sorozat

Vissza a jövőbe
2012. július 14.
2012. március 19.

The Walking Dead - 2. évad

Tavaly nyáron kisebb pletykák nagyobb botránnyá dagadása előzte meg a The Walking Dead című, máig zseniális képregényfolyam tévés feldolgozásának második évadát. Először azt csiripelték a madarak, hogy Frank Darabont showrunnernek és a gyártó AMC-nek kreatív (Darabont szerint), illetve költségvetési (az AMC szerint) nézeteltérései adódtak, majd nem sokkal ezután érkezett a hír, hogy a nagy becsben tartott író-rendező-producer otthagyta a sorozatot, végül pedig a rajongóknak azt kellett megemészteniük, hogy nem önszántából lépett le, hanem kirúgták, hogy lába se érte a földet. Ráadásul állítólag a show fél stábja megfélemlítve érezte magát utána. Ami tény, hogy Darabont szerepkörét ezután Glen Mazzara vette át, aki a Kemény zsaruk (The Shield) egyik oszlopos tagja volt (jó ajánlólevél), és most, a második évad végeztél ki kell végre mondani: Remény rabjai ide, Halálsoron és A köd oda, Darabont „elengedése”, álljon mögötte bármi, az AMC legjobb döntése volt a sorozat fennállása óta. Ugyanis amint Mazzara átvette a gyeplőt, a show megtáltosodott.

Tegye mindenki a szívére a kezét: ugyan a The Walking Dead nagyszerűen indult, az első szezon végére elfáradt, elunalmasodott, elsablonosodott, és egy nem csak érdektelen, de ráadásul felesleges fináléval ért véget. A második év megint remekül kezdődött, de aztán hasonló pályára állt be, mint elődje. A szedett-vedett túlélőkből verbuválódott csapat egy öregember családi farmján lelt átmeneti menedékre, ahol sokat dumáltak, sokat vitatkoztak arról, hogy maradhatnak vagy sem, és semmit nem csináltak azon kívül, hogy hosszú epizódokon át keresték az erdőben Sophiát, egyikük eltűnt kislányát.

Namost, félreértés ne essék: a The Walking Dead pont attól zseniális (legalábbis a képregény, az adaptáció egyelőre csak lehetne az), hogy nem az élőholtak lekaszálásáról, és az abban kudarcot valló szereplők beleinek közszemlére tételéről szól (innen csókoltatom a sorozat antirajongóit, akik hétről-hétre amiatt panaszkodnak, hogy „má’ megint alig volt zombi a tegnapi epizódban”), hanem arról a lassú, kényelmetlen folyamatról, aminek során az emberek önmagukhoz, egymáshoz és a moralitáshoz való viszonya megváltozik a posztapokaliptikus közeg hatására.

A baj az, hogy mindennek a szép koncepciónak csak a „lassú” részéből jutott a második évad első felére. A karakterek éppúgy egy helyben toporogtak, mint a cselekmény, és szerencsétlen, mindenki tudta nélkül bezombult Sophia. Aztán a sorozat elment téli álmot aludni, és mire tavasszal visszajött, híján volt egy Frank Darabontnak, viszont gazdagabb lett némi kurázsival, eltökéltséggel és aggyal. Most, az évadzáró után tudom azt mondani, hogy a The Walking Dead végre tényleg olyan, amilyennek lennie kell, végre tényleg arról szól, amiről szólnia kell. Nem mintha nem lennének suta megoldásai és logikai zökkenői (sőt, akadnak szép számmal, hadd ne soroljam), de az ilyesmiket hajlamos megengedő szemmel nézni az ember, ha a lényeg, vagyis a dráma működik. És itt aztán működik. Úgy istenesen.

Mert Mazzara az utolsó részekre tényleg alaposan összerántotta a sztorit. És nem elsősorban arról van szó, hogy megszabadult a töltelékkarakterek nagy részétől, nem is csak arról, hogy a szórásba beleesett egy-két főszereplő is (volt, akire rég számítottunk, volt, akire egyáltalán nem), vagy, hogy egy nagy zombiroham segítségével kirugdosta a cselekményt a farmról, ahol úgy 10 epizóddal ezelőtt csapdába esett, hanem arról, hogy mélységet, ívet és konkrét szerepet adott egyes figuráknak (Daryl, Dale), illetve előhozta, és kiélezte a koncepcióhoz méltó konfliktusokat egy egész sor karakter közt, egy egész sor témában. Arról, hogy végre tényleg érezzük, hogy ezek az emberek, akik együtt próbálnak túlélni, egyes esetekben gyökeresen más világképpel, prioritásokkal és gondolkodásmóddal rendelkeznek, hogy az akció reakciót szül, és soha, semmi nem következmények nélküli, hogy az „azelőtti” ideák, minőségek és viszonyítási pontok vagy megszűntek létezni, vagy teljesen átértékelődtek, megváltoztak.

És hogy az emberek is vagy „megszűnnek létezni”, vagy megváltoznak. Rick évadzáró no-more-bullshit beszéde (a képregény olvasóinak mondom: nem, nem az a bizonyos „We are the walking dead”, bár az a téma is kibukik) olyan kibaszottul gyönyörű, hátborzongató, és zsigerien, emberien horrorisztikus és realisztikus, hogy azt a két-három percet oda merném tenni a Breaking Bad legnagyszerűbb jelenetei mellé. Ha ezt a vonalat, ezt a csapatdinamikát sikerrel továbbviszik a harmadik évadra, a The Walking Deadnek komoly esélye lesz rá, hogy végleg kinője minden gyerekbetegségét, és megmeneküljön attól, hogy a jó ötleteit elfuserálja a gyatra kivitelezéssel (mint a Dead Set), vagy, hogy az izgalmas atmoszféráját megfojtsa az olcsó szappanopera hatással (mint az American Horror Story). És akkor lesz egy olyan jó horrorsorozatunk, amilyet rég látott a világ.

2011. október 26.

Élőszereplős Punisher TV sorozat indul?

Egy ideje már terjengett a pletyka képregényes körökben arról, hogy a Punisher: War Zone brutális bukásának ellenére a FOX egy élőszereplős tv sorozatot szeretne indítani a Frank Castle-el, alias Punisher-el a főszerepben. A dolog per pillanat odáig eljutott, hogy hamarosan hivatalosan is bejelntik a pilot epizód bemutatójának dátumát. 

 

 

A sorozat ha mindenigaz 1 órás epizódokkal operálna, és az executive produceri székben az az Ed Bernero nevezetű egykori New York-i rendőrtiszt fog csücsülni, akinek igencsak benne volt a keze anno a Criminal Minds-ban (Gyilkos Elmék), és a Third Watch-ban (Harmadik Műszak) is. Na ez volt a jó hír. A rossz pedig az, hogy állítólag igyekeznek átértelmezni a Megtorló karakterét azzal, hogy kvázi Batman-t csinálnak belőle. Frank Castle ugyanis a tervezett sorozatban egy New York-i rendőrtisztként képzelik el, aki esténként, amolyan plusz műszakban koponyás polóban ossza az igazságot New York utcáin.

Az anyátok picsáját azt!

2011. október 12.

Breaking Bad, 4. évad

Otthoni apokalipszis: a helyszín ugyan kicsi, elszeparált, és a világ maradék 7 milliárd emberét nem érdekli, de azoknak, akik ott vannak, totális és abszolút. A 11. rész vége valami olyasmi, amilyenhez foghatóval jó, ha ötévente találkozunk mozgóképen. Brutális erejű és letaglózó. Az évad addigi szálai mesterien futnak össze egy elviselhetetlenül feszült és emocionálisan felkavaró gócpontba, Walter White, középiskolai tanárból lett metamfetamin gyártó házában halálfélelem, téboly, hisztéria és kétségbeesés uralkodik. És ez még csak nem is a fináléja a Breaking Bad negyedik szezonjának. Ekkor még két rész hátra van. (Az írás némileg spoileres lesz.)

Félreértés ne essék: a Breaking Bad a jelenleg futó amerikai sorozatok legjobbja. Nem az egyik legjobbja, hanem a legjobbja. Mindenféle Trónok harca, Sons of Anarchy és Boardwalk Empire csak másodhegedűs lehet mellette. Vince Gilligan show-jának középpontjában egy férfi folyamatos és visszafordíthatatlan erkölcsi leépülése áll: a középkorú Walter White azért kezdett metamfetamint főzni egykori diákja, Jesse Pinkman segítségével, hogy gondoskodjon családja jövőbeli szükségleteiről, mielőtt a rák elviszi. A nemes cél érdekében tett egyre súlyosabb és immorálisabb lépések, amellett, hogy lejtőre rugdosták kényelmes, de jelentéktelen és eseménytelen kispolgári életét, lehámozták róla az elégedettség maszkját, és felszínre lökték minden elfojtott frusztrációját.

Ahogy a makogó, gyámoltalan Walter, az őt alakító színészistenség, Bryan Cranston kezei alatt e frusztrációk és kényszerűségek hatására átlényegül eredetileg pusztán „falnak” teremtett drogkereskedői alteregójává, a veszélyes és kérlelhetetlen Heisenberggé, az félelmetes. És idővel az eredeti, nemes célok elpárolognak: a harmadik évadban Walter és Jesse (Aaron Paul állja a sarat Cranston mellett) belekerült a jéghideg, kőprofi alvilági üzletember, Gus Fring hálójába, és a sokkoló finálé egyértelművé tette, hogy a negyedikben minden a menekülésről, a kiútról fog szólni – és, hogy nem lesz könnyű.

Gus a televízió történetének egyik legkarizmatikusabb rohadéka. Giancarlo Esposito játékával egy szinte matematikailag kimért, végletekig metodikus és szenvtelen karaktert teremtett, aki testileg-lelkileg egy az üzlettel, amit folytat – soha nem tesz vagy mond olyat, aminek nincs közvetlen köze alvilági tevékenységéhez, soha nem látjuk drogkereskedésének vagy az azt leplező étteremhálózatának a körein kívül. Plusz valami kurvára intelligens és félelmetesen számító. Igaz, az évadnyitányban az írók pont elméretezték őt, és a túl hosszúra nyújtott, túl coolra tervezett torokmetszős jelenet során a sorozat történetében (a mexikói bérgyilkosok után) másodszor, a karakter életében először és utoljára fordult hatásvadász modorosságba a stílusos elegancia, de négyévente egy-két ilyen megbocsátható.

Walter erkölcsi zuhanása a fináléra eléri a mélypontot, és ezzel Jesse a korábbinál is tragikusabb figurává válik. Mert végül rájövünk, hogy Walter éppúgy manipulálja, ki- és felhasználja őt, mint Gus, és éppúgy nem riad vissza semmilyen mocskos módszertől. Jesse azt hiszi, ura az eseményeknek, ura a sorsának, holott csak egy egyre inkább elkopó ütközőként szolgál Gus és Walter között. Mindketten az ő kegyeit keresik: Gus azért, hogy végleg kiiktathassa Waltert, anélkül, hogy ő elsétálna, és ellehetetlenítené az üzletét, Walter azért, hogy biztosítsa önnön életben maradását. A „főhős” a kezdeti szimpatikus karakterből végleg egy manipulatív szemétládává vált – korábbi kispolgári esetlenségének időnkénti felszínre bukkanásai (mint amikor jó egy percig nem esik le neki, hogy ügyvédjének asszisztense éppen meg akarja zsarolni) az alvilági machinációkkal és gyilkosságokkal kontrasztban nem ironikusak és mulatságosak többé, hanem szánalmasak és visszataszítóak. A fekete humor helyét átveszi a közelgő tragédia súlyos árnyéka.

