltatottabb lehet, más magyarázatot ugyanis nem nagyon találok a Lisey történetére. A szerkesztőt pedig nem merem hibáztatni, King ugyanis beszólt az utószóban. Hallgassátok csak!
"A regényt Nan Graham szerkesztette. A regényekről megjelenő kritikákban - főleg ha olyan szerzőkről van szó, akiknek a regényei nagy példányszámban kelnek el - sokszor írnak olyasmiket, hogy »Nem ártott volna, ha XY könyvét valaki megszerkeszti, mielőtt megjelenik.« Azoknak, akik valami ilyesmit akarnak írni a Lisey történetéről, szívesen megmutatom a kézirat első változatának néhány oldalát, Nan javításaival. Elsőben írtam olyan esszéket, amikben kevesebb javítást találtam, mikor kiosztották őket. Nan csodálatos munkát végzett, és ezúton szeretném megköszönni neki, hogy betűrte az ingemet, és megfésülte a hajamat, mielőtt megengedte, hogy a nagyközönség elé lépjek. Arról a néhány esetről, amikor a szerző mégis megvétózta Nan javításait, csak annyit mondhatok: »Ralph a valóság.«
Írja kedvesen az utószóban Stephen King, és habár saját szavai alapján egy szerény és a szerkesztője kritikájában őszintén bízó író képe rémlik fel előttem, én semmit sem veszek be ebből a simogató maszlagból.
King legújabb magyarul megjelent regénye majdnem 700 oldalas, és ezzel önmagában persze semmi baj sincsen, hiszen tett már le hasonló – vagy akár kétszer ekkora terjedelmű remek munkákat is az asztalra -, de mindezek ellenére már az első száz oldal környékén érezni kezdtem azt az idegesítő érzést, ami például a Tóparti kísértétek olvasása közben is rám tört, hogy itt már megint egy baromira ütős novella – esetleg kisregény – ráérős felduzzasztásáról van szó. Amin egy tökös szerkesztő még idejében segíthetett volna.
King tarsolyában ugyanis ott bújik egy egészen komoly történet: a regény főhőséül választott szokásos író-alteregó, Scott Landon nyomasztó gyermekkora, testvéréhez fűződő viszonya, illetve apja (képzelt?) elmebetegsége, és az ebből származó iszonyatos megpróbáltatások. Különösen üdítő a narratív bizonytalanság, mert a pszichológiai rémálomról nem lehet eldönteni, hogy tulajdonképpen Scott apjának volt-e igaza, vagy nem, persze a szerző azért a maga módján sugallja az egyik választ. A regény legjobb, legintenzívebb fejezetei ezek, amelyek olvasása közben mindvégig érezni, hogy King végre megint a régi fényében ragyog, mondatai gyomron vágnak, és egy pillanatra sem eresztenek.
Persze az előző bekezdés első mondatán javítanom kellene, hiszen a valódi főszereplő az író felesége, Lisey Debusher, akinek férje az elbeszélés jelenében már halott, és habár már a könyv címe is Lisey-t erőlteti a képünkbe, én mégis mindvégig a férfit éreztem igazi központi szereplőnek - King jellemző nárcizmusának megfelelően. A Landon-testvérek eszelős történetéből egy baromi jó novellát írhatott volna, King azonban felhígitotta történetét egy regénnyé, és a bajok itt kezdődnek.
Hömpölygő stílusa, és már-már megszállottan aprólékos jellemrajzai egész egyszerűen langyosak, Landon özvegyének érzelmi megpróbáltatásai, kettejük párkapcsolatának, kibontakozó szerelmének története pedig fárasztóan érzelgőssé, és méltatlanul szirupossá sikeredett. A romantikus szál hatásosságát nem vitatom, és el tudom képzelni, hogy sokakat rabul ejt majd, én mégsem voltam rá kíváncsi.
King azonban a múltbeli események mellett – melyek kapcsolatukat, illetve Scott Landon gyermekkorát mutatják be - egy másik szálat is gömbölyít, ez a regény jelen ideje, ahol a gyász és a hagyaték feltárása zajlik, majd legvégül Lisey felfedezése. A regény ezen területe sajnos csak egyetlen igazán szuggesztív pillanatot tartogat, az pedig nem más, mint Jim Dooley figurája és mellkaszabolós jelenete, melyben szintén egyértelműen kristályosodik ki az, amiért Kinget valaha szerettük, ám sajnos az ehhez hasonló pillanatokból nem sokat tartogat számunkra.
A műfajkeveredés sem tett túl jót a regénynek, a harmadik harmad ugyanis egy az egyben átvált fantasy-be, ami inkább valami nevetséges esti mese-féleségre emlékeztet, és amelynek ordító közhelyességét sosem fogom Kingnek megbocsátani: a szavak tava, amelynek vizéből mindannyian merítünk - na ne már. Mindenesetre ekkor válik világossá a sejtelmes borítókép is, de a nagy csápok alapján senki se számítson valami Ködös monszter-invázióra, a Lisey története ugyanis teljesen más tészta. A rosszabbik fajtából.
2008. július 2.
Kritika itt.
2008. június 17.
Emitt.
2008. május 21.
http://konyves.blog.hu/2008/05/21/csillam
2008. január 17.
http://konyves.blog.hu/2008/01/17/kalandos_tortenelem
2008. január 11.
http://konyves.blog.hu/2008/01/11/title_18669
2007. december 19.
