sorozat

A sebész - Bekokainozva, könyékig véresen

Soderbergh kosztümös kórházi sorozatot készített, sok-sok vérrel, szintetizátorzenével és egy bekokainozott Clive Owennel.

Az év sci-fis híre

Tévésorozat készül az utóbbi évek legjobb űroperájából, a Vének háborújából.

Twin Peaks - A kisvárosi lét elviselhetetlen szürrealitása

David Lynch tévétörténeti klasszikusa a megérthetetlenről.

The Walking Dead, 5. évad trailer - Ezek a rohadt zombik csak nem akarnak kihalni...

Utazások, rossz emberek, robbanások, géppuskák és (duh!) zombik.

24: Live Another Day - Farewell, Jack Bauer

Kilenc évadnyi percszámlálás Jack Bauerrel: jó volt, de elég volt.

Mégsem lesz olyan vicces a Breaking Bad spin-offja

Már forog a Better Call Saul, Amerika legsimlisebb ügyvédjének felemelkedéséről.

A hátrahagyottak - Ők el lettek ragadtattva, mi még nem

Képzeljük el, hogy az emberek 2%-a eltűnik hirtelen. A Lost kreátora elképzelte. Itt az HBO új misztikus sorozata. Szenvednek benne. Sokat.

Fargo: 1. évad - Egy remekmű lábnyomát csókolgatva

A stílusosság és a modorosság közti különbség röviden? A stílusosság Coenék 1996-os Fargója, a modorosság pedig az abból készült idei tévésorozat.

Trónok harca: 4. évad - Amikor a sorozat felülmúlta a könyveket

Westeros népessége tovább ritkul: eddigi legjobb évét zárta az HBO sárkányos-intrikus-brutális fantasyje.

Chaos;Head - Egy jó anime előszobája

Valósággá váló káprázat, képzelgéssé fakuló valóság. Káosz a fejekben.

Egy rész van hátra a Trónok harca negyedik évadából - Előzetes

És az egy olyan kemény, mozgalmas finálé lesz, amilyen eddig még nem volt.

Életfogytig zsaru - Elfelejtett klasszikus

Igen, klasszikus, bár ez azért kínos annak fényében, hogy alig öt éve ért véget.

Áldott jó nyomozó - Miért haltak ki a jó nyomozós sorozatok?

Tudom mire gondolnak, és igazuk van: ki a bánatot érdekel már megint egy újabb bukott rendőrös széria?

Banshee - Szex, erőszak, húsipar

Vérmocskos, okos, precízen komponált hard-boiled akciólavina. Ja, meg rengeteg meztelen nő.

The Trip 2. évad - Nézegessen újra étkező humoristákat! Nagyobb! Hosszabb! Vágatlan!

Steve Coogan és Rob Bryden újabb félig fiktív kalandjai - ezúttal Olaszországban.

Tíz sorozat, amit nem ismersz, pedig kellene

Meg fogod köszönni nekünk, hogy bemutattunk titeket egymásnak. Az ellenállás felesleges. Barátsággal jöttünk.

Penny Dreadful - Parasztvakítás horrorenciklopédiával

All-star viktoriánus horror: egyet fizet, sokat kap, csak az a baj, hogy mind selejtes.

24: Jack Bauer visszatért, és coolabb, mint valaha

Dammit! Az egykor elfáradt sorozat most új erővel tér vissza.

The Trip - Nézegessen Ön is étkező humoristákat!

Steve Coogan és Rob Bryden félig fiktív kalandjai Észak Angliában.

Lázasan keresik a Battlestar Galactica utódját

A SyFy kábelcsatorna egy rakás izgalmas sci-fi sorozatot jelentett be.

Trónok harca 4x01

(spoilermentes) A harmadik évad egy gyomrossal (vörös nász) és egy katarzissal (mhysa) búcsúzott, úgyhogy a negyediknek van hol felvennie a fonalat. Az első részhez (amit egy exkluzív, premier előtti vetítésen láthattunk) többé-kevésbé leírhatnám ugyanazt, amit tavaly ilyenkor, és eredetileg nem is terveztem klaviatúrát koptatni miatta. De ez a kurva Trónok harca már csak ilyen: szűk egy óra, és el is kapta az embert, aki aztán hónapokig főcímzenét dúdol, a karakteren gondolkodik, a történet finomságait ízlelgeti, ha pedig már nagyon nem fér a bőrébe, akkor a könyvek és a sorozat közti – szükséges és jól átgondolt – különbségeken vergődik. Végül is két dolog miatt érdemes mégis írni erről az egyetlen szál epizódról: az egyik a következő kilenc rész cselekményének érett és mesteri felvezetése, a másik pedig, csak így szimplán, Arya.

Ha nem csíped a Trónok harcát, engedd meg, hogy megspóroljam neked a következő pár percet: rohadtul felesleges továbbolvasnod, ugyanis csupa nagy szavak és dicséretek jönnek. Meg hát, ha eddig közepesnek/túlértékeltnek/szarnak/akárminek tartottad a szériát, ezután sem fogod megszeretni, mert ugyanolyan, mint amilyen eddig volt, a geekz szerkesztőségének általános pro és kontra érvei pedig már bőven elhangzottak tavaly. Szóval, ha ez egy kicsit elfogult írás lesz, hát tudod, mit? Leszarom. Óriási érzés, hogy lassan 33 évesen, irgalmatlanul sok filmmel és sorozattal a hátam mögött még mindig vannak művek, amik tátott szájjal bámuló rajongót csinálnak belőlem.

Szűk egy éve az volt az egyetlen kifogásom a harmadik évaddal kapcsolatban, hogy a szálak sokasodásával óhatatlanul kezdett elaprózódni a sorozat. Na, ez az, amit egyáltalán nem éreztem a negyedik nyitányán, sőt. Most először merült fel bennem, hogy David Benioff és D. B. Weiss showrunnerek George R. R. Martinon is túltehetnek: nyilván korai ezt elkiabálni egytized évad után, de ennyi alapján a tévés adaptációnak komolyan megvan rá az esélye, hogy dramaturgiailag összeszedettebb, koncentráltabb és letisztultabb legyen, mint az eredeti regényfolyam – főleg, hogy jövőre képernyőre kerül a negyedik és ötödik könyv is (összesen három évadba szövik őket), amikkel pedig már vannak problémák bőven. Az lesz az igazi teljesítmény, ha még azok széthulló cselekményét is ilyen szépen össze tudják majd fogni.

A mostani első részben nincsenek világrengető események (leszámítva a végét, amire még visszatérünk), még az ígért nagyobb látványra, extra grandiózusságra is várni kell. Ez a rész „csak” (és itt az idézőjel a legfontosabb) tökéletes tematikai és stilisztikai harmóniában hoz vissza vagy kéttucatnyi karaktert (és vezet be egy újat, Oberyn Martellt), vagyis majdnem az egész gárdát (megismerjük az új Daario Naharist is – a korábbi piperkőc, tehetségtelen díszfasz színészt szerencsére lecserélték). A sztori már rég szanaszét futott egész Westeroson (és azon túl), az írók mégis tökéletesen illesztik össze a fogaskerekeket, és minden eddiginél jobban érződik rajta, hogy ez az egész egyetlen, ezer szálból szőtt, máris hatalmas, de még mindig növekvő eposz. Az epizód súlypontjai, a nyitány (hatalmi metafora kardokkal), Oberyn bemutatása (az új szál) és a zárlat ritka profizmussal megírt és eljátszott jelenetek.

Apropó, zárlat. Arya. Aki emlékszik még az előző évad negyedik részének astapori fináléjára (lehet nem emlékezni rá?), annak mondom, hogy ilyesmi bravúr vár rá: az a jelenet a filmnyelv lehengerlő diadala volt a próza fölött, nem utolsósorban Emilia Clarke eszméletlenül nagy alakítása miatt. Az írók ezúttal Arya karakterét viszik hasonló fordulóponthoz, és Maisie Williams hátborzongatóan jó, ahogy hidegen, mosolyogva, és valamiféle egyszerre katartikus és felkavaró természetességgel átlép egy határt, amin túlról már nincs visszaút. Az ilyenekért éri meg igazán követni a Trónok harcát – az emberi természet masszív szürkezónájának merész feltárásáért.

The Walking Dead: 4. évad

A kormányzónak igaza volt. Nincs béke, nincs együttélés, nincs megnyugvás, nincs happy end. Nincs, és nem is lehet, mert ez a világ nem arról szól. Sőt, maga az ember sem arról szól. Egy fegyveres, a rothadó zombikkal teli posztapokalipszist járó, ölő-erőszakoló redneckekből álló banda vezetője nem is szégyelli a dolgot: nem katasztrófaként éli meg a civilizáció összeomlását, hanem lehetőségként, életmódja kiteljesedéseként. Végre levetheti magáról a társadalom képmutató béklyóit, és az lehet, aki mindig is lenni akart: a maga ura, aki elveszi, amit akar. Ember embernek farkasa, most még jobban, mint sok száz vagy ezer éve bármikor. Ez a The Walking Dead realitása, és ezért suhintotta meg a Kormányzó azt a katanát a kritikus pillanatban, ahelyett, hogy elfogadta volna a puskacsövek kereszttüzében nyújtott békejobbot. Hogy őrült, gyilkos és pszichopata volt? Igen. De nem hülye.

A The Walking Deadnek bő két év kellett, hogy összeszedje magát, és tényleg arról szóljon, amiről szólnia kell: az ember elembertelenedéséről és a hagyományos értékek hosszú távú fenntarthatatlanságáról az apokalipszis után. A harmadik évad már végleg túllépett a zombihentelés rutinján, és a túlélő közösségek természetét vizsgálva feltette a kérdést, hogy milyen (poszt)társadalmi rendszer keretein belül lehet fenntartani a civilizáció elcsökevényesedett maradékát. A negyedik évad egyetlen szóval válaszol, de azzal kurvára hangosan: semmilyennel. Mindenki baszhatja.

Az évad a cselekmény szempontjából két markáns részből állt (amiket a téli szünet is látványosan elkülönített), közben azonban az elejétől a végéig kitartott jól átgondolt, fő témája mellett. A börtön falai közt elszabadult járvány a balga módon otthonnak hitt ideiglenes menedék nyújtotta biztonságérzetét erodálta, és gejzírként hozta felszínre azt, hogy még a közösség hangadó tagjai is mennyire összeegyeztethetetlenül más pontján állnak a moralitás/pragmatizmus skálájának. Az ellenség kívülről támad, a barát pedig belülről bomlaszt, még akkor is, ha jó szándék vezérli, mert a régi törvények már nem relevánsak, az újak pedig még túlságosan képlékenyek, túlságosan szubjektíven értelmezhetők, és valószínűleg már mindig azok is maradnak. Hogy miért? Mert nincs esélyük megszilárdulni, mert nincs többé olyan, hogy állandóság.

A járvány után jött a Kormányzó, és a börtön odalett. A túlélők szétszóródtak, és az évad egész második fele azzal volt elfoglalva, hogy megerősítse mindazt, amit az első fele vírussal, katanával és tankkal „sugallt”: nincs menedék, megmenekülés pedig még kevésbé. Minden, ami annak tűnik, átverés, csapda és hazugság. A börtön éppúgy, mint a kis redneck közösség, amihez Daryl kényszerűen csatlakozik, vagy a kis erdőbeli vityilló, amiben Carol és Tyreese a kislányokkal meghúzzák magukat – Terminusról pedig ne is beszéljünk. És aki azt hiszi, hogy a tudós Eugene, aki a katona Abraham védelme mellett utazik Washingtonba, majd tényleg megmenti a világot, húzza ki a kezét a biliből, mert csak büdös és ázott lesz.

Olyan káosz uralkodott el, amiben már nem lehetséges a civilizáció újjáépítése, mert egyre inkább csak azok képesek életben maradni, akik annak szabályait, törvényeit elvetve érvényesítik akaratukat. Kíméletlenül ölnek, hogy élhessenek – az egyik legősibb ösztön. Vagy meghalsz, vagy megváltozol, és bár a negyedik évad második, egyben csendesebb és lassabb fele csalfán elmerült egy sor szívmelengetően humánus jelenetben (mint a Michonne és a Carl közt kialakuló kötelék, vagy az, ahogy Glenn, meglátva Maggie üzenetét, azonnal, szó nélkül, vigyorogva rohanni kezd, a többiek meg csak néznek bután), ezeknek aztán nyilván kibaszottul meglett a böjtjük.

A negyedik évad 14. része a normális élet utolsó illúzióit is összezúzta, méghozzá egy olyan húzással, ami kegyetlenségében és merészségében valószínűleg egyedülálló a tévétörténelemben – még Robert Kirkman se nagyon lép meg ehhez hasonlót a képregényben, pedig ő aztán híresen nem zavartatja magát az olvasók esetleges érzékenysége meg a tabuk miatt. A The Grove című epizód a jövőnek, az emberiségnek a mindenféle komfortzónán messze kívül eső, nyomasztó elhantolása, hisz ha már a gyerekekre is keresztet kell vetnünk, akkor hová jutunk, miben bízhatunk? A sorozatnak (ahogy az eredetinek is) kezdettől fogva markáns aspektusa volt az, hogy hogyan reagálnak a kicsik a pokollá vált világra, ami számukra lassan természetessé válik, hiszen  már ebben nőnek fel. Ezt a szempontot leginkább a főhős fia, Carl képviseli, viszont ebben a részben a Carollal és Tyreese-zel menekülő Lizzie és Karen demonstrálják a számára és a kortársai számára lehetséges, mindössze két végeredményt: őrület vagy halál.

Aztán az évad fináléjában Carl jéghidegen nézi, ahogy apja vérgőzös tébolyában cafatokká vagdos valakit - érik a pszichopata. A börtönös flashbackek hazug majdnem-idillje direkt kontrasztban áll az erőszak elszabadulásával: az azóta halott Herhsel földművelésre tanítja a fegyvert letevő Ricket, hogy segítsen neki békére lelni, és a fiának példát mutatni. De ahogy az évad véget ér (egy kissé túlzó, sőt, nevetségesen tökös végszóval), világos hogy Hershel tévedett, és hogy ezt mind Rick, mind Carl felismerték, és végre elfogadták ennek a ronda, új világnak a realitását. Vagyis azt, hogy nem az élet határozza meg többé, hanem a halál, és nem az, ami van, hanem az, ami hiányzik, és már mindig is hiányozni fog belőle. És ezt a problémát nem lehet fejbe lőni. Földművelés? Menedék? Otthon? Béke? Civilizáció? Az élőhalottak beszarnának a röhögéstől, ha lenne humorérzékük és anyagcseréjük. A kormányzónak igaza volt.

True detective - Első évad

Ha bárki, akit egy kicsit is érdekelnek a sorozatok, nem sötétzárkában, vagy az intenzíven töltötte az előző két hónapot, aligha úszhatta meg, hogy ne halljon az HBO új üdvöskéjéről, ha meg bele is nézett, azt, hogy menthetetlenül rákattanjon. Rögtön a pilot után a Breaking Bad sosem, főleg ennyire rövid időn belül nem remélt, méltó örököseként emlegették, legkésőbb a negyedik epizód totális öncélúsága ellenére is lélegzetelállító, ezerszer visszanézhető, vágatlan menekülésjelenete után pedig jelenséggé nőtte ki magát. Így aztán most, pár nappal az évadzáró után nagyjából mindent le is írtak róla, amit ekkora távlatból lehetett, de nem lennénk méltóak a Geekblog névre, ha pusztán emiatt csak úgy átsiklanánk felette. És ami fontosabb: jár neki a figyelem, és megéri beszélni róla, sokadszorra is. Évadértékelő visszatekintőnk következik, értelemszerűen spoileresen.

Az imént jelenségnek neveztem a True Detective-et, márpedig annak baromi érdekes, és talán kicsit meghökkentő is. Hogy a normálisan megírt történetek és karakterek a blockbusterekből nem kis mértékben átköltöztek a kis képernyőre, már rég nem újdonság, ahogy a mozifilmek és a sorozatok közötti határok elmosódása sem. Ez utóbbinak a legjobb példája, és talán mérföldköve is a True Detective két A-listás főszereplője, Woody Harrelson, valamint Matthew McConaugheynek az ikonná válás folyamatában lévő, gonosz ikertestvére. Ami igazán sajátossá teszi a sorozat sikerét, az, hogy homlokegyenest szembemasírozik mindenféle trenddel, már ha azt leszámítjuk, hogy aránylag nagy költségvetésű és hangvételében – látszólag – divatosan komor. Bombasztikusságnak, olcsó hatásvadászatnak, a feszültséget mesterségesen fenntartó, valójában azonban rém idióta csavaroknak nyoma sincs, a sztori pedig még úgy is egyszerű, már-már unalmas, hogy a három idősíkot váltogató elbeszélés azért kicsit megkavarja. Az instant közönségsikerek nem így néznek ki.

Jellemző az általános elvárásokra, hogy hiába hangsúlyozta Nic Pizzolatto, a sorozat alkotója már a kezdetektől fogva, hogy ez nem egy váratlan fordulatokat rejtegető whodunit, nem akar ő túljárni a nézők eszén, az IMDb message boardjait mégis egészen az utolsó pillanatokig (és lehet, hogy mindmáig, nem néztem) lángba borították a képkocka kimerevítő clue-huszárok, vadabbnál vadabb, és blődebbnél blődebb elméletekkel előállva. Komolyan akadtak olyanok, nem is kevesen, akik a hetedik rész után azon pampogtak, hogy a zárójelenetben hosszasan bemutatott fűnyírós ember nem lehet a hunyó, mert nem elég óriási, és az arca sem elég sebhelyes, pedig épp hogy nem villogott ott a feje felett kurva nagy, piros betűkkel a GYILKOS felirat. Ezek a népek aztán szépen pofára is estek, a hülyébbje meg nem késlekedett szarként elkönyvelni az egészet, úgy ahogy van. Ő bajuk.

A True Detective ugyanis egy irgalmatlanul jól elmesélt, a felszíni cselekmény alatt végtelenségig elemezhető rétegeket rejtegető, történetén messze túlmutató alkotás. A regényíróként korábban sikeres, ám a tévé világában eleddig jobbára ismeretlen Pizzolatto bevallottan az önreflexív mesélés avatatlan pápája, Alan Moore képregényein nőtt fel, és egyesekkel ellentétben (Snyder, te szerencsétlen, hozzád beszélek) meg is értette azokat – bátran kijelenthető, hogy a True Detective a Watchmenhez vagy a From Hellhez hasonlóan komplex mű, még ha jelentőségében hosszú távon valószínűleg nem is fog vetekedni ezekkel. Ugyan az utaláskényszere messze nem olyan krónikus, mint a nagy elődé (bár Chambers, Faulkner és Lovecraft megidézése már puszta sejtetésként is eksztázisba kergette a Cthulhu- és Hastur-hívő weird fiction-kultistákat, a befejező rész pedig nyíltan odabiccentett a Breaking Badnek és Moore Top Tenjének), de egyszerűen nem lehet nem észrevenni az állandó önérzékenységet, a számtalan kikacsintást, az önmagukba és egymásba átforduló narratív elemeket. A szereplők ilyen-olyan kontextusban folyamatosan történetekről értekeznek, a központi spirálmotívum (ami megint csak hajaz a Chambers és Lovecraft műveiben felbukkanó yellow signra) egyszerre kapcsolódik a szereplők életében és a nyomozásban felbukkanó, visszatérő elemekhez és a dramaturgia egymásra rímelő pillanataihoz, Rust érfelvágós nagymonológja a létezésről, mint lapos körről pedig simán értelmezhető a fikciós mivoltával tisztában lévő karakter negyedik falat lebontó, saját létfeltételein való merengéseként.

És akkor még csak ott tartunk, hogy egy okos író átment Umberto Eco-üzemmódba, és összetett meta-labirintussá alakított egy részleteiben szabványos, sorozatgyilkost és összeesküvést hajkurászó krimit. Pedig a dolog szerencsére messze nem ilyen öncélú, hiszen a két főszereplő – színészre és karakterre egyaránt gondolok itt – nélkül szart se érne az egész. Marty és Rust kálváriája, mint az évad tényleges gerince egyszerre a legszokványosabb és legelbaszottabb buddy-movie, amit el lehet képzelni, egyúttal velejéig egzisztencialista, az emberi létezést a leghétköznapibb mozzanatoktól a transzcendens szféráig keresztül-kasul bejáró töprengés. Rust görcsös, pajzsként felhúzott nihilizmusa és Marty konzervatív, a felszín alatt durván repedező világképe csak felületesen tűnnek egymástól jól elkülöníthető nézőpontnak: valójában mindketten ugyanabban a kátyúban dagonyáznak, ugyanaz motiválja őket (ha már fulladásra vagyunk ítélve, legalább addig tartsuk a víz felett a fejünket, amíg lehet, és ha már szar a világ, és mi is szarok vagyunk, akkor csak egy picit próbáljuk meg élhetőbbé tenni), a végére pedig ugyanoda lyukadnak ki. És ez, kérem, igazi, komoly tétekkel játszott barátság, pőrére lecsupaszítva, ahol egy feltartott középső ujj, vagy egy halálos sérülésből frissen felépült embernek adott doboz cigi már gyengéd, igazi törődést és kölcsönös megértést hordozó gesztus.

Azt írtam volna, hogy aki csavarra számított, az pofára esett? Hülyeség volt. A True Detective tele van velük (mondom, spirál), a legnagyobbat meg naná, hogy a végére tartogatja. Mégis, ki voksolt volna arra, hogy nem kilátástalan, a szereplőket meggyilkoló, vagy legalább érzelmi nyomorékként búcsúztató finálét kapunk? Rust pálfordulása ugyanakkor csak elsőre meglepő és erőltetett, visszagondolva kevés olyan megoldást tudok elképzelni, ami ennél szervesebb lett volna, miközben alapjaiban értelmezi át az addig látottakat, garantálva a minimum egyszeri újranézést. Nagyon könnyű volt azt hinni, hogy McConaughey alapvetően ripacskodva, de kibaszott élvezetesen alakított karaktere a sztori egyetlen racionális szereplője, és hogy a végkifejlet őt fogja igazolni, miközben a sorozat az elejétől fogva az arcunkba dörgölte, hogy egy borzasztó sérült, elesett emberről van szó, aki ugyanúgy páncélt farag a vélekedéseiből, mint az ugyanezért kritizált társa. Mikor végül eljut Carcosába, az általa propagált sivárság szívébe, levedli évtizedes megszállottságát, és szembenéz a szörnnyel a történet végén („Take off your mask”), elhiszi magáról azt, amit addig nem mert. A világ nem változott, ugyanolyan kegyetlen és érzéketlen, mint volt, az összeesküvést sem sikerült felgöngyölíteni, a fény mégis nyerésre áll a sötétséggel szemben – az olyanok miatt, mint ő maga és Marty.

Ez volt tehát az első évad, vagy az első minisorozat az antológiában, ha úgy vesszük. Bármennyire kurva jó volt, nagyon örülök annak is, hogy ennyi volt – hiába az izgalmas, gyarlóságaik ellenére, vagy azok miatt szerethető karakterek, ebben a felállásban ennyi volt benne, és kár lett volna még húzni (sőt, a hatodik és hetedik, a befejezésig hátralevő kötelező köröket lefutó részekben még így is kicsit vontatottá vált). Bármennyire merész és kockázatos nézettségi szempontból az antológia-formátum, hiába borítékolhatók a folytatással szembeni irreális elvárások, Pizzolatto már ennyivel is bebizonyította, hogy ritka értelmes, tudatos és mértéktartó író, ha pedig a második kanyarhoz hasonlóan erős színészeket, vagy a komplett nyolc epizódot (szintén szokatlan módon) szólóban levezénylő Cory Fukunaga rendezőhöz hasonló tehetségeket sikerül összerángatni, valószínűleg már nem fogjuk bánni, hogy el kellett köszönnünk a kiégett kettőstől, és egy újabb gyöngyszemet pakolhatunk a mostani mellé.

Penny Dreadful trailer

Sam Mendes és John Logan májusban, a Showtime-nál startoló sorozata, a Penny Dreadful, afféle horroros League of Extraordinary Gentlemen-ként nagy irodalmi rémalakokat/rémtörténeteket fésül össze a századforduló ködös Londonjában. Dracula, Frankenstein (és teremtménye), Dorian Gray, médiumok és kalandorok, vér, szex és borzalom - a koncepció és a trailer alapján van az esély rá, hogy  egy nagyszerű horrorszériát kapunk (ránk férne).

No.6

A vakító napsütésben gyönyörűen ragyogó, makulátlanul tisztán tartott, a legprecízebb feng-shui alapján berendezkedett utópisztikus városok láttán valahogy úgy van vele az ember, mint Józsi bácsi, miután megnézte a Csillagok háborúját: nem hiszi el. Szép, szép, de zsigeri szinten bujkál bennünk egy megfoghatatlan érzés, ami nem enged a minden földi jóval kecsegtető csábításnak. Biztos találkozott már mindenki azzal a bizonyos sci-fi alapvetésnek számító felütéssel, amikor a főhős idilli élete és az ezt biztosító paradicsomi körülmények egyszeriben felborulnak, mert kiderül, hogy valami mégis bűzlik, még sincs minden akkora rendben, és elindulunk egy legtöbbször izgalmas felfedezőútra, hogy rájöjjünk, már megint a hataloméhes, korrupt ember kavarja a lecsót a felszín alatt. A 2011-es év egyik különleges animéje, a No.6 szintén ennek a toposznak terít meg, ám a sötét jövőképes, mátrixos, összesküvéses, titok-a-titokban menüsort nem átall megbolondítani némi homoszexualitással, moralizálással, példabeszéddel és ingujjból előhúzott Gaia-messiással.

A No.6 világa alternatív jövőképet vázol fel: Földünket majdnem tönkre vágtuk a globális háborúkkal, így amikor már csupán hat talpalatnyi, az életben maradásra alkalmas hely marad a bolygón, csak sikerül megkötni a békét és betiltani a hadviselést. A sorozat a helyszínéül szolgáló Hatos Zónáról kapta a címét, ami egy óriási fallal körülvett, ideális társadalmat létrehozó közösséget takar. A Zónát tudósok tervezték meg, mindenkinek van munkája, kap lakást, besorolásától függően. Az elit természetesen a tudományok terén jeleskedő réteget takarja, ők hatalmas, szemkápráztató birtokon élnek, robotok szolgálják ki őket és a többi szokásos huncutság. Főszereplőnk, Shion, már 12 évesen nagy reménységnek számít, minden esélye megvan rá, hogy bekerüljön a Különösen Tehetségesek közé. A város megtervezésében résztvevő anyjával él egy pofátlanul nagy és szép birtokon, ám valahol szíve mélyén elégedetlen.

Egy viharos estén aztán örökre felborul eddigi élete, mert menedéket biztosít egy szökött fegyenc fiúnak, Nezuminek (a neve azt jelenti: Patkány). Nezumi karján lőtt seb, szemében vadság csillog, Shion mégis baráti jobbot nyújt neki – aminek egyenes következménye, hogy a mindent látó Nagy Testvér másnap már lakoltatja is ki a kis családot. Shiont kizárják az iskolából, parkőrként kap állást, anyja pékséget nyit a zsúfolt, teljesen átlagos Elveszett Városnak csúfolt körzetben. Négy év telik el így, aztán egy napon Shion és kollégája egy feketére aszott hullát találnak a parkban, majd a kolléga rövid időn belül csatlakozik a fonnyadtak klubjához, Shion szeme láttára aszalódva feketére, a procedúra végén pedig egy büdös nagy darázs fúrja ki magát a szerencsétlen nyakából. Shiont gyilkosság vádjával a helyi Men in Black a javítóintézetbe szállítaná, ahonnan még senki nem került elő élve, csakhogy az odavezető úton a daliássá serdült Nezumi megmenti, és a falak külső tövében deszkákból és hullámpalákból ácsolt söpredékvárosba viszi, ahol szabadon élheti áram- és központi fűtésmentes életét. Anyja azonban továbbra is a sötét végzet ígéretét hordozó város „foglya”, Nezumi pedig titokzatos múltjából kifolyólag letett esküjének él, miszerint a földdel teszi egyenlővé a Hatos Zónát.

Az első két epizód korrekt tempóban és hangulattal alapozza meg a No.6 történetét, amit ugyan jogosan érhet a „láttuk már” vádja, azonban ezt rögvest elhárítja a későbbi részek szétszórt fókuszálatlansága, a cselekmény- és a szereplőközpontúság Morze-jelekként való váltakozása. Hogy ez szántszándékos húzásnak, vagy szerencsésen elsült ügyetlenkedésnek köszönhető, nem derül ki. A kutya valahol az adaptálás környékén lehet elásva, mert a No. 6 egy bizonyos Atsuko Asano nevű hölgy regénysorozatának előbb mangára, majd animére átültetett változata. A regény első része még 2003 őszén jelent meg, azt követte évente egy újabb kötet, míg a sorozat kilenc részre nem hízott. A rajzfilmesítésben a Bones látott fantáziát, így készült el Kenji Nagasaki rendezésében a 11 részes animeverzió.

A kötetek közti egy év nem kevés idő, pláne ennyi rész esetén, így valószínűnek tartom, hogy a regények különálló részei más és más hangulatot, mondandót tükröznek, ennek eredményeképp a viszonylag rövid futamidejű anime egyes epizódjai már éles kontúrok mentén különülnek el. A 11 rész – sok más animével ellentétben, pl.: Angel Beatz! – pont elég a két, egymás felé talán-talán gyengéd érzelmekkel viseltető számkivetett srác sztorijának elmesélésére, sőt, meg merem kockáztatni, tízbe is belefért volna. Alapvetően jó a cselekményt a karakterfejlődéssel és a szappanoperás világbemutatással felváltva előtérbe helyező felépítés, bár a darazsas mystery plotot a tél beköszöntére hivatkozva parkolópályára tenni, még ha szükséges is, nagyon átlátható trükk. A sorozat közepén felesleges jelenetek követik egymást, amikben röhejes erőfitogtatáson és a Nezumi karakterét körbevevő titokzatosság unalmas és érdektelen sulykolásán kívül érdemi dolog alig történik. Az utolsó két rész deus ex machina-szerű feloldása, a világot megrengető események kvázi hirtelenszerűsége, illetve eme kettőnek a nem kellőképpen, sőt, pongyola módon történt megágyazása hagyott bennem némi elégedetlenséget.

Mindezek ellenére az összkép mégis pozitív. A fal tövében zajló élet bemutatása hangulatos és magával ragadó, még úgy is, hogy a halott pusztaságban élők gazdasági és társadalmi rendszeréről alig tudunk meg valamit. Az egységes képet minduntalan összemaszatolják az új információk és szereplők, ám ezt képes feledtetni a kellemesen felnőttes hangnem, gondolok itt az ex-újságíróra, Rikigára, aki a falon kívül pornóújságot szerkeszt és prostikat csempész be a városba, a felsőbb rétegek beteges ízlését kielégítendő. Az idétlen vígjátékok átkát sajnos nem sikerül teljes mértékben elkerülni, a komikum a Kutyatartó (aki egy lepukkant hotelt üzemeltet, amiben az alvó emberekhez odabújó kutyák szolgáltatják a fűtést éjjelre) és Rikiga személyében időnként a felszínre tör. Szerencsére mind minőségét, mind mennyiségét tekintve a tolerancia-küszöböm alatt maradt, de a kezdetben megütött komoly tónust egyetlen másodperc alatt képes volt szilánkosra zúzni. A humornak nem vagyok ellene, az öncélú idétlenkedésnek annál inkább. Sajnos a japánokra jellemző, hogy egy kicsit nem figyelnek, és máris hajlamosak elmenni a majomkodás irányába (lásd Darker than Black magánnyomozója…).

A No.6 nem csupán ezzel tett próbára. Mivel nem szeretem idő előtt ellőni a poént, ezért bármit nézek meg, a lehető legkevesebbet olvasok el róla előtte. A sorozat kellemes sci-fi alapjába sok minden belefér, és habár nem tiltakozom a shounen ai-k ellen (boy’s love – férfiak közötti romantikus kapcsolat bemutatása; félreértések elkerülése végett: nem pornó, nem öncélú, épp ellenkezőleg, romantikus és érthető módon felépített vonzalmak állnak a középpontban, a fiatal nők zabálják Japánban), azért meglepetésként ért, amikor Shion és Nezumi olyan pillantásokat váltott, vagy épp egymás haját simogatták. Hozzátenném, túlzásba ezt sem vitték, szépen belesimul a történetbe, sőt, Nezumi részéről motivációként szolgál, így aztán a sztorit is előrelendíti.

Miként jellemezhetném egy mondatban a No.6-t? Kellemes gyöngyszem, ami ugyan sem az animáció, sem a történet terén nem magaslik ki, de rövidsége és szerteágazó témái miatt egyszer mindenképpen bevizsgálandó annak, aki szereti a lélekkel és szívvel készült animéket. Soha rosszabbat!

Mob City

Los Angeles, ’40-es évek, zsaruk, gengszterek, veszélyes nők és hullák. Ennél több nekem nem is kell felütésnek, hogy azonnal akarjam. Konkrétabban: felnőtteknek szóló, az idézett zeitgeist mocskába könyékig túró drámasorozat egy kábelcsatornánál, Frank Darabonttól? Olyasvalakinek, mint én (fő ismertetőjele: sucker for noir) ez egy olyannyira nedves álom, hogy szinte bele lehet fulladni a gyönyörbe. A hasonló témájú (és hasonló, sőt, adott esetben azonos karakterekkel teli) Gengszterosztag alkotói mindenestül eltöketlenkedték a dolgot, de semmi gond, itt a Mob City, és első évadjának hat része egy csodálatos neo-noir virágzás kezdete. Kellett volna, hogy legyen.

A szomorú helyzet azonban az, hogy már az első duplarész is igen alacsony nézőszámokat produkált, amik a második hétre tovább zuhantak, és valószínűleg ott helyben felkoncolták és tengerbe dobták a sorozat potenciális további évadait. Még szomorúbb, hogy a noir-rajongó még csak ki sem fakadhat jogos dühében a sok idióta nézőre, amiért azok nem tudják, hogy mi a jó. Mert a Mob City bizony csalódás. Darabontnak nincs szerencséje a sorozatokkal, vagy kirúgják őt (The Walking Dead, ami ráadásul jobb lett a távozása után), vagy megbukik saját erőből.

Joe Teage, nemrég még katona a második világháború frontjain, jelenleg detektív a Los Angeles-i rendőrségnél (nem olyan pozitív fejlemény, mint amilyennek hangzik), elvállal egy kis mellékest. Egy Hecky Nesh nevű, aljaéletű senkiházi kéri fel ideiglenes testőrének egy tranzakcióhoz, mert fél, hogy „partnerei” esetleg átverik. Persze, mert nem porszívót akar eladni egy fáradt háziasszonynak, hanem fényképeket a helyi gengszteristennek, Bugsy Siegelnek, akit egy szövetségi tanú kifektetése közben sikerült lencsevégre kapni. Hecky nem véletlenül ideges, és csak Teage-nek köszönheti, hogy a tranzakció során pénzt kap, és nem ólomzuhanyt. Hogy Teage a gengszterek távozása után aztán agyonlövi Heckyt, az már más kérdés: megvan rá a maga oka, és még csak nem is a pénz az. Joe-nak eztán Siegel emberei, köztük Mickey Cohen és Sid Rothman, és saját, a Las Vegast építő gengsztervezérre keresztes hadjáratot hirdető kollégai közt kell lavíroznia, hogy megmentsen egy nőt, akit szeret.

Darabont valós történelmi alakok és események köré építi fel fiktív sztoriját és karaktereit, és pont az általa kitalált főhős, Teage a legkevésbé érdekes figurája. Ezért csak részben okolható a The Walking Deadből importált Jon Bernthal, akinek ugyan kétségkívül megvan a szerep kívánta „szűkszavú, maszkulin hős” kiállása, de híján van a karizmának és az átütő színészi erőnek. Nagyobb baj, hogy szinte mindenki sokkal izgalmasabb körülötte.

A kis patkány, Hecky (Simon Pegg), aki egyszerre fogta meg az Isten és az Ördög lábát, és legalább annyira zsarolja az alvilág nagyjait azért, hogy lássa, milyen pofát vágnak hozzá, mint amennyire a pénzért – monológja a város feletti olajmezőn arról, hogy miért gyűlöli Siegelt és sleppjét, mese a hatalomról, a vesztesekről és a győztesekről, igazi noir-esszencia. Ned Stax, Mickey Cohen ügyvédje és problémamegoldója, Teage barátja és egykori bajtársa, a józanság szócsöve, aki folyton egymás torkát szorongató, öltönybe bújtatott vademberek közt próbálja fenntartani a békét. Sid Rothman, Cohen és Siegel társa, az elegancia és a veszély félelmetes kombinációja (Robert Knepper viszi az egész show-t).

Ezeknek a remek karaktereknek csak egy-két villanás jut, egyébként potenciáljuk kihasználatlan marad, mert a cselekmény inkább a fafejű Teage-et követi, ahogy a szintén csak mérsékelten meggyőző femme fatale-t, egykori feleségét (Alexa Davalos) próbálja kívül tartani a tűzvonalból. A sztori a kelleténél jóval ráérősebben építkezik, és csak a végén válik világossá, hogy a sok-sok mellékszál azért lóg a levegőben, mert ez a hat rész egy prológus egy hosszabb sorozathoz, ami már valószínűleg sosem fog elkészülni. Valahol kár, mert a négy és fél óra elteltével kialakul egy komplex szituáció, amiben burjánzanak a lehetőségek, másrészt viszont a baj messze nem csak az érdektelen főhőssel és a felvezetés-jelleggel van.

Ez az a tipikus sorozat, ami leírva baromi jól hangzik, csurig van töltve a noir összes lényeges, gyönyörű kellékével; de a részek sosem tudnak összeállni egy izgalmas műfaji egésszé. Darabont pipálgatja a zsáner kliséit, mechanikusan dobálja a cselekménybe az elvárt karakter- és szituációtípusokat, de semmi többet, semmi meglepőt. Itt egy kis politikai helyezkedés, ott egy kis korrupció, amott egy barátság a törvény két oldalán, emitt egy kis vérfürdő, hol nagyon rosszul (harmadik rész), hol korrektül megvalósítva (ötödik rész) – elszórt morzsák, amik egy nagyszerű, fülledt zsarueposz helyett egy lomha, langyos átlagkrimihez vezetnek. Az atmoszférateremtéshez sem elég a szép képi világ, a sok fedora és a korabeli(szerű) zene: a Mob Cityből nagyon hiányzik az a szédítő sötétség és kegyetlen energia, ami pl. a több szempontból is hasonló Szigorúan bizalmas gonosz, vériszamos szálait összekötötte. Vagyis az, amit nem lehet mérlegen kimérni, amihez egyszerűen kurvára tudni kell.

A Mob City ilyen kis noir light, az „aranyos, hogy megpróbálták” kategória, mint a stréber könyvmoly, aki beáll a focicsapatba, miután elolvasott a játékról egy könyvet, aztán elesik a labdában, és kap cserébe egy „ezt bízd ránk” buksisimogatást.

Sons of Anarchy - 6. évad

Anyám ólomnehéz álmot ígér

„I will never get out of this world alive”
(Hank Williams)

Hat év kellett hozzá, hogy a dolgok a maguk könyörtelen, csupasz természetükben mutatkozzanak meg, és ezen áldatlan folyamat részeként a SAMCRO motorosai a törvényeket meglehetős szabadossággal értelmező, szőröstökű faszacsávókból visszataszító, legalja bűnözőkké zülljenek. Kurt Sutter urbánus western-eposzának utolsó előtti évadja dramaturgiailag korántsem volt kifogástalan, zenei szerkesztés terén pedig érthetetlen módon gyengélkedett (az 5. évad letaglózó erejű zenés montázsait mindhiába keressük), de lélektanilag marhára működött, köszönhetően a kiválóan felépített karaktereknek, a karakterek közti intenzív dinamikának és a biztos kezű cselekményvezetésnek.

Az erősödő kritikák szerint mennél inkább fejlődik a történet, annál inkább elidegeníti magától a nézőket, mert a forgatókönyv a legkevésbé sem törekszik rá, hogy az azonosulás lehetőségét felkínáló karaktereket adjon a nézők számára. Ezek a bolondos igények azonban a dramaturgiai kontextus teljes meg nem értéséből fakadnak: hellóhelló, a Sons of Anarchy a kezdetektől fogva egy motorizált white trash söpredék ámokfutását vitte képernyőre, a polgári életvitelre való áttérés, a nagy társadalmi rendbe való hézagmentes betagozódás lehetősége sosem volt létező opció. Ebben a világban ismeretlen az isteni gondviselés intézménye, Fortuna jóindulatára mindhiába számítanak a szereplők: ha egy karakter egyenes vonalú egyenletes mozgással halad a Nagy Szar felé, akkor félúton garantáltan beüt a Rettenetesen Nagy Szar. A bűn zsoldja pedig minden esetben halál.

„You think shit like that just gets buried? Goes away? It don’t, mano. It comes back.” – figyelmezteti Nero Padilla a SAMCRO elnökét a záró epizód egyik jelenetében. What goes around, comes around; veszteségből és halálból bőven jutott a hatodik évadra, a body count ismét számottevő.
Clay Morrow, ez a becstelen, elvtelenül helyezkedő mocsok learathatta undorító praktikáinak fertelmes gyümölcsét, de hasznos halált halt, tökéletes időzítéssel írták ki a történetből. Mégis szívszorító volt látni, miként is helyezték végső nyugalomra: sem nevelt fia, sem ex-klubtársai, sem volt nője nem méltatta még annyira sem, hogy beleköpjön a sírba, amelyben az eredeti kilencek utolsó képviselője, a klub egykori elnöke süllyedt alá.
Otto, ez az értelmezhetetlen mértékű brutalitással megvert, elfajzott bunkó nemkülönben érdemei szerint végezte. Ideje volt, hiszen aligha akadhat az ezeregy rejtekű pokolnak olyan bugyra, amelyet ne járt volna be totálisan elbaszott élete során. De a végső felvonásban megkapta a gyomorforgatóan véres ámokfutás lehetőségét, ő pedig reputációjának megfelelve élt az alkalommal: jellemét meg nem hazudtolva, csendes beletörődés helyett üvöltve, térdig vérben gázolva lépett át a túlvilágra.
És Tara Knowles, ez a szerencsétlen, naiv hülye, akinek súlyos évekbe tellett levonni az általa választott életmód keserű tanulságait, a maguk kiábrándító valóságában feltérképezni jövőbeni kilátásait. Elkövette a klasszikus női hibát: azt hitte, hogy meg tud változtatni egy felnőtt férfit. A polgári családból származó, egyetemet végzett lyányka beleszeretett a motoros törvényen kívülibe, cinkosként asszisztált a klub üzelmeihez, próbálta felvenni a gengsztertempót, parolázott az ördöggel, mígnem rettentő haraggal sújtott le rá a végzet.

Jax Teller kálváriája a 6x13 epizóddal véget ért: a szépreményű szőke herceg rútul elbukott, a karakter lélektani dezintegrációja teljessé vált - a regnáló elnök fenékig ürítette a bürökkel teli poharat. Hanyatlásával párhuzamosan emelkedett ki a sorozat főintrikusa: a szupermacsó külsőségeket meghazudtolóan, zárt matriarchátusként működő MC nagyasszonya, Gemma előrelépett. Femme fatale nem volt még ekkora ordas nagy kurva a sorozatok történelmében, mint ez a végletekig opportunista, monomániás, visszataszítóan önző ribanc, aki a világot is könnyű szívvel felégetné, csak hogy megtarthassa azt a keveset, amit még meghagyott neki az élet.
A SAMCRO számára kijelölt végjáték azonban korántsem mondható lejátszott meccsnek. A klub a megsemmisülés peremére sodródott, alig félmaréknyi, hajdani szövetségeseik által elhagyatott, halálos ellenségekkel körülvett motoros maradt csupán az évad végére. Morális hajótöröttek ők mindahányan, akik iránytű és evező nélkül hánykolódnak egy mentőcsónakban, és egy olyan embertől várják az útmutatást, aki immáron maga sem tudja, merre is van az arccal előre. Helyzetük kilátástalan, de van még mit pusztítani, rendezetlen számla pedig bőven akad. Menni fognak, mert menniük kell, de egy biztos: ha a helyzet úgy hozza, akkor bárminek és bárkinek nekirontanak, és páratlanul ronda balhét fognak csapni.
Gonosz dolgok közelednek, a grand finale a sosem látott borzalmak lehetőségét hordozza magában: a sorozatot lezáró 7. évad már a végső kifutás, a gázkar tökig húzása, az utolsó, dacosan, felszegett fejjel levezényelt, komor sprint a szakadék felé.

The Day of the Doctor

Nem tudom, hogy vannak vele a Kedves Olvasók, de a magam részéről rohadtul utálom, amikor valaki a szülinapi buli közepén feláll és közli az ünnepelttel, hogy a csokitorta ehetetlenül száraz, a pezsgő olcsó és túl sokáig volt a hűtőben hagyva, valamint az összegyűlt barátok-ismerősök egytől-egyig ostoba fajankók. Nos, most így érzem magam ebben a pillanatban, ahogy éjfél tájt nézem a várost és szeretnék nagyon-nagyon lelkesedni. Mert a  The Day of the Doctor nem hogy az év de az évtized legjobban várt Whoviánus eseménye. És azt kell mondjam, nem lett jó. Vagyis…

Talán. Nem tudom. Hogy egy pár sorban összeszedjem azoknak, akik csak véletlenül kattintottak ide, nos a Doctor Who - az újkori sorozatot rendkívül elborzasztó Ki vagy, Doki? címmel sugározták Magyarországon - egy kultikus angol sci-fi sorozat, amely eredetileg 1963 és 1989 között futott, majd egy 1996-os tévéfilmet kivéve 2005 óta létezik ismét. Immáron a 11. színész, Matt Smith alakítja a titokzatos, kétszívű, térben és időben bóklászó 1200 éves gallifrey-i Time Lordot. És ugye most a héten volt az első adás 50. évfordulója, hivatalosan is a leghosszabb ideje futó sci-fi sorozatról van szó. Hogy mégis mekkora hatása lenne egy fillérekből összerakott, fél órás részekből és gagyi trükkökből álló műsornak? Nos mondjuk hogy enélkül nehezen létezne kortárs sci-fi irodalom úgy en block. Merthogy Neil Gaimantől Douglas Adamsen át számtalan szerzőt ihletett-foglalkoztatott a sorozat - és fogadok, hogy ez nem fog változni. De akkor mégis mi a bajom ezzel a 76 perces tisztelgéssel?

Talán az, hogy egy kicsit sok volt az elmúlt hét. Azt el kell ismerni, a BBC kitett magáért, már ami a hírverést illeti - a visszaszámlálás utolsó pár napján úgy éreztem hogy lehetek akármennyire elhivatott rajongó, ez még nekem is sok. (Zárójel: a Magyar Televízió vagy mi - éppen nem tudom hogy hívják a magyar közmédiát ebben a percben - legalább most, így utólag megnézhetné, hogyan is néz ki, amikor egy saját gyártású műsort úgy istenigazából “eladnak”, hogy ezzel a csúnya, mocskos, imperialista kifejezéssel éljek. Zárójel bezárva.) Az, hogy a BBC oldalán minimum volt napi egy cikk főoldalon, ami a Doctor Who-val foglalkozott volna (a klasszikus “Így készült a sorozat 1963-ban”, “Így készült a sorozat 1973”-ban jellegűek mellett a “Milyen hatással volt a Doctor Who a XX-XXI. század Nagy Britanniájára?” “Miért akar mindenki Daleknek öltözni Halloweenre?”) jelezte, hogy itt bizony minden rovat mozgósítva lett. Készült egy dramatizált “így készült a Doctor Who” is Mark Gatisstől (An Adventure in Time and Space, kritika később), legalább két újabb “Ilyen volt az eddigi tizenegy Doktor”-féle beszélő fejes dokumentumfilm. A közösségi oldalakat sem kímélték a gyakornokok, akik napi ötször frissítették az összes karakter/színész oldalát, és a gebin-twittergazdák is három műszakban ontották a kép-szöveg-hang anyagot. “Talán ez a bajod” mondom magamnak “Hiszen hónapok óta mindenki erre készül hogy milyen jó lesz.”

Talán az, hogy április óta a két legnagyobb hír a The Day of the Doctor-ral kapcsolatban az volt hogy a 10. Doktor, David Tennant vissza fog térni. Ne értsenek félre, szerettem őt is - és minden hivatalos felmérésben még mindig ő a legnépszerűbb Doktor - de hogy azért van benne, mert a rajongók azt akarják, az még nem jelenti feltétlenül azt, hogy helye is van a történetben. Mert én még mindig nagyon esetlegesnek látom, hogy pont rá esett a választás - jó, jó, tudom, Christopher Eccleston, a 9. Doktor, akit én nagyon akartam, hiszen számára lett volna fontos ENNEK a történetnek a végkifejlete, nem vállalta, vagy valami. És ott van a The Night of the Doctor, a kb. egy hete felpakolt előzmény-rövidfilm-klip, amelyben végre kiderül, mi lett a 8. Doktorral, Paul McGann-nal - na ez totálisan hiányzik a film elejéről. Kár, szerintem sokkal nagyobbat ütött volna, ha ezt pont nem lövik le így. Szegény Paul McGann, akinek lehetősége sem volt arra, hogy legalább egy nyomorult évadot végigjátsszon Doktorként. “Akkor az a bajom, hogy nincsenek benne az összes régi Doktorok.”

Talán az, hogy ugyan végül is mindegyik Doktor tiszteletét teszi, sőt, van egy számomra szívet melengető rész a végén, de ettől eltekintve nincs meg benne a 10. évforduló (The Three Doctors) vagy a 20. évforduló (The Five Doctors) bája, bár ugye ez utóbbiban az Első Doktort az eredeti színész, William Hartnell 1975-ös halála miatt Richard Humdall játszotta. Ne értsenek félre: Matt Smith, David Tennant és John Hurt nagyszerűen elvannak hármasban, a párbeszédeik viccesek meg minden. El is gondolkodtam, vajon mi a bajom mégis… aztán rájöttem: ez a Különleges Kiadás - mert hogy epizódnak nem nevezhető, viszont önálló filmnek sem - igazából nem az ünneplést szolgálja. Hanem azt, hogy most, amikor küszöbön áll egy újabb váltás - hiszen Matt Smith a karácsonyi epizódban fog utoljára csokornyakkendőt kötni - ezzel kívánják mintegy “megismertetni” egy újabb közönséggel a Doctor Who világát. Új piacok kellenek - ennek is szólt a világon mindenütt egyszerre szervezett mozis-3D-s vetítés. Ergó minden más ennek volt alárendelve. És látszik, hogy a sorozatrészekkel ellentétben ide bőségesen jutott pénz, mert a csatajelenetek szenzációsak. Mindig élmény látni a Doktort Dalekek ellen küzdeni, de felrobbanni látni néhány tucatot - az azért nem rossz. “Talán ezért nem tetszik annyira. Hiszen nem lehetett tele mindenféle belterjes sztorival, mert az elvette volna a közönség nagy részének a kedvét.”

Talán az, hogy ugyan volt benne egy csomó apró finomság, amit értékelhetünk - a nyitókép például majdnem egy az egyben idézi a legelső részt, és a jelenlegi “társ”, Jenna-Louise Coleman ugyanabban az iskolában tanít mint a legelső sorozat “utastársai” ötven évvel ezelőtt. Vagy a klasszikus “frigyládás” képsorok, ahogy egy csomó Doctor Who relikvia sorakozik a polcokon a Tower alatti titkos UNIT bázison. Vagy a Zygonok visszatérése így huszonsok év után. Nem veszem ide Ingrid Oliver csíkos sálját mint Negyedik Doktor utalást, mert az annyira átlátszó mint Kelet-Uganda Közbeszerzési Értesítője. Viszont ezek mellett az apróságok mellett - amelyek ismerete nélkül is szerencsére érthető minden - a legnagyobb bukó maga a történet középpontja. Emlékeznek, mi történt Kandorral? Na, valami hasonlót kell elképzelni. Gallifrey sorsa ugyanis a Doktor jellemének alapvető jellemzője volt - legalábbis eddig. Mostantól viszont a Doktornak határozott célja van, és ez nem biztos, hogy garantálja a hosszú életet, legalábbis képernyőn.

Nem tudom. Abban biztos vagyok, hogy ez nem Steven Moffat legjobb írása. Abban is biztos vagyok, hogy velem együtt lesz egy kicsi, de hangos kisebbség, aki savazni fogja őt ezért - és nem szeretnék ebbe a társaságba keveredni, mert nem vagyok csalódott. Csak egy picit. Viszont biztos vagyok abban is, hogy sokan imádni fogják, remélhetőleg még többen beleszeretnek ebbe a figurába és sorozatba. És ha létezik frencsájz ma a világban, amit azért érdemes követni - nem beszélve a csokornyakkendő és a fez kúlság-faktoráról - akkor az ez, talán még azon az áron is, ha a The Day of the Doctor inkább ügyes marketing-termék mintsem a korábbiakhoz szokott mély, drámai sci-fi.