Végül ide lyukad ki a dolog: vagy Walter és Jesse, vagy Gus. Nincs már helye kompromisszumoknak és félmegoldásoknak. Előre tudjuk, hogyan fog zárulni az évad, hiszen a folytatás ismeretében egyetlen megoldás lehetséges, de ez nem baj, mert az igazi dráma nem attól működik, hogy meglepő. Hanem attól, hogy erőteljes, zsigerekig hatoló, és akkor is elkapja a tökeidet, ha tudod, hogy mire számíts. Különben is: hiába vagyunk tisztában vele, hogy a főszereplők itt még győzni fognak, hiába jönnek ki az alvilági kapcsolatokból akár – fizikailag – karcolásmentesen, saját környezetük, és a köztük forrongó titkok és aljasságok elől nincs menekvés. Gilligan még egy utolsó, az eddigieknél hosszabb (16 részes) évadot tervez, és ne legyenek illúzióink: a négy éven át halmozódott szenny és salak, aminek tetején a szereplők egyensúlyoznak, senkit nem kímélve fog összeomlani, barátok közti és családon belüli erőszakot szülve, Jesse és Walter mellett utóbbi DEA ügynök sógorát, Hanket, és – minden bizonnyal – Gus visszatérő jobbkezét, Mike-ot is maga alá temetve. Van egy olyan érzésem, hogy kíméletesebb lett volna, ha a szereplőket a gengsztervilág vérezteti ki.

A saját középszerű életébe kivételes kémiai képességei ellenére is beletörődött kisember olyan örvényt kreált, amibe mindenkit magával ránt maga körül. Felesége, Skyler (Anna Gunn az egyik legerősebb női mellékszerepben, amit az utóbbi években írtak) már visszavonhatatlanul elmerült férje mocskában, fia, Walter Jr. még csak a felszínt, az álcát látja, de ez sem fog örökké így maradni. Család, szeretet, ház, autó, egzisztencia, hagyaték – mindazt, amiért Walter eredetileg a drog világába lépett, lassan akaratlanul is elpusztítja. Fentebb írtam, hogy a sorozat egy ember erkölcsi leépüléséről szól. De ez így túl kicsinyes, ennél többről, ennél horrorisztikusabbról van szó. A Breaking Bad egy komplett emberi élet rettenetes dekonstrukciója.

2011. szeptember 26.

Trónok harca, 1. évad

Bármennyire is magával ragadó a fantasy világteremtő ereje, ha mechanizmusainak köszönhetően adós marad, hogy is mondjam: pont a Varázslattal. Nem kell a jegybank elnökének lenni annak belátásához, hogy a futószalagon fosott dolgoknak biz nemigen nő az értéke; ha a szilfa sem tűri szótlanul az önkényes erdőgazdálkodást, ha egy standard labdajáték sem képzelhető el mágikus cirokseprűk nélkül, ha a dzsedi már a budiajtót is telekinetikusan csukja, a varázslat inkább csak díszlet, jobb esetben dramaturgiai rutin, amit aligha kísérhet döbbenet, a mesékből kiábrándult ember szőrmeresztő rácsodálkozása. Amelyik történet természetesnek veszi a varázslatot, az nem szólhat a természetfelettiről, amelyik csodára nem kell várni, az csak trükk.

A kiragadott példákból azért adódik, hogy ez a jelenség nem teljesen a fantasy sajátja, legalább annyira az enciklopédikus-megalomán szándék járuléka, és különben is, minden műfaji film elsődleges célja, hogy a fagyi ne nyaljon vissza, hogy az ezeréves hatáselem – ezer év ide vagy oda – hasson. A Trónok harcának első évadja egyszerre értelmezhető az ilyetén inflálódás elleni hatékony módszernek, valamint a zsánerrel szemben deklarált állásfoglalásnak.

Pedig az HBO bábáskodásával képernyőre vitt sorozat irodalmi forrásának, a script szerzésében is tevékeny George R. R. Martin regényciklusának már a címét is jóllakott kuncogás övezi: „Tűz és jég dala”, naivitás és patetizmus szalutál egymásnak, de akkora rössel, ahogy csak fantasyben szokás. A két őselem azonban nem vulgárfreudi polaritást előlegez, hanem térbeli kulisszát a történéseknek, keretet, melynek személyisége van, nem is annyira meglepő módon nagyjából kettő.

Az északival, a Jéggel, rögtön az expozícióban szembesülünk. A tény, hogy egyhúszas spalír helyett tizenemeletes jégfal látja el a civilizáció elkerítésének feladatát, a puszta MÉRET érzékelteti az azon túl ólálkodó mitikus fenyegetettséget. A hólepte erdők kékszemű szörnyeményei nem csupán vörös heringként csörtetnek a fogyasztói elvárások elé, misztikus-zaftos jelenetekben bővelkedő epizódokat ígérve, de egyúttal megtestesítenek egy agresszív, maszkulin jelenlétet, ami a reprodukció kevésbé fennkölt, legalábbis gusztustalan módozataival tesz kísérletet az emberi világba való behatolásra.

Délről egy sokkal kifinomultabb igyekezet sejlik, egy fokozatosan érlelődő, lappangó erő. Nem tudni milyen távol van, pontosan merről érkezik majd – az a kevés, tengert ölelő, mediterrán  nagytotál semmilyen támponttal nem szolgál (v.ö. az jégfalnál pontosan definiált terjeszkedési lehetőséggel, a negatív péniszként húzódó alagúttal), de egészen biztosak lehetünk benne, hogy a birodalom trónjáról egykoron letaszított Targaryen dinasztia visszatérésre készülő árva testvérpárja nem azért kap kitüntetett figyelmet részről részre, mert a technikai nehézségek (sereg nettó hiánya, átkelés a nagy vízen) majd úgyis elszontyolítják őket. A fogát a déli vadak lovasságára fájlaló Víserys Targaryen (Harry Lloyd) negédesen közli a barbár vezérrel való érdekházasság ötletétől kevéssé elaléló húgocskájával, hogy ha kell, az összes ősemberrel, azok összes lovával megbaszatja őt. A törékeny, szelíd és merengő Daenerys (Emilia Clarke) arcán átcaplat a felismerés: hát ja, igazából neki még ennyi ötlete sincs arra, hogy lehetne toborozni.

Mert ekkor ő még minden dekorativitása ellenére egy minden szempontból üres és éretlen női test, amit tíz epizód viszontagságai termékenyítenek meg, hogy a bágyatagon botorkáló szűz végül az anyaság misztériumát immanens büszkeséggel megtestesítve álljon a „Vastrón”, a jogos juss birtokba vételének feladata elé.

Magasak az oddsai annak, hogy a papíron sárkány felmenőkkel bíró Targaryenek és a hózombik közé Martin érdekfonadékból sző gubancos shakespeare-i királydrámát klasszicista monológ-használattal és Camus alaptézisével, miszerint a jó tragédiában mindenkinek igaza van, ám hogy-hogy nem, az intrika kényelmesen, az esélytelenek nyugalmával feszül rá a cselekményre. A Trónok harca pazar arányérzékkel veti el a sulykot önnön demisztifikálásában, a Stark és Lannister család  konfrontálását széles spektrumon színre vivő történetfolyamban egyrészt lassan minden mondabeli elem kiüresedik, minden vonatkozó szövegkönyvi utalás blöffként, egyre halkabban pukkan ki, ugyanakkor az egyre súlyosbodó érzelmi-erkölcsi sanyargatottsággal párhuzamosan növekszik a varázsütésre érkező sorsfordulat, sőt, a sorsfordulat ígéretének igénye.  

Nyilvánvaló, hogy kik a Jók jók (igen, Starkék a jók), így a rosszak is viszonylag rövid idő alatt kisakkozhatók, mindezt a cast visszafogott, precíz fiziognómiás paraméterekkel nyomatékosítja, ellenben a morális skála kényelmetlenül árnyalt. A jók csak a kompromisszum vállalásának képességével jobbak a rosszaknál, Ned Stark (Sean Bean) megalkuvásai (kezdve a család kormányzói szerepkörért történő elhagyásától a hamis tanúvallomás kikényszerítéséig), ahogy a többieké, valahol a becsület és a kisebb rossz elve közötti, ingoványos határsávba szorulnak, minden döntés kárvallottjai között lesz annak meghozója és szerettei. Mintha Martin a mítoszok hősiessége helyett valamiféle kispolgári eszmét részesítene előnyben, protagonistáit nem tetteik, egyéni döntéseik, hanem a következmények tűrése jelöli.

A rosszak pedig? Ők kevésbé kényszerülnek kompromisszumra. Lannisterék pénzelik a királyt, aki saját zsebből egy szolidabb udvari afterparty hírét sem tudná világgá kürtölni, és akkor hol van még a helyőrség napidíja. (A sematikus, ám cinikusan valósághű társadalomképről legyen elég ennyi.) Martin a fantasy szociális érzéketlenségén túlmutatva érzelmileg motivált karakterek életszagosan ellentmondásos közösségeként ábrázolja Lannister famíliát is, a fejedelmi státuszú családfőtől, aki a tábori sátorban saját kezűleg pucol konyhakészre egy vadkant szarvast két ütközet között, egészen az inceszt fogantatású, elkényeztetett kishercegig.  

A kishercegig, akinek már a patológiásan sunyi tekintetéből dereng, hogy egy tőről metszett gyökér, seggében a királyi kézműves által gravírozott ezüstkanállal, foghegyről hirdet ítéletet, azonban a végrehajtás szemlézéséhez már nincs gyomra – de hát őt is csak anya szülte. A Trónok harca első évadja az anyák története. A kis gyökerét sokéves házastársi hanyagoltság mellett babusgató Cersei Lannisteré (Lena Headey). A fiait tigrisként védelmező Catelyn Starké (Michelle Fairley). A nővé válás összes krízisén keresztültuszakolt Daenerys Targaryené, aki mindenkinél jobban ég a vágy, hogy anya lehessen.

Martin nem kicsit, hanem sokkal bánik bátrabban a nemiséggel, mint a fatökű Tolkien. A szexualitásban alkalmanként valósággal dagonyázó sorozatot felületesen szemrevételezve könnyen adódhat a verdikt, miszerint koncepciója kimerül a „Nem rossz, nem rossz, de mit szólnál még több csöcshöz?” produceri direktíva érvényesítésében. A Trónok harca ravaszabb ennél. Akadnak ihletetten kiköbcentizett jelenetek, melyekben a mell nemes egyszerűséggel ellenpontozza, erősíti a sorozat anyakultuszát. Daenerys első felbukkanását nem véletlenül ölelik mellekbe fullasztott szekvenciák (a törpe Lannister (Peter Dinklage, a sorozat legszórakoztatóbb figurája) bordélyházi tiszteletköre, illetve Daenerys esküvőjének statisztái), ahogy az anyai funkció és az erotika egészségtelen metszetében sem véletlenül üti fel fejét riasztó cezúra – mint Catelyn húgánál, aki trónusán a napirend tárgyalása közben szoptatja hétévesforma gyerekét.