Az évszázad legpocsékabb fordításával boltokban a magyar forgatókönyvíró-fenegyerek új bestsellere
A középszar Amerikai rapszódia és a briliáns Hollywoodi fenevad után váratlan gyorsasággal idehaza is megjelent Joe Eszterhas vadonatúj szösszenete, a The Devil’s Guide to Hollywood: The Screenwriter as God.
Kedvenc hun fenegyerekünk, aki egész életében azt hitte, apja zsidó menekült, míg rá nem jött, hogy épp ellenkezőleg: háborús bűnös (erről szól a Music Box), aki elszerette legjobb barátja feleségét, aki hárommillió dollárt kaszált egyetlen forgatókönyvéért (Elemi ösztön), és aki hat éve majdnem megpusztult torokrákban – nem sok újdongásot tartogat a Hollywoodi fenevad rajongóinak; könyve amolyan megbizhatóan szórakoztató olvasmány.
Pontosabban kalauz: anekdoták, bölcsességek és vaskos beszólások gyorsan emészthető, laza elegye 400+ oldalon keresztül. Amelyre mondjuk három csillagot adtunk volna, és gyorsan elfelejtjük, ha nincs AZ A FORDÍTÁS.
The horror, the horror...
Míg az első két könyvet Komáromy Rudolf ültette át magyarra (méghozzá ügyesen), addig a Devil’s Guide egy Rákócza Richárd nevű emberhez került. A JLX, Laux József (ex-LGT) kiadója döntött így. Az eredmény egy olvashatatlan, felfoghatatlan, csapnivaló kötet – A HAZAI KÖNYVKIADÁS SZÉGYENFOLTJA.
Nem elég, hogy Rákócza stílusa egy fordítószoftverét is alulmúlja, és minden kifejezést szóról szóra, tükörben fordít; nem elég, hogy mondatok értelmét változtatja meg negatívról pozitívra és fordítva (az osztogatnak és a fosztogatnak dilemmája); nem elég, hogy sorozatosan elgépeli a neveket (Robert Evans előbb Raymond Evans lesz, aztán Robert McEvans); nem elég, hogy lusta kikeresni a magyar címeket a port.hu-ról, de FINGJA SINCS SEM A FILMGYÁRTÁSRÓL, SEM HOLLYWOODRÓL.
Azért elég nagy bátorság így filmes témájú könyvet fordítani.
Már a magyar cím is ferdítés:
„Ördögi kulcs Hollywoodhoz – Miért Isten a forgatókönyvíró.” Miért kulcs, miért nem útmutató? Ezek szerint Isten is forgatókönyvíró? (Végül is, lehet…) Vagy hogy a francba értsük ezt?
Aztán jönnek a durvulások: „Bruce Willis Add drágán az életed! című filmje...” Sylvester Stallone kasszasikere, a „Sziklamászó.” Nem láttad? Dehogynem! Emlékszel: ott mászik a sziklán. És Spielberg felülmúlhatatlan klasszikusa, „az ÁLLKAPCSOK!” Érted… JAWS!
Sírva röhögnék, ha nem lenne olyan kínos az egész. Azt már mondanom sem kell talán, hogy ferdítőnknek lövése sincs a forgatókönyvírásról, de a legalapvetőbb szakkifejezésekről sem, sőt azt is megkérdőjelezem, hogy egyáltalán angolul tud.
Szerinted mi a sound stage? Rákócza szerint „hangosszínpad.”
Szerinted mi a postwork rewrite? Rákócza szerint „postamunka átirat.”
Szerinted mi a high concept? Rákócza szerint „magasröptű koncepció.”
Szerinted mi a con artist? Rákócza szerint „csalóművész.”
Szerinted mi a project development? Rákócza szerint „ingatlanfejlesztés.”
Szerinted mi a jó büdös lópikula az a screen credit? Rákócza szerint „vászonhitel.”
És teszerinted, de őszintén: mit jelenthet az, hogy the film bombed? Mert Rákócza szerint azt, hogy „a film robbant.”
AZT HISZED, EZZEL VÉGE?
Eszterhas: my typwriter had a cameo in the movie.
Rákócza: „az írógépem KÁMEA LETT A FILMBEN.”
Megnéztem a google-ön, mi a tököm az a kámea: „Domborműves ábrázolással díszített drágakő.” Szóval Joe Eszterhas írógépe a Kicsorbult tőr című filmben domborműves ábrázolással díszített drágakövet alakít. Strange, isn’t it? We're not in Kansas anymore, Toto!
Rákócza egyébként a társszerzője Dopeman Könyvet akartok, nesztek! című önéletírásának, társszerzője egy budapesti idegenvezető Szökőár testközelben című cunamis tényregényének, illetve szerzője a Szeretlek – Hogyan mondjam el? (Ötletek – gondolatok) című hasznos kézikönyvnek.
Oh, and the ultimate mindfuck:
First draft screenplay = első csapolású forgatókönyv.
2007. december 13.
Smack my bitch up!
2007. október 23.
Tarantino és Rodriguez számára a Grindhouse elkészítése valószínűleg egyszerre volt szórakozás, tisztelgés ifjúkoruk moziélményei előtt, és lehetőség, hogy a fiatalabb generáció figyelmét ráirányítsa erre a korszakra. A Mozinet könyvsorozat szerkesztői jó érzékkel kaptak az alkalmon: Grindhouse címmel adták ki e tanulmánykötetet, a posztert használták fel a borítótervhez és a fejezeteket elválasztó egyoldalas képek is a két filmből származnak. A Planet Terrorról és a Death Proofról persze nem sok szó esik, így azt is mondhatjuk, hogy a Grindhouse filmet – igen stílszerűen – kihasználták, a könyv címével és képeivel is az „exploitation” szó jelentését illusztrálva.
