Nem a legjobb ómen, ha egy vérfarkas-regény címszereplőjét Jacobnak (Jake-nek) hívják. Elképzelhető, hogy a névazonosság az Alkonyat-széria szereplőjével csak a véletlen műve, de nem valószínű. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy Glen Duncan nem a Meyer-könyvek népszerűségét akarta meglovagolni, hogy Az utolsó vérfarkast afféle Twilight spin of-ként adja el. A Jake név használata talán inkább egy finom utalás arra, hogy lehet a természetfeletti antihősökről másképp is írni. Mondjuk: nyúlós-nyálas giccs nélkül.
Az átlagnál tudatosabb néző / olvasó (vö.: geek) már csak olyan, hogy félti kedvenc szörnyeit, képregényhőseit és az egyéb (pop)kulturális értékeket a gonosz Hollywoodtól és/vagy a lektűr íróktól, akik ha pitbullként ráharapnak egy népszerű témára, addig nem eresztik, amíg teljesen ki nem zsigerelték. A félelem érthető, de nem jogos. Nincs az az elcsépelt, ezerszer feldolgozott mítosz, amit ne lehetne felfrissíteni, új oldalról megközelíteni. Az angol Glen Duncan regénye egy újabb, egészen kiváló illusztrációja ennek a tételnek.
Nem mintha Az utolsó vérfarkas olyan radikálisan meg kívánná reformálni a műfajt. Duncan nem tesz mást, mint hogy komolyan veszi az általa teremtett szörnyet, és megpróbálja ténylegesen elképzelni, milyen lehet évszázados élettapasztalattal létezni, hogy lehet elviselni az ölés havonta visszatérő, elviselhetetlen késztetését. Teszi mindezt elképesztően érzéki stílusban és a közhelyek, illetve az olcsó romantizálás mellőzésével.
Szegény Harls. Nem rajongott az Amerikai psychóért. Kegyetlen szatirikus vagy őrült faszkalap, kérdezte tőlem, amikor kiolvastam. Mindkettő, feleltem. Hamis dichotómia. A vagy-vagy romantikus napjai leáldoztak. Én ne tudnám?
A Guardian kritikusa Bret Easton Ellis-t emlegeti a fülszövegben, és nem minden ok nélkül. Az utolsó vérfarkas valóban olyan, mintha Ellis elhatározta volna, hogy nihilista yuppie helyett ezúttal inkább egy 200 éves (de csak 31-nek tűnő) angol vérfarkast választ főhősül, hogy egyes szám első személyben számoljon be vérben, bélben és különféle szexuális nedvekben gazdag kalandjairól. Igaz, Patrick Batemannel ellentétben, Jake Marlowe-ban nem lapulnak szadista hajlamok, sőt az év nagy részében egy kifejezetten jó modorú, barátságos fickóként viselkedik. Havonta egyszer azonban kitör belőle az állat – szó szerint. Duncan regényének legzseniálisabb pillanatai azok, amikor hőse az Éhségről mesél, arról, hogyan emészti fel és alakítja át személyiségét állati énje. A legtöbb filmben és könyvben a Szörny (legyen szó vérfarkasról, zombiról vagy akár Mr. Hyde-ról) teljesen átveszi a hatalmat az Ember felett, aki nincs is tudatában annak, miket művel az átváltozás közben. Jake nem ilyen, benne állatként is megmarad az emberi öntudat, ezért képes precízen és nagyon meggyőzően kifejteni, hogyan kapcsolódik össze az ölés, az (ember)evés és a (nincs rá szebb szó) kúrás ösztöne.
– A vérfarkasok nem számítanak tudományos körökben elfogadott témának – folytatta –, de tudod, mit mondanának a professzorok, ha mégis az lenne. „A szörnyetegek akkor halnak ki, amikor a kollektív képzeletnek nincs többé szüksége rájuk. Egy efféle faj kipusztulása nem több az aggregált tudatműködésben bekövetkező elmozdulásnál. A múltban az emberben lakozó szörny a sötétben rejtőzött, megtagadva. A modern történelem transzparenciája ezt lehetetlenné teszi: láttuk magunkat a koncentrációs táborokban, a gulágokban, a dzsungelekben, a hadszíntereken, olvastunk magunkról a bűnügyi tényregények lapjain. A technológia felgyújtotta a villanyt, s ezek után nem kerülgethetjük tovább a kását: a szörnyeteg feleslegessé vált. Mindvégig mi voltunk a szörnyetegek.” – Na igen – mondtam. – Szoktam is mondogatni magamnak, hogy csak egy idejétmúlt ötlet vagyok. De tudod, ha azon kapja magát az ember, hogy darabokra tép egy gyereket, és felfalja a szívét, akkor nehéz nem átérezni… önmaga kézzelfogható valóságosságát.
Duncan gyakorlatilag minden lényeges ponton hű marad a vérfarkas mitológiához, sőt hagyja, hogy a szereplői reflektáljanak ezekre. Mostanság persze kötelező is kikacsingatni az olvasóra / nézőre, de itt ennél többről van szó, mert 200 éves hősünk épp számot vet saját sorsával, a benne élő Szörnnyel, és úgy általában a lét alapvető kérdéseivel. Tekintve, hogy ő fajának utolsó képviselője (lásd a címet), az lenne a furcsa, ha ezt nem tenné meg. És saját élete is a vége felé közeleg, mert az OKNESZ (Okkultfelügyeleti Nemzetközi Szervezet) ügynökei (élükön ősellensége, Grainer) a következő telihold során őt is le akarja vadászni. Úgy dönt, nem fog ellenállni, megunta a létezést, nem csak mint Szörny, de mint ember is. Duncan nyilván ezen a ponton veszti el azokat az olvasókat, akik nem annyira lájkolják, ha egy vérfarkasos történet szereplői időről időre erősen intellektuális diskurzusokat és monológokat folytatnak, és olyan szavakat használnak, mint: narratíva.
– Így nem lehet befejezni egy háborút, Jake – folytatta Grainer. – Üldögélni és várni… – Hogy jöjjön, aminek jönnie kell? – Hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Az univerzum nem ezt a nótát fújja. – Pedig így ér véget a világ – mondtam. – De nem a tied. Egy nemes faj utolsó képviselője vagy. Ennél többel tartozol a narratívának. – Nem létezik semmiféle narratíva. Te is tudod.
Pedig Az utolsó vérfarkas egyáltalán nem egy műfaji könyvnek álcázott filozófiai értekezés, sőt még bölcsészdiploma sem kell az élvezetéhez. Duncan pontosan tudja, hogy kell felépíteni egy történetet, mikor kell bedobni az addigi cselekményt teljesen átértelmező szabályos plot point-okat, és ami a legfontosabb: kikerülni a közhelyes megoldásokat – mind a sztori fordulatait, mind a nyelvi eszközöket illetően. (Muszáj Huszár András fordító nevét is megemlíteni, kifogástalan munkát végzett.) Az utolsó vérfarkas nem csak okos, érzéki, de még izgalmas is – nagyon úgy néz ki, hogy egy (poszt)modern horrorklasszikus született.
„Aztán csak ültem, a hűvös palack nyakát fogva, és azon gondolkoztam, milyen érzés is lehet olyan nyomozónak lenni, aki gyilkossági ügyekkel foglalkozik, hullákat lát, és ez nem is zavarja, nem kényszerül arra, hogy kilincseket dörgölve settenkedjék, sem arra, hogy azon tűnődjék, milyen sokat árulhat el az ügyfél érdeksérelme nélkül, és milyen keveset anélkül, hogy magának túlságosan ártson. Úgy döntöttem, nem nekem való."
Phillip Marlowe magándetektív egy lovag, ahogy azt Chandler mindjárt a róla szóló első könyv, az Örök álom legelső oldalán közölte – igaz, a sztori végére elvesztette a hitét a világban, és keserűségét, hogy már nincs helye benne lovagoknak, egy dupla skót whiskyvel öblítette le. Nem mintha segített volna. És nem mintha a világ állapota, rothadtsága képes lenne megváltoztatni őt is. Marlowe azóta is lovag – a Kedvesem, Isten veled!-ben összeverték, bedrogozták, kevés híján megölték emiatt, de ő akkor sem tud, és akar más lenni. A hardboiled fiction zsánerében kevés hős van, aki morálisan oly sziklaszilárd, mint ő, aki oly merészen, oly állhatatlanul veti meg a lábát velejéig korrupt környezetével szemben. És ez áll a középpontjában A magas ablaknak is.
Marlowe-nak már akkor nem tetszik a legújabb ügye, amikor találkozik a megbízójával – pontosabban nem tetszik neki maga a megbízó, egy Mrs. Murdock nevű, rafinált, romlott özvegy, aki azért fizeti, hogy találjon meg neki egy Brasher Doubloont (egy értékes antik aranyérmét), amit feltehetően a fia alsóbb társadalmi rétegből való felesége lopott el tőle. Ha közben valahogy véletlenül eléri, hogy a házasság alámerüljön a vécélefolyóba, annál jobb. És az első az ügyben, aki félrevezeti a főszereplőt, és titkozik előtte? Maga Mrs. Murdock, természetesen. Sok szerencsét a nyomozásához, Mr. Marlowe.
Ahogy az már lenni szokott az első látásra viszonylag egyszerűnek tűnő ügyeknél, az „egyszerűség” már azelőtt elúszik, hogy Marlowe leguríthatná az első piáját. Az pedig már valami. Az eltűnt Brasher Doubloon csak az első a magánnyomozó irodája előtt sorban álló rejtélyek közt. Lesz itt még zsarolás, hamisítás és persze gyilkosság, ráadásul mindezeknek a gyökerei évtizedekkel korábbra nyúlnak vissza, egy bizonyos magasan lévő ablakhoz. De szokás szerint, mire a szálak összeérnek, és minden világossá válik, a whudonit már irreleváns. Chandlert a „miért”-ek érdeklik, vagyis maguk az emberek, és a közeg, amiben élnek.
A „pénzem van, ezért mindent megtehetek” mentalitású Mrs. Murdock, a város által felzabált és kiköpött, szerencsétlen magánnyomozó balek, George Anson Phillips, az arrogáns és agreszív, sötét ügyleteket bonyolító Vannier – mind színes, csodálatosan megírt, a szerzőtől megszokott erejű, frappáns dialógusokkal életre keltett, ambivalens karakterek, reménytelenek, menthetetlenek. De nincs is mitől megmenteni őket – ebben a kontextusban ők nem „bűnöznek”, egyszerűen csak élnek, mint bárki más, céljaik eléréséhez felhasználva mindazt, ami a rendelkezésükre áll. Gátlástalanul, gondolkodás, és a következmények mérlegelése nélkül.
Marlowe az egyetlen kivétel. Vagy mégsem? A Kedvesem, Isten veled!-ben teljesen egyedül volt az egész város ellen, itt viszont már kissé árnyaltabb a kép – de bizonyos értelemben csak annál tragikusabb. Az ügyre ráállított Breeze nyomozó kivételesen nem korrupt és mocskos, nem is olyan nyavalygó, pöffeszkedő rendőrvicc, mint az előző kötet Nultyja. Tisztességes ember, aki a legjobb tudása szerint igyekszik megoldani a gyilkosságokat, amiknek valahogy mindig van közük egy Marlowe nevű magándetektívhez.
Egy ideálisabb világban ez a kettő összefogna, de ehhez itt már túl késő. Túl nagy a bizalmatlanság, túl sok a múltbeli atrocitás, túl sok az elásott hulla – igazi és metaforikus egyaránt. Amikor Breeze megpróbál információt kihúzni Marlowe-ból, és megfenyegeti, hogy ha nem beszél, bajba kerül a nyomozás akadályozásáért, a magánkopó egy régi ügy felemlegetésével válaszol, amiben a rendőrség eltussolt, és öngyilkosságnak állított be egy gyilkosságot, hogy megmentse a tettes pénzzel és befolyással lobbizó családjának nevét a botránytól. A csetepatéban ugyan maga a tettes is otthagyta a fogát, tehát – érvelne Breeze – megbűnhődött, nem mindegy, mit írnak az újságok a pontos körülményekről?
Nem. Marlowe-nak az igazság számít, ami ebben a városban már rég nem vak, pedig annak kellene lennie. Ezért szeg akár törvényt is, ha muszáj, ezért megy utána minden nyomnak, minden mocsoknak, amit talál, kényesen, kényelmetlenül lavírozva a saját, a megbízója és a rendőrség érdekei között, még akkor is, amikor már senki nem akarja, hogy szaglásszon: nemhogy a bűnösök és a zsaruk, de a saját kenyéradója sem. Sőt, még ő maga sem. Mert sejti, hogy mit fog találni, és sejti, hogy nem fogja jobban érezni magát tőle másnap reggel. Mint a hosszú éveken át átvert, szinte rabszolgaként tartott, szerencsétlen lány, Merle esetében, akit annyira hozzákondicionáltak a hazugsághoz, amiben élni volt kénytelen, hogy az igazságot már nem tudja, és nem is nem akarja elfogadni – de még csak meglátni sem. Hiába, Marlowe akkor sem tud másképp cselekedni. Megoldja az ügyet, nézi a dőlő dominókat, és lehajt egy italt. Nem mintha segítene.
”Az elmúlt idők legérdekesebb és legműveltebb science fiction-íróinak egyike.” - olvasom először az Ad Astra legújabb könyvének borítóján és igazat kell, hogy adjak. Kiegészítvén azzal, hogy a kiadó által nekünk magyaroknak is volt lehetőségünk megismerkedni pár kiemelkedő tehetséggel a kortárs sci-fi legkülönbözőbb bugyraiból. Bacigalupi humanista biopunkja és Rajanieni gibsoni detektív regénye felér egy intravénás injekcióval a mai tudományos fantasztikumból. Amikor ezek hatása elmúlik, érdemes lesz hát belekóstolni ebbe az édességbe is, ami egy mézzé lett ember történetével csiklandozza az ízlelőbimbóinkat, és nem hagy kétséget afelől, amit a borító is hirdet.
Istanbulban járunk a 21. században, a nanotechnológia virágkorában, az energiaválság eszkalálódásának idején. A szénhid megy a legjobban a tőzsdén, aprobotok cikáznak a rendőrségi helyszíneléseken, a török főváros mégis megőrizte csillogását, régiségboltjai és építészeti remekei mind egy külön mesével kecsegtetnek. Az Adam Dede tér dervisházának csendes lakói egy feltételezett bombamerénylet hatására bolydulnak csak fel, mint méhek dongják körül a szerteágazó cselekményt.
Az isztambuli villamoson robbanó bomba következtében egy férfi dzsinneket kezd látni, egy kilenc éves, szívbeteg kisfiú detektív munkába fog, miközben egy bróker élete legnagyobb dobására készül, barátnője a mézzé lett embert próbálja felkutatni, és egy görög közgazdász professzor is kénytelen kizökkenni teázással töltött nyugdíjas éveiből. A párhuzamosan futó szálak egyaránt érdekesek, történetesen egyszer sem éreztem, hogy nem foglalkozna eleget valamely karakterrel az író. A váltások markánsak, lassan mégis összeér a cselekmény, még ha az elején erre nem is látott semmi esélyt az olvasó.
Legnagyobb erénye a regénynek, hogy egy egzotikus, európaiaktól távol álló környezetbe helyezi az olvasót. Több műfaj is keveredik a fejezetek alatt, még színesebbé téve a csavarokban cseppet sem szűkölködő történetet. Can, az ifjú mesterdetektív egy kibontakozó krimi szálait boncolgatja, Ferentinou úr, a nyugdíjas közgazdász a háborgó közhangulat miatt kénytelen ismét extrapolációkba bocsátkozni egy politika thrillerben, míg Adnan a tőzsdecsalások rekordkönyvébe szeretne bekerülni egy cyberpunk díszletei között. Engem mégis a mézzé lett ember legendája, a mikro-kalligráfusok munkái és a hurúfik zárt közössége foglalkoztatott a leginkább. Ebben a mesében egy uralkodó még halála előtt elkezdi tartósítani magát, mégpedig mézzel. Egy mézzel teli szarkofágban is temetik el, majd több száz évvel ezután a testét gyógyszerként használják fel. Egy ilyen piaci ára és a megtalálásával járó reputáció a csillagos eget verdesi, és igen, egy ilyenről suttognak Isztambulban. Temérdek információ bukkan fel ebben a témakörben, itt bukkan fel a titkos klán is, a hurúfik, amely tagjai évezredek óta kutatják az egy Isten nevét elrejtve Isztambul utcáin.
Ian McDonald számos területet felölelő kutatómunkája, látnoki tervezése és képzelőereje manifesztálódott ebben a regényben, ami sokakokon és cadessiken vezet végig egy meglepően sokat vállaló történet végéig. Mint a jobb könyveknek általában, itt sem árt jobban utánajárni a dolgoknak, a számtalan, író által feldobott érdekességre rákeresni. Ötszáz oldalt meghaladó spirituális utazásként is tekinthetünk rá, a modern jövő következetlenségével és nanotech kütyüivel megfűszerezve. És akkor még nem is említettem, hogy az írót a gyors társadalmi és technológiai változások különböző kultúrákra gyakorolt hatásai foglalkoztatják.
(A következő cikk elefes vendégbloggerünk írása, melyben szó lesz kiskutyapunkról is, de elsősorban az Ad Astra négy formabontó könyve közül a harmadikat kóstolgatja. A nemrég debütált, szívünk csücske kiadóval készült interjúnkat itt olvashatjátok el, ha netán kimaradt volna.)
Neil Gaimannek jó szokása már egy ideje, hogy nem fejezi be tisztességesen a regényeit. Hellyel-közzel felvezeti a történeteit, megírja vagy kétharmadát, aztán talán megunja, vagy talán csak mert megteheti, odaken néhány oldalt, hogy akkor itt a vége, heló. Nos, a Marija Morevnának szépen sorjában legalább három befejezése van.
Hogy jön ide Gaiman? Kissé leegyszerűsítve: ha orosz lenne és nő lenne, nagyjából olyan regényeket írna, mint a Marija Morevna és a Halhatatlan, vagy legalábbis az a bizonyos kétharmad valahogy így nézne ki. Catherynne M. Valente, az írónő maga mythpunk-nak nevezi könyvét – hát jó, bár már olyannyira elszaporodtak ezek a -punkok, hogy ennyi erővel a Lassie hazatért nevezhetnénk kiskutyapunknak, az Amerikai Psychot meg mondjuk whitneyhustonpunknak, netán éhespatkánytapinábapunknak. Gaiman legtöbb történetéhez hasonlóan a Marija Morevna is mélyen a folklórban gyökerezik, modern környezetbe ültetve, ám Valente regénye jellegzetesen orosz, és ez nem pusztán abban merül ki, hogy a különböző mesékből csent figurák vodkát vedelnek, uborkával.Nem árt ugyanis, ha valamelyest ismerjük az orosz mesekincset: Baba Yaga, a tűzmadár, a ruszalkák, Iván és a két címszereplő, azaz Marija Morevna, a Tengerentúli Királynő és Halhatatlan Koscsej is mind-mind népmesei figurák, és a regény egyik legizgalmasabb eleme valószínűleg az lehet, ahogy modernizálja, pártállamosítja a közismert alakokat. A lakóbizottságba tömörülő házimanók, a fekete autóvá változó csodaparipa, az Élet cárja birodalmának húsból és bőrből való, lélegző és lúdbőröző házai, vagy az egymást elvtársozó csodalények afféle szovjet urban fantasy világot alkotnak, ami önmagában is érdekes, egyszerre groteszk és mélységesen nyomasztó, ám a megfelelő háttértudás híján nem válthatja ki azt a hatást, amit az írói szándék sejtet. A magát határozottan nem elvtársnak, hanem elnöknek nevező BabaYaga egy helyütt még ki is emeli, hogy a történetek érdemben már nem változnak, maga is a réges-rég megírtakat éli végig újra és újra, kisebb-nagyobb eltérésekkel.
Nagyon furcsa szerzet ez a regény. Varázslatos nyelven szól halálról, sorsszerűségről, szerelemről – talán csak egy nő tudja ilyen szenvedélyesen, ugyanakkor kegyetlenül megjeleníteni -, háborúról, éhezésről, a 20. század első felének Szovjetuniójáról. Valente túl sok mindent sűrített bele, a cselekmény, a hangulat több helyütt megtörik, hogy azután valami egészen másként folytatódjon: így lesz a madárból átváltozott kérő után sóvárgó, ábrándos lány meséjéből groteszk fantasy, majd felkavaró pokoljárás a lebombázott Leningrád romjai között. Talán ezért is lett olyan különös és keszekusza a könyv vége és ezért lett gyakorlatilag legalább három befejezése.
Szégyen, nem szégyen, nem értettem, végül mi a csuda is akart ez lenni. Még csak az sem biztos, hogy jó könyv. Viszont kétségkívül nyomot hagy az olvasóban, akár napokkal a befejezése után is töprengésre késztet.
Azt hiszem, a Marija Morevna és a Halhatatlant nem is érteni, hanem érezni kell.
„Anglia válasza a Trónok harcára": veszélyes marketinghúzás egy könyvet ilyen robbanásveszélyes borítószöveggel a fantasyrajongók közé katapultálni, bár kétségkívül pusztítóan hatékonynak bizonyult, hiszen a becsapódás atomvillanását (erre később még visszatérünk) követő radioaktív véleményfelhő szépen megtelepedett az internet fórumainak legtávolabbi sarkaiban is. A túlélők két táborra szakadtak, és még csak nem is amiatt, mert a regénynek nem sok köze van a Trónok harcához (ebben mindenki egyetértett), hanem a teljesen amorális, szociopata, mindenen és mindenkin a legkisebb megbánás nélkül, és rémisztően naturalista kegyetlenséggel keresztülgázoló tizenhárom éves főhős kiváltotta kellemes meglepetés vagy hatásvadászatot kiáltó utálkozás okán.
A Burgess Gépnarancsa által ihletett gondolatkísérletet, amely egy funkcionális skizofrénnek adja át a regény narrációját, aki pengeélen táncol az őrület és a zsenialitás között, sakkbábukként kezelve az embereket, nem mindenki gyomra vette be, márpedig egy ilyen embernek a gondolataiba egyszerre hátborzongató és roppant érdekes bepillantani, különösen amikor arra készül, hogy tizenöt évesen király lesz a Százak Háborújának sakktábláján lavírozva. „Tudomány a bosszú, vagy művészet?" – kérdezi mesterét Jorg herceg, mielőtt vérszomjas rablóbandát gyűjtene maga köré, hogy az alkalmat keresve kiharcolja magának a még nála is kegyetlenebb apja elismerését, és revansot vegyen anyja és testvére lemészárlásáért. Társai egytől-egyig veszekedett gazemberek, akiket csak erős kézzel lehet összetartani, de az uralkodásra termett és karizmatikus kisugárzású fiúban minden megvan ahhoz, hogy végbe is vigye őrült tervét.
Amellett, hogy a műfaj legtöbb kliséjét legnagyobb megelégedésünkre a kritikus pillanatban felborogatja (Firefly rajongók most pontosan tudják mire gondolok), az első pillantásra a kendőzetlen és nyers sötét középkorra hajazó világ egyre több meglepetést fed fel, ahogy haladunk előre a cselekményben. Tulajdonképpen már az első fejezetet nyitó térkép is eléggé gyanús a Limoges nevű várossal és a Loár-folyóval (így, fonetikusan), de aztán amikor Jorg féltve őrzött könyveiből és tanulmányaiból előbukkan Arisztotelész, Platón, Popper és Nietzsche, a káromkodásokba belekeveredik Jézus Krisztus és Káli neve is, az Építők sziklába vájt erődjében az irányítópanel mögé bújt szellem hangját és az Ezernyi Napvillanás Napjának említését már a posztapokaliptikus témáknak tartogatott üdvözült mosollyal hallgatjuk. A műfajkeveredés nem okoz zavart, sőt, olyan ügyesen vegyülnek apránként a számunkra ismerős múltra vonatkozó utalások a fantasy olyan kötelező toposzai közé, mint a howard-i jellegű titokzatos mágia vagy a mitikus szörnyek (itt élőholtak és leucrották), hogy elégedetten kell csettintenünk a tudatos világépítés iskolapéldájának láttán.
Lawrence ugyan elsőkönyves író, egyszerű, lényegretörő, brutálisan realista stílusa azonban pár oldal után magával ránt, amiben nem kis szerepe van annak, hogy a Fumax kiadó, ami értő kézzel és viharos gyorsasággal csapott le a regény magyar kiadására, egy szépirodalmi műfordítót, sőt, éppenséggel a Gépnarancs magyar fordítóját, Gy. Horváth Lászlót kérte fel a kötet magyarítására. Utoljára talán az Alatriste kapitány kalandjait forgatva (Bart Dániel tolmácsolásában) találkoztam ilyen élvezetes magyar nyelvű idegen szöveggel, így az már csak hab a tortán, hogy a magyar kiadás keményfedeles, megtartotta az eredeti borítót, és megkíméltek minket a Trónok harcával vont meglehetősen fals párhuzamtól. Ha már mindenáron skatulyázni szeretnénk a Tövisek hercegét, akkor Glen Cook Fekete seregének és Jack Vance Haldokló Föld ciklusának irányában érdemes keresgélni, de mindenképpen egyedi hangú, frissen ható fantasy élményben lesz részünk, ha úgy döntünk, hogy adunk neki egy esélyt (ennyit pedig a mostani könyvfelhozatalban mindenképp megérdemel). Amennyiben tetszettek a nihilista főhős kalandjai, akkor lehet készülni a trilógia következő két kötetére, amiből a Tövisek királya már meg is jelent angol nyelven.
(Aki az előző könyveket már olvasta, annak spoilermentes)
Közel hat évet kellett várni George R. R. Martin Tűz és Jég dala ciklusának ötödik kötetére, és ilyen várakozásoknak rohadt nehéz megfelelni – főleg, hogy időközben útjára indult egy adaptáció is egy HBO-sorozat formájában, és ez csak fokozta az egyébként is tekintélyes hype-ot. Pedig az írónak már csak azért is nagyot kellett villantania, mert az előző rész, a Varjak lakomája sokaknak csalódást okozott. Az egy dolog, hogy sok karakter teljes egészében kimaradt belőle (a tervezett negyedik könyv túl hosszú lett, ezért Martin kettébontotta, és a szálak egy részét a Varjak lakomájában vitte tovább, a másik részét pedig ebben), noha már az sem csak az olvasók triviális nyavalygása miatt jelentett problémát („900 oldal, és sehol nincs benne a kedvenc szereplőm!”), ugyanis megtörte a narratíva addig oly egyenletes, természetes folyását.
De nem, a fő – és jogos – panasz az volt, hogy az első három, szintén roppant masszív, hosszú, komplikált és eseménydús könyvhöz képest a negyedik cselekménye érezhetően felaprózódott, felhígult, és Martin olyan eseményeknek szentelt benne egész fejezeteket (sőt, point of view karaktereket), amiket korábban pár sorban elintézett. Ehhez képest a Sárkányok tánca sokkal összeszedettebb, szerkezetileg egységesebb, olvasmányosabb – és jobb, lényegesen jobb, bár az első három könyv színvonalát nem éri el.
Az egyetlen komoly szálka a szememben az ötödik kötettel kapcsolatban egy olyan új karakter behozása a történetbe, akiről korábban soha szó sem volt – pontosabban, mindenki rég halottnak hitte – és aki most hirtelen akár az egész sztori lényegét, menetét befolyásoló nagy játékossá válik. Martin sok erénye közül az egyik pont az volt, hogy fordulatainak, legyenek azok bármilyen hajmeresztők (mondjuk Catelyn Stark feltámadása) volt értelmük, felvezette, átgondolta, és nem csak a semmiből húzta elő őket. Most pedig pontosan ezt teszi, amivel árt a regényfolyam integritásának – ezután számíthatunk rá, hogy bármikor bedob egy deus ex machinát, ha épp szüksége van rá?
Kisebb, de azért kényelmetlen szálka Tyrion karakterének elbagatellizálása. A törpét azóta nem láttuk, hogy a Kardok vihara végén egy nyílvesszővel az ágyékában otthagyta apját Királyvár egyik árnyékszékén, megjegyezve, hogy "mégsem aranyat szarik". Az út, amit a Sárkányok táncában kijelöl neki az író, ígéretesebb, mint valaha: elindul a Keskeny tengeren túlra, hogy megkeresse Daeneryst és sárkányait (most komolyan: el lehet képzelni a Daenerys-Tyrion duónál izgalmasabbat, érdekesebbet – és bizarrabbat?). Utazása során különféle emberekkel találkozik, titkokra derít fényt, számtalan veszélybe kerül, barátokat, ellenségeket szerez, harcol, fogságba esik – úgy hangzik, mint egy klasszikus kaland?
Az is, és pont ez a probléma: a legkevésbé sem illik Tyrion karakteréhez, és bár általában véve nagy lehetőségek vannak abban, ha egy figurát kiragadnak megszokott közegéből, és teljesen új kihívások elé állítják (ami azt illeti, a klasszikus kalandtörténeteknek pont ez a kiindulási pontjuk), ez ebben az esetben visszafelé sül el. Tyrion attól érdekes, ahogy kiismeri magát a hatalmasságok udvari játszmájában, ahogy tervez, intrikál, átver, ahogy gúnyolt, megvetett, alsóbbrendűnek tartott „kisemberként” játszi könnyedséggel gázol át a nála „nagyobbakon” a céljai elérése érdekében – és családjával való ambivalens viszonyát még nem is említettük. A Sárkányok táncában mindennek búcsút mondhatunk. Hiába történik sokminden a törpével, maga a karakter egy helyben topog, és a szál emiatt többször unalomba fullad.
Ellenben a könyv többi része kifogástalan. Martin prózája, ahogy azt már megszokhattuk, rendkívül precíz és erőteljes, ez pedig a kevésbé érdekes momentumokon is átsegíti az olvasót (ez mentette meg a Varjak lakomáját is – képzeljük csak el, mi történt volna, ha az elnyújtott és/vagy töltelékfejezeteket egy kevésbé tehetséges és stílusos író tolmácsolásában kellett volna elviselni). Meg azon is, hogy a cselekmény itt már szinte megszámlálhatatlan szálba ágazik el, felfoghatatlanul sok karakterrel, pedig a fent részletezett okokból van, aki még csak fel sem bukkan (pl. Sansa), és van, aki csak épphogy – mint Brienne, akitől jókora cliffhangerrel búcsúztunk el a Varjak lakomájában (ne aggódj - most sem tudod meg, mi történt vele, arra várhatsz még néhány évet). És ha már cliffhanger: a könyv több szálon is brutális lógva hagyással zárul, és még az is lehet, hogy az egyiknek akkora pofon lesz a vége, amekkora annak idején Ned Stark megrövidítése és a Vörös nász volt.
Martin továbbra is a földön tartja a sztorit, hiába járja azt át egyre hangsúlyosabban a fantasy, karaktereiben nincs semmi eszményi, emberfeletti és mesés, ellenkezőleg, mélységesen emberiek, vagyis gyengék, gyarlók, komplikáltak, és összeszarják magukat, amikor meghalnak; nem egyszerűen jók vagy rosszak, sőt, ezek a kategóriák itt nem is léteznek. Azóta biztos nem, hogy az első könyv végén búcsút mondhattunk az egész regényfolyam egyetlen tetőtől talpig becsületes és tisztességes, férfiként, harcosként és nemesúrként is cselekvőképes hősének. (Talán nem véletlen, hogy pont az ő halála után szabadult el a pokol.)
A Falon zajló események mind a felelős pozícióba és sok-sok kényelmetlen szituációba kerülő Jon Snow, mind a sztori egésze szempontjából izgalmasak, Daenerys szála az őt – és sárkányait, hatalmát – kereső különböző karaktereknek köszönhetően szépen besűrűsödik és kiszélesedik, az északi történések (Boltonok, Freyek, Greyjoyok, Stannis és Davos) egyre jelentőségteljesebbek és grandiózusabbak. Megkockáztatom, hogy a könyvet végül mégis Theon lopja el, annak ellenére, hogy az olvasók többsége alighanem a mai napig nem döntötte el, hogy egyáltalán kedveli ezt a minden szempontból ellentmondásos figurát vagy sem. De ahogy Martin kiteszi egy brutális, testi-lelki-egzisztenciális pokoljárásnak, a publikum döbbenten és tanácstalanul szédeleg az érzelmi spektrum egyik pontjától a másikig. És ez a Tűz és Jég dala igazi ereje, mindig is ez volt, hogy fantasy, csaták, élőholtak, sárkányok, mágia és akkora eposz, ami csak a csövön kifér ide vagy oda, az egész mégis az emberről szól – intimen és drámaian.
Bari Máriusz első könyve egyszerre botránkoztat meg és húz be, tripla hurkos körmondatai nem eresztenek, egyszerre kötik le agyad mindkét féltekéjét. Mert a huzalozáson van a hangsúly, nem azon, hogy mennyit látsz és értesz meg elsőre, másodjára; csak olvasol tovább, mert megmozgat, folyamatosan termeli a neurotranszmittereket, olyan mintha rákötöttek volna a cyberspacere és a Futurama összesre, egyszerre, a végén meg azt képzeled mindent tudsz pedig csak akkor kezdődött a folyamat.
William Gibson elmondja, hogy szövegeiben azért nincsenek lábjegyzetek, mert az olvasónak meg kell adni a lehetőséget, hogy eldöntse, utána néz a dolognak vagy sem. Semmiképp sem szabad kizökkenteni. A Damage Report hemzseg a metában, akárcsak bámely cyberpunk, a különbség csak annyi, hogy Damage a jelenről ír, karcolgatja a közeli jövőt, de ha akarna sem tudna túlságosan elrugaszkodni. A mi szánk még így is tátva marad.
Az inkonzisztens szöveg egyre inkább értelmet nyer, beengedést nyújt a darknet sötét bugyraiba, elrepít a nootropikumon élő egyetemisták világába, a cyberpunk higanygőzös, neonfényes, örökkönesős milliőjébe. Máriusz sokszor csak meglebegteti a poligonokat, de a pixelekig nekünk kell lejutnunk. Lábjegyzetben, rétegeltségben burjánzó verse azonban nem fikció, ezért nem is áll rá a gibsoni szabály. Rájössz, hogy még így is hiányzik valami, és magadtól kezdesz el kutatni a youtube-on, hírlevelekre iratkozol fel, twitterkontót (via @angelday) csinálsz. Mert az internetek körül forog a világ, a Google megaloposzai fénylenek fel, ha megnyitom a Chromeot, az Apple cloudja fedi el a csillagokat.