Heti zombulás, avagy túlértékelt sorozatok

A tévés szórakoztatás világában elvileg baromi nehéz komoly sikert elérni, mert szemben egy mozifilmmel, nem csak egyszer kell leültetni a nézőt, hanem minden héten, éveken át. Az ember azt hinné, itt nincsen pardon, nincs marketinges gimmick, ehhez tényleg baszott jónak kell lenni. De hányan voltunk már úgy, hogy néztünk, és néztünk egy sorozatot, hétről-hétre, puszta megszokásból? Mert egykor jó volt, és megkedveltük a szereplőket? Mert reménykedtünk, hogy hátha csak egy kis hullámvölgyben van, és majd megint jó lesz (ez igen ritkán fordul elő, de sebaj)? Hányszor volt, hogy éreztük, egy széria csak azért nem ért még véget, mert az, hogy „a csúcson kell abbahagyni” ugyan szép művészi hitvallás, de a csatornák fejesei inkább az „üsd a vasat, akkor is, ha már csak épphogy langyos” elvét vallják? Nem is beszélve az őszinte „ezen meg mit eszik annyi ember” értetlenkedésről. Alább összeszedtünk pár sorozatot, amik kapcsán ezek a kérdések megfogalmazódtak bennünk. Félreértés ne essék: nem szubjektív véleményről van szó, amit olvasni fogtok, az objektív, abszolút alapigazságok megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztatása. Szólottunk. Szívesen.

Agymenők (The Big Bang Theory)

A zárt rendszerben zajló sitcomok természetükből adódóan korlátozott élettartam-kilátással bírnak. Az egydimenziós, könnyen értelmezhető, kiszámítható karakterek alkalmazása eleinte tutira nyerő megoldás, a néző gyorsan otthon érzi magát a figurák társaságában, belakja a dramaturgiai teret, de százvalahány rész után keményen visszaüt ez a koncepció, mert kiderül, hogy a szereplők egyszerűen fejleszthetetlenek, ahogy a csoportdinamikában rejlő potenciál is roppantmód véges, és a helyszínek is unalmassá válnak. Lehet nyomatni kifulladásig, pláne, hogy a nézettség évről évre emelkedik (jelenleg 20,44 millión áll), és az is nyilvánvaló, hogy ez egy rohadtul nehéz fegyvernem (pláne írástechnikai szempontból), de a 7. évad nyitóepizódja például már hervasztóan csenevész volt, talán két poénra, ha futotta az íróktól. Szép emlékek bőven akadnak, voltak remek évadok, de a sorozat csúnyán elkopott, felélte a tartalékokat, és a stábnak minimum egy hosszabb kreatív szünetre volna szüksége. (Dr. Sick Fuck)

Family Guy

Seth MacFarlane kétségkívül tud valamit. No, azért nem túl sokat, de azt láthatóan érti, hogyan kell innen-onnan összelopkodott elemek, gyermeteg gusztustalanságok és irritáló karakterek minden kohéziót nélkülöző, kaotikus elegyét eredeti ötletnek hazudva leerőltetni az arra érdemes tömegek torkán. Az ugye nyilvánvaló, hogy az alapszituáció egy az egyben másolja a The Simpsonst, különösen a tohonya, csökkent értelmű családfő, Peter Griffin karaktere szembeötlő Homer-imitáció, de az irreális mértékben megértő, férje mellett minden körülmények között kitartó, nála nyilvánvalóan jobbat érdemlő Lois figurája is Marge alakjának sajátosságait viseli, megtoldva némi perverz libidóval, valamint találunk itt szülei adottságaihoz mérten érthetetlen módon zseniális gyereket is (Stewie egy agresszív, gonosz kis Lisa), a család további tagjai (Meg és Chris) pedig egyszerűen érdektelenek, folytonos megalázásukon kívül más szerephez nem is nagyon jutnak az epizódok során. Beszélő, intelligens, fehér bundájú kutya? Dögöljek meg, ha MacFarlane nem látta a Mézga Családot.
A készítőket korántsem menti fel bűneik alól, hogy tolvajtermészetüket önmagukon ironizálva lépten-nyomon az orrunk alá dörgölik, szándékolt utalásrendszerként, posztmodern gesztusként beállítva azt, rengeteg alkalommal kinyilvánítják: "Igen, mi ilyen lopósak vagyunk, ez egy ilyen modern dolog, itt mindent szabad". Szabad, persze, csak nézni ne legyen muszáj. Értem én, hogy a túlpörgetett alpáriság és gyomorforgatás az amerikai prüdéria, álszent televíziós cenzúra felé hangsúlyosan meglengetett lófasz kíván lenni, de folyamatosan sugárban hányó emberek látványa egy bizonyos életkor felett egyáltalán nem vicces, idegesítő dalt megállás nélkül ismételgetni pár másodperc után cseppet sem mókás, a pedofília, a nemi betegségek, valamint a különböző testi fogyatékosságok pedig soha, semmilyen körülmények között nem számítottak értékelhető humorforrásnak. Nem azzal van itt a baj, hogy a készítők kendőzetlenül bemutatnak bizonyos, egyesek számára talán taszító, ám valóban létező jelenségeket, a probléma ott kezdődik, hogy ezt minden látható szándék nélkül teszik, illetve kizárólag azért, hogy a lehető legszélesebb tömegeket, a faék egyszerűségű nézőket is megszólítsák.
Ilyen módon az epizódok pontosan azokat az állatias, ösztönszerű emberi igényeket elégítik ki maradéktalanul, amiket elviekben bírálni lennének hivatottak. Időnként azért óhatatlanul be-be csúszik egy valóban eredeti, eltalált poén (különösen a - szintén a Simpsonsból átemelt - szürreális visszaemlékezéseknek köszönhetően), de ezek elvesznek a polgárpukkasztónak, felháborítónak szánt, de csak unott fásultságot generáló gusztustalanságok tengerében, valamint hadd ne essek már hanyatt attól, hogy egy humorosnak szánt animációs sorozat néha tényleg vicces is. A filmes utalások szórakoztatóak ugyan, de már nem is mondom, honnan lettek finoman átemelve, ráadásul ritkán érződik rajtuk az adott alkotás iránti tisztelet, sokkal inkább az azt célzó gúny szándéka vehető ki, az pedig, hogy a Star Warst parodizáló részek lényegesen visszafogottabbak, mint az egyéb epizódok, olyan részlehajlás, ami pontosan a "mindent lehet" vállalásnak mond tökéletesen ellent. A sorozat szakadatlan sikerének köszönhetően MacFarlane kisebb birodalom kiépítésére (American Dad, The Cleveland-Show), valamint egy egész estés mozifilm (Ted) elkészítésére is lehetőséget kapott, sőt, vezethetett Oscar-gálát is. Mondom én, hogy a csávó tud valamit. (Nemes András)  

Így jártam anyátokkal (How I Met Your Mother)

Oké, tudom, megértek mindent, én is kedvelem Neil Patrick Harris munkásságát, de... maradjunk annyiban hogy a HIMYM semmivel sem több egy elég jól sikerült Jóbarátok-másolatnál. És most jöhetnek az érvek-ellenérvek, miért jobb egyik a másiknál... egy egyszerű, mezei háromkamerás - szitkom szitkom, vagyon-e szép lányod - ról van szó, amely korunk televíziózásának legkötöttebb műfaja. Őszintén, adott a totál-félközeli-ansnitt szentháromsága, amelyből vizuálisan nem lehet kitörni, ergo nagyrészt úgyis valami lakás vagy iroda belsejét fogod látni. Táncos-zenés betétek? Ott volt az egész helyes, de annál sikertelenebb Working (amely a magyar televíziózás kifürkészhetetlen logikája során a Talpig pácban címet kapta), ahol a végtelenül cinikus betéteket mjúzikelekkel szakították meg a fiktív Upton/Webber nevű, ki tudja mivel foglalkozó multinacionális cég munkatársai. Fiatal pályakezdők párzási szokásai vannak a fókuszban (cicit-bicepszet a népnek)? Ezt már 1993-ban felismerték, hogy ne pont a Jóbarátokat mondjam példának, legyen mondjuk a Caroline in the City (Caroline New Yorkban, a boldogult Humor 1-en volt egy darabig). Akkor van benne ultrajófej arc - ha már NPH? Irány az eredeti The Office, ahol legalább láthatjuk ennek a valószerűtlenül magabiztos figurának a másik oldalát is, hogy tudniillik mi van akkor ha a nagyonjófejnagyonlaza kolléga, bocsánat, főnök, valójában inkább egy érzéketlen, bunkó seggfej? Legalábbis a valóság gyakrabban ilyen. A jócsaj-faktoron persze vitatkozhatunk, az ízlés kérdése. De ebben is, mint minden rendes szitkomban volt születésnapos-kórházas-hálaadásos/karácsonyos-híresvendégszereplős-esküvős rész. Enélkül nem is kap működési engedélyt egyik sorozat sem az Önkormányzattól. (Forgács W. András)

Lost  - Eltűntek (Lost)

Ironikus vagy szomorú – attól függ, honnan nézzük – hogy a 2000-es évek nagy amerikai tévésorozatos forradalma részben pont a formátum történetének egyik legnagyobb blöffjével kezdődött. De én leszek az első, aki elismeri, hogy a blöfföt briliánsan játszották meg. Az első évad kivételes volt: újszerű, izgalmas, rejtélyes, fordulatos, csak úgy roskadozott a remek karakterektől, a lenyűgöző szituációktól, a hatalmas potenciáltól. A második évben kezdtek lassan félresiklani a dolgok, nyúlásnak indult a rétestészta, feltámadt és erősödött az „ezt úgyse fogják megmagyarázni soha a büdös életben” érzete, kezdett az egésznek bullshit szaga lenni. De kitartottam a pozitívumok miatt, és mert a szezon – megint – úgy ért véget, hogy aztakurva. És ezután még bő két éven át csócsált engem a Lost. Folyton abba akartam hagyni, mert egyre kínosabb, egyre erőltetettebb lett, és egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az írókat nem a történetmesélés érdekli, hanem a nézők agresszív hozzábilincselése a sorozathoz egymást érő WTF-okkal és gimmickekkel.
Igen, ezek közül némelyik engem is behülyített – utoljára a „We have to go back” tudott meglepni, de az annyira, hogy még bő egy évig maradtam, pedig akkorra már tényleg tele volt a tököm az egésszel. Végül valamikor az ötödik évad első felében szálltam ki, amikor az egyik epizód kellős közepén egyszer csak leesett, hogy már pusztán a heti rutin miatt követem ezt az egész nézőhülyítő dramaturgiai bullshitet, és annyi érzelmi kontaktusom sem maradt a flashbackekkel-flashforwardokkal és képtelen szituációkkal szarrá írt karakterekhez, mint a légyhez, amit agyonütök a konyhában. Igazából hálával tartozom az alkotóknak, mert anno megtanítottak valamire, aminek azóta jó hasznát veszem, hogy ti. ne kínlódjak összességében pocsék szériákkal néhány faszán elsütött cliffhanger miatt. Máig nem tudom, hogy ért véget a Lost. Fogalmam sincs, mi az a sziget, miért van, hol van, mikor van, hogyan van, és nekem ez így teljesen jó. Az se érdekelhetne kevésbé, hogy éppen ki dugja Paris Hiltont. (Rusznyák Csaba)

South Park

Nem nehéz a választás, ha (geek körökben) túlértékelt sorozatokról van szó: remek alkalom ez, hogy értetlenségemet fejezzem ki a South Park sikere előtt. Elismerem: a kíméletlen és cinikus felnőtt humorra, ami dühödt bikaként ront rá a társadalom leg(ál)szentebb, legalapvetőbb értékeire és morális törvényeire (akár őszintén, a dolgozz-fogyassz végtelen ciklusában vergődő, készen kapott értékrendű honpolgárok szemének felnyitása céljából, akár puszta provokációból, "For The Lulz"), nagyon is szükség van, és számos esetben vevő is vagyok rá. Sorozatok közül az utóbbi évtized terméséből kiemelendő az Arrested Development és az It's Always Sunny In Philadelphia, a klasszikusok közül pedig természesen a Monty Python Repülő Cirkusza, de ez a fajta humor jellemző bármelyik menőbb stand-uposra is, George Carlintól Ricky Gervais-en át Louis C. K.-ig.
A South Park-ra azonban képtelen vagyok másképp tekinteni, mint egyetlen, tizenvalahány éve mesélt viccre, ráadásul a legirritálóbban öntelt, pöffeszkedő, álintellektuális fajtából, ami összetéveszti az ellenszenves viselkedést az intelligenciával, a sértő nyerseséget pedig a komoly felnőttséggel, és mivel hinni, bízni semmiben sem tud, kapaszkodót nem kínálva tapossa szét saját giccses homokvárait (a hosszan, választékosan és/vagy naiv hittel felvezetett poént ironikusnak szánt bunkósággal szétverő csattanója jelenti a sorozatban használt gegek 90%-át, kiegészülve az elmaradhatatlan és túlhasznált túl-hosszú-szünettekkel-a-beszélgetésben).
A sorozat egyetlen igazi erénye, hogy ezeket a mai korban is egyre jobban fertőző rákos tüneteket már több mint másfél évtizede bírja, azaz: it was hipster before being hipster was cool. (Borbíró Andris)

Supernatural

Még ha az alapötletben semmi, de tényleg semmi eredeti sincs, nagyon felszínes szinten sem, ez még simán lehetett volna egy nedves geekvágyakat kielégítő, marha jó kis sorozat. Okkultista nyomozók-szörnyvadászok a természetfelettivel szemben, hellyeah. X-akták óta, mi több, azon kívül nem volt ilyen. Papíron jól is fest, élesben már kevésbé. Hiába szokás áhítatosan körbetáncolni, megkockáztatnám, hogy a hódolat inkább a koncepciónak és az ínségnek szól, mint a megvalósításnak.
A Supernatural egyszerűen minden mozzanatában ötlettelen és átgondolatlan, ennél fogva pedig már alig néhány epizód után rohadt fárasztó. Mondom, az alapfelállás laposságával még önmagában nem lenne probléma, de ha már monster of the week parádét nézünk, akkor nem lehetett volna e mellé valami minimális gimmicket vagy akár sajátos hangvételt társítani? Oké, idővel belopózott, azaz helyesebben be lett tuszkolva valamiféle high concept, de az egész mindvégig annyira semmilyen, hogy még negatív kritikával illetni is nehéz. Egyszerűen nincs fogás rajta. Drámának nem elég mély, vagy következetes, hogy a néhány erőltetett jófejeskedés miatt humoros lenne, azt hagyjuk, azt meg, hogy a kis horrorhatározó összes kliséjét összefésülték, megrágták, majd emésztetlenül kiköpték, hadd ne tartsam már érdemnek.
Ez a fantáziátlanság, még rosszabb, lélektelenség, a témától és az átfogó történettől eltekintve amúgy a legapróbb mozzanatokban is megnyilvánul. A karakterek (idealista kisöcs és vagány, de aranyszívű nagy testvér – Skywalker és Solo, vagy tucatnyi másik hasonló filmes páros, valaki?), a szituációk (csak az első évad majd minden részében akad egy szemrevaló damsel in distress, akinek eltűnt valami rokona), a párbeszédek („This is a near perfect hunter” és unalomig ismételt társai), a fapofával előadott okkult szakértő blabla, a mindenkori konfliktusok következetlen és idióta megoldásai, eleve az egész kurva, részről részre minimális változtatásokkal megismételt szerkezet valami idegölően receptszerűek és üresek.
Magam az X-Aktáknak sem voltam soha nagy híve, de az a maga idejében tök eredeti volt, sőt, ha az ufós összeesküvés elméletet és az azzal járó nyomasztó hangulatot vesszük, mindmáig rendben van. A Supernatural még egyszer ugyanez, csak éppen nem volt benne soha, semmi jó, kivéve, ha valaki élvezi, hogy hetente egyszer megnézhet háromnegyed órányi standard amerikai b-horrort a hülyébbik, PG-13-as fajtából. (Elmeboy)

Vámpírnaplók (The Vampire Diaries)

Siralmasan gyenge pilot után nagy jóindulattal közepesnek mondható első évad, hasonló folytatás, majd súlyos lejtmenet (season 3, season 4). Mégis itt van, immáron az 5. évaddal – a The Vampire Diaries túlélése olyan sérelem, ami véres megtorlásért üvölt.
A TVD legnagyobb bűne a totális érdektelenség, a vigasztalan tétnélküliség: jönnek-mennek a szégyentelenül alulírt, minden ambíciót nélkülöző karakterek, a szerzők teljesen random üzemmódban építkeznek. Ha indokolt, akkor azért, ha meg nem, akkor pont azért szól az enervált gimnazista rockzene, mélabús karakterek siránkoznak szüntelenül, tombol a True Bloodot is felülmúlóan idegesítő, vámpíros-vérfarkasos-boszorkányos-misztikus-minden létező közhelyet felsorakoztató műeklektika, az egyfolytában kinyuvasztott, meghalni mégis képtelen főszereplők folyamatos feltámadásáról nem is beszélve. Dögöljön már meg valamelyik, de tényleg, örökre. És akkor néhány keresetlen szót a főszereplőről, a sorozat igazi kulcsfigurájáról: Nina Dobrev valóban szemrevaló fehérnép (pláne a promóciós fotókon - bár az évek során cseppet talán meggyarapodott a valaga), simán el lehet nézegetni 8-10 percig, pompás látvány. Na de öt nyomorult évadon át? Baszki. Ezt a mérhetetlenül idegesítő, 24/7-ben rinyáló, hisztis picsát? No way. Azt pedig, hogy színésznőként mennyire alkalmatlan, tökéletesen példázzák azok az epizódok, amelyekben önmaga gonosz ikertestvérét is eljátssza. A sminktől és a ruhától eltekintve szubatomi különbség nem mutatkozik a két figura között.
Ehhez képest a Twilight maga a kompromisszummentes hardcore. És nézik, tényleg nézik, már az 5. évadot nézik, és nem tudom elhinni, hogy ezt akkor most miért. (Dr. Sick Fuck)

Breaking Bad

Walter White mindig is Heisenberg volt. Szépen fel volt öltözve nyárspolgárnak, játszotta a szerepét, amit a társadalom megkívánt tőle, alkalmazkodott, elvegyült. Mert Heisenberg hideg, számító – és óvatos. Nem utolsósorban pedig, briliáns. Megvolt a helye a világban a feleségével, a fiával és az éppen születendő lányával, a tanári állásával és a mellékkeresetével. Nem volt tökéletes felállás, persze, messze nem. De biztonságos volt, és ő beleszokott. Felesleges lett volna kockáztatni. Olyan jól játszotta a szerepét, hogy még autómosós főnökének megalázó bánásmódját is elviselte. Már el is felejtette, hogy Walter White csak egy álca, amit gyerekkorától viselt, amit ráhúzott a szülői nevelés és a társadalmi konvenció. Heisenberg nyilván többet akart volna, de nem volt rá oka, hogy veszélyeztesse mindazt, amit addig elért. Aztán jött a rák. (Spoilerek jönnek.)

A második évad tizedik epizódjának (Over) zárójelenete volt Heisenberg ébredése. A szupermarketben észrevesz egy suhanc vevőt, akinek a kosara tele van metamfetamin főzéséhez szükséges cuccokkal. Reakciója még bűnözőként is illedelmes, betanított nyárspolgárhoz méltó: figyelmezteti az illetőt, hogy rossz anyagokat vett, és különben sem kellene mindent egy helyen vásárolnia, mert az gyanút kelt. A suhanc megijed, lelép, Walter White pedig beáll a sorba a pénztárnál, és csak mered maga elé. Az arckifejezése, a tekintete megváltozik. Akkor jön rá, hogy szinte elfelejtette, ki is ő valójában, hogy instant drogfőzdés tanácsadása röhejes és képtelen, hogy évtizedek óta álarcot hord, amit most már ideje levetnie. És utánamegy a suhancnak. All hail Heisenberg.

Évek óta mondogatják, hogy az igazán jó, érdekes és eredeti amerikai drámák már nem a szélesvásznakon, hanem a tévéképernyőkön játszódnak le, elsősorban a kábelcsatornáknak köszönhetően. Az úttörő az HBO volt, főleg a Maffiózókkal, de az olyan címekkel, mint a 24 vagy a Lost, az országos csatornák is kivették a részüket a tévé nívójának növeléséből. Egy sorozat a puszta szerkezetéből adódóan olyan lehetőségeket aknázhat ki (mint a hosszú távú, aprólékos karakterdráma, ha már Walter White-nál tartunk), amilyenekre egy mozi- vagy akár tévéfilm eredendően nem képes. Mégis, a Breaking Bad az első darabja a 2000-es évekkel beköszöntött szériaparadicsomnak, ami ezeket a lehetőségeket mindenki mást megszégyenítő tökéletességgel, hibátlanul, végig következetesen és precízen aknázta ki.

Ez nem a többi nagynevű széria becsmérlése: ami a formátum előnye, az egyben a hátránya is. 5-7 éven át hozni egy stabil minőséget, több szezon után is megadni a nézőnek mindazt, amit már megszokott, és lehetőleg hozzátenni valami újat, pokoli nehéz. Még a jobb sorozatok is hajlamosak kifáradni, ismételni magukat, vagy akár mélyrepülésbe kezdeni, és méltatlanul zárni egy hosszú pályafutást (Dexter-rajongók?). Hogy mást ne mondjak, A drótnak és a Shieldnek is megvoltak a maga kisebb hullámvölgyei, egyenetlenségei, pedig ezek nem kispályás címek. A Breaking Bad viszont, noha az első évaddal Vince Gilligan még láthatóan kereste a megfelelő hangot (az arra jellemző fekete humor később szinte teljesen kikopott a sorozatból), mindig egyenletes volt, üresjáratok, képtelen fordulatok és öncélú divatmegoldások nélkül vitte végig a koncepcióját.

Walter White útjának, gengszterpályájának íve klasszikus – felemelkedés, siker, bukás (már amennyire, de erre még visszatérünk) –, de egy markáns XXI. századi csavarral. A kis cézár, a sebhelyesarcú és társaik jellemzően vagy bevándorlók voltak, akik megelégelték, hogy szarban dagonyáznak az ígéret földjén, vagy háborús veteránok, akiket trauma és a normál életbe való visszailleszkedés képtelensége gyötört. A Breaking Badben azonban a közellenség nem kívülről jön, hanem Amerika melegágyából, a kerti törpék, mosolyogva integető szomszédok és úszómedencés házak világából. A közellenség egy közülünk.

Ez Gilligan legnagyobb bravúrja: rávett minket, hogy összeszorított fogakkal szurkoljunk egy rosszfiúnak. Igaz, kezdetben mi magunk sem voltunk hajlandóak elfogadni, hogy rosszfiú: Walt áldozatszerepe az első évadban olyan lesújtó volt, hogy eszünkbe sem jutott megkérdőjelezni a döntéseit. Anyagi biztonságot akart teremteni a családjának, nívós iskoláztatást a gyerekeinek, hátra akart hagyni valamit, ami több egy szép emléknél, valamit, ami számít abban a kegyetlen és mocskos materiális életben, aminek szabályai mindnyájunkra rá vannak kényszerítve. Egy férfi, aki a halál torkában mindent megtesz a szeretteiért – ki ne érzett volna együtt vele?

Csakhogy ez már egy új szituáció volt, és az álca, Walter White nem volt elég hozzá – ezért előlépett Heisenberg. Aki kételkedne benne, hogy a kémiatanár volt az álca, és nem a kalapos kopasz, az nézzen meg csak egyetlen tetszőleges jelenetet a sok közül, amiben a főhős az aljasságait leleplező feleségét, Skylert, vagy a helyzetük miatt egyre frusztráltabb társát, Jesse-t igyekszik nyugtatgatni. A felszín: csupa nyájas, barátságos, tanárattitűdös racionalitás. Ami mögötte van: jéghideg, számító manipuláció. Heisenberg a Mr. White-alteregó társadalmi státuszát, közösségi megbecsülését használta, hogy érvényesítse az érdekeit – a hanghordozása, a gesztusai csöpögtek a jószándékú, okító türelemtől, minden rezdülése azt sugallta, a te érdekedben cselekszem, érted vagyok. Briliáns hazugság. Sokkal hatásosabb, kifinomultabb (és pusztítóbb) módszer, mint a fegyverrel, fenyegetéssel motiválás.

De Heisenberg ébredésével eltűnt a maszk visszafogottsága, alázatossága, szerénysége is. Heisenberg érvényesíti az akaratát otthon, az üzletben, mindenhol, ésszel, erővel, fortéllyal, kerül, amibe kerül. Heisenberg nem alkuszik meg, nem hátrál meg, Heisenberggel senki nem baszakodhat. Mint a gengsztertörténetekben általában, ő is saját arroganciája, kapzsisága, büszkesége miatt bukik el. Mert nincs olyan, hogy „elég”, ennek a szónak ebben a világban nincs értelme. A főhős egy darabig hitegethet mindenkit, még saját magát is, hogy az egészet a családja érdekében csinálja, és ez eleinte talán így is volt – bár valószínűleg már akkor is csak részben. Heisenberg végre okot, pontosabban, ürügyet talált a kitörésre, a családját használta fel, hogy az lehessen, aki mélyen belül mindig is lenni akart.

A fináléban végre elismeri. Belenéz Skyler szemébe, aki letört, fáradt, illúzióit vesztett, halálosan unja a süket dumát, és azt mondja neki: „I did it for me.” Ötévnyi manipulatív bullshitet, a röhejesség határát súroló racionalitást, profin felépített, masszív érvrendszert söpör el egyetlen halk, rövid mondat. Azért tette, mert jó volt, mert élvezte, mert végre érezte, hogy kurvára ÉL. Milyen szerencse, hogy ott volt neki egy feleség és két gyerek, akikkel ezt igazolni tudta. És mégsem ez az a pillanat, amikor végleg elhagyjuk, és meggyűlöljük őt, nem – épp ellenkezőleg. Mert mi mindezt eddig is tudtuk, az újdonság nem az, amit mond, az újdonság a tény maga, hogy kimondja. Itt kezdődik Heisenberg megváltása.

Azzal, hogy beismeri, saját magáért főzött metamfetamint, és vált a helyi alvilág kulcsfigurájává, illetve azzal, hogy nem próbálja többé meggyőzni igazáról a feleségét, nem akarja elfogadtatni magát a fiával, és nem számít neki, hogy sosem fogják tudni, a közel 10 millió dollár, ami hamarosan az ölükbe pottyan, tőle származik, levetkőzi arroganciáját és büszkeségét. Később, amikor, és erre nincs jobb kifejezés, Isten haragjaként csap le Hank gyilkosaira, pénze ellopóira és Jesse elrablóira, levetkőzi a kapzsiságát is. Hogy saját briliáns tervének előre nem látható mellékhatása okozza a vesztét, egyrészt afféle költői igazság, másrészt a sorozat egészének méltó tematikai eleme (az egész Breaking Bad a tökéletes tervek kisiklásáról szól), de a legfontosabb az, hogy Heisenberg hősként távozik.

Végig azt hazudta, hogy a családja érdekében lépett a bűn útjára, ezért gázolt át hullákon, életeken, mindenen, ami az útjába került. A végén eljut oda, hogy hazugságából igazság lesz. Ekkor már nem érdeklik többé a milliódolláros hordók, már tényleg csak az számít neki, hogy biztonságban tudja a családját, hogy a lehetőségét is kiirtsa minden veszélynek, ami a jövőben az ő tevékenysége miatt érhetné őket. Nem érdekli, hogy senki nem fogja szeretni és hősnek tartani érte, ez már végre nem póz, nem számítás, nem manipuláció. Ez egy férfi keresztes háborúja, hogy jóvátegye a hibáit akár az élete árán is. Már az Ozymandias című epizódban is erről szólt az a jelenet, amiben a főhős a filmtörténet valószínűleg legkatartikusabb telefonbeszélgetésével mossa tisztára a feleségét a rendőrség előtt.