A kötet kézenfekvő módon a terminusok boncolgatásával indul, hogy az olvasó tisztába kerüljön a „B-film”, „exploitation”, „trash” és „grindhouse” kifejezésekkel, mielőtt fejest ugrik a témába. Kovács Marcell tanulmánya, A rossz ízlés kultúrája végzi el ezt a feladatot, majd a könyv előzeteseként szolgálva a grindhouse filmek műfajai között tallózgat. Az európai és ázsiai exploitation filmek is előkerülnek, ami igen dicséretes, ám a kötet további részében ezekről kevés szó esik. Ez betudható annak, hogy főleg a tősgyökeres amerikai grindhouse műfajokra koncentrálnak, de azért mégis fájdalmas hiányosság. Ha már a könyv ezt a fogalmat járja körül, nem fért volna be egy rövid kitérő az elegáns olasz giallók, a dögös japán szexploitationok vagy akár a Hanzo-széria különös samuraiploitation műfaja felé?
Az étvágycsinálás után Orosdy Dániel következik A Római vakációtól a Mély torokig című írásával, ami egy történelmi és kultúrtörténeti áttekintés az ’50-es, ’60-as és ’70-es évekről. A könyvnek egyik legérdekesebb tanulmánya ez, legalábbis azok számára, akiket hozzám hasonlóan a történelem „emberközeli” oldala izgat. Hasznossága sem vitatható, az exploitation filmek lényegét, létrejöttük okait csak úgy lehet megérteni, ha ismerjük a korabeli környezetüket. Háborúk, hippik, sorozatgyilkosok, elnökök, pornómozik, előkerül itt minden dióhéjban e fortyogó, sok szempontból gyökeres változásokon keresztülmenő világról.
Böszörményi Gábor Hollywood megingása címmel az exploitation filmek történeti kontextusba helyezésével foglalkozik, kifejezetten a stúdiórendszer összeomlására, majd később az exploitation filmekre támaszkodó Új-Hollywood felemelkedésére koncentrálva. Kicsit szerencsétlenül jön ki az, hogy a stúdiókról már az előző cikkben is olvashattunk, ahogy az utolsóban is, amely tanulmánnyal a Roger Cormanről szóló (amúgy teljesen korrekt) bekezdés is kisebb átfedésbe kerül, de hát több veszett Mohácsnál, különben sem egy hosszú cikk ez, Corman pedig úgyis kurva nagy arc volt: hatása a korszak filmjeire, valamint több színész és rendező híressé válására felbecsülhetetlen.
Az ezt követő cikkek különböző részhalmazait veszik górcső alá a grindhouse filmek változatos faunájának. Varró Attila Hús és vér című írása az exploitation formai jellegzetességeinek és altípusainak vizsgálatával indít. Még érdekesebbek a B-filmek „műfajroncsolás” jelenségéről írtak, ahol azt vizsgálja, miként zilálja szét a grindhouse sokktechnikája az önkéntesen választott műfaji kereteket. Aki ismeri Varró védjegyszerű alaposságát és felkészültségét a Filmvilágból vagy a Mozinetből, az tudja, milyen minőségi szövegre számítson – nem fog csalódni.
Olyan címmel, mint „A szexploitation”, egyszerűen nem lehet melléfogni. Kárpáti György igyekszik annyit markolni, amennyit csak tud (haha), a nudie-cutie filmektől a roughie-ken és Russ Meyer-opuszokon át a klasszikus szexploitation műfajokig (női börtönfilmek, erőszakolós bosszúfilmek, stb.) kapunk mindenből az arcunkba. Rengeteg filmcím és rövid történetösszegzés sorakozik itt (kisebb baki: a Faster Pussycat Kill! Kill! elején a fiatal srácot nem „elhajtja”, hanem megöli a három nő), közben pedig nem mellesleg dús keblű cicák Russ Meyer–filmekből származó fotóit csodálhatjuk, ami egy ilyen témájú cikkben obligát illusztráció. Kedvet kapni tehát sok filmre lesz lehetőségünk.
Orosdy mester A snuff film legendája című tanulmánnyal tér vissza, melyben a "halálpornó" fogalmát járja körül. Érdekes kérdés, hogy lehet-e egyáltalán a snuff műfajáról beszélni, ha voltaképpen egy üres halmazról van szó. A cikk rámutat a csapdára és elkerüli azt, közben belekóstolva a Cannibal Holocaustba, a Charles Mansont övező legendákba, a squish filmekbe és minden más kapcsolódó érdekességbe, mindezt kellemesen olvasmányos stílusban.
Kovács Marcell Szabadság, szerelem, kábulat címmel a drogfilmeket járja körül. Újra előkerül a Szelíd motorosok és a Roger Corman nevéhez kapcsolódó filmek (The Trip, Wild Angels, Gas-s-s-s), mint nagy hatású fordulópontok a műfaj történetében. A cikk a drogfilmekhez való (nézői és gyártói) hozzáállás változására koncentrál - az elijesztő célzatú propagandafilmekből (Reefer Madness) a ’60-as évekre a drogfilm a megismerés kapuit szélesre táró élmény kulcsává vált, mígnem a ’70-es évek elejére megjelent a kiábrándultság, az árnyoldal - miközben maga igyekszik nem állást foglalni.