Az agykontroll, brainsync és bitcoin után a cyberpunk világában süvítünk 600 csomóval, minden fontosabb fordulópontnál bevonva a vitorlákat, alaposabb vizsgálat reményében. A kutatás azonban, mint azt fentebb is említettem csak itt kezdődik. Irodalmi iránymutatáson kívül a cyberpunk zene és filmművészetében is elkalandozunk, linkekkel megtüzdelve habzsoljuk az újat vagy kacsintunk össze egy félmosoly kíséretében.
Zárásként a közösségi hálóépítés iskolájába kukkantunk be, egy kényszerbeteg alaposságával felfestett rémálom ez, jövünk rá, miközben kitekintünk a Facebook és a Twitter hálózataira is. Damage még pontokba szedve, kacagva dörgöli orrunk alá igenis mély mondanivalóját, mi még fel sem ocsúdtunk és már be is logoltunk egy hosszú utazásra, ami bár kínkeserves görnyedésekbe fog torkollani, de megéri majd, mert nincs olyan, hogy too much information. Ha neked van, dobhatsz két harmincoldalúval.
Szeretem, ha egy könyv már az alapötletével megfog, mert egész egyszerűen annyi érdekes könyv, képregény és tucat más médiumban elmesélt történet szerepel a listámon, hogy egyre nehezebbnek érzem türelmesen időt adni a nehezebben induló alkotásoknak, kivéve, ha nagyon bízok a szerző(k)ben. Ez persze közös élménye minden jóravaló geeknek, sőt minden olyan internet-használónak, akinek van legalább 1 db érdeklődési köre. A probléma csak az, hogy az ötletes indulást sokszor a fantasztikus könyvek tág műfaji határai között is csak nyögve-nyelősen navigálni képes, klisés kivitelezés követi.
A Zoo City szerencsére azon regények közé tartozik, melynek nem ver át a hátsó borítón található összefoglalója, se nem éled fel hiába az első pár fejezet után az olvasói remény: ha a felütés beindítja a fantáziád, akkor az egészet kajálni fogod.
A könyv az alternatív valóságban a komoly bűnt elkövetett emberek mellé megmagyarázhatatlan oknál fogva egy állat szegődik, melytől a nagyobb fizikai távolság elviselhetetlen fájdalmat okoz, esetleges elpusztulása pedig a tulajdonos néhány percen belüli gyors lefolyású és elkerülhetetlen halálával jár. Az állatok azonban a sok kényelmetlenség mellett - képzeld el, milyen lehet mondjuk egy tarajos sünnel vagy egy tarantulával a kocsidban (dzsekidben) mászkálni egész nap, akit még etetned is kell! - egy különleges képességgel, "shavival" is felruházzák a vétkest, akik gyakran ebből próbálnak megélni valahogyan.
Az állatosodás ugyanis a komoly bűnök miatt társadalmi kirekesztéssel is jár történetünk színhelyén, Dél-Afrikában (a Föld más-más vidékein különféle módon reagálnak rá a népek), és mivel rejtegetni csak ideig-óráig lehet őket, a megbélyegzettek gyorsan a társadalom peremére sodródnak ebben az amúgy sem túlságosan gazdag és biztonságos országban.
Hősünk állata egy lajhár - nem a legpraktikusabb méret... -, shavija pedig az elveszett tárgyak megtalálása. Ez a képesség persze ideális egy jó kis szövevényes, nyomozós történethez, mely jó pár meglepő szituációt tartogat. Ilyet azonban olvastunk már sokat, a könyv sokkal inkább köszönheti sikerét és egzotikumát johannesburgi helyszínének: az USA nagyvárosainak gangsta rap-jét vagy a legújabb New York-i menőzős szlenget mindenki vágja, aki amcsi sorozatokat vagy filmeket néz, Dél-Afrikáról ellenben sokkal ritkábban hallunk (én konkrétan csak egy filmre, a Tsotsi-ra tudok visszaemlékezni).
A Zoo City legnagyobb erénye azonban számomra mégis az, hogy elbaszott poszt-posztmodern világunkban, a kötelező műfajkeverés és az ötlettelenség korszakában olyan merészen és lazán képes saját hangján megszólalni, hogy azt egészen felüdítő volt olvasni. A fantasztikus történet-alap és a detektívregényeket idéző nyomozós-rendőröket kerülgetős cselekményváz gyönyörűen összeáll a dél-afrikai országok valóságára rámutatni kívánó, már-már tényfeltáró hangulatú epizódokkal, nem sértő a személyes és országok feletti felelősség kérdését feszegető moralizálás sem, és működik a szerelmi (vagy inkább magánéleti) szál is, mert végre tényleg életszagú.
Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, nagyon megnyerő volt számomra az a nehezen meghatározható hangulat, ami azzal jár, mikor az író mindent csak közelről mutat meg, de mégis úgy érezzük, mintha felsejlene az egész kép és összeállna valamilyen általános érvényű mögöttes tartalom, ami a maga valójában mérete, banalitása miatt vagy más okból nem elmondható. Számomra William Gibson ennek a módszernek a mestere, a címlapon a tőle vett idézet méltatja a Zoo City-t. És ezúttal a keserű szájíz elmarad, nem csak írók mutyiznak: Lauren Beukes stílusérzéke tényleg kiváló, és ez még csak a második könyve. Érdemes figyelni rá.
A science-fiction nem szűkölködik olyan történetekben, amik egy élhetetlen, rettenetes jövő képével riogatják a közönséget, és mivel sem az emberi gyarlóságnak, sem a világ problémáinak nincs se vége se hossza, az íróknak nem esik nehezükre újabb és újabb „így baszunk el mindent a Földön” szcenáriókkal előállni. Paolo Bacigalupi 2009-es, lelkesen körülrajongott, Hugo, Nebula, és mindenféle egyéb díjakat bezsebelt könyve is egy ilyen antiutopisztikus rémtörténet a feljövőben lévő biopunk alzsánerből, ami az ellenőrizhetetlenné vált génmanipuláció és a mindent átszövő megavállalatok víziójával kényszerít minket kényelmetlen gondolatokra.
Bacigalupi A felhúzhatós lányban több apokaliptikus sablonforgatókönyvet ránt össze. Nem elég, hogy az emberiség teljesen felélte a Föld nyersanyagkészletét (a szenet és az olajt felejtsd el), és az energiát manuálisan kénytelenek termelni (kurblizás, tekerés, állati hajtás, a liftek ballasztemberekkel működnek), de a globális felmelegedés következtében a megduzzadt tengerek elnyelték a szárazföldek egy jelentős részét is (a könyv helyszínét, Bangkokot hatalmas gátak védelmezik a víz alá kerüléstől). Ráadásul az éhínséget biotechnológiával visszaszorítani igyekvő óriáscégek (kalóriatársaságok) kontrollja alól kicsúszott genetikai manipulációk folyamatosan mutálódó betegségek formájában ámokfutnak, pusztítanak jobbra-balra – az állat- és növényvilág nagy része kihalt, az emberek megtizedelődtek, az ökoszisztéma összeomlott, és mindenki új járványoktól retteg.
Tehát félig-meddig posztapokaliptikus regénnyel van dolgunk, bár jobb szó rá az apokaliptikus – a civilizáció nem hirtelen, egy nagy háborúban/katasztrófában ért véget, hanem lassan, kínkeservesen, évtizedről évtizedre csurog lefelé a vécén még most is (kb. 200 évvel vagyunk a jövőben), és nincs semmi, ami megállítsa a folyamatot. Mert az ember azt hitte, kizsákmányolhatja a Földet, majd pedig azt, hogy utána saját erejéből képes lesz túlélni, megzabolázni, szolgasorba hajtani a természetet. Ki gondolta volna: nem jött be. Lehet, hogy ez úgy hangzik, mint holmi zöld propaganda, de szerencsére Bacigalupi egyáltalán nem prédikál, nem moralizál, nem mutogat ujjal, hanem „csak” egy maréknyi ember személyes és katartikus történetét meséli el a gondosan, aprólékosan felépített szép új világ kontextusában.
Anderson Lake egy nagy kalóriatársaság ügynöke, aki Bangkok titkos magbankját (egy genetikai kincsesbánya) keresi, Hok Széng egy népirtás elől elmenekült „sárgakártyás” kínai, aki régi életének hamvain és csontjain próbál egy újat építeni magának, kerül, amibe kerül, Tyájdí, Bangkok Tigrise pedig egy rettenthetetlen fehéringes (a nagyhatalmú Környezetvédelmi Minisztérium századosa), a nép bajnoka, aki távol tartja a várostól a fenyegető külső erőket. És persze ott a címszereplő, Emikó, egy mesterséges, engedelmességre kódolt lény („új ember”), egy szexszolga, aki szellemi és fizikai szabadságra vágyik. Bár a karakterek minden vágyukkal és reményükkel csupán jelentéktelen bábuk egy hatalmas, messze az ő szintjük fölött álló veszélyes sakkjátszmában, a sors mégis, közvetve vagy közvetlen, de egymás útjába sodorja őket, és akarva-akaratlanul is kulcsfigurákká válnak a város – és talán a fél világ – jövőjének alakulásában.
Bacigalupi jelen időben írt prózája dísztelen, szenvtelen, tökéletesen letisztult és tűpontos, drámája feszes, fordulatos, sallangmentes – karakterei, ezek a komplex egyéniségek a cselekmény érzelmi epicentrumai. Velük indít, kicsiben: Lake egy zsúfolt piacon megpillant egy génmanipulált gyümölcsöt, aminek nem volna szabad léteznie, és elindul a bizonytalan nyomon. Közben Emikó sokadig brutális szexuális megaláztatását éli át munkahelyén, egy éjszakai bárban. Útjaik összefutnak, és megtalálnak valamit egymásban, amit talán nem is kerestek addig, de az író túl realista ahhoz, hogy lassan kibontakozó, komplikált, és sok-sok ellentétes érzelemtől fűtött kapcsolatukat szerelmei szállá butítsa. Ahogy a karakterek bemutatásával párhuzamosan megismertetett, gazdag fantáziával életre keltett világnak is szinte érezzük a rothadásszagát, úgy a szereplők tettei és motivációi is kétes moralitástól bűzlenek. Nincs feddhetetlen, könnyen szerethető hős, akivel örömmel azonosulunk (az ehhez legközelebb álló karakter nem húzza sokáig), csak gyarló, kétségbeesett emberek vannak, akik akár egy gyerek torkának az elvágását is fontolóra veszik, ha szorul a hurok.
A szerény ambíciókkal startoló cselekménybe lassan vállalati manőverek, politikai manipulációk szivárognak be, a tét egyre növekszik, míg a könyv egy grandiózus fináléban kulminálódik, lángoló várossal, dübörgő tankokkal, csatázó hadseregekkel, és egy bőr alá fészkelődő, cinikus epilógussal, ami „elavult” pecsétet nyom az egész emberiségre. És azután, amit bő 500 oldal alatt átéltünk, nem is van kedvünk vitatkozni: a faj, ami annak ellenére virágoztatja a korrupciót, hogy egyetlen rossz helyen elfogadott kenőpénzzel egy önmagát elsöprő járvány kirobbanásának ágyazhat meg, ami még akkor is marakodik, kakaskodik, gyűlölködik, és pitiáner hatalmi játszmákat játszik a nyomorult kis szemétdombján, amikor már mindent tönkretett maga körül, megérett rá, hogy eltűnjön a süllyesztőben. Bacigalupi ugyan siet felvillantani a humanizmust, kioszt egy kis megváltást és feloldozást, menti a menthetőt, de ez nem megmenekülés, inkább csak a vég újabb ideiglenes elodázása. Mint mondtam: realista.
A felhúzhatós lány olyan zsánermű, ami kapcsán felesleges beletenni a „sci-fi”-t az utóbbi évek egyik legjobb sci-fi regénye mondatba.
A történelmi fikció mindig is nagy népszerűségnek örvendett. A zsánerben rejlő lehetőségek száma határtalan, elég Fonyódi Tibor tudományos fantasztikummal, gnoszticizmussal kevert A Katedrális című könyvére gondolnunk, ami ugyanazt a korszakot próbálja boncolgatni, mint a címben fémjelzett mű. A római birodalom Néró uralkodása idején, a nagy római tűzvész. A korszakot belengő politikai intrika bemutatása és az akció megfelelő adagolása terén hasonló elképzelések jellemzik a két művet. Azonban ahol Fonyódi betalál, ott Scott elcsúszik, könyvének veleje túlontúl pszeudotudományos, nézetei többször bizonyulnak radikálisnak, árral szembemenése erőltetett. A római kém kalandregénynek tökéletes lenne, könnyed dialógusai és bejáratott karakterei elvinnék a hátukon. A történelem egyes területei azonban igazi aknamezőnek bizonyulhatnak, a különböző hiedelmek összefolynak, a non-fiction elemek hitelüket vesztve hullanak alá.
Sebastos Abdes Pantera, történetünk főhőse nem bizonyul klasszikus Bond előképnek. A Galliába vezényelt, kezdetben egyedül római állampolgárságot áhító fiúból félelmet nem ismerő férfi válik, aki otthonra talál a gall törzseknél, eggyé válik ügyükkel, oldalukon harcolva a légiók ellen, gyermeket nemzve asszonyuknak. A túlerőnek engedve fogságba esik, megkínozzák, majd római jogainak és hírszerző múltjának köszönhetően újra Rómában találja magát, ahol Néró és volt mestere, Seneca mellett egy évszázadok óta kimondott jóslat sem hagyja nyugodni. A jóslat Róma felgyújtásáról, Jeruzsálem lerombolásáról és a mennyország eljöveteléről szól, Pantera pedig egyik pillanatról a másikra az események közepében találja magát.
Coriallum, Alexandria, Róma. Utóbbi kettő a kultúra akkori fellegvára, a könyv tetemes részének helyszíne. A városok korhű megjelenítése egyértelműen az szerző javára írható, ellentétben az illatok és szagok leírásának túlzásba vitelével. Érdekes az is, hogy a mellékszálak sokkal érdekesebbek és kiforrottabbak, mint azt az ember elvárná. A fogathajtó gall csapat története melodrámaként folydogál előttünk, a tízéves Math és apjának sztorija megkapó, az epilógus minden kiszámíthatósága ellenére kedvére vált szentimentalista énemnek. Ugyanez már nem mondható el a szerelmi háromszögek sokaságára, a szappanopera jellegű kínlódásra.
És akkor a vallás. Az, ami ebben a könyvben végképp sok. Egy történelmi kémregényként bemutatott könyvtől nem azt várná az ember, hogy a kereszténység kialakulásáról korántsem hiányos ismereteit képes összekavarni. Történelmi személyek keverednek kitaláltakkal, vélt vagy valós események lesznek újraértelmezve. A vallási és mitológiai ensemble kezdetben derűs perceket okoz, majd az utószónál szembesül az ember azzal, hogy az írónő mindezt vérkomolyan veszi, forrásokkal és töméntelen kutatómunkával igazolja. Sok.
Minden hibája ellenére a könyv mégis szerethető, kalandregényként megállja a helyét. Az első kétszáz oldal után a cselekmény is beindul, a karakterek is a helyükre kerülnek. A fogatversenyek pörgősek, a szöveg terjengőssége és túlírtsága idővel eltűnik, a szereplők közel kerülnek hozzánk. A dolgokat a helyükön kezelvén, egy kellemes nyári kikapcsolódásra megfelel. Szódával.
Nem tudom, a kedves Olvasó hogy van vele, de én évek óta háborúzok nálamnál fiatalabb testvéreimmel az olvasási szokásaikat illetően. Sajnos nem akaródzik egyiküknek sem magukévá tenni a művelődés és a szabadidős tevékenység e nagyszerű házasságát. Anélkül, hogy igazán belemásznék a témába, csak kiemelném meglehetősen ingergazdag környezetünket, amibe a fiatalabb generációk már nem adaptálódtak, hanem beleszülettek. Nehéz a könyveknek szembeszállnia a nagyfelbontású TV-k, multimédiás eszközök és az internet csábító erejével. Mégis az általam vezetett örökös ostrom néha sikerrel jár, és egy-egy megszerettetett könyv után mosollyal az arcomon indulok újabb csatába.
Egy fájó pont azért így is akad. Egy az általam nagyra tartott műfajok közül sehogy sem akar átjutni a köztem és testvéreim között feszülő féligáteresztő membránon. A zsáner nem más, mint a horror, és az ellenállás nem is lehetne nagyobb. A klasszikusokat megkedveltetni összetettebb probléma, mint a kortárs irodalom berkeiben körbevezetni az illetőt. Az viszont nem lehet vita tárgya, hogy az adott műfaj remekei mindig a gyökereknél keresendők. Amikor kézbe kaptam a Klasszikus rémtörténeteket, cinizmusom nem ismert határokat. Azon voltam, hogy mindenáron megkérdőjelezzem létjogosultságát. Az Usher-ház vége 12 oldalban? A Frankeinstein 4(!), a Drakula 8 oldalban? Kicsit hasonló szisztéma, mint a Kötelezők röviden volt, de itt a zanzásítás helyett részleteket találunk a könyvekből, ami egy fokkal enyhébb blaszfémiának tekinthető.
A könyv egyébként termetes darab, amit próbáltam pozitívumként kezelni, de az összkép sajnos itt sem stimmel. Az 512 oldalon terpeszkedő monsztre (mert kinézetre igencsak félelmetes) nem illik kézbe, durva karton borítója olcsó élményt nyújt, az oldalak viszont kellemesen nehezek, jó minőségű papírral készültek.
A Klasszikus rémtörténetek négy fejezettel kecsegteti az olvasót. Ezek sorra a Kísértetek, a Sírból kikelt holtak, az Elátkozott teremtmények és az Elkárhozottak. Minden fejezet 9 történetet tartalmaz - előnyére legyen mondva - kronológiai sorrendben, bevezetvén az arra kíváncsiakat a gótikus horror bugyraiba. Amikor idáig eljutottam, akkor hasított belém a felismerés, hogy ez a tökéletes könyv öcsinek és huginak egyaránt.
Még ha a koncepció mellé is trafált, így is tökéletesen megfelel arra a célra, amire már régóta keresem az igazit. A 36 részlet közül elég egy párnak felkeltenie a horrorirodalom műfajában járatlanok figyelmét, elég mindössze egy, amiből egy újabb kedvenc válhat, és az olvasó agya egyik pillanatról a másikra áthuzalozódik, kinyílik egy teljesen új világ. Az igazság viszont az, hogy ennél több pozitívumot nem találtam. Prezentáció terén is vannak problémák a könyvvel, mint a grafikák nem oda illő, mesekönyvvé degradáló volta, amire nincs mentség egy ilyen témájú gyűjteménynél. Emellett a borsos ár is arra inti az olvasót, hogy többször gondolkozzon el a megvásárláson.
Ezeket az érveket kell egymás mellé állítani, és miután felróttunk mindent, belegondolni abba, hogy mégiscsak ez az első ilyen tematikájú könyv a piacon, amit kicsiknek-nagyoknak szívesen a kezébe adnék - olvasson bele, élje át a különböző korszakok félelmeit és babonáit, tapasztalja meg ezt a hátborzongató zsenialitást. Mert nincs is annál jobb, amikor egy viharos estén, egyedül a lámpafénynél Poe vagy King esetleg Stoker borzongatja végig a gerincünk, mi pedig hagyjuk, mert élvezzük minden egyes percét.
Feltételezzük, hogy az evolúció pozitív irányba tart, vagyis az ember fejlődik, idővel jobb, okosabb, alkalmazkodóképesebb, életrevalóbb lesz – de ki garantálhatja, hogy ez valóban így van? Nem meglepő módon, Dick szerint senki. Bár A Frolix-8 küldötte messze van attól, hogy a szerző legjobbjai közé soroljuk (pedig azokban az években született, amikben a Csordulj könnyem, mondta a rendőr, az Ubik, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokról? és a Kamera által homályosan), mondjuk inkább, hogy a mennyiségileg és minőségileg is gazdag életmű középmezőnyének erősebbik halmazába tartozik, az vitathatatlan, hogy tele van nagyszerű ötletekkel, gondolatokkal, amiken elmélázhat az olvasó, miután letette a könyvet. De hát a szerzőtől ez nem újdonság.
A jövőben az emberiség három kasztba sorolható. Vannak a Régiek, vagyis az átlagemberek, akik olyanok, mint mi, a Szokatlanok, akik bizonyos különleges képességekkel rendelkeznek (telepátia, telekinézis, jövőbelátás) és az Újak, akik fejében kiemelkedő kognitív képességeiknek köszönhetően olyan gondolatok cikáznak, amiket a Régiek felfogni sem képesek. Az Újak és a Szokatlanok, bár a Föld népességének csak kis részét teszik ki, magabiztosan, vasmarokkal uralkodnak. Csakhogy a Régiek közt van egy negyedik kaszt, az Ellenállóké, akik önmagukban nem sok vizet zavarnának, ám vezetőjük, prófétájuk, Thors Provoni most, hosszú évek után visszatérni készül a kozmoszba tett útjáról – és állítólag egy idegen lényt hoz magával, hogy annak segítségével söpörje el a karhatalmat.
Persze itt Dickről van szó, úgyhogy mindez kevesebb jelentőséggel bír, mint hinnénk. A hangsúly most is a mélységesen gyarló, komplexusokkal, személyiségi problémákkal, önbizalomhiánnyal és pszichózisokkal küszködő, a hős eszményképétől galaxisokra álló kisembereken van, akik saját maguk a potenciális boldogságuk legnagyobb ellenségei, mint a gumi horgonylással foglalkozó (ne is kérdezd) Régi főhős. Aki beleszeret ugyanabba a vad, szabadéletű nőcskébe, akin a Szokatlan elnöknek is megakad a szeme, és aki egy felforgató irományokkal kereskedő feketepiaci alkoholista csaja. Dick ezzel egy szerelmi-vágyakozási négyszögbe rántja bele a társadalom három, normál esetben egymással nem érintkező rétegének jellemző szereplőit, hogy a lehető legemberibb szögből erősítsen rá a sztori talán legérdekesebb aspektusára.
Hogy ti. a Szokatlanok és az Újak felsőbbrendűsége egy vicc. Az említett elnök minden különlegessége ellenére egy kicsinyes, primitív, bosszúszomjas ember, aki a kívánatos vezetői kvalitásoknak még csak a látszatával sem rendelkezik, az érzelmi intelligenciát tekintve egy gyerek szintjén áll. És amikor a híres Új tudós, a Föld legnagyobb lángelméje látványos kudarcot vall abban, hogy pontosan kikövetkeztesse Provoni visszatérésének körülményeit, minden megkérdőjeleződik. Esszenciális Dick: amit biztosnak, jónak, fejlettnek, magasabb rendűnek hittünk (az Újak neurologikája), az lehet, hogy színtiszta őrültség. Vagyis az ember talán nem fejlődik... hanem tébolyodik. A Frolix-8 küldötte így többek közt egy politikai-evolúciós szatíra, az übermensch paródiája.
Többek közt, mert Dick kósza gondolatokkal, elejtett információmorzsákkal belekap sok-sok témába: Istenbe, emberi viselkedésbe, a hatalom természetébe, szexualitásba (van egyáltalán olyan Dick-hős, aki dugott egy jó egészségeset?). Ezek közepette a sci-fi szinte elsikkad, az egyébként is csak félig-meddig kidolgozott, csapongó, ellenben Dicktől szokatlanul akciódús sztori (még egy kis űrcsata is van) szálai pedig rapszodikus módon futnak ki, bizonytalanságba, sejtetésbe, vagy éppen a semmibe. Mert a világ már csak így működik, már amikor működik egyáltalán.
Bevallom, nemrég találtam csak rá Simenonra, pedig ifjabb koromban (na, ezen a többiek most biztos röhögnek) faltam a detektívtörténeteket és a krimiket. Imádtam Conan Doyle-t, megvolt az Agatha Christie korszakom is, megtaláltam Poe klaszikusait, később azonban elkezdtem bizonyos értelemben túlfeszítettnek, túl romantikusnak érezni a különleges nyomozási módszereket, a zseniális meglátásokat, a kitalálhatatlanságuk miatt megsejthető váratlan befejezéseket. Mert az élet nem ilyen, vagy csak nagyon ritkán ilyen, mint ahogy az igazi noir sem fekete-fehér, mert a bűn éppen attól ijesztő, hogy nem éjfekete, hanem mindenkiben ott lapul és mindenki szürke, a rendőri munka pedig minden bizonnyal sokkal nagyobb részt bürokrácia, mint automata fegyverek teli tárjainak kiürítése punk hajú dél-amerikaiakra vagy ökölpárbaj szőke orosz testépítőkkel repülőgépek hajtóművei előtt állva...
Szóval öregszem, na. A Drót egy epizódja nagyobbat üt, mint egy James Bond-film, a Sin City-t gyerekfilmnek látom egy régi olasz vagy francia krimihez képest - és, mielőtt teljesen elfelejteném, miről is kezdtem írni: igaza volt Tandorinak (kit a könyv hátulján idéz a kiadó), Simenon tényleg zseniálisan jól ír.
A kísértetek nem Maigret-regény: kisvárosi, zárt közösségben játszódó krimitörténet, egyben régi vágású regény, Maugham-ot idéző dióhéjban összefoglalt életutakkal, származások és házasságok által kijelölt sorsokkal és rigorózus napirendekkel. Hossza azonban barátságosan rövid, stílusa gördülékeny, cselekménye pedig távolról sem lomha, így nem válik nyomasztóvá, fullasztóvá.
Az elbeszélés stílusát és lényegében az egész könyv hangulatát meghatározó alapötlet az elbeszélő személye: miután bevezeti a tipikus amatőr, önjelölt nyomozó karakterét (a szembeszomszédot, a szegény származású, de igen dolgos Kachoudas szabómestert), Simenon magát a magányos öregasszonyok éjszakai gyilkosát, a köztiszteletben álló Léon Labbé kalapkereskedőt teszi meg főszereplőnek. A könyv feszültségét az ő motivációjának és mindennapi élete egy-két meglehetősen bizarr részletének rejtélyén kívül így különös, a szokásostól eltérő módon éppen az adja, hogy az olvasó Léonnal együtt próbálja kitalálni, mit csinál, mire gondol éppen Kachoudas, ki társadalmi státuszát tekintve jócskán Labbé úr alatt áll, ellenben szemtanújává válik az egyik gyilkosságnak a sokból.
És Labbé úr ezt furcsa módon még csak nem is bánja, sőt!
A macska-egér játék lassanként, fantaszikusan megírt hétköznapi jelenetek és a berögzült közösségi életben megjelenő apró törések, jelentéktelen eltérések során bomlik ki a két szomszéd között (reggeli üdvözlés boltnyitáskor,esti kártyaparti a kocsmában), és a várhatótól igencsak eltérő módon ér véget. De A kísértetek nem a váratlan fordulatok és merész leleplezések története, sokkal inkább kis bűnökön hizlalt ember-szagú gonosztettek krónikája: keserű életszerűségével borzongató.
A Csontkollekció se nem annyira jó, se nem annyira híres novelláskötet, mint King első hasonló gyűjteményes kocsikitámasztója, az Éjszakai műszak, de a nagy számok törvénye folytán - és ha valaki, Kinghez hasonlóan, szinte havonta tesz le egy eposzt az asztalra, az olyannal kapcsolatban csak a nagy számok kontextusában beszélhetünk - ebben a kötetben is akad emlékezetes írása.
Hogy mélyen bele se kelljen lapozni, a kötetet nyitó kisregény, a Köd például műfaji klasszikus. Nálunk a Galaktika hozta le először, folytatásokban. Hungáriában ismeretlen fogalom a szeriális formában leközölt regény, hacsak a megboldogult Rakéta magazin formátumát fel nem idézzük, és ez a formátum, ha izgalmas ponyváról van szó, szörnyen hatásos tud lenni - nem csoda, hogy a harmincas, negyvenes, ötvenes évek amerikai ponyvairodalma, ponyvamagazinjai mind ebből a publikációs mintából éltek. Emlékszem, milyen izgatottan vártam az újabb és újabb epizódokat a havonta megjelenő Galaktikában. Modernék, te meg te, nem kell hogy lerágják a körmüket, íme a Köd, a maga teljességében, a Csontkollekcióban.
Egyszerű történet, a fiatal King bámulatos ügyességével megírva. Titokzatos, gusztustalan-tejszerű köd sompolyog elő egy isten háta megetti katonai bázis kutatólaborjából, ahol csak sátán tudja milyen kísérleteket végeztek, és szép lassan beborítja a világot. Ez így epikusabban hangzik, mint ahogy King előadja, ugyanis van arra esze, hogy a sztori fókuszát embermagasságban tartsa. Az egészet egy családapa szemszögéből éljük végig, akinek a borzalom ellen meg kell védenie kisfiát, meg kell gyászolnia valószinűleg halott feleségét és nem utolsó sorban a saját bőrére is vigyáznia kell - több tucat szomszédjával egyetemben, akik szintén a kisvárosi bevásárlóközpontban barikádozzák el magukat a köd elől, abban ugyanis határozottan motoz valami...
King Lovecraftet modernizálja, levakarja róla az ósdi patinát, anélkül, hogy túlságosan sok mindent megmutatna (és ennek a lovecrafti-kinges fúziónak a leggyönyörűbb példája a regény számomra legfelejthetetlenebb jelenete, mikor a kocsiban ülve megpillantanak valamit, aminek méretét csak sejteni lehet...). Véres, kegyetlen és rendkívül izgalmas regény, a gazdaságos írástechnika iskolapéldája, benne néhány enyhén szólva sematikus karakterrel, de annyi baj legyen. Ponyvahorror ennél hatásosabb nem nagyon lehet.
További emlékezetes novellák a Csontkollekcióban: Az istenek szövegszerkesztője, amely először a Galaktika Fantasztikus Könyvek Világnagy strand című gyűjteményes King-kötetében jelent meg. Már-már kellemetlenül keserű írás, hiszen arról a félelmünkről szól, amely megvan minden szülőben: mi van akkor, ha a gyerekem (esetemben majdani gyerekem) egy totális rohadékká cseperedik, és mit tehetek ellene? Tehetek-e valamit egyáltalán? King természetesen természetfeletti kibúvót ad hősének, de a tüske bennmarad. Az átkozott lehetőség.
Az említett Világnagy strand az azonos című novellától kölcsönözte címét. Kellemetes scifi-horror ez, amelyben űrhajósok egy olyan bolygón landolnak, amelyik esetleg nem akarja később őket hazaeszteni... Ugyanebben a műfajban utazik a Jaunt is, az írás tulajdonképpen egy forradalmi teleportálási technológia feltalálásának története, nagyszerű, horrorista lezárással (sőt, ez King egyik legjobb befejezése.)
A majom már tiszta, klasszikus horror, back to the roots par excellence. Csont egyszerű, de nagyon hatásos rémtörténet egy elátkozott játékról és azokról a szerencsétlenekről, akik nem tudnak tőle megszabadulni. A Túlélő típus King egyik legextrémebb, legundorítóbb története (ergo imádom) amely arról szól, micsoda végletekig vagyunk képesek elmenni saját kis nyomorult életünk megóvása érdekében.
A kötetben majd kétszer ennyi novella található, de a fentebb felsoroltak a legsikerültebbek. Ahogy már említettem: a Csontkollekció nem kísért majd úgy álmainkban, mint az Éjszakai műszak a maga korai nyersességével, de ebben is vannak vérpettyezte, nyálkafonta drágakövek.
Valahol elbűvölő az a nemtörődömség és naivitás, amivel Edgar Rice Burroughs, Tarzan megteremtője megírta második leghíresebb hőse, John Carter történetét. A Mars hercegnőjében egyrészt egymást érik a következetlenségek és a fantasy műfajhoz képest is nehezen feldolgozható túlzások, irreális elemek, másrészt „virginiai úriemberként” jellemzett főszereplője valami elképesztő közönnyel gázol át az érdekei (leginkább szerelme beteljesülése) útjában álló idegenek hulláján. Olyan, hogy lelkiismeret, moralitás, fel sem merül. És amitől mindez elbűvölő, az Burroughs nyílegyenes, rohamtempót diktáló, a dinamikán, egzotikumon és vadromantikán kívül abszolút semmi mással nem törődő attitűdje. Vagyis: csak mesélj, és mesélj, és mesélj, a pokolba minden mással!
A Mars hercegnője ugyanúgy 1912-ben jelent meg folytatásos formában az All-Story Magazin hasábjain (akkor még Under the Moons of Mars címen), mint az első Tarzan-kaland, noha bő fél évvel korábban, és álnéven (Burroughs félt tőle, hogy valóságtól elrugaszkodott műve miatt kigúnyolják). Mindkettő sikert aratott, mindkettőnek számos folytatása született, és később mindkettőt kiadták könyv alakban is. A Mars hercegnője és folytatásai, vagyis a Barsoom sorozat, a sci-fi és a fantasy metszéspontjában (science fantasy) helyezkedik el. Egész pontosan planetáris románc, és ennek az (al)műfajnak, ha nem is a megteremtője, de mindenképpen az úttörője, ami írók (Ray Bradbury, Arthur C. Clarke) és tudósok (Carl Sagan) egész sorát inspirálta.
A regény a hagyományos ponyva kalandok dramaturgiáját ültette át még egzotikusabb, még ismeretlenebb közegbe. Vagyis a civilizált férfiú ezekben már nem egyszerűen idegen földi tájak, kontinensek és felderítetlen dzsungelek barbár őshonosaival találja szemben magát, hanem szó szerint egy egészen más világgal és annak minden veszélyével. Nyakatekert megfogalmazással: űrhajók nélküli űropera, amelynek cselekménye egyetlen bolygóhoz van láncolva, és amelyben a csillagközi (vagy időben történő) utazás pusztán történetindító plot device.
A könyv elején John Carter, a polgárháború konföderációs veteránja (tökéletes, férfias, harcosnak született, halhatatlan és legyőzhetetlen fehér szuperember) apacsok elől bújik meg egy arizonai barlangban, ahonnan aztán egyszercsak a Marson találja magát (Barsoom, ahogy a helyiek hívják). Ennek mikéntje finoman szólva is homályos, sőt, egyenesen zavaros, de az olvasó ezen nem ér rá töprengeni, mert iszonyú lendülettel sodorják magával az egymást érő, inkább a „shock and awe” elvre, mint konkrét dramaturgiai ívre épülő kalandok. Carter belecsöppen az érzelmek nélküli barbár, erőszakos zöld emberek, és a fejlettebb, civilizáltabb vörös emberek állandó háborúskodásaiba, szerez magának hű barátokat és keserű ellenségeket, ragaszkodó „marskutyát” és persze gyönyörű szerelmest, és – természetesen – barangolásai, küzdelmei során gyökeresen megváltoztatja a bolygón évszázadok óta uralkodó viszonyokat, miközben ő, a maga papírvékony jellemével, marad ugyanaz, aki mindig is volt.