Ezek nélkül Daenerys csupasz alakja nem válhatna azzá, amivé: a szexus konnotációitól megfosztott ősi anyaszimbólummá. Daenerys Targaryen végül nem holmi tűzről trükkösen pattant menyecske módjára, hanem Magma Materként lép elő – olyan katarzis kíséretében, amit fantasy alatt még sosem tapasztaltam.   

Az első 10 rész kivételes teljesítmény, amit a sorozat készítői valószínűleg nem is akarnak, és nem is tudnának megismételni. A realista karakterrajz miatt a műviség határán táncoló díszletek a későbbiekben sem fognak behorpadni, a sokstatisztás monumentalizmus, az eposzi seregszemlék hiányban a harcászati kijelentések vélhetőleg továbbra is súlytalanok maradnak, ez a katarzis, ez a Varázslat viszont minden bizonnyal a nyitó évad privilégiuma marad. A késleltetésen alapuló keretes szerkezet, a szuverén szimmetria a soron következő évadok, a Tűz és jég dala további adaptációinak tekintetében - valószínűleg - érvényét veszti. De erről biztosat csak George R. R. Martin időmilliomos olvasói mondhatnának.

2011. április 19.

Trónok harca - pilot epizód

Több tízezres rajongótábor zengett hozsannát, mikor híre ment, hogy George R.R. Martin nagyívű ciklusa, a Jég és tűz dala képernyőre kerül, ugyanakkor gyaníthatóan ugyanennyien sikoltottak fel rémülten, látatlanban is szentségtörést rettegve. Mindkét oldal jogosan hangoskodott: egyrészt ott van az egyes vélemények szerint valaha létezett legjobb fantasy Tolkien után, másrészt pedig a kétirányú lehetőség, hogy az HBO filmre vigye az egészet. Egy pilot talán kevés ennek eldöntésére, mégis merem kijelenteni: Westeros jó kezekben van.

Nagyon nem szeretek túlozni, de ha a Tűz és jég daláról van szó, kötelezőnek érzem a szuperlatívuszokat. Ha a becses olvasó nagyívű, komplex, izgalmas fantasy-re vágyna, gondolkodás nélkül Martin regényeit csapnám a kezébe. Aki olvasta őket, tudja, aki nem, az mondjuk itt kezdheti az ismerkedést. Martin-t az amerikai Tolkien-ként szokás emlegetni, és csakugyan: amit utóbbi világalkotásban véghez vitt, arra előbbi történetmesélésben köröket ver. Na jó, a maga módján. Nem is véletlen, hogy Martin legfőbb írásainak megfilmesítését arányában hasonló hisztéria előzte meg, mint pár évvel ezelőtt a Gyűrűk ura adaptációját.

Az HBO masszívan új sikersorozatra hajt, elég egy pillantást vetni a pesti metrót ellepő Sean Bean-es plakátokra. A résztvevők állítólag a statisztáktól kezdve a főhangosítón át egészen a producerekig óriási rajongók, ami szép és jó, ám két kérdés merül fel ezen a ponton:

a) Sikerült-e vajha úgy visszaadni a regények világát, hogy azzal még az elvetemültebb rajongók is elégedettek legyenek, valamint
b) képes-e a sorozat, szűkebben a pilot laikusok számára is vonzóvá tenni a történetet?

És mivel itt a sorozatról van szó, vegyük is előre b)-kérdést. Fanboy-ként iszonyatosan értékelem a sorozat regényhűségét, ugyanakkor rá kell, hogy ébredjek: a változtatásoknak olykor okai vannak. Már a legelső epizódban rengeteg karaktert kapunk, akik mindenféle bennfentes beszélgetésekbe bonyolódnak, és bár a forgatókönyvírók bámulatra méltóan bablevesezték össze a főbb infókat, a néző tán mégis elveszettnek érezheti magát. Az sem segít sokat, hogy helyenként kontinensek között ugrálunk, és bár már most érezzük, hogy minden egy nagyobb egész része, a szervesség, az összefüggés egyelőre csak ígéret marad. Persze Martin világa amúgy sem adja meg könnyen magát, a bevezető fejezet meg bevezető fejezet, de egy konzekvensebb felépítés dobott volna az egészen, sokrétűség ide vagy oda. Nyilvánvaló, hogy egy pilot-ban inkább az enumerációra koncentrálnak az alkotók, pláne egy ilyen komplex történetfolyamnál, jelen esetben a Stark-család és a királyi család viszonyaira, itt viszont pöttyet soknak éreztem. Jó volt látni az apró finomságokat, de ha tíz részből gondolnak kihozni egy 800 oldalas regényt, akkor értékelnék egy némileg feszesebb tempót.

Az eredeti kérdésre visszatérve: eddigi látszat alapján a Trónok harca a résztvevő karakterek és már most felsejlő plot-ok sokfélesége alapján egyszerre tűnhet vonzónak és riasztónak, ki mit vár. Feltehetőleg mint a regényekhez, ide is egy jó adag türelem kell majd. Még ha az első benyomás az is, hogy lehetett volna mindezt céltudatosabban, szigorúbban, a naaaaagy ígéret ott van benne, hogy egy a Sopranos-hoz (Maffiózók) vagy Six feet under-hez (Sírhant Művek) hasonló sokszereplős folytatásost kapjunk, az alapanyag megvan hozzá, sőt.

Aztán ott vannak a regényciklust ismerőknek és imádóknak címzett apróságok, és azt hiszem, ezen a ponton jár egy nagy taps a komplett kreatív gárdának, a színészeknek meg a mindezt pénzelő HBO-nak, merthogy Westeros Falastul, Kings Landigestül, imádott szereplőtől gyűlölt szereplőig életre kelt, és ennek hátterében feltehetőleg hasonló rajongás áll, mint amit itt a geekz-en is hajlamosak vagyunk tanúsítani. Lehetne persze vitatkozni azon, ki képzelte el tökösebbnek Jon Snow-t, rondábbnak Tyrion-t (említett szereplő felvezetése zseniális, soha nem bírtam elképzelni a gnómot nála kétszer magasabb ledér hölgyekkel, de most megmutatták), szexibbnek Cersei-t, de végső soron mindegy, mert látni, hogy minden nagy szívvel lett életre keltve, meg a cgi-Gollamot is megszerettük anno, pedig. Martin közreműködése a sorozatban köztudott, de reméljük, nem csak ezen múlik.

Aztán lehetne még sorolni a marhajókat: ahogy a tohonyává vált Robert lépcsőn mászik le a lóról, a farkaskölykök megtalálása, Catelyn és Jon összenézése, a királyi udvartartás érkezése, Ned és Jaimie rövid kölcsönös baszogatása, Bran falmászása, majd a végén a szó majdnem szoros értelmében vett cliffhanger … kurvajó, na, és nem is feltétlenül kell a regények ismerete ezekhez. A térképes-fogaskerekes intró meg annyira telibe talált minden PC-s stratégiajátékos áthallás ellenére, hogy a mostantól esedékes újraolvasások közben sajna már elválaszthatatlan lesz a szövegtől.

Összességében egy nagyon erős, ha nem is mindent letaroló kezdést kaptunk. GRRM rajongóknak kötelező, mint ahogy az imák is, hogy ne öljék meg egy évad után, a többséget meg hátha megfogja annyira, hogy legalább pár évadra és egy tisztességes nézettségi szintre kifussa magát. Rajongástól eltekintve is baromi jó sorozat lenne ebből.

Winter is coming.

2011. január 14.

Az évtized legjobb sorozatfőcímei

Mivel statisztikailag bizonyított, hogy a listákat mindenki szereti, a Geekz stáb úgy gondolta, hogy ezúttal az utóbbi évtized legjobb sorozatfőcímeit veszi számba, hogy megmutassuk nektek a szerintünk megkerülhetetlen, legemlékezetesebb, legjobban megkomponált, legmegragadóbb, -gyomorszorítóbb és -tökösebb versenyzőit. Fogadjátok szeretettel!

10. Maffiózók (The Sopranos)

Az évtized egyik legjobb sorozatának főcíme is bizonyítja: ebben a műfajban nem csak az agyonstilizált, művészi perfekcionizmussal megtervezett  intrók működhetnek. Tony Soprano hazakocsikázik, és közben elfüstöl egy szivart. Mi ebben a különös? Semmi, de erről szól a sorozat – a tekintélyes maffiafőnök hazatér a nagyvárosból a kertes házba, ahol pont ugyanolyan problémák várják, mint az Average Joe-t. Így lesz a Keresztapából szappanopera. És a főcím alatt, nem mellesleg, a festői New Jersey-ből is ízelítőt kaphatunk, miközben az A3 kiváló zenéje összefoglalja Tony életét dióhéjban. (Beyonder)


9. Misfits

A tízes listánk egyetlen brit versenyzője a hat közmunkára ítélt és egy bizarr vihar során szuperképességekre szert tévő fiatal története, a Skins és a Heroes szerelemgyereke, ami nem csupán elképesztő szociális érzékenységről (na jó, hagyjuk az iróniát, az utóbbi évek egyik politikailag leginkorrektebb és polgárpukkasztóbb sorozata) tesz tanúbizonyságot, hanem az openingben és a sorozat részeiben elszórva felvonultatja a brit és amerikai punk-rock (The Raptures, The Cribs, Klaxons, The Velvet Underground és még sorolhatnánk) színe-javának legzúzósabb számait is. (Santito)


8. How to Make It in America

Feelgood sorozat feelgood főcíme. Mindenki meg akarja kaparintani az amerikai álmot. Az intró több, mint pazar. Pszichedelikus kavalkádja az Amerikát leginkább jellemző ikonoknak, sokkszerű fényképeken, hol egy kicsit obszcénabbra vett, hol a néző egyszerű lenyűgözésére szolgáló snitten keresztül. És a zene. Csak a zene miatt érdemes megnézni egyszer az alábbi videót, mert lefogadom, hogy amikor már a következő bekezdést olvasod, akkor is az fog menni a fejedben: I need a dollar, dollar… (Artemis)


7. Sons of Anarchy

A mostani trendekre fittyet hányva Kurt Sutter csinált egy tökös sorozatot, olyan kemény arcokkal, hogy az valami félelmetes. A főcímet pedig telerakta remek snittekkel, amikkel az egyszeri nézőt is sikerülhet berántania. A képernyőről süt a tesztoszteron, pendül a gitár, kattan a fegyver. Rövid, de hatásos. Remek zenével és a végén lévő elmaradhatatlan tetoválással. (Artemis)


6. Deadwood

Ezen a ponton szükségét érzem némi önreflexiónak és -kritikának, mert bár szerzőtársaim nevében nem nyilatkozhatom, erősen gyanítom, hogy a Deadwood inkább a sorozat, mint a főcím faszasága miatt került fel a listára. Persze nem rossz ez a főcím, sőt, tök jó, de azért elég jellegtelenül illeszkedik az HBO-s intrók sorába, és valljuk be, láttunk már ütősebbet is: gyakorlatilag ugyanazt a tematikus kollázst kapjuk, mint a Carnivale, a Rome vagy a – éppenséggel nem HBO-s – Desperate Houswives esetében, csak itt éppen egy fokkal direktebben, jóval kevesebb absztrakcióval. Ugyanakkor ha odafigyelünk, tökre azt kapjuk, ami jár, jelesen a vadnyugatot a maga (feltehetőleg) romantizálatlan, szikár valóságában, bár a játszin galoppozó lovat mindmáig nem sikerült hova tennem. (Elmeboy)