Alföldi Nóra kapta meg az Erőszakban és szexben tobzódó SS-filmek témát, nem is olvashatunk tehát túl sok cinikus vagy hímsoviniszta megjegyzést ezen filmek női szereplőinek szerelmi életét illetően… (Ennél elborultabb trashfilmeket márpedig ritkán lát az ember, szerintem nehéz őket komolyan venni, hiába a második világháború komor emléke.) A szerző a náci karakterek ábrázolásának jellegzetességeit háborús propagandafilmekkel, a szerelemtáborokban játszódó naziploitationok cselekményelemeit a szökés- és a női börtönfilmekkel veti össze. Itt kerül elő az egész könyvben a legtöbb nem-amerikai film, ami a témát tekintve persze érthető, ám számomra a többi tanulmányból is hiányzott ez a szélesebb látószög.
A kötet záróakkordja Vízer Balázs rejtélyes című írása (A nyiszálástól a kaszálásig), ami megtöri a műfajokon végigzongorázó tematikát és azt elemzi, hogyan épült be az exploitation a mainstreambe, ezáltal feleslegessé téve saját létezését. Ez az írás szolgál kapocsként a grindhouse korszak utáni, napjainkig tartó mainstream filmek világához, konkrét példákat hozva arra, hogy egyes tipikusan exploitation eszközök, fogások mennyire elismert, elfogadott, sőt elvárt filmes panellé váltak az évek során. Ha valakiben eddig voltak is kétségek a könyv témájának fontosságát illetően, itt biztos eloszlanak.
Ahhoz képest, hogy a ’70-es évektől kezdve mennyi mindent átvett és szervesen magába épített a populáris mainstream mozikultúra a hollywoodi stúdiórendszer árnyékában megszülető független exploitation filmek világától, idehaza eddig a Filmvilág folyóiraton és néhány filmes blogon kívül a korszakot érdemben nem elemezték ki. Ha valamire, akkor a Mozinet könyvsorozat második darabjára így abszolút ráillik a hiánypótló jelző.
2007. augusztus 22.
Mostantól hetente jelentkező képregényes rovatunk első számában Varró Attila Kult-Comics című könyvét, a harmadik részénél tartó, nyári blockbuster World War Hulk-ot és Frank Miller hat felvonásos taknyolását, az All-Star Batman and Robin the Boy Wonder-t szemrevételeztük. Ráadásként pedig vetettünk néhány tiszteletteljes, ám riadt pillantást a legendás(an tündibündi) Fantasztikus Négyes legelső számának kíméletlenül sárguló lapjaira is (klikk a képre).
Varró Attila: Kult-Comics
Mozinet-könyvek, 2007
Egy olyan országban, ahol már egy pepita csempeburkolat is hiánypótló képregényes műnek számít, Varró Attilának, ha tetszik neki, ha nem, prófétai szereppel kell szembenéznie.
Jelen könyv a Mozinet magazin "Kult-Comics" nevű rovatának szövegeiből szemezget, respektálandóan nagy elánnal ráadásul - rögtön 29 esszét is elénk borítva.
A legtermészetesebb, de a biztonság kedvéért megjegyzendő, hogy Varróban az írmagja sincsen annak a hazánkban oly népszerű sznob megvetésnek, amely a képregényt, mint formát, szíve szerint kizárólag a Dörmögő Dömötör szintjén értelmezné (elfeledkezve Pulitzer-díjas Maus-ról, csodás hangulatú Rabbi Macskájáról, szabálytalan álomképeket görgető Enki Bilal-ról, Alejandro Jodorowsy-ról, Milo Manara-val comic-kooperáló Federico Fellini-ről), írói művelőit félresikerült irodalmároknak, rajzolóit pedig elbukott képzőművészeknek titulálva - helyette a kilencedik művészetnek, vagy "legrosszabb" esetben a világ eseményeit, tendenciáit roppant nagy hatékonysággal kikristályosító, totálisan legitim popkulturális közlési formának tartja azt.
A gusztusosan aprócska könyvet olvasgatva kellemes érzésünk támad: Varró természetes stílusa és ízléses, elegáns tartózkodása a siralmas hazai viszonyok felemlegetésétől természetesen javára válnak a műnek. Emellett a szerző egy lehengerlően művelt (ám mégis szerény) író benyomását is kelti, aki így a megszokottnál (...) jóval nagyobb - tehát igazabb - térben: irodalmi, zenei, képzőművészeti és természetesen filmes kontextusban is képes (újra)értelmezni az éppen vizsgált képregényes alkotásokat. Így kerülhet nála mindenféle görcsöktől mentes módon egy mondatba a végtelenül bonyolult jelentéstartalmú görög "arkhé" szó - és a Fantasztikus Négyes.
Mégis, talán helyesebb és bölcsebb, ha ebben az amerikai, európai és ázsiai területeket vizsgáló könyves megjelenésben nem a "képregényhit" rapid terjeszkedését (állítólag a kiadványt, legnagyobb sajnálatunkra, nehezebb beszerezni, mint egy teljesen fitt brontoszauruszt), hanem ünnepet, egy szerző megünneplését látjuk, aki, bármily hihetetlen is, a Filmvilágban megjelent számtalan nívós cikke és tanulmánya után csupán most, a Kult-Comics-szal vált a könyvesboltokon keresztül is elérhetővé. Mindemellett, talán nem is kell mondani, jelen munka felkutatása: kötelező cselekedet.