Érdekes, ahogy a könyvben keveredik a tudományos alaposság és a totális tudománytalanság. Burroughs a korabeli ismereteknek nagyjából megfelelően ábrázolta a Marsot, vagyis Percival Lowell csillagász 1895-ös könyvéből kiindulva egy csatornákkal átszőtt, ritka levegőjű, száraz, haldokló, alacsony gravitációjú vörös pusztaságnak, ami elvileg képes az emberi élet fenntartására (ezek az elképzelések még évtizedekig nem dőltek meg). Ugyanakkor Burroughs vörös marslakói (akik bőrszínüktől eltekintve minden szempontból kiköpött emberek) tojással szaporodnak, ami ökörségen épp túllépnénk, amikor címbeli képviselőjüknek a főhős ennek dacára gyereket nemz. És ez csak egy példa, ami azonban tökéletesen illusztrálja a szerző hozzáállását: a tojással szaporodásnak nincs semmi elengedhetetlen dramaturgiai szükségessége, csak plusz egy egzotikus adalék az idegen világhoz, csak egy cool ötlet a sok közül, amikkel kapcsolatban a realizmus és a tudományos háttér jottányit sem számít.
Burroughs azért ússza meg ezeket a csacskaságokat, mert egyébként pontosan azt adja az olvasónak, amit egy ilyen ponyvától elvár. Száguldó cselekményt, idealizált romantikát, vérszomjas barbarizmust, egymást érő akciókat és háborúkat (a tempóra jellemző, hogy a csatákat a szerző általában pár intenzív sorral elintézi), és állandó rácsodálkozást egy idegen világ kultúrájára és társadalmára. Leírásai tömörek, de érzékletesek, stílusa egyszerű, díszek nélküli és hatásos, a főhős érzelmeinek, gondolatainak ábrázolása naiv, nyílegyenes, minden árnyaltság és visszafogottság nélküli, és ez a pompásan megvalósított naplószerű narratíva (a keretben Burroughs bocsátja az olvasó rendelkezésére John Carter beszámolóját a kalandjairól) ellenállhatatlanul őszintévé teszi a könyvet. Ezért olyan jó A Mars hercegnője ma, 100 évvel a megjelenése után is, minden hülyesége, főszereplőjének faék egyszerűsége, tudományos balgasága és archaikussága ellenére. Mert mocskosul jól van elmesélve.
Robert Van Gulik: Az elhagyatott templom titka. Sorozatkönyvek, 2011.
Tetszik, amit ez a nemrégiben gyökeret eresztett kiadó, a Sorozatkönyvek művel. Könyvsorozatokat ad ki (micsoda meglepetés), és hogy-hogynem, pont olyanokat, amilyenek után áhítozom. A borítóik minimalisták – egyes könyvek esetében kissé túlságosan is áccerűek -, de még ez is mintha azt akarná tudatosítani az olvasóval, hogy náluk aztán tényleg csak a történetek számítanak. A hazai könyvborító-tervezés amúgy sem egy nagy vasziszdasz.
Jelenleg öt sorozatuk megy, kettő ezek közül magyar szerzők műveit futtatja. A két amerikai széria két modern western-sorozat (ezekről majd később), az ötödik pedig Robert Van Gulik legendás, a kínai Di detektív kalandjait feldolgozó regényei.
Van Gulik orientalista volt, aki beleszerelmesedett a Di bíró esetei című XIII. századi regénybe, és úgy döntött, folytatja a kínai Sherlock Holmes sztoriját. Tizenhat kötetes életművéből kettő már korábban megjelent nálunk (Gyilkosság Kantonban, A kínai haranggyilkosság esete), és remélhetőleg a Sorozatkönyvek jóvoltából az összes többi is kijön.
Az elhagyatott templom titka a harmadik Van Gulik Di bíró-sorozatában, de kronológiai szempontból ez az első történet. A 33 éves Dit Pangláj körzetben járásfőnöknek nevezik ki. Nem traktorral megy, mert ez a Tang dinasztia ideje, a VII. században járunk. Megérkezése után három bűnesetet kell megoldania, amelyeknek látszólag semmi közük egymáshoz, bár... most majdnem eljárt a szám. A kötet illusztrációi (a település térképe, a korabeli kínai grafikákat utánzó rajzok, stb.) mind Van Gulik munkái – segítségükkel még könnyebb az olvasónak belemerítkeznie a szerző hintette hangulatba. Science-fiction írók gyakran hivatkoznak Van Gulik regényeire: nála jobban keveseknek sikerült egy csaknem minden ízében idegen kultúrába ekkora hatékonysággal bevezetnie a beavatatlanokat.
A történetről, történetekről semmiféle konkrétumot nem mondok, olvassa el, tapasztalja meg őket mindenki maga. Van Gulik nagyszerű érzékkel teremti meg a maga keverékvilágát: egyfajta Agatha Christie-s, Sherlock Holmeszos, ugyanakkor történelemhű, kimért, a szigorú társadalmi betagozódás által akadályozott, a rokkant, interperszonális kommunikáció béklyózta (az akkori viszonyokhoz hű) dimenziót. A bonyolításhoz kölcsönveszi a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben reneszánszukat élő újhullámos, kínai kalandregények szerkezetét, persze csak módjával, hiszen a sztori messze nem olyan eposzi, mint pl. egy Jin Yong, vagy Gu Long-könyvben. Az elhagyatott templom titka többek között ezért nem wuxia shiao shuo – de hogy detektívregénynek kiváló, az biztos.
Vallomással kezdeném: nem kedvelem különösebben a fantasy műfaját, sem képregényben, sem filmen, sem prózában, sőt meséket is viszonylag ritkán olvasok vagy nézek. Mégis, Neil Gaiman, az előbb citált műfajok kortárs nagymestere, az egyik kedvenc szerzőm. Eddig nem nagyon próbáltam magyarázatot találni erre a paradoxonra, de a Tükör és füst elolvasása után, azt hiszem, egy kicsit okosabb lettem.
A novellás gyűjtemény nem először jelent meg nálunk, 1999-ben már kiadták magyarul. Az Agave döntése, hogy újra a közönség elé tárja a kötetet, egy kicsit sem meglepő, azóta ugyanis komoly rajongótáborra lett a brit zseninek, hála a Sandmannek vagy a sikeres filmes adaptációknak (Csillagpor, Coraline és a titkos ajtó). Hogy szükség volt-e ehhez újrafordíttatni a szövegeket, arról nem tudok nyilatkozni, a kiadvány mindenesetre színvonalasra sikerült, úgy kívül, mint belül.
A Tükör és füst több szempontból is kiszolgálja a Gaiman-fanokat. A változatos műfajú és témájú szövegek önmagukban is érdekesek, kuriózum értékük sem csekély, merthogy először olyan antológiákban, magazinokban jelentek meg, amelyekről a magyar olvasó soha nem hallott, hallhatott. De ami még izgalmasabbá teszi őket, az Gaiman majd’ 40 oldalas bevezetője, amelyben külön-külön mindegyik novellát vagy verset kommentálja, elmeséli honnan jött az ötlet és milyen körülmények közt készültek el. Tanulságos olvasmány ez azoknak, akik úgy képzelik el az alkotás folyamatát, hogy a múzsa által homlokon csókolt művész az írói eksztázis hevében papírra veti agyszüleményeit, spontán és minden külső kényszertől mentesen. Gaiman ehhez képest, a kommentárok szerint, a legtöbb novelláját szerkesztői felkérésre írta meg, igazolva a tételt, mely szerint az alkotói munkát leghatékonyabban a határidő tudja ösztönözni. Kiderül továbbá az is, hogy a mára összetéveszthetetlenül eredeti stílussal bíró Gaiman egy-egy szöveg megírásakor sokszor tudatosan próbálta másolni kedvencei stílusát. Szó sincs természetesen ihlethiányról vagy pálgiumról; ez inkább csak stílusgyakorlat, hommage, irodalmi játszadozás. Van, hogy egy 17. századi történész stílusát imitálja (Baglyoknak lánya), Lovecraft előtt tiszteleg (Shoggoth ófőzdei banyaszomorító; Megint csak világvége), Raymond Carver novellát ír (Egér), és van, amikor már a cím is egyértelművé teszi, hogy mi a cél (Egy élet, Moorcock korai stílusában).
A legjobb szövegek azonban nem ezek, hanem azok, ahol a stílusok helyett a témákat, motívumokat tükrözteti. Ebből a szempontból is találó a kötet címe – szinte mindegyik novella egy klasszikus történet átköltése, újragondolása, egy szokatlan nézőpontból történő felvillantása. Mint a könyvet záró, zseniális Hó, üveg, alma, ahol a jól ismert Hófehérke-mesét az ezúttal nem is annyira gonosz mostoha elbeszélésében ismerhetjük meg; a Mr. Fox („az angol Kékszakáll) történetét elmesélő verses A fehér úton vagy a Beowulf és a Baywatch (!) motívumait ötvöző Baywolf: ordas világ. Ugyanilyen könnyedén és élvezetesen játszadozik el a műfajokkal is, akad utópikus sci-fi (Változások), krimi-fantasy (A gyilkosság misztériuma), örkényien groteszk szatíra (Nagykeráron beszámítjuk, Babavilág) vagy épp farkasemberes horror (Megint csak világvége). Személyes kedvencem mégis inkább egy besorolhatatlan novella, Az aranyhalas medence és más történetek, amelyben Gaiman (az író) Los Angelesbe utazik, hogy egyik műve megfilmesítéséről tárgyaljon hollywoodi fejesekkel, akikről persze kiderül, hogy szürreálisan ostobák.
És végül, visszatérve a költői kérdésre, mi szerint miért fogyasztható Gaiman munkássága azok számára is, akik nem kedvelik a fantasy-t vagy a meséket, íme a válasz: a határátlépés könnyedsége. Gaiman soha nem önmagukba zárt világokkal dolgozik, a hétköznapi „valóság” és a fantázia világa nála soha nem válik ketté, bármikor át lehet csúszni az egyikből a másikba, ahogy azt a könyv első novellája, a Lovagkor is remekül illusztrálja. Gaiman nem fantasy-t ír, hanem egy alternatív valóságról mesél, amely sokszor csak egyetlen apróságban tér el a mi világunktól, és ebben nincs nála nagyobb mester.
A romantikus vámpírregényekhez hasonlóan már a skandináv krimik is szinte önálló alműfajjá váltak, külön részleggel a könyvesboltokban. Nem sokat csúsztatnak a kiadók amikor egy-egy svéd, finn vagy dán szerző regényét ezzel a jeligével reklámozzák. Skandináv az író? Igen. Krimi a zsáner? Persze. Akkor ez egy skandináv krimi. Más kérdés, hogy ezzel a besorolással azt sejtetik, hogy az adott regény beilleszthető valamilyen aktuális trendbe, és hasonló erényekkel bír, mint a „műfaj” klasszikusai. Hogy mik ezek az erények, azt, bevallom, pontosan nem tudom (a skandináv krimikhez eddig inkább csak filmen volt szerencsém), de arecenziók alapjána legfőbb jellemzőnek a nyomasztó hangulat és a különféle traumáktól, neurózisoktól sújtott főszereplők tűnnek.
Az Animus Kiadó „Skandináv krimik” sorozatában megjelent Nyomtalanul sem lóg ki a többi közül - látszólag. (A fülszöveg szerint 2010 legjobb dán illetve skandináv krimijéről van szó, ami minimum meglepő, a regény ugyanis még 2007-ben jelent meg.) A főszereplő, hogy, hogy nem, egy beilleszkedésre képtelen középkorú nyomozó, Carl Mørck, aki rosszkedvű, kiábrándult és depressziós. Nem ok nélkül: egy helyszínelés során egyik társát agyonlőtték, a másik lebénulva fekszik a korházban, a kollégák pedig kimondatlanul is őt hibáztatják az incidens miatt. Főnöke úgy akar tőle megszabadulni, hogy kinevezi a politikai nyomásra megalakított Q-ügyosztály élére, ahol lezárt, de felderítetlen ügyeket kell újravizsgálnia.
Carlnak semmi kedve az alibimelóhoz, az irodáját ráadásul az alagsorba telepítik, de már rögtön az első, találomra kiválasztott esetben megfogja valami. A demokrata párt népszerű, tehetséges és csinos második embere, Merete Lynggaard még 2002-ben tűnt el. A nő a rendőrség feltételezése szerint belezuhant a tengerbe, a holtteste azonban soha nem került elő. Azóta 5 év telt el (a regény 2007-ben játszódik), Carlnak így eszébe sem jut, hogy a nő akár még életben is lehetne, csak a gyilkost akarja megtalálni.
A főhős és a téma is stimmel; a Nyomtalanul lehetne akár a Vérvonal párdarabja, a krimiszál mellett kőkemény szociodráma és egyben látlelet a dán társadalomról. De nem az, noha minden szükséges kellék megvan benne hozzá, kezdve az antiszociális főhőstől a bestiálisan kegyetlen bűntényig (lásd: a magyar kiadás kellően nyomasztó borítóját.)
Jussi Adler-Olsen ambíciói ennél szerényebbek: ő elsősorban krimit akart írni. Más szóval: a Nyomtalanul színtiszta ponyva, de annak gyakorlatilag hibátlan. Nincsenek többszörösen rétegzett karakterek, balzaci részletességgel megfestett miliő vagy mélyenszántó elmélkedések bűnről és bűnhődésről, csak a csupasz sztori. A dramaturgia telitalálat – miközben Carl nyomoz a jelenben, Merete fogságban töltött éveiből is felvillannak epizódok – a stílus gördülékeny, a történet felesleges kitérők nélkül robog a végkifejlet felé. Részben ennek az urgency-nek köszönhető, hogy a téma ellenére a regény világa egyáltalán nem nyomasztó (arra, mármint a nyomasztásra, nem jut idő), másfelől Carl arab származású segítőjének; az ő jelenléte humorral enyhíti a feszültséget. (Lábjegyzet: Assad figurája merő sztereotípia, ami persze „nem helyes”, de épp ezért is működik a karakter ebben a ponyva-világban.)
Adler-Olsen a regény 2007-es megjelenése óta már három folytatást is írt, Carl Mørck nyomozó így Erlendur felügyelő (Vérvonal) és Lisbeth Salander (Millenium-trilógia) nyomdokaiba lépett. Remélhetőleg nem most találkoztunk vele utoljára magyar kiadásban.
Banks Kultúra regényei közül már a hetedik(!) látott napvilágot az Agave kiadó gondozásában, ami lássuk be, nem kis teljesítmény, hiszen az egyik (ha nem a) legjobb kortárs sci-fi íróról van szó, aki temérdek díjat söpört be, és valami olyasmit teremtett a hard science fiction világában, amit előtte nem sokan. Azoknak, akik még nem kóstoltak bele, de nem áll tőlük távol a végletekig vitt tudományos fantasztikum, egy olyannyira komplex világ, ahol a szerző sem ismeri ki magát mindig, nos, azt kell mondanom, talán nem ezt a Kultúra regényt ajánlanám kezdésnek. A rendkívüli összetettség nem véletlen. Banksnek van mire építkeznie, és jajj azoknak, akik nincsenek tisztában világának minden apró részletével. Sosem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy egy leheletfinomnak tűnő momuntem nem kap-e nagyobb hangsúlyt olyan kétszáz oldal múltán. Félreértés ne essék, nem akarok én elijeszteni senkit, a könyv mindezektől eltekintve is lehet szórakoztató,sőt, csupán arra akartam utalni, hogy az igazi mélysége és kifinomultsága az apróbb puzzle darabkák pontos helyreillesztésével válik csak láthatóvá és élvezhetővé.
Már a könyv alapötlete is zseniális. A bonyodalom kiindulópontja, a történet központja a Sursamen, egy mesterségesen létrehozott hagymabolygó. Az elnevezés a hagymaszerű rétegzettségből ered, a különböző szintekből, amelyek különböző élettereket jelentenek. A Kultúra szövetén kívül eső bolygó nyolcadik szintjén élő Sarl civilizáció egy középkorban játszódó véres háborúba repít minket, annak minden intrikájával és barbár körülményeivel együtt. A sarlok nyerésre állnak, rettenthetetlen vezérük azonban a politika áldozatául esik. Az örökség és a vele járó trón az arra legalkalmatlanabb örökösre száll, akinek menekülnie kell, ugyanis szemtanúja lesz a trón elleni összeesküvésnek. Az uralkodás így a legifjabb fiúra marad, aki apjával ellentétben nem a harcnak és hódításnak, hanem a tudománynak él. Természetesen a Rendkívüli Körülmények ügynöksége sem maradhat ki, Anaplia, a király lánya a Kultúrában nevelkedett, és már mint ügynök kapja meg a hírt: apja halott, királysága pedig veszélyben van.
Így pár sorban akár egyszerűnek is tűnhet az egész, de ez tényleg csak a lecsupaszított expozíció, amelynek a részletei sokkalta nagyobb jelentőséggel bírnak majd, mint azt mi el tudnánk kezdetben képzelni. Sorrendben a hetedik, emelném ki még egyszer, mert emellett tényleg nem akaródzik elmennem. A szerző egy halom dolgot kezel trivialitásként, kezdve a Kultúra különböző perverzióival, egészen a birodalom tényleges működéséig. Ez persze nem is lenne baj, ha a Fegyver a kézben című regényén kívül más is megfordult volna a kezemben. Bár imádom azt, amikor nemes egyszerűséggel belehajítanak az ismeretlenbe, hogy nesze találd fel magad, de a több száz oldalon keresztüli keresgélésbe végül belefárad az ember. Van tehát egy határ, amit nem illik átlépni, és a közepe felé úgy éreztem, ez a könyv pontosan ezt teszi, amikor hirtelen elkezdett kirajzolódni a dolgok mögötti mechanika. Minden kezdeti szorongásomat elfeledtette a könyv második fele, pedig a cselekmény továbbra is hasonló tempóban folyt.
Nagy előnye az összes Kultúra regénynek a rengeteg karakter és azok ide-oda taszigálása. Már az elején tisztába kerülünk a ténnyel: itt senki sincs biztonságban. Hullanak az általunk már oly nagy becsben tartott, már-már főszereplőként kezelt hősök, senki sem emelkedik isteni magaslatokba. Ettől lesz az egész egy kicsit földhöz ragadt, ami nemhogy ellentmondásba kerülne a sci-fi elemekkel, inkább csak tovább erősíti és valóságszerűvé teszi azokat.
Az író kezében fegyverré válik az irónia, ami végig áthatja könyveit, és az Anyag végén lévő interjúban sem rejti véka alá, hogy ez volt a célja. A végén Herbert és Asimov klasszikusai jutottak eszembe, hasonló komplexitással rendelkezik ez a könyv is. Száz és száz oldalon keresztül jutunk egyre beljebb, tárjuk fel az egymás alatt lévő héjakat, hogy újra és újra rácsodálkozhassunk Banks mesteri világépítésére. Hogy elgondolkodjunk azon, hova vezethet az ilyen magasfokú technikai fejlettség, hogy hova vezethet a szárnyaló liberalizmus. Banks az egyenlőség ideológiáját felhasználva teremtett egy olyan civiliáziót, ami a tökéletes utópiát jelentheti, feltéve ha mi is akarjuk majd. A többi csak sallang. De sallangnak rohadt szórakoztató.
Az Árnyak az Animus Kiadó "Skandináv krimik" sorozatában látott napvilágot, de véleményem szerint sokkal közelibb rokona a klasszikus görög drámáknak, mint a "ki tette?" kérdés feszültségére építő, vagy éppen a legősibb, legegyértelműbb emberi bűn, a gyilkosság elkövetésének indítékait, körülményeit és következményeit boncolgató krimiknek. Nem azt elemzi, hogy hogyan jut el egy ember a gyilkosságig és hogyan hat rá tette utólag; vizsgálódásának középpontjában sokkal inkább szereplőinek lelkiállapota áll, hangsúllyal a szó második részén.Saját problémáik, életüket alapjaiban meghatározó örökség-sorsuk börtönébe fagyott karaktereket ismerhetünk meg, a mozgás pedig kevés - igaz, mikor mégis van, hangos roppanással tör szét életeket. De felbukkan a drámák egy kedvelt toposza is: az öröklött bűnök és hajlamok elől nincs menekvés, a végzete mindenkire ott vár valamelyik sarok mögött, miközben az emberek buzgón menetelnek felé. A bűnhődés itt bűn nélkül, avagy elkövetése előtt is alanyi jogon jár.
Gerda Parssonnak, az egyedül élő öregasszony a halála senkit sem érdekel, ezért a halálát elrendezni köteles szociális munkás beletúr a néni famíliájának krónikájába. Gerda, a házvezetőnő karaktere körül bontakozik ki lassanként a Ragnerfeldt család titkokkal teli története, élükön Axellel, az ünnepelt, Nobel-díjas íróval és író feleségével, örökségét gondozó író fiával és annak író feleségével, egy szülei által elhagyott másik íróval és annak (még a többieknél is depressziósabb) író barátjával. (Csak nem az írók lelkivilágáról próbál valamit elmondani Karin Alvtegen? Vagy csak szeret magából és író ismerőseiből kiindulva karaktereket teremteni? A kérdés nem hagy nyugodni. Vagy talán mégis.)
Mondják, a műfajoknak kialakulnak kötelező elemei, a zsánersztorik legjobbjai azonban éppen azzal válnak erőssé és emlékezetessé, ahogyan eltérnek a konvencióktól. Nos, egyvalami biztos: nem ez a könyv fogja lerombolni sztereotípiáinkat a sötét, depresszív érzelmekről, melyek a skandináv jóléti társadalmak megélhetési problémák által kevéssé borzolt felszíne alatt lappanganak. Svédországban mindenki iszik, csak az nem csalja élettársát, aki eleve egész életében magányos, és csak az nem utálja szüleit, akinek már meghaltak, vagy aki eleve nem is ismerte őket. Illetve, ha jobban belegondolok, még ő is...
Ha elkapott az Engedj be! (oppardon, Hívj be!) és a Tetovált lány óta fertőző skandináv-mánia, jó eséllyel az Árnyak is be fog jönni, mert nem szégyenlősködik, machetével vágja fel karaktereit a lélektani boncasztalon, és tömény, katartikus jelenetekkel zárul. Első fogyasztóként azonban könnyen megfekheti a gyomrotokat, ahogy az enyémmel is tette - ha érdekel, mindenképpen Karácsony előtt állj neki, így legalább könnyebb lesz elviselni az ünnepeket körülvevő álszent giccsparádét. De hát A kitaszított és az Árulás (már címükkel is kellemes perceket ígérő) írójától ne is várjon kevesebbet az ember.
Az egyik legjobb kortárs krimiíró, Dennis Lehane egyik legjobb könyvével kapcsolatban (a belőle készült film megtekintése után) akkori barátnőmmel egy bárban, több pohár bor társaságában, késhegyre menő, szenvedélyes és igen hosszú vitát folytatottunk arról a morális dilemmáról, aminek súlya alatt a történet szereplői viszontagságos útjuk végén nyögnek. Mik egy anya jogai, és meddig terjednek? Mi a felelőssége, és hogy kérhető számon rajta, és főleg: ki által? És azzal, ha „jól” cselekszel, valóban jót teszel? Egyáltalán, hogy definiálod a „jó”-t egy sarkaiból kifordult, az emberi értékeket szembeköpő világban? Ahogy a Hideg nyomon szereplői, mi sem találtunk válaszokat, és mi sem értettünk egyet. A Lehane által felvázolt konfliktus kegyetlen, kényelmetlen, és befészkeli magát a bőrünk alá, mert alapjaiban rengeti meg hitünket a világban, a rendszerben, a jóról és rosszról alkotott nézeteinkben. Ráadásul teljesen felkészületlenül ér, mert mindez „csak” egy tipikus nyomozós krimibe van becsomagolva.
Egy négyéves kislány eltűnik az otthonából, a rendőrség három nap után még mindig tanácstalan, és az esély, hogy a kis Amanda épen és egészségesen előkerüljön, egyre elhanyagolhatóbb. Mivel drog- és tévéfüggő anyja látszólag csak addig nem szarja le a dolgot, amíg kelletheti magát a nagy port kavart eseményre a házához kicsődülő híradós kamerák előtt, a nagynénje bízza meg Patrick Kenzie és Angela Gennarro magánnyomozókat, hogy szálljanak be a keresésbe. Az életre szóló barátokból szerelmespárrá vált detektívek sok kegyetlen és lélekölő megpróbáltatás után (Sötétség, fogd meg a kezem) ismét elmerülnek az emberi lélek legsötétebb bugyraiban, gyilkosok, pszichopaták, pedofilok és felfoghatatlan gonoszság fertőjében keresve a remény szikráját, kockára téve életüket és kapcsolatukat, hogy végül az említett, borotvaéles morális dilemma előtt találják magukat, ahol talán nem is létezik jó döntés, mert már maga a „jó” szó is üressé, használhatatlanná vált.
A Hideg nyomon Lehane Kenzie/Gennarro sorozatának eddigi legszemélyesebb, leginkább karakterközpontú darabja. És bár önmagában is megáll a lábán, ha igazán jót akarsz magadnak, akkor a korábbi kötetek ismeretével fogsz bele. Nem csak azért, mert azok is piszkosul jó krimik, hanem azért is, mert azoknak az eseményei láthatóan formálták a szereplőket, sőt, azokkal együtt lesz igazán teljes itteni drámájuk, és személyes kapcsolatuk forráspontra jutása (többek közt már csak ezért sem érhet fel Ben Affleck egyébként remek filmadaptációja az eredeti műhöz). Hőseink már az elején tudják, hogy ennek az ügynek nem lesz jó vége – vonakodnak elvállalni, mert semmi kedvük rátalálni egy gyerek hordóba gyömöszölt holttestére. Végül mégis elvállalják, és végül ennél rosszabb élményekben is részük lesz.
Szembekerül egymással a legjobb és a legrosszabb, ami fellelhető az emberben. Patrick és Angela feltétlen szeretettel, törődéssel, odaadással teli kapcsolata ábrázolásmódjában már-már naiv és idealisztikus, de az apró írói nüanszoknak hála mégis hiteles, és annál szívmelengetőbb (Lehane-nak egyébként is különös tehetsége van ahhoz, hogy túlzónak, sőt, akár egyenesen abszurdnak tetsző helyzeteket és figurákat adjon el teljesen természetesen, ld. Bubba). A másik oldalon a gyilkos pedofilok koszos, büdös, rothadt, gyerekhullákkal teli ember- és istentelen bűnbarlangja áll, mint a pokol valamiféle felszínre okádott szelete. Persze könnyű, és mondhatnánk, olcsó megoldás gyerekek leölésével hatást elérni, de a Hideg nyomon-ban ez egy komplex koncepció része, és mint ilyen, távol áll mindenféle öncélúságtól.
Lehane majd minden karakterét a gyerekekhez fűződő viszonyán keresztül definiálja, legyen szó akár Kenzie-ről, aki nem biztos benne, hogy apa akar lenni egy ilyen világban, akár Amanda anyjáról, aki mint anya, minden létező szempontból kudarcot vallott, akár az emberrablókról, akik áldozatukat csak ki- és felhasználják, akár a rendőrökről, akiknek maguknak is megvannak a személyes indítékaik a nyomázás során. Ez a fókuszálás a könyv végére válik igazán jelentőssé, ahogy a tettesek lelepleződésekor a kilétük automatikusan irrelevánssá válik, és a fordulatos, szövevényes és izgalmas krimi hirtelen színtiszta drámává formálódik, aminek kínos kérdésfelvetéseiben ott vannak az előző több száz oldalak tettei, szavai és mocskai.
Négy évvel a filmadaptáció után, elolvasva a könyvet, ismét kedvem lenne harcba szállni valakivel az álláspontomért, mert a Lehane által feldobott dilemma ennyire nyers, tisztázatlan, tisztázhatatlan és ennyire igazi. Állást foglalsz, mert rákényszerít, mert nem tehetsz mást, de közben tudod, hogy bajos morális alapú döntést hozni, ha egyszer a világ amiben „egy nyolcéves gyerek csak annyi ideig él, hogy megtapasztalhassa annak összes borzalmát”, rég bemocskolt és ledöntött minden ehhez szükséges morális támpontot.
A pofonnál is egyértelműbb, hogy Martin Scorsese miért választotta következő filmjének a Hóember adaptációját. A közismert horrorrajongó Scorsese kedvencei a főleg a hatvanas, hetvenes években virágkorukat élő, horrorba hajló vérszomjas olasz thrillerek, a giallók, és Nesbo bestsellere egy modern (bár norvég) giallo, amely a műfaj összes erényét és hibáját magában hordozza.
A Hóember a kilencedik Nesbo Harry Hole (Hari Hólé) sorozatában, amelynek főszereplője a nevezett oslói rendőrfőfelügyelő. A név, talán akaratlanul is, de beszédes: Hole egy lyuk; rezignált és életunt, ám zseniális, intelligens rendőr - Nesbónak sikerül egyfajta tiszta vászonként megjelenítenie, amire/akire az olvasó olyan neurózisokat vetíthet ki, amilyeneket nem szégyell. Vagy éppen szégyell, csakhogy ezúttal meglesz rá a lehetősége.
Nesbo a jelenleg agyonajnározott skandináv krimihullám legtehetségesebb szerzője, aki a rendkívül pongyolán megírt Millenium-trilógia írójánál, Stieg Larssonnál (nyugodjék békében) jóval inkább megérdemli a világsikert.
A Hóember Hole és egy bestiális sorozatgyilkos összecsapásának története, aki családos asszonyokat rabol el az otthonaikból, vagy minden nyom nélkül, vagy áldozataiból egy-két darabot hátrahagyva. Ezeket a testrészeket mintegy installációszerűen teszi közszemlére, általában az általa épített hóemberrel kombinálva.
Nevetségesen hangzik? Többé-kevésbé éppen ez a lényege a dolognak, és valószinűsítem, hogy Scorsese is emiatt stoppolta le magának a könyvet. Itt jön be a giallo-párhuzam: a hetvenes éveknek ezek a barokk horrorthrillerei is vizuálisan groteszk, gyakran totálisan illogikus képi csúcspontokra voltak kihegyezve, amilyeneket az életben egyetlen gyilkos sem alkotna meg, egész egyszerűen azért, mert a valódi gyilkosok fantáziátlan, bonyolult motiváció nélkül operáló primitív állatok. Hannibal Lecter nem létezik, mint ahogy a Hóembert, ezt a Lecternél jóval kevésbé reneszánsz, ám mégiscsak rendkívül intelligens szörnyet sem gyárthatná le az élet. A patológia természetéből adódik, hogy nem alkot mesterműveket. A hozzájuk hasonló rémek csak a mesékben, könyvekben léteznek. Szintén giallós párhuzam, hogy a Hóember egy egzotikus gyilkolóeszközzel hatékonykodik – sőt, ez több, mint párhuzam, mert Dario Argento 1993-as Trauma-jában az örült egy hasonló vágóhurkot használ.
Felesleges tehát, hogy szigorú realizmust várva üljünk neki Nesbo regényének. Gyilkosának eredettörténete, tettei és modus operandija már-már képregényesen túlzó, néha olyannyira, hogy még én is, aki totál vevő vagyok a grand guignolra, a fejemhez kaptam. Most komolyan, hogyan tudna valaki feltűnés nélkül felépíteni egy gigantikus hóembert egy családi ház emeletén (tehát egy olyan helyen, ahol mások is laknak), a hálószobában, és utána bonyolult, a kilincsre hurkolt csapdát állítani? A könyv még csak meg sem próbálja az ilyesmit megmagyarázni, és hasonló logikai bukfencből és rajzfilmesen túlzó mozzanatokból jópár van a regényben.
Éppen ezért szerencse, hogy Nesbo valami veszettül jól bonyolítja a sztorit. A történet lendületét fantasztikus érzékkel tartja fent, és az elmaradhatatlan skandináv morc, a figuráknak a magánéletben és a szakmájukban tanusított emberiességével vegyítve komor, mégis izgalmas miliőt teremt. Az un. vörös heringekkel, azokkal a személyekkel, akik a gyilkos kilétéről való figyelemelterelést hivatottak elősegíteni, óriási ügyességgel bánik – és ezért furcsa, hogy már kb. száz oldal után ki tudtam pécézni a gyilkost. Mert ugyan teledobálja a tányérunkat vörös heringekkel, a gyilkos személyéről azonban túlságos egyértelműséggel igyekszik elterelni a gyanút.
Akkor meg hogy lehet az, hogy nem emlékszem, mikor izgultam utoljára ennyire egy könyv fináléját olvasva? Szó szerint rágörnyedtem az asztalra, fejem a kezembe fogtam, és a számat harapdáltam. Hát azért, mert a túlzásoknak, és kegyetlen erőszaknak, és hihetetlen gyilkosnak, és meghasonlott rendőrnek, és skandináv-szuicid hangulatnak, és a múltból előmászó bűnöknek, és mindent átitató halálfélelemnek, és sokkoló csúcspontoknak ez a keveréke egy már-már fájdalmasan izgalmas elegyet alkot, olyat, ami pont beleillik az ízlésvilágomba, és ami a realitáson kívül létezik ugyan, de utóbbi kurvára nem számít. Andersen is ilyesmiben utazott, és látjuk, a művei jóval túlélték a fazont.
Még jó, hogy itt a következő Nesbo-könyv a kezem ügyében, érzem, alakul az addikció.
Már jóval azt megelőzően, hogy az Apple vezérigazgatója eltávozott közölünk, temérdek könyv látott napvilágot vele kapcsolatban. A PC korszak egyik messiásaként, és folyamatos jövőformáló szerepe miatt megkerülhetetlen karakter volt az IT szférában, az ezzel foglalkozó sajtóorgánumokban, könyvekben, filmekben. Abban biztos vagyok, hogy ezeknek az alkotásoknak a száma a közeljövőben rohamosan növekedni fog, de ahhoz, hogy egy átfogó képet kaphassunk korunk egyik legmeghatározóbb emberéről, nem kell azonnal az amazon digitális boltjába rohannunk. Elég az itthoni kínálatot végigfutnunk, ahol azonnal megakad a szemünk a Szalay kiadó könyvén, melynek már a címe is olvasócsalogató. Steve Jobs halálát követően rohamtempóban íródott a könyv, de a sietséget egyáltalán nem lehet felfedezni rajta. Ebben nagy szerepe van annak, hogy a könyvet nem egy, nem kettő, hanem rögtön tizenöt szerző jegyzi, ami a szerkesztési nehézségek ellenére is végig a javára válik.
Mindazonáltal nehéz elhelyezni a művet az eddig általam ismertek között. Se nem életrajzi könyv, se nem egy témát ízeire szedő elemzés. Elég a szerzők diverzitását megfigyelnünk, és máris tisztábban látunk a műfaji besorolását illetően. Médiaszakértők, újságírók, filmkritikusok. Egy technokrata társadalom szószólói értekeznek arról az emberről, aki nélkül nem biztos, hogy a tabletek és okostelefonok korát élnénk most. A könyv a szerzők sokaságától lesz érdekes és sokszínű, ugyanakkor néha csapongó is. Az alapkoncepció egy kvázi életrajz felrajzolása lehetett, amit nagyban befolyásolt a megszabott terjedelem és a különböző kitekintések. Ahogy azt várni lehetett, mindenki a saját szakterületének megfelelően kapott egy-egy fejezetet, kivesézve a Jobs által kreált technológiai újdonságokat, a Pixar felvirágoztatását vagy a médiumok megreformálását. A mű ettől lesz több, mint egy életrajzi könyv, de mindez magában rejti annak a veszélyét is, hogy magáról az emberről értékes információk maradnak ki.
A mű az embert úgy helyezi középpontba, hogy inkább elemzi döntései következményét, világra gyakorolt hatását, mint magát a személyt. Ettől függetlenül így is rengeteg információ zúdul a nyakunkba magáról Jobsról, elfogadható képet festve erről a zen-buddhista, kényszerbeteg, maximalista zseniről. Azoknak, akik eddig is megszállottan követték Jobs minden egyes lépését, és látták a témában készült filmeket, nem fog semmi sem meglepetést okozni - persze ez kismértékben mindenkire áll, aki nem egy barlangban lakott az elmúlt harminc évben. Ez bármely műre igaz lehet, ami egy bizonyos személlyel foglalkozik, jelen esetben pedig fokozottan, tekintve a Jobs körül örökösön jelenlévő médiahype-ot. Az újdonság a különböző látásmódokban rejlik, a lépések értelmezésében és egyáltalán a fiatal generáció véleményének megismerésében.
Az antológia tehát tekinthető egy Steve Jobs gyorstalpalónak is, szigorúan a felszínen maradva, de a fordulópontok és fontosabb állomások közül mindet érintve. De ez tényleg csak a grátisz, a plusz egy, mert a mű arra hivatott, hogy a digitális kor látnokát, annak álmait és tévedéseit, okok helyett pedig az okozatokat mutassa be. A 29 fejezetből álló könyv jó minőségű papírra van nyomtatva és a könnyebb olvashatóság érdekében nagyobb betűkkel van szedve. A fejezeteket fekete-fehér képek vezetik be, a könyv végén pedig még egy fotómelléklet is helyet kapott, melyet már színes képek töltenek ki. Nagy erénye még a műnek egy interjú, ami Jobs egyik munkatársával, Jan Roskottal készült, aki nosztalgikus hangnemben, el-elrévedve beszél Jobssal kapcsolatos tapasztalatairól és közös munkájukról. Összességében átlagon felüli teljesítmény jellemzi a Szalay Könyvek által kiadott antológiát, amiben hosszú-hosszú munkaórákra lelünk egy olyan emberről, akinek az élete már oly sok embert megihletett, és aki mindent arra tett fel, hogy megváltoztassa a világot.
Ki ne szeretné az olyan történeteket, amik egy-egy történelmi esemény, vagy katasztrófa valóságtól eltérő kimenetelén alapulnak? Akár a science fiction alkotók által olyannyira kedvelt párhuzamos világok kliséjét nézzük, akár a poszt-apokaliptikus sztorikat, többségük valami hasonló helyzetből indul ki. Elolvadtak a sarkkörök jégtakarói, elfelejtették felfedezni Amerikát, megérkezett a jégkorszak, atomháború tört ki, a németek nyerték a II. Világháborút...
Ez utóbbi talán a legérdekesebb, hiszen a természeti katasztrófák által megtizedelt emberiség elszigetelt apró csoportjainak küzdelme helyett egy egész elképzelt alternatív világrendet lehet ráépíteni. Ráadásul egy olyan világét, amiben magyarok is vannak. Akár úgy is, ahogy Trenka Csaba Gábor regényében olvasható, bár már rögtön az elején ki kell jelenteni, hogy a regénynek mindez csak a hátteréül szolgál.
A történet főhőse Lajtai Gábor, aki a háborúban győztes németekkel való szövetség jutalmául kapott gyarmaton, az Egyenlítői Magyar Afrikában látja meg a napvilágot, annak is Hungarovill városában. Az ő szemszögéből, fura visszaemlékezésén keresztül nyerhetünk betekintést ebbe a nagyszerűen összerakott, lenyűgöző alternatív valóságba, aminek megismerése talán az egész regény legszórakoztatóbb eleme. Igaz ugyan, hogy Gábor életét és tapasztalatait követi a regény, jókora részt szentelve gyerekkorának, iskolás éveinek, felnőtté válásának és nőügyeinek (szerelmi szál nincs, ez egy óriási plusz), de mindezek követése közben egyre többet tud meg az olvasó egyrészt az Egyenlítői Magyar Afrikáról, másrészt az ottani magyarok lelkivilágáról.
Meg persze a világról, amihez csak további adalék, hogy a regény eredetileg 1990-ben jelent meg (bár ez már a tovább finomított változat) és mai ésszel olvasva még érdekesebbek a benne felsoroltak. Minden szuperhatalom kényszert érez arra, hogy Afganisztánban demoralizálja hadseregét, minden eszme kiüresedik egyszer, a magyarságot pedig a gyarmaton is csak ugyanaz foglalkoztatja, mind idehaza. A világon mindig ugyanazok a porfészkek a tűzfészkek (még ha Bászra a legmodernebb város is), meneküléshez pedig egy Skoda a megfelelő járgány.
A könyv tehát több szempontból is működik. Felületesen szemlélve egy jól eltalált kalandregény, ami javarészt egzotikus helyszíneken, ismeretlen kultúrákban játszódik, amiket magyar szemszögből ismerhetünk meg. Másrészt remekbe szabott lélektani írás, amiben nem csak az idegen világban töltött gyermekkor, a felnőtté válás, a lányok felfedezése és a fennálló fals irányítás magától értetődő kihasználása van érzékletesen bemutatva, hanem úgy általában a borongós magyar léleké is. Könnyen lehet, hogy sokak számára inkább emiatt marad majd emlékezetes a regény. Harmadrészt pedig (és a fentiekből is következően számomra ez nyújtotta messze a legtöbbet) nagyszerű politikai elemzés, amiben a fennálló rendszer (azaz a fasizmus) hibáinak, lezüllésének a folyamatát éppúgy remekül mutatja be a szerző (az őslakók magyarosodásának problémái zseniálisak), mint az egyes eszmék összehasonlítását (akár a tanárok végtelen vitája, akár a középiskolai lázadó időszak nagyszerű példa), vagy a hatalom rendszertől független működését.
Egy kicsi és egy nagy bajom volt csak vele. A kicsi, hogy a regény maga túl rövid, még szívesen elidőztem volna Hungarovillben, hogy jobban megismerjem azt a világot. A nagyobb pedig az, hogy ha már a 90-es években a kezeim közé kerül, valószínűleg még nagyobb élményt nyújtott volna.
Aki az 50-es évek sci-fi klasszikusait kedveli, olyan nagyon rossz ember már nem lehet, vagy ha mégis, az ízlésével biztos nincs semmi baj. Izing Róbert szereti a korszak B-mozijait, ez már a könyve címét és borítóját látva kiderül. Stimmelnek az óriási hiberbolikus betűk, a tervező még a legendásTiltott bolygóplakátjából is kikopipésztelt egy részletet, ami más esetben nem lenne éppen elegáns megoldás, itt azonban pont illik koncepcióba ez pofátlan húzás. Gátlástalan, hatásvadász sci-fi ponyva, idézőjelek között – ezt üzeni a cím és a borító. Izing ötlete, hogy egy mifelénk nem létező – és elsősorban filmes formában ismert – műfajt magyarít, egészen jó. Már csak meg kellett volna írnia rendesen.
A történet úgy indul, mint „a legrosszabb hollywoodi filmekben” (a szerző szíves közlése - 14. oldal). Feltűnik néhány repülő csészealj New York felett, és porig rombolja a város nevezetességeit, mintegy pedagógiai jelleggel. A teljesen tanácstalan amerikai vezetés üzenetet kap Magyarországról. Mint kiderül, ez a kis, jelentéktelen kelet-európai ország maga is rendelkezik néhány UFÓ-val és hajlandó az Egyesült Államok segítségére sietni, természetesen csak bizonyos feltételek teljesülése esetén. A magyarok azt is tudni vélik, mikor és hol támadnak újból az idegenek, és vállalják, hogy megvédik Amerika népét.
Izing, ahogy azt egy vérbeli sci-fiben illik, természetesen magyarázatot ad a magyar csodára. A prológus szerint 1947. július 2-án nem csak Roswellben zuhant le egy azonosítatlan repülő tárgy, hanem a magyar Alföldön is, utóbbi azonban teljesen épen maradt, így a technológiát szabadon tanulmányozhatták a helyi tudósok egy Amerikából hazahívott professzor vezetésével. Az azóta eltelt 60 évben a Garázs névre keresztelt földalatti komplexumban létrehozták a Pumi típusú csészealjakból álló magyar űrflottát, a legnagyobb titokban.
Izing ötlete van annyira kidolgozott, hogy akár komolyan is vehette volna, miközben komolytalan rejtői burleszket is írhatott volna belőle. Ehelyett mintha nem tudta volna eldönteni, hogy mit akar. „Izgalom! Feszültség! Csészealjak!” – áll a hátsó borítón, de az olvasónak csak az utóbbiból jut. Ponyvaként akkor lenne értékelhető a produkció, ha Izing képes lenne egy fordulatos, pergő történetet elmesélni, nem csak a jól ismert kliséket felsorolni. A klisék persze gondosan idézőjelbe vannak téve, ahogy manapság illik, de ettől még klisék maradnak, az olvasó meg közben elalszik.
Szatíraként ugyanakkor meglehetősen ártalmatlan a könyv. Mégpedig azért, mert a szerző csak az arrogáns és nagyképű amerikaiakon élcelődik, nagyjából úgy, ahogy azt a Team America tette. Trey Parkerék azonban saját maguknak tartottak görbe tükröt, míg Izingnél a magyarok kivétel nélkül intelligens, tettre kész, bátor és nemeslelkű emberek, vagy ha van is valami apróbb jellemhibájuk, a könyv végére levetkőzik. Ebben az utópiában Magyarország és a magyar nép, a magyar politikusok (!) játsszák el a világmentő Amerika szerepét, és mindez amennyire szépen hangzik, pont annyira szellemtelenül és érdektelenül van tálalva.
A könyv legnagyobb problémája mégsem ez, hanem hogy Izing belekeveri az akció-scifivel vegyített szatíra műfajába a melodrámát. A mellékalakokkal nincsenek problémák, ők igazi karikatúrák, helyenként még szórakoztatóak is, az öt fiatal magyar sztárpilóta – hőseink – ellenben pont olyanok, mint akik a Barátok köztből léptek volna elő. Az UFÓknál is nagyobb rejtély, hogy miből gondolta azt Izing, hogy az inváziós sci-fire vagy éppen ennek paródiájára izguló olvasót érdekli a hősök szerelmi élete, pláne ilyen terjedelemben. A könyv borítója és szinopszisa azt sugallja, hogy az olvasó nagyjából azt kapja, amit ígérnek neki, se többet, se kevesebbet. Elvileg így működik egy jó ponyva. A Támadás az űrből! valóban ponyva, de sajnos nem az igazi.
“A drogból levezethető a “gonosz” vírus alapképlete: a szükség algebrája. A “gonosz” mindig a teljes hiány, a szükség képében jelenik meg....A drogmániás beteg, csak azt teszi, amit ez a betegség diktál. A veszett kutya nem tud mást, csak marni.”
William S. Burroughs
A pokol lényegét egyféleképpen lehet megragadni: át kell élni, leásni a mélyére, magunkba szippantani, de vigyázva elkerülni azt a pontot, ahonnét már nincs menekvés. “A pokol gyönyörűen sűrített látomása” - ajánlja nekünk James Ellroy a könyvet, és mennyire igaza van. Csak ez a pokol a fentebb idézett Meztelen Ebéd által felfestett alapképlet következménye. A mák, a kokain és a később megjelenő metamfetamin szükségként jelentkeznek a társadalomban, és eltörlik a hétköznapi kereskedelem konvencióit. A termék válik az ügyféllé, az ügyfélből pedig termék lesz. Ezt a témát járja körüll Winslow regénye a lehető legalaposabban, minden szempontot bemutatva, miközben hagyja, hogy lelkünk együtt szálljon alá a cselekménnyel oda, ahol csak egy törvény van: mindig az erősebb kutya baszik.
A probléma bemutatására az író különböző szociális háttérrel, ambícióval és foglalkozással rendelkező szereplőket választ. Egy prostituált, akit elképesztő gyorsasággal szippant be a szakma, egy pap, akinek megrendül a hite istenben, és egy bérgyilkos, akiből csak egy véletlen folytán lesz gyilkológép. A történet mégis két szereplő köré összpontosul, a hullámok ebből a két pontból csapnak ki, hogy aztán a fizika törvényeinek megfelelően hol erősítsék, hol kioltsák egymást. Art Keller, aki egészen fiatalon szembesül a drog mindent elsöprő erejével és gonoszságával, egész életét arra teszi fel, hogy felülkerekedjen ezen a szörnyetegen, még akkor is, amikor minden veszni látszik. Miguel Angel (Tió) Barrera, a mexikói drogbáró ebből a szempontból tökéletes ellentéte a bosszúra szomjas drogügynöknek. Kettejük párharca kormányokon és emberéletek százain ível át, hogy egy díszletek nélküli világba kalauzoljon minket, ahol nincs fekete és fehér, csak a kiábrándító és keserűséggel teli szürke.
A lecsupaszított, szabályoktól mentes világ egyébként végig jellemző a regényre, ebből fakadóan a szereplők sem állíthatók fel egy-egy pólus köré. Nincs jó és rossz, vágja az arcunkba Winslow a már oly sokszor elregélt formulát. Az ellentétes érdekek mögött sokszor olyan emberek bújnak meg, akiknek nagyon is hasonlóak a vágyaik. A családra vagy sokkal inkább a szeretetre vágyás egyaránt megfigyelhető. Mindenki azért él, hogy szeretve legyen, ha már nincs senki, aki szeretné, nincs értelme az életének.
A majd hatszáz oldalas regény megannyi szereplőt mozgat temérdek helyszínen, az elmaradhatatlan mexikói városok mellett betekintést nyerünk New York méltán híres kerületébe, a Pokol konyhájába is. A szereplők és helyszínek mellett a rasszok sem maradhatnak el: írek, olaszok, amerikaik, mexikóiak - az etnikai orientáltság mindegy, a drogot nem érdekli a bőrszín. Ahogy nem érdekli az sem, hogy felhasználója gazdag vagy szegény, éppúgy lubickol a New York-i proli és a Hong Kong-i üzletember vérében, hogy aztán egy életre függővé tegye mindkettőjüket.
A cselekmény hátterében halványan megbúvó politikai és egyházi mozgolódások a történet előrehaladtával válnak egyre élesebbé. Betekintést nyerhetünk a CIA megbotránkoztató ténykedésébe, abba, ahogy a kormányok saját polgáraikat nem kímélvén próbálnak előre jutni és a csalárd, több száz éve vizet prédikáló katolikus egyház klérusába. A végeredmény mindenhol ugyanaz: a kisebb, úgymond elviselhető rossz, ami az átlagembereket és a szegényeket nyomorítja meg, még mindig jobb, mint egy, a hatalmasokat sújtó kórság.
Winslow remekül teszi a csupasz adatokat érdekessé. Prózája lényegre törő, összeszedett és sokszor brutálisan tényszerű. Ezeket erősíti a jelen időben megírt párbeszédek és történések sora, ami kezdetben zavaró, mivel kizökkent a ritmusból, de pár fejezettel később már megszokottá válik. Az alkotás olyannyira sodró lendületű, hogy már-már mozgóképért kiált, ami (adná az Isten) remélhetőleg egy HBO sorozat keretein belül fog megvalósulni.
A könyv elolvasása után fikarcnyi kételyünk sem maradhat afelől, hogy évek kutatómunkájához és az író keserű tapasztalatához volt szerencsénk. A drog elleni háború harminc évét látjuk magunk előtt, temérdek kínt és szenvedést, egy igazságtalan életet. A hit, a politika és a filozófia kérdéskörei nagyszerűen forrnak egybe. A zsigerekig nyomasztó történet belénk mar, letaglóz, majd tényként közli velünk könyörtelen mondanivalóját: a háború már rég elveszett, és mi még csak nem is tudunk róla.
Nem kérdés, hogy szüksége volt a kortárs magyar irodalomnak egy olyan szerzőre, mint Baráth Katalin. A szórakoztató irodalomnak meg pláne. Félelmetes tempót diktálva, két éven belül ez a második regénye, amiben már jól ismert hősnőjét állítja újabb akadályok elé. Dávid Veronika, az Ókanizsáról menekült kisvárosi entellektüel, a könyvek iránti megszállotságával és elképesztően erős igazságérzetével azonnal belopja magát az olvasók szívébe. Kezdeti hányattatásain felülemelkedvén Budapesten próbál szerencsét, ahol a Nő című feminista lap munkatársa lesz. Ott megismerkedik a főszerkesztőhelyettessel, Marával, aki meglátja benne a kurázsit és befogadja magához. A bonyodalmat egy árva kisfiú elrablása indítja be, majd az A fekete zongora kisvárosi krimijével ellentétben egy nagyszabású összeesküvés-elméletre, egy Magyarországot fenyegető szuperfegyverre éleződik ki a cselekmény.
A kontraszt szembeszökő. Míg az írónő első regénye teljes egészében Ókanizsán, egy alföldi mezővárosban játszódik, és századelői, egyszerű, kisvárosi emberek miliőjébe enged betekintést, addig jelen regényében - a főhősnőn kívűl - minden jól bevált eszközzel szakít. Nagyrészt Budapest a helyszín, hogy később egy őrült hajsza során megismerhessük a múlt században felkapott magyarországi üdülőhelyek egész sorát. Balatonfüred és Abbázia a Monarchia időszaka alatti valóságukban elevenednek meg előttünk, olykor nagyobb részletességgel és beleéléssel, mint Budapest.
Egy jó krimi alapja a jó karakterrajz, Veron pedig képes egymaga elcipelni a hátán az egész regényt. Remekül ábrázolt figura, akinek esendő mivolta készteti azonosulásra az olvasót. Nehézkes beilleszkedése a nagyvárosi életbe sokszor megmosolyogtató, ahogy az általa az egyes férfiakban kiváltott rajongás is. Szintén megkapó a zsenialitása, ami egy különös keveréke önnön józan paraszti eszének és széleskörű olvasottságának.
Az újságnál szerzett friss barátnője és egyben gyámoítója, Mara az, aki arra hivatott, hogy méginkább kiemelje hősünk tulajdonságait. A létező összes téren különböznek egymástól, ettől lesz kapcsolatuk annyira iracionális, már-már paródiába illő. Mara által mutatkoznak meg Veron kisvárosi szemléletei, sokszor naiv viselkedése és örök rácsodálkozása. Hősünk azonban képes a fejlődésre, már most megfigyelhető pár levetkezett szokása és örökös vívódása - ezzel csak még hitelesebbé válik a szemünkben.
A regény nagy erénye a korhű ábrázolás, a rendkívül szemléletes leírás. Legyen szó korabeli öltözködésről, társadalmi rétegződésről vagy egy bizonyos miliő lefestéséről, az írónő tévedhetetlennek látszik. Az egyetlen negatívum, amit kénytelen vagyok felróni, az a sokszor túlírt, túlcicomázott szöveg. A leírásokon és a művei alapját jelentő krimi szálon is segítene egy tömörebb, egységesebb próza.
Az egyszerű gyermekrablásnak indult ügy fokozatosan válik egyre nagyobb léptékűvé, a cselekmény több szálon terpeszkedik szét. Az utolsó ötven oldalon felgyorsulnak az események, a nagyszabású politika összeesküvés kissé hiteltelenné válik, és a végkifejlett inkább hasonlít Allan Folsom egyik agymenéséhez, mégsem hat oly grandiózusnak. Az előző regény stílusos megoldása helyett most egy mindenkit kiveséző okfejtést kapunk, ami hangulatilag leginkább Lawrence Block betörős ciklusát idézi, ahogy Bernie Rhodenbarr összetrombitál mindenkit, hogy egyszerre rántsa le a leplet az összes szereplőről.
Akit megrémített a hirtelen paradigmaváltás, de bejött neki a szerzőnő előző regénye, az is adjon egy esélyt ennek a könyvnek, hiszen ugyanolyan bájos és talán még humorosabb is, mint elődje. Két könyvének különbözőségei okán joggal feltételezhetjük, hogy az írónő korántsem mutatta még meg minden arcát. Állítása szerint szeretné tartani ezt az ütemet, és rengeteg mesélnivalója van, így minden évben újabb és újabb Dávid Veronika regény kerülhet elénk, egy kis századelőt csempészve szürke hétköznapjainkba.
Csak elöljáróban: az Agave jelenleg felmérést tart arról, mely Philip K. Dick könyvet tartjátok a legjobbnak.Érdemes szavazni!
Dick utolsó, befejezett műve már halála után jelent meg, 1982-ben. A mű a Valis–trilógia része, amely most már sosem lesz teljes.
A történet Timothy Archerről, az episzkopális egyház püspökéről szól, akinek hitét megrengeti a Holt-tengeri tekercsek felfedezése. Fia öngyilkossága után az okkultizmus felé fordul és új Jézusként hirdeti ezt a másfajta igét, ahogyan korábban a kereszténységet.
A narrátor az ateista Angel Archer, a püspök fiának felesége, aki a történetben beleszövi szabad asszociációs agymenését irodalomról, történelemről, a hatvanas évek lázadásáról - mintha csak Freud bőrkanapéján feküdne.
Aki tipikus dicki sci-fit (dikiszifi!) vár, keserűen csalódni fog. Brutális akciók, arctalan üldözők nincsenek, de vannak hasadt személyiségek és a menekülés igénye – csak már nincs hová. A paranoiát felváltja a filozófia.
Elbeszéléstechnikájának előképe talán Pirsing (A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete), következménye a nyolcvanas évek végén megjelent generáció, hiszen McInerney meg Ellis hősei szívesen idéznek korábbi olvasmányaikból. Csapongva kerülnek szóba a német kocsik, a tudatlan férfiak, az indiai filozófiák.
A szellemi, a metafizikai és az anyagi síkok erőteljes összefonódása, ami a könyvben kifejeződik, természetesen visszatérő motívuma az amerikai irodalomnak; Mellville, Hemingway dagasztották a sarat ezen az úton. De a központi motívum a hit elvesztése. A hippikorszaknak végleg vége, agóniája az altamonti eseményektől a Dakota-házig tart. A romantikának annyi. Akkor hogyan lesz egység az ember és a természet között? Ember és ember között? Dick maga sem tudja a választ, de részletesen mesél a tudattágítás módjairól, az ellenkultúra gyökereiről. Korai műveihez képest jól szerkesztett, alaposan megírt tragédia ez, ahol a görcsös hinni akarás három ember halálához vezet.
És hogy akkor mit tanulhatunk mindezen felhajtásból, melynek következtében a szeretet zászlaja alatt emberek haltak meg? Talán, hogy újrakezdeni sosem késő.
Az Örök álom az egyik legszövevényesebb és legkomplikáltabb olyan krimi, aminek még csak nem is a cselekményt sűrítő rejtélyek sora a lényege. Raymond Chandler első regénye egy keserű és cinikus történet az immorális Amerikáról, ami rég maga mögött hagyott minden erkölcsi értéket, és lassan, de biztosan emészti fel azokat, akik még ennek ellenére is ragaszkodnának hozzájuk. Mint Philip Marlowe, aki Dashiell Hammett névtelen nyomózója, a „Continental Op” és Sam Spade mellett a cinikus magándetektívek legtöbbet emlegetett archetípusa.
Marlowe a gazdag Sternwood család fejének megbízásából kezd nyomozni egy lányaival kapcsolatos zsarolási ügyben. Az öreg már kézzel-lábbal a sírban van, csak katonás makacssága tartja a tudatát ezen a világon – mielőtt elpatkol, szeretne biztos lenni benne, hogy a családi név nem szennyeződik be. Marlowe-nak fel van adva a lecke – Sternwood két romlott lánya, Carmen és Vivian a körülöttük rajzó alvilági figurák nélkül is térdig gázolnának az erkölcsi fertőben. Így viszont a hullák is szaporodni kezdenek, Marlowe pedig elmerül egy pornográfiával, korrupcióval és gyilkossággal teli, pokoli világban.
Chandler a hardboiled krimi hajnalához képest kicsit későn érkezett (hozzá kell tenni, sok pályatársától eltérően őt nem az önkifejezés, hanem a pénzkereset sarkallta az írásra) – Hammet Véres aratása már 1929-ben megjelent, hogy a mocskos sikátorokban torkokat metsző aljas gengszterekkel alternatívát kínáljon az addig domináns „úri kriminek”, Chandler pedig csak négy évvel később kezdett publikálni a Black Mask című ponyvamagazinban. Első Marlowe-novelláját, a Finger Mant 1934-ben írta, és ezt követte még három, mire az Örök álom, amihez ezekből a novellákból több cselekményelemet is felhasznált, a boltokba került 1939-ben.
Marlowe-nak így előképe mindkét klasszikus, már említett Hammett-karakter, de a nyilvánvaló hasonlóságok mellett van köztük egy nagyon fontos különbség, ami az Örök álom morális vetülete szempontjából esszenciális. Spade és főleg a Continental Op maguk is bőven megkérdőjelezhető eszközökkel és szemléletmóddal dolgoznak, az őket körülvevő mocskos világ láthatóan otthagyta rajtuk a lenyomatát. Utóbbi karakter addig manipulálná az Örök álom bűnben élő karaktereit, amíg mind egy szálig halomra ölnék egymást, közben keresne némi zöldhasút, és a szeme sem rebbenne. Marlowe ezzel szemben sziklaszilárd erkölcsi értékrenddel bír, hisz a tisztességben, az adott szó erejében, a megbízója iránti maximális lojalitásban, és Chandler mindezt rögtön az első oldalon nyilvánvalóvá teszi, ahogy hősét egy középkori lovaghoz hasonlítja.
Az írót az érdekli, hogy mire megy egy férfi a lovagiassággal egy korrupt, velejéig romlott világban: az Örök álom egy morális apokalipszis után játszódik. Mindenki hazudik, szerepet játszik, zsarol, öl, és másokon élősködik, és az erkölcsi értékekkel együtt maga a város is az enyészet felé tart, egy olyan hely benyomását keltve, ami valaha nagyszerű lehetett, de most már csak beteges árnyéka önmagának. Legyen szó akár a Sternwoodok vagyonát évekkel korábban megalapozott, mára használaton kívüli, rozsda rágta, holttesteket rejtő olajmezőkről, az egykori pompás hotelből lett alvilági kaszinóbarlangról, vagy a rothadó bérházról, aminek koszos lépcsőházát hajléktalanok lepték el, mindenhol a hanyatlás jelei vannak. „Oszlásnak indult szörnyűség”, ezekkel a szavakkal festi le a történet egyik femme fatale-ja (merthogy mindjárt három van belőlük) az egyik hullát, de mondhatná ezt akár a nagyvárosról is.
Marlowe nem sokáig képes állni a sarat: kénytelen szembemenni saját nézeteivel, gyilkosságokat tussol el, fontos információkat hallgat el a rendőrség elől – a körülmények hatására lassan, de biztosan erodálódnak elvei, és mire a hazugságok, halálesetek és átverések gyors forgatagában lesz annyi ideje, hogy egyáltalán észrevegye mindezt, már csak egy rezignált sóhajjal tudja nyugtázni, hogy ez a játszma nem a lovagoké. Morális kódjának teljes bukása a krimik történetének egyik legkeserűbb, legpesszimistább záró monológjához vezet. Egy olyan ember szájából hangzik el, aki, hiába keményöklű, hideg és a végletekig professzionális (a lakásába belopózott, meztelenül ágyában fekvő nőt éppolyan indifferens módon szereli le, mint az életét fenyegető nehézfiút), hosszú idő után szembesül vele, hogy a világ körülötte elkorcsosult, ő pedig, a maga értékrendjével diszfunkcionálissá vált benne. Elkeseredetten hajtja le két dupla skót whiskey-jét, de „nem használ semmit”.
Chandler egyes szám első személyben, rendkívül részletekbe menően mesél. Hosszú, akkurátus leírásainak köszönhetően minden helyszín életre kel, és bár ezzel olykor csaknem túlzásokba esik, ügyesen kompenzál egyrészt eleven, rafinált dialógusaival (Marlowe hidegvérű, szarkasztikus megjegyzései és replikái bármilyen írónak becsületére válnának), másrészt azokkal a furfangos késleltetésekkel, amiket épp ezek tesznek lehetővé. Mint amikor a főhős egy gyilkosság helyszínére érkezik, és a hulla mellett ott találja az egyik Sternwood lányt is, egy székben ülve. Már jó másfél oldalt eltölt a szoba, az említett szék és a lány testtartásának pontos leírásával, mire „eszébe jut” megjegyezni, hogy egyébként egy zöld, drága fülbevalót visel – és mást semmit.
Ebből is látszik, hogy az írót a tényeknél jobban érdekli a körítés. A sok karaktert, azok többnyire rejtélyes motivációit és a köztük lévő homályos kapcsolati hálót bonyolító cselekmény néha csaknem teljesen zavarossá válik, azt pedig Chandler sosem magyarázza meg egyértelműen, hogy ki és miért tette el láb alól Sternwoodék sofőrjét (ezzel Howard Hawks és írói is küszködtek a könyv filmre adaptálásakor, így hát megkérdezték a szerzőt, aki bevallotta, hogy fogalma sincs). Az Örök álom, noha telis-tele van izgalmakkal és fordulatokkal, sokkal inkább egy immorális tanmese, mint egy hagyományos értelemben vett krimi, és a történet klasszikus „whodunit” eleme is sokkal hangsúlyosabb erkölcsi, mint cselekményszempontból. Ne lepődj meg, ha magadat is mocskosnak érzed, miután elolvastad.
…és aztán jött egy bazinagy aszteroida, ami a Föld domináns fajának a kihalásához vezetett – legalábbis az általánosan elfogadott elmélet szerint. De mi lett volna, ha (az így kezdődő kérdések sokasága a sci-fi és fantasy irodalom aranybányája) az az ormótlan kődarab elkerüli a bolygónkat? Harry Harrison (Helyet! Helyet!) szerint akkor a hüllőknek további sok-sok millió évük lett volna az evolúcióra, és egy csoportjukból egy végül intelligens, civilizációt építő faj nőtt volna ki. És mindeközben, a Föld más részein, ugyanúgy kifejlődtek volna az emberek is. Ebben a szcenárióban a két faj anélkül osztozik a világon, hogy tudnának egymásról – mígnem a jégkorszak előretörésével mindketten vándorlásra kényszerülnek a melegebb éghajlatok felé, és végül összetalálkoznak. Hogy akkor mi történik? Megsúgom: nem örülnek egymásnak. A könyv a találkozást és súlyos következményeit egy Kerrick nevű fiú szemszögéből meséli el. A kőkorszaki fejlettség szintjén élő, vadászó-vándorló-gyűjtögető tanakok (így nevezik magukat az emberek) gyűlölik az általuk maragoknak nevezett hidegvérű hüllőket, és amikor először látnak meg egyet, ami két lábon jár, akárcsak ők, azonnal leölik. A megtorlás nem marad el: a kisfiú Kerrick egész törzsét lemészárolják a jilanék (így hívják magukat az intelligens hüllők, a maragok), őt pedig fogságba ejtik, hogy minél többet megtudjanak a fajról, ami veszélyezteti a letelepedésüket, és így a hidegebbé vált addigi életterükről való menekülésüket.
A jilanék és a tanakok kezdettől fogva undorodnak egymástól, és féktelen gyűlölettel kezdenek öldöklésbe – egyik oldal sem belátóbb, toleránsabb és „felvilágosultabb”, és ez az egyensúly, amivel Harrison a szituációt kezeli, nem csak erőteljes drámai súlyt, de hitelességet is kölcsönöz a könyvnek. Sajnos ez nem marad végig így, a két oldal ábrázolásával a szerzőnek lassan, fokozatosan maga, azaz az emberiség felé hajlik a keze. Míg a tanakok mind jól érthető és átérezhető, személyes motivációt is kapnak, és az egymás közti barátság, szerelem segítségével Harrison ellensúlyozza a maragokkal szembeni embertelen viselkedésüket, addig a jilanék végül csak törtető, gonosz agresszorok maradnak, dacára a több millió éves civilizációjuknak. A jilane ideológiát megkérdőjelező Élet Lányai mozgalomtól (ami valójában egy vallás) várhatná az olvasó, hogy ez változzon, de ez csak egy mellékszál marad, amivel a szerző a folytatásra gyúr.
Az említett egyensúly felborulásával elveszik a könyv egyik legérdekesebb és legizgalmasabb aspektusa, viszont Harrison még így is tud mit a tejbe aprítani. A jilanék társadalmának, életmódjának részletes bemutatása a náluk raboskodó Kerrick szemein keresztül, fantasztikus. Az intelligens hüllők nem kizsákmányolják a természetet, hanem azzal együtt, harmóniában élnek – már ha elfogadjuk, hogy a többi faj genetikai manipulációja nem akasztja ki a harmónia-métert. Minden, amit a jilanék használnak, él: a lepeljük, amibe hidegben bukolóznak, a csónakjuk, amivel a vízen utaznak, mind egy-egy állat, aminek DNS-ét a céljuknak megfelelően módosították. Még a mérgezett dárdát kilövő fegyverük is egy erre a célra kitenyésztett, merev gyík, amit etetni kell, és ami, ha elfárad, pontatlanul lő. A jilane-élet koncepciójának vannak nehezebben befogadható elemei (pl. azért támaszkodnak a biomérnöki tudományukra, mert szinte egyáltalán nem ismerik a tüzet), de saját, „mi lett volna ha” világán belül Harrison végig következetes marad.
A tanak és jilane szókinccsel való zsonglőrködés viszont nagyrészt felesleges, sőt, bosszantó. Mivel a szerző értelemszerűen angol nyelven prezentálja nekünk a nyilvánvalóan nem angolul beszélő szereplők dialógusait, nincs értelme azokat néhány kitalált szóval csinosítani – olyan ez, mint amikor egy amerikai filmben angolul halljuk az egyébként németül beszélő nácikat, de néha beszúrnak a szövegbe egy „ja”-t és „natürlich”-t, csak hogy a hülye is tudja... Persze van néhány szó, amire szükség volt, mert egyszerűen nem létezik megfelelője az emberi nyelvben (efenszele: egy gyermekkorban kialakult, félig formális csoport, aminek tagjait felnőve is szoros kötelék fűzi össze, és mindig hűségesek egymáshoz), de a többséggel nem ez a helyzet, és igencsak kizökkentő és frusztráló, amikor az olvasónak az első úgy száz oldal alatt folyamatosan a hátul lévő szótárhoz kell lapozgatnia.