5. Született feleségek

Mielőtt kedvenc olvasóink megijednének: a Lila akác közben zajló – nyilván fergetegesen izgalmas – kalandok helyett a Geekz-tagok többsége (még mindig) szívesebben követi a baltimore-i crackdealerek és a hasonló figurák életét, de ettől még a Született feleségek intrójának helye van a top 5-ben. Okos, kreatív, vidám, szellemes, szemtelen, pop artos, és elsősorban: camp. Warholnak biztos tetszene. (Beyonder)


4. Rescue Me!

Aki ismeri Dennis Leary New York-i tűzoltók életét bemutató, 9/11 traumáját körbe járó sorozatát, az tudhatja, hogy a komor téma ellenére tele van karakter- és helyzetkomikummal. A főcím ezzel szemben a kevésbé vidám pillanatokra koncentrál, a bevetés előtti másodperceket villantja fel, amikor a tűzoltónak csapot-papot hátrahagyva kell pillanatok alatt felkészülnie arra, testben és lélekben egyaránt, hogy belegyalogoljon a tűzbe – és talán a halálba. A Ments meg! intrója ennek megfelelőn egyszerre melankolikus, mint egy férfiballada, és energikus, akár egy harci induló. (Beyonder)


3. Dexter

A főcímek többségét be lehet két kategóriába sorolni: az egyik a sorozatból kiragadott képekkel dolgozik, a másik asszociál valami művészit a széria témájához, motívumaihoz kapcsolódva. És van egy harmadik, ahol a főhőst láthatjuk egy triviális élethelyzetben (Maffiózók, Ments meg!). Ilyen a Dexter intrója is, amiben mindössze annyi történik, hogy kedvenc sorozatgyilkosunk megreggelizik és felöltözik. Azért zseniális ez a pár perc, mert tökéletesen visszaadja Dexter élethelyzetét: a külvilág számára ő az unalmas kisember, de az álca mögött egy precíz gyilkos lapul. A hibátlan technikai kivitelezésen túl (érdemes egyszer HD-ben is megnézni ), a komor témát ügyesen ellenpontozó morbid humor is figyelemre méltó. (Beyonder)


2. Carnivale

Hiába állnak jelen írásunk középpontjában maguk a főcímek, olykor marha nehéz elvonatkoztatni magától a sorozattól is, pláne ha egy olyan über-entitásról van szó, mint amilyen a sajnálatos módon rövidre zárt Carnivale volt. Azt kijelenteni, hogy az intro és a sorozat sztorija szerves egységet alkot egyrészt közhelyes, másrészt színtiszta hazugság lenne, hiszen a gyártóktól tök független A52 dizájnstúdió nyílt pályázaton nyerte a lehetőséget, mindazonáltal valamibe nagyon beletenyereltek: a 30-as évekbeli válság emblematikus pillanatainak, a művészettörténelem válogatott remekeinek és a (sorozatban is központi szerephez jutó) Tarot-lapok sokértelmű motívumainak kreatív, flow of consciousness jellegű vegyítésével egyszerre reflektálnak a történet konkrétumaira és az általánosabb, korántsem egyértelműen Jó vs. Gonosz konfliktusra. Ehhez jön a Wendy Melvoin és Lisa Coleman jegyezte időtlen főcímdal, ami így összességében nem csak egy Emmy-hez volt elég, hanem ahhoz is, hogy a recenzens minden áldott epizód elejét leesett állal nézze, miközben más sorozatoknál simán át szokta ugrani az intrót. Listánkban a népakarat döntött, részemről viszont ez marad az első helyezett, egyelőre nagyjából örökre. (Elmeboy)


1. True Blood

A jó főcím onnan ismerszik meg, hogy a sorozat esszenciáját, hangulatát bele tudja cirka másfél percbe sűríteni. Ebből a szemszögből nézve kétség sem férhet hozzá, hogy az évtized legjobb introját a True Bloodnak köszönhetjük. Sőt: ez a főcím hitelesebben, hatásosabban mutatja be azt, amit a sorozat is szeretne. Extázisban őrjöngő hívők, polgárjogi harcosok, kuruzslók, redneckek, klántagok, sztriptíz táncosok, kurvák – az amerikai mélydél összes jellegzetes figurája felvonul ebben a rövid klipben. Szex és halál, születés és rothadás, vágyak és elfojtások – ennél tömörebben, ennél hatásosabban nehezen lehetne a Dél miliőjét, fülledtségét megidézni. Jace Everett zenéje külön posztot érdemelne: a Bad Thing nem a sorozat számára íródott, de szövege és hangulata tökéletesen reflektál a szűzlány Sookie és vámpírbarátja ön és közveszélyes kapcsolatára. „I wanna do bad things with you!” (Beyonder)

+1 Twin Peaks

A sokak szerint Sorozatok Sorozatának számító Lynch-féle tömegkommunikációs kísérlet csak soron kívüli különdíjasként kerülhetett be válogatásunkba, és akkor nyilván jogosan merül fel a kérdés, hogy hol marad a Pirx kapitány, a Kórház a város szélén vagy éppen a Szomszédok. A válasz egyszerű: egyrészt sehol, másrészt legyen szó akármilyen szempontról is, ha sorozatokról van szó, a Twin Peaks nem maradhat ki. És hát akkor ott tartunk, hogy amilyen szövevényes, sokrétű és követhetetlen maga a sorozat, annyira fakocka és megdöbbentően egyszerű a főcím. Vagy nem. Mert mit is látunk? Hajnalt, Vörösbegyet, gyárat, akkurátusan dolgozó gépet, hosszú másodpercekig kimerevített Welcome to-táblát, vízesést, végül a tóban tükröződő képet, idillt és utópiát egyaránt, miközben Badalamenti csalókán lágy zenéje gyanútlan amerikai álomba ringat minket. Aztán a felszín alatt ott van a többi, aki akár csak pár részt is látott, az tudja. Sokunknak a Twin Peaks még a 90-es évekből rémlik, ki kamasz volt akkoribban, ki egészen kicsi még, de azt hiszem, mind nagy szemekkel néztük, hogy ez meg mi a tököm, miről szól, mit jelent, és azt hiszem, a főcím pont ugyanazt tudja, mint a sorozat maga: mindenki asszociálgat, mindenki kapcsolódik hozzá valahogy, senki nem érti igazán, de azért abban egyetértünk, hogy óriási kult. (Elmeboy)

A stáb egyhangú döntéssel külön öt dobogós kategóriát készített az animált főcímeknek, ahol mindössze hozadékos tény, hogy ezek általában rajzfilmekhez kapcsolódnak (persze tudjuk, az animációs sorozat sokkal, de sokkal komolyabban hangzik, de mi nem szeretnénk megtagadni lelkünk gyermeki oldalát), ám azért egy brit tévésorozat ide is befirnyákoskodta magát.

5. Batman: the Animated Series

A B:TAS mindenekelőtt két dologban jeleskedett: egyrészt a 90-es évek közepének egyik abszolút mainstream animációs csúcspontja volt, másrészt a Tim Burton filmjei és a gyalázatos Joel Schumacher-féle táncoskabarék közötti interregnumban folytatta a Sötét Lovag amúgy parlagon heverő legendáját, mégpedig nem is akárhogyan. Külön cikket érdemelne, hogyan sikerült az alkotóknak egyszerre megőrizniük, mitöbb, feltámasztaniuk a Batman-hez elválaszthatatlanul hozzátartozó sötét atmoszférát, mellette pedig családbarátabbá, fogyaszthatóbbá tenni a karaktert, - lényeg, hogy már a főcímben is tetten érhető ez a brilliáns bűvészmutatvány, és talán az se mellékes tény, hogy az ötletgazdák pont említett főcím nyers változatával győzték meg a Warner-t arról, hogy Batman rajzfilmsorozatnak márpedig lennie köll. Gyakorlatilag színtiszta Batman-kvintesszenciát kapunk, ennél szikárabban és lényegretörőbben nem is lehetne bemutatni Gotham őrangyalát: burjánzó, gótikus város, bűn, magatehetetlen rendőrség, noir-os hangulat, magányos, komor igazságtevő és az a minimalizmusában is végtelenül drámai bunyó a háztetőn (amely során talán először láthattuk a főhős azon brutalitással elegyedő eleganciáját a képernyőn, amit már a képregények alapján is megvoksoltunk neki), szerencsére Danny Elfman klasszikus Batman-témájával a háttérben. Nagyon kúl. (Elmeboy)


4. The Simpsons

A sorozatok között matuzsálemi kornak örvendő Simpson család már 22 éve folyamatosan polgárpukkaszt és nevettet. Ezt szolgálja a főcíme is: talán a legváltozatosabb minden sorozat közül. Amíg más sorozatok talán évadonként változtattak a főcímükön, addig a Simpson család mindegyik része más és más. Az alapul szolgáló őrült ámokfutás persze mindig ugyanaz maradt, apró simítgatásokon esett csupán át. Ami – pár ismétlődést nem számítva – mindig változik, az a kanapé geg. Kreatív, humoros, szerethető motívum, és minden egyes rész elején izgatottan várja az ember, hogy most éppen mit találtak ki. Nem véletlenül választottam az alábbi főcímet: Banksy zseniális és teljesen egyedi produkciója rögtön kedvenccé vált. (Artemis)


3.
Superjail!

A Beavis And Butthead Do America című filmben van egy trip-jelenet, ahol a két főhős bekajál a sivatagban valami hallucinogén kaktuszból, és a színek, szörnyek, metamorfózisok olyan kavalkádja szabadul rájuk (az őrült rockzenéről nem is szólva), amit csak animációval lehet visszaadni. Na, a Superjail minden egyes epizódja pont olyan, mint ez a jelenet, csak tíz perces hosszban, dupla tempóval előadva és sokkal több céltalan erőszakkal, abszurd viccel, meg szürreális csavarral. Még az opening is mindig máshogy néz ki, az őrrobot mindig ugyanazt a rabot kapja el és szállítja vissza a börtönbe, miközben a legfurább dolgok fölött repülnek el észrevétlenül - csak a tökös rockabilly zene ugyanaz. Megunhatatlanok! (Ramiz)


2. IT Crowd

A brit szitkomok egyik ékkövének openingje a kockaság témájának kvintesszenciája (a The Big Bang Theory-t most hagyjuk, az inkább a comic és sorozat geek szubkultúrára fókuszál), a Gary Numan "Are Friends Electric?" számának 8-bites verziójával kezdve (tegye fel a kezét, aki ilyen chiptune zenét C-64-en hallott először, fiatalabbaktól a Game Boy választ is elfogadjuk), az akár a Maniac Mansion-ben is szerepeltethető Moss, Roy és Jen pixelfiguráján keresztül a főcím végén bekövetkező kék halálig. Ami ilyen stílusosan képes tökönragadni a klasszikus és sokak számára csak a Dilbert-stripekből ismert irodai élet socially challenged dolgozóinak lényegét, akiknek vitális gondot okoz minden olyan kommunikáció, amely nem billentyűzeten keresztül történik, az méltán megérdemli listánk második helyét. (Santito)

 

1. Cowboy Bebop

A Cowboy Bebop a hatmillió anime sorozat azon maroknyi csoportjába tartozik, ahol a beteg japán humor, a furcsa karakterek, az obszcén mennyiségű idézgetés (intertextualitás, ha úgy tetszik) és az alaposan előkészített érzelmi csúcspontok ízléses egységbe szervesülnek: Shinichiro Watanabe zseniális történeteket, remek és alaposan kidolgozott karaktereket, temérdek zsánert és Yoko Kanno lehengerlő bebop/swing/blues/folk/metál/stb zenéjét olyan szakértelemmel és annyi érzéssel gyúrta össze, hogy szinte fel sem tűnik a popkulturális kakofónia (nem csoda, hogy a sorozat azóta valósággal tananyaggá lett - elég csak a szintén kultikussá vált Firefly-ra gondolni). De ebbe a toplistába nem az eddigiekbe került bele, hanem azért, mert annyira stílusos, magával ragadó és annyira faszányos zene szól alatta, hogy sosem lehet elégszer látni. (Ramiz)


+1 The Walking Dead

A The Walking Dead-et a Geekz olvasóknak bizonyára nem kell bemutatnom, hiszen mind a képregénnyel, mind a belőle készült kritikai (Golden Globe-ra jelölték a legjobb drámai sorozat kategóriában) és közönségsikert aratott tévészériával rendszeresen és behatóan foglalkoztunk (valamint még fogunk is a jövőben, különösen a képregény első gyűjteményes kötetének tavasszal megjelenő magyar kiadása kapcsán), így a stáb egy emberként kapta fel a fejét a Daniel M. Kanemoto által hozzá készített opening variáns netre kerülésekor, aminek egyértelmű folyományaként vita nélkül az évtized különdíjasa lett animációs kategóriában. Az eredeti ongoing series oldalaiból vett illusztrációk felhasználásának folyamatát kommentárral itt találjátok és bár a tévésorozat megcélzott közönsége miatt (gyakorlatilag nyitni akartak az idősebb korosztály felé, akiket a marketingesek szerint elriasztott volna a képregényes felütés) az első évad komolyabb openinget kapott, mi azért reméljük, hogy igazak a pletykák, és a második évad részeit ez a fantasztikusan hangulatos intro fogja felvezetni.


2010. szeptember 14.

Sherlock - 1. évad

Amikor elkezdtem nézni Steven Moffat és Mark Gatiss Sherlock Holmes-adaptációját, az égvilágon semmit sem tudtam róla. Nem tettem fel magamnak a kérdést, hogy mi értelme átültetni Arthur Conan Doyle viktoriánus korabeli karaktereit a 21. századba. Nem foglalkoztam azzal, hogy mi szükség van erre a feldolgozásra mindössze fél évvel Guy Ritchie filmje után. Nem gondolkoztam azon, hogy ki lehet olyan dőre, hogy a nagyszerű Robert Downey Jr. / Jeremy Brett / (mindenki illessze ide a kedvenc Sherlock-színészét) cipőjébe merészel bújni. Bíztam abban, hogy a Doctor Who-t is gatyába rázó Moffat szórakoztató produkciót fog prezentálni, ugyanakkor 2010-ben már fáradtnak éreztem Doyle klasszikus nyomozati formuláját, nem is beszélve a bogaras problémamegoldó archetípussá emelkedett, agyonismételt figurájáról.

A három, egész estés epizódból álló BBC-sorozat megalkotói a Doctor Who-n dolgoztak együtt, és miután kiderült, hogy mindketten rajongói a klasszikus Holmes-történeteknek, hamar megszületett az elhatározás, hogy fel kell dolgozniuk a műveket. Úgy gondolják, Arthur Conan Doyle novelláinak legfontosabb eleme Sherlock Holmes és John Watson viszonya, márpedig az ő karaktereik, valamint az általuk megoldott ügyek kortalanok.

Tartottam attól, hogy a címszereplő mégis anakronisztikus lesz, hiszen nagyon könnyű lett volna ebbe a hibába esni az autentikusság jegyében. Moffat és Gatiss azonban tökéletesen egyensúlyozott a modernizáció és a hagyományőrzés között, amikor újra feltalálták Holmest. A pipát nikotintapaszokra cserélték, a tudományos érdeklődést és a kísérletezgetést a modern technika iránti fogékonyság váltotta föl, a nők iránti érdeklődés hiányát pedig kétes nemi irányultság pótolta. A hangsúlyok szerencsére nem tolódtak el rossz irányba, ennek a Sherlocknak nincs szüksége bokszkesztyűre ahhoz, hogy coolabbnak és szexibbnek gondoljuk.

Benedict Cumberbatch (ennél angolosabb nevet kitalálni sem lehet) tökéletes választás a szerepre. A Doctor Who tizenegyedik, Moffat-féle változatához, Matt Smithhez hasonló excentrikussággal, emberfeletti intelligenciával ruházza fel a karakterét. Kellőképpen kívülálló, mégis méltóságteljes és elegáns, ellentétben a túlzottan harsány és komikus Doktorral. Nehéz eredetinek nevezni, hiszen (ha csak a jelenleg futó sorozatokat nézem) a House és A mentalista címszereplői is Doyle hősének modernizált változatai, Cumberbatch azonban annyira lehengerlő, hogy eszünkbe sem jut ásítozni az egyébként már számtalanszor látott helyzetkomikumokon, gegeken, amelyek Holmes különcségéből erednek.

Watson esetében az írók sokkal inkább igyekeztek visszatérni a gyökerekhez, és a Holmes brillianciájára ostobán rácsodálkozó dilettáns helyett egy proaktív, erős, hasznavehető doktort alkottak. A komikus oldaláról ismertebb Martin Freeman meglepő választás a szerepre, de tökéletesebb nem is lehetne. Számomra meglepő volt az a komolyság, mélység és felnőttesség, amellyel Watsonhoz állt.

Az ő megközelítése hasonlít a Jude Law által játszott Watsonhoz, a kapcsolata a főhőssel mégis eltér a 2009-es film buddy movie-dinamikájától. Itt még az ismeretségük elején járnak (a Study in Pink című pilot valóban Doyle első novelláján alapul), Watson gyakran kifejezi elismerését Holmes dedukciós képessége iránt (kicsit túl gyakran is), ám nem átallja az orra alá dörgölni a hibáit sem. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, a modern köntösnek köszönhetően teljesen világossá válik, hogy a már emlegetett Dr. House és Dr. Wilson párosa alig leplezett nyúlása Doyle két hősének (figyeljük csak a neveik kezdőbetűit).

Ahogyan más, korábbi feldolgozások, úgy a Sherlock is az eredeti novellák összegyúrásából alkot valami eredetit. Moffaték szembementek azzal a képpel, amely a fejünkben él a Holmes-történetek felépítéséről. A detektívünk immár nem csak az elé tárt bizonyítékok alapján von le felfoghatatlanul messzemenő következtéseket, és nem csupán reagál az eközben történő eseményekre. Elébe megy a dolgoknak, aktív formálójává válik a történéseknek, amitől egy csapásra sodróvá, kalandszerűvé válik a nyomozás. Hasonlóképp Watson is szerves része a történetnek, igaz, gyakran leül a cselekmény, amikor ők különválnak.

A pilotot jegyző Steven Moffat zsenális karakteríró. A gyöngécske nyomozási szálat bőven elviszik a hátukon az izgalmas szereplői. Túlsúlyban vannak a karaktermomentumok, de nem állnak a cselekmény útjába. Az újdonságok, a remek ötletek feledtetik azokat a jeleneteket, amelyekről lerí, hogy időnként mennyire megírt, életszerűtlen Holmes dedukciója. Érdekes módon az eredeti pilot, amely harminc perccel rövidebb volt, és sosem került adásba, sokkal történetközpontúbb volt, mégsem bizonyult sem feszesebbnek, sem izgalmasabbnak.

Itt bicsaklanak meg a későbbi epizódok, amelyek áthelyezik a hangsúlyt a Holmes-Watson kapcsolatról a nyomozásra. A második, The Blind Banker című rész ügye meglehetősen érdektelen, elnyújtott, és az átívelő szálak is egy helyben toporognak. Sherlock okfejtései váratlanul lelassulnak, cserébe Watson új barátnője, Sarah is kidolgozatlan marad, és az egész epizód időpocsékolásnak tűnik (azt azonban el kell ismerni, hogy a szerelmi szállal legalább nem tököltek, és mertek nagyokat lépni).

A harmadik, évadzáró The Great Game már többre törekszik, és a Bourne-rejtély sebességére pörgeti a sztorit. Csakhogy az író, Mark Gatiss teljesen megfeledkezik a rendelkezésére álló kitűnő karakterekről. Leszűkíti és eltúlozza a tulajdonságaikat, amellyel kissé el is idegeníti őket. Az állóvíz itt sem marad túl sokáig nyugton, az egyébként is feszes cselekményt Moriarty felbukkanása koronázza meg. Ezért szeretjük a brit sorozatokat; egy amerikai változatban erre húsz részt kellett volna várni, vagy még többet.

Moriarty kasztingja legalább olyan nehéz lehetett, mint magáé Sherlocké vagy Watsoné, és ez meg is látszik. Andrew Scott rendelkezik a szükséges karizmával és hátborzongató attitűddel, de félelmetesen túljátssza a szerepét. Tény, hogy csak néhány perce jutott arra, hogy emlékezeteset nyújtson, és a folytatásban remélhetőleg visszafogottabb lesz, de egyelőre inkább parodisztikusnak bizonyult, semmint komolyan vehetőnek.

A remek nézői és kritikai fogadtatásnak köszönhetően a BBC már kifejezte érdeklődését a folytatás iránt. A mostani háromnál több epizódot aligha fogunk kapni, de ez legalább garantálja a pergő cselekményt, és azt, hogy ne tudjunk ráunni Sherlock Holmes mindentudó nyomozóképességeire. Steven Moffat mindenesetre bizonyította, hogy Arthur Conan Doyle történetei valóban időtállóak, és van létjogosultságuk 2010-ben az eredeti formájukban is. Nem kellenek verekedések és hajmeresztő kaszkadőrmutatványok ahhoz, hogy ez a képlet működjön. Ez nem a viktoriánus Batman Begins, ez a huszonegyedik századi Sherlock.

2010. június 2.

Az első képek a The Walking Deadből és a Captain Amerikából

Két képregényadaptáció, és furcsamód a másodikból közölt kép ad okot nagyobb izgalomra.
Nem mintha épeszű ember valamirevaló geek jobban várná a csillagos-sávos pizsamás szuperamerikai szuperkatona szuperhős kalandjait, mint Robert Kirkman zseniális posztapokaliptikus zombihorrorjának drámai túlélőodüsszeiáját, de ez az első kép csak arra jó, hogy kijelentsük, ok, nem baszták el az élőholtakat. Nem hiszem, hogy sokan emiatt forgolódtunk volna álmunkban… (Darabonték amúgy ma kezdték a sorozat forgatását.)


 

Viszont az alábbi koncepciós rajzból már látjuk, milyen jelmezbe bújik Chris Evans Kapiként, és ha tényleg így fest majd a vásznon is, az bizony baromi kellemes meglepetés. A mellkas-csillag kicsinyítésével és a piros szín szinte teljes száműzésével ugyanis sikerült jelentősen csökkenteni a maskara giccs- és röhejfaktorát (láthatóan az Ultimate-verzióból indultak ki amúgy). Egész elfogadhatóan néz ki, még az se érdekel, hogy túlságosan modern benyomást kelt ahhoz képest, hogy a pajzs elsősorban második világháborús nácik fogait fogja majd lazítani. Csak ezt az Evans gyereket kéne kurvagyorsan kirúgni… Meg a rendezőt… na mindegy.