Gilligan fináléja attól olyan zseniális, hogy nincs benne semmi meglepő. Nem parádézik semmiféle gimmickkel, nem ránt elő a seggéből egy „na, hitted volna?” fordulatot, nem parasztot jött vakítani – csak szépen lezárja a sztorit, úgy, ahogy azt le kell zárni, logikusan, katartikusan, természetesen, a karakterek ívét tartva szem előtt. Ezt hívják érett történetmesélésnek. És a legszebb az egészben? Heisenberg győz. Nem azzal, hogy eltakarítja a mocskot, ami mindig ott ólálkodna a szerettei környékén, és nem is azzal, hogy megmenti Jesse-t. Hanem azzal, hogy eléri a célját, ami már nem csak ürügy, hanem őszinte, önzetlen, emberi és szívből jövő: a családja meg fogja kapni a pénzt, a jövőjük biztosítva van.

Győzelme messze nem minden áldozat nélküli, de attól még győzelem, ráadásul morálisan az. A Breaking Bad nem bukástörténet, hanem megváltástörténet. Mert Walter White mindig Heisenberg volt, mindig kis cézár és sebhelyesarcú volt, de a végén, amikor igazán számított, túllépett rajta, hogy az legyen.

Marvel’s Agents of S.H.I.E.L.D. – Pilot

Az év egyik legjobban várt új sorozata, a Bosszúállók gigászi sikerének hullámán lovagló, az ABC-n tegnap debütált Marvel’s Agents of S.H.I.E.L.D. legfontosabb kvalitásai leírhatók egyetlen névvel: Joss Whedon. A kultalkotóból szupergeekistenséggé mutált író-rendező (a pilot teljes egészében az ő gyermeke) rutinból hozza mindazt, amit korábbi munkái, a Firefly, az Astonishing X-Men és a Bosszúállók alapján várunk tőle – lendületes csapatdinamikát fura és egymást nem feltétlenül mélységesen szerető és tisztelő karakterekkel, akikben legalább egy közös vonás azért mindenképpen van: képtelenek nem frappáns beszólásokkal, popkult utalásokkal és okoskodó poénokkal kommunikálni. És noha ez most itt-ott kicsit csikorgósabb, mint Whedonnál általában, a SHIELD elég vicces, lendületes és vagány ahhoz, hogy pont olyan szórakoztató legyen, amilyennek reméltük.

A sorozat a New York-i csata után játszódik, és az elvileg azelőtt meghalt, gyakorlatilag mégis élő (?) Coulson ügynök egy új csapatot toboroz benne, hogy felelni tudjon a megváltozott világ új kihívásaira. A szuperhősök, különleges képességek, idegen technológiák beszivárogtak az emberek hétköznapjaiba, ebből a rejtélyes és veszélyes tortából pedig mindenki akar magának egy szeletet. Coulson emberei (csúcsügynökök, technikai és számítógépes zsenik, a szokásos felállás - egyelőre nem sokat tudunk róluk, és az egy emberként "működő" geekpároson kívül nem tűnnek túl eredetinek sem) a pilotban egy új hős, és a körülötte legyeskedő rosszemberek nyomában járnak, természetesen high-tech kütyük segítségével.

Van akció, izgalom, humor és rejtély (mindenkinek a múltjában lappang valami titok, leginkább Coulsonéban – nem, még nem derül ki, amire vele kapcsolatban mindenki kíváncsi), Whedon szokás szerint biztos kézzel ír és rendez, Clark Gregg pedig cool, de a SHIELD jövőjét eldöntő kérdés, amire egy rész után még nehéz válaszolni, az, hogy mennyire tudják majd az alkotók differenciálni egy átlag „nyomozós akciófilm gimmickkel” sorozattól. A dolog persze evidensnek tűnik, hiszen Whedonéknak rendelkezésükre áll egy hatalmas univerzum, aminek sztárjait ugyan aligha használhatják (túl drága lenne, és egyébként sem volna célravezető, ha a főhősök problémáit a vendégszereplő Thor kalapálná péppé), egyéb karakterei, motívumai, szabályszerűségei rendelkezésükre állnak, és szinte végtelen lehetőség rejlik bennük.

A képregényekben már volt példa hasonló, nagyszerűen elsült koncepciókra, mint pl. a Gotham Central, ami a Batman városában dolgozó rendőrökről szólt (és a DC épp tegnap jelentette be, hogy a Foxszal tévésorozatot csinálnak a fiatal James Gordonról), vagy Brian Michael Bendis Powerse – de akár még a Marvels is ide citálható. Ezek mind többé-kevésbé átlagemberekről szóltak, akik szuperhősök árnyékában élnek. Szerencsére a SHIELD első részének leghangsúlyosabb aspektusát sem a bunyók és a robbanások képezik, hanem egy olyan fejre állt világnak az ábrázolása, amiben istenek, szuperkatonák, páncélos igazságosztók és földönkívüliek csatáznak egymással, és amiben felmerül a kérdés: mit jelent így embernek lenni? Whedon ráadásul behozza a képbe a gazdasági válságot, mint plusz terhet a civilek életén, és a kapcsolat a marveles és a való világ problémái közt meglepően simán jön létre – egyszerűen van értelme.

Ha sikerül ezen tartani a hangsúlyt a high-tech akciók és pingponglabdaként pattogó egysorosok között, és szépen kiegyensúlyozni az alapvetően könnyed hangvételt és komédiát a drámával, akkor a SHIELD kinőheti magát valami egészen naggyá is. A potenciál kétségkívül megvan benne.

Firefly

Kinyilatkoztatást teszek: a Firefly az egyik legjobb dolog, ami csak történhetett a geek-társadalommal. Nem csupán ajándék, isteni kegy! Joss Whedon megvalósult látomása sok-sok, mára rajongóvá lett halandó életének vált kitörölhetetlen részévé. A Firefly olyan élménynek minősül, ami egy gimis osztálykirándulás hormonrobbanásos éjszakájához hasonlítható – több szempontból is. Árad belőle a lelkesedés, a céltudatosság csíkszentmihályi flow-ja pedig ellentmondást nem tűrően szaggat át mindennemű gátat: az alkotói szellem eme megnyilvánulása már csak ilyen, ösztönszerű és végletes. Annak eredménye pedig, hogy mégsem egy latin lávör jéghideg profizmusával, jóval inkább egy megszeppent lurkó ügyetlenkedésével megy végbe a don juani magasságokba emelkedő liázon, amiért a forró szenvedély értetlenkedő pillantásoknak adja át a helyét. Aztán embere válogatja, hogy ad-e neki még egy esélyt, netán megpróbálja meglátni a mélyben rejtőző értéket, vagy feladja, és másnál próbál szerencsét.

Joss Whedon a legtöbb ember számára a tavalyi év blockbustere, a Bosszúállók említésére lehet ismerős. Hölgyek esetleg a Buffy, a vámpírvadász, esetleg az Angel kapcsán futhattak össze a nevével, de dolgozott már képregényen is (az egyik legjobb X-Men széria, az Astonishing első futása, illetve a Runaways második etapja az ő keze munkája). Whedon bizonyos körökben a geekség egyik pápájának számít, ami, noha erős túlzásnak hat, nem áll messze a valóságtól. Bizonyítja ezt alkotásainak sokszínű, ám konzekvens, mélyen a geek témákból merítő, de populárisan is befogadható palettája. Ennek egyik gyöngyszeme, de mit is beszélek, egyenesen gyémántja a mostoha körülmények közt világra jött, s még mostohább bánásmódban részesült Firefly. Félreértés ne essék, nem vagyok egy Che Guevara, nem emiatt szimpatizálok a sorozattal – az azt körbevevő hercehurcáról még nem is volt tudomásom, amikor a pilot már rég megvett kilóra.

Miben rejlik ez a vonzerő, ami ilyen hatást gyakorolt rám anno és gyakorol még most is? Kezdem rögtön az alapkoncepcióval: űr-western. Oké, oké, tudom, hogy utólag aggatták rá ezt a kissé sántítóan hangzó, de valahol badass jelzőt, mindenesetre, ha egy összetett szóval kell jellemeznem a Fireflyt, akkor csak benyögöm ezt, űr-western, a magyarázattal meg ráérek a furcsálkodó pillantások kivédése után. A Firefly világa – ahogyan a real world with a twist alapú fiktív teremtés esetében már megszokhattuk – a történelmünket veszi kiindulópontnak, s helyezi azt egy attól merőben szokatlan környezetbe, ezúttal az észak-amerikai polgárháborús konfliktus, jobban mondva annak lecsengése kerül barnakabátostul, Gettyburgöstül, vadnyugatostul a világűrbe. Ez így persze nem teljesen pontos, rengeteg apró csavarintás árnyalja az összképet, például a vesztes oldalról soha nem hangzik el, hogy rabszolgát tartottak volna, plusz a kínaiak az amerikainak tűnő hatalommal szövetségben (Alliance) ülnek a kormány mögött. Ez utóbbit nem pusztán bemondásra kapjuk az arcunkba, hanem a sorozat világában (’Verse) ténylegesen kifejtett kulturális hatásról van szó, amit a káromkodások és egyéb átvett nyelvi kifejezések, öltözködésmód, s megannyi apró részlet tesz szinte hétköznapivá. 2517-ben járunk, az emberiség kirajzott a világűrbe, jó szokásához híven kolonizációba kezdett, és távol a nagy öregek totalitárius berendezkedésétől megkezdődnek a hatalmi harcok Unification Wars, vagyis Egyesítési Háborúk címszóval. A sztorifonal felvételének pillanatában a háború már a múlté, a Szövetség bedózerólta az ellenállókat, megtörtént az egységesítés, mindenki boldog lehet. Kivéve a vesztes oldal minden reggel keserű szájízzel ébredő szimpatizánsait, köztük az egykori barnakabátos katonatisztet, Malcolm Reynolds kapitányt.

Ezzel el is érkeztünk egy sarkalatos ponthoz: az ügyesen felépített díszlet nem válhat rajongás tárgyává, élő, lélegző karakterek kellenek, akiket jobban megismerve már szinte szomszédunkként üdvözölhetünk az epizódok során. A Firefly ezen a téren valami hatalmasat domborít. Köszönhető ez egyfelől a lelkes színészgárdának, akik együtt éreztek a sorozattal, és állítólag nagyon jó csapat kovácsolódott belőlük. A hírek szerint a forgatásokon már-már családias volt a légkör, a leállást pedig hatalmas csalódás kísérte részükről is. A remekelés másik oka a fantasztikus érzékkel megírt és továbbgöngyölített karakterek, illetve a közöttük folyton fellépő, más, hétköznapi sorozatokhoz képest meredek, szokatlan és egyszersmind merész interakciók. Általában ez minden karakter-dráma alapvetése, ám a Firefly pimaszul beint a konformista iskolának, mondván, hé haver, én csak azért jöttem, hogy legurítsak pár sört és eldumáljak a srácokkal.

Ebbe az életérzésbe pedig belefér minden: képes egyszerre szomorú és vidám is lenni, és habár folyton ömlik a szar, mindig jut idő egy velős beszólásra, vagy egy laza megmozdulásra. És ez a lényeg, a Firefly úgy szórakoztat, hogy közben egyetlen izzadságcsepp sem jelenik meg képzeletbeli homlokán. Gondoskodnak erről a szereplők, illetve a több főszálra felhúzott epizódikus struktúra által kínált sztorik, amik során apránként bepillantást nyerünk a Serenity névre keresztelt Firefly-osztályú szállítóhajó legénységének mindennapjaiba. A bumfordi, valóban szentjánosbogárra emlékeztető formatervezéssel megáldott űrhajó neve nem a hasraütés műve: a Gettysburgnek megfeleltethető Serenity Völgy csatája, amiből a pilot epizód nyitó képsorai alatt ízelítőt kapunk, keserű mementóként él tovább a már említett Reynolds kapitány emlékeiben – a csata, ami megfordíthatott volna mindent. Már ez rendkívül beszédes a kapitány jellemét illetően, és ha ehhez hozzáteszem, hogy kopott barna kabátban jár, akkor könnyen aktuálpolitikai felhangokat üthetnék meg, amit természetesen nem áll szándékomban.

Nathan Fillion, az ünnepelt geek-sztár, eme pozícióját a Fireflynak, no meg persze saját magának köszönheti. A veszteséget feldolgozni képtelen, a legitim rendszernek soha le nem fekvő, morózus, epés megjegyzésekkel operáló, az elveiért és társaiért bármire képes kapitány hálás szerep – ahogyan a Fireflyban minden főszereplő, ő is többrétegű, mélyen árnyalt karakter, amit Fillion nagyszerű érzékkel és látható örömmel játszik el. Mint központi figura, jut rá idő bőven, türelemmel és remek ritmusban bontakozik ki a keménynek látszó ex-katona burka alól az érző, sebezhető ember. Na, nem mintha Mal olyan fú de átkozottul penge lenne. Az önbizalom önmagában nem elég, bizonyítja ezt számtalan tévedése, mellényúlása, bénázása, vagy sértett büszkeségből való cselekvése, amik mind elősegítik az azonosulás, az együttérzés kialakulását, egyszersmind megnyugtatnak, nem holmi legyőzhetetlen akcióhősről van itt szó, hanem egy olyan figuráról, akivel simán összefuthatnánk a kedvenc sörözőnkben. Mal, mint a hajó tulaja és kapitánya, a peremvidékekre szorulva próbálja megkeresni a napi betevőt, sejthetően nem mindig a legtisztességesebb eszközökkel. Ha nagyon szorul a hurok (és általában szorul), bizony az utasok fuvarozása mellett kényelmesen megfér a csempészet, ami persze mindenféle sötét és bizalomgerjesztőnek épp nem nevezhető alakkal való seftelést jelent.

Ezzel meg is ragadtam a Firefly lényegét: a rendszerből önként vagy kényszerből kivonult emberek erőfeszítései, botladozásai a túlélés érdekében, saját lényük, lényegük feladása nélkül. Ez a lényeg pedig kilenc különböző arcot visel, kilenc, egymástól akár homlokegyenest eltérő módon látja a világot, és az elképesztően jó karakter-dinamikát ennek köszönhetjük. Vadnyugati köntösbe bújtatott sci-fi ide vagy oda, a Firefly kilenc főszereplőjét bármely más zsánerbe átpakolva a szórakoztatásnak kábé ezt a színvonalát kapnánk. A kilenc főszereplő titulus egyáltalán nem túlzás, sőt, ennél jobban nem is lehetne megfogalmazni. Foghatnánk a fejünket, hogy na de kilenc személyiséget főszerepben kész bukta bezsúfolni egy tv-sorozatba, ám meglepő módon jut tér és idő mindegyiküknek, Whedon és társírói cirkuszi bravúrt visznek véghez, amikor belekezdenek a karakterekkel való zsonglőrködésbe. És hogy kikkel is művelik mindezt?

A kapitányt már láttuk, nézzük a többieket. Elsőként kell megemlítenem Mal katonatársát, a hajó elsőtisztjét, Zoe Washburne-t, aki a leszerelést követően hű társként követte egykori felettesét. Vérbeli harcos amazon, a kapitány jobb keze, illetve a pilóta, Wash felesége. Mindenben lehet rá számítani, tettre kész és határozott személyiség, aki akár Reynolds lelkiismerete is lehetne, már ami a kényes ügyekben való morális hátbabökést illeti. Gina Torres kifogástalanul adja a szenvtelen, ám pillanatok alatt harckészültségbe váltani képes keménykötésű nőt, és az embernek akaratlanul is egy nagymacska jut eszébe, ahogyan elegáns, lassú mozdulatokkal jár-kel, de szívdobbanásnyi idő alatt gyorsul százra. Férje, a Serenity pilótája ellenben habókos figura. Alan Tudyk kiváló választás volt a szerepre, mind megjelenése, mind orgánuma a néző azonnali szimpátiáját vonja maga után, nem beszélve arról, hogy a legelső jelenetében éppen két műanyag dinoszaurusz epikus csatáját levezényelve van alkalmunk megpillantani. A szőke, felborzolt hajú, hawaii inges Wash kilóg a hadviselt, keménykötésű legénység többi tagja közül, mégis, hétköznapiságával, esetlenségével erősebb kapcsot jelent a picinyke család számára, mint azt gondolnák. A felesége és a kapitány közötti háborús bajtársiasság okán fellépő féltékenysége pedig számos humoros helyzet forrása.

A legénység izomembere, és egyben legkomikusabb tagja a felemás érzelmeket kiváltó Jayne. Őt Adam Baldwin kelti életre (nem, nem az a Baldwin), játéka pedig öröm saját maga és a néző számára is: Jayne IQ-ja valahol a pincében rekedhetett, ezt kompenzálandó legalább hatalmas arca van, mélyen hisz az erőszak mindent megold elvében, valójában azonban gyáva és kétszínű, de ha ez még nem lenne elég, azt hiszi magáról, hogy nagyon okos. Rendkívül ellentmondásos karakter, akiben lehetetlen megbízni, a késgyűjteménye mellett csak a pénzt szereti jobban (amit az anyukájának küld, hogy gondoskodjon róla), ezért hajlandó is bármire – mondjuk beállni a Serenity legénységébe, miután a kirabolandó kapitány többet ígér. Jayne figurája egy igazi whedoni archetípus: nem tudunk vele mit kezdeni, egyszer szimpatikus dolgokat művel, máskor pedig legszívesebben megnyúznánk. Az ő tökéletes ellentéte az utasként a hajóra kerülő Book tiszteletes, jobban mondva lelkész. A kifinomult ízlésű, elsőre ártalmatlan pap azonban jóval több, mint aminek látszik, a vészhelyzetekre adott reakciói sötét titkot sugallnak. Mondani sem kell, a viharvert legénység megtépázott morális attitűdje nem mutat minden téren kompatibilitást a Ron Glass által megformált karizmatikus lelkipásztor elveivel, sőt.

Egy űrhajó kötelező tartozéka a szerelő, a Serenity pedig szerencsés lehet, mert egy műszaki tehetség gondoskodik róla. Ő Kaylee, egy fiatal lány, a kedvesség és a női naivitás, egyszersmind a családi értékek, a világot a pozitív oldaláról történő felfogás megtestesítője. Kabinjának ajtaját szívecskék és gyerekes, színes betűk díszítik, de ne becsüljük le Kaylee szerepét, a sok álmacsó között igenis szükség van egy olyan valakire, aki képes megteremteni az otthon melegét. Jewel Staite nagyon, hogy is mondjam szépen, aranyos a babaként kinéző Kaylee szerepében. Újabb ellentét következik: Inara Serra. A modernkori gésák köztiszteletben álló megfelelőjeként Inara hivatalos bérlője a hajó egyik űrsiklójának, ami megkönnyíti utazással járó munkáját. A Társnőnek nevezett hölgyet Morena Baccarin tölti meg bájjal és kellemmel, a nőiségnek azzal a fajta kifinomultságával, ami mögött nem kevés tapasztalat bújik meg. És noha a kapitány előszeretettel használja a jelenlétében a kurva szót, ez csak azért van, mert az óvodában nem volt, akinek meghúzhatta volna a haját. A kettejük közt feszülő vonzalom így hol munkatársi, hol jóbaráti viszonyban igyekszik feloldást találni, és a remek dialógusaiknak köszönhetően nem csak a hölgyek drukkolnak nekik titokban.

A felsorolás végére hagytam a történeti főszálat beindító testvérpárt, akik említése már önmagában a spoiler szintet súrolja, hiszen a pilot során derül ki, hogy mi is rejtezik abban a nagy ládában, amit egy fiatal, jóképű orvos, név szerint Simon Tam (Sean Maher) cipel fel magával a Serenityre, ám a Firefly összes plakátján ott virít a River Tamet alakító Summer Glau, így úgy gondolom, ez bőven belefér. Simon olyan erők elől menekül, amik a Serenityt keresztben lenyelnék: gazdag, jó nevű család sarjaként szakmájában hatalmas karrier várt rá, ám feladta mindezt, hogy megszöktesse rendkívüli tehetséggel megáldott húgát egy titkos szervezet karmai közül. River ,a rajta elvégzett kísérletek következményeként súlyos traumán esett át, beszámíthatatlan, sőt, kiszámíthatatlan, ám olyan erők birtokosa, amik jókora meglepetést képesek okozni. A testvéri szeretet ritkán kerül ilyen explicit módon ábrázolásra, és aki rosszra gondol, az most szégyellje magát – Simon önfeláldozása, a burok elhagyása, a való világ veszélyeire való fittyet hányása elismerésre méltó tett, s még inkább az annak a fényében, hogy az ifjú doki elsőre mennyire életképtelen ebben a számára új közegben.

Mint látható, a karakterek zöme kibontakozásra váró, azt egyenesen igénylő személyiség, aminek szüksége van a 24 részes első évadra, ami során pont megfelelő tempóban épül ki a teljes történet. Erre azonban soha nem kerülhetett sor, lévén a 14. rész után a Fox leállította a forgatást, ezzel mindörökre űrt hagyva a rajongók szívében. Ha ennyire piszkosul jó egy sorozat, miért kap kaszát, merül fel a jogos kérdés. Nem áll szándékomban mentegetni a Fireflyt, az azonban tény, hogy a csatornának már a kezdet kezdetén nem tetszett a legitim hatalom elől bujkáló, a zavarosban halászó karakterek középpontba állítása, így nem is engedték, hogy a világot gyönyörűen felvázoló pilot epizód adásba menjen, rögvest a második résszel indítottak. A rosszallás miatti trehány bánásmód nem tett jót a sorozatnak, de javára legyen mondva, még így is meg tudta csillantani belső értékeit. Sőt, kevéske számú, de annál határozottabb rajongótábor alakult ki körülötte, amit nem zavart, hogy a csatorna ide-oda pakolgatta a sorozatot, hűen kitartott mellette. A show lezárását követően még hirdetést is feladtak, hogy reklámozzák kedvencüket, pénzt gyűjtöttek, a DVD eladásokat igyekeztek javítani (ami sikerült is), illetve számtalan módon terjesztették az igét. A Firefly 2002 szeptemberétől volt látható a Foxon, és hiába készült 14 rész belőle, ebből csupán tizenegyet adtak le, ironikus módon épp a pilot epizódot az utolsóként. A fanok támogatásával megjelent DVD kiadás tartalmazta a hiányzó három részt, ami őrületes fan-hype-ot követően gyönyörű eladásokat produkált, ezzel meggyőzve a Universalt, hogy leforgasson belőle egy mozifilmet – ez lett a Serenity, ám ez egy másik történet lesz majd.

A Firefly ezt a kurta-furcsa sikerét olyan karaktereknek köszönheti, amik elrugaszkodnak a mindennapoktól, de mégis emberközeliek, szerethetők. Olyan sztorinak, ami fittyet hány a konvenciókra, ami merészel rövidre zárni, s ezzel életszerűvé tenni bármilyen szituációt, hogy egyrészt meghökkentsen, másrészt elismerő bólintásra sarkalljon (kedvenc jeleneteim, amikor egy gondosan felépített jelenetet „porig rombolnak” egyetlen szempillantás alatt, és még meg is köszönöm nekik, sőt, magamban felkiáltok, hogy „igen, így csinálnám én is, ha ott lennék”). Olyan humornak, ami tudja, mikor és hol kell kitörnie, kit és hogyan kell megtalálnia, így sosem válik túlzottá, de mindvégig jelen van. Olyan zenének, amit később szakdolgozatírás közben rongyosra hallgatok, a főcímdal pedig egész egyszerűen fenomenális (hála Greg Edmondsonnak). És olyan nézőnek, aki nem pusztán befogadja, hanem magáévá is teszi kedvencét, s törődik is vele, ha úgy érzi szükségét – kár, hogy akkoriban még nem volt Kickstarter, megnéztem volna, mit kalapoznak össze a rajongók. Így, maradt nekünk zseniális tizennégy epizód, amit már senki nem vehet el tőlünk. Mindenesetre, ha az értelmező szótárat felütjük, a geekgasm szónál a Firefly-t fogjuk találni.

Trónok harca: 3. évad

(spoilermentes) Katartikus csúcspontok laza láncolata egy egyébként lassan, monumentálisan, és kissé nehézkesen hömpölygő, saját súlyától imbolygó sorozatban. Nagyjából így jellemezhető leginkább az HBO A tűz és jég dala adaptációjának most véget ért harmadik évada. Valahol természetszerű, hogy mindazok a problémák, amik a könyvszériában csak a negyedik részben jöttek elő, a tévéshow-ban korábban felütik a helyüket – a próza jobban viseli a sztori szétdaraboltságából adódó relatív lassúságot, a történetszálak szabad kezelését, mint a mozgókép. De ez nem azt jelenti, hogy az HBO produkciója kudarc lenne: amennyiben rosszabb, mint az eredeti mű, közel annyiban, más téren, jobb is annál. Úgyhogy még mindig ez a jelenlegi amerikai sorozatok egyik legjobbika.

Az évad kellemesen ráérős indulása után a negyedik rész astapori fináléja volt Martin történetmesélő erejének első ökölcsapása, és ez egyike azoknak a jeleneteknek, amik a filmen még jobban működnek, mint a könyvben. A maukulátlanok néma, szoborszerű serege, a rabszolgamester arroganciája, a kocka fordulása és a csata (nagyon megengedő szó) kezdete mind üvölt a vizualitás után. Operatőri munka, vágás, zene tökéletes összhangban vannak, még ha költségvetési okokból kissé korán vége is szakad az öldöklésnek (ez már inkább a szituációhoz illő szó).

De a jelenetnek egyébként is Emilia Clarke az igazi sztárja. A Daeneryst alakító színésznő zsigerből hozza a megkeményedett, hideg tekintetű hódítót, aki egyszerre anya, hadvezér és bosszúálló. Azt az utat, amire Martin küldte a történet kezdetén a kihasznált, tárgyiasított, szerencsétlen karaktert, nem könnyű jól kijárni, de Clarke Astapor eltiprásánál teljesen magáévá teszi a transzformációt: gyönyörű, tiszteletet parancsoló és félelmetes, egyetlen pillantásából elhiszem, hogy ha egyszer rászabadul Westerosra, egy hét alatt letarolja a kakaskodó királyjelölteket. Köszönhetően annak is, hogy Peter Dinklage Tyrionja kissé parkolópályára került, ezt az évadot egyértelműen Clarke és a Tywin Lannistert alakító Charles Dance (ritkásabb, de annál kiemelkedőbb) jelenetei vitték. Utóbbinak még felpofoznia sem kellet az egyetemes utálatnak örvendő unokáját ahhoz, hogy az, minden királyi fenségében, majdnem összeszarja magát a vastrónon ülve. Persze hiba volna elfeledkezni egyrészt Michelle Fairley-ről, aki brutális erejű játékkal emelte a rajongói hisztirohamot kiváltó kilencedik rész fényét, másrészt Nikolaj Coster-Waldauról, akinek Jamie-je szinte észrevétlenül nyerte el a néző megértését és szimpátiáját, pedig anno a széria egyik legnagyobb ganéjaként vezették fel.