(p1inkh3ll)
All-Star Batman and Robin the Boy Wonder #1-6
Dc Comics, 2007
Nagyon durván számolva két évvel ezelőtt indult útjára a DC Comics All-Star nevű sorozata, melyben ismert írókat és rajzolókat verbuváltak össze, nem titkoltan azzal a célzattal, hogy végre lenyomják a Marvel tomboló eladásait. Az ötlet jónak is tűnt, és bizonyos sorozatok kapcsán, például az All Star Superman-nél, be is vált a dolog, azonban a DC univerzum másik fontos karaktere esetében a végeredmény, fogalmazzunk úgy, siralmasra sikeredett.
Frank Miller nevét manapság senkinek sem kell bemutatni, hiszen a képregényeiből készült filmadaptációk még a legigénytelenebb popkorn mozira vágyó célközönséghez is eljutottak, hála az álomgyárnak. Miller képregények világában befutott karrierje azonban már kevésbé ismeretes, és, bár nem is kívánok rá most hosszasan kitérni, lényegében a mai napig a modern képregényírás egyik legnagyobb alakjaként tarthatjuk őt számon (legfőképpen a 80-as évektől a 90-es évek második feléig elkövetett munkái miatt).
Miller múltja tehát szinte predesztinálta őt arra, hogy az All-Star Batman and Robin the Boy Wonder írói posztját betöltse, és hát, lássuk be, manapság még mindig ott tartunk, hogy Frank Miller nevével akármit el lehet adni.
A történet, ha finoman akarok fogalmazni, eléggé sovány és egyszerű. Az első számban az olvasó valahol ott kapcsolódik bele a történet szálaiba, ahol a Tim Burton által rendezett Batman film kezdődik. Kedvenc bőregerünk a szülei halála okozta több éves sokkból felébredve már magára öltötte a denevér jelmezt, létezése azonban még sok gotham-i polgár fejében csupán egy városi legendával egyenlő. Egyik este a milliárdos Bruce Wayne legújabb nőstény áldozatával, az elképesztő módon irritáló Vicki Vale-el készül eltölteni pár romantikus órát a cirkuszban, amikor szörnyű katasztrófa történik. Egy örült bérgyilkos ront be az épületbe, és az éppen bemutatót tartó artista csapatot, a Repülő Grayson-okat, a legifjabb Dick kivételével mind lemészárolja. Bruce Wayne gyorsan át is vedlik Batmanné, hogy rendet tegyen a helyszínen, az életben maradt Dick Grayson-t pedig közben a rendőrök menekítik ki a helyszínről, nyomukban Vicki Vale-el és Alfred Pennyworth-szel. Mivel maga a bőregér se akar lemaradni az izgalmas kalandról, bepattan a Batmobilba és gyorsan a banda után ered. Ennek az eredménye az lesz, hogy, miután elintézte a rendőröket, bevágja Dick-et a Batmobilba és elviharzik vele.
Ezek után a harmadik számban úgy hat hónapot visszaugrunk az időben, hogy tanúi lehessünk annak, hogy a totálisan megkattant Black Canary tönkrever egy csapat alkoholista nehézfiút a helyi bárban, majd vérben forgó szemekkel elindul Batman után. Azonban, hogy ennek mi a franc köze az eddig elmesélt, meglehetősen vézna történethez, azt nem tudom, mindenesetre a rövid kitérő után ismét visszaugrunk a jelenbe. Batman éppen a Batbarlang szépségeit mutogatja az ifjú Dick Grayson-nak, amikor Alfred értesíti, hogy súlyos balesetet szenvedtek az üldözés során és Vicki Vale a halálán van. A bőregér, mivel baromira furfangos, ráveszi Superman-t, hogy az szállítsa Gotham-be Párizsból az egyetlen orvost, aki megmentheti Vicki Vale életét. Dick eltűnése miatt azonban az egész város, beleértve az Justice Leage-et is, Batmant keresi. Superman le akarja tartóztatni, Plastic Man társulni akar vele, Wonder Woman pedig le akarja tépni a fejét. Mindeközben ismét megjelenik Black Canary és a Batgirl is a történtben, de hogy miért, az szerintem Frank Miller előtt is rejtély.
Az eddig megjelent hat rész elolvasása után több dolog is nyilvánvalóvá vált előttem. Az egyik, hogy a meglehetősen komplex és érdekfeszítő történetet Frank Miller vélhetően egy székelykáposzta, rum, kecsketej kombinációt követő fosás-sokk közepette találhatta ki. A másik dolog, ami ebből következik, hogy a DC Comics valószínűleg úgy könyöröghette ki, hogy vállalja el a sorozatot, ugyanis a végeredményből süt az érdektelenség. Az egész sorozat olyan, mintha egy infantilis idióta írta volna, aki életében nem olvasott nemhogy képregényt, de Batmant se. A karakterek a jellemeiket tekintve totálisan ki vannak forgatva önmagukból, és olyan dolgokat tesznek, amik eddig ismert elveikkel totálisan ellentétesek. Batman embereket gyilkol, rákeni a falra Alfred-et, Black Canary egy dühöngő elmebeteg, Wonder Women nemkülönben. Ezekhez pedig pluszban hozzájönnek az olyan debil párbeszédek és mondatok, mint például a "get out of the way you walking sperm bank!", ami hát finoman szólva elég érdekesen hangzik Wonder Woman szájából. Ezekhez képest az a tény, hogy minden egyes számban van egy mondat, ami legalább 15ször hangzik el - már csak hab a tortán. Egyszerűen nem látni a dologban a koncepciót, amit Frank Miller egy egyszerű "Its fun!" mondattal le is rendezett. Hiába nehéz dolog egy felnőtt embernek egy 4 éves matchboxaival carmageddont játszó gyerek szintjére lesüllyedni, de neki nagyon úgy látszik, hogy sikerült.