 További képek itte.

2010. április 5.

Doctor Who 5x01: The Eleventh Hour

A közhiedelemmel ellentétben 2010. április harmadika nem az iPad eljövetele révén vonul majd be a popkultúra történelmébe, hanem a Doctor Who visszatérésének napjaként. A klasszikus sorozat rebootjának kvázi-rebootja annyira ideális időpontban startolt, hogy a geekek mostantól saját epikus feltámadástörténetet ünnepelhetnek az évnek ebben a szakában.

Mielőtt az ötödik évad premierjét kritizálni próbálnám, le kell szögeznem, hogy a Russell T. Davies vezénylete alatt újjáélesztett sorozatból eddig vajmi keveset láttam. Akármennyire is kedveltem a korábbi két új doktort, nem tudtam túltenni magam a camp stílus fogalmát végletekig kimerítő megvalósításon és a gyakori, ingujjból előhúzott megoldásokon. Ebből kifolyólag megváltás volt számomra az, hogy a gyártásvezetői gyeplőt Steven Moffat vette át, már csak az új címszereplőtől, a mestert idézve britesen ortopéd fejű Matt Smithtől tartottam.

Ismeretlen okból a sorozat készítőinek feltett szándéka, hogy egyre kevésbé férfias doktorokat vonultassanak fel, amit Matt Smith azzal tetéz, hogy arcátlanul fiatal, és lényegében ismeretlen is a hazájában. Mivel halmozottan hátrányos helyzetből indult a karizmatikus Christopher Ecclestonhoz és a megnyerő David Tennanthez képest, nem csoda, hogy az első epizódja teljes egészében őköré épült.

Steven Moffat gyorsan kiradírozta a forgatókönyvéből a TARDIS-t, a szonikus csavarhúzót és a hozzájuk kapcsolódó technológiai fantázia-fitogtatást, hogy a karakterére koncentrálhasson. A megoldás olyan jól bevált, hogy Matt Smith a rendelkezésére bocsátott egy órában a Doktor minden oldalát képes volt megcsillantani, és egy percig sem múlta alul elődeit. Mi több, megkockáztatom, eddig egyedül ő találta meg a kellő egyensúlyt a komikus lazaság és a fellengzős komolyság között.

A regeneráció utóhatásaként jelentkező csetlős-botlós, slapstick humort nem tudtuk elkerülni, de ha a Doctor Who íróinak meggyőződése, hogy ez az instant szimpátia titkos alapanyaga, akkor le kell nyelnünk a békát. Smith ugyan ebben is lubickolt, de Moffat szellemes egysorosainak hála később meg tudta mutatni a doki öntudatosan komikus énjét. A kis Amelia Pond konyhájában játszódó jelenet megállíthatatlanul beszippantott a Who-hangulatba, másodpercek legforgása alatt rabjává váltam az új doktornak.

Az útitárs Amy szerepében Karen Gillant és a lábait ismertük meg, aki egyszerre tűnt elbűvölőnek és mélyen konfliktusos személyiségnek. Meglepően jól működik az alkímia közte és Matt Smith között, bár a premierben meglehetősen háttérbe szorult a karaktere, csak el-elkapni tudtuk a benne rejlő feszültség lehetőségét. Az utolsó jelenet mindenesetre ígéretet tett arra, hogy nem fogja mindvégig elhomályosítani őt az excentrikus Smith, sőt, az eddigi legizgalmasabb útitárs-doki dinamika elébe nézhetünk. Kíváncsi vagyok, hogy fog teljesíteni Gillan egy proaktívabb szerepben, amikor nem elkerekedett tekintettel kell rácsodálkoznia a főhős által prezentált képtelenségekre.

A háromszoros Hugo-díjas Steven Moffat nem élete legjobb forgatókönyvével támogatta meg a színészei játékát, de legalábbis egy decens évadpremiert tett le az asztalra. Szinte teljes egészében mellőzte a sorozatra gyakran jellemző erőltetettséget, bár azt nem tudom megbocsátani, hogy a TARDIS a Föld számos pontja közül éppen egy plot device közvetlen közelében landolt. Nála még a legnagyobb képtelenségek is logikusnak tűnnek, a cselekményei mindig következetesek. Tökéletesen kitöltötte az adásidőt, üresjáratok nélkül, lenyűgöző ötletességgel vezetett végig a történetén.

A hozzám hasonló újoncok számára kedvező egyalkalmas sztori feszült és izgalmas tudott lenni, miközben újra bemutatta a Dokit, a bolondosságával, a felsőbbrendűségével, a felfoghatatlan intelligenciájával és az univerzumban betöltött szerepével egyaránt. Az évad átívelő szálának magvait óvatosan, ügyesen hintették el, a Silence will fall kijelentés sokáig fog a spekulálni vágyók számára munícióként szolgálni.

Steven Moffat a saját képére formálta a Doctor Who-t, és teljes győzelmet aratott. Hősünk új, szupermenő logóval, tágasabb és analóg kütyükben gazdagabb TARDIS-szal, vadonatúj szonikus csavarhúzóval, valamint egy hipszter ruhatárával és hajviseletével gazdagodott. Hogy Moffat víziója vagy Smith sármja tehet-e róla, azt nem tudom eldönteni, de az első óra végére már meg is szoktam az éles váltást.

2010. március 30.

24: Rohadt hosszú napok

Jack Bauer éppen nyolcadik ölő-kínzó-hazaszolgáló hadjáratának kellős közepén jár, úgyhogy ennek örömére átgázolunk a maga után hagyott törmelékdarabokon és hullahegyeken, hogy visszatekintsünk a popkulturális ikonná vált karakter elmúlt hét évére. Minden úgy kezdődött, hogy elrabolták a lányát és a feleségét. Nem örült neki. Ezt úgy adta egyik ellensége tudtára, hogy megfenyegette, ha nem árulja el, hol tartják fogva a családját, akkor kihúzza a beleit. A száján keresztül. Biztos hallottad már a „költői túlzás” kifejezést. Na, ez nem arra volt példa. Jack minden szót komolyan gondolt, és ezt maratonfutóként izzadó, kanáriként éneklő áldozata is tudta. Jack nem az a fickó, akivel szarakodni akarsz. Ez már akkor nyilvánvaló volt, pedig mint azóta kiderült, mindaz, amit az első évadban művelt, még csak bemelegítés volt.

A Fox 2001-ben indította újtára valós időben játszódó sorozatát, ami évadonként egy nap eseményeit meséli el 24 (reklámblokkokkal együtt) egyórás epizódban, a fiktív, CTU nevű kormányszervezetnek dolgozó Jack Bauer terrorelhárító ügynökkel a középpontban. Hatásait nehéz túlbecsülni: a 24 stílust teremtett, divatot indított, a popkultúra részévé vált, és szinte az egész amerikai sorozatipart megreformálta. Erősen kétséges ugyanis, hogy sikere híján születhettek volna olyan szériák, mint pl. a hasonló népszerűségre szert tett, 2004-ben elstartolt Lost.

A real-time cselekmény, az osztott képmezők gyakori és kreatív használata, a szimpatikusan-félelmetesen bad motherfucker Kiefer Sutherland, a nézőket folyton felrázó fordulatok folyamatos bevetése, a terrorizmus kényelmetlenül realisztikus ábrázolása, a főszereplők halálozási aránya (a producerek kedvenc szavajárása: egyik karakter sincs biztonságban) és a „cél szentesíti az eszközt” elvének rajongói körökben is sokat vitatott alkalmazása mind a 24 védjegyévé és sikerének egy-egy alapkövévé vált. Bár a szufla az első két-három évad után érezhetően fogyogatni kezdett, Joel Surnow show-ja még ma is piszkosul élvezetes. Lássuk, miért is.

Első évad (2001-2002)

A mítoszteremtő, a hivatkozási alap. Jack itt még boldog családapa (mintha 100 éve történt volna), akinek az első fekete elnökjelölt, David Palmer szenátor elleni merényletet kell megakadályoznia. Helyzetét némileg nehezíti, hogy a terroristák elrabolt lányával és feleségével zsarolva, pont őt akarják rávenni a szóban forgó merényletre. Hajsza az idővel, menekülés a törvény és a terroristák elől, áruló saját társai között. Az első évad elképesztően feszes, fordulatot fordulatra halmozó, roppant intelligensen felépített cselekményében a főhős figyelmére áhítozó problémák mesterien épülnek egymásra: ha egy veszélyes szituáció megoldódik, rögtön két másik nő ki belőle, és a nézőnek levegőt venni sincs ideje. A show-t ezeken túl Jack karaktere adja el: patetikus nagymonológok és hősi szólamok nélküli, végletekig elszánt és (naná) kőkemény hazafi, aki egyszerűen csak teszi a dolgát, minden körülmények közt, bármi történjék is, és egyáltalán nem csinál nagy ügyet az egészből. A mellékszereplők is kiválóak: a politikai-családi botrányba keveredő, valószerűtlenül becsületes politikus, Palmer, a hű társból, exbarátnőből és barátból aljas, gonosz ribanccá vedlő Nina, és az árulónak beállított, tisztességes kolléga, Tony – és ez még mindig csak a jéghegy csúcsa (ne felejtsük el mindenki kedvenc leszbikus bérgyilkosát, Mandyt). A szezonon egyértelműen látszik, hogy a Fox eredetileg csak 13 részt rendelt: Jack félúton megmenti családját, megakadályozza a szenátor meggyilkolását, a cselekmény megtörik, és szinte a semmiből bukkan fel egy újabb fenyegetés. Az alkotók a bosszút ráncigálják az események hátterébe (Dennis Hopper kiváló szemétláda), és elindítják a főhőst egy még személyesebb, vagyis ellenségeire nézve még veszélyesebb úton – ahogy a végén brutális hatékonysággal rendet rak a kikötőben, azt a terminátor is megirigyelhetné. És itt Jack még 100%-ig hihető és emberi, ahogy a sorozat is mindkét lábával a valóság talján áll. Egyszerűen nincs mibe belekötni (na jó, az az amnéziás hülyeség nem kellett volna, de a tragikus, megrendítő záróképek jótékonyan feledtetik a Terryvel kapcsolatos ballépéseket). Nem lesz ez mindig így.