Az eredeti mű szerteágazó, komplex cselekményének lekövetése egy nagyjából tetszőleges hosszúságú tévésorozatban nem olyan nagy kunszt (annál nagyobb veszély a történet szétfolyásának megengedése), az HBO íróinak hozzáértése ellenben pont abban mutatkozik meg, hogy mit hagynak ki, mit tesznek hozzá, és főleg, hogyan kommunikálják a narrációmentes vizuális médiumban mindazt, amit a könyvekben nem a cselekmény folyásából, hanem a karakterek gondolataiból tudunk meg. (Részben a két médium közti különbségekből adódó, gyökeresen más nézőpontokból ered az évad nagy hisztériája is, ugyanis aki a regényben egyáltalán nem volt főszereplő, az itt nagyon is annak tűnhetett.)

Az ötödik rész végének tanácsjelenete gyönyörű, tanítanivaló példája annak, hogy lehet pár perc leforgása alatt nem csak megmutatni egy kis csapatnyi karakter leglényegét, de közben még feltérképezni a köztük feszülő, bonyolult kapcsolatrendszert is. A könyv megszámolhatatlan oldala, fejtegetése, gondolatmente van benne ebben az egyetlen, tökéletesen kivitelezett jelenetben, ami ráadásként a maga módján még fergetegesen vicces is. Ritkán látott forgatókönyvírói (és színészi) bravúr, nem is ismételhető meg egykönnyen: a hatodik rész zárójelenete pl. kicsit félrement, Kisujj hatalomról, és az oda vezető ranglétra megmászásáról előadott zseniális monológjához csupán erőltetett, „csinált” katarzissal próbálkozó párhuzam a Fal fizikai megmászása.

Minden nagyszerűsége ellenére a sorozat lendületét érezhetően visszatartja a szélrózsa összes irányába szétfutó cselekmény. Könyvben Martin megteheti, hogy pl. két részen át még csak szóba is alig hozza a foglyul ejtett Theont, a képernyőről azonban nem tűnhet el teljes évadokra, még akkor sem, ha jelenléte sokáig statikus, és a története látszólag nem vezet sehová – a két médiumnak mások a szabályai, és mások a befogadók elvárásai is. Ezeket ugyan egy pontig ki lehet, sőt, ki is kell kukázniuk az alkotóknak, és ez aztán egyeseknek jól, másoknak kevésbé jól jön le, de bizonyos szabályokhoz még a lázadóknak is muszáj tartaniuk magukat. Ezért van az, hogy mindig vannak karakterek, akiknek az adott részben csak két-három perc jut, és még csak nem is feltétlenül történik velük semmi – emiatt pedig a cselekmény döcögősnek hat. De ezek a karakterek annyira élnek, annyira keményen, totálisan, fájdalmasan emberek, hogy a Trónok harca ezekben a csendesebb pillanatokban is kiváló – a mostani évadzáró is tele van ilyenekkel, ld. Cersei és Tyrion szívfacsaróan szomorú, ritka őszinteséggel és testvériséggel teli jelenetét.  

Kérdés, hogy meg tudja-e az HBO tartani az egyensúlyt, mert innen csak nehezebb lesz. Még viszonylag messze van a csatorna attól, hogy filmre vigye a negyedik könyvet, de az az első hárommal ellentétben már tényleg csúnyán túlírt, tele van töltelékekkel és egy rakás teljesen új szállal, amik a totális cselekményvezetési katasztrófa veszélyével fenyegetnek. Figyelembe véve, hogy a csatorna a hírek szerint 7 évadot tervez a 7 (tervezett) könyvhöz, úgy, hogy pedig a harmadik részt is két évadban oldják meg, valószínűleg jócskán fognak gyalulni a sztorifolyam második feléből. Valljuk be: ráfér. Mivel az eddigiek alapján az HBO-nál nem hülyék ülnek, joggal reménykedem, hogy tudnak tanulni a regények hibáiból, és nem fogják ismételni őket. Akkor a modern televíziózás legnagyobb diadalmenete lehet ez a széria.

Kicseszés a közönséggel: A Trónok harca történetmesélési kudarca

Rusznyák Csaba írásának szinte valamennyi állításával egyet tudok érteni, miként a Trónok harca 03x09 epizódja által keltett közfelháborodást is komikusan buta reakciónak tartom. Mégis úgy vélem, hogy az egyébiránt kiváló cikk legfontosabb tétele sajnálatos módon téves: George R. R. Martin ugyanis kicsesz a közönséggel.

Spoilermentes elméleti értekezés a Trónok harca című dramaturgiai káoszról

A Trónok harca egy storyline-katasztrófa. A sok-sok ezer oldalon át formálódó cselekmény egész egyszerűen nincs kitalálva, az író nem gondolkodott előre, éppenséggel az érdemi munkát spórolta ki az alkotói folyamatból. Az olvasó dezorientációja annak a következménye, hogy maga George R. R. Martin sem tudja, merre van az előre, ezért a közönség érdeklődését a tudatos cselekményépítés helyett másféle dramaturgiai eszközökkel igyekszik életben tartani. Random üzemmódban dobálja be a karaktereket, véletlenszerűen generálja a konfliktusokat, miközben azok kibontásával és megoldásával vajmi keveset törődik. Ha pedig valamelyik cselekményszál kezelhetetlenné vagy kényelmetlenné válik (ez a ritkább eset), netalán az író megunja az adott szereplő fogalmatlan ténfergését (ez a gyakoribb), akkor egy hirtelen halálesettel, minden felvezetés nélkül csapja le a lasztit. Merengjünk el rajta, hogy ebből az eposzi igényűnek mondott műből hány cselekményszálat lehetne úgy kiradírozni, hogy egyáltalán ne tűnjön fel azok hiánya, mert az adott karakterek és történések az ég adta világon semmilyen hatást nem gyakorolnak a cselekmény érdemi részére. Avagy képzeljünk el egy olyan zeneművet, amelynek a kottájából minden második hangjegy simán törölhető, ahogy a hangszerelést kiadó instrumentumok fele is gond nélkül mellőzhető, mert a hallgatóság észre sem veszi a darab brutális megcsonkítását – senki sem nevezné az ilyesféle partitúrát valódi zeneszerzői teljesítménynek.

A totális kicseszés-probléma másik szembeszökő tünete a minimálisan elvárható súlypontozás hiánya. Immáron túl vagyunk három évadon, de a nézők java még most sem tudja, hogy mely karaktereket lehet főszereplőnek nevezni, ki az antagonista, ki a protagonista, vagy éppen kik a valóban fontos intrikusok (jegyzem meg, azok sem mondhatók sokkal felvilágosultabbnak ebben a kérdésben, akik átszántották magukat a regényciklus eddig megjelent kötetein, holott 5000 oldalnyi szöveget teljesítettek). Egy drámai műben az expozíció arra szolgál, hogy meghatározásra kerüljenek ezek a szerepek, a Trónok harcában azonban ez három évad alatt sem történt meg; ugyanis a szerző saját maga sem tudja, hogy miként fejlődnek, merre tartanak a saját figurái. Ebbéli kétségeit pedig parttalan locsogással, további karakterek kényszeres farigcsálásával, teljesen megalapozatlan, misztikusnak feltüntetett, valójában csak zavaros fordulatok elszórásával igyekszik palástolni.

Szó se essék róla, nem áll szándékomban kizárólag George R. R. Martin fejére olvasni a fenti vádpontokat. Sajnálatos módon a korszellem gyermeke ő, egy irritáló könyvkiadói trend komoly hírnévre vergődött áldozata. Mert manapság az a divat a fikciós művek piacán, hogy mindent túl kell írni; ha a szerzőnek akad egy novellányi ötlete, a kiadó nagyregényt irányoz elő, ha pedig képes megtöltetni egy regény terjedelmét, úgy rögvest egy ciklust követelnek rajta. Az olvasók elfordultak a normál terjedelmű kötetektől, és a parttalan szappanoperákat részesítik előnyben, amely attitűd kiváltképpen pompás fejlemény a kiadók számára, mert a 800-1000 oldalas címekből álló sorozatok sokkal komolyabb profitot hoznak, mint a hagyományos regények. Holott szörnyen buta illúzió azt gondolni, hogy ha egy könyv 7 centi vastag, akkor az már komoly műnek, netalán irodalmi szempontból is értékesnek tekinthető, ennélfogva megéri pénzt adni érte. Ezzel egyidejűleg a szerzők is kifejlesztettek magukban egy bámulatos képességet: gyakorlatilag bármilyen szerződést hajlandók készségesen aláírni, ha akad a kezük ügyében egy nyomorult toll, a kontraktus pedig akár az alkotói megfontolásokkal szembe menve is kötelezi őket a soron következő kötet megírására – ily módon a csapda bezárult.

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a Trónok harca a fogyatékosságai okán működésképtelen produkció, hiszen kereskedelmi eredményei ismertek. A vállalkozás szépen prosperál, zökkenőmentesen zajlik a business as usual, a karaván a tervek szerint teljesíti az előirányzott etapot, a rajongók pedig elégedettek, de George R. R. Martin mindettől függetlenül egy pokolian rossz író. Nem ír, hanem gépel; nem gondolkozik, hanem önkényesen – és nem is túl magas színvonalon - improvizál. A gépelés pedig nem írás, ahogy a hisztérikus rögtönzés sem azonos a cselekményépítéssel.

A Trónok harca a kortárs könyvszakma legcsúfabb kutyaveteményese, szóval végső soron csak ki van cseszve a közönséggel.

Kicseszés a közönséggel? Trónok harca és Pókember gyilokhisztéria

A világ vasárnap este megtelt kisírt szemekkel, sokkos állapotokkal, tönkretett életekkel, válogatott káromkodásokkal, dühvel, keserűséggel, öngyilkossági hajlammal és frusztrációval, és bebizonyosodott, hogy George R. R. Martin egy perverz, szadista vadállat. Mármint ha komolyan vesszük az internetes kirohanásokat. Rengeteget röhögtem a legutóbbi Trónok harca epizódra adott reakciókon. A redditen külön szekció van a témának, valaki létrehozott egy twitter accountot, hogy összegyűjtse a legdurvább véleményeket, boldog-boldogtalan, széltében-hosszában erről posztol, a youtube pedig tele van videókkal, amiket a könyvet ismerők készítettek a könyvet nem ismerő barátaikról az epizód nézése közben. (Nem lesznek konkrét spoilerek, de azért jobb, ha olyanok kattintanak tovább, akik már tudják, miről van szó.)

Annyira nem újdonság a dolog, két éve is lejátszódott hasonló, amikor Ned Stark egy fejjel megrövidült (ez a legemlékezetesebb videó a témában). Szintén vad reakciókat kapott Dan Slott, amikor tavaly decemberben, az Amazing Spider-Man 700. számában megölte a címszereplő Pókembert. Mivel Martinnal ellentétben neki van twittere, sokkal nagyobb és közvetlenebb dózist kapott a gyűlölet- és fenyegetéshullámból (ha minden igaz, utóbbiak miatt végül még feljelentéseket is tett). Az efféle reakcióknak vannak érthető, kevésbé érthető, és teljesen abszurd aspektusai. Az, hogy valaki megszereti egy történet karaktereit, azonosul velük, majd a haláluk ebből kifolyólag érzelmileg megviseli, megsiratja kedvenceit, és a „sokk” hatása alatt állva mindennek, akár bárdolatlanul is, hangot ad, érhető. A fenyegetőzés, a szerző elküldése a kurva anyjába, már kevésbé. De ez tényleg csak egy érzelmi reakcióról szólna?

Vagy annyira bele vagyunk kényelmesedve a mainstream történetmesélés konvencióiba, hogy ha valaki nem azok szerint játszik, akkor azt már képtelenek vagyunk tisztességesen befogadni? Az olyan tweetelők, fórumozók, akik „WTF”-ok és „OMG”-ok közepette arról számolnak be, hogy az életük értelmét vesztette (ennek enyhébb változatai: „Végeztem ezzel a szar sorozattal”, „Törlöm az előfizetésemet a kibaszott HBO-ra”), nyilván túloznak, és a hirtelen, később majd lecsillapodó felindultság szól belőlük. Azt is lefogadom, hogy ugyanúgy ott ülnek majd a jövő heti epizód előtt. Mégis elgondolkodtató, hogy ennyire nehezen viselik el egy író merészségét.

Mert erről van szó, Martin vette magának a fáradságot, hogy a fantasy kontextusán belül realisztikus világot teremtsen, aminek konfliktusai messze túlmutatnak a tipikus „jó vs. rossz” felálláson, amiben háború idején nem csak a gazok hullanak, amiben a karakterek komplexek, gyarlók, és nem Jók vagy Rosszak, hanem emberek. Mind szép és jó a néző szemében – amíg a kedvenc karakterei túlélik az aktuális eseményeket. Csakhogy egy „realisztikus” világ nem így működik, és máskor pont az a mantra megy, hogy milyen rossz, hogy nincsenek ötletek, nincsenek meglepetések, úgyis mindig mindenki tudja, hogy a jó győz. Martin „a jó győz” végére tett egy kérdőjelet, és kész a fröcsögő felháborodás, hogy hátdeilyetnemlehet.

Dan Slott esetében, minthogy a gyakran önismétléssel, a kreativitás hiányával vádolt mainstream amerikai szuperhősképregények területén ír, még markánsabban jön ki az ellentét. Első lépésként kinyírta Pókembert, mire keményen kapta a hideget sok ezer, tízezer rajongótól. Aztán a folytatásban kiderült, hogy a főhős bizonyos értelemben életben van (hosszú, de a lényeg, hogy a tudata megmaradt annak elméjében, aki megölte, és átvette tőle a testét és szerepét, és aki azóta is Pókemberként grasszál), és akkor elvoltak pár hónapig a rajongók, hiszen ezzel elhintésre kerültek a magvai annak, hogy Peter Parker később majd teljes testi valójában visszatérhessen. Mígnem kiderült, hogy Slott a „nagyjából mégis él” dolgot csak azért dobta be, hogy aztán „újra” kinyírja Pókember maradékát is, és duplán húzza alá azt, hogy a karakter tényleg halott. Szitkozódás, uszítás, gyűlölködés, fenyegetés. Mert az író radikális lépésre szánta el magát egy olyan szórakoztatóipari területen, amit amúgy pont azért támadnak a legjobban, mert senki nem lép meg benne semmi radikálist már nagyon régóta. Holott, ha a mainstream amerikai képregény ki tud majd lépni abból a kissé mocsárszerű tunyaságból, amiben most van, az legalább részben annak lesz köszönhető, hogy Slott megmutatta: így is lehet.

Persze, csak azzal, hogy valaki bátran irtja a karaktereit, még semmivel nem vagyunk beljebb, de Martin és Slott nem csak bátrak, hanem jók is. Ennek a kettőnek a kombinációja adja ki a jelenlegi Pókember sorozatot, és a Trónok harca könyveket és HBO-szériát. Ha nem tetszik? Te dolgod. Ha emiatt a szerzőt kurvaanyázod? Te szegénységi bizonyítványod. Ha emiatt a szerzőt fenyegeted? Ugye tudod, hogy amit írt, az csak fikció, te nagyonhülyebarom? Get a life. Több ízben is írtam már itt a mainstream, azon belül is egész pontosan Hollywood ötlettelenségéről, a bevett brandekhez, módszerekhez, technikákhoz körömszakadtig való ragaszkodásáról. De a dolognak van egy másik oldala is: a befogadó felelőssége. Ha az emberek leginkább üres és buta akciófilmekre ülnek be, akkor leginkább üres és buta akciófilmek fognak készülni. Olyan ez, mint a folyton elő-előkerülő téma a kereskedelmi tévék műsorkínálatával kapcsolatban: csak azt adják a népnek, amit az igényel, vagy a nép kénytelen-kelletlen azt eszi, mert nyomják le a torkán?

A trónok harcás (és pókemberes) reakciók alapján úgy tűnik, a nagyközönség egyszerűen nem áll készen arra, hogy merész, konvenciókkal szembemenő, a standardon túlmutató műveket fogyasszon (és ez persze nem egy nagy újdonság, csak ilyenkor jobban kiütközik, mint általában). Azt akarták, hogy Ned Stark szétcsapjon az ármánykodó Lannisterek között, aztán, hogy fess fia tegye ugyanezt – csinos masnival díszített happy enddel a végén, úgy, hogy az odavezető úton a tragédia, a veszteség, a valóság lehetősége csupán kényelmes illúzió legyen, amin igazi tét nélkül lehet izgulni kicsit. Azt akarták, hogy Pókember hatszázadszor is laposra verje Doctor Octopust, és a fél évszázados szappanopera menjen tovább, ugyanúgy, mint korábban. És amikor nem kapták meg, amit akartak, hisztérikusan kikeltek magukból. Történetbefogadói éretlenség.

Lehet, hogy túllihegem a dolgot, ahogy ők is túllihegik. Lehet, hogy mára elvonul az egész, és akik tegnap esküdöztek, hogy rá se néznek többet a sorozatra, ugyanúgy végigülik majd az évad utolsó részét, meg a későbbi évadokat is. Talán rájönnek, hogy ha valami képes ekkora brutális érzelmi reakciót kiváltani belőlük, az jó dolog. Mégis mi a túróért néznénk filmet, olvasnánk könyvet/képregényt, ha nem ezért? Ami engem illet: Martin és Slott a hőseim a mai mainstream történetmesélők közt.

A 2000-es évek 5+1 legnagyobb sorozat-cliffhangere

A cikk vendégboggerünk, Ingorion munkája.

A cliffhangernek, vagyis függővégnek, wtf-nak, az olyan történésnek, amely után órákig, jobb(?) esetben napokig, hetekig céltalanul kóválygunk az emberek között, minden médiumban – filmekben, sorozatokban, regényekben és képregényekben – fontos szerepük van. Van, hogy kultstátuszba emeli az adott művet, vagy szállóigévé tesz idézeteket – Luke, I’m your father -, van, hogy felülír egy már éppen csak vegetáló könyvsorozatról alkotott képet – lásd Stephen King Setét Torony ciklusának koponyafal-szaggató befejezését – de éppen néplázadást is elindíthat, mint a tavaly decemberi Amazing Spiderman 700. számának konklúziója. És lassan eljutunk a sorozatokig, ahol létfontosságúak a jó csavarok. Egyrészt, mert megakadályozzák, hogy a szériák belefulladjanak a saját maguk által felállított korlátok mocsarába, de minimum lehetőséget adnak, hogy a készítők, ha csak néhány rész erejéig is – vagy akár végleg -, új irányba tereljék nagy műgonddal elkészített alkotásukat. Másrészt, egy jól irányzott, évadvégi izmos kis wtf-kal akár új nézőket nyerhetnek/régieket is visszacsábíthatnak.   

Jó cliffhangert írni azonban nehéz. Helyesbítek: olyat írni, ami tényleg üt, embertelen feladat. Ugyanis az elmúlt évek robbanásszerű médiajelenségeinek köszönhetően megnőtt a fogyasztók ingerküszöbe, egyre kevesebb dolgon tudunk megbotránkozni, szájat tátatni. Elfeledett testvérek, a semmiből behozott rokoni szálak, apák, anyák, nagynénik előkerülése szóba sem jöhet, hisz ezek a fent említett probléma mellett gagyik is, szappanoperába illőek. Ott van egy másik opció: egy fontosabb karakter kiírása. Talán ez képes a legnagyobb sokk-hatást kiváltani, de – a kötelező körökön belül (karakterhű, megindító, de ne giccses legyen a távozás) -, ez sem hordoz magában semmilyen innovatívot, bár a hosszú távú hatásai kétségkívül ennek a legjelentősebbek. Persze öngólt adok magamnak, hisz a fent említett jegyek némelyike fellelhető lesz a (szubjektív!) listámon, de büszkén állíthatom, hogy nem mindegyik egy kaptafa, sőt!

Különdíjas: The Shield 1x01, Pilot

Minden idők legtökösebb pilotja? Ha nem csal az emlékezetem, igen. Kézikamerás, zaklatott képi világ, antihősök, durvaság, megkérdőjelezhető morális döntések. Ez jellemezte a pilotot, azzal együtt az egész sorozatot is. Hogy mégis miért “csak” különdíjra futotta az első rész utolsó, meglehetősen felkavaró jelenetének? Egyszerű: pont az nincs meg benne, amiért a sorozat-cliffhangerek sokkal nagyobbat ütnek, mint a filmbéliek. Ugyanis egy széria részről részre, évadról évadra épít fel történéseket és jellemeket, van, hogy egész etapokat áldoznak be egy wtf oltárán, hogy még nagyobbat üssön. Ezekkel a tényezőkkel egy film (kétszázmilliós költségvetés ide vagy oda) nem versenyezhet. És mivel a Shield pilotjáról, beszélünk ezek az összetevők itt nincsenek jelen. De az a bizonyos utolsó jelenet, amiben Mackey-éket először látjuk úgy istenigazából belelendülni, így is a töködnél fog meg és ránt be, már ha az azt megelőző negyven perc nem tette volna meg. Az a természetesség, előregondoltság, ahogy Vic lepuffantja a besúgót, csak később – van, akinek részek, van akiknek évadok múlva – nyer értelmet, és kristályosodik ki. Ám ott és akkor üt, méghozzá mocskosul nagyot, és mindemellett megágyaz az egész sorozatnak, lefekteti annak szabályait. Nevezetesen azt, hogy előbb utóbb mindenki megkapja azt, amit érdemel.

5. Battlestar Galactica 4x10, Revelations

Itt nehéz helyzetbe kerültem, hisz a BSG-nél kb. mindegyik évad illetve félévadzáró szerepelhetne a listán. A választásom mégis a negyedik évad első felének felkavaró záróképsoraira esett, hiszen ha valami, akkor ez vitt be egy olyan jobb horgot a szereplőknek, és rajtuk keresztül nekünk, nézőknek, hogy utána percekig az arcunkat kényszerültünk masszírozni. Legyünk őszinték: a készítők, Ronald D. Moore és David Eick felültették az újragondolt űropera hőseit egy szopórollerre a sorozat pilotjában, aztán a rollert utasaival együtt belelökték egy feneketlen mélységbe, ahonnan csak a sorozat fináléjában tudtak kikecmeregni. A feneketlen mélység legaljára pedig itt, ebben a részben értek el Adamáék, amikor a Földre érkezvén egy nukleáris pusztaságot találtak, és ráébredtek, hogy hosszú évek óta csak egy álmot kergettek, méghozzá hasztalanul. Ahogy a kamera végigpásztázza a döbbent arcokat, a geiger számláló és a fagyos szél meg fülbántón duruzsol a háttérben… Nem túlzás kijelenteni, hogy egy amúgy sem rózsaszín ködbe burkolózó széria egyik legdepresszívebb pillanata ez, ami az azt megelőző magasztos, pátoszos képsorok tükrében még lehangolóbb.

4. Dexter 4x12, The Getaway

A Dexter egy idő után elvesztette azt a bizarr, morbid, semmi máshoz nem hasonlítható atmoszféráját, ami az első évadokat jellemezte, ám ezt a negyedikben rengeteg izgalommal, csavarral és a John Lithgow által bravúrosan alakított Arthur Michell karakterével sikerült elfeledtetni. A két sorozatgyilkos intenzív, az egész évadon átgyűrűző kapcsolatának panteonba emelése egészen az utolsó 10-15 percig nem tűnt megfelelő finálénak. A csavart a sorozat történetének legőszintébb párbeszéde vezette fel, amiben Dexter és Trinity először néztek szembe egymással mindenféle manír és hazugság nélkül. Érdekes, hogy a jelenetet mennyivel más kontextusba helyezik a záróképsorok, így a kettős értelmezhetőség még az újranézési faktort is növeli. És akkor maga a cliffhanger: Dexter hazaér sötét lakásába, és átértékeli az egész addigi életét. Ha valamikor, hát ott és akkor felhagyhatott volna a sorozatgyilkolással, a Sötét Utazó is nyugdíjba vonulhatott volna, de nem így történt. Beszélgetésük során Trinity nem fedte fel neki utolsó tettét, Rita meggyilkolását. Julie Benz brutális kiírása, a vérben ülő Harrison, a jelenet, mint Dexter múltjának metaforája, valamint a sorozat mitológiájának gyökeréig való visszavezetése egy hidegrázós, szájtátós befejezést eredményezett, amihez sajnos a következő évad – a túl magas labda vagy a showrunner váltás miatt – nem tudott felérni.

3. The Sopranos 6x21, Made in America

A Sopranos sosem volt a megszokott, nézők által várt megoldások híve. Gondoljunk csak bele: Ralp Cifaretto kivételével sosem kaptuk meg a Nagy Leszámolást Tony éppen aktuális ellenlábasával (és a fenti kivétel esetében sem a várt módon), illetve a gyászt, a temetéseket sem úgy mutattak be, ahogy az átlagdrámában. A sorozatfinálé sem lógott ki. A szinte őrületig fokozott ellenségeskedés New York és Jersey között váratlanul, de meglehetősen simán ért véget Phil Leotardo halálával. A sorozat utolsó perceiben már nem is maradt feszültség, a Juniortól való búcsú után – ami elsöprő, de amolyan maffiózós-emocionális töltetet hordozott magában – szerintem mindenki egy békés, boldog összeborulásra számított, de David Chase, a sorozat atyaúristene erre szerencsére(?) rácáfolt. Mesteri módon bábmesterkedett, mutatta meg nekünk az étteremben lévő/abba belépő alakokat, miközben Tony minden ajtónyitásra felkapja a fejét. A végén ott az egész család, leszámítva a parkolással küszködő Meadow-t, a feszültség pedig a tetőfokára hág, egy bérgyilkos kinézetű alak bemegy a mosdóba – nyílt tisztelgés a Keresztapa előtt -, Meadow szalad az étterem felé, nyílik az ajtó, csengőszó, és... megszakad a kép, a zene elhal, mi meg csak nézünk magunk elé, hogy mi is történt. Vagy éppen tudat alatt folytatjuk a jelenetet, amiben a Soprano lány leül családjához és elköltenek egy vacsorát. Vagy elképzeljük, ahogy Tony fején átrepül egy golyó és... a lehetőségek tárháza korlátlan. Azóta rengeteg teória és cáfolat született, hogy mi is történt, illetve, hogy mi nem történt. Szerintem ezen felesleges rágódni, ne tegyünk Chase kedvére. Fogadjuk el, hogy hű maradt a sorozat szellemiségéhez, és úgy zárta le – vagyis hagyta a levegőben lógni – Tony Sopranos történetét, ahogy

2. Lost 3x22, Through the Looking Glass

Tíz listából kilencen ez szerepelne az első helyen. Nálam nem, de ez nem vesz el semmit a cliffhanger értékéből, ugyanis szerintem nincs olyan Lost-fan a világon aki ne kapná fel a fejét, ha elkiáltanám magam, hogy: “We have to go back.” Emlékszem az emberek kesergésére az epizód adásba kerülése előtt, amiért Jack-központú finálé volt kilátásban, hiszen a doki amúgy is az átlagosnál nagyobb figyelmet kapott az ominózus 3. évadban. Aztán meg az egyöntetű véleményre, hogy minden idők legjobb évadzáróját tette le az asztalra a Lindelof-Cuse páros. És igazuk van, mert zseniálisan keverték a lapokat, ahogy váltogattak a sokkoló, érzelmes, elgondolkodtató, vicces, és izgalmas jelenetek között. Ezeket kissé szétziláltak Jack flashbackjei, amiket nem egészen tudtunk hová tenni, és elhelyezni a doktor életének bármely időszakába. De a Szigeten játszódó események szerencsésen elaltatták a figyelmünket, hogy aztán a befejezés feltörölje velünk a padlót. Maga a tény, hogy Jack jövőjét látjuk, felrúgta a harmadik évadra kicsit célját vesztett, ugyanakkor meglepetésekkel még mindig szolgálni képes visszatekintéses szerkezetet, és egy újabb szintre emelte a kultikus sorozatot.