A dolog azonban cseppet sem vicces, sokkal inkább: elszomorító. Az egyetlen dolog, amire nem lehet panasza a gyanútlan olvasónak, az a rajz. Ez persze nem véletlen, hiszen a füzet látványvilágáért Jim Lee volt a felelős, akiről elmondhatjuk, hogy szinte sosem hibázott eddigi munkássága során (aki ezzel nem ért egyet, az nálam jelentkezhet). Ez azonban édeskevés. Egy képregény nem csak attól képregény, hogy szépen kivitelezett, és hogy fényes papírra lett nyomtatva, és kinyitva hatványozott vizuális orgazmus tör ránk, hanem attól, hogy nem egy olyan ember írja hozzá a történeteket, aki igyekszik Rob LieFeld nem létező színvonalát is alulmúlni. Szomorúan kell kijelentenem, de az All-Star Batman and Robin eddig megjelent 6 száma kőkemény fércmunka, ami, érdekes módon, ennek ellenére is elképesztően sikeres. Azonban arra a kérdésre, hogy mi lehet a sikerének kulcsa, nem tudom a pontos választ, de ha engem kérdeztek, egyértelmű: Frank eladta a lelkét az ördögnek.
Egyetlen dolgot nem tudok csupán eldönteni: ajánljam, vagy mindenkit óva intsek ettől a sorozattól? Ugyanis ekkora fekáliához ritkán van szerencséje az embernek egy olyan legendától, mint Miller, az tuti.
(Berzerker)
World War Hulk #3
Marvel Comics, 2007
Marvelék az elmúlt egy évben is keményen belehúztak, ahogyan azt tőlük megszokhattuk. A 2006-ban startolt, Civil War nevezetű eseménysorozat idusán, 2007 májusában indult el a jelenleg éppen a lecsó közepén tartó World War Hulk címet viselő crossover, mely a történet fő szálát hivatott rokka módjára perdíteni. Bár az ismertebb szuperhősöket is érintő esemény lényegi története az öt részes mini keretein belül lesz kifejtve, számos más sorozatra is hatással lesz a cselekmény. Még a szuperhős problémáktól messze távolmaradó Frank Castle (akit a lassan egy éve futó War Journal V2-vel rendesen belerángatnak a Marvel univerzum ügyeibe) is kapcsolatba kerül az eseményekkel.
Miután az Illuminati úgy kilőtte kedvenc zöld bajkeverőnket az űrbe, mint Khrushchev Laika-t egy verőfényes novemberi délelőttön, az öreg Banner kissé felkapta a vizet. A száműzetésének hála azonban Hulk a Sakaar nevezetű bolygón új életre és új családra lelt - azonban egy végzetes csapás szinte teljes mértékben kiirtotta a bolygó népességét, köztük Hulk terhes feleségét is. A dühtől és haragtól vezérelve a nagy zöld óriás maroknyi csapatával a föld felé vette az irányt, hogy végleg leszámoljon a tragédia általa vélt okozóival, Ironman-nel, Mr Fantstic-kel, Black Bolt-tal és Doctor Strange-dzsel.
A sorozat friss, ropogós harmadik száma csupán nemrégiben látott napvilágot. Itt szinte már minden nagyobb, ismertebb hőst felemésztett Bruce Banner dühöngő, minden képzeletet felülmúló, bosszúszomjas haragja. Az elszabadult fenevad és bérencei megfékezésére a kormány utolsó előtti lehetőségként beveti adamatium töltetű nehézgyalogságát, ami persze nagyjából annyira bizonyul hatásosnak, mint Kiszel Tündének az énekóra. Az események közepette Doctor Strange is támadásba lendül és sikeresen behatol Hulk elméjébe, így próbálván jobb belátásra bírni, dühét csillapítani. Hulk azonban egy csellel előcsalja a tudatába férkőzött mágust, és a kezeit eltörve leállítja. Miközben a kormány utolsó utáni lehetőségként a Sentry segítségét kéri az őrjöngő Hulk megállítására, Doctor Strange kiszabadítja fogságából a hatalmas pusztító démont, Zom-ot, hogy saját testébe fogadva szembeszálljon a hatalmas zöld szörnyeteggel.
Azt kell hogy mondjam, az első két szám után nem okozott nagy meglepetéseket a harmadik, ami, gyorsan hozzáteszem, távolról sem jelent negatív kritikát. Sőt! Az idei év nagy dobásának ígért sorozat, bár eddig nem tartogatott hatalmas meglepetéseket, és talán pár helyen elég kiszámíthatóra sikeredett, a cselekmény összességében szórakoztató, és korrekt nyári comic blockbusternek bizonyul. A meglehetősen egyszerű és írói szempontból ujjgyakorlatnak nevezhető történethez frankón illeszkednek John Romita Jr elképesztően gyönyörű és tökéletesen képregényhez illő illusztrációi, melyek kétségtelenül magasabb szintre helyezik a füzetet. Az igényes comichoz egy tökös borító is dukál, mondá az Úr, ami csakúgy, mint az előző szám esetében, most is David Finch nevéhez fűződik. Akinek azonban még ez sem lenne elég, az egy pazar Romita által rajzolt variant cover-rel is beszerezheti a kiadványt.