Második évad (2002-2003)

Csak hogy tudjuk, hányadán állunk: Jack már az első részben agyonlő egy védtelen, megbilincselt foglyot, és aztán levágja a fejét. Amerika, a demokrácia és a szabadság nevében, természetesen. A tétek ugyanis emelkedtek: hősünknek egy mindössze néhány embert célzó bosszúhadjárat után most egy sokmillió amerikait veszélyeztető atombombarobbantást kell megakadályoznia, úgyhogy nincs idő a szarakodásra. Ez a szezon talán a legegységesebb (és a legjobb) az összes közül – ezúttal nincs törés a cselekményben félúton, az írók következetesen viszik végig a történet szálait, részletesen foglalkozva a terroristatámadással, majd pedig annak következményeivel, kitérve a politikai aspektusokra is, aktuálisabb és ijesztőbb témákat vetve fel közben, mint amikre az első évad revansszcenáriója lehetőséget adott. Az atombombát ugyanis nagyhatalmú amerikai és európai üzletemberek egy csoportja kísérli felrobbantani Los Angelesben, hogy aztán az egészet egy közel-keleti országra kenje, így igazolva egy busás profittal kecsegtető, olajáremelkedést produkáló háborút a térségben. A feleségét gyászoló Jack itt még inkább bulldózerként gázol át mindenkin, aki útjában áll, hezitálás nélkül öl, és kínoz (viszont akasztják majd a hóhért is), de a helyzet komolyságát az erkölcsösség szobraként ábrázolt elnök, David Palmer kompromisszumokra kényszerülése is jelzi. Mert ha már ő is kínzáshoz folyamodik, akkor valami nagyon csúnyán el van baszva ebben a gyönyörű, csillagos-sávos országban (köztünk szólva: ráfért a patyolattiszta politikuskarakterre némi árnyalás). A második évad számos emlékezetes jelenettel szolgált, úgy, mint a CTU elleni merénylet, Nina alkuja, az atombomba felrobbanása (és a seggfej George Mason önfeláldozása), Jack megkínzása, és persze Yusuf Auda halála: a szerencsétlen arab ügynököt, akit országa azért küldött Amerikába, hogy bebizonyítsa, nem hazája áll a nukleáris terrorizmus mögött, rasszista csőcselék lincseli meg a nyílt utcán. A 24 második évadja minden idők legjobb drámai sorozata lenne (így „csak” az egyik legjobb), ha az alkotók nem lőttek volna hatalmas bakot Jack lánya, Kim, karakterével: bármily szemet kényeztető látvány is Elisha Cuthbert, a fő cselekményszáltól teljesen független, értelmetlen bolyongásai Los Angeles környékén kínosan kilógnak a szezon amúgy vérprofi dramaturgiájából. Emlékeztek a pumás jelenetre? Na, abból majdnem „cápaugrás” lett… (A sztori elvarratlan szálait a 24: The Game című PS2 játékban fonták tovább.)

Harmadik évad (2003-2004)

A puhapöcsű, bürokrata CTU-igazgató, Ryan Chapelle, sosem volt senkinek a kedvence, de azt a szituációt, amibe a harmadik évadban került, még mindig elképedve suttogják maguk közt a rajongók. Ismered az érzést: nézel egy filmet, és elvileg tudod, hogy mi következik, de nem akarod elhinni. Á, kizárt, hogy ezt meg merjék lépni. Ez túl durva, ilyen nincs. És aztán meglépik. Azaz, Jack kivégzi Chapelle-t, eleget téve a terroristák követeléseinek, akik egy halálos vírus elszabadításával fenyegetőznek Los Angelesben. És persze ott van az a bűnös elégedettség, amire a néző az első évad befejezése óta várt: Jack végre revansot vesz Ninán a felesége haláláért (az áruló ribancot még épp időben írták ki a sztoriból: túl sok lett volna, ha még egy következő évadban is visszahozzák). Ezek azok a pillanatok, amik évről évre odaszögezik a nézőket a 24 elé. A harmadik szezonra sok minden változott. Az elsőben még árulógyanúsnak bélyegzett Tony immár a CTU vezetője (ráadásul majdnem olyan kemény, mint Jack: egy órával azután, hogy nyakon lövik, máris fegyverrel a kezében rohangál a rosszfiúk után), Kim maga is az ügynökségnél dolgozik adatelemzőként (ez csak egy fokkal jobb megoldás a második évados téblábolásánál), megismerjük az itt még baromi idegesítő Chloe-ét, Jack pedig új partnert kap a háta mögött a lányával kavaró Chase személyében. Visszatért viszont az első évad „darabossága”: 12 rész után az alkotók elvarrják a sztori legtöbb szálát, és egészen újakat kezdenek fonni. Itt érezhető először a sorozaton, hogy az írók erőlködnek, de itt érezhető először az is, hogy kezdenek tragikus karaktert faragni a főhősből. Jack drogfüggősége (egy beépített ügynöki meló kellemetlen következménye), és az utolsó jelenetben látott kvázi-összeomlása főleg utóbbira, az a hajmeresztő, és hitelességét tekintve erősen vitatható fordulat pedig, amit mindössze pár rész után lépnek meg, előbbire példa. Innentől lesz mindinkább zavaró az alkotók vállát nyomó „nagyobbat, meglepőbbet, gyorsabbat” kényszer.

Negyedik évad (2005)

Megint egy megmenekülés az utolsó utáni pillanatban. Megint egy áruló a CTU sorai közt. Megint egy terrorista fenyegetés, ami mögött egy még nagyobb terrorista fenyegetés húzódik meg. A negyedik évadra kellemetlenül összekarambolozott az írók rutinba fulladt kreativitása és a nézők jócskán megemelkedett ingerküszöbe a sorozat tipikus fordulataival kapcsolatban. Vagyis az alkotók jóval kevesebb meglepetést tudtak okozni, mint korábban, és az évadot csúnyán beárnyékolta még a főgonosz, Habib Marwan (Arnold Vosloo) karaktere is. Őt eredetileg csak az első pár részbe akarták belerakni, de olyan meggyőzőnek találtatott, hogy végül teljes 24 részre szavatos mumus lett belőle. És az ugyan pozitívum, hogy nincs törés a sztoriban, hogy minden szálat egyvalaki tart kézben, az viszont már kevésbé, hogy egyetlen főgonosz lévén, az alkotók csak úgy tudták fenntartani a feszültséget, hogy Marwant (aki tucatnyi közel-keleti terrorista sejtet irányítva szabadítja el a káoszt Amerikában) folyamatos konfrontációba kényszerítették Jackkel és a CTU-val. Így aztán emberünket a jófiúk két-három részenként körülzárták, rosszabb esetben el is fogták, csak hogy aztán megint megszökjön a karmaik közül. Marwan sokadig megmenekülése nem csak kínosan redundássá alacsonyította a cselekményt, de ráadásul hülyét csinált az egész CTU-ból is, aminek ágyútöltelékként használt, teljesen haszontalan ügynökei az ilyen összecsapásokban sűrűbben hullottak, mint ősszel a falevelek. És mégis… mindezek ellenére a negyedik évad tele van fantasztikus pillanatokkal, és remek karakterekkel (a balfék elnök, és az immár szimpatikus Chloe, akinek géppuskás akciója a szezon egyik csúcspontja). Az első pár rész lenyűgöző (különösen az, amikor Jack rablást színlel, hogy egy boltban tartsa a terroristák egyikét, míg Chloe a központból beméri a műholdas követés érdekében), az EMI-robbanás következtében szinte háborús övezetté váló Los Angeles-i utcákon vívott csata, és az egy epizód erejéig az események középpontjába kerülő ártatlan, kempingező párocska története pedig egyértelmű bravúr. Tanítani kellene azt is, ahogy a terroristás sztoriból a végére kinő az a bizonyos kínai szál, ami az egész sorozat talán legnagyszerűbb befejezéséhez vezet (egyébként ez az egész 24-nek egy tökéletes finálé lett volna) – de a fő pozitívum mégis (még mindig) Jack karaktere. Több erősen megkérdőjelezhető döntést hoz, mint valaha (nem egy ártatlan hal meg miatta), és ezek a tettek végül megbosszulják magukat: mind szakmai, mind magánélete rámegy a dologra, és van abban valami mélyen tragikus, ahogy a záróképeken, hajnalhasadtakor elsétál a semmibe, maga mögött hagyva mindent, ami valaha fontos volt neki.

Ötödik évad (2006)

Az alkotók a legelső részben olyan tarolást visznek végbe a korábbi évadokban főszerepeket betöltött karakterek közt, hogy a néző nem hisz a szemének. Persze egész véletlenül Jack azon barátaival játszanak 10 kicsi indiánt, akik tudják, hogy még életben van. Hősünknek sem kell több, visszatér, hogy rászabadítsa a gazokra Isten haragját. Eh, méghogy Istenét, az semmi… a sajátját! Az ötödik évad sok (de korántsem minden) szempontból a sorozat csúcspontjának számít. A megnövelt büdzsének köszönhetően az akciók grandiózusabbak és látványosabbak, mint valaha, a sztori pedig példásan megírt, és átgondolt, sokkal következetesebb és egyenletesebb, mint az előző két szezonban. Az újabb terrorista fenyegetés és a mindennek a középpontjában álló amerikai-orosz antiterrorista megállapodás köré csaknem féltucatnyi érdekcsoport különböző konfliktusait fűzik fel, egy meglepően komplex fenyegetést tálalva, ami mögött persze (kevésbé eredeti, de hatásos módon) egy kormányszintekig érő összeesküvés áll. Nesze nektek, Jack eddigi legnagyobb ellenfele: maga az Egyesült Államok elnöke. Legalábbis részben: az ötödik évadban ugyanis a politikai (látszat)hatalmasságokat a magánszektorból dróton rángató árnyékemberek kavarják a legnagyobb szart. Érdemes megjegyezni, hogy a főhőst leszámítva, az első évad stábjából ekkorra már csak a függönyhúzó maradt életben (nameg Jack lánya, Kim, akit, hála az égnek, teljesen kihagytak az előző évadból, és itt is csak pár jelenet erejéig bukkan fel). Viszont beértek az új karakterek: az irritáló, pofoznivaló Chloéból a sorozat egyik legszimpatikusabb alappillére lett (máig is az), Logan elnök egy gyáva és inkompetens balfékből szépen vált ugyanolyan gyáva, de ügyesen lavírozó, aljas féreggé, Bill Buchanan személyében végre lett egy olyan CTU-igazgató, aki nem akarta állandóan útját állni Jacknek, Peter Weller és Sean Astin felbukkanásának pedig nem lehetett nem örülni. Ami meg hősünket illeti, őt tovább kísértik saját korábbi döntései: bár lelki vesszőfutása még mindig nem olyan hangsúlyos, mint a hetedik évadban lesz, de a tény, hogy lánya már látni sem akarja, és főleg, a tény, hogy a kínaiak viszont, köszönhetően az előző szezonos incidensnek, nagyon is akarják látni, a sorozat addigi legszemetebb befejezéséhez vezet. A kissé csalódást okozott negyedik etap, és az eddigi legnagyobb mélyrepülés előtt a 24 ismét teljes fényében tündökölt.