A jilanék mellett Harrison ügyesen ábrázolja a vadászó, vándorló emberek nyers, gyakorlatias életmódját is, és mivel a könyv egy igen tekintélyes része világmagyarázattal telik, nem terheli a cselekményt feleslegesen sok szereplővel – mind a tanak, mind a jilane oldalon két-három fontos karakter van csak, akik mind az események sűrűjében vannak (Kerrick fogságban való nevelkedése, és az ebből származó jilane-tanak identitászavara a könyv legjobban megírt része). A cselekmény pedig gyorsan pörög, a bő 500 oldalas könyv végig olvasmányos, még annak ellenére is, hogy Harrison alkalmanként terjengősebben fogalmaz a kelleténél (plusz itt-ott a fordítás is megbicsaklik), és hogy a történet egyes elemei (oda-vissza támadás) gyakran ismétlődnek. Utóbbi gikszert nagyrészt egyébként is kiköszörüli az, hogy a csaták leírása energikus és hatásos: véres, kegyetlen harcok elevenednek meg előttünk, mindenféle idealizálás és romantikus maszlag nélkül. Sajnos a befejezés a pokoli, grandiózus finálé után kissé suta, és inkább törődik a folytatás meglebegtetésével, mint a tisztességes lezárással – ráadásul a hihetőség rovására. De hogy ez a későbbiek szempontjából mennyire indokolt, az már a második részből, a Fagyos édenből derül ki.
Mindig jó érzés egy könyvet elkezdeni, ami már a nulladik pillanatban felkelti az ember érdeklődését - olyan ez, mint szóba elegyedni egy csajjal, aki már a bár túlsó oldaláról izgalmasnak tűnt. A Bestiárium hangulatos borítóval és a szerepjátékozással töltött "régi szép időket" felidéző címével egyből megfogott, még ha a hátoldal ajánlói és a kis felbontású kép a fülszövegben elővigyázatosságra is intett (bár egyik sem kell magát a könyvet jellemezze, tudom - de hát én már csak ilyen előítéletes olvasó vagyok).
Hősünk Xeno, igazi multikulti hátterű bronxi srác, európai és hazulról hozott mítoszokkal terhelt felmenőkkel (Amerikai istenek, valaki?), a szülésbe belehalt anyával, fiát elhanyagoló tengerész apával, vietnami harci tapasztalattal és az ezekből következő megannyi komplexussal. Az iskolában csak a történelem érdeklni, és mivel egyes családtagjaitól első kézből hallott fantasztikus állatokról (sőt halott nagyanyja rókává változik és lelép - hát ki tudná ezt feldolgozni?), a bestiáriumok megszállottjává válik, különös tekintettel a Bibliával egyidősnek mondott Karaván Bestiáriumra... amit azonban sokan kutattak már és több száz éve nem sikerült a nyomára akadni.
Műfaji szempontból igazi kajla fülű keverék a regény. A mitológiai elemek és a különös szörnyetegek ígérő ellenére nem áll közelebbi rokonsággal a fantasztikus kalandregényekkel, sokkal inkább a pár éve Dan Brown által divatba hozott történelmi kultúr-krimik sorába áll be, ahol a hősök több száz éve végbement események és több ezer éves tárgyak után nyomoznak. Ilyen esetekben mindig fontos kérdés, hogy a könyv univerzumában megtörténnek-e valóban a természetfeletti vagy mágikus események, vagy hőseink racionális magyarázatot találnak-e a látszólag megmagyarázhatatlanra.
A Bestiáriumban hamar eldől: csudálatos, ma is rejtőzködve létező lények márpedig léteznek a Földön (bár a többféle olvasatok rajongói felfoghatják őket a főhős fantáziájának vadhajtásaiként is, ha igazán szeretnék kilúgozni a könyv legizgalmasabb fűszerét). Ám a szerző sosem megy igazán közel a témához, a fantasztikus irodalom rajongói éppen csak borzongani kezdenek majd egy-egy jelenetnél, elképzelvén valami nem létezőt (amely varázslatos érzés véleményem szerint minden saját fantáziájában vándorolni kedvelő geek számára kultúrális örömeinek alapélménye) amikor a szöveg már rég száraz kultúrtörténelmi tényeket sorol vagy Xeno sikertelen könyvtárazással, archívumok kutatásával eltöltött napjait ismerteti.
Ez nem a Harry Potter, ez sokkal inkább a Száz év magány: a Varázslat csupán illúzió, a mágikus realizmust megteremteni célzó hatáselem, mellyel Nicholas Christopher saját élményeiből táplálkozva Xeno Atlas életét és a lassanként kibogozgatott, látványos befejezéssel nem rendelkező történelmi szálat színesíti. "Intellektuális regény", írják mindenütt a Bestiáriumról (a hátulján is), és talán túlságosan is az akar lenni, egybegyúrva filozófiát, csodákat, szerelmet, történelmet, háborút, családi múltat.
Nem lehet számon kérni egy könyvtől olyat, amit az nem akart teljesíteni (jelesül: fantasztikus kalandregényt), hiába Bestiárium a címe. De hát olvastam én már nagyon jó könyvet a szerelemről, a történelemről, háborúk árnyáról meg a többi témáról is (a Diadalív árnyékában például e három téma remekül megfér), de a Bestiárium nekem nem egy lélegző egész, hanem egy darabokból összerakott dolog, hasonlatosan az oroszlántestű, madárfejű, ló lábú és ki tudja még, milyen lényekhez, amiket a függelékben a szerző lelkiismeretesen felsorol. Mindenből egy pici, és mégis, egyik sem igazán. Ez az, ami miatt nekem hiányérzetem van a regénnyel kapcsolatban - és ami miatt a Márquez-rajongók és a Dan Brown-fanok lecsapnak majd rá. Ők valószínűleg nem fognak csalódni benne.
Kiadás: Metropolis Media Group Kft, 2010 Hossz: 305 oldal, ára: 2990 Ft
Minden szub-, mikro-, periferiális, vagy akármilyen kultúrának megvan a maga szent tehene, amihez az egyszeri véleményalkotó (ha csak nem kívülről jött barbár) nagyon óvatosan közelít, ha egyáltalán - azt hiszem, ezt itt a Geekz-en a magunk fétiseivel és idoljaival nagyon is jól tudjuk. Ahogy a metálrajongóknak ott van a Black Sabbath, a hardcore sci-Fi rajonfóknak Asimov, a cyberpunkoknak Gibson, az akciófilmőrülteknek a Predator vagy a Die hard, úgy van ott a 90-es évek elején begeekült itthoni fantasy rajongóknak Silverberg Majipoor krónikáinak (ha nem is kronológiailag, de létrejöttét és megjelenését tekintve) első kötete.
Történt ugyanis, hogy a korai rendszerváltás körüli, később rákszerűen elharapódzó nyugati ponyvakönyv-kiadási hullám taraján a Zrínyi Nyomda gondozásában belibbent egy már címében, borítójában és hátlapszövegén is addig sosem sejtett csodákat és izgalmakat ígérő könyv, ami gyakorlatilag a félig-meddig irodalmi, mainstream nyugati fantasy-k egyik első szélesebb körben elterjedt képviselője volt mifelénk, és sok olvasó számára az első találkozást jelenthette a műfajjal. Az egész persze csak nálunk volt új, Silverberg már akkor is a piedesztálra emelt (sci-fi) műfajon belüli szerzők között foglalta el előkelő helyét, miután az 50-es évekbeli pulp-magazinos szösszenetei után úgymond komolyabb irányba fordult (Thorns, To open the sky, A time of changes és még sokan mások) – a 70-es évek végén megkezdett Majipoor- regényciklus kvázi már az újrakezdést jelentette számára. Innen nézve nehézkes eldönteni, hogy az akkori magyar megjelenés szülte-e a kultuszt vagy pont fordítva, a keményvonalas rajongóknak köszönhetjük-e a magyar fordítást, ha valaki tudja, jelezze bátran. Ami viszont vitathatatlan, hogy itthon jó néhányan ezt a regényt említik, ha a legkorábbi vagy éppen meghatározó fantasy olvasmányélményeiről faggatjuk őket. Nem mehetünk el szó nélkül amellett a tény mellett sem, hogy az akkori és a mostani kiadás fordítója nem más, mint az a Nemes István, akinek – különféle írói álnevek alatt - a Káosz-, Éj- és egyéb regényfolyamokat köszönhetjük, és aki az első Bíborhold magazinok egyikében szereplő interjú alapján egy Kornya Zsolttal (alias Raoul Renier) közös D&D játék után pont a regényben szereplő négykarú humanoidoktól, a szkandároktól kölcsönözte szociálisan deficites félork (anti)hőse, Skandar Graun nevét.
Helyben vagyunk tehát. Adott egy általánosan magasztalt író, valamint egy regénye, ami itthon kultstátusznak örvend, marad a kérdés, hogy milyen maga a mű, illetve indokolt-e ilyen mértékű népszerűség.
A lehető legobjektívebb válasz egy határozott nem is tudom, és akkor kezdeném rögtön a negatívumokkal. Terjedelmes munkásságát teljes egészében nem ismervén kénytelen vagyok ebből a regényből kiindulni, de ez alapján Silverberg nem ír igazán jól. Sehol egy szerkezet, történeti ív, jó felépítéssel megelőlegezett váratlan fordulat, sehol egy velősen, esetleg jól eltalált szimbólumokkal kifejtett gondolat, a párbeszédek ostobák, a sűrítést és hangsúlyozást felejtsük el, ahogy van, és hogy a szereplők közül a főszereplőnek jutott a legtöbb dimenzió (szám szerint másfél), szintén sokatmondó. Az események hibátlan linearitással követik egymást, miközben egész izgalmas irányokba mutató szálak kapatnak fel és ejtetnek el olyan mennyiségben és lendülettel, hogy nehéz eldönteni, írói nagyvonalúság avagy hanyagság tanúi vagyunk-e éppen. Pikareszk regényt olvasunk, éspedig olyat, melynek szerzőjének látszólag fogalma sincs arról, mit is takar a „pikareszk” kifejezés. Persze ha igazságos akarok lenni, és miért ne, mindezek egy része igaz Dunsany, Morris, Tolkien, Howard, Moorcock, K.E. Wagner meg úgy általában a legtöbb klasszikusnak elismert fantasy íróra is, de lássuk tovább!
Főhősünk, Valantine emlékek nélkül kóborol Majipoor tájain a bolygót igazgató sajátos uralmi négyszög legvilágibb képviselője, az újdonsült Napkirály regnálásának kezdetén, majd jobb dolga nem lévén, csatlakozik egy vándorló zsonglőrcsapathoz. Meglepő gyorsasággal és tehetséggel sajátítja el a zsonglőrködés művészetét, és a hosszú, nincstelen bolyongás után már épp berendezkedne egy kellemesen egyszerű, derűs életmódra, mikor azonban vissza-visszatérő, rejtélyes álmainak hála gyanítani kezdi, hogy valami nagyon bűzlik Majipoor-on, ó kárhozat, és ő született helyrehozni azt. És akkor ennyi legyen is elég magáról a sztoriról, mert spoilerezni még akkor se szeretnék, ha lenne mit.
Innentől a regény tetemes hányada a társaság utazgatásainak részleteit taglalja, míg apránként fel nem tárul egy sötét ármány, ami azonban sajnos csak az első harminc oldalon bírja fenntartani a feszültséget, hiszen annyira egyértelmű minden ügyetlen és kényszeres maszatolás ellenére, mint a mindenkori politikai elit korruptsága. Ez akár ügyes írói fogás is lehetne, hiszen az újszülöttnek minden vicc új elve alapján egy emlékeit vesztett szereplő szemszögén keresztül remekül fel lehetne tárni egy ismeretlen világot valamint egy annak alapvető rendjét átszövő összeesküvést az olvasó előtt, Silverberg azonban úgy tűnik, nem tudja eldönteni, hogyan szeretné bemutatni képzelt színterét: magától értetődőnek veszi-e azt, és pont a triviálisnak beállított megjegyzéseken keresztül vonja be az olvasót, vagy egy vállaltan idegenszerű környezetet szeretne minél plasztikusabban ábrázolni, mint ahogy alkalmasint egy asztrológus írná le a Marsot egy laikusnak. Merthogy félreértés ne essék, a regény tényleges főszereplője nem Valentine, mint ahogy Tolkien-nél vagy Herbert-nél sem Frodó vagy éppen Paul, hanem maga Majipoor, a konstruált világ a maga hangulatával és sajátos törvényszerűségeivel. Sajnos Silverberg két szék közé esik: nem érezni se a karaktereit vagy a cselekményt, se a világot, amit mutatni szeretne.
Mindez azért is furcsa, mert ötletekben, jól megírt részletekben a könyv nem szűkölködik, sőt, ahogy a maga lustán csapongó, komótos módján hömpölyög maga elé (azt nem állítanám, hogy előre, mert a nagyon erőltetettnek ható történetszálon kívül semmilyen ívet nem véltem felfedezni benne, és igen, Valentine roppant ügyetlenül felépített öntudatra ébredésének folyamatát inkább hagyjuk), még némi gyerekkori olvasmányélményeimre emlékeztető beleélést is képes volt kiváltani belőlem, csupán nem éreztem mögötte az összefogott gondolatiságot. Pedig még Majipoor, ez földünknél sokszor hatalmasabb, egykor csillagutazók által meghódított, a cselekmény idejére azonban szinte középkori viszonyok közé hanyatlott világ a maga furcsa álomvallásával, ősrégi gépezeteivel és rezervátumokba kényszerített alakváltó-őslakosságával is egész lenyűgöző az első idegenkedés után. A bedobott elemek ugyanakkor szinte kivétel nélkül esetlegesnek hatnak. Fura nevű és fiziológiájú, légből kapottnak tűnő fajok hemzsegnek a bolygón, egymást érik a holdbéli és paradicsomi tájak, vagy éppen felsejlik itt-ott a fiktív történelem, ám nem érezni, hogy mindebben tudatosság vagy bármiféle koherencia lenne (gondolkodtam rajta, idézzem-e szó szerint azokat a bekezdéseket, ahol hosszú mondatokban mindenféle obskúrus városnevek soroltattak fel, érzékeltetendő, hogy a főszereplők mekkora marha nagy utat tettek meg, de minek). Ugyanez az összefüggéstelenség jellemzi sajnos magát az elbeszélői módot is: a főszereplő kompánia tagjai jó néhányszor halálos veszélybe kerülnek, amit aztán az író majdhogynem egyazon bekezdésen belül egy feszültségromboló tollvonással fel is old. Olykor ugyan meghal valaki, de ezek a karakterek rendre a klasszikus Hollywood-i néger mellékszereplőkre hajaznak, értsd: az elejétől fogva tudni, hogy ők kizárólag azért vannak jelen, hogy miután hegedűszó közepette eltávoztak, a főhősnek legyen alkalma komor arccal csak azért is továbbvinni a szent ügyet. Mindezt hosszan lehetne még sorolni, kezdve a kilométerekről előre látható izé, fordulatokkal, a következmények nélküli, illetve banális módon elsimuló konfliktusokon át egészen a korábban lefektetett szabályok későbbi semmibevételéig egy-egy dramaturgiai mozzanat kedvéért (amely mozzanatokról persze kiderül, hogy végső soron ugyanolyan súlytalanok, mint az azt megelőzőek voltak).
Vagyis első blikkre gyengén megírt regénnyel van dolgunk. Sztorinak lapos, kalandnak unalmas, fikciónak inkoherens. Ha konkrét akarok lenni: rossz. Mindazonáltal marhára meglepődtem, amikor a felén átverekedve azon kaptam magam, hogy voltaképpen tetszik, és nem is a guilty pleasure értelemben. Nem tudom rátenni az ujjam, de valami olyasmi benyomásom volt, hogy maga az író nagyon élvezte ezt az egészet, még ha nem is feltétlenül törődött azzal, hogy ebben az élvezetben olvasóit is részesítse. Kicsit olyan volt, mint mikor az ember felnőtt fejjel néz egy játszadozó kisgyereket, és tétován feltámad benne az érzés, hogy ej, de marha jó volt, amikor még anno ő is ilyen felhőtlenül bírt marháskodni. Maga a címszereplő is egy végtelenül jámbor, naiv és jószándékú figura, aki hagyná a francba elrendelt eposzi sorsát, és legszívesebben csak zsonglőrködne újdonsült cimboráival, ám mivel muszáj, fogja magát, és megváltja a világot. Ha úgy veszem, ez akár bravúros önreflexió is lehet. És ha már itt tartunk, felmerült bennem a gyanú, hogy Silverberg nem feltétlenül akart semmi komolyat ezzel az egésszel (bár ezt eldöntendő a Majipoor-ciklus maradékával sem ártana megismerkednem), szimplán fogta a vödröt meg a műanyaglapátot, és bokáig gázolt a maga teremtette homokozóba.
Az egésznek az elejére visszatérve, ha meg kellene válaszolnom a kérdést, hogy „indokolt-e a Lord Valantine kastélya kultusza”, azt mondanám, hogy ha pusztán a regény minőségét vesszük, akkor semmiképpen. Ugyanakkor, ha egy pillanatra kifújom a levegőt, és képes vagyok megszabadulni az évek során rám kérgesedett cinizmustól és kritikus szemléletmódtól, képes vagyok olyannak látni és értékelni, aminek feltehetőleg született és amilyennek a rendszerváltás környékén a gagyi ponyván túllépő fantasy-t szomjúhozó eleink látták: egy okos író felelőtlen, könnyed, önfeledt képzeletjátéknak.
Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek Kiadás éve: 2009 Fordította: Nemes István Eredeti cím: Lord Valentine's Castle Oldalszám: 588
...talán ideje rákérdeznünk: melyek a kedvenc Stephen King-filmfeldolgozásaitok? Eddig elkerültük a témát, mert egyrészt annyira lejáratott, másrészt King az utóbbi húsz évben rosszabbnál rosszabb könyveket szart - nem is nagyon érdemli meg a kritikai cincát. Csakhogy a dolog megkerülhetetlen, és igazság szerint az ember hálás neki: én például egyértelműen elmondhatom, hogy gyerekkoromban King regényeinek hatása terelt legerősebben abba az ízlésvilágba, amelyet manapság magaménak mondhatok.
Szóval? Melyik szerintetek az a King-adaptáció, amelyik sikeresnek mondható? Kedvcsinálónak íme a Könyvesblogról átmentett Állattemető-kritikám.
Állattemető (1983)
Van egy hely, oda ne menj. Ha odamész, ne csináld, amit nem kellene. Ha mégis megcsináltad, menekülj. Ha még erre sem vagy képes, viseld tetted következményeit. Az Állattemető Kingnek "A" legfélelmetesebb könyve, bizonyos szempontból éppen az egyszerűsége miatt (hadd tisztázzam: ez a legfélelmetesebb regénye, de hogy a legjobb lenne, azt nem állítom.)
A majomkéz-sztori parafrázisa, már-már népmesei, intő példabeszéd: ha olyasminek a birtokába jutsz, aminek nem bírsz a hatalmával, ne szórakozz vele. Persze mivel emberek vagyunk, hibákkal, vágyakkal tele, felelőtlenségünk következményei borzalmasak lesznek. A fiatal doktor és a családja megfizet azért, mert a férfi, modern emberként megszegi az ősök szabályait, pedig ezek a szabályok éppen valami még náluk is öregebb kordában tartása végett lettek felállítva. Így az orvos, a tudomány embere, elássa kislánya döglött macskáját abban a kies indián temetőben, ahol keserű a föld, és amikor a macska visszatér, ki tudja honnan, ő elégedett. És amikor a férfi csecsemő fiát belezi ki egy kamion, pont úgy, ahogyan korábban az állatot, ő, mivel ez a kötelessége, ugyanúgy a keserű földbe temeti, és várja, hogy a gyereke, vére a véréből, előkaparja magát a sírból...
Van valami egészen barbár ebben a könyvben, ami fájdalmasan zsigeri, fekete és metsző és egyenesen az idegvégződéseket rángatja. Valami nagyon emberiről mesél ez a regény, jobban, mint a témában bármi, amit valaha olvastam, a kevés közös dolgunk egyikéről, a halálról, és a naiv vágyról, hogy elkerülhetjük, legyen az ára bármi is.
Rendszeres olvasónk és jelenlegi posztunk vendégbloggere, a hagymásbab-fetisiszta és Piedone-rajongó elefes a nem olyan régen magyarul megjelent Bud Spencer önéletrajzi könyvéről osztja meg velünk a gondolatait.
Noha Bud Spencer önéletrajzának bármilyen körülmények között örül az ember, a Nyitott Könyvműhely – a nyilvánvaló okok mellett - talán nem véletlenül időzítette a megjelenését éppen a karácsony előtti időszakra. Aki nem azzal töltötte az ünnepeket, hogy a karácsonyi maradékot a tévé előtt szopogatta, az is belefuthatott a jellegzetesen csattanó, mázsás pofonokba (és hogy már megint szerencsétlen Riccardo Pizzuti kapja a nagy maflásokat), mert a tévécsatornák bevett szokásukhoz híven, egymás között leosztva, orrvérzésig Bud Spencer (és Terence Hill)-maratont tartottak. A könyv megjelenését így akár aktuálisnak is tekinthetjük.
Nyolcvanadik születésnapjának estéjén Bud különös telefonhívást kap: a vonal túloldalán a huszonéves úszó- és vízilabda bajnok Carlo Pedersoli találkozóra hívja őt. A bölcs öregnek szinte azonnal viszketni kezd a tenyere, amint meglátja a pökhendi fiatalembert, akinek a szája sarkából hanyagul lóg a cigaretta, de fékezi magát és inkább leül, hogy elmesélje neki az életét – azt az izgalmas életet, ami rá vár. Nem véletlenül tesz különbséget ilyen sajátos módon két énje között: míg sportolóként mindent csakis saját magának köszönhetett, hiszen a stopperóra állapította meg a teljesítményét, addig színészként csupán a közönség jóindulatára hagyatkozhatott. Bud Spencer végtelenül, olykor túlságosan is szerény ember, nem is érti, botcsinálta színészként hogyan válhatott a közönség kedvencévé. Mielőtt Bud Spencer megszületett volna, Pedersoli alig harminc évesen már nagyon izgalmas életet tudhatott maga mögött. Az önéletrajz szűkszavúan mesél a gyerekkorról, a második világháború viszontagságairól, a sportsikerekről és a Dél-Amerikában töltött évekről. Igazából ez a szűkszavúság a könyv egyik legnagyobb gyengéje, továbbá, hogy valóban olyan, mintha tényleg mesélne: néhol nehéz követni, mert ide-oda csapong az időben, felemleget, hozzátesz, máskor pedig, akár a Bulldózer, csak rohan-rohan előre és néhány odavetett félmondatban aprítja az esztendőket.
Persze egy önéletrajztól nem azt várja az ember, hogy tételesen, évről-évre vigye végig az élettörténetet, de a könyv hemzseg az olyan, éppen csak megemlített történetektől, amelyek vannak olyan érdekesek, hogy bővebben is szeretnénk olvasni róluk. A Dél-Amerikában töltött évek e néhány sor alapján egy kalandregény izgalmait sejtetik, és felvillan, hogy az olimpikon élete sem csupán az edzésekből állt. A filmes kulisszák mögé is egyik pillanatról a másikra, szinte észrevétlenül kerülünk– az előbb még éppen hogy statisztált, a következő pillanatban pedig már létezik Bud Spencer és valahogy hamarosan már világhírű is. Nyilván mindenki számít a Terence Hillel kapcsolatos sztorikra, de ezekből is nagyon keveset kapunk. Van helyette gyorstalpaló olasz filmtörténet, különös tekintettel a spagetti-westernekre és rengeteg név, amik nagy része valószínűleg semmit sem mondanak az egyszeri olvasónak.
Amikor valamelyik csatorna két egymást követő nap leadta mind a négy Piedone filmet, szembetűnő volt a két-két rész közötti különbség. Míg az első kettő jóféle krimi, addig a Piedone Afrikában és az Egyiptomban már inkább a biztonságos, vértelen családi mozi felé mozdul, fontos szerepet adva a kötelező kisgyereknek, aki a végső összecsapás nagy tömegbunyójában viccesen fejbe vágja, csapdába csalja a gonoszokat, a nagy Piedone pedig a hüvelykujját mutatva rámosolyog. Nem Az ördög jobb és bal kezének Bumburnyákját és nem a Charlie Firpót alakító morcos, általában tapló, de szeretni való pofonosztó meséli itt az életét, hanem az Aladdin dzsinnjét és a Bunyó karácsonyig Mosesét játszó, tisztességben megőszült, világhíres nagypapa. Életútja mellett az öreg Bud megosztja velünk gondolatait is, a filmekről, a mai fiatalságról, az olasz oktatásról és úgy általában a világról. Mondhatnánk, hogy egy sokat tapasztalt ember adja át bölcsességét, pedig eszmefuttatásai valójában sokszor fölöslegesek, közhelyesek, akár a Szomszédok végén is elmondhatta volna Lenke néni és a Kutya kesergései között.
Sajnos időnként a szövegben is felbukkannak hibák, amelyek megzavarják az olvasót: Stan és Olli emlegetése kapcsán talán nem kapcsolunk azonnal, hogy Olli nálunk Panként ismert, vagy amikor az Aranyeső Yuccában rövid ismertetőjénél az írják, hogy „a filmben egy orvos megbízásából kábítószert terjesztő, bőbeszédű figurát alakítok…” – na, az öreg Bud ilyet soha nem tett volna. Mindezek ellenére a Különben dühbe jövök szórakoztató olvasmány, még ha sokkal, de sokkal többet is szeretnénk megtudni főhőséről. Mire a kondér hagymás babnak a végére érünk, és alaposan kitunkoljuk egy vastag szelet kenyérrel, már kérnénk is a következő tállal.
Kiadó: Nyitott Könyvműhely Kiadás éve: 2010 Fordította: V. Pánczél Éva Eredeti cím: Altrimenti mi arrabio. La mia vita Oldalszám: 220
Az ún. Reacher-regények iszonyatos tempóban születnek a bestseller író tollából, aki gyermeki odaadással és fantasztikus szenvedéllyel ülteti egyre újabb és újabb cselekményekbe kedvenc karakterét. 1997 óta már tizenöt könyvet hagyott maga után a témában, mi magyarok pedig - a General Press kiadónak hála -, ezek közül tizennégyet magyar nyelven is élvezhetünk. Jack Reacher az amerikai hadseregben élte le az életét. Apja tengerészgyalogos volt, akit egyik állomáshelyről a másikra követett az egész család keresztül-kasul a világ legegzotikusabb és legzordabb helyein. Reacher leszerelését megelőzően 13 évig szolgált. Mint katonai rendőr(!). Majd kétméteres magasságával, százhúsz kilójával, kivételes intelligenciájával és lenyűgöző problémamegoldó készségével szép karriert futott be az amerikai hadseregnél. Child Jack Reacher-e az abszolút badass, akivel nem találkoznál szívesen egy sötét sikátorban. Saját döntéséből nomád életet folytat. Bejárva az országot, amit egész eddigi életében szolgált, mégsem látott még sohasem. Ezzel elég bonyodalmat is szolgáltat a könyvek cselekményéhez, mert abban biztosak lehetünk, hogy a baj mindig rátalál. Hol két kisváros – Hope és Despair – között ütközik problémába, hol Texas tikkasztó sivatagában stoppol le valakit, vagy éppen New York forgatagában próbál meg helytállni. Most éppen buszbalesetet szenved egy tucat nyugdíjassal egyetemben. Dél-Dakota egy városában, Boltonban találja magát télvíz idején. Mínusz harmincöt fok, egy hetvenéves tanú, egy brazil maffiózó, egy motoros banda, ami metamfetamint árul és egy újonnan épült szövetségi börtön. Mindez két dolgot jelent: bajt és Jack Reacher nem nyugvó haragját.
Lehet, hogy velem van a baj és túlságosan megszállottja lettem már Lee Child munkásságának, de az igazat megvallva nem éreztem a könyvön egy szemernyi minőségcsökkenést sem. Ugyanazzal az izgalommal forgattam, mint az előző tizenhármat. Külön élvezetet jelent számomra minden egyes apró információmorzsa, amivel bővíthetem igencsak hiányos ismereteimet Reacher múltjáról, érzelmi hátteréről. Egy különösen zárkózott, mogorva, bárkinek is nehezen megnyíló embert ismerhetünk meg a főhősben, aki a maga módján ugyancsak szerethetővé válik, akár egy regény elolvasása után is. A különböző történetek - kivétel nélkül - minden alkalommal szolgálnak valamilyen plusz információval, és ha kisebb részben is, de ennek köszönheti a sorozat párját ritkító sikerességét. A mostani regény szemléletes példa erre, hiszen nemcsak a karakter múltjának egy lényeges pontját tárja fel előttünk az író, hanem fény derül arra is, hogy mi Jack Reacher kedvenc könyve (kacagás).
A könyv 61 óra eseményeit tárja elénk, ami a megszokott, komplex módon felépített cselekményt szállítja az olvasónak. Reacher-nek 61 óra áll rendelkezésére, hogy megakadályozza az idős asszony meggyilkolását, aki tanúként folyamatos veszélyben van. A lineáris történet rengeteg kisebb, viszont annál kevesebb nagyobb csavart tartalmaz, ezt lehet talán egyedül felróni Lee Child számlájára. Aki számtalan krimin edződött már, azt nem fogja meglepni semmi sem. Nem is ettől kell várnunk a csodát. Az a fantasztikus élmény, amit minden alkalommal képes elérni nálam az író egy könyve, az a koherens egészből fakad. Nincs jelen vontatottság, amit sok krimi/thriller/horror író képtelen kikerülni. A kezedbe veszed, elkezded olvasni és letarol, mint egy úthenger. A zseniális karakter, akivel nekünk geek-eknek kicsit sem esik nehezünkre azonosulni, folyamatos szórakoztatást nyújt oldalak százain keresztül. Csattannak a pofonok, törnek a csontok, potyognak a fogak, repülnek a golyók. És az első hulla csak a kezdet.
Child jelen regénye szakít a hagyományokkal, és most először egy többrészes történetet ereszt útjára. A megszokottakhoz hűen itt is rengeteg karaktert mozgat, mégsem esik darabjaira a történet. A feszes, tömör és lényegre törő dialógusok ezt a regényt is éppúgy jellemzik, mint a többit. Nincs ez máshogy az elsőre talán furcsának tűnő rövid, pattogós mondatokkal sem. A történet szalad, magával sodor és egyre beljebb és beljebb rángat bennünket, míg lógva nem hagyja főhősünket, a cliffhanger évtizedes hagyományának megfelelően.
A bonyodalom java részét (a 61 órát), természetesen lezárja, de nyitva hagy az útközben többfelé ágazó szálak közül jópárat. Kíváncsian várom az angolul már megjelent folytatást, mivel bízom az író rátermettségében és fantáziájában. Ez az ötletekből kifogyhatatlan fickó, minden bizonnyal zseniálisan helyezi majd vissza a húrra a pengetőt, újabb többszáz oldalnyi szórakoztatást biztosítva nekünk. Fagyos, magányos téli éjszakákra kifejezetten ajánlott.
Kiadó: General Press Kiadás éve: 2010 Fordította: Gieler Gyöngyi Eredeti cím: 61 Hours Oldalszám: 360
Amikor a tudományos-fantasztikus irodalom klasszikus és kultstátuszt élvező nagyágyúit emlegetjük, sajátos módon viszonylag ritkán bukkan elő Stanislav Lem, Isaac Asimov, Ray Bradbury, Arthur C. Clarke és Philip K. Dick (Orson Scott Cardot csak azért nem említem, mert ő még pelyhes állú legényke hozzájuk képest, bár már belekezdett az apoteózis folyamatába) mellett a Sztrugackij-fivérek neve, ha mégis, akkor minden bizonnyal a Piknik az árokparton (vagy Sztalker, ha úgy jobban tetszik) Tarkovszkij-féle filmváltozata és legutoljára a belőle készült rendkívüli atmoszférával rendelkező játék kapcsán, holott egy komplett univerzumot hoztak létre regényeikkel, amikre azonban szinte már csak a késő harmincas éveiken túljutott pre-geekek emlékeznek a Kozmosz Fantasztikus Könyvek és a hozzá szorosan kapcsolódó Galaktika magazin áldásos tevékenysége miatt. Ezt a fájdalmas hiányt pótolja most a Galaktika kiadó a Kammerer-trilógia első darabjával, mely egy olyan szintet állít fel a hazai sci-fi kiadások terén, amit egyhamar nehéz lesz megugrani, pontosabban nagyon remélem, hogy sokszor sikerül és magyar trekkiek ezrei kapnak agyérgörcsöt a felismeréstől, hogy milyen a minőségi sci-fi (ha esetleg valami hasonló jelenség zajlik le Magyarországon, mint a Flashforward első részében, akkor azonnal tudni fogjátok, hogy mi történt).
Az együtt a műveltség és intelligencia elképesztő kevercsét adó szovjet testvérpár közül Arkagyij angol és japán fordítóként ismertette meg honfitársaival Harry Harrison, Simak és Abe Kobó munkásságát, míg Borisz csillagász-asztronómusként tudományos munkáival emelkedett ki kollégái közül. Az emberarcú sci-fi képviselőiként, Ivan Jefremov munkáiból (a képbe helyezés végett lásd Az Androméda-köd és A bika órája című műveket) inspirálódva teremtették meg regényeiken keresztül a fejlődésének delelőjén (innen a Delelő-univerzum elnevezés) lévő emberiség történetét, ami egy megvalósult utópisztikus kommunista jóléti társadalomnak köszönhetően már túljutott az egyén szükségleteinek kielégítésén és figyelmét más bolygók, kultúrák, társadalmak megsegítése felé fordítja. Nem véletlen hát, hogy a Lakott sziget főszereplője, Maxim Kammerer, a Szabad Kutatások Csoportjának újonca, aki világok felfedezésére indult, hogy a jelentései alapján a nála okosabbak eldöntsék érdemes-e progresszorokat küldeni az adott planétára, tökéletes személy arra, hogy könnybelábasztóan gyönyörűséges társadalomkritikát kapjunk az összes diktatórikus rendszer működésének sajátosságairól és a manipulált emberek világszemléletéről.