(Berzerker)
Fantastic Four #1
Marvel Comics, 1961
A képregények világa csakúgy, mint minden más terület, rendelkezik a maga ikonikus, meghatározó alakjaival, akik több évtizedes múltjukból kifolyólag folyamatosan meghatározták, és meghatározzák jelenleg is a műfaj fejlődését. A fontos képregények mögött persze talán még ennél is fontosabb alkotók álltak, olyan emberek, mint Stan Lee, Jack Kirby, Steve Ditko, akik tevékenységükkel a 60-as évek elején olyan forradalmat indítottak el a műfajon belül, mely máig meghatározó.
Az egyik és talán a legfontosabb ilyen sorozat a Fantastic Four volt, mellyel Stan Lee 1961 novemberében jelent meg először a nagyközönség előtt. A kreatív körülményeket azonban több érdekes, ma már történelminek számító dolog is megelőzte. Az egész egy golfmérkőzéssel kezdődött, melynek két résztvevője, Martin Goodman és a National Comics (későbbi DC Comics) főnöke volt. Ekkor tudta meg ugyanis Goodman, hogy a már akkoriban is nagy vetélytársnak számító cég egy új sorozatot kíván a piacra dobni, Justice League of America címmel, melyben ismert szuperhősöket tömörítenek egyetlen csapatba. Nem kell nagy ész ahhoz, hogy kitaláljuk, Mr Goodman úgy érezte, hogy a tettek mezejére kell lépnie, így fel is adta a kötelező házi feladatot Stan Lee-nek. Lee akkoriban éppen élete egyik legnagyobb írói krízisét élte át. Egyszerűen úgy érezte, hogy szemét, amit csinál. Az akkori képregényeket még nem jellemezte az a fajta összetettség, mint manapság. A füzetek főleg gyerekeknek íródtak, így nem lehetett hosszabb történeteket kitalálni, vagy bonyolult mondatszerkezeteket használni. Stan Lee azonban felesége unszolására, meg mivel vesztenivalója sem volt, valami teljesen egyedibe vágott bele, és már meg is született a Fantastic Four első legendás száma.
A füzet első számában megismerhetjük a sorozat négy fő karakterét, és némi visszatekintés során ezen karakterek háttértörténetét is. A mai szemmel, fogalmazzunk úgy, aranyos cselekmény úgy bontakozik ki, hogy Reed Richards (alias Mr Fantastic) egy az égboltra felbocsátott jel segítségével összehívja a Fantastic Four-t. A dolog apropója az, hogy titokzatos módon, szerte a világon, szőrén-szálán eltűnnek a működő atomreaktorok. Az F4 feladata tehát, hogy megoldja a rejtélyt. Mielőtt elindulnának hőseink, Stan Lee gondosan bemutatja, hogy a csapat tagjai miként szerezték képességeiket. A négyfős tudós brigád a Reed Richards által tervezett repülővel éppen az űrben tevékenykedett, amikor az őket érő kozmikus sugárzás hatására különös képességek kerítették hatalmukba őket. A földre való visszatérésük után, képességeik birtokában úgy döntöttek, ezt a fajta adományt az emberiség szolgálatába állítva fognak őrködni a rend felett. Első küldetésük egy Monster Island nevű helyre kalauzolja el hőseinket, ahol, mint később kiderül, egy Moleman nevű, koboldszerű figura a hatalma alá hajtott szörnyek segítségével próbálja átvenni a hatalmat a világ felett. Az F4 minden tudását bevetve együttes erővel legyőzi a gonosz kis lényt és szörnyetegeit, megmentive a világot a végső pusztulástól.
Miben rejlett a Fantastic Four sikere? A válasz a füzet újszerű, mára már klasszikusnak nevezhető emberközeli stílusában rejlett. Stan Lee eltörölte, vagy ha úgy tetszik új értelmezést adott a kor képregényiparára nehezedő kliséinek. Hősei személyazonossága a világ, és a füzet olvasói előtt köztudott volt, sőt az első két számban még a szuperhősökre jellemző jelmezzel, vagy egyenruhával sem rendelkeztek. Ezen megszokott, a korra jellemző sajátosságoktól megszabadítva karaktereit és magát a műfajt, sikerült mind a képregények világát, mind a benne élő szereplőket közelebb vinni az olvasókhoz. Ledőltek tehát azok a hatalmas falak, amik az olvasók és az általuk csodált hősök között húzódtak. A meglehetősen újszerű értelmezéshez tökéletesen megkoreografált és gyönyörűen kidolgozott illusztrációk társultak, melyeket Stan Lee egyik állandó alkotótársa, Jack Kirby követett el. A kettejük közötti összhang, melynek a végeredménye a ma már történelemnek számító Fantastic Four első száma, elképesztően sikeres lett, és a képregények reneszánszát indította útjára.