1. Sons of Anarchy 3x13, NS

Vannak olyan jelenetek, amelyeket nézve az jut az ember eszébe: na ezért találták fel a mozgóképet. Ezek azok a ritka pillanatok, amikor a zene, a színészi alakítások és a történések olyan finom, egymásba simuló összhangot adnak, amelyek végterméke kérlelhetetlenül az agyunkba ég. A SoA 3. évadjának zárása pontosan ilyen. Rengeteg szál, felhalmozódott kérdés várt lezárásra valamint megválaszolásra, amelyeken sok sorozat egy fél évad alatt sem tudna túljutni. Nos, Kurt Sutternek sikerült mindössze tizenöt perc alatt. És mindezt egymással nem koherens elemek egybeillesztésével érte el, kezdve a zenével, mely stílusában teljesen elüt a kendőzetlen brutalitástól, amit aláfest, mégis, szövegét tekintve jobbat keresve sem lehetett volna találni. A klub bosszúja után játszódó képsorok, amelyeken Jaxék felnevetnek a rabszállítóban, azonban még nem lennének elegek: ugyanis miközben az állunkat keresgéljük, megszólal John Teller, a sorozatban talán utoljára, Sutter pedig (az én értelmezésemben) rajta keresztül lefekteti a SoA végjátékának alapjait (ami mellesleg sokak szerint a Hamletba van kódolva) - "I only pray that Jackson finds a different path. He already reminds me so much of myself".

The Walking Dead: 3. évad

Még a második évad tizedik részében volt egy briliáns kép, ami abszolút definitív a sorozat fő témája szempontjából. Rick és Shane egy autóval tartottak céljuk felé, és utóbbi az ablakon kibámulva lett figyelmes egy zombira, ami a nagy, útmenti mezőn csoszogott lassan, céltalanul. Shane kifejezéstelen arccal bámulta, és az akkori események egyéni drámáinak kontextusán túl a kép bírt, illetve máig bír egy általánosabb jelentéstartalommal. Konkrétan: a zombi a csendélet része, a hétköznapok része, az élet, méghozzá a normális, megszokott élet része. Megszűnt megmagyarázhatatlan, természetfölötti horrornak lenni, és a civilizációt elpusztító kataklizma után, amit okozott, lassan csak egy markáns, de tipikus eleme lett az új világrendnek.

A harmadik évad (magasan az eddigi legjobb) ezt a motívumot erősíti meg: a túlélők, nem kis veszteség árán, de alkalmazkodtak a drasztikusan megváltozott körülményekhez. Az élőholtak távoltartásához elég néhány masszív kerítés és némi óvatosság – persze, nem árt, ha az ember határozottan meg tud lendíteni egy fejszét, ha arra kerül a sor, de a foszladozó-rothadó „walker”-ek, hacsak nem hatalmas hordába verődve támadnak, nem jelentenek többé igazi veszélyforrást. A szereplők mostanra mintegy mellékesen kaszálják le a közelükbe kerülő zombikat, mint háziasszony a konyhájában zümmögő legyet, ha pedig pár méteres távolságon túl csoszognak el, alig méltatják őket egy kósza pillantásra. De ez azt jelenti, hogy túl vannak a legnehezebben, hogy annyi viszontagság után egy kis odafigyeléssel biztonságban élhetnek? Dehogyis, kacag fel alattomosan a legmocskosabb, legrohadtabb, leggyilkosabb teremtmény, amit valaha hátán hordott a Föld: az ember.

Rick és társai fizikai, szellemi és morális útkeresése és túlélőtúrája újabb kegyetlen, őket az addigi hitükből kiábrándító állomásához érkezett. Az előző évad végén Rick diktatúrát kiáltott ki: ő vezeti a csapatot, az van, amit mond, ha valakinek ez nem tetszik, isten véle. Mostanra azonban világossá vált, hogy ez a rendszer több okból sem tartható fenn, és a harmadik évad teljes egészében ezekről az okokról szólt. Rick egyedül viselte a súlyos, nem egyszer kegyetlen döntések, a tisztességes ember számára egy normál világban elképzelhetetlen erkölcsi kompromisszumok súlyát, ami alatt lassan, de biztosan megroppant – az őt időközben ért személyes veszteség tovább lökte a mélység felé, értelme megbomlott, tévképzetek, hallucinációk lettek úrrá rajta, mert ahogy azt Nitzsche mondta, ha sokáig bámulsz a mélységbe, az előbb-utóbb visszabámul rád.

A mélység: az élőhalottak, a „Normális”, amit felzabáltak, és az „Új Normális”, amit visszaöklendeztek, a halál, a rettenet – és a Kormányzó. A Woodbury nevű közösség perverz, őrült, gyilkos vezetője háborút hirdetett a közeli börtön ellen, amiben Rick és társai meghúzták magukat (ebből fakadóan a harmadik évad esemény- és akciódúsabb, mint az előző kettő együtt). A Kormányzó személye a posztapokaliptikus diktatúra működésképtelenségének élő demonstrációja. Noha, akárcsak maga Woodbury, a karakter is sokkal visszafogottabb képregénybeli önmagához képest (azért az évad végén már jobban hasonlít rá, mint az elején), ő a hatalom és „a cél szentesíti az eszközt” elv találkozásának eredménye. Miután Rick komolyan elgondolkodik rajta, hogy hidegvérrel beáldozza egyik társát a többiek (még csak nem is biztos) megmentése érdekében, ugyanarra az útra lép, aminek a végén a Kormányzó áll, a maga teljes embertelenségével.

És Merle? A rasszista, soviniszta, szexista tőről metszett vadbarom redneck az első évad leggyengébb, legprimitívebb karaktere volt (ő, és testvére, a közönségkedvenc Daryl a kevesek közé tartoznak, akiket nem a képregényből vettek át), de mostani visszatérésére őt is hozzáigazították a sorozat koncepciójához. Évadvégi döntése, noha korábbi viselkedésével csaknem kibékíthetetlenül ellentétes (csaknem, mert az írók egy nagyszerű dialógussal épphogy megússzák a dolgot), drámai színezetet ad neki, és világossá teszi, hogy a mélység visszanézése őt sem hagyja érintetlenül. Egy dolog megállás nélkül nyomatni a tahó, fajgyűlölő szövegeket meg a bárány-farkas mentalitást, és más dolog odalépni a szavak mögé, és ölni egy őrült parancsszavára. Egy darabig eljátszhatod, hogy ez oké, vagy akár azt is, hogy élvezed, de a következmények, külsők és belsők, végül megtalálnak.

Ami a reménytelen hinta-, illetve békítőpolitikát folytató Andreával, a körülményekhez tökéletes hidegséggel és sztoicizmussal hozzáidomult, katanaforgató Michonne-nal és Woodbury morális csapdában lévő orvosával, Miltonnal, visszavisz minket az évad fő kérdésfelvetéséhez. Milyen rendszerbe lehet berendezkedni a posztapokaliptikus holnapban, miután a demokratikus és diktatórikus elképzelés praktikus illetve erkölcsi okokból megbukott? Milyen közösségi, társadalmi forma biztosíthatja a túlélést, és talán, de csak talán, a civilizáció majdani újjáépítését? Milyen elveket kell követni, hány kompromisszumot lehet hozni, hol van az a pont, ahol elhajlasz annyira, hogy a történelem horrorvihara ne törjön ketté, de annyira már nem, hogy elveszítsd önmagad? És nem utolsósorban (citálva a meglepően visszafogottra sikerült évadzáró legerősebb jelenetét), mit szűrnek le döntéseinkből a gyermekek, akiknek már ezek az állapotok jelentik a normálist?

A szereplők kétségbeesett próbálkozásai arra, hogy rendet vigyenek a világba („béketárgyalás”, találkozás Morgannel, akit az első évadban láttunk utoljára – mindkettő kiemelkedően jó epizód), hogy visszaállítsák benne a józan észt és az emberséget, mint elsődleges támpontot a mindennapi élethez, kudarccal végződnek. Nehéz így utat keresni. Egy rossz lépés az egyik irányba: halál. Egy rossz lépés a másikba: őrület. A harmadikba: nem vagy ember többé. A negyedik irány pedig nem látható, masszív, kőkemény falból kellene kivájni, de hiányoznak hozzá az eszközök, mert ez a világ még új, a szabályai változnak, a körülményei csak részben tiszták, és ellentétben a zombikkal, az emberi tényező, és az abból eredő pusztulás végtelen variációi megismerhetetlenek. És a mélység közben csak néz.

Trónok harca 3x01

Megint itt az ideje elcsodálkozni rajta, hogy az HBO-nál milyen csodálatos munkát végeznek George R.R. Martin regényeinek tévésorozatra adaptálásával. Kevés megfilmesítés van, ami annyira röhejessé teszi a „hiszen csak az a dolguk, hogy ne rontsák el az eredetit” attitűdöt, mint ez, mert ugyan tény, hogy a széria a lehető legpontosabban követi le a könyvek cselekményét és karaktereit, de tudjuk, hogy az ördög a részletekben lakozik. Vagyis csak lakozna, ha maradna neki hely. De nem marad.

David Benioff és D. B. Weiss mesterien viszik előre az egyre komplexebb és monumentálisabb sakkjátszmát, pont ott véve el az eredetiből, és pont ott adva hozzá, ahol a médiumok különbözőségei ezt megindokolják, és a harmadik évad nyitánya a csúcsteljesítményeik közé tartozik. Méghozzá éppen azért, mert annak ellenére tud lenyűgöző lenni, hogy csak egy bemelegítés, egy felvezetető rész, ami megágyaz a következő kilenc epizód (és a negyedik évad) grandiózus, szív- és elmeszakító eseményeinek.

Mostanra a sztori hihetetlenül gazdaggá vált, a tévések pedig nagyszerűen manővereznek a történetszálak és karakterek rengetegében, a Keskeny tengeren túli, sárkányos, hadseregkereső odüsszeiától a királyvári, méregtől, gyűlölettől, ambíciótól és hatalomféltéstől csöpögő családi konfliktusokon át a fal mögötti, vérfagyasztó, jégben lopakodó horrorig (és ebben a részben értelemszerűen nem jut idő minden karakterre), hozva azt a vizuális stílust, ami úgy illik Martin világához, mint Joffrey feje a bitóhoz. És mindez még akkor is lehengerlő, ha épp nincs csata, nincs árulás, és nem hal meg senki, mert a Trónok harca olyan kifinomult, alkotóelemei olyan óraműpontossággal illeszkednek, hogy nem lehet nem csodálni érte.

Persze az elvakult rajongók most is készíthetik a tételes listájukat, amit számonkérésképpen lobogtathatnak, hogy emez és amaz miért nem pont úgy van, ahogy a könyvben, de mi inkább örüljünk annak, hogy Benioff és Weiss a történetmesélés gördülékenységét előbbrevaló szempontnak tartják a fanservice-nél. És hogy nem húzzák el a stílust a shock & awe irányába: a Trónok harca továbbra is egy kompromisszummentes, kőkemény sorsdráma, és a fantasy „humanizálása”, a mágia, a csoda, az áhítat kijózanító lerángatása a mocsokba, a vérbe, a morális zavarba, a húsba, a szexbe. Legtöbb zsánerbeli társa azt mutatja meg, amilyennek látni szeretnénk egy fantáziavilágot, a Trónok harca pedig azt, hogy milyen lenne, ha valóban létezne: a emberi gyarlóság nem szűnik meg, csak mert sárkányok és varázslók veszik körül, a természetfeletti csak egy újabb sakkbábu.

A harmadik könyv, a Kardok vihara, aminek ez az évad nagyjából a felét adaptálja, az ötödik etapjánál tartó sorozat legjobbika, félelmetesen brutális és mélységesen emberi, már-már nyomasztó hossza ellenére veszettül pörgős és eseménydús mű, szóval, hogy a sorozathoz méltó szemérmességgel fejezzem ki magam, kurvajól fogunk szórakozni. És, ó, hogy sajnálom már most a szerencsétleneket, akik nem olvasták az eredetit, és – ha jól tippelek – azzal a bizonyos cliffhangerrel lesznek pofáncsapva, hogy aztán vöröslő orcával ténferegjenek jövő tavaszig.

Sorozatszemle: The Americans, Arrow, The Following, Vikings

The Americans
A The Americanst, a CIA-ügynökből középiskolai tanárrá, majd abból íróvá mutálódott Jo Weisberg sorozatát az FX elvileg még azelőtt megrendelte, hogy a konkurencia Homelandje debütált volna, ettől függetlenül esélye sincs rá, hogy elkerülje az összehasonlítást. Mindkettő az emberi tényezőt középpontba helyező feszült kémdráma, ami amerikai földön tevékenykedő ellenséges ügynökök, és a lebuktatásukon dolgozó, velük kisebb-nagyobb személyes kapcsolatban álló kormányalkalmazottak történetét meséli el. Ráadásul mindkettő arra törekszik (sikeresen), hogy szimpátiát ébresszen a nézőben az említett „ellenség” iránt. Weisberg szériájában Keri Russell és Matthew Rhys KGB-ügynökök, akik teljes inkognitóban élnek a kertvárosi Amerikában, mint férj és feleség, mint két mit sem sejtő gyerek szülei és egy mit sem sejtő FBI-ügynök (Noah Emmerich) szomszédai. A színészek nagyszerűek, a korrajz hibátlan (a zenék!), az írók pedig mindeddig jól manővereznek a főszereplők életét kívülről (Moszkva egyre nehezebb, veszélyesebb és látszólag indokolatlanabb, meggondolatlanabb küldetései) és belülről (mennyire „igazi” a két ügynök házassága, létezhet-e magánélet ott, ahol az csak egy fedősztori a munkavégzéshez?) egyszerre komplikáló feszültségek közt. Minden erénye ellenére még nem érzem úgy, hogy a sorozat elérte a full potenciálját (az eddigi hat részből kettő volt olyan, hogy úgy kellett utána felmosni, a többi „csak” nagyon jó), de jó úton halad, kétségkívül ez a legígéretesebb a 2012-2013-as újoncok közül. (Már berendelték a második évadot.)

Arrow
A CW Zöld Íjász sorozatát csak kötelességből kezdtem el nézni, mert irdatlan gagyinak tűnt az előzetesek alapján. Ehhez képest szép meglepetés lett belőle. A sztori, amiben a milliárdos playboy, Oliver Queen egy hajótörés után öt évre eltűnik egy elvileg lakatlan szigeten, hogy aztán zöldgúnyás igazságosztóként tegyen rendet korrupt szülővárosában, Starling Cityben, a karaktereknek és a köztük lévő kapcsolatoknak hála működik jól. Ellenben a Smallville-lel, ami minden ambíciója ellenére mindig is megmaradt nyögvenyelősnek, összeszedetlennek, az Arrow alkotói ténylegesen törődnek a szereplőkkel, folyamatosan formálják, és új szituációkba helyezik őket, és veszik maguknak a fáradságot, hogy három-négy részenként meglépjenek valamit, amivel látványosan előregördítik az egyes epizódok hátterében húzódó főszál sztoriját. A dialógusok, a csipkelődések és poénok meglepően jók tudnak lenni, és utóbbiak még az egyébként igen komoly hangvételbe is gond nélkül belesimulnak. Érdekes módon éppen az akciókban, vagyis abban gyenge az Arrow, amiben a szuperhősrajongók sokat várnának tőle: hiába meglepően brutálisak (a főhős simán öl, ha arra kerül a sor, nem szarakszik láblövésekkel), ha egyszer kapkodóak, hiteltelenek, erőltetettek, és ez nem költségvetés kérdése. Képregényben el lehet sumákolni azt, ahogy egy íjas csávó elugrabugrál az ugató gépfegyverek kereszttüzében, de mozgóképen kicsit trükkösebb megúszni az ilyesmit. Aztán fel lehetne még hozni sok mindent, onnantól kezdve, hogy a Queen-rezidenciáról első pillantásra azt hittem, a Sötét Lovag trilógiában látott Wayne kastélyt kérték kölcsön hozzá, odáig, hogy az egyébként vegyes színészi teljesítményt nyújtó szereplőgárda együtt úgy néz ki, mintha valami nyálas, napsütéses tini szappanoperácskához szedték volna össze. De ez csak a látszat, ami mögött egy jól átgondolt, érdekes, többnyire kifejezetten jól megírt sztori áll. (Már berendelték a második évadot.)

The Following
Kevin Williamson egész eddigi pályafutása összefoglalható annyiban, hogy megírta a Sikolyt. Azonkívül akár zabot is hegyezhetett volna, ugyanott tartana. Ezen a Foxnak kreált, Kevin Bacon főszereplésével pályára rúgott sorozatgyilkosos thrillere, a The Following sem fog segíteni, annak ellenére, hogy ott van benne egy nagy, remek, izgalmas, fordulatos show lehetősége. Amely lehetőséget epizódról-epizódra lassan, konzekvensen agyonverik. A sztori szerint egy nyugdíjba kényszerített FBI-ügynököt (Bacon) visszahívnak a szolgálatba, hogy segítsen elfogni azt a börtönből frissen megszökött, hírhedt sorozatgyilkost, akit annak idején ő juttatott rács mögé. Csakhogy van egy kis probléma: emberünk olyan baziokos, olyan jéghideg, elszánt, és mesterien manipulatív, hogy kisebb hadseregnyi követőt gyűjtött maga köré – egy rakás őrült gyilkost, akik mind az ő tervén dolgoznak szerte az országban. Kicsit már ez a koncepció maga is jól mutatja, hogy mennyire döglött az egész sorozatgyilkos-téma – nagyjából annyira, mint a zombis, és nagyjából annyira kétségbeesetten próbálnak hozzá kitalálni valami új szemszöget. Ami egyébként nem baj, és a The Following felütését még ígéretesnek is nevezhetjük. Sőt, Williamson az első pár részben ezen túl is képes meglepni a nézőt, egy kereskedelmi csatornához képest egész merész és komoly fordulatokkal játszik. De hiába elég a masszív alap akár egy nagy, gótikus kastélyhoz, ha csak korhadt deszkákból húznak rá vityillókat: a kivitelezés csapnivaló. A jeleneteknek semmi felvezetésük, semmi feszültségük, a rendezés nulla, és az említett koncepción és fordulatokon kívül a forgatókönyv is pongyola, sablonos és érdektelen. Bacon szenvedő félhullaként tántorog ide-oda, egyáltalán nem meggyőző. Egyedül a fő mumust alakító James Purefoy tesz ki magáért – sokkal jobb show-t érdemelne. (Már berendelték a második évadot.)

Vikings
A History (Channel) sorozata a fentiekkel ellentétben – ahogy a cím alapján is sejteni lehet – meglehetősen egyszerű. Nincsenek különösebb gimmickjei, high conceptje, csak egy maréknyi vikingről szól, akik a VIII. század végén vezérük tiltása ellenére elhatározzák, hogy a már jól megszokott (és unt) kelet helyett ezúttal nyugat felé hajóznak fosztogatni. A szériának részben pont az a tanulsága, hogy nem kell a szemfényvesztés. Elég, ha vannak jó karakterek (mint Ragnar Lodbrok, a norvégok legendás viking hőse), hozzájuk jó színészek (mint Travis Fimmel, vagy a főnököt játszó Gabriel Byrne), és egy történet, ami brutalitása, keménysége ellenére nem veszik el a trendi komorságban, sötétségben, aminek a nyersessége mellett van szíve, és csordultig van a szabadság, az erő, a férfiasság, a kaland, a menni, látni, felfedezni, és harcolni akarás életérzésével. A Vikings, amennyire ezt két rész után meg lehet állapítani, nagyszerűen működik. Cselekményvezetése nyílegyenes, biztos kezű, tempója nem sietős, de nem is lassú, hagy időt mindenre, konfliktusai érdekesek, korrajza hiteles(nek tűnő, noha már számon kértek rajta egypár történelmi pontatlanságot, de ez engem a fotelemből ülve valahogy kevéssé érdekel), és nem vacakol azzal, hogy bármit is szépítsen, romantizáljon, ugyanakkor abba a hibába sem esik bele, hogy a címszereplőket egydimenziós, vérszomjas vademberekként ábrázolja. Határozottan van benne spiritusz, és kis szerencsével az lehet a középkori/kardozós/kalandos témájú műveknek, ami a Deadwood volt a westerneknek.

Star Wars: A klónok háborúja 5x17-20

Manapság, amikor a fél filmvilág azt találgatja, mi lesz a Star Wars sorsa a Disney-nél, J.J. Abrams kezei alatt, jól jön mindenféle megerősítés arra vonatkozóan, hogy George Lucas (egykori) gyermekében még mindig van spiritusz – főleg, ha számításba vesszük, hogy mennyire megtépázódott a nimbusza 1999 óta (értsd: milyen keményen elkapta Lucas hátulról). Ebben a tépázásban szerepet játszott A klónok háborúja című 3D-animációs tévésorozat pilotja is, amit 2008-ban a Lucasfilm egyenesen a mozikba küldött, hogy még jobban fájjon. De legalább bebizonyította vele, hogy az újkori Star Wars-trilógia záródarabja, A sith-ek bosszúja véletlenül sikerült jól: az animációs film erőlködés nélkül süllyedt vissza a Baljós árnyak és A klónok támadása vállalhatatlan szintjére, és innentől kezdve évekbe telt rávennem magam, hogy belekezdjek a sorozatba, hiába bizonygatta több ismerősöm is végtelen türelemmel, hogy nem, egyáltalán nem olyan szar, mint a pilot. Sőt. Kifejezetten jó.

Utóbbi minősítést azért lehetne vitatni, mert A klónok háborújának meglehetősen ingadozó a színvonala. És a hangvétele is. A komikus droidos bohóckodásoktól a szimpla, látványos háborús kalandokon és a klónok egzisztenciális drámáján (muhaha – de egyébként tényleg) át a sötét tónusú sci-fi/akciókig, a széria hangulati palettája meglehetősen széles és szeszélyes. És ahogy a korábbiak, az ötödik évad is szolgált jó pár felejthető, érdektelen, közepes epizóddal, de ahogy korábban, most is demonstrálták az alkotók, hogy mindezek ellenére hiba lenne leírni őket.

Az a négyrészes sztori, az a „jedi eposz”, amivel most zárult az ötödik évad, az egész széria eddigi talán legjobbja, keresztben lenyeli a prequel trilógia első két részét, és még csak nem is böffent utánuk. Tovább megyek: ez a történet sokkal alkalmasabb lett volna az említett trilógia középső részének, már csak azért is, mert Anakinnak ad némi kényelmetlen gondolkodnivalót a jedikkel és a háborúval kapcsolatban, ami egy kicsit komplexebb annál, hogy meghalt az anyukám, brühühühü.

Persze ezt a kártyát itt nem játszhatják ki az alkotók a karakterrel kapcsolatban, hiszen az ő útjának már ismerjük az elejét, a közepét és a végét, nem lehet rajta változtatni, így ebben a sorozatban mindenképp statikusságra van ítélve. (Lábjegyzet: ez amúgyis egyfajta furcsa limbó a második és a harmadik mozifilm közt. Az, hogy Anakinnak padawanja van, eleve WTF, abba meg nem hiszem, hogy belegondoltak Lucasék – jó-jó, tudom, amúgyse gondolkodnak – hogy a most páréves lurkók, akik ebből ismerik meg a Star Warsot, és Anakin a hősükké válik, hogy reagálnak majd, amikor megnézik a Sith-eket, vagy az eredeti trilógiát. „Apu, nézd, ott van Anakin!” Ggghhhh. Nem haragszom önre, Needa kapitány.)

A sztorinak (a négy rész: Sabotage, The Jedi Who Knew Too Much, To Catch  a Jedi, The Wrong Jedi – a roppant kifinomult címreferenciák megfejtését az értő olvasókra bízom) egyébként nem Anakin a főszereplője (Obi Wan pedig csak néha szól be a kispadról), hanem a padawanja, Ahsoka Tano, aki szerencsére már messze nem az az irritáló bugris, aki a mozis pilotban volt. Ellenben sokkal forróbb a lába alatt a talaj. Nem sokkal azután, hogy rejtélyes merénylők bombát robbantanak a jedi templomban, arra eszmél, hogy a Köztársaság végnapjainak Richard Kimble-jévé vált. A bizonyítékok mind az ő bűnösségét látszanak alátámasztani, és a szeparatisták elleni háború bizalomhiányos légkörében egyedül Anakin hisz az ártatlanságában – de ez kevés. Menekülnie kell a saját rendje és a klónkatonák elől, hogy tisztázza a nevét, és megtalálja az igazi tettest. Aki nyilvánvalóan egy másik jedi.

A Sabotage, noha meglepően baljós hangulatú, a CSI-t megfejelő nyomozósdijával még csak egy átlagosan jó rész szintjét hozza, de miután a gyanú Ahsokára terelődik, két epizódnyi gyors, látványos, izgalmas hajsza kezdődik Coruscant felszínén – és alatta. Innen csókoltat a bizonytalan státuszúvá vált 1313 című Star Wars játék, aminek már nyilvánosságra hozott képei, videói, koncepciós rajzai elevenednek meg. És mikor máskor merülne el az ennél általában kedélyesebb hangvételű sorozat az „alvilágban” ha nem most, amikor alapvető igazságok kérdőjeleződnek meg a szereplők számára? Ahsoka együttműködésre kényszerül a volt szeparatista sith tanítvánnyal, Assaj Ventress-szel, aki jelenleg fejvadászként dolgozik – a párhuzam, amit az alkotók húznak köztük (mindketten elveszítették mesterüket és rendjüket), aláhúzza az egész sztori alapvetését: a háborúban lassan elmosódnak a határok, a jó és a rossz, a jedi és a sith szembenállása már nem olyan egyértelmű, mint régen.