Az elképesztően ártatlan és naív (gyakorlatilag kalandja végéig nem jön rá, hogy űrhajója nem meteortalálat miatt kényszerült leszállásra, hanem légvédelmi ágyúk szedték le), erkölcsileg egy magasabb szinten létező Maxim szemén keresztül egy olyan társadalom tárul elénk, ami tökéletesen érthetetlen és barbár lehetne, ha nem ismernénk fel benne saját világunk legvisszataszítóbb vonásait. Az Ismeretlen Atyák irányította, a legutolsó atomháború pusztításából éppen talpraálló, de mégis szomszédaival állandó háborúban álló, militarista-totalitárius országban a fullasztó, kikerülhetetlen propaganda, a légszennyezettség, a nyomasztó szegénység, a pártfunkcionáriusok vak engedelmessége és bürokratizmusa teljesen megbénítja hősünket, aki lelki tisztaságával teljes egyedüllétre van kárhoztatva. Nem véletlen, hogy a regény 1971-es megjelenéséhez a szovjet cenzorok szorgos munkájára volt szükség: az első kiadásban minden a Szovjetúnióra utaló jelet német hangzásúra cseréltek, így lett az ismeretlen Atyákból Mindenható Teremtők, a kormánytisztviselőkből kancellárok és bárók, a gárdistákból légiósok, Maxim Rosztiszlavszkijból és Pável Grigorjevicsből pedig Maxim Kammerer és Rudolf Sikorski. A peresztrojka utáni újrakiadásokban aztán ezek helyreigazításra kerültek, a főszereplő családnevének kivételével, a kontinuitás megtartása végett.
A Lakott sziget robinzonád, pikareszk- és fejlődésregény egyszerre, Mak Szim (ahogy barátai és szövetségesei nevezik el) beutazza a kontinens minden szegletét, a társadalom minden szintjét, teljesen tudatosan felépített szerkezet keretében (erre utalnak a fejezetek címei is: Robinson, a Gárdista, a Terrorista, az Átnevelendő, a Földi ember) változik meg és jut el arra a következtetésre, hogy kiválasztottságának tudatában nem tehet mást, mint megpróbálja megbuktatni azt a rendszert, ami tudatmanipuláló eszközökkel tartja markában az embereket és degradálja marionettszínházzá az életüket. A regényt élvezhetőségét újabb szinttel emelik meg a nagyszerű fő- és mellékszereplők (Guy Gaal, Kaan bácsi, Cacsu kapitány, Zef és Vadkan), a sziporkázó ötletek (félresikerült kísérletek során létrejött intelligens kutyák, a pszichiátriai betegek gondolataiból sugárzott tévéadás, a déli sivatagokban rejtőzködő mutánsok) és Weisz Györgyi kiemelkedően magas színvonalú fordítása. Hibátlan és kihagyhatatlan, esszenciális sci-fi, amin még a kissé jellegtelen borító sem tud csorbát ejteni. Ötcsillagos, minden öntudatos geek polcára való csemege.
Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek Kiadás éve: 2010 Fordította: Weisz Györgyi Eredeti cím: Obitajemüj osztrov Oldalszám: 348
Hammett már a címadással sem szarozott – és nem is túlzott. 1929-es első, és egyben korszakalkotó regényének névtelen, egykedvű, amorális főhőse úgy aratja le a Poisonville-ként csúfolt kisváros, Personville bűnben és vérben fürdőző gazembereit, mint a kombájn az érett gabonát. A könyv érdemeit nem lehet túlbecsülni: amellett, hogy több klasszikus filmnek szolgáltat inspirációul (KurosawaA testőrétől Leone Egy maréknyi dollárért című westernjén át Coenék A halál keresztútján című remekéig), megteremtette a hardboiled krimi műfaját, és egy csapásra berángatta az addig arisztokratikus körökben virágzott crime fictiont a sötét alakokkal és hullákkal teli, koszos városi utcákba.
A Véres aratás a valaha írt egyik legfeszesebb, legeseménydúsabb és legcinikusabb krimi. Hammett a tipikus felütést egy elszabadult gyorsvonat sebességével sodorja tovább egy egyre komplikáltabb és egyre több karaktert mozgató, esztelenül intenzív vérfürdővé, amiben gyorsabban hullanak az emberek, mint bármelyik ’80-as évekbeli amcsi akciófilmben. Rögtön olyan merészen rajzolja fel az új zsáner határait, hogy hosszú évekig nem lesz senki, aki olyan messze jutna benne, hogy feszegetni tudná azokat. Az író hírhedt, több művében is felbukkanó hőse, a Kontinentális Detektívügynökség soha meg nevezett nyomozója (a Continental Op) már eleve úgy érkezik Personville-be, hogy nem tudja meg, milyen feladatot szánt neki megbízója – az illetőt ugyanis közben eltették láb alól. A „szimpla” gyilkossági ügy az olvasó megdöbbenésére rögtön az első néhány fejezetben megoldódik, csak hogy aztán gombamódra szaporodjanak a sötét alakok, a sötét alakokból váló hullák, és a mindezzel kapcsolatos problémák. A keményöklű, cinikus magánnyomozótól, a számító, pénzre izguló femme fatale-on át a főhős gyanúba keveredéséig, a Véres aratás tálcán kínál mindent, amit egy hardboiled krimitől elvárunk – és még többet is.
Megbízójának halála után a Continental Op a rend kedvéért új ügyfelet keres (az elhunyt apját), de főleg saját szakállára áll neki megtisztítani a gengszterek uralta korrupt várost. Manipulációinak, hazugságainak és átveréseinek hála Personville összes fegyvert birtokló lakosa habzó szájjal fordul egymás ellen. Érdemes hozzátenni, hogy Hammett, aki 1915 és 1922 közt maga is detektívként dolgozott a Pinkerton ügynökségnél, saját bevallása szerint minden karakterét olyanokról mintázta, akikkel hétévnyi munkája alatt találkozott, illetve akikről ez idő alatt tudomást szerzett. Gondoljunk a várost uraló Elihura, aki lassan elveszti trónját azon gengszterek miatt, akiket anno ő maga hívott, hogy vessenek véget a munkások lázongásának. Gondoljunk a Suttógónak becézett Max Thalerre, akinek a puszta emlegetése is félelmet szül a legtöbbekben. Gondoljunk a végsőkig kacér és anyagias, romlott másodosztályú dámára, Dinah Brandre, és a nyájas modorú, alamuszi rendőrfőnökre, Noonanre, akinek mindig van egy kés a keze ügyében, hogy állítólagos barátai és szövetségesei hátába vághassa. Félelmetesen jól ábrázolt, a legszélsőségesebb körülmények közt is hiteles figurák mind.
És persze ott van maga a főszereplő, a cinikus és romlott, a szabályokat nem egyszerűen megkerülő, hanem egyenesen eltaposó magándetektív alfája és ómegája. Csak a cél számít neki, az eszközök nem, és amolyan „miért ne” vállrándítással lát neki Personville megtisztításának. Nem annyira erkölcsi kötelesség vezérli, mint inkább az, hogy nincs jobb dolga. Vagy az az egyszerű ösztön, amivel az ember félrerúg egy útjában lévő szemétdarabot, csupán mert nem kéne ott lennie. Más téren is távol áll mindenféle ideális hőstípustól: 40 felé jár, nincs különösebben jó formában, sőt, túlsúlyos, szívesebben manipulálja az eseményeket és az azokban résztvevőket a háttérből, minthogy aktívan tegyen valamit az ügy érdekében, és nem hisz semmiben, legfeljebb az emberek alapvető aljasságában. Érzelmileg üres, nem különösebben érdekli és hatja meg semmi, ugyanolyan közönnyel viselkedik, amikor ügyfelével beszél, mint amikor egy ital- és drogmámoros éjszaka után arra ébred, hogy a mellette fekvő gyönyörű nő mellében egy kés áll, a kést pedig az ő keze markolja. Hammett nem fecsérel időt rá, hogy magyarázza a jellemét, lelkivilágát. Minden szájbarágás, de még a leghalványabb célzás nélkül is világos, hogy miért olyan, amilyen. Ha mégsem találnád ki, élj le egy-két évtizedet kétszínű zsarolók, aljas gyilkosok és köpönyegforgató álrendőrök között – gyanítom, hogy rá fogsz jönni.
Hammett eszméletlen mennyiségű cselekményt zsúfol a szűk 300 oldalba. Leírásai rövidek, de élettel telik és lényegre törőek, dialógusai elevenek és frappánsak, nincs olyan oldal, amin ne történne valami, nincs olyan sor, amit ki lehetne hagyni – ennél kompaktabb regényt írni lehetetlen. A szövevényes sztori robbantások, merényletek, gyilkosságok, pálfordulások és géppuskaropogások közepette vágtat a befejezés felé. A legtöbb fejezet önmagában egy bűnügy elmesélése, de az eleinte epizodikusnak tűnő szerkezet lassan egy meglepően grandiózus történetté áll össze, amiben a tét az egész város sorsa, és benne mindenkié. És a könyv teljes mértékben kortalan. Figurái, szituációi, helyszínei (az igazi főszereplő, a lepusztult, rusnya kis bányászváros, aminek portréját Hammett már az első oldalon szenzációsan megfesti, lehetne akár egy gőzölgő metropolisz is), de még nyelvezete is, mind megállják a helyüket a mai napig. Üt, mint egy cigarettafüstös szobában elfogyasztott üveg whisky.
Beregi nem normális. Vagy legalább is megszállott. Éppen emiatt szenzációs ez a könyv. Ha nem bűzlene gusztustalan-mód valamiféle marketingnek, azt mondanám, talán a legideálisabb karácsonyi ajándék idén a magamfajta későhuszas-koraharmincas komputerjáték-őrülteknek. Á, francokat, nem körözök a kelkáposzta körül: ez *a* legideálisabb karácsonyi ajándék!
Érdekes, hogy nemrégiben jelent meg angolszász nyelvterületen Tristan Donovan Replay – The History of Video Games című munkája, amely éppen azt a területet nem érinti, vagy csak minimális átfedéssel, amit Beregi kihagyott, és vice versa, hiszen Beregi a hősi kezdetektől eltekintve kizárólag a számítógépes játékokra koncentrál, a konzolokat hanyagolja. A Replay a megfelelő komplementere a Pixelhősöknek. De vissza az utóbbira, ami több szempontból is jobb könyv.
A borító már-már túl autoriter, monolitikus-fekete, színnel csak visszafogottan befreccsentve, ám mikor szemtől-szembe kerülünk azzal az információmennyiséggel, amit a könyv tartalmaz, onnantól a komor kéreg magától érthetődőnek hat: ez itt kérem kőkemény popkultúrális történelem, amelynek valódi jelentőségét majd tényleg csak az idő (további) múlása fogja megmutatni. És hogy alapos munka, az nem kifejezés.
A belbecs már színpompás, engem kissé a tíz-tizenöt évvel ezelőtt divatban lévő játékszaklapok layoutjára emlékeztet (Vagy most is ilyenek? Már nem tudom mikor vettem utoljára nyomtatott játékmagazint.) Nem kötözködés, sőt! A belívek szabálytalan változatossága tökéletesen illik a témához, egy Alien-módra a kulturális mellkasból előrobbanó jelenség-embrióhoz, amely aztán a környezetében elkezdett mindent felzabálni. Beregi stílusa tényszerű, nem öncélúskodik: annyi a közölni való információ és olyan mennyiségű a könyvben felhasználásra kerülő illusztráció, screenshot és játékborító-reprodukció, hogy egész egyszerűen nincs hely stiláris játszadozásra. Szinte leírni sem tudom azt a bőséget, amely tartalmi és vizuális szempontból a lényege ennek a kötetnek. Játékok ezreit igyekszik műfajuk és elkészültük évének alapján besorolni, tartalmi alapvetésükkel minket megismertetni, a gamék evolúciójának fájára őket felaggatni. Szót ejt mindenkiről, aki élt és mozgott és jelentős volt játékfejlesztői területen, legyen akár grafikus, zeneszerző, programozó, MINDEGY.
A kiváló könyvből akkor lesz szuperkibaszottőrültjó, amikor végre elérkezik a hazai szcéna kitárgyalásához, és az ecceri-mucsai olvasó háta borzongani nem kezd, hiszen évtizedek távlatából felsejlik éppen azoknak az eseményeknek vagy éppen azoknak a fazonoknak az arca, akiket Beregi megidéz. Nyilván, az általam egyébként megvetett nosztalgia itt csorbítja objektivitásomat, de a fenébe is, emlékszem én a játékcsere-partikra, a Komputer Karácsonyokra, a Commodore Világra (utóbbinak egykori főszerkesztője, CoVboy (Kiss László) a mai napig a magyar számítógépes újságírás legjobb tollú szerzője, akinek stílusa nem csak komputerközeli- , de mezei újságírópályára is rálökött többünket.)
A könyv minden egyes példányához jár egy régi játékokkal csurig teli lemez. C64, Amiga, PC gamék százai várják rajta, hogy egykori élvezőik újra velük élvezzenek, és a lamer júzerek esetleg megmutassák a kölkeiknek, a fater mire verte az ABC Turbóját. Persze lehet kevésbé direkt is fogalmaznotok.
A kritika Elmeboy nickű vendégbloggerünk klaviatúrájából született, a vállra emelést és az esetlegesen azt megelőző kátránybaforgatást illetően vele kell időpontot egyeztetni.
A reinkarnálódott Galaktika a közelmúltban kampányszerűen dobja piacra a miénknél boldogabb tájakon abszolút kánonnak számító, itthon azonban kevésbé vagy egyáltalán nem ismert sci-fi és fantasy szerzők emblematikus (vagy legalább annak felfogott) műveit, jelen írás tárgya is az ilyen, szándékában hiánypótló kiadványok sorát gyarapítja. Sajnos nem szükséges túl komplex elemzés annak kimutatására, hogy gyakran miért csak szándékukban hiánypótlóak ezek a megjelenések, hiszen bár maga a célkitűzés nemes és megsüvegelendő, a tényleges kivitelezés olykor már-már horizontális mélyrepülésben húz el a léc alatt. A kiadó azt nem látszik észrevenni, hogy egy-egy jól csengő név vagy ígéretes cím édeskevés a boldoguláshoz, ha a magyar változat otromba ügyetlenkedései maguk alá gyűrik az eredeti erényeit. Mint ahogy történt ez most is.
Guy Gavriel Kay kanadai író meglehetősen magasan jegyzett, renomés múltra visszatekintő alakja a kortárs fantasztikus irodalomnak, öreg motoros, aki már Christopher Tolkien-nek is segédkezett a Szilmarilok összegereblyézésében, azóta pedig kezdetben még klasszikus angolszász motívumokban dúskáló (mint a fő műveként számon tartott The Fionavar Tapestry), később pedig erősen történelmi ihletettségű történeteivel öregbítette hírnevét (Tigana, The Lions of Al-Rassan, The Sarantine Mosaic). A 2008-ban World Fantasy-díjat bezsebelt Ysabel is utóbbiak közé tartozik, viszont már itt felmerül a kérdés, mi alapján is döntött úgy a Galaktika, hogy éppen ezen a regényen keresztül mutatja be a hazai olvasótábornak Kay-t. Erősen motoszkál bennem a gyanú, hogy az elsődleges indok a borítón megemlíthető World Fantasy-díj lehetett, mert bár bevallottan semmi egyebet nem olvastam még a szerzőtől, az Ysabel a magyar megjelenés hiányosságain túllendülve is erősen középszerűre sikerült ujjgyakorlatnak tűnik, külhoni recenziókat böngészve pedig az is kiderül, hogy maguk a hívek sem ezt jegyzik a mester legsikerültebb műveként.
A cselekmény már a hátlap alapján meglehetősen semmitmondó és érdektelen, de rutinos olvasó ezen még nem akad fenn, lehet ebből még bármi. Csak éppenséggel nem lesz. Merthogy mi is történik?
Hát ez az. Iménti kérdés ugyanis messze nem pusztán retorikai jellegű: minek utána négy héten keresztül, tíz-húsz oldalanként küzdöttem előre magam arcom verejtékével (komolyan, nem sok ennél nyögvenyelősebben leküzdhető könyvvel találkoztam), a végén totálisan értetlenül álltam a rejtvény előtt, hogy ezt a cselekményt miért is volt muszáj ekkora terjedelemben kiteregetni, miközben alig egy kisregényre való van benne. Nagy a kísértés, hogy egy az egyben lepötyögjem most a hátlapszöveget, annyira nem érzem magamat képesnek arra, hogy bármi érdemit hozzátegyek az ottaniakhoz, de véleményemet alátámasztandó igyekszem egy fokkal specifikusabb lenni.
Bár itt-ott érzékelhető, hogy az írói ambíció ennél valamivel magasabbra céloz, végső soron szabvány tinifantasy-t kapunk: a helyszín Provence, az idő a jelen, főszereplőnk pedig a tizenöt éves Ned, aki jobbára tökéletes tétlenségre kárhoztatva kísérgeti egy újabb albumon dolgozó sztárfényképész apját és annak stábját. Hogy jelenlétét mi indokolja, azt nem tudjuk meg, a felnőttek mindenesetre leginkább koloncként kezelik, ennek megfelelően maga is szolid érdektelenséggel viszonyul a szituációhoz. Micsoda szerencse, hogy kisvártatva belefut Kate-be, egy korabeli amerikai lányba, majd még inkább kisvártatva ők ketten egy rosszarcú, gyanús úriemberbe, akit éppen valami közelebbről nem meghatározott, obskúrus tevékenységében sikerül meglepniük az Aix-en-Provence-béli Saint-Sauveur katedrálisban, így megkezdődhet a váratlan fordulatokkal teli, izgalmas nyomozás Dél-Franciaország történelmi légkörű tájain, miközben Beltaine pogány ünnepe – állítólag vészjóslóan – közeleg. De nem kezdődik. Azaz valahogy mégis, a legnagyobb kérdés azonban az marad, hogy miért és mi után. Apránként kiderül, hogy Ned egy évezredes léptékű, természetfölötti játszmába csöppen, persze maga számára is megfejthetetlen módon kulcsszereplőként. A középpontban egy szerelmi háromszög áll, ami akkortájt vette kezdetét, mikor a rómaiak kipaterolták a keltákat a mai Provence környékéről, résztvevői pedig a címszereplő, trójai Helénaként picsáskodó Ysabel, valamint két, kegyeiért egymásba bármikor nagy elánnal hegyes tárgyakat mártani kész férfi: egy kelta és egy római (illetve néhol görög, de hogy pontosan melyik, az a szerző kifejtése szerint mindegy is, így minket se sűrűn érdekel). Ők hárman öltenek korról korra újra testet, hogy némi pofonváltás közepette eldöntsék, ki is a nagyobb tenyészbika, ám mivel ezúttal Melanie, Ned apjának bájos asszisztensnője is a küzdelem áldozatává válik, modernkori szereplőgárdánk hevenyészett akcióba lendül, hogy akármi. Az egészhez lelkesen (na ja...) asszisztál még néhány, olykor farkasalakot öltő ősi lélek, egy morcos druida, meg egy időről időre felbukkanó, a főszereplőre konspiratíve kacsintgató misztikus vadmalac, akiről aztán nem is tudunk meg többet, cserébe a vége felé az írói tehetetlenség döbbenetesen olcsó deus ex machina-ként dobja be a levesbe, hogy aztán vigyázó szemeink előtt kibontakozzon valami zavaros fejtegetés múlt és jelen folytatólagosságáról és a régi idők napjainkban is tetten érhető jelenlétéről.
A probléma abban rejlik, hogy terjedelméhez képest az Ysabel-be egyáltalán nem szorult elég titokzatosság, sok kideríteni való nincs, ezért Kay is fájdalmas lassúsággal, végig blöffölve, a cselekményt fölösleges szöszmötöléssel felvizezve maszatolja szét sovány kis rejtélyét a 400 oldalon. A felvezetés lassú és körülményes, mint a hivatali ügyintézés; bőven a regény felénél járunk, mire kezd leesni, mi is lesz itt a történet fő fonala, de ez – majd maga a kifejtés és a befejezés is – szintén annyira karcsú, súlyozott fordulópontoktól mentes, hogy a végén nem értjük, mi késztetett minket a továbblapozásra, ha csak nem a hitetlenkedés, hogy egy epikus fantasynek szánt regény ennyire lapos legyen, no meg a makacs ragaszkodás ahhoz, hogy márpedig valaminek történnie kell. Nem sokat segít az sem, hogy a fő- és mellékszereplők egyaránt pár sietős vonással lettek felskiccelve, voltaképpen a nemük, életkoruk és öltözködésük alapján van még a legjobb esélyünk megkülönböztetni őket, és ez nem túlzás: Ned apjának két tökéletesen funkciótlan munkatársát, Greg-et és Steve-et a végére sem sikerült szétválasztanom, bár akkorra már azt is beláttam, hogy felesleges. Ugyanakkor mindannyian döbbenetesen elfogadóak a körülöttük zajló természetfeletti eseményekkel szemben. Egy percig sem akad fenn senki a bagollyá vagy farkassá változó, évszázadok óta halott lelkek jelenlétén és egyéb furcsaságokon, vagy mikor Melanie-t elragadják a földöntúli erők, Ned reakciója nagyjából kimerül abban, hogy „úristen, ezt hogy mondom el apunak”. Így lehet, hogy olvasóként is motiválatlan passzivitás közepette sodródunk az esetlegesen sorjázó eseményekkel. Nem izgulunk, nem találgatunk, nem lepődünk meg, nem vonódunk be, a csoda és a titokzatosság légköre messzire elkerül minket.
Bár e sorok bizonyára roppant kedvezőtlen színben tüntetik fel a regényt, igazságtalannak érezném, ha csak ennyire szorítkoznék: motívumaiban, célkitűzésében, hangulatában nem feltétlenül rossz az Ysabel, csak éppen nem is annyira jó. Amolyan szódával elmegy kategória, de a máshol fellelhető méltatások alapján minimum adnék még egy esélyt Kay-nek. Viszont kizárólag eredetiben.
Itt érkezünk el ugyanis ellenérzésemnek a már a bevezetőben is meglebegtetett fő okához, jelesen hogy ebben a formájában miért is élvezhetetlen a könyv: a magyar kiadás úgy igénytelen, ahogy van, olvasás közben tehát nem árt, ha figyelmeztetjük magunkat, hogy a mű minden valószínűség szerint komoly minőségromláson ment keresztül. A külalak ugyan másodlagos, de azért nem is teljesen elhanyagolható szempont, az Ysabel pedig már ez alapján a „Minden könyv 100 Ft” feliratú turkálóládába való. A hányadék rózsaszín alapszín még hagyján, bár öntudatos férfiemberként okozott némi feszengést, ha éppen a metrón találtam olvasni, de a szemmel láthatólag fél óra alatt összephotoshoppolt borítómotívum, melyen egy már perspektívájában is sántító római, görög, izé nem is tudom, milyen oszlop emelkedik ki a T-1000-es összeállására hajazó tócsa közepette egy istenverte iPod-ból tényleg mindent visz. Ott van még az eredetiben nem szereplő, egy harmadrangú utazási iroda prospektusát idéző alcím (hogyaszongya Provence varázslatos arca), amely nem tudom, a szerkesztőnek vagy a fordítónak jutott-e eszébe, mindenesetre némi józan mérlegelést igényelt volna. Átlagos olvasóként, Kay nevét nem ismerve eszem ágában nem lenne leemelni az Ysabel-t a könyvesbolt polcáról, nem is tudom, milyen közönséget akartak ezzel a koncepciójában és kivitelezésében egyaránt elhibázott külsővel megcélozni, már ha egyáltalán szerepet játszottak ilyen megfontolások. Ami azonban végképp hazavágja a magyar változatot, az a fordítás, ha ugyan lehet ezt a kifejezést használni.
Azt hiszem, Sohár Anikót sokaknak nem kell bemutatni, neve már a Terry Pratchett könyvek meggyalázása kapcsán hírhedté vált a fantasy rajongók köreiben. Viccen kívül külön tanulmányt érdemelne, mennyire nem megy neki, legyen elég annyi, hogy az Ysabel-t is lendületesen elkaszálta. A szöveg köszönőviszonyban sincs a magyar nyelvvel, gyakorlatilag minden oldalon szerepel két-három olyan mondat, amit némi angoltudással csont nélkül vissza lehet tükrözni eredetibe és/vagy ilyen formában magyarul közel értelmetlen. Összességében az a benyomásom, hogy a fordító súlyosan félreértelmezi a szöveghűség követelményét - akad itt még szép számmal félrefordítás, múltidőből jelenbe ugrálás egy mondaton belül, fiatalosnak szánt, valójában rettenetesen erőltetett és nevetséges szlengszerűség, az angolban teljesen indokolt, magyarul viszont tök fölösleges és az olvasást megakasztó, dőlten szedett kifejezések sokasága, és még sorolhatnám. Még csak az sem állítható, hogy szerkesztetlen nyersfordítással lenne dolgunk, annál sokkal rosszabb a helyzet: gonoszkodásnak tűnhet, de felmerült bennem a kérdés, hogy Sohár tulajdonképpen milyen nyelven beszél, mert hogy magyarul és angolul nem, az itteni teljesítménye alapján erősen valószínűsíthető. Nem akarok fölöslegesen személyeskedni vagy gyalázkodni, de áldásos lenne a honi fantasy kiadásra, ha többet nem engednék fordítani, hiszen gyaníthatóan az Ysabel is jóval többet tud, mi ami ezek alapján lejön, és ha Kay nem találja meg itthoni potenciális olvasóit, az igenis javarészt rajta múlhat.
Mindezek fényében a lenti értékelés kéttényezős: bár a sztoritól sem vágtam hanyatt magam, alapvetően akár még elviselhető lett volna, így megelőlegeznék magának a regénynek egy erős közepest, Kay-nek pedig, hogy népszerűségét egyéb, jobban sikerült munkáinak köszönheti. A magyar kiadás azonban annyira – mondjuk ki – gyalázatos, itt pedig óhatatlanul a kiadványt (is) értékeljük, hogy marad ennyi. Kár.
Kiadó: Metropolis Media - Galaktika Fantasztikus Könyvek Kiadás éve: 2009 Fordította: Sohár Anikó Eredeti cím: Ysabel Oldalszám: 384 oldal
Kering egy meglehetősen heves indulatokat keltő szerepjáték a neten. Pár száz kilobájt az egész, a 90-es évek elejét idéző szöveges kezelőfelülettel. A játszható karakter egy névtelen-arctalan CIA ügynök, akinek egy ismeretlen férfi kínvallatása a feladata. Nem tudjuk, mivel vádolják, illetve hivatalosan nem is vádolják, mert akkor nem egy eldugott pincében ülne egy székhez kötözve. Ha úgy szeretnénk, tarthatjuk őt országunk biztonságát fenyegető elszánt terroristának vagy akár hazaáruló politikusnak is, nincs jelentősége: a mi feladatunk csupán annyi, hogy szisztematikusan minél több fizikai fájdalomnak vessük alá az elgyötört férfit, hogy végül Bevalljon Mindent. És ennyit tud az egész program. Apránként, porcikánként redukálhatjuk öntudatlan ronccsá a foglyot, egyszerű szöveges parancsok begépelésével (melyeket saját magunktól kell kitalálni, nincs semmilyen “help menü”), de mindent csak egyszer tehetünk meg vele. Ha elfáradunk vagy kimerítettük kreativitásunkat, befejezhetjük a "játékot", a program pedig megmondja, hogy a kétszázvalahány-féle kínzási módszerből hányat találtunk meg.
Trükkös ez az egész. Hogy a fejlesztő szándéka mi volt, fogalmam sincs, de kétlem, hogy sok ember van, aki képes valóban beleélni magát a játszható karakter szerepébe és nem undorodni magától. Az igazi főszereplő az ismeretlen férfi - ő az, aki akár mi is lehetnénk. Gyakran hallani olyan érveket a neten (és a nyugati média és az amerikai popkultúra is eléggé alátesz ennek), hogy “képzeld el, hogy egy terrorista végez az egész családoddal - hogy éreznéd magad?”. Ez a program egy másik kérdést tesz fel: “képzeld el, hogy ártatlan vagy, de mégis bűnhődnöd kell, el fognak hurcolni és meg fognak kínozni, ráadásul teljesen törvényesen, az állam nevében - hogy éreznéd magad?“. (Vagy, ahogy a neten olvastam: miért éppen egy érzelmileg felindult, tiszta fejjel gondolkozni nem képes gyászoló ember nézőpontját tegyünk magunkévá, miért ne egy munkába átlagember helyébe képzeljük magunkat, akit betuszkolnak egy kisbuszba és zsákot húznak a fejére?)
A Kis testvér, ez a neo-cyberpunk ízű ifjúsági regény ezt a (sajnálosan) aktuális témakört járja körül, különös figyelmet fordítva a megfigyelés és megfigyeltség helyzeteire és a magánélet fenyegetettségére. Korunkban játszódik, pontosabban egy alternatív valóságban, ahol a 2001. szeptember 11-i terrortámadást egy második követi San Franciscoban. Hőseink az átlagosnál csak egy kissé geek-ebb középiskolások, akik szabadidejükben az iskolákban felszerelt járás-elemző kamerákat cselezik ki vagy éppen live action szerepjátékot játszanak a kissé paranoiddá vált Frisco utcáin. A város legforgalmasabb hídja elleni bombatámadást azonban hatalmas káosz követi, amit a Belbiztonsági Minisztérium emberei úgy számolnak fel, hogy mindenkit elvisznek, akit csak érnek. Az egyik pillanatban még az utcán futsz a bódult és megvadult tömegben, értetlenül, az agyontaposástól vagy a megkéseléstől rettegve - a következő pillanatban zsák kerül a fejedre, a kezed hátrabilincselik, és visznek valahova, és a következő órát így töltöd. Meg a következő napot. Meg az azutánit...
Bár elsőre Marcus (a.k.a. w1n5t0n), az önjelölt hekker tinédzser nem annak a főhősnek tűnik, akivel egy komolyan vehető cyberpunk könyv hőseként könnyen azonosulni tudnánk (mert - félreértés ne essék - ízig-vérig cyberpunk regény ez és nem Tom Clancy-s terrorista-elhárítós akcióponyva vagy tinire hangszerelt James Bond-regény, akármilyen tökös dolgokat is visz véghez Marcus később), a robbantás utáni események szubjektív leírása közben a könyv pillanatok alatt beránt minket ebbe a kényelmetlen nézőpontba: akármi is történt, a terrortámadás valódi hatása eltörpül azok az intézkedések mellett, amik a történtek kivizsgálása érdekében az állam rákényszerít a polgárok tömegeire.
Szerencsére Cory Doctorow mindezen igen súlyos témákat úgy tudja felvetni, hogy megtartja a fiatal hősök szemszögéből adódó kalandregényes hangulatot (minek következtében a Kis testvér első felét-kétharmadát nem olyan rohadt nyomasztó érzés olvasni, amennyire indokolt lenne), sőt még William Gibson fantasztikusan posztmodern meglátásait idéző poénokra is futja. “Az egyikük fekete volt, a másik kettő fehér, bár közülük az egyik latin származásúnak tűnt - mindegyiknél fegyver volt. Az egész úgy festett, mintha egy Benetton reklámot összekevertek volna egy kis Counter Strike-kal”, írja egy helyütt, én meg úgy érzem magam, mintha egy realisztikus sci-fi-hangulatú krimiregény helyett egy Cracked.com cikket olvasnék.
Nagyon okos, nagyon időszerű könyv - és azok közé tartozik, amiből biztosan nem látunk majd hollywoodi tiniverziót, gonosz, de lebukott politikussal (katonatiszttel) és sírós-felszabadulós zárlattal, a háttérben a jó öreg csillagos-sávossal. (Vagy ha igen, az biztos jele lesz annak, hogy ideje lesz Tibetben kolostorba vonulnom és kivájnom a szemeimet.) Gyönyörű például, ahogy kimondatlanul, de folyamatosan ütközteti az USA két legnagyobb szentségét: az Alkotmányt (“... Land of the Free and Home of the Brave”) és az ország büszkeségét, önvédelmének fontosságát, azaz megléphető nemzetbiztonsági lépések jogosságát. Az utolsó néhány fejezet egyenesen hátborzongató (a fikciót végleg félretevő utószóról nem is beszélve) - és ez a súlyos tartalom végig egy könnyed ifjúsági sci-fi regénynek van álcázva...
Egyetlen dolgot sajnáltam: odáig nem mer elmenni az író, hogy nyíltan kimondja, igenis van akkora magánélet-áldozat, ami már önmagában sem éri meg a (nemzet)biztonság növelését és a lehetséges terroristacselekmények elkerülését. (Megáll ott, hogy olyan érzékelő rendszer nem működtethető, ami nagyobb hibával dolgozik, mint ahány potenciális egyedet - jelen esetben terroristát - fel kellene ismernie. Klasszikus mérnök-probléma ez, de gyönyörűen és közérthetően tálalja.) De nem is baj, így is elég kegyetlen a gyomros a saját maguk ellen játszó, elfuserált, megalomán, “control-freak” nyugati országokról. Igazi megoldás nincs, nemhogy elérhető - csak vergődő kisemberek vannak az arctalan rendszerben. Kőkemény neo-cyberpunkot faragott Doctorow, legalább olyan okosan és merészen kritizálva az Egyesült Államokat, mint Gibson. Ha idáig eljutottál a cikkben, tudod, hogy el kell olvasnod.
Kiadó: Metropolis Media - Galaktika Fantasztikus Könyvek Kiadás éve: 2010 Fordította: Csörgő Norbert Eredeti cím: Little Brother Oldalszám: 384 oldal
Jack McDevitt, Elveszett kolónia című könyvéről a cikk itt található.
Az Alex Benedict sorozat első könyve, a Született stratéga több mint húsz évvel ezelőtt íródott, és ezt a szempontot végig észben kell tartani, miközben olvassuk a könyvet vagy netalán értekezünk róla. A kezdetben különálló regény folytatásai csak nemrég íródtak, mintegy továbbgondolva a főbb karaktereket, meglovagolva a már adott univerzumot. Érdekes szempont volt az is, hogy hamarabb olvastam a tetralógia harmadik részét, mint az elsőt, mindez azonban semmit sem vont le a mű élvezeti értékéből. Az utóbbi szempont mindenesetre arra jó volt, hogy körvonalazódjanak bennem a főbb különbségek, McDevitt korai és mostani munkássága között. Az író természetesen nem a semmiből lett a mostani éra egyik meghatározó szerzője. A Született stratéga minden fejezetén érződik a lehetőség arrafelé, hogy valami több legyen, de kinek örömére, kinek bánatára ez csak a könyv végi utolsó pár fejezetben manifesztálódik.
Előre le szeretném szögezni, hogy a könyv minden mozzanata aprólékosan ki van dolgozva, meg van tervezve. Semmi sem a véletlen műve, nincsenek átgondolatlan részek, amelyek annyira zavartak az Elveszett kolónia esetében. A világ amibe belecsöppenünk ugyanolyan részletgazdag, mint saját történelme. Utazásunk során nekünk kell összelegóznunk az író által zsugori módon adagolt darabkákból az egészet, amely a későbbiekben teljesen összeáll, bár még így is hiányosnak érezhetjük, tekintve a mű terjedelmét. A történet lassú kerekítését, a lankadó figyelem újbóli felkeltését mesteri módon használja a szerző, miközben számunkra az általa felfestett mozaik folyamatosan új értelmet nyer. A kezdetben döcögő fejezetek egyre inkább felgyorsulnak, egészen a regény utolsó negyedéig, ahol aztán akcióban gazdag, pörgős cselekmény mellett lelünk a megoldásra.
Történetünk főhőse Alex Benedict, hivatását tekintve régiségkereskedő. Nagybátyja hirtelen elhalálozását követően tetemes örökség üti a markát, melynek mégsem anyagi vonzatában leli legnagyobb örömét. Az örökség ugyanis kiterjed egy félbehagyott kutatómunka dokumentumaira is, ami igencsak felkelti hősünk érdeklődését, mivel az általuk ismert történelmet alapjaiban rengetné meg, ha igaznak bizonyulnának. Benedict beleveti magát a nyomozásba, lépésről lépésre halad, miközben sorban rántja le a pókhálókat világa történelmének padlásáról. A kutatómunka hol sikeres, hol kevésbé, de hősünk igazság igénye, törtetése és kitartása mindvégig kiállja a kudarcok próbáját. Örültem neki, hogy ebben a regényben ő kapta a főszerepet, így sokkal árnyaltabb karakterként jelenik meg előttem, nem csupán egy fanatizmusából táplálkozó űrrégész, aki mindent segédjére bíz, míg ő otthon elmélkedik. Végig az ő szemén keresztül szemlélődhetünk, az ő epés megjegyzéseit hallhatjuk és rögeszméit szépen lassacskán magunkévá tesszük.
A történet kibontása kellemes csalódás volt az Elveszett kolónia után. Itt sokkal inkább magunkra vagyunk utalva, saját gondolataink színezik a történetet, és a lyukak - amiket vagy befoltoz a regény vagy nem - , sem tűnnek annyira üresnek. Aki először itt találkozik az író sajátos univerzumával, annak igencsak küzdenie kell, hiszen egyből a mélyvízben találjuk magunkat. Folyamatos utalásokat kapunk az általunk még nem ismert helyszínekre, személyekre és folyamatosan úgy vagyunk kezelve, mintha saját alapismereteink lennének hiányosak. Mindez azonban egyáltalán nem egy rossz dolog. Mi is felfedezőnek érezhetjük magunkat ebben a világban, boncolgatjuk a történelmet, cáfolunk vagy éppen megerősítünk különböző téziseket, míg néha talán okosabbnak is gondoljuk magunkat a főhősnél.
A Született stratéga egy korai társadalomkritika McDevitt tollából, egy egészen más perspektívából, mint az Elveszett kolónia esetében. A háború és annak minden mozzanata, a résztvevő alakok heroizálása, a különböző népek egymáshoz való viszonyulása. Ezek azok a kérdések, amiket a regény boncolgat és megpróbál megválaszolni. A történelem képzeletbeli hagymáját kell ehhez meghámoznunk, rétegről-rétegre haladva, egészen odáig amíg ködösítések és mellébeszélések nélkül láthatjuk a teljes igazságot. Ezért különleges ez a könyv, a maga nemében egyedülálló történelmi kutatómunka, a lassú mesélés mellett is magával ragadja az olvasót, rabul ejti azt, egészen addig, amíg a rejtélyről minden lepel le nem hullt.
Kiadó: Metropolis Media Group Kft - Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat Kiadás éve: 2008 Fordította: F. Nagy Piroska Eredeti cím: A Talent for War Oldalszám: 384 oldal
Brian Keene azok közé a modern horroristák közé tartozik, akinek berobban ugyan a remek alapötlet (jelen esetben egy olyan alapötlet, amelynek korábban már mások is nekimentek, lásd lejjebb), de a kibontásával már komoly problémái adódnak. Elegem van abból, hogy egy történet elolvasása után a sztori csak frusztrációt hagyjon maga mögött (lásd még pl. Bentley Little regényeit. Vagy inkább ne.), ezért Keene többi könyvére nem szórok el lóvét.
A könyv hősei egy reggel arra ébrednek, hogy csendes kisvárosukra sötétség borul. Nemhogy a nap nem jön fel, de a települést szó szerint körbeveszi valamiféle miazmikus feketeség, ami nem engedi be a fényt, eltakarja előlük az eget illetve a külvilágot, és aki képes meggondolatlanul belegyalogolni, azt felzabálja (sikoltozásuk legalább is erre utal.)
A kistelepülés, kisközösség izolációja kedvelt témája az amerikai horrornak: Stephen King nemrégiben egy dupla-Biblia-méretű téglát írt össze róla (Under the Dome – egyelőre nem olvastam, bár hónapok óta kacsingat rám a polcról, a maga förtelmes-rózsaszín borítójú valójában), Joe Lansdale pedig a műfaj klasszikusát alkotta meg ugyanebben a témában a zseniális The Drive-Innel.
Amit Keene remekül csinál, az a városi jónép kétségbeesésének, hangulatának, majd a társadalmi degeneráció és burjánzani kezdő káosz folyamatának leírása. Magának az áthatolhatatlan sötétségnek a pszichére ható szörnyűséges, opresszív hatását teszi átélhetővé, a szereplők kétségbeesését a saját bőrünkön érezzük. Érdekes, és a Dark Hollow-ban ugyanezt a formulát használta, hogy a fenyegetés mögött rejtőző titkot már rögtön a könyv legelején feltárja, ezúttal oly módon, hogy a falu bolondja meséli el a polgároknak: ő festette fel a város határában azokat a mágikus jeleket, amelyek megakadályozzák a lovecrafti sötétségnek, hogy őket is megcsócsálja. Így az olvasó kezdettől tisztában van a mozgatórugókkal, még ha a regény hősei százoldalakon keresztül sem képesek mindezt tudatosítani magukban.
Keene világot épít az életművével, mint Balzac meg King: a jelfestő hajléktalan egy korábbi regényéből köszön vissza, illetve a Dark Hollowfélember-félkecske szatírja is feltűnik egy jelenés erejéig. Kár, hogy Keene tehetsége meg sem közelíti az említett urakét: a regény felépítménye erősen inog. Egyrészt egy efféle sztorinak kétszázvalahány oldal kevés. A történet töredéknek hat. A lezárás szintén nagyon gyenge, Keene abszolút nem tud befejezést írni. Ráadásul hőseink mindannak a tudásnak a birtokában, amelyre a sztori folyamán szert tettek, olyan illogikus döntésre szánják el magukat, amelyet egyetlen, józan paraszti ésszel felszerelt ember sem lépne meg. Bár talán egy olyan regénynek, amely tele van szereplőinek idegesítően buta döntéseivel, ez éppenséggel a megfelelő finálé.
Az általunk ismert világ, a tudományos és technikai tudásanyag, az emberi populáció nagysága mind-mind gyarapodhat, megváltozhat az idő múlásával. Vallások, filozófiák és politikai ideák jönnek mennek az évek során. Arra azonban tízezer év sem elegendő, hogy az emberi természet nagyban eltérjen a mostanihoz képest. Az Alex Benedict sorozat, McDevitt egy merész húzása arra vonatkozóan, hogy megkockáztatja ezt a hatalmas időugrást, és próbál számunkra hiteles jövőképet festeni. A kísérlet jelentem sikerült, az aprólékosan kidolgozott részletek, az asztrofizikai helytállóság és az egymástól több évezreddel elmaradt generációk megjelenítése mind erről árulkodik.
Alex Benedict egyfajta modern Indiana Jones, aki ősével ellentétben bolygók között cikázik, elhagyatott űrbázisokat foszt ki, mindezt persze a köz érdekében, hiszen ha ő nem találná meg ezeket a kincseket, ki tudja meddig hányódnának a világban. A hangsúly azonban mégis csak a anyagi vonzaton van, hiszen az ereklyék, műtárgyak eladásából tartja fent, a hétköznapinál jóval magasabb életszínvonalát. Egy napon beállít hozzá egy hölgy azzal a kéréssel, hogy becsülje fel számára egy bizonyos csészének az értékét. A csészéről később kiderül, hogy kilencezer éves, és egy rég eltűntnek hitt űrhajóról származik a Keresőről. A Kereső egyike volt azoknak az utasszállító űrhajóknak, amelyek több ezer emberrel indultak el a Földről egy jobb világ reményében. A kutatás megkezdődik, Benedict életének legnagyobb felfedezése előtt áll, azonban hosszú és akadályokkal teli az út, ami elvezet az elveszett kolóniáig.
A Föld réges rég nem az egyetlen lakható bolygó. Az univerzum kolonizálása majd tízezer éve folyik, generációk élik le úgy életüket, hogy sosem jártak anyaföldjükön. Egyre több és több lakható planétát fedeznek fel a kutatók. A sok fényévnyi távolságok másodpercek alatti megtétele már nem csak álom, így egy másik naprendszerbe való utazás pillanatok alatt lezajlik, utat nyitva a vállalkozó szellemű felfedezőknek. Emiatt nem véletlen az, hogy a bolygók, űrállomások, elhagyatott naprendszerek közti ide-oda való cikázások roppant pörgőssé teszik a könyvet. Az utazások részeletes leírásának olvasása közben nem vesz erőt rajtunk az álmosság, bele tudjuk magunkat élni a szituációkba, és minden trip tartogat számunkra valami újdonságot.
A könyv narrálása végig Chase szemszögéből történik, aki Alex jobbkeze. Míg Alex a kutatás elméleti megvalósítója, addig ő az, aki a gyakorlati részt végzi, bejárja az idegen helyeket, rengeteget utazik információgyűjtés érdekében. A regény főhőse sokkal inkább ő, mint egoista, de mindeképpen zseninek számító megszállott űrrégészünk. A hölgy érzeseit és meglátásait folyamatosan nyomon követhetjük a regény során. Hősünk sokszor kérdőjelezi meg magában munkaadóját Alexet, mégis végig él benne a remény, hogy a rengeteg idő amit a kutatásnak szentel nem hiábavaló, és a lojalitás munkájával és Alexxel kapcsolatban, ami nem engedi meg neki azt, hogy csapot-papot otthagyva valami másban kezdjen. A végig karakterközpontú történet, rengeteget építkezik rá a kissé álmodozó, cinikus és végtelenül tapasztult űrutazóra.
A regény talán legnagyszerűbb pillanata a Némák fajának behozatala. Az emberiség hiába látogatott meg már ezernyi csillagrendszert, eddig csak egy értelmes fajt talált saját magán kívül. A Némák, ahogyan az emberek nevezik őket, fertelmes, undorító lényeknek vannak lefestve. Humanoid felépítésük ellenére sokkal inkább hasonlítanak valami rovarra Beszédre képtelenek, mivel telepatikus úton kommunikálnak. A történet szerint a két faj közötti háborúskodás mostanra kezdett csak alábbhagyni. A háború mindkét felet összébb fogta, a közös ellenség miatt megcsappant mind az embereken mind a Némákon belüli csatározás. Chase látogatása lakhelyükre, a rengeteg ötlet, amely eme pár fejezetet tarkítja megérne egy külön regényt. Haladásunk egy ilyen végigkifejlet felé rengeteg gondolatot ébresztett bennem. Egy újabb evolúciós ugrás, mely során egy élű tudattá manifesztálódunk „felemelkedünk”, és nem kell többé az anyagi világgal foglalkoznunk. A regény során a Némáknak ellenvetésük volt ezzel kapcsolatban, miszerint ők nem akarnak egy tudattá fejlődni, ők mind individuum és ugyan elméik összekapcsolódnak - hazugságra egyenesen képtelenek a gondolatolvasás miatt - ők mégis mindenkit különálló személyként érzékelnek, kezelnek.
Amibe bele lehet kötni az a több helyen felbukkanó következetlenség. A szereplők néha elrugaszkodnak a valóságtól és a logikára fittyet hányva cselekszenek. Ezt leszámítva nincs más amit felróhatnék az író ellenében. A mű nélkülöz minden technoblablát, és a hangsúlyt inkább a társadalomkritikára illetve az ügy megoldására fekteti.
McDevitt mesterien keveri a krimit a tudományos fantasztikummal és ülteti mindezt kalandregénybe. Szépen lassan belecsöppenünk egy kihaltnak hitt kolónia felkutatásába, nyakunkba vesszük az univerzumot, ügyelve arra, hogy mindig egy lépéssel ellenségeink előtt járjunk. A feszültség aprólékos adagolása, a felhőtlen öröm, amit a közösnek vélt felfedezésünk felett érzünk végig meggyőzően hat. A regény tele van eredeti ötletekkel, ahol mégsem tud eredeti lenni, ott is nagyszerűen támaszkodik elődeire és frappánsan használja fel a már meglévő forrásokat. Egy csillagok közötti fergeteges utazásra invitál a könyv, megoldatlan rejtélyek tucatjával, egy biztonságosnak tűnő világba, ahol nem minden az aminek látszik.
Kiadó: Metropolis Media Group Kft - Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat Kiadás éve: 2010 Fordította: F. Nagy Piroska Eredeti cím: Seeker Oldalszám: 432 oldal
Érdekes megfigyelni, hogy az öregedő sci-fi írók gyakran - időben és térben is - egyre közelebbről választanak témát. Ez történt például William Gibsonnal is utóbbi két könyve esetében, és Arthur C. Clarke is tagadhatatlanul rengeteg kéznél levő anyagot használt fel e késői regényéhez: a Végső bizonyítás legalább annyira (sőt talán még inkább) szerelmi vallomás Srí Lankához, ahol életének utolsó fél évszázadát töltötte, mintsem hagyományos hard sci-fi.
Bár a matematikus főhős (természetesen nem európai vagy amerikai - az utóbbi időben a nyugati szórakoztató média valahogyan mindig keletebbre keresi a zseniket) megszállottsága a Fermat-tétellel kapcsolatban legalább annyira a tudomány túlsúlyát ígéri a fantasztikummal szemben, mint maga a cím, az ifjúsági regényre hajazó kezdet után hamar felbukkan jónéhány mókás (amúgy szuperintelligens) idegen faj, a Földön játszódó események pedig figyelmeztetés nélkül fordulnak politikai krimibe, majd néhány terrorista-parával átitatott akciójelenet után útiregénybe oltott családi történetbe (mintha csak Stanislaw Lem és Tom Clancy is besegített volna) - és még mindig csak a könyv felénél járunk!
A főhős Randzsit Szubramanian, az éles eszű, ám szociális kapcsolatait tekintve nehézségekkel küzdő fiatal egyetemista, aki életcéljának a Fermat-tétel megoldását tekinti (a Wiles-tétel matematikus szemmel rettentően ronda és egyáltalán nem elegáns levezetését nem is igazi megoldásként elismerve). Ez végül sikerül is neki, meglehetősen iszonytató körülmények között, ám élete innentől a feje tetejére fordul, a riporterek és matematikusok hadán kívül érdeklődni kezd iránta az Egyesült Államok is, egy whisky-vedelő amerikai katona alezredes képében, és legjobb barátja is újra felkeresi, aki közben villámgyorsan lépked felfelé a világpolitika szamárlétráján. De mielőtt a limbióták és gépéltűek hada elérné a Földet, bevetésre kerül a Hangtalan Mennydörgés nevű szuperfegyver, Észak-Korea jó útra tér és mindenki vidáman énekelne, ha az emberi önzés és hatalomvágy nem fenyegetné továbbra is a világot a három gonosz nagyhatalom képében (kommunizmus és kapitalizmus itt már egyre megy)...
A Végső bizonyítás rengeteg, Arthur C. Clarke-ot és Frederick Pohl-t foglalkoztató téma kaotikus egyvelege, mely előszeretettel időzik el részleteken, miközben a lényegi, csúcspontra tartó cselekmény még a háromszázadik oldalon sem kezdődött meg. Nem tudom, hogyan oszlottak meg a két szerző között az írói feladatok, de egy erős kezű szerkesztő minden bizonnyal jót tett volna a könyvnek (persze ki meri meghúzni azt, amit efféle híres írók keze alól került ki?). Az olvasónak ugyanis folyton az az érzése, hogy két nagy mesélő ült le egy áhítatos hallgatóság elé, és egymást túllicitálva beszélnek, élvezettel rágódva a szavakon, és közben észrevétlenül megfojtják az amúgy sem igazán erős vagy eredeti történetet.
Persze az is lehetséges, hogy hiába a félrevezető cím, a zseni főhős és a részletesen ismertetett matek szakkörös feladványok, a Végső bizonyítást valójában nem is tudományos-fantasztikus műnek szánták - felfeljebb álcázták - alkotói, a könyv utolsó harmadára ugyanis (szó szerint) univerzális humanista erkölcsi üzenete határozottan fontosabbnak tetszik, mint a logikus végkifejlet. A szerzők az olyan, olvasónak szóló kiszólásoktól sem riadtak vissza (“breaking the fourth wall”), mely a fikciót általában tudományosan valóságosnak eladni kívánó műfajtól idegenek, de legalábbis szokatlanok. Ilyen megjegyzés például az, hogy a főhős által eladdig sikertelenül ostromolt Fermat-tételről az utószóban bővebben olvashatunk.
A Végső bizonyítás remek példája annak, amikor egy könyv egyszerre túl sok és túl kevés: a sok, önmagában is erős és kihívást jelentő téma és történetszál egymást akadályozza, az írók pedig mintha meg sem próbálnák szorosabbra fogni a gyeplőt, dagályos stílusban ecsetelik Radzsit kalandjait (ráadásul helyenként azzal a tipikus bosszantó, a fiatalságot barátságosan leegyszerűsítő, így lekezelő stílusban), miközben az egész Földet érintő politikai játszmák Disznófejű Nagyurai és az idegen fajok képviselői egyaránt sablonos, gyerekesen leegyszerűsített papírmasé figurákként jelennek meg, ide-oda tipegve asszisztálva az érthetetlenül befolyásossá váló főszereplőknek, akik a világ közepén - Srí Lankán - állva megmentik a világot (lényegében nem csinálva semmit).
Akármilyen jó szívvel veszi kézbe az ember, sehogy sem áll ez össze, még a legvégére sem. Csak gyűjtőknek ajánlott, és nekik is csak az apró részletek kedvéért.
Kiadó: Metropolis Media Group Kft - Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat Kiadás éve: 2010 Fordította: J. Magyar Nelly Eredeti cím: The Last Theorem Oldalszám: 436 oldal
Brian Keene a stagnáló modern amerikai horrorirodalom egyik feltörekvője, ami azt jelenti, hogy igazi un. b-lister: a könyvei nem lesznek soha pusztító erejű bestsellerek, de a műfaj rajongói kedvelik és jól ismerik őt, a regényei pedig fogynak annyira, hogy - amennyiben kitart az íróasztal mellett - évtizedeken keresztül eltartsák a karrierjét. Keene-t valaki korábban az új Stephen Kingnek nevezte, ami egyrészt Keene tehetségét tekintve rendkívül erős túlzás, másrészt egy effajta revelációnak nincs is igazán már súlya manapság: a horrornak, mint irodalmi műfajnak a XXI. század elejére megszűnt a faktoriális jelentősége.
A Dark Hollow Kinges területen játszódik, kisvárosban, kisemberek között, de hiányzik belőle a hasonló King-regények ambíciója. A szereplők köre szűk, a történés helyszínei behatároltak: a város legszéle, hőseink házai illetve az erdősáv, ami körülveszi őket. És ezzel az erdővel valami nagyon nem stimmel, sejtik ezt róla a helyiek jó ideje. Főszereplőnk, Adam, a krimiíró egy reggel, kutyasétáltatás közben a fák között olyat lát, amit mi magunk csak ritkán: egyik szomszédnőjét, aki egy lassan emberré átalakuló ősi kőszobor faszát szopja.
Jó reggelt kívánok, isten hozott mindenkit Keene izgalmasan elbaszott fantáziavilágában, mert ezek a perverz ötletei azok, amelyek kiemelik őt a középszerű horroristák közül. A Dark Hollow gyér dialógokkal megvert, meglehetősen kiszámítható fordulatokkal operáló regény, de a magja az eredeti ötlet, olyan motívumokkal körbevéve, amelyek csaknem képesek feledtetni a struktúra hiányosságait.
A veszélyforrást Keene így a könyv legelején leleplezi: egy mitologikus szatír, egy gigantikus fasszal felszerelt patás félkecske-félember kezdi kúrogatni a környék háziasszonyait, és ennek a férfinép nem kifejezetten örül (Keene végletesen explicit a bestialitás határát birizgáló szexjelenetek leírásában, ez helyes). Ókori legendák és a modern amerikai hétköznapok borulnak egymásnak, csakhogy ezen a narratív alapon óriási lyuk tátong: mint antagonista, a szatír nem igazán félelmetes. Jó, rendben, a könyv vége felé páran otthagyják a fogukat, és a finálé kellemesen brutális, de a szörny maga csak baszni akar, a nőket nem öli meg, és ha békén hagynák, hogy nyugodtan tegye a dolgát, kis szatírokat csináljon az asszonynépnek, senkinek nem esne bántódása.
Így lesz a Dark Hollow érdekes regény, még ha horrorként annyira nem is működik (főleg akkor nem működik, mikor Keene olyan unalomig ismert műfaji motívumokat tol elénk, mint egy régi napló feltalálása, és hasonlók). Inkább szól a maszkulin megfelelési pánikról, arról, hogy mi is traumatizál minket igazán, min tudjuk magunkat valójában túltenni, és min nem. Mi hagy valóban örök nyomot: szeretteink elvesztése, vagy annak látványa, ahogy a barátnőnk egy félember-félkecske medicinlabda méretű golyóit nyalogatja.
Pjotr Hrumov visszatér az összefogott Gyenge Fajok által rábízott felderítő küldetésből: az emberhez megszólalásig hasonlatos geometerek nem voltak képesek átprogramozni őt a Barátság ideológiájára, ám olyan ismeret birtokába jut, ami még ennél a régi-új ideológiánál is félelmetesebb, hiszen egy olyan isteni hatalmú entitás létezésére derül fény, mely elől még a geometerek is fejvesztve hurcolták át teljes naprendszerüket a galaxis egy távoli sarkába. Az Árnyék teljes világokat ural, melyek képesek dacolni még az Erős Fajok alkotta Konklávéval is, így amikor a Konklávé fenyegetésnek ítéli a kapcsolatfelvételt a geometerekkel és az alari hadiflotta megindul a Föld felé, hogy atomjaira robbantsa, a volt űrkamionos úgy dönt, a Galaxis Magjában próbál szerencsét, hogy megfejtse az Árnyék titkát és elodázza az emberiség pusztulását még legalább egy könyv erejéig.
Lukjanyenko ezúttal ügyesen átugorja a különböző új egzotikus idegen lények teremtésének problematikáját és egyúttal a Star Wars-effektust is, Pjotr Hrumov/Nik Rimer pilóta újfent emberekkel találkozik a mindenható erő befolyása alatt álló Belső Mag bolygóin. Az Eredendő Föld ötlete ugyan nem túl eredeti (sic!), de a célnak tökéletesen megfelel, hiszen itt leginkább a főhős belső utazásának lehetünk szemtanúi: a minden bolygón jelenlévő energiagócok, a Kapuk egészen pontosan olyan világra transzportálják a rajtuk áthaladókat, amilyenre tudat alatt vágynak, így kerül felfedezőnk először egy teljesen értelmetlen háború kellős közepébe, amit növénylények vívnak a planéta teljes mocsárvilággá alakításáért az orosz berepülőpilótákra hajazó (hiszen a Kapu pontosan a delikvens emlékeiből választja ki a legmegfelelőbb célállomást) szedett-vedett társasággal, akik egész életüket (és halálukat) az asszimiláció elleni harcnak szentelik. Pjotr hamarosan szembeszáll a hadsereg fekete-fehér világlátású parancsnokával, így következő állomása szükségszerűen egy békés, rusztikus utópia, ahol egy háborútól megcsömörlött katona családjánál kap szállást. Az előző kötet narrációjának szövegébe többé-kevésbé belesimult társadalmi-filozófiai fejtegetés itt sajnos durván az arcunkba ugró háborúellenes moralizálásba fordul, feleslegesen túlírt epizódokkal. Lukjanyenko ugyan erőrukkol néhány újabb ötletsziporkával, hiszen a kualkuák természetének revelációjához hasonló felfedezést teszünk a számlálókkal kapcsolatosan is, hősünknek minden meggyőzőerejét latba kell vetnie, hogy rábírja az intelligens geometerhajót az együttműködésre és érdekes dilemma elé kerül, amikor döntenie kell, hogy Nik Rimer-énjének világát menti meg (a geometerek minden erőfeszítése ellenére) vagy pedig a saját szülőbolygójáét, ám ez messze elmarad az Ugrás az űrbe feszes cselekményébe préselt ideahalmazától.
Olybá tűnik, hogy Lukjanyenko kissé kifulladt a könyvek végére és talán tényleg jobb lett volna, ha egy kötetre rántja össze a cselekményt és némileg húz a szövegen, de még így is magasan lekörözi az utóbbi évek magyar sci-fi próbálkozásait (nem mintha ez olyan hatalmas fegyvertény lenne). Nem olvastam még ugyan az Őrség-könyveket, de mivel azok pár évvel később születtek, erősen bizakodom benne, hogy ezt a hibát ott már nem követte el.
Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek Kiadás éve: 2010 Fordította: Weisz Györgyi Eredeti cím: Zvjozdnüj teny (Star Shadow) Oldalszám: 408 oldal
A Blade Runner több szempontból is emlékezetes film: az egyik legjobb sci-fi film és egyben a legsikerültebb Philip K. Dick feldolgozás, Vangelis zenei témái legendásak, Harrison Ford és Rutger Hauer pedig egyaránt remekül játszik. A címe viszont, akárhányszor is láttam, mindig érthetetlen volt - jól csengő, izgalmas, de semmi köze nincs a történethez. A Pengefutár, mely már a címlapon is hálátlan sorsát reklamálja („Az igazi Blade Runner”), végre lerántja a leplet a rejtélyről. Alan E. Nourse Blade Runner című regénye 1975-ben jelent meg, s miután Hollywood megtalálta, William S. Burroughs írt belőle irodalmi forgatókönyvet. Ridley Scott azonban, bár a jogokat megvásárolta, végül csak a fogós címet használta fel, a történet Philip K. Dick könyvéből (Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?) származik.
Fantáziadús és jól megírt regény a Pengefutár - bár szerelmese vagyok Ridley Scott filmjének, mégis kár, hogy ennek a könyvnek csak a címe került bele a filmtörténelembe. Igazi céltudatos sci-fi: figyelmesen, de céltudatosan bontja ki a főszálat, ahogy körbejárja témáját, és közben kevés szóval, de pontosan jellemez minden mást, hogy otthon érezhessük magunkat (csak részben) idegen világában is.
A cselekmény a közeljövőben játszódik az Egyesült Államokban, mely továbbra is büszkén lobogtatja a demokrácia és egyenlőség zászlaját, de valójában egy önellentmondásos, sokféle népcsoport és társadalmi réteg érdekellentétei által feszített ország (csakúgy, mint a valóságban). Bizonytalanul tévelygő hajóra hasonlít, melyet mindenki másmerre akar kormányozni a gazdaság- és társadalompolitika komor jéghegyei között. A legveszedelmesebb ezek közül pedig a működésképtelenné válással fenyegető egészségügyi rendszer, melyet csak a társadalom egyre kisebb hányada vesz igénybe.
Hogy hogyan jutottunk idáig? Az egyre tökéletesebb gyógymódok és technológiák miatt az emberi élet hosszabb lett, a korábban halálos betegségek kordában tarthatóak, megszelídíthetőek. Csakhogy a betegséget hordozó gének megmaradtak, és elszaporodtak az emberi fajban, hiszen az is képes volt utódokat nemzeni, akit korábban kiszűrt volna a természetes szelekció. Az emberi génkészlet veszedelmes sebességgel hígul és korcsosul - ezt mutatta ki egy tudományos kutatás, mely túlságosan is nagy hírverést kapott és melynek alapján a kormány egy átgondolatlan törvényt hozott: csak az jogosult orvosi eljárásra, aki hajlandó lemondani szaporodóképességéről.
Gyógyítás ivartalanításért...
Mindenki másnak - a modern orvoslást elvből ellenző naturistáknak, a saját vagy gyermekük szaporodóképességét féltve őrző szülőknek, az egészségbiztosítást amúgy sem fizetni képest szegényeknek és a társadalom peremén vergődőknek - marad az illegális, föld alatti orvoslás, tökéletlen eszközökkel, szűkös gyógyszerkészletekkel, állandóan az államhatalom elől rejtőzködve.
Sánta Billy pengefutár. Fiatal fiúknak való munka ez, mely a feketepiac nagykereskedői és orvosai közti kapcsolattartást szolgálja, a büntethetőség életkora alatti védőmezőben mindkét felet védve. A pengefutárokat nem zárják be évekre, nem veszik el orvosi diplomájuk és vagyonukat, ha esetleg elkapnák őket pár fecskendővel. Ettől persze még nem válik kevésbé rizikóssá a munkájuk, főleg nem akkor, amikor Billy és orvos kollegája, Doki egy influenzajárvány idején a szokásosnál sokkal több agyhártyagyulladásos esetre lesz figyelmes...
Tudományos-fantasztikus elemek, az orwelli disztópikus társadalom előképei, 20. századi, de ma is minden ízében érvényes és aktuális társadalomkritika - ez mind benne van a kötet első részét képező rövid regényben.
Ezután egy újabb címoldal következik, az irodalmi forgatókönyvé, melyet a Meztelen ebéd drogos szimfóniájáért is felelős Burroughs jegyez - és ez a lapozás talán a legizgalmasabb élmény a könyv olvasása során: a vászonra adaptálhatóság kérdései, a transzformáció izgalma, a két írás közötti feszültség dolgozik az olvasó fejében.
Burroughs-ra nem persze lehet felkészülni. Eleve hálátlan dolog egy összetett, aprólékos regény után egy szükségszerűen nyers, lecsupaszított filmvázlatot elolvasni (mekkora csalódás volt nekem a Sztrugackij fivérek Piknik az árokpartonja után a Sztalker vázlat-novellája!), de egy beat-költőt úgysem érdekelnek az ilyesmik: a regény nagy részét teljességgel kihagyja, legfeljebb utalva egy-egy létfontosságú jelenetre, más részeket (dialógusok, mondatok) egy az egyben beidéz, olykor többször is, aztán kifacsarja a cselekményt, kirántja az egész alapszituációt a történet alól, mint bűvész az asztalterítőt, és persze a végeredményt teleszórja más írásaiban is előszeretettel felbukkanó motívumaival: álló faszok, kamaszfiúk álló fasszal, ejakuáló álló faszok, síkosítóval bekent álló faszok és persze drogozás határok nélkül.
Nos... igen...
De mégis érdemes! Mert leköt, mert kiszámíthatatlan (a mai ötlet-éhes, másolást másoló világunkban ez már önmagában hatalmas erény számomra) és mert úgy burjánzik benne a fantázia, hogy abból Hollywood teljes kreatív-gárdája elélne hónapokig. Persze nem árt némi edzettség Burroughs-hoz, és hogy Ridley Scott végül csak a címet használta fel az irodalmi forgatókönyvből, végül is érthető. De aki élvezte a regényt, és némi nyitottsággal (vagy szükséges mennyiségű tudatmódosító szerrel) nekiül - pontosabban: magára engedi - ezt a beat-prózába oltott depresszív, pszichedelikus sci-fi-zanzát, azon ígérem, úgy fog áttiporni ez a harminc oldal, mint egy bulldózer. Mint egy LSD-vel és ondóval borított, rémálmokból kovácsolt, szeméttelepeken felhizlalt, tizenkétezer őrült majom által meghajtott bulldózer.
Én szóltam!
Kiadó: Metropolis Media Group - Galaktika Fantasztikus Könyvek Kiadás éve: 2010 Fordította: Tamás Dénes Eredeti cím: Blade Runner, Blade Runner - A Movie Oldalszám: 270 oldal
A mű ifjúsági regény volta ne tévesszen meg senkit sem. A Sosehol és az Anansi fiúk után Gaiman ismét egy olyan könyvvel hozakodott elő, amely bármely korosztály olvasóit maradandó élménnyel ajándékozhatja meg. Ennek ellenére kissé erősnek érzem ezt a műfaji besorolást. Az olyan felütések miatt, mint a „Volt egy kéz a sötétben, és ez a kéz egy kést markolt”, nem feltétlenül gondolhatja azt az ember, hogy megfelelő olvasmány lenne eme könyv, egy tízéves számára.
Tovább megyek, még ha el is olvassa egy tízéves forma kölyök ezt a könyvet, csupán egy kalandregénynek éli meg, a mögöttes tartalom viszont mindenképp elveszik számára. A felnőtt olvasók ezzel szemben nem csak gyermeki énjüknek biztosítanak szellemi táplálékot, hanem felfedezhetik maguknak azon apróságokat, melyek fölött a kisebbek szeme elsiklik. Gaiman nem titkolja, hogy az ötlet nem eredeti, sőt, a köszönetnyilvánítás során első helyen fejezi ki háláját, Rudyard Kipling-nek és művének, A dzsungel könyvének. Ugyanis már az alaptörténetet hallván egyből vonható a párhuzam a két regény között.
A temető könyve főhősét, Senki Owens-t azonban,farkasok helyett holtak szellemei nevelik fel. A fiú még csak másfél éves, amikor családját lemészárolják, ő pedig csak a véletlen szerencsének köszönheti az életét. Egy temetőbe kerül, ahol a szellemeknek megesik rajta a szívük, befogadják, és a maguk módján próbálják felnevelni. Az egyetlen probléma, hogy a holtak nem hagyhatják el a temetőt, így nem szerezhetnek ételt sem a fiúnak, ebben válik segítségére Silas, az egyetlen se nem holt, se nem élő lakója a temetőnek. A könyv folyamán megismerkedhetünk a temető lakóival, akik a történelem legkülönbözőbb szegleteiből származnak, és mindegyikük bogaras valamilyen formában, valamint nyomon követhetjük, ahogy főhősünk felcseperedik, és örök kíváncsi természete miatt folyton bajba keveredik.
Senki Owenst, bár életútja rögösebbnek tűnik mint más korabeli srácoké, idővel ugyanazon problémák kezdik gyötörni, és kortársaival hasonló életszituációkkal kell megküzdenie, persze mindezt egy teljesen más köntösben. A könyvben található fejezetek akár egyedülálló novellákként is kezelhetőek, hiszen mind egy-egy külön életkort feszegetnek, mint újabb stádiumát a felnőtté válásnak. A beilleszkedés hiánya, a hovatartozás kérdése egyre inkább foglalkoztatja az idősödő srácot, aki nem érti a kinti világot, viszont otthonosan mozog a holtak között.
Ahogy azt már jól megszokhattuk a Gaiman könyveknél, ismét kezd kibontakozni előttünk egy világ, ami tele van furcsábbnál furcsább misztikus lényekkel, melyek természete már kevesebb elrugaszkodást mutat a valóságtól. A sötét, komor atmoszférát hivatott ellensúlyozni a gyermeki báj, a sokszor humoros elbeszélésmód és a karakterek tudatos eltúlzása. Számomra talán a legmegkapóbb szereplő az „emberi” kőszikla, Silas. Misztikus és távolságtartó volta ellenére is egy szerethető karakter, aki sokkal inkább apafigura Senki számára, mint az őt befogadó házaspár férfi tagja. A műben fontos szerepe van Neil Gaiman apává válásának, nem csak mint ihlető tényezőnek, de mint önvallomásnak is a gyermeknevelés nehézségeiről.
A történet a gördülékenységével és szerethető karaktereivel bárkit elvarázsol, főszereplőjével pedig könnyen azonosulni tudnak azok is, akik kinőttek már a gyerekkorból. Emellett szeretném még elmondani, ahogy sokan mások is megtették előttem, hogy igazán hiányolok már egy komolyabb lélegzetvételű regényt az írótól, amire sajnos az Amerikai istenek óta nem volt példa. Bár ebben a regényben is megvan a potenciál, mégis megáll egy bizonyos ponton, és nem merészkedik tovább.
Mint már fentebb említettem, ismét egy minden korosztály számára élvezhető regényt tett le az asztalra az író, amiben újfent megcsillogtatja mesélői tehetségét. Az oldalak csak fogynak, a végén pedig ágyunkon elnyúlva, gondolatainkba süppedve, szomorúan konstatáljuk, hogy vissza kell térnünk mindennapi életünkbe.
Kiadó: Agave Kiadás éve: 2010 Fordította: Pék Zoltán Eredeti cím: The Graveyard Book Oldalszám: 277 oldal
Az alábbi kritika ismét új kollégánk, Elmeboy szellemi terméke, fogadjátok hát szeretettel (remélhetőleg ha már átesett a házipálinka indukálta blogmotorgyorstalpalón, a saját neve alatt kerülnek ki a cikkei).
Mi a közös Csipkerózsika meséjében és a holokausztban? Mindkettőt untig ismerjük, elejétől a végéig fel tudjuk mondani, emlékezünk és megemlékezünk, ágyból kiugrasztva citáljuk az erkölcsi tanulságot, ha ugyan van ilyen, voltaképpen bele se gondolunk már. Jane Yolen, az Államokban méltán magasztalt, honi földön azonban jobbára ismeretlen gyerekkönyv- és fantasy-írónő azonban gondolt egy merészet, és újramesélte mindkettőt – a Csipkerózsikát és a holokausztot. Nehogy elfelejtsük.
Yolen neve itthon elég ismeretlenül cseng, pedig több évtizede alkotó, közel háromszáz könyvet jegyző írónőről beszélünk. Háromszáz könyv éppenséggel erősen szemöldökfelvonós tény, de ha számításba vesszük, hogy ezek tetemes hányada pár soros, bőségesen illusztrált, az apróbb korosztálynak felolvasásra szánt mesekönyv - vagyis alapvetően gyerekíróval van dolgunk - máris kevésbé zord a kép. És ha még hozzátesszük, hogy ugyanez a meseíró nem mellesleg olyan felnőtteknek szánt regényeket írt, mint a jelen posztban tárgyalt Csipkerózsa, hogy Rowling állítólag az ő Wizard's Hall-jából nyúlta a Harry Potter tetemes hányadát, vagy hogy történetesen ő írta a Darkness calls című Hellboy-kötet előszavát, nos, máris beljebb vagyunk. Bízzunk benne.
Bevallom, olvasóként elsőre rendkívül nehezemre esett ez a bizalom. A fényképről egy jólétben szépen kikerekedett, idősődő államokbeli néni vigyorgott rám, aki ráadásul a saját honlapján végig azon ironizálgat, mekkora gold star kid is volt ő. Oké, viccelt, de tette mindezt azzal a fajta irritáló amerikáns kikacsintással, ami mondjuk Neil Gaiman-nek is a sajátossága: röhögünk azon, mekkora nyárspolgárok vagyunk, de azért világért sem adnánk fel ugyanezt a kényelmes nyárspolgárságot. Fantasy, elrugaszkodás és álmok? Hát hogyne, majd kényelmes távolságból. Miközben végig a meséről van szó, és a mese az egyetlen lényeg.
Nagyon nehéz észrevenni, de ott van. Yolen jelen regényének első száz oldalát pörgetve (mert amúgy pörgeti magát, és ez a fordító érdeme is, egyedül a lengyel diáklány naiv kiefejezéskeresgéléseinél bicsaklik meg) tipikusan klisés, didaktikus tanmesére gyanakszunk: a zsidó származású amerikai lány nagyanyja halála után nekiindul, hogy európai helyszíneket felkeresve feltárja a saját és családja múltját. Szörnyű ezt mondani, de szinte klasszikusnak mondható holokauszt-történet bontakozik ki a szemünk előtt, ahogy Becca lépésről lépésről feltárja saját múltját. Valójában a cselekmény semmi extrát nem hordoz magában, az egész történet nagyon - borzalmasan – egyszerűnek hat.
Aztán apránként észrevesszük, hogy itt sokkal többről van szó, minden szempontból. Ahogy megérezzük, hogy Yolen erősen semmitmondó stílusa mögött egy zabolázhatatlan mesélőkedv lakozik, illetve ahogy az európai szemmel ad hoc jelleggel előrángatottnak tűnő motívumok hirtelen értelmet nyernek a nagyobb kontextusban, és hogy az egyszerre több síkon futó történet (Becca nyomozása gyakorlatilag csak a keretét képzi a háború alatt játszódó, tulajdonképpeni történetnek) ugyanúgy szól hozzánk, mint az akkori kollaboránsokhoz, a félrenézőkhöz, az áldozatokhoz, megértjük, hogy ennek a rettenetnek bizony része vagyunk, akarjuk-e vagy sem.
Egy titok belsejébe rejtett talányba foglalt rejtvény.
És igen. A tündérmese, történelmi tény, önreflexió és végső soron filozofikus tartalom olyan észrevétlen könnyedséggel fordul át Yolen regényében önmagából valami gyökeresen másba, és mutat túl egyszer s mind önmagán, hogy már csak ezért is azonosulni tudunk a rétegről rétegre előrehaladó Beccá-val. Még az is benne van a pakliban, hogy a végén megértünk valamit.
Nyomozó, szinte tényfeltáró regényről beszélünk, tehát a fülszövegen is olvasható alapfelállásnál többet elárulni vétek lenne, legyen elég annyi, hogy a végén a mesebeli és a kiábrándítóan valóságos szálak összeérése olyan katarzissal ajándékozták meg a szerény recenzenst (aki az elején nem mellesleg halál szkeptikusan állt hozzá a regényhez), hogy napok óta a hatása alatt áll. Ami nyilván nem fellebbezhetetlen értékítélet, de talán rámutat arra, hogy érdemes próbálkozni a regénnyel, mert ha nem is kiemelkedően, de jó.
Negatívumként a fentebb már felemlegetett, enyhén érzékelt didaktikusságon kívül még a könyv végén található tanulmányt, vagy mi a fenét említeném. Nem tudom, az eredeti kiadásban szerepelt-e ugyanaz a néhány oldal, de engedtessék meg két észrevétel: ad egy, számos olvasótársam nevében is ki merem jelenteni, hogy köszönjük, nem vagyunk hülyék, és alkalmasint képesek vagyunk egy minimálisan összetett mű önálló értelmezésére, pláne nem igénylünk egy olyan bagatell fejtegetést, amit egy tetszőleges hazai fősulin már a legelső félévben is csont nélkül visszadobtak volna. Ad kettő, senkit nem az fog meggyőzni arról, hogy „komoly” irodalommal van dolga, hogy a végére biggyesztünk egy ilyen pszeudointellektuális, valójában középiskolás zagyvalékot. A regény jó, ahogy van, nem is nehezen befogadható, innentől talán legyen az olvasóra bízva.
Amúgy a hírverés és Yolen egyéb, határozottabban körvonalazható munkásságának ellenére a Csipkerózsa nem fantasy, hanem színtiszta holokauszt-regény. Hogy történetesen egy közismert mese elemeit dolgozza fel, illetve annak motívumait használja választott témája kibontására, nagyon eredeti és szimpatikus húzás, és persze nem is baj, hogy nem megy tovább, mint amennyit a tárgy megkövetel. Azt mindenesetre kiválóan megmutatja – igaz, már eddig is tudtuk – milyen szűk az átjárhatóság mese és valóság, költészet és tények között, és hogy ezen látszólagos ellentétek vegyítése mennyire hatékonyan képes megértetni velünk addig felfoghatatlan dolgokat.
Kiadó: Metropolis Media - Metropolis Könyvek Kiadás éve: 2010 Fordította: F. Nagy Piroska Eredeti cím: Briar Rose Oldalszám: 224 oldal
Nem a legjobb ómen, ha egy vérfarkas-regény címszereplőjét Jacobnak (Jake-nek) hívják. Elképzelhető, hogy a névazonosság az Alkonyat-széria szereplőjével csak a véletlen műve, de nem valószínű. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy Glen Duncan nem a Meyer-könyvek népszerűségét akarta meglovagolni, hogy Az utolsó vérfarkast afféle Twilight spin of-ként adja el. A Jake név használata talán inkább egy finom utalás arra, hogy lehet a természetfeletti antihősökről másképp is írni. Mondjuk: nyúlós-nyálas giccs nélkül.
„Aztán csak ültem, a hűvös palack nyakát fogva, és azon gondolkoztam, milyen érzés is lehet olyan nyomozónak lenni, aki gyilkossági ügyekkel foglalkozik, hullákat lát, és ez nem is zavarja, nem kényszerül arra, hogy kilincseket dörgölve settenkedjék, sem arra, hogy azon tűnődjék, milyen sokat árulhat el az ügyfél érdeksérelme nélkül, és milyen keveset anélkül, hogy magának túlságosan ártson. Úgy döntöttem, nem nekem való."
”Az elmúlt idők legérdekesebb és legműveltebb science fiction-íróinak egyike.” - olvasom először az Ad Astra legújabb könyvének borítóján és igazat kell, hogy adjak. Kiegészítvén azzal, hogy a kiadó által nekünk magyaroknak is volt lehetőségünk megismerkedni pár kiemelkedő tehetséggel a kortárs sci-fi legkülönbözőbb bugyraiból. Bacigalupi humanista biopunkja és Rajanieni gibsoni detektív regénye felér egy intravénás injekcióval a mai tudományos fantasztikumból. Amikor ezek hatása elmúlik, érdemes lesz hát belekóstolni ebbe az édességbe is, ami egy mézzé lett ember történetével csiklandozza az ízlelőbimbóinkat, és nem hagy kétséget afelől, amit a borító is hirdet.
(Aki az előző könyveket már olvasta, annak spoilermentes)
Bari Máriusz első könyve egyszerre botránkoztat meg és húz be, tripla hurkos körmondatai nem eresztenek, egyszerre kötik le agyad mindkét féltekéjét. Mert a huzalozáson van a hangsúly, nem azon, hogy mennyit látsz és értesz meg elsőre, másodjára; csak olvasol tovább, mert megmozgat, folyamatosan termeli a neurotranszmittereket, olyan mintha rákötöttek volna a cyberspacere és a Futurama összesre, egyszerre, a végén meg azt képzeled mindent tudsz pedig csak akkor kezdődött a folyamat.
Szeretem, ha egy könyv már az alapötletével megfog, mert egész egyszerűen annyi érdekes könyv, képregény és tucat más médiumban elmesélt történet szerepel a listámon, hogy egyre nehezebbnek érzem türelmesen időt adni a nehezebben induló alkotásoknak, kivéve, ha nagyon bízok a szerző(k)ben. Ez persze közös élménye minden jóravaló geeknek, sőt minden olyan internet-használónak, akinek van legalább 1 db érdeklődési köre. A probléma csak az, hogy az ötletes indulást sokszor a fantasztikus könyvek tág műfaji határai között is csak nyögve-nyelősen navigálni képes, klisés kivitelezés követi.
A történelmi fikció mindig is nagy népszerűségnek örvendett. A zsánerben rejlő lehetőségek száma határtalan, elég Fonyódi Tibor tudományos fantasztikummal, gnoszticizmussal kevert A Katedrális című könyvére gondolnunk, ami ugyanazt a korszakot próbálja boncolgatni, mint a címben fémjelzett mű. A római birodalom Néró uralkodása idején, a nagy római tűzvész. A korszakot belengő politikai intrika bemutatása és az akció megfelelő adagolása terén hasonló elképzelések jellemzik a két művet. Azonban ahol Fonyódi betalál, ott Scott elcsúszik, könyvének veleje túlontúl pszeudotudományos, nézetei többször bizonyulnak radikálisnak, árral szembemenése erőltetett. A római kém kalandregénynek tökéletes lenne, könnyed dialógusai és bejáratott karakterei elvinnék a hátukon. A történelem egyes területei azonban igazi aknamezőnek bizonyulhatnak, a különböző hiedelmek összefolynak, a non-fiction elemek hitelüket vesztve hullanak alá.
Feltételezzük, hogy az evolúció pozitív irányba tart, vagyis az ember fejlődik, idővel jobb, okosabb, alkalmazkodóképesebb, életrevalóbb lesz – de ki garantálhatja, hogy ez valóban így van? Nem meglepő módon, Dick szerint senki. Bár A Frolix-8 küldötte messze van attól, hogy a szerző legjobbjai közé soroljuk (pedig azokban az években született, amikben a Csordulj könnyem, mondta a rendőr, az Ubik, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokról? és a Kamera által homályosan), mondjuk inkább, hogy a mennyiségileg és minőségileg is gazdag életmű középmezőnyének erősebbik halmazába tartozik, az vitathatatlan, hogy tele van nagyszerű ötletekkel, gondolatokkal, amiken elmélázhat az olvasó, miután letette a könyvet. De hát a szerzőtől ez nem újdonság.
Bevallom, nemrég találtam csak rá Simenonra, pedig ifjabb koromban (na, ezen a többiek most biztos röhögnek) faltam a detektívtörténeteket és a krimiket. Imádtam Conan Doyle-t, megvolt az Agatha Christie korszakom is, megtaláltam Poe klaszikusait, később azonban elkezdtem bizonyos értelemben túlfeszítettnek, túl romantikusnak érezni a különleges nyomozási módszereket, a zseniális meglátásokat, a kitalálhatatlanságuk miatt megsejthető váratlan befejezéseket. Mert az élet nem ilyen, vagy csak nagyon ritkán ilyen, mint ahogy az igazi noir sem fekete-fehér, mert a bűn éppen attól ijesztő, hogy nem éjfekete, hanem mindenkiben ott lapul és mindenki szürke, a rendőri munka pedig minden bizonnyal sokkal nagyobb részt bürokrácia, mint automata fegyverek teli tárjainak kiürítése punk hajú dél-amerikaiakra vagy ökölpárbaj szőke orosz testépítőkkel repülőgépek hajtóművei előtt állva...
Európa Könyvkiadó, 2006.
Érdekes, ahogy a könyvben keveredik a tudományos alaposság és a totális tudománytalanság. Burroughs a korabeli ismereteknek nagyjából megfelelően ábrázolta a Marsot, vagyis Percival Lowell csillagász 1895-ös könyvéből kiindulva egy csatornákkal átszőtt, ritka levegőjű, száraz, haldokló, alacsony gravitációjú vörös pusztaságnak, ami elvileg képes az emberi élet fenntartására (ezek az elképzelések még évtizedekig nem dőltek meg). Ugyanakkor Burroughs vörös marslakói (akik bőrszínüktől eltekintve minden szempontból kiköpött emberek) tojással szaporodnak, ami ökörségen épp túllépnénk, amikor címbeli képviselőjüknek a főhős ennek dacára gyereket nemz. És ez csak egy példa, ami azonban tökéletesen illusztrálja a szerző hozzáállását: a tojással szaporodásnak nincs semmi elengedhetetlen dramaturgiai szükségessége, csak plusz egy egzotikus adalék az idegen világhoz, csak egy cool ötlet a sok közül, amikkel kapcsolatban a realizmus és a tudományos háttér jottányit sem számít. 
Robert Van Gulik: Az elhagyatott templom titka. Sorozatkönyvek, 2011.
Vallomással kezdeném: nem kedvelem különösebben a fantasy műfaját, sem képregényben, sem filmen, sem prózában, sőt meséket is viszonylag ritkán olvasok vagy nézek. Mégis, Neil Gaiman, az előbb citált műfajok kortárs nagymestere, az egyik kedvenc szerzőm. Eddig nem nagyon próbáltam magyarázatot találni erre a paradoxonra, de a Tükör és füst elolvasása után, azt hiszem, egy kicsit okosabb lettem.
Banks Kultúra regényei közül már a hetedik(!) látott napvilágot az Agave kiadó gondozásában, ami lássuk be, nem kis teljesítmény, hiszen az egyik (ha nem a) legjobb kortárs sci-fi íróról van szó, aki temérdek díjat söpört be, és valami olyasmit teremtett a hard science fiction világában, amit előtte nem sokan. Azoknak, akik még nem kóstoltak bele, de nem áll tőlük távol a végletekig vitt tudományos fantasztikum, egy olyannyira komplex világ, ahol a szerző sem ismeri ki magát mindig, nos, azt kell mondanom, talán nem ezt a Kultúra regényt ajánlanám kezdésnek. A rendkívüli összetettség nem véletlen. Banksnek van mire építkeznie, és jajj azoknak, akik nincsenek tisztában világának minden apró részletével. Sosem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy egy leheletfinomnak tűnő momuntem nem kap-e nagyobb hangsúlyt olyan kétszáz oldal múltán. Félreértés ne essék, nem akarok én elijeszteni senkit, a könyv mindezektől eltekintve is lehet szórakoztató,sőt, csupán arra akartam utalni, hogy az igazi mélysége és kifinomultsága az apróbb puzzle darabkák pontos helyreillesztésével válik csak láthatóvá és élvezhetővé.
Az Árnyak az Animus Kiadó "Skandináv krimik" sorozatában látott napvilágot, de véleményem szerint sokkal közelibb rokona a klasszikus görög drámáknak, mint a "ki tette?" kérdés feszültségére építő, vagy éppen a legősibb, legegyértelműbb emberi bűn, a gyilkosság elkövetésének indítékait, körülményeit és következményeit boncolgató krimiknek. Nem azt elemzi, hogy hogyan jut el egy ember a gyilkosságig és hogyan hat rá tette utólag; vizsgálódásának középpontjában sokkal inkább szereplőinek lelkiállapota áll, hangsúllyal a szó második részén.
Az egyik legjobb kortárs krimiíró, Dennis Lehane egyik legjobb könyvével kapcsolatban (a belőle készült film megtekintése után) akkori barátnőmmel egy bárban, több pohár bor társaságában, késhegyre menő, szenvedélyes és igen hosszú vitát folytatottunk arról a morális dilemmáról, aminek súlya alatt a történet szereplői viszontagságos útjuk végén nyögnek. Mik egy anya jogai, és meddig terjednek? Mi a felelőssége, és hogy kérhető számon rajta, és főleg: ki által? És azzal, ha „jól” cselekszel, valóban jót teszel? Egyáltalán, hogy definiálod a „jó”-t egy sarkaiból kifordult, az emberi értékeket szembeköpő világban? Ahogy a Hideg nyomon szereplői, mi sem találtunk válaszokat, és mi sem értettünk egyet. A Lehane által felvázolt konfliktus kegyetlen, kényelmetlen, és befészkeli magát a bőrünk alá, mert alapjaiban rengeti meg hitünket a világban, a rendszerben, a jóról és rosszról alkotott nézeteinkben. Ráadásul teljesen felkészületlenül ér, mert mindez „csak” egy tipikus nyomozós krimibe van becsomagolva. 
Már jóval azt megelőzően, hogy az Apple vezérigazgatója eltávozott közölünk, temérdek könyv látott napvilágot vele kapcsolatban. A PC korszak egyik messiásaként, és folyamatos jövőformáló szerepe miatt megkerülhetetlen karakter volt az IT szférában, az ezzel foglalkozó sajtóorgánumokban, könyvekben, filmekben. Abban biztos vagyok, hogy ezeknek az alkotásoknak a száma a közeljövőben rohamosan növekedni fog, de ahhoz, hogy egy átfogó képet kaphassunk korunk egyik legmeghatározóbb emberéről, nem kell azonnal az amazon digitális boltjába rohannunk. Elég az itthoni kínálatot végigfutnunk, ahol azonnal megakad a szemünk a Szalay kiadó könyvén, melynek már a címe is olvasócsalogató. Steve Jobs halálát követően rohamtempóban íródott a könyv, de a sietséget egyáltalán nem lehet felfedezni rajta. Ebben nagy szerepe van annak, hogy a könyvet nem egy, nem kettő, hanem rögtön tizenöt szerző jegyzi, ami a szerkesztési nehézségek ellenére is végig a javára válik.
Nem kérdés, hogy szüksége volt a kortárs magyar irodalomnak egy olyan szerzőre, mint Baráth Katalin. A szórakoztató irodalomnak meg pláne. Félelmetes tempót diktálva, két éven belül ez a második regénye, amiben már jól ismert hősnőjét állítja újabb akadályok elé. Dávid Veronika, az Ókanizsáról menekült kisvárosi entellektüel, a könyvek iránti megszállotságával és elképesztően erős igazságérzetével azonnal belopja magát az olvasók szívébe. Kezdeti hányattatásain felülemelkedvén Budapesten próbál szerencsét, ahol a Nő című feminista lap munkatársa lesz. Ott megismerkedik a főszerkesztőhelyettessel, Marával, aki meglátja benne a kurázsit és befogadja magához. A bonyodalmat egy árva kisfiú elrablása indítja be, majd az A fekete zongora kisvárosi krimijével ellentétben egy nagyszabású összeesküvés-elméletre, egy Magyarországot fenyegető szuperfegyverre éleződik ki a cselekmény.
Az Örök álom az egyik legszövevényesebb és legkomplikáltabb olyan krimi, aminek még csak nem is a cselekményt sűrítő rejtélyek sora a lényege. Raymond Chandler első regénye egy keserű és cinikus történet az immorális Amerikáról, ami rég maga mögött hagyott minden erkölcsi értéket, és lassan, de biztosan emészti fel azokat, akik még ennek ellenére is ragaszkodnának hozzájuk. Mint Philip Marlowe, aki Dashiell Hammett névtelen nyomózója, a „Continental Op” és Sam Spade mellett a cinikus magándetektívek legtöbbet emlegetett archetípusa. 
Marlowe nem sokáig képes állni a sarat: kénytelen szembemenni saját nézeteivel, gyilkosságokat tussol el, fontos információkat hallgat el a rendőrség elől – a körülmények hatására lassan, de biztosan erodálódnak elvei, és mire a hazugságok, halálesetek és átverések gyors forgatagában lesz annyi ideje, hogy egyáltalán észrevegye mindezt, már csak egy rezignált sóhajjal tudja nyugtázni, hogy ez a játszma nem a lovagoké. Morális kódjának teljes bukása a krimik történetének egyik legkeserűbb, legpesszimistább záró monológjához vezet. Egy olyan ember szájából hangzik el, aki, hiába keményöklű, hideg és a végletekig professzionális (a lakásába belopózott, meztelenül ágyában fekvő nőt éppolyan indifferens módon szereli le, mint az életét fenyegető nehézfiút), hosszú idő után szembesül vele, hogy a világ körülötte elkorcsosult, ő pedig, a maga értékrendjével diszfunkcionálissá vált benne. Elkeseredetten hajtja le két dupla skót whiskey-jét, de „nem használ semmit”. 
…és aztán jött egy bazinagy aszteroida, ami a Föld domináns fajának a kihalásához vezetett – legalábbis az általánosan elfogadott elmélet szerint. De mi lett volna, ha (az így kezdődő kérdések sokasága a sci-fi és fantasy irodalom aranybányája) az az ormótlan kődarab elkerüli a bolygónkat? Harry Harrison (Helyet! Helyet!) szerint akkor a hüllőknek további sok-sok millió évük lett volna az evolúcióra, és egy csoportjukból egy végül intelligens, civilizációt építő faj nőtt volna ki. És mindeközben, a Föld más részein, ugyanúgy kifejlődtek volna az emberek is. Ebben a szcenárióban a két faj anélkül osztozik a világon, hogy tudnának egymásról – mígnem a jégkorszak előretörésével mindketten vándorlásra kényszerülnek a melegebb éghajlatok felé, és végül összetalálkoznak. Hogy akkor mi történik? Megsúgom: nem örülnek egymásnak. 
A tanak és jilane szókinccsel való zsonglőrködés viszont nagyrészt felesleges, sőt, bosszantó. Mivel a szerző értelemszerűen angol nyelven prezentálja nekünk a nyilvánvalóan nem angolul beszélő szereplők dialógusait, nincs értelme azokat néhány kitalált szóval csinosítani – olyan ez, mint amikor egy amerikai filmben angolul halljuk az egyébként németül beszélő nácikat, de néha beszúrnak a szövegbe egy „ja”-t és „natürlich”-t, csak hogy a hülye is tudja... Persze van néhány szó, amire szükség volt, mert egyszerűen nem létezik megfelelője az emberi nyelvben (efenszele: egy gyermekkorban kialakult, félig formális csoport, aminek tagjait felnőve is szoros kötelék fűzi össze, és mindig hűségesek egymáshoz), de a többséggel nem ez a helyzet, és igencsak kizökkentő és frusztráló, amikor az olvasónak az első úgy száz oldal alatt folyamatosan a hátul lévő szótárhoz kell lapozgatnia. 
Minden szub-, mikro-, periferiális, vagy akármilyen kultúrának megvan a maga szent tehene, amihez az egyszeri véleményalkotó (ha csak nem kívülről jött barbár) nagyon óvatosan közelít, ha egyáltalán - azt hiszem, ezt itt a Geekz-en a magunk fétiseivel és idoljaival nagyon is jól tudjuk. Ahogy a metálrajongóknak ott van a Black Sabbath, a hardcore sci-Fi rajonfóknak Asimov, a cyberpunkoknak Gibson, az akciófilmőrülteknek a Predator vagy a Die hard, úgy van ott a 90-es évek elején begeekült itthoni fantasy rajongóknak Silverberg Majipoor krónikáinak (ha nem is kronológiailag, de létrejöttét és megjelenését tekintve) első kötete.
Rendszeres olvasónk és jelenlegi posztunk vendégbloggere, a hagymásbab-fetisiszta és Piedone-rajongó elefes a nem olyan régen magyarul megjelent Bud Spencer önéletrajzi könyvéről osztja meg velünk a gondolatait.
Az ún. Reacher-regények iszonyatos tempóban születnek a bestseller író tollából, aki gyermeki odaadással és fantasztikus szenvedéllyel ülteti egyre újabb és újabb cselekményekbe kedvenc karakterét. 1997 óta már tizenöt könyvet hagyott maga után a témában, mi magyarok pedig - a General Press kiadónak hála -, ezek közül tizennégyet magyar nyelven is élvezhetünk. Jack Reacher az amerikai hadseregben élte le az életét. Apja tengerészgyalogos volt, akit egyik állomáshelyről a másikra követett az egész család keresztül-kasul a világ legegzotikusabb és legzordabb helyein. Reacher leszerelését megelőzően 13 évig szolgált. Mint katonai rendőr(!). Majd kétméteres magasságával, százhúsz kilójával, kivételes intelligenciájával és lenyűgöző problémamegoldó készségével szép karriert futott be az amerikai hadseregnél. Child Jack Reacher-e az abszolút badass, akivel nem találkoznál szívesen egy sötét sikátorban. Saját döntéséből nomád életet folytat. Bejárva az országot, amit egész eddigi életében szolgált, mégsem látott még sohasem. Ezzel elég bonyodalmat is szolgáltat a könyvek cselekményéhez, mert abban biztosak lehetünk, hogy a baj mindig rátalál. Hol két kisváros – Hope és Despair – között ütközik problémába, hol Texas tikkasztó sivatagában stoppol le valakit, vagy éppen New York forgatagában próbál meg helytállni. Most éppen buszbalesetet szenved egy tucat nyugdíjassal egyetemben. Dél-Dakota egy városában, Boltonban találja magát télvíz idején. Mínusz harmincöt fok, egy hetvenéves tanú, egy brazil maffiózó, egy motoros banda, ami metamfetamint árul és egy újonnan épült szövetségi börtön. Mindez két dolgot jelent: bajt és Jack Reacher nem nyugvó haragját.
Amikor a tudományos-fantasztikus irodalom klasszikus és kultstátuszt élvező nagyágyúit emlegetjük, sajátos módon viszonylag ritkán bukkan elő Stanislav Lem, Isaac Asimov, Ray Bradbury, Arthur C. Clarke és Philip K. Dick (Orson Scott Cardot csak azért nem említem, mert ő még pelyhes állú legényke hozzájuk képest, bár már belekezdett az apoteózis folyamatába) mellett a Sztrugackij-fivérek neve, ha mégis, akkor minden bizonnyal a Piknik az árokparton (vagy Sztalker, ha úgy jobban tetszik) Tarkovszkij-féle filmváltozata és legutoljára a belőle készült rendkívüli atmoszférával rendelkező játék kapcsán, holott egy komplett univerzumot hoztak létre regényeikkel, amikre azonban szinte már csak a késő harmincas éveiken túljutott pre-geekek emlékeznek a Kozmosz Fantasztikus Könyvek és a hozzá szorosan kapcsolódó Galaktika magazin áldásos tevékenysége miatt. Ezt a fájdalmas hiányt pótolja most a Galaktika kiadó a Kammerer-trilógia első darabjával, mely egy olyan szintet állít fel a hazai sci-fi kiadások terén, amit egyhamar nehéz lesz megugrani, pontosabban nagyon remélem, hogy sokszor sikerül és magyar trekkiek ezrei kapnak agyérgörcsöt a felismeréstől, hogy milyen a minőségi sci-fi (ha esetleg valami hasonló jelenség zajlik le Magyarországon, mint a Flashforward első részében, akkor azonnal tudni fogjátok, hogy mi történt).
Hammett már a címadással sem szarozott – és nem is túlzott. 1929-es első, és egyben korszakalkotó regényének névtelen, egykedvű, amorális főhőse úgy aratja le a Poisonville-ként csúfolt kisváros, Personville bűnben és vérben fürdőző gazembereit, mint a kombájn az érett gabonát. A könyv érdemeit nem lehet túlbecsülni: amellett, hogy több klasszikus filmnek szolgáltat inspirációul (Kurosawa A testőrétől Leone Egy maréknyi dollárért című westernjén át Coenék A halál keresztútján című remekéig), megteremtette a hardboiled krimi műfaját, és egy csapásra berángatta az addig arisztokratikus körökben virágzott crime fictiont a sötét alakokkal és hullákkal teli, koszos városi utcákba. 
A kritika 
.jpg)
Kering egy meglehetősen heves indulatokat keltő szerepjáték a neten. Pár száz kilobájt az egész, a 90-es évek elejét idéző szöveges kezelőfelülettel. A játszható karakter egy névtelen-arctalan CIA ügynök, akinek egy ismeretlen férfi kínvallatása a feladata. Nem tudjuk, mivel vádolják, illetve hivatalosan nem is vádolják, mert akkor nem egy eldugott pincében ülne egy székhez kötözve. Ha úgy szeretnénk, tarthatjuk őt országunk biztonságát fenyegető elszánt terroristának vagy akár hazaáruló politikusnak is, nincs jelentősége: a mi feladatunk csupán annyi, hogy szisztematikusan minél több fizikai fájdalomnak vessük alá az elgyötört férfit, hogy végül Bevalljon Mindent. És ennyit tud az egész program. Apránként, porcikánként redukálhatjuk öntudatlan ronccsá a foglyot, egyszerű szöveges parancsok begépelésével (melyeket saját magunktól kell kitalálni, nincs semmilyen “help menü”), de mindent csak egyszer tehetünk meg vele. Ha elfáradunk vagy kimerítettük kreativitásunkat, befejezhetjük a "játékot", a program pedig megmondja, hogy a kétszázvalahány-féle kínzási módszerből hányat találtunk meg.
Az általunk ismert világ, a tudományos és technikai tudásanyag, az emberi populáció nagysága mind-mind gyarapodhat, megváltozhat az idő múlásával. Vallások, filozófiák és politikai ideák jönnek mennek az évek során. Arra azonban tízezer év sem elegendő, hogy az emberi természet nagyban eltérjen a mostanihoz képest. Az Alex Benedict sorozat, McDevitt egy merész húzása arra vonatkozóan, hogy megkockáztatja ezt a hatalmas időugrást, és próbál számunkra hiteles jövőképet festeni. A kísérlet jelentem sikerült, az aprólékosan kidolgozott részletek, az asztrofizikai helytállóság és az egymástól több évezreddel elmaradt generációk megjelenítése mind erről árulkodik.
Pjotr Hrumov visszatér az összefogott Gyenge Fajok által rábízott felderítő küldetésből: az emberhez megszólalásig hasonlatos geometerek nem voltak képesek átprogramozni őt a Barátság ideológiájára, ám olyan ismeret birtokába jut, ami még ennél a régi-új ideológiánál is félelmetesebb, hiszen egy olyan isteni hatalmú entitás létezésére derül fény, mely elől még a geometerek is fejvesztve hurcolták át teljes naprendszerüket a galaxis egy távoli sarkába. Az Árnyék teljes világokat ural, melyek képesek dacolni még az Erős Fajok alkotta Konklávéval is, így amikor a Konklávé fenyegetésnek ítéli a kapcsolatfelvételt a geometerekkel és az alari hadiflotta megindul a Föld felé, hogy atomjaira robbantsa, a volt űrkamionos úgy dönt, a Galaxis Magjában próbál szerencsét, hogy megfejtse az Árnyék titkát és elodázza az emberiség pusztulását még legalább egy könyv erejéig.
Az alábbi kritika ismét új kollégánk, Elmeboy szellemi terméke, fogadjátok hát szeretettel (remélhetőleg ha már átesett a házipálinka indukálta blogmotorgyorstalpalón, a saját neve alatt kerülnek ki a cikkei).