Hatodik évad (2007)

Ó, egek… Ki hitte volna pár évvel korábban, hogy eljön majd az idő, amikor a 24 egy erőteljes, drámai akciósorozatból lövöldözésekkel és robbanásokkal tűzdelt, zagyva családi szappanoperává válik? Az írók ekkorra láthatóan vészesen kifogytak az új ötletekből, és a régi formulákat erőltették újra és újra, de a nézők ezeket már réges-rég kiismerték, és a sorozat lassan kezdte kihullatni méregfogait. Pedig az első néhány rész még kifejezetten izgalmas volt, annak ellenére is, hogy a kínai rabságából félholtként visszatérő Jack röpke fél óra leforgása alatt máris régi, makkegészséges önmagaként aprította a gazokat – de ezen már nem lepődünk meg egy olyan karakter esetében, aki túl van kínzásokon, szívleállásokon, drogfüggőségen, nameg számtalan testi és lelki sérülésen. Az írók mindenesetre kétségbeesetten igyekeztek emelni a tétet, így aztán a negyedik rész végén megtörtént egy újabb „lehetetlen”: a terroristák atombombát robbantottak Los Angeles egyik külső kerületében. A szinte apokaliptikus szcenáriót a nézők csak addig élvezhették, amíg ki nem derült, ki áll az események hátterében: Jack gonosz apja és gonosz testvére. Úristen, az alkotók előzúzták a kalapból a „gonosz testvér” (még jó, hogy nem iker) koncepciót? Tényleg? Itt indult el a lejtőn az egész, de valami félelmetesen gyorsan (megjegyzem, az sem segített, hogy az új elnök Wayne Palmer, a korábbi elnök öccse lett). A banális, izzadságszagú családi perpatvar, és az immár unalmas fordulathalmozások párosítása a sorozat halálával fenyegetett, ráadásul a fináléban mindezt egy olcsó B-akciófilmbe illő olajkutas leszámolással tetőzték. Az egyetlen, ami mentette a menthetőt, Jack karaktere volt (még mindig). Ugyan hat év alatt egy hihető akcióhősből megállíthatatlan, megölhetetlen úthengerré változott, de a lehetetlenséggel határos fizikai ellenállóságát az alkotók nagyszerűen kompenzálták lelki sérülékenységével. A hatodik évad fináléját teljes egészében ennek szentelték (azaz a drámának, nem az akciónak és egy újabb fordulatnak), mondván, ölheted és kínozhatod az embereket a hazád szolgálatában, és igazolhatod tetteid a „greater good” szavakat lobogtatva, de döntéseid, módszereid egy idő után utolérnek, és akkor nincs menekvés önmagad elől. Sajnos ezek a roppant erőteljes pillanatok, bármily hatásosnak bizonyultak is, későn jöttek, hogy megmentsék a szezont.

24: Redemption (2008)

A hatodik évadot ért támadások után a lehető legrosszabbkor jött az írósztrájk, az alkotóknak ugyanis nem volt rá lehetőségük, hogy mielőbb korrigálják a sorozat hírnevén esett csorbát. Végül úgy döntöttek, hogy ha már a hetedik szezonnak csúsznia kell egy évet, addig is csinálnak valami mást. Az eredeti ötletek (webes illetve mobiltelefonos epizódok) helyett végülis egy tévéfilm elkészítése mellett döntöttek, amivel hidat képeztek a hatodik és a hetedik évad között. A Redemptionben Jack afféle önkéntes száműzetésben van Afrikában: önmagát keresi, de persze a bajt találja meg, merthogy az amerikai forrásokból pénzelt Juma tábornok puccsra készül az országban, és nem riad vissza semmitől. A két óra alatt, valós időben játszódó sztoriban Jacknek egy iskolányi gyereket kell megmenekítenie a lázadók serege elől, végül feláldozva saját szabadságát, és visszatérve hazájába, ahol felelnie kell túlkapásaiért. A sztori a ruandai népirtásra, és az Egyesült Államok abban betöltött szerepére reagált, és az ügyesen levezényelt, gyors sodrású akciódráma sikeresen rehabilitálta a sorozatot a következő évad kezdetéig. Üdítőleg hatott az új helyszín, (újra) realisztikus volt a felvázolt konfliktus, és az írók szépen játszottak rá Jack lágyabb, humánusabb oldalára is – a nézők pedig máris nagyobb várakozásokkal tekintettek az új szezon elé.

Hetedik évad (2009)

A hetedik évad kis (na jó, lehet, hogy nagy) túlzással karaktertanulmánynak is felfogható. A késztők már évek óta nem tudtak semmi újat mondani Jackről (más kérdés, hogy ügyesen fokozták és variálták a korábban elmondottakat), most viszont találtak egy új megközelítést. Az idealista FBI ügynöknő, Renee Walker szemein keresztül láttatták őt, sőt, ami azt illeti, az egész évad személyes és morális konfliktusrendszere a kettejük közt feszülő ellentétekre épült – illetve arra, hogyan csökkennek ezek az ellentétek, ahogy a körülmények hatására, minden meggyőződése ellenére, Renee is egyre inkább kénytelen Jack általa mélyen elítélt módszereihez folyamodni. Kapcsolatukat szépen, következetesen vitték végig, és az egész sorozat szíve és lelke lett – Jack pedig olyan sebezhető, pontosabban sebzett karakter volt, mint azelőtt még soha. Ez persze nem jelenti azt, hogy elpuhult volna: szenvedése befelé irányult, kifelé továbbra is ugyanaz a kíméletlen, terroristaölő- és kínzó úthenger volt, mint korábban. Az évadot ért legnagyobb kritika az előző szezonban (elvileg) meghalt Tony visszahozására vonatkozott, és ez egy kicsit el is vette az élét az alkotók ígéreteinek, mik szerint komoly változásokra lehet számítani (kezdetnek: ez az évad már nem Los Angelesben játszódott, hanem Washingtonban, ahol a történet elején Jacknek egy szenátusi meghallgatáson kellett felelnie túlságosan vehemens munkamódszereiért). Végül mégis egészen jól sült el az egész: az írók magukra találtak, hosszú idő óta először nem lehetett érezni a sztorin az izzadságszagot, mivel láthatóan ismét fontosabb volt számukra a cselekmény következetes és intelligens vezetése, mint a fordulatok halmozása és az epizódvégi cliffhangerek robbanékonysága. Még azt is megbocsátottuk, hogy Allison Taylor elnöknőt sikerült meglehetősen szárazra és érdektelenre írni. Aztán amikor Jack halálos dózist kapott egy vegyi fegyvertől, felcsillant a remény, hogy sorozattörténelemi eseménynek leszünk szemtanúi: csak nem valóra váltják az alkotók sokéves burkolt fenyegetésüket, és kinyírják a főhőst? A terep készen állt: akár Renee, akár Tony karaktere tökéletesen alkalmas lett volna arra, hogy átvegye a szerepét az esetleges folytatásokban, a sztori egyértelműen ebbe az irányba tartott. És ha hozzávesszük, hogy a 18. rész után két hétre leálltak a forgatással, hogy átírják az utolsó hat részt, akkor nyilvánvalónak tűnik: tényleg az volt a terv, hogy megölik Jacket, de aztán a golyóik visszaszálltak a hasukba, és odakanyarintottak egy gyáva befejezést, amivel ráadásul elkúrták Tony figuráját is. Kár érte – de ez az évad összességében még így is remekül sikerült.

2010. március 16.

Treme (HBO) - előzetes

Az HBO remek évnek néz elébe: ugyan élveztek némi nézettségi sikert a True Bloodnak köszönhetően, idén visszatérnek az igazi, mozifilm-kvalitású sorozatmonstrumaik. A hétvégén frissen bemutatott Spielberg-Hanks páros új háborús eposza (The Pacific) mellett ott sorakozik a Scorsese-Buscemi neveivel fémjelzett Boardwalk Empire, vagy a The Miraculous Year (Bigelow rendezi a pilotot), és a listának ezzel még messze nincs vége.
Van azonban egy, amely mindegyik nagy névnél jobban vonz minket: Íme a minden idők legjobb dráma-sorozatának (The Wire - Drót) alkotóitól - Treme 

2009. július 7.

The Colony - ajánló

A Big Brother és a Győzike Show óta tudjuk, hogy az emberiség en bloc eladta az örökkévaló lelkét a Patásnak és ezen már a Survivor sem segített. Most azonban nem várt helyről érkezett a megváltás: mégpedig az Apokalipszis Négy Lovasának egyike, a Pestis személyében! Posztapokaliptikus reality show? Jöhet! Lássuk túlélheti-e az emberiség a világvégét és egyáltalán megérdemeljük-e...

 

2009. május 16.

State of Play

A rendszerváltás óta minden tévéelnök úgy hivatkozott a BBC-re mint a magyar közszolgálati média alfájára és omegájára. Hogy ennek ellenére mégsem történt nagyjából semmi említésre méltó - leszámítva talán a Mosoly utcai rendőrőrs kalandjait, és mélyen hallgatva Horváth Ádám életművéről - arról most nem érdemes beszélgetni. Mielőtt bárki elitizmussal vádolna, hozzáteszem, hogy Angliában sincs kolbászból a kerítés - ebben bárki megerősíthet, aki két napnál többet töltött el a szigetországban.

Közszolgálatiság ide vagy oda (hogy VilosCohaagen kollégát idézzem: tanítva szórakoztatás és játszva nevelés), a BBC időnként letesz az asztalra olyan dolgokat, amelyek érdemesek mindenki figyelmére, elég a Doctor Whora (nálunk Ki vagy, doki? címmel futott) vagy a Jane Austin, Charles Dickens vagy egyéb angol klasszikusok adaptációira gondolni.

Ebbe (az egyébként elég erős) mezőnybe tartozik a State of Play is; Paul Abbott veterán forgatókönyvíró sorozata, amelynek középpontjában - olyan magasztos dolgok mellett, mint az előítéletek, sajtószabadság, korrupció - a barátság, a lojalitás áll, szóval csupa olyasmi, amelyeket manapság nagyon könnyedén veszünk adottnak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A történet szerint - amelyet hat, egyenként egyórás részre bontva kapunk - napjaink Londonjának szokásos eseményei zajlanak: a fényes jövő előtt álló, ambíciózus munkáspárti képviselő, Stephen Collins (David Morrissey) éppen munkába igyekszik, amikor a szerelvény megáll: valaki a metó elé vetette magát. Nem sokkal később kiderül, hogy saját asszisztense, Sonia Baker volt az, aki Collins szeretője volt. Mindeközben meggyilkolnak egy fekete srácot, akinek halálát a rendőrség - valamint a történetbe nem sokkal később belépő Cal McCaffrey (John Simm) - elsőre szimpla leszámolásnak tart: nem sokkal később kiderül azonban, hogy a két áldozatnak sokkal több köze van egymáshoz, és lehet, hogy Soniát valaki meggyilkolta...

A sorozat két központi figurája Collins, aki mintapéldája az ezredforduló fiatal, munkáspárti karrierpolitikusainak: egy-két év alatt vált mezei képviselőből (backbencher) az energiaügyi bizottság elnökévé és miniszteraspiránssá - de pályája tönkretette családját. Barátja, McCaffrey oknyomozó újságíró (ne hazai példákból induljatok ki), aki annak idején Collins képviselői kampányát is vezette, minden igyekezetével azon van, hogy kiderüljön az igazság - szó szerint mindenáron. Kis csapat verbuválódik McCaffrey köré, akik szépen lassan felderítik a zavaros és sötét összeesküvést - amelynek célja csak elsőre tűnik egyértelműnek.


Tagadhatatlanul a sorozat legjobb pillanatait a két főszereplő szállítja: John Simmről eddig is tudható volt, hogy remek színész, ez a hat óra pedig minden kétkedőt meggyőzhet: David Morrissey pedig remekül alakítja a lassan összeomló életű politikust. A sorozat mellékszereplőkben is erős: Bill Nighy, James McAvoy, Polly Walker, Philip Glenister Kelly Macdonald, Amelia Bullmore vagy Marc Warren - valljuk be, nem akármilyen névsor.

Ha valaki szereti mondjuk Aaron Sorkin munkásságát (pl. a nálunk Az elnök emberei címen futott The West Wing), vagy az olyan drámákat, ahol öltönyös emberek üvöltöznek egymással, konspirálnak, mindeközben nagyon súlyos, rengeteg ember életére ható dolgokat tesznek - vagy szeretnénk egy kicsit belelátni abba, hogyan működik a szó nyugati értelmében oknyomozó újságírás, akkor feltétlenül kötelező. Ha csak egy jófajta drámát akarunk látni, emberi sorsokkal és valódi érzelmekkel, akkor szintén.