Ezért olyan jó ez a sztori. A cselekmény maga nem nagy szám (nyomozás, gyanúba keveredés, menekülés, igazság kiderítése – ráadásul a tettes személye korán kitalálható), ellenben figyelemreméltó, ahogy erre a gyerekshow-ra ráülepszik a súlyos sorszerűség, a sötétség, az ambivalencia (a tárgyalással, Tarkinnal és a klónkatonák állandó jelenlétével kicsit már most olyan, mintha a Birodalomban lennénk, nem a Köztársaságban), a közelgő tragédia árnyéka. Ami egy gyereknek nem biztos, hogy sokat jelent, de nekünk, akik ismerjük a sztorit, amibe ez a széria be van ágyazva, annál inkább. És a kivitelezés is első osztályú. Bár a figurák kinézete még mindig pocsék (a különbség csak annyi, hogy a hitetlenkedő „hogy gondolták ezt a szart komolyan” reakció öt év alatt „alig veszem észre” megszokássá tompult), Ahsoka mimikái már túlléptek a bájos naiva hajtépő és gejl egysíkúságán, az akciók pörgősek és hangulatosak (az esős ipari területen lezavart, zárásként A szökevény alagutas halálugrását megidéző hajsza remek), a szokottnál több Williams-témával játszó zene, talán most először, nagyszerű.

És amikor a végén Ahsoka elsétál, visszautasítva a jedi rend bocsánatkérését és gesztusát, hogy visszafogadják maguk közé, azon kaptam magam, hogy érdekel ez a karakter, hogy érzelmi invesztációm van a sorsában, ami pedig nem kis szó, tekintve, hogy a moziba küldött pilot után nagyjából Jar Jarral vettem egy kalap alá. Erős, de sebezhető, idealista, de bölcs, szívós, de érzékeny, egy jól írt, emberi figura – megkockáztatom, hogy a Star Wars-filmek/sorozatok talán legjobb női karaktere lett belőle. 2008 óta nagy utat tett meg ez a gyerekeknek szóló széria: felnőtt.

Black Mirror 2x03: The Waldo Moment

Egy rajzfilmfigura bármit megtehet, hiszen nem valódi: gúnyolhat, átkozódhat, és közölheti a választási kampányuk közepén járó politikusokkal, hogy baszódjanak meg. A címbeli Waldo, egy bájos külsejű kék medve, aki mögött egy lecsúszott komikus, Jamie Slater áll, pontosan ezt teszi. A szabadszájú, politikus-, és úgy általában, politikaverő Waldo a hazug és álszent képviselőkbe, pártokba, vezetőkbe belefásult nép hőse, az emberek haragjának harsány hangadója lesz. De mi van a felelősséggel, az útmutatással? Fröcsögni valami ellen könnyű, életképes alternatívát kínálni a helyére már nehezebb. A Black Mirror második évadjának utolsó része ezt a problémát járja körül, és bár minden adott benne egy frappáns, vicces és/vagy drámai politikai szatírához, mégis ez lesz a sorozat első darabja, ami után csalódottan állunk fel.

Charlie Brooker sci-fi/dráma show-jának eddigi részei általában vagy társadalmi szinten vizsgáltak egy jelenséget (15 Million Merits, White Bear) vagy annak közvetlenül az egyénre gyakorolt hatásával riogattak (The Entire History of You, Be Right Back). A The Waldo Moment nem csak a politikai témája miatt rímel a legelső részre, a The National Anthemre, hanem azért is, mert ahhoz hasonlóan, egyszerre akarja megfogni a téma személyes és társadalmi aspektusát. De míg a brit miniszterelnök bizarr, állatszexes vesszőfutáskúrásával (én kérek elnézést), sikerült úgy kiegyensúlyozni a férfi megaláztatásokkal teli drámáját a nép és a média abban játszott (akart vagy akaratlan) szerepével és reakciójával, addig a dühöngő, kék animált maci története mindkét oldalról felületes és szájbarágós lett.

A The Waldo Moment legjobb pillanatai azok, amikben rámutat arra, hogy a média mennyire eluralja, és elnyomja az élet minden területét. A White Bearben a büntetésvégrehajtás, itt a politika esik áldozatul: a trágárkodó Waldo, egy nagy képernyőre kivetítve, a színfalak mögül irányítva, ténylegesen részt vesz választási vitaműsorokban, csak azért, hogy leseggfejezhesse a politikusokat a közönség lelkes ovációja közepette. És ahogy a White Bearben, ez elsőre itt is jogosnak tűnik: elvégre kinek nincs már elege a szavazatokra áhítozó hazugsággyárosokból, akik nagyjából négyévente egyszer mutatnak érdeklődést irántunk, egyszerű emberek iránt? Cirkusszá derogálás? Eleve egy cirkusz az egész, szóval?

A baj egyrészt az (ahogy egyik vitaellenfele meg is jegyzi), hogy az obszcén vagdalkozások öncélúak, támadják, lenézik, gúnyolják a status quo-t, de nem kínálnak rá alternatívát. Másrészt pedig az, hogy a nép bekajálja az egészet, és ironikus módon csak Waldo hangja és szellemi atyja, Jamie van tisztában vele, hogy a karaktere értéktelen (kár, hogy maga Jamie is az: felszínes, unalmas és még csak nem is kedvelhető főhős).

A film annak az egyre inkább elharapódzó választópolgári álláspontnak az egyéni drámába és médiaszatírába csomagolt kritikája, amely szerint le kell szarni az egész politikát, úgy, ahogy van. Mert ez a morális felsőbbrendűség, ami lesajnálja az öltönyös gazemberek hataloméhes miliőjét, káros, és ráadásul hazug. Onnantól azonban, hogy ez nyilvánvalóvá válik (a játékidő nagyjából felénél), a The Waldo Moment már nem tud újdonsággal szolgálni, hiába várunk valami csavarra, ami elviszi a sztorit egy új irányba, vagy egy motívumra, metaforára, bármire, ami az egésznek plusz mélységet, dimenziót ad. Mintha Brooker csak a legvégén, az összecsapott befejezés után jönne rá, hogy ez így még kevés, és már a stáblista alatt húzza elő a „Waldo globálissá és univerzálissá válik” kártyát, ami akkor lett volna érdekes, ha 20 perccel korábban teszi.

Hat rész után a Black Mirror „végre” meginog. Nem baj. Ha minden hat részből egy közepes lesz, az még bőven jó arány, jobb, mint a klasszikus Homályzónáé. Márpedig a Black Mirror az: a XXI. század modern, információs társadalmának Homályzónája. 

Black Mirror 2x02: White Bear

Egy nő felébred egy kisvárosi házikóban, és fogalma sincs róla, hogy került oda, és hogy kicsoda ő egyáltalán. Az utcán az emberek nem szólnak sem hozzá, sem egymáshoz, csak telefonjaikkal némán, szenvtelenül követik őt, és kameráikkal rögzítenek mindent, amit csinál. Ha ez még nem volna elég furcsa és ijesztő, megjelenik egy férfi, arcán maszkkal, kezében puskával: kezdődik a vadászat.  

A múlt heti, enyhébb hangvételű szerelmi dráma után a Black Mirror ismét a keményebb, harsányabb, szatirikusabb, durvább mederben folyik. Charlie Brooker feszes thrillerként indítja a White Beart: egy titokzatos, jel, ami egyszercsak minden képernyőn, kijelzőn megjelent, néhányak kivételével láthatóan kimosta az emberek agyát – a néhányak két részre oszlottak: menekülő áldozatokra és üldöző gyilkosokra.

A posztapokaliptikus szcenárióban meggyötört hősnő, maszkos őrültek, kies erdei helyszínek és nem rendeltetésszerűen használt szerszámok kacsintgatnak a slasher és az exploitation felé, az agyatlanul filmező járókelők pedig súlyt és tömeget adnak a „médiazombi” metaforának. Van, hogy semmi sem riasztóbb az ignoranciánál, avagy inkább húsevő élőhalottak, mint két lábon járó kamerák. Értjük, hová akar Brooker kilyukadni ezzel a szürreális rémálommal: manapság minden, ami történik velünk, egy potenciális facebook/twitter/instagram megosztás, mindent lencsén keresztül látunk, és az benne az igazán fontos, hogy hogyan mutat majd a közösségi oldalakon – elvesztettük a perspektívát, szem elől tévesztettük a valóságot.

Nagyjából elégedettek lennénk ezzel is, de Brooker nem lenne önmaga, ha nem húzná ki teljesen a szőnyeget a lábunk alól: félúton a White Bear mindent a feje tetejére állít, beleérte azt is, amit a főhősnőről (Lenora Crichlow nagyszerű) tudni véltünk, és (a sorozat jellegzetes témáitól eltekintve tipikus) thrillerből egy totális médiahorror lesz. Többről van itt szó, mint a Big Brother-féle valóságshow-k abszurd végletekig vitt szatírájáról. Ez a moralitás teljes halála, és elsőre talán még nekünk sem esik le.

Mert Brooker okos és ravasz, és átkozottul jól tudja, hogyan kavarjon fel, és gondolkodtasson el. Olyan helyzetbe hoz minket, ahonnan joggal ítélkezhetünk, ahonnan azt mondhatjuk, hogy a szenvedő alany bőven megérdemli mindazt a brutális lelki terrort, amivel újra és újra megsemmisítik, de persze ha elfoglal minket erkölcsi elégtételünk kényelmének élvezete, akkor elmegyünk a lényeg mellett. És csak idővel jövünk rá, hogy mennyire gusztustalan és beteg ez az egész. Hogy a modern társadalom már mindent trivializál, mindenből cirkuszt csinál, egy kislány halálából is haszon húzható, ráadásul egy nemes ügy zászlaja alatt, az igazságszolgáltatás nevében.

A nyilvános „kivégzés” közönségessége, szenzációhajhászata és kegyetlensége nem a múlté (sőt), a büntetésvégrehajtás humánuma viszont igen. (Michael Smiley egyébként tökéletesen hozza ennek a jövő(?)képnek a karizmatikus férgét). A társadalom képmutatása teljes. Az egyén mosolygó, elégedett birka. A moralitást és lelkiismeretet kivonták a képletből. A média pedig az a jóképű, megnyerő, nyájas, ajándékokat hozó emberke, akit gyanútlanul beengedsz a lakásodba, és aztán halálra erőszakol.

Black Mirror 2x01: Be Right Back

Meghalt életed szerelme? Nélküle elveszettnek érzed magad a világban? Hatalmas űr tátong benned, amit, úgy érzed, soha, senki és semmi nem lesz képes kitölteni? A jövő tudja a választ: néhány kattintásba kerül csak, hogy egy applikáció összegyűjtsön a hálóról mindent, amit az elhunyt valaha írt, megosztott, mondott, és pár perc múlva ismét chatelhetsz vele. Vagy legalábbis egy szoftverrel, ami pont úgy viselkedik, poénkodik, ír, mint ő. Életed szerelme, 2.0. És ha ez kevés, továbbmehetsz: hozzáférést adhatsz a programnak minden személyes fotóalbumhoz, hanganyaghoz és videóhoz, és immár telefonon beszélgethetsz lelki társaddal. Vagy legalábbis egy szoftverrel, ami pont úgy hangzik, mint ő. Életed szerelme, 3.0. És ha ez még mindig kevés, a szoftverhez rendelhető hardver is… A riasztóan szép új világ nem ismer határokat.

Ritkán látni filmet, ami annyira félelmetes és megindító egyszerre, mint a Be Right Back. Charlie Brooker már méltatott Black Mirror című, a technológia, az információ és a szociális média visszásságairól szóló sci-fi antológiasorozatának (gondolj rá úgy, mint egy XXI. századi Alkonyzónára) legújabb felvonása olyan felütéssel indít, amiből könnyen lehetett volna egy National Anthemhez (1x01) hasonló, maró, kegyetlen szatíra. De Brooker ezúttal inkább a Jesse Armstrong írta The Entire History of You (1x03) hangulati medrében halad, és a disztopikus sztorit egy bensőséges, szomorú kamaradrámába csomagolja, ami a széria már megszokott motívumai mellett gyönyörűen és fájdalmasan nyúl a gyász témájához is.

Arról lehetne vitatkozni, hogy a Be Right Back a Black Mirror eddigi legjobb epizódja-e, de hogy a legérettebb, legkifinomultabb, az biztos. Brookernek öt perc elég hozzá, hogy bemutassa Ash-t és Marthát, a tökéletesen normális párt (Domhnall Gleeson és Hayley Atwell nagyszerűek), és kapcsolatuk természetének minden bájos, kínos, furcsa, szeretetteljes aspektusát, onnan pedig, Ash halálát követően, elviszi a nézőt egy csendes, de vad belső utazásra, ami egyszerre szorítja a szívet, és borzongatja a hátat. Lemond az első évad harsányabb epizódjainak hatásvadászatáról (ami persze azoknál nagyon is jól működött), és úgy csinál, mint a legjobb sci-fik: fontos kérdéseket tesz fel, és nem rág szájba válaszokat, mélyen emberi dilemmát ábrázol, és nem erőlteti ránk az azzal kapcsolatos véleményét.

A szociális média valóságtól való elszigetelő hatása, a virtuális életünkhöz való kötődés, az online személyiségünk torzulása és torzítása mind itt van, persze felnagyítva – de nem eléggé felnagyítva, nem eléggé valóságtól elrugaszkodottan, nem eléggé hiteltelenül. Szóval, nagyon is ijesztően. Életed szerelme 4.0-val a virtuál és a reál menthetetlenül összefolyik, a privát szféra, a saját, személyes világ inváziója teljes és visszafordíthatatlan, és a legszörnyűbb az egészben az, hogy egyáltalán nem inváziónak, hanem abszolút normálisnak tűnk. Itt válik nyilvánvalóvá, tényleg mennyire okos és érett a Be Right Back. Egy instant hatású, „odaverős” befejezés helyett egy melankolikus kódát kapsz, és már épp széttárnád a kezed, hogy „ennyi?”, amikor realizálódik benned alattomossága, aljassága és rafináltsága. És onnantól kezdve nincs menekvés a hatása alól.

House of Cards, 1. évad

Az első jelenetben Francis Underwood, a demokrata párt frakcióvezetője (Kevin Spacey) megöl egy kutyát. Kegyelemből elkövetett gyilkosság ez: az állatot elcsapta egy autó, és csak szenvedéssel teli percei vannak hátra. Frank hitvallása az, hogy kétféle fájdalom létezik, egyrészt az, ami erősebbé tesz, másrészt az, ami semmire nem jó, és az utóbbit nem állhatja. Ezt a briliáns, abszolút karakterhatározó nyitányt Frank egyenesen a kamerába mondja – nekünk, nézőknek, nem pedig a frissen beiktatott USA-elnöknek és kabinetfőnökének, akik épp fájdalmat készülnek okozni neki. Ha nekik mondaná, talán nem tennék: nem döfnék hátba Franket annak a győzelemnek a kapujában, amit neki köszönhetnek, nem szegnék meg ígéretüket, és tagadnák meg tőle a külügyminiszteri posztot. Mert akkor tudnák, hogy ez a fájdalom még erősebbé fogja tenni, és öltönyös politikai mészárosként fog végigsöpörni a Fehér Házon.

A Netflix, ami mostanáig „csak” online videotékaként működött, nem aprózta el eredeti sorozatokat gyártó cégként való bemutatkozását: 100 millió dollárral, David Fincherrel és Kevin Spaceyvel vették be magukat a nívós, komoly témájú és kiállítású drámák piacára, ahol a House of Cards első évada alapján nem esik majd nehezükre állni a sarat az HBO-val, az FX-szel és társaikkal. Az említett húzónevek mögött a felemelkedőben lévő tehetség, A hatalom árnyékában (és az annak alapjául szolgált színdarab) Oscarra jelölt írója, Beau Willimon áll, úgyhogy nem csoda, hogy a széria a washingtoni politika mocskát ássa fel, és forgatja meg. Az sem csoda, hogy nagyszerűen.

A House of Cards voltaképp Az elnök emberei antitézise. Míg Aaron Sorkinnál egy csapat briliáns, csillogó szemű idealista sürgölődött-forgolódott egy olyan politikus körül, amilyet a való világ nagyjából ugyanolyan valószínűséggel hordott valaha is a hátán, mint Supermant, addig Willimon inkább úgy közelít az elit politika színteréhez, mint a Drót a rendőrmunkáéhoz. A döntések szívességek, zsarolások, megvesztegetések, intrikák, átverések, megalázások és hazugságokra épülő hazugságok kusza és korrupt hálójában születnek, nincs olyan, hogy közérdek meg a haza és a nép szolgálata. Mindenki magának kaparja a gesztenyét, és ha más is oda akarna somfordálni a parázshoz, piszkavassal csap körbe.

Az egyébként míves és tisztességes A hatalom árnyékában-hoz képest a House of Cards bír azzal az előnnyel, hogy nem az idealista ifjú elkerülhetetlen megromlásának ezerszer látott folyamatát, hanem a folyamat végtermékének állapotát ábrázolja. Underwood az a karakter, akivé Stephen Morris (Ryan Gosling) a film végére vált, az, aki Willie Stark (Broderick Crawford) lett, mielőtt agyonlőtték érte. Egy ilyen romlott figurát persze nem könnyű eladni, úgyhogy Willimon nem is változtat azon a már említett recepten, amit az alapul vett Michael Dobbs-regény első adaptációja, az azonos című 1990-es BBC-s sorozat is használt.

Underwood a negyedik falat áttörve beszél ki a nézőhöz, aki joggal érzi úgy, hogy a csendes, de pusztító politikai ámokfutást végző, mindenkit manipuláló karakter egyedül vele őszinte, egyedül őt fogadja abszolút bizalmába, egyedül vele osztja meg legmélyebb gondolatait és érzéseit. Spacey minden rezdülése szenzációs, ahogy ellenállhatatlan karizmával kommentálja ármánykodásait, és onnantól kezdve, hogy először kacsint a kamerába, először ereszti el felé a csínytevő kisfiús és az „ugye megmondtam” mosolyát, cinkostársává teszi, sőt, birtokolja a nézőt, ugyanúgy a zsebében van, ahogy a demokrata párt nagy része. Mindegy, milyen aljasságot követ el, hogyan áskálódik, hazudik, és tesz tönkre másokat egyetlen utasítással vagy telefonhívással, mindegy, mennyire lelketlen és amorális, akár ölhet is.

Ehhez nem árt, ha nem feltétlenül vérzik a szívünk azokért, akiket a bosszúhoz és a még nagyobb hatalomhoz vezető útján gondolkodás nélkül eltapos, de mivel itt nem nyalókás kisfiúkról beszélünk, hanem vagy hozzá hasonlóan erkölcstelen és mocskos, vagy gyenge és alkalmatlan politikusokról, a „főhős” tettei okozta kognitív disszonancia majdnem könnyen feloldható. Majdnem. Itt jön a képbe az alkohol- és drogproblémákkal küszködő kongresszusi képviselő, Peter Russo (Corey Stoll), aki gyarlóságai ellenére az egyetlen tisztaszívű, őszintén jót akaró játékos a porondon – természetesen az a sorsa, hogy bábu legyen belőle, amit dobálnak, rángatnak, használnak, széttépnek, és elhajítanak. Cserébe már most látjuk, hol fognak visszaütni Underwood módszerei: Zoe Barnes (Kate Mara), a fiatal, hozzá hasonlóan gátlástalanul ambiciózus és amorális kezdő újságíró, akinek fegyverként és ágymelegítőként is jó hasznát vette, kicsit túl mélyen pillantott bele az Ördög washingtoni helytartójának üzelmeibe.

Az említett nyitójelenet mellett a felesége, Claire a kulcs Underwoodhoz (Robin Wright félelmetesen jó az egyébként is hálás szerepben, méltó párja Spacey-nek, többek közt miatta sem válik a sorozat one-man-show-vá). A nőt őszintén, tisztán szereti, és ugyanezeket az érzéseket vissza is kapja tőle (már-már a karaktere humanizálásáról beszélünk), de csak azért, mert ez a két ember tökéletesen megérti, és elfogadja egymást: tudják, hogy mindkettejük számára a hatalom az első, minden más csak utána jön, még ők is, egyénekként éppúgy, mint párként. Ez határozza meg a kapcsolatukat, ami így furcsán visszás, egyszerre szimpatikus és zavarba ejtő módon áll felette a férfi-nő viszonyok szokásos „kicsinyességeinek”: nemhogy nem törik össze sem árulástól, sem megcsalástól, de még csak meg sem repedezik.

Az első két részt David Fincher rendezte, kijelölve a követendő utat a többieknek (pl. Joel Schumacher, James Foley és Carl Franklin). A sorozat hűvös és elegáns, hideg színárnyalatai és száraz témája éles, kellemes kontrasztban állnak Spacey már-már bensőséges kikacsintásaival. Ez a sajátos atmoszféra friss szemszögből láttatja a politika, az üzleti világ és a média mocskos, komplex és általában illegális összefonódását, és a heves vitákat, amiket pl. az oktatási rendszer reformjáról vívnak, és amikben sosem maga a vita a lényeg (ergo tökmindegy, érted-e egyáltalán), hanem az abban használt eszközök, és a mögöttük álló kapzsiság, hataloméhség és ego. Mert ez a szentháromság áll a szabad világ nagy és nemes szavakkal dobálózó vezető állama mögött. Sőt, ez mozgatja az egész világot.

Black Mirror, 1. évad

Teljes döbbenettel olvastam tavaly nyáron az aurorai lövöldözéssel kapcsolatban a túlélők, szem- és fültanúk tweetjeit (több híroldal is egész csokorra valókat gyűjtött össze belőlük). Nem azokról beszélek, amiket a tömegmészárlás után írtak – azokról beszélek, amiket közben. Ilyeneket lehetett olvasni, hogy „Úristen, valaki lövöldözik.” Nyilván nem az őrült géppuskájának csöve előtt állva pötyögte ezt le az illető, de akkor is: tragédia játszódik le, lövések dördülnek, emberek halnak meg, és ennek a baromnak az a legnagyobb gondja, az a reflexe, hogy tweeteljen róla. Ennél kicsit kevésbé volt meglepő, amikor két-három éve a villamos, amin utaztam, elcsapott egy eléügyetlenkedő buszt, megtolta úgy 30 méteren, és közülünk, a villamos utasai közül (akiknek az egész pusztán olyan érzés volt, mintha a jármű hirtelen fékezett volna, az ijedségen kívül senkinek nem lett semmi baja) kettőnknek jutott eszébe, hogy meg kellene kérdezni a buszon lévő embertársainkat, hogy jól vannak-e, szükségük van-e segítségre. A többiek túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy megtalálják a pozíciót, ahonnan a legfaszább képeket lehet csinálni.

Lehet, hogy a technológia kicsit elbaszta a priorizációnkat?

„Ha a technológia drog – márpedig úgy működik, mint egy drog – akkor egész pontosan mik a mellékhatások?” Ebből a kérdésből indította Charlie Brooker (Dead Seat) a Black Mirror című sorozatát, aminek három, egymástól teljesen független epizódja (más színészgárda, más sztori, más világ/jövő) gúnyosan, gonoszan, szatirikusan, cinikusan veszi górcső alá a társadalom és a technológia kapcsolatát, és annak nemkívánatos következményeit, összefésülve többek közt George Orwellt, William Gibsont és Phillip K. Dicket.

A National Anthemben valaki elrabolja Anglia csinos, kedvenc hercegnőjét (gondolj Kate Middletonra), és szabadon engedéséért cserébe azt követeli, hogy a miniszterelnök (Rory Kinnear) élő egyenes adásban közösüljön. Egy disznóval. Haha, micsoda röhej, pislognak egymásra a kormány fejesei. De azután, hogy az emberrabló elküldi a hercegnő egyik levágott ujját, a királynő felhívja a miniszterelnököt, a közvélemény és a média pedig tántoríthatatlanul a bármi áron való lánymentés felé hajlik, már nem lehet idegesen elröhögni az abszurdumot.

Amikor az elnöknek nem marad más választása, és készül belépni a malaccal és a kamerákkal teli helyiségbe, egyik stábtagja kegyetlen tárgyilagossággal a fülébe súgja: „Ne végezzen túl gyorsan, uram. Az emberek még azt hinnék, élvezi.” Ebben az egyébként tökéletes, gyönyörű és kényelmetlen, sírva röhögős és gyomorszorító pillanatban benne van minden: a média ereje, az élet-halál kérdések show-vá degradálása, a látszat fenntartásának kényszere, a hatalom bizarr természete. A National Anthem gonosz média/politika/társadalomszatírájának groteszk zárlata a „XXI. század első nagyszerű műalkotása”-ként értékeli az eseményeket, lesújtó képet festve az emberről, ami úgy tapad a tévére/monitorra/kijelzőre, hogy közben nem regisztrálódik benne a körülötte lévő valóság.

A 15 Million Merits egy olyan jövőt ábrázol, amiben az emberek szó szerint foglyai a szórakoztatásnak. Vécéfülke méretű életterük falfelületei megállás nélkül sugározzák a showműsorokat és a reklámokat – akkor kell fizetniük, ha nem akarják látni őket. Pénzt (egységet) pedig úgy szereznek, hogy egész nap szó szerint pedáloznak egy energiatermelő biciklin (a túlsúlyosak másodrangú, megvetett, folyamatosan kigúnyolt polgárok), milliónyi társukkal együtt, így látva el kakaóval a világot, amiben élnek, vagy legalábbis vegetálnak.

A film nem csak a „pont vagy a gépezetben” motívumát viszi végletekig, de a média és különösen, az X-Factor-szerű műsorok ürességét, embertelenségét, húspiac-jellegét is. Bing (Daniel Kaluuya) beleszeret egy szép hangú lányba, és minden fizetőegységét felhasználva, benevezi őt egy tehetségkutatóba. Abszurd premissza helyett valódi érzésekből indítva, ez az epizód fájdalmasabb, szebb, drámaibb, mint a National Anthem. A röhögést szívszakadás váltja, és az, hogy még a nagy Peter Finch-pillanat, a rendszer elleni emberi lázadás is két perc alatt bedolgozódik magába a rendszerbe, és még azelőtt karóba húzatik, hogy bárki bele tudna gondolni a szavak mögötti igazságba, az maga az áltimét tragédia.

A The Entire History of You egy fiatal pár története egy olyan világban, ahol szinte mindenkinek a fejébe be van építve egy apró, grain nevű készülék. Ez rögzít mindent, ami történik, mindent, amit a tulajdonosa lát, és hall, és később bármilyen átélt esemény visszajátszható. Ez az egyetlen epizód, amit nem Brooker írt (hanem a Four Lionst jegyző Jesse Armstrong), és bár vannak benne utalások arra, hogy a civilizáció egészét hogyan változtatta meg a grain, a sztori szigorúan a két főszereplő személyes, intim drámájára koncentrál. Liam (Toby Kebbel) egy barátokkal közös vacsora után gyanítani kezdi, hogy feleségének, Ffionnak (Jodie Whittaker) viszonya lehetett a házigazdával. A gyanút az emlékek folyamatos, megszállott visszajátszása, kielemzése, dühös féltékenységi rohammá korbácsolja, és a mindent látó technológia súlya alatt megroggyan a házasság.

Amikor az egész közösségi média arról szól, arra ösztönöz, hogy azonnal megosszuk egymással minden gondolatunkat, képünket, videónkat, élményünket, egyáltalán nem olyan valóságtól elrugaszkodott a grain (egyébként persze messze nem eredeti) ötlete. A kérdés csak az, hogy mennyire jó nekünk, ha minden elejtett megjegyzésünket, minden nyelvbotlásunkat, minden pillantásunkat, minden rezdülésünket, minden gesztusunkat mások bármikor megvizsgálhatják, kinagyíthatják, és felhasználhatják ellenünk egy öngerjesztő, paranoid érvelésfolyamban. Isten hozott a szép új világban, a természetes emberi interakció már kínhalált halt.

Brookernek nincs túl hízelgő véleménye a társadalom technológia és információ iránti megszállottságáról, és ha visszagondolok az első bekezdésre, nem is tudom hibáztatni érte. A Black Mirror mindhárom része egy vészharang, különböző mértékig vicces és drámai, de mindhárom esetében nagyszerűen kivitelezett – a 15 Million Merits még vizuálisan is lenyűgöző. Gyönyörű képekben mutat be valami egészen, mélyen borzalmast és embertelent.  Így hívni fel a figyelmet a média manipulatív voltára, az „ördög” csáberejére – az irónia nem marad észrevétlen.

Black Mirror season 2 trailer

"More. More. More." Februárban folytatódik Charlie Brooker briliáns Black Mirorrja, ami szatirikus sci-fiként mesél az információs-technológiai társadalom visszásságairól: "If technology is a drug – and it does feel like a drug – then what, precisely, are the side-effects?" Aki még nem látta az első évadot (három teljesen különálló sztori), annak nemsokára jól megmondjuk, hogy miért hibázott. Addig is van egy fantasztikus trailerünk és egy promónk a másodikhoz.

Homeland - 2. évad

Vannak sorozatok, amik hosszan húzhatók, nyújthatók, tetszés szerint. Az egy rész/egy eset felépítésűek nyilván ilyenek, de az egyetlen nagy történetet elmesélők közt is akadnak szép számmal. Mint a Lost. Ugyan kit érdekel 3-4 évad után, hogy hány, a korábbi sztorielemekkel inkoherens vadbaromságot pakolnak még bele? Ott már belefér. Futhatna akár még most is, ha nem kezdett volna el esni a nézettsége. De vannak sorozatok, amik természetükből adódóan nem viselik jól a lezáratlanságot. A Homelanddel sokan úgy voltunk, hogy már az első évaddal be kellett volna fejezni, alapkonfliktusa túl zárt, túl szabályos, nem lehet sokáig zsonglőrködni vele. Ráadásul a thriller és a karaktertanulmány tökéletes egyvelege egy olyan, a kollektív nézőtudatba beleégő finálé lehetőségével kecsegtetett, amit aztán sajnos feláldoztak a folytatás oltárán.

Annyira üvöltött az egészről a megalkuvás, hogy nehéz lett volna nagyobb szkepticizmussal várni a második évadot. Jó darabig mégis úgy tűnt, hogy az alkotók csodát műveltek: egymás után tették meg a korábban elsumákolt merész, game-changing lépéseket, nem egy epizód ért véget azzal, hogy találgatni is alig lehetett, hogyan viszik tovább a sztorit a következőben. És az egész felfordulás- és fordulatrengeteg közepette ott volt a lényeg, az emberi tényező, két súlyosan sérült személyiség haldokolva született szerelme, tele dühvel, kétséggel, bizalmatlansággal, hazugsággal, fájdalommal és szenvedéllyel.

A thriller és a dráma minőségi egyensúlya azonban az utolsó pár rész alatt megborult. A thriller sablonossá, kapkodóvá, súlytalanná, már-már teljesen hiteltelenné vált, ami egy olyan, szigorúan realista, precíz, kifinomult show esetében, mint a Homeland, jókora kilógó lólábat jelent (avagy: ugyanaz, amit anno egy vállrendítéssel elnéztünk a Homeland néhány alkotója által is jegyzett 24-nek, itt nehezen megbocsátható). A finálé szerencsére elsimította a problémák egy részét, ahogy a főszereplők által űzött terrorista, Abu Nazir terve összeállt, és sok korábban következetlennek, érthetetlennek tűnt cselekményelem belekerült egy nagyobb kirakósba. De a sorozat thriller-szerkezete még így is inog – ha piszkálod, összedől. A Homeland elvesztette azt a gyönyörű, elegáns letisztultságát, ami a legnagyobbak közé katapultálta. (És akkor a lényegtelenné vált cserbenhagyásos gázolás szálat még nem is említettük.)

Az a szerencséje, hogy a karakterek drámája az esetlen történetkezelés közepette sem csorbult, sőt, a második évad e téren még rá is licitált az elsőre. A semmiből, eleinte minden látható ok nélkül behozott Quinn szerepe nagyon szépen kerekedett le a végére, és a finálé ismeretében ez még csak a kezdet, a folytatásban ő is kénytelen lesz démonokkal szemezni – de a mellékszereplők közül azért egyértelműen a zseniális Mandy Patinkin Saulja vitte a prímet, sőt, nem egyszer az egész show-t ellopta a főszereplők elől. Ő az intelligencia, az épelméjűség és a moralitás megingathatatlan viszonyítási pontja, a finálé köré épülő, keserű katarzisa elmosta még a lényeget, Carrie és Brody szerelmi szálát is.

Ami pedig egyébként a show briliáns módon disszonáns, sötét, ambivalens lelke. A bipoláris zavarral küszködő, megszállott CIA-elemző és az összezavart, sokéves fogságából beépített merénylőként visszatért katona komplikált viszonyrendszere alapvetően olyannyira hiteltelen, hogy ha – bármily gondosan – leírod valakinek, aki nem ismeri a sorozatot, csak értetlenkedést és hülyeségezést kapsz válaszul. Nincs az az isten, hogy ez egy komoly dráma keretein belül működőképes legyen. És pont az a gyönyörű benne, hogy mégis az.

Claire Danes és Damien Lewis fantasztikusan hozzák a saját érzéseik, elkötelezettségük, hűségük és hitük által egyszerre több irányba dróton rángatott figurákat, akik a világ és a saját maguk poklában égve kaparnak kétségbeesetten egy árnyalatnyi boldogságért, ami sosem lehet az övék, aztán talán mégis, aztán mégsem. Emberiek, esendők, egyszerre erősek és szánalmasak. Egyikük az utóbbi évek egyik legjobb női karaktere a tévében (pedig vannak komoly vetélytársai, ld. Breaking Bad, Sons of Anarchy), másikuk – kissé leegyszerűsítve – egy szimpatikus terrorista. Egy terrorizmusról szóló, amerikai thrillerben. És ha ez nem teljesítmény, hát nem tudom, mi az.

The Walking Dead – 3. évad, 1-8

„All this time, running from walkers, you forget what people do.”

(Akik az első két évadot már látták, azoknak spoilermentes.)

Dale előző évad végén bekövetkezett halála nyilvánvalóan nem csak azért volt fontos állomás a sorozat életében, mert egy főszereplővel megint kurtább lett a zombihordák elől rendre komoly vérveszteségek árán menekülő csapat, hanem azért is, mert vele együtt eltűnt belőle társai erkölcsi iránytűje. Aligha dramaturgiai véletlen, hogy a lyukat a közösségben az egyszerű „ölj, vagy megölnek” elvét valló, katanával hadonászó Michonne tömte be, és hogy Rick még Dale hullájának kihűlése előtt kikiáltotta a maga kis diktatúráját, amiben, aki nem kussol, és teszi, amit mond, az tesztelheti a túlélő skilljeit egyedül, Isten véle. Hány alkalom volt az azóta eltelt részekben, amikor azt éreztük, hogy ha Dale még itt lenne, akkor talán más döntések születnének?

De a nyolcadik résszel most téli szünetre ment, és majd februárban folytatódó The Walking Dead egész üzenete, hangvétele (bocs, Dale) egy kegyetlen tanúságtétel Rick nézetei mellett: a morális támpontok az élőholtak húsával együtt rothadnak, a harmadik évad eddig pont arról szólt, hogy a pöcsölésnek, lelkizésnek már nincs többé helye ebben a világban. Ezt az álláspontot várhatóan hullákkal támasztja majd alá a Kormányzó és az általa uralt Woodbury nevű kisvároska közössége: velük kerülnek szembe Rick és társai, akik egy börtönbe vették be magukat, remélve, hogy az erődítményszerű védelem elég lesz az életben maradáshoz. Figyejjé, megaspoiler: nem lesz.

A harmadik évad szerencsére könnyedén tartja azt a színvonalat (sőt!), amire a sorozat a második végére hágott fel hosszas botladozás és időnkénti pofára esés után. Ez a nyolc rész olyan eseménydús, olyan vérben, fordulatokban és izgalmakban gazdag, mint a korábbi két teljes szezon összesen sem – és innen visszatekintve még az a kettő is megszépül. Mert lehet, hogy összességében lassú, helyenként már-már érdektelen volt, hogy szinte folyton szét akart esni, de mindaz a dráma és horror, ami most találja pofán a nézőt újra és újra, tizedennyire jól sem működne a karakterek és a köztük lévő viszonyok anno ráérősre vett kibontása nélkül. Magyarul: a harmadik évad kurvára arat.

Kell is neki, ha már itt van a képregényből hírhedt Kormányzó, és visszatér minden rednecktahók legtipikusabb példánya, Merle is. Sajnos pont ők a harmadik évad gyenge pontjai. Merle eleve egy túl harsány, túl egyszerű, túl bárdolatlan karakter volt, kilógott – mintha Rob Zombie a szomszédban párhuzamosan forgatott volna egy csupagore hentelős horrorszerűséget Michael Rookerrel, és utóbbi minden forgatási napon rossz ajtón nyitott volna be. És mostanra sem lett több, jobb, az ő figurája csak a testvére, Daryl, és a találkozásuk oldaláról nézve érdekes. Ami pedig a Kormányzót illeti (Governor), őt, kábelcsatorna ide vagy oda, domesztikálták: sokkal kevésbé őrült, perverz és beteg, a képregény eposzi geciládáját egy átlag gazember szintjére rángatták le.

Persze még van rá idő, hogy ezen változtassanak, és a finoman szólva is szenzációs nyolcadik részben ennek a lehetőségnek el is vetik a magvait. Ha a képregényt vesszük alapul (amitől már épp elégszer és épp elég komolyan eltértek ahhoz, hogy inkább ne tegyük), a börtön és a Woodbury közti háború egy-két évig biztos elhúzódik, és már most annyi konfliktus feszül a két csoport közt, ami egy egész sorozatnyi hiriget megindokolna. MOSTANRA nőtt fel a tévéshow Robert Kirkman képregényéhez (ami persze szintén két-három év után indult be igazán): amikor egy posztapokaliptikus zombisorozat képes huzamosabb ideig úgy székbe szögezni, hogy egyébként a zombijelenlét kimerül néhány háttérben elcsoszogó hullában, akkor ott valamit nagyon eltaláltak.

Sorozatszemle II - A veteránok

Az idei új sorozatokról itt írtunk.

Homeland, 2. évad

Ez volt az idei őszi szezon legnagyobb kérdőjele. Mert az egy dolog, hogy az első évad szenzációs volt, de az eltöketlenkedett lezárás pont megakadályozta benne, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül süthessük rá a „mestermű” jelzőt. De tényleg, el tudjátok képzelni, mi történt volna, ha a sztori ott  és akkor ér véget, az alelnökkel és a bombával a bunkerben, a főhősnővel és a terrorista lányával a telefon másik végén? Még most is beleborzongok a lehetőségbe – de úgy látszik, ekkora golyók még a kábelcsatornáknál sem nőnek. Annak viszont felettébb örülök, hogy az így kierőszakolt folytatás, a második évad, az előzetes félelmeimmel ellentétben tartja az elődje színvonalát. Ugyanúgy ordít róla az a rendkívül üdítő és kényelmetlen autentikusság (már amennyire ez laikus szemmel megállapítható), amit a hasonló terrorelhárítós filmek és sorozatok 99%-ában hiába is próbálnánk tetten érni (függetlenül attól, hogy egyébként mennyire élvezzük őket). Az Emmyn sem véletlenül kaszált múlt hónapban, az a karakterdráma, ami a lassan, de biztosan forrongó thriller sava-borsát adja, változatlanul erőteljes, mély és energikus, ahogy az azt éltető Claire Danes-Damian Lewis duó is briliáns. És végre: most már nyilvánvaló, hogy az írók nem akarják a végtelenségig húzni az első évad nagy kérdését, konfliktusát, a harmadik résszel ugyanis végleg kint van a nyúl a kalapból. Ezzel a húzással pedig a Homeland most talán izgalmasabb, mint valaha – legalábbis, ha a tavalyi finálét leszámítjuk.

Sons of Anarchy, 5. évad

Kurt Sutter az utóbbi évek amerikai televíziós sorozatainak egyik legnagyobb átbaszását követte el a legutóbb évad végén. Hosszú epizódokon át épített fel egy nagyon komplikált, nagyon veszélyes, nagyon reménytelen „innen nincs tovább” csapdahelyzetet a főszereplők számára, amit úgy tűnt, kábé akkor úszhatnak csak meg, ha mondjuk kitör a harmadik világháború, vagy becsapódik egy üstökös. Erre Sutter fogta magát, csettintett egyet, és az eggggész szituációt kihajította az ablakon, hogy belehelyezze a Sons of Anarchy tagjait egy egészen más kulimászba. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy ez egy pofátlanul olcsó vagy röhejesen briliáns megoldás volt – hajlok rá, hogy mindkettő, de az biztos, hogy ezt az átbaszást rohadtul élveztem. Az ötödik évadban a klub tagjai folytatják a vesszőfutásukat, ahogy – immár Jax irányítása alatt – próbálják kiásni magukat az egyre mélyebb szarból. Messzire jutottunk az első évad hűséggel, testvériséggel és bizalommal teli légkörétől – itt már mindenki hazudik mindenkinek, legyen szó barátokról, klubtagokról, szerelmesekről, mindenki titkol, rejteget valamit, mindenkinek mindig van valami hátsó szándéka, Clay lassan ki sem lóg a sorból. Egy fontos karakter már fűbe harapott az ötödik évadban, és csak idő kérdése, hogy mikor követik mások. A feszültség állandó, érezni, hogy bármikor lelepleződhet valakinek a mocskos kis játéka, a klubot kívülről és belülről is szétfeszítő erők túl hatalmasak ahhoz, hogy a szereplők még sokáig táncoljanak a kés élén. Csak remélni merem, hogy ezt Sutter is látja – ezen a ponton már nem kéne hosszú távra tervezni, hanem lassan le kéne zárni az egészet, úgy, ahogy a sorozathoz illik: brutálisan, tökösen, zseniálisan.

Star Wars: The Clone Wars, 5. évad

Miután a 2008-ban mozikba került pilot majdnem olyan rossz volt, mint a Baljós árnyák és a Klónok támadása, igen hosszú időbe telt rávenni magam, hogy adjak egy esélyt a sorozatnak – hogy a hasonló címen kívül semmi köze nincs a Genndy Tartakovsky-féle, nagyszerű 2003-as szériához, nem segített a dolgon. De végül elkezdtem nézni, és ott ragadtam előtte. Mert ugyan a tököm tele van már az egész klónháborúval (nem értem, Lucas és csatlósai miért nem képesek elszakadni tőle, ha már egyszer ott van nekik játszótérnek egy színes, gazdag univerzum, több ezer éves „történelemmel”), sok epizód egész egyszerűen sokkal jobban van megírva, mint az említett mozifilmek. A sztori egésze persze, az előzmények és következmények ismeretében nem tartogathat nagy meglepetéseket, de annál szabadabban kalandoznak az alkotók a rendelkezésükre álló szűk kerekek között. Így történhet meg, hogy pl. egy-egy rész csak egy marék klónkatonáról szóljon, adva egy kis dimenziót és személyiséget az egyenarcú seregnek – igazából pont ezek a legjobb részek, egészen frissnek hatnak a megszokott jedis vagdalkozások között. Az ötödik évad az első rész alapján hozza az eddigiek szintjét: korrekt karakterek (Ashoka, akinek felnégyeléséért már a pilot első 10 perce után rimándkodtam a sith-ek isteneihez, itt teljesen rendben van), meglepően hatásos, intenzív csaták, olykor egészen érdekes, több epizódon átívelő mellékszálak (mint most a szeparatista elnyomók elleni partizánharc). Még Darth Maul is visszatér – mit neki, hogy Obi-Wan kettészelte? Persze mondanom sem kell, ez a Star Wars sem az, amit gyerekkorunkból ismerünk – de olyan nem is lesz megint. Viszont a The Clone Wars arra bőven alkalmas, hogy hetente fél óra erejéig elszórakoztasson vacsora közben.

The Walking Dead, 3. évad

Ebből még csak az első rész ment le, de az rögtön kábelrekordot döntött – 10,9 millión nézték. És rá is szolgált a magas nézőszámra, ami persze nem meglepő, elvégre a The Walking Dead összes eddigi szezonnyitánya rendkívül magas szinten teljesített. A gondok rendszerint azután következtek. De mivel az új fejesek a legutóbbi évad második felére elismerésre méltón gatyába rázták a sorozatot, ezúttal talán tényleg bízhatunk benne, hogy a színvonal marad. Rick és társai a tavaszi évadzáróban megpillantott börtönt igyekeznek zombimentesíteni, hogy új otthonuk lehessen, míg egy másik szálon a frissen felbukkant Michonne tesz meg mindent, hogy megmentse a sebesült Andrea életét (már tudjuk, hogy egyenesen a Governor karjaiba futnak majd – a képregényt olvasók tudják, miről beszélek – és huhúú, csúnya dolgok következnek). A sztori röviden ennyi, de ennél persze jóval több van az új epizódban. Rick beszéde a második évad végéről nem maradt következmények nélkül: végre a tévésorozat is kezd ráérezni arra (vagy inkább: most már elég régóta fut ahhoz, hogy ilyen kártyákat ki tudjon játszani), ami a képregénynek a legnagyobb erénye: arra, hogyan változnak a folyamatosan nagy nyomásnak kitett karakterek hosszú távon. Rick jól láthatóan keményebb, mogorvább, kérlelhetetlenebb, mint azelőtt, joviális, „kérlek, hallgassatok rám, hogy együtt túlélhessünk” helyett megalkuvást elvető, „tegyétek, amit mondok, vagy takarodjatok innen” attitűddel terelgeti az embereit. Andrew Lincoln jól csinálja, beszédén, tekintetén, gesztusain is látszik a változás. Vegyük hozzá a kellő mennyiségű gore-t, a zombikat immár rezzenéstelen arccal lelövő Carlt (a képregény egyik legérdekesebb aspektusa az övé, a gyereké, aki már úgy nő fel, hogy neki „ez” a természetes), és egy baromi jó évadnak nézünk elébe. 

Sorozatszemle I - Az újoncok

Mik mennek mostanság az amerikai tévékben? Első körben az új őszi sorozatokból válogatunk.

Elementary

A mozipénztáraknál Guy Ritchie Holmes-filmjei tarolnak (Hogy miért, azt ne kérdezd.), Angliában a BBC Sherlock sorozatától van mindenki elájulva (Hogyhogy miért? Nézd meg, és megtudod!), a CBS-nél pedig úgy érezték, ebből a tortából ők is nyeshetnek maguknak egy szeletet. A kérdés csak az volt, mit tudnak mutatni a témában, amit a konkurensek nem? A maga módján mindkét említett Conan Doyle-adaptáció modernizálta a pipázó mesterdetektív mítoszát, ráadásul a „helyezzük kortárs környezetbe” ötletet már a ’40-es években is ellőtték. Akkor valakinek eszébe jutott, hogy Watson ezúttal lehetne nő, mert olyan még nem volt. Hát, most már van, Lucy Liu személyében. A sztori szerint ő egy exsebész, aki rehabilitációs tanácsadóként igyekszik meggyőződni róla, hogy a New Yorkba költözött, elvonón épp túlesett Holmes (Johnny Lee Miller) nem szokik vissza a drogokra – ezért vele megy mindenhová, azon bűnesetek felderítésére is, amikre a rendőrség megkéri. Ha nem lenne a BBC szériája, az Elementary akár nagyon jónak is tűnhetne, de így kicsit olyan, mint egy éretlen, ügyefogyott kistestvér. Kevésbé stílusos, kevésbé elegáns, kevésbé humoros, kevésbé izgalmas, kevésbé érdekes, kevésbé jól megírt, kevésbé jól eljátszott, kevésbé minden, és az összehasonlítás, szerencsétlen módon, már csak azért is elkerülhetetlen, mert a két sorozat egyébként eléggé hasonló hangot üt meg (eredetileg az Elementary a Sherlock amerikai remake-ének indult). Ettől függetlenül egész élvezetes kis show (mindenképpen jobb, mint amire számítottam), és hosszú távon akár még ki is kupálódhat, plusz a női-férfi Watson-Sherlock dinamikában is rejlenek lehetőségek (bár, ha belegondolok, veszélyek még inkább).

Last Resort

Az újoncok közül ebben a van legtöbb spiritusz, és már a sztori kiindulási pontja is sok szép lehetőséggel kecsegtet. Egy amerikai atomtengeralattjáró, a USS Colorado kapitánya és elsőtisztje megtagadnak egy kétes formában érkező parancsot, ami arra utasítja őket, hogy radírozzák le Pakisztánt a térképről. Arra kényszerülnek, hogy fellázadjanak saját országuk ellen, és egy kis szigeten húzzák meg magukat az Indiai Óceánon, amit hamarosan blokád alá vesz az amerikai tengerészet – amit hőseink a tengeralattjáró nukleáris arzenáljával tartanak sakkban. Shawn Ryan (The Shield) sorozatának első három része (a pilotot Martin Cambpell rendezte) az alkalmankénti sematikus megoldások ellenére is feszes, izgalmas, fordulatos, karakterei pedig érdekesek, jóval árnyaltabbak, mint az azt az átlag kereskedelmi show-któl megszokhattuk, következtetésképp a köztük lévő kapcsolatok, konfliktusok is hatásosabbak. A kérdés persze az, hogy meddig lehet értelmes keretek közt elhúzni azt az érezhetően rövid kanóccal égő koncepciót, amin az egész széria alapul: a szigeten tartózkodást, a blokádot, a kényszerű patthelyzetet, amit ha felfoldanak, akkor elvileg lehúzhatják a rolót a forgatókönyvírók. A háttérben álló, nyilvánvalóan magas kormánykörökbe vezető összeesküvés rejtélye tartja mozgásban a cselekményt, és annyit mindenképpen a stáb javára kell írni, hogy a Last Resort az ezzel kapcsolatos tipikus, hitegető, lufival bűvészkedő, nesze-semmi-részről-részre-fogd-meg-jól bullshit helyett inkább koncentrál a karakterekre, és az adott epizódban épp aktuális szituációra. Legalább az első évadot mindenképp végignézem.

Revolution

Csak afféle geekes kötelességtudatból kezdtem bele, egyébként sejtettem, hogy nem lesz ínyemre a J.J. Abrams boszorkánykonyhájából legutóbb kikerült „mystery” sorozat sem. A tököm tele van már ezekkel a Flashforward és Alcatraz jellegű poszt-Lost agyrémekkel, amiknek a lapos karaktereit és sablonos sztoriszövéseit az írók a háttérben húzódó nagy rejtéllyel kapcsolatos információk lassú csöpögtetésével igyekeznek feledtetni – hátha a nézőt érdeklik az újra és újra halogatott válaszok annyira, hogy még egy unalmas epizódot átvészeljen miattuk. Aztán még egyet. Aztán még egyet. Részemről kösz, de a Losttal már átbasztatok egyszer, kétszer ugyanabba a szarba pedig nem lép az ember. Még a geek sem. A Revolutionben (a pilotot a vasemberes Jon Favreau rendezte) valami megmagyarázhatatlan okból odalesz az elektromosság, vele együtt minden technológia, és a civilizáció utóbbi úgy 100 éve. Másfél évtizeddel később az emberek kis csoportokban élnek, az egykori államok egy-egy területét uraló, egymással háborúzó milíciák igája alatt. A főszereplők ez utóbbiak elől menekülnek, birtokukban egy rejtélyes kütyüvel, ami visszahozhatja a világba az elektromosságot. A baj ott kezdődik, hogy a karakterek még papírvékonyak sincsenek, ráadásul többségükhöz pocsék színeszeket sikerült választani – élükön Tracy Spiridakosszal, aki ugyan mutatós, de más erénye nincs, és az ötödik részre már nagyon sok ruhát kellett volna ledobnia magáról, hogy a hatodikra is maradjak (nem maradok). Giancarlo Esposito az egyetlen, aki színészileg nyújt valamit, de rossz látni, hogy a Breaking Badből kilépve itt pazarolja a tehetségét. Összekuszált, „a múltban mindenki kapcsolatban állt mindenkivel” karakterviszonyok, teljesen hiteltelen élethelyzetek, felesleges töltelékszálak, unalmas sztori. Sajnos a fentebb példának hozott két, egyetlen évad alatt elkaszált sorozattal szemben ez egyelőre igencsak magabiztosan hozza a nézettséget, úgyhogy jó esélye van rá, hogy még sokáig folytatódjon. Szégyen.

Vegas

Egyértelmű „must see” volt az első pillanattól kezdve. Mármint, érted, Michael Chicklis egy ’60-as években, Las Vegasban játszódó gengszter/zsaru drámában, többek közt Nicholas Pileggi (Nagymenők, Casino) tollából… mi mást akarsz még az élettől? Annál inkább meglepő, hogy számomra a show-t színészileg és karakterileg eddig inkább a seriff és az őt alakító Dennis Quaid adja el. Chicklis frissen érkezik a szerencsejátékok városába, hogy gatyába rázza a maffia fél éve nyílt kaszinóját, Quaidet (testvérével és fiával együtt) pedig frissen nevezik ki a helyi őrs élére, miután elődje felszívódott. A show nyilvánvalóan kettejük egyre inkább elcsúnyuló kakaskodásáról szól majd, ami az első három rész után egyáltalán nem hangzik rosszul. Chicklis az a tipikus gengszter, akinek a néző könnyen megbocsát (kemény és szemét, de van szíve), Quaid pedig az a tipikus zsaru, akit könnyen megszeret (tökös és igazságos, gyorsan eljár a keze, és sosem felejt el gonoszul mosolyogni utána). Rosszfiú nemes beütésekkel, és jófiú rossz beütésekkel – ha jól egyensúlyoznak kettejük között, párharcukból akár valami nagyszerű is kisülhet majd. Majd. Mert a nagyságnak egyelőre inkább csak a lehetőségét látni, beteljesüléséhez egy kicsit több elegancia, atmoszféra és mocsok kellene. Sajnos nagyon olyan érzésem van, hogy ez tipikusan az a sorozat, aminek egy kábelcsatornához kellett volna kerülnie, mert kétlem, hogy egy CBS-nél az válhat belőle, ami válhatna, és ami szeretnénk, hogy váljon. Azért az első részek alapján így is rászolgált némi bizalomra és reménykedésre, a többit meg majd meglátjuk.

Legközelebb azt nézzük meg, hol tart néhány veterán, több éve futó sorozat.