(Berzerker)
Pjotr Hrumov a Transzaero galaktikus teherfuvarozó társaság pilótája, aki rozoga, de megbízható űrhajóján idegen bolygókra szállít olyan egzotikus bóvlikat, mint papagájok és verebek vagy éppen kézzel festett napnyugtát ábrázoló tucatkeretbe foglalt képek, hiszen a Galaktikus Konklávé uralta űrben egyedül az emberek képesek elviselni a más fajok számára őrülettel járó Ugrást. A térváltás képessége predesztinálta az emberiséget, hogy az Erős fajok által diktált szabályok szerint betagozódjanak a Gyenge fajokra szabott speciális szerepkörök egyikébe és a galaxis hordáraivá, űrfuvarosaivá váljanak. Minden jel arra mutat, hogy Pjotr is a nagyapja támogatta űrkamionos lét eufóriát okozó Ugrásai közt fogja eltölteni egész életét, amikor a Hyxiről indított start után egy potyautast fedez fel a hajóján: a magát Karelnak nevező Számláló ugyancsak a Gyengék közé tartozik és egy olyan üzenettel érkezett, ami alapjában forgatná fel az Erősek által felállított galaktikus hierarchiát. Nem csak hogy a pusztító erejű hajókkal rendelkező, rágcsálószerű alarik, a szimbióta, alakváltoztatásra képes kualkuák és az elképesztő szellemi képességekkel rendelkező, élő komputerek, a számlálók, szövetséget ajánlanak az emberiségnek, hanem éppenséggel Pjotr nagyapján keresztül akarják felvenni a kapcsolatot egy olyan terv beindításához, amihez évek gondos előkészítése után egy elképesztő felfedezés adja meg az utolsó löketet.
Volt idő, amikor töménytelen mennyiségben, válogatás nélkül faltam a fantasy és sci-fi regényeket: mindegy volt, hogy minőségi műről van szó, a tizedik Dűne-másolatról vagy a századik Tolkien-nyúlásról. Előbb-utóbb azonban besokall az ember, újat akar és igazit, így hát finnyásan válogat és egyre óvatosabban áldoz (áldoz! milyen kifejező szó!) szabadidejéből egy ismeretlen könyvre.
Vendégbloggerünk, Elmeboy, egy könyvkritikával teszi le kézjegyét a Geekz blogra.
.jpg)
Egy végzetes napon, az Elsötétedés éjjelén egyszer csak kihunynak a csillagok a Föld nevű bolygó egén, eltűnik a Hold, az orbitális pályán keringő műholdak pedig megpörkölődött, döglött bogarakként zuhannak vissza a felszínre. Összeomlik a tömegkommunikáció, a Világháló, megszűnnek a hosszú távú telefonrendszerek, használhatatlanná válik a GPS. Az emberek egyik-napról a másikra elveszítik a tájékozódóképességüket mind a fizikai, mind a spirituális világban, amikor kiderül, hogy planétánkat egy burok veszi körül, ami elzárja az Univerzum többi részétől, mi több, borostyánba, időzárványba börtönzi - egy földi nap alatt a membránon kívül több, mint százmillió év telik el. Napunk szinte elképzelhetetlen tempóban öregszik és az emberiség kénytelen szembesülni azzal az elkerülhetetlen ténnyel, hogy kábé negyven év múlva egész egyszerűen elnyeli a Földet. Plusz-mínusz pár év.
A középszar Amerikai rapszódia és a briliáns Hollywoodi fenevad után váratlan gyorsasággal idehaza is megjelent Joe Eszterhas vadonatúj szösszenete, a The Devil’s Guide to Hollywood: The Screenwriter as God.
Olyan címmel, mint „A szexploitation”, egyszerűen nem lehet melléfogni. Kárpáti György igyekszik annyit markolni, amennyit csak tud (haha), a nudie-cutie filmektől a roughie-ken és Russ Meyer-opuszokon át a klasszikus szexploitation műfajokig (női börtönfilmek, erőszakolós bosszúfilmek, stb.) kapunk mindenből az arcunkba. Rengeteg filmcím és rövid történetösszegzés sorakozik itt (kisebb baki: a Faster Pussycat Kill! Kill! elején a fiatal srácot nem „elhajtja”, hanem megöli a három nő), közben pedig nem mellesleg dús keblű cicák Russ Meyer–filmekből származó fotóit csodálhatjuk, ami egy ilyen témájú cikkben obligát illusztráció. Kedvet kapni tehát sok filmre lesz lehetőségünk. 
Alföldi Nóra kapta meg az Erőszakban és szexben tobzódó SS-filmek témát, nem is olvashatunk tehát túl sok cinikus vagy hímsoviniszta megjegyzést ezen filmek női szereplőinek szerelmi életét illetően… (Ennél elborultabb trashfilmeket márpedig ritkán lát az ember, szerintem nehéz őket komolyan venni, hiába a második világháború komor emléke.) A szerző a náci karakterek ábrázolásának jellegzetességeit háborús propagandafilmekkel, a szerelemtáborokban játszódó naziploitationok cselekményelemeit a szökés- és a női börtönfilmekkel veti össze. Itt kerül elő az egész könyvben a legtöbb nem-amerikai film, ami a témát tekintve persze érthető, ám számomra a többi tanulmányból is hiányzott ez a szélesebb látószög.
Marvelék az elmúlt egy évben is keményen belehúztak, ahogyan azt tőlük megszokhattuk. A 2006-ban startolt, Civil War nevezetű eseménysorozat idusán, 2007 májusában indult el a jelenleg éppen a lecsó közepén tartó World War Hulk címet viselő crossover, mely a történet fő szálát hivatott rokka módjára perdíteni. Bár az ismertebb szuperhősöket is érintő esemény lényegi története az öt részes mini keretein belül lesz kifejtve, számos más sorozatra is hatással lesz a cselekmény. Még a szuperhős problémáktól messze távolmaradó Frank Castle (akit a lassan egy éve futó War Journal V2-vel rendesen belerángatnak a Marvel univerzum ügyeibe) is kapcsolatba kerül az eseményekkel.