Idén kicsit lusta (más nézőpontból: elfoglalt) voltam, nem sikerült eljutni a 200 megnézett filmig, ráadásul ezek java része is még a 2012-es felhozatal idén elérhetővé vált termését takarta, ezek pedig nem képezik részét a mostani írásnak. Azért mintegy 50 filmet így is sikerült letudni, amiből már egy relatíve információdús cikket össze lehet állítani, ám ahogy a korábbi évek összefoglalóiban is leírtam, rengeteg izgalmasnak ígérkező cím csak később lesz hozzáférhető. Általánosságban a tavalyi postban leírtak most is megállják a helyüket, néznivaló van bőven, ám a legtöbb távol-keleti produkció nem képes átlépni az európai néző ingerküszöbét, megmaradnak a filmfesztiválok egzotikus érdekességeinek, leszámítva persze az utóbbi időben kissé érthetetlen módon hihetetlen népszerűségre szert tett koreai tévésorozatokat.
Hong Kong
Kezdjük az értékelőt az örök szerelemnek számító hongkongi filmekkel, amik ugyan egyre inkább súlytalanná válnak még a kínai nyelvterületen belül is (a nagy pénzt a mandarin nyelvű, cenzorok által lebutított blockbusterek hozzák), ám továbbra is megvan bennük egyfajta sajátos, sehol máshol nem érezhető hangulat. A hongkongi mozira gondolva mindenkinek egyből az akciófilmek jutnak eszébe, nem véletlenül. Tudják ezt a helyi filmesek is, ahogy azt is, hogy a 90-es évek legendás akcióinak ötleteire még mindig lehet építeni.
A jó 20 évvel ezelőtti hangulatot igyekezett megidézni Donnie Yen a Special ID-ben, egy kő egyszerű, mama kedvence beépített zsarut alakítva, akit az új idők szeleként egy mandarin dialektusban hadováló szépség segít. Van benne minden, ami kell, leginkább persze a nagy Donnie által koreografált csetepaték és a mindig vicces product placement, aminek köszönhetően mindenki Volvo-val közlekedik. A Ip Man: The Final Fight révén teljesen más vonalról lovagolta meg a nosztalgiafaktort Herman Yau, aki Wong Kar-Wai-jal ellentétben nem csak egy újabb bőrt húzott le Yip Manről, hanem a japán Always filmekhez hasonlóan egy nosztalgikus, idealizált múltat festett meg a nagy mester életútját követve. Anthony Wongot mindig élmény nézni, Yip Manként is nagyszerű! Nem maradhat el év úgy, hogy ne jönne ki egy újabb Dante Lam mozi, az Unbeatable ráadásul ezúttal ténylegesen az év egyik legjobbja. A rendkívül eredeti sztoriban egy egykori, mára lecsúszott bokszbajnok (Nick Cheung) egy fiatal fickó (Eddie Peng) trénere lesz, aki mindenképpen MMA meccseken akar bizonyítani. Aztán persze az edző is beszáll. A látványos bunyók és a jópofa poénok mellett az ügyesen tálalt drámai rész miatt szíve is van a filmnek. Sajnos a többi akciót a nosztalgiafaktor sem menti meg a középszertől, mind Wong Jing Young and Dangerous Reloadedje, mind a Jet Li nevével fémjelzett Badges of Fury hatalmas csalódás, Oxide Pang Conspiratorsa csak Nick Cheung és Aaron Kwok párosa miatt érdemes a figyelemre (több járna nekik ennél), Wong Kar-wai The Grandmastere pedig szépnek szép volt, de semmi több.
A korábbi évekkel ellentétben nem sok CGI-ban tobzódó fantasy blockbuster került ki a stúdiók kezei közül, illetve többségüknél már nem vették igénybe a kínaiak a hongkongi mesterek segítségét. Így aztán mindössze Stephen Chow Journey to the Westje és Tsui Hark Young Detective Dee: Rise of the Sea Dragonja érdemes a figyelemre, mind a kettő jó kis szövevényes sztori a maga módján, ám könnyen lehet, hogy a nem bennfentes néző számára nem minden lesz érthető bennük. A harmadik nagy csodát, a Switch-et viszont mindenki kerülje el messzire, elképesztően illúzióromboló benne a gyatra számítógépes trükkök használata (rajzolt Dubaiban törnek a rajzolt Audi Q7-esek). Persze ez talán a legkisebb probléma a teljesen széteső, önmaga paródiájává silányult filmmel, ami nyugodt szívvel nevezhető az év legrosszabbjának.
Ezeken kívül még talán a Pang bratyók kirándulása a katasztrófafilmek világába, azaz a Pokoli torony Guangzhou-beli változata, az Out of Inferno lehet említésre érdemes. Lau Ching-Wan és Louis Koo nem csak Johnnie To mozijaiban nagyon menő! A többi film elsősorban a helyi nézők számára lehetett érdekes, Jonnie To Blind Detectiveje, Aaron Kwok nyomozósdija a Christmas Rose-ban, vagy éppen Simon Yam Gangnam Style-ozása a Tales from the Darkban nem valószínű, hogy felkelti az itteni nézők figyelmét, ahogyan az olyan pornográf vígjátékok sem, mint a Hardcore Comedy, a Sex Duties Unit, vagy a The Midas Touch.
Minden valószínűség szerint lesz még pár nagyobb durranás, ami helyet követel majd magának a legjobbak között. A leginkább hype-olt darab természetesen Jackie Chan Police Story 2013-ja, de Dennis Law The Constable-ja, Ho Hong Doomsday Partyja, Benny Chan The White Stormja is "várós".
Japán
Az ázsiai mozi talán legnehezebben emészthető, számomra mégis legkedvesebb darabjai mindig a szigetországból érkeznek. Nincs ez másképp most sem, ráadásul náluk vannak talán leginkább elcsúszva a DVD/BR megjelenések a mozis bemutatókhoz képest, így egyelőre nagyon kevés idei filmjük hozzáférhető. Ami biztos, hogy mostanában nagyon rákaptak a misztikus thrillerekre, köszönhetően a szorgos detektívregény-íróknak. Higashino Keigo, Kiuchi Kazuhiro, Shudo Urio, Abiko Takemaru, Arikawa Hiro neve errefelé teljesen ismeretlen, arrafelé viszont versengenek a regényeik és mangáik megfilmesítési jogaiért. Ennek a vonulatnak az eredménye a Kankin Tantei, amiben egy szexi lányka és egy gátlásos fickó egyenlőtlen(?), de nagyon szórakoztató párbaja zajlik nyomozás közben, a Platinum Data, amiben a genetikát igyekeznek a bűnüldözés szolgálatába állítani, a The Brain Man, ami a pszichiáterek munkáját illeti kőkemény kritikával, a Library Wars, amiben a központi cenzúra ellen felfegyverzett könyvtárak harcolnak, illetve Miike Takashi Shield of Straw-ja, amiben a rendőrség legjobbjai kapnak kegyetlen leckét, miközben egy gyilkost szállítanak át Fukuokából Tokióba. Ezeken kívül évről-évre kitermelődnek a komolyabb hangvételű, vagy éppen keserédes drámák is, az idei felhozatalból a jobbak közé tartozik az A Story of Yonosuke, a Minasan, sayonara!, a The Great Passage és a The Last Chance: Diary of the Comedians.
Nem lehet elfeledkezni persze a jellegzetes japán B-filmekről sem, Hentai Kamen messze a legpoénosabb szuperhős volt idén, az ötletes humorral ábrázolt Bushido Man viszont sajnos a saját korlátainak esett áldozatául, sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle.
Itt van talán a legtöbb nagyon várt alkotás, kezdve az Aragure-től a Tsuya no yoru-n, a Why Don't You Play in Hell-en, a Tantei wa bar ni iru 2-n keresztül egészen a The Eternal Zero-ig, de a lista meglehetősen hosszú.
Kína
A legtöbb potenciállal rendelkező és leggyorsabban fejlődő filmipar egyértelműen Kínában van. Fura módon a fejlődés gátja a többi országgal szemben nem a pénzhiány, hanem a cenzúra és a korhatár besorolás hiánya, ami miatt néhány műfaj (pl. horror) kis túlzással nem létezik arrafelé. Vannak viszont "népnevelőnek" szánt sztorik szép számmal, meg többségében sekélyes romantikus történetek. Ezek közül nekem azok tetszenek, amik az ottani vadkapitalizmust állítják pellengérre, már-már szájbarágósan a néző képébe tolva, hogy a pénz nem mindig boldogít. Ezt mutatja be, az amerikai középosztály életterét pokolként láttatva a Finding Mr. Right, aminek nem véletlenül színhelye Seattle, illetőleg az A Young Girl's Destiny, amiben egy tévésnek készülő lány kerül válaszút elé két világ között. Mindezeknek tökéletes ellenpéldája Zhang Ziyi igencsak "amerikaiasra" sikeredett bohóckodása a My Lucky Starban, ami a James Bond jellegű mozik paródiája.
Idén is rengeteg kosztümös-háborús csoda készült, de a tájékozott néző már csak legyint rájuk, mert szinte kivétel nélkül bűn rosszak szoktak lenni. A hongkongiakkal közösen forgatott Saving General Yang emelkedik ki talán egy kicsit közülük, köszönhetően annak, hogy a még mindig lehengerlő Ekin Cheng játszik benne, illetőleg az Angel Warriors, ami annyira rossz, hogy az már jó. A többi általam látott filmjük pedig abszolút középszer, legyen akár horrornak álcázott pszichothriller (Lift to Hell, Nightmare, The Chrysalis, The Incredible Truth), akár vígjáték (Fake Fiction, Angry Kid, Scandals, stb.).
Dél-Korea
Az egykoron vezető ázsiai filmhatalom mára teljesen beleszürkült a "koreai hullámnak" nevezett tömegtermelésbe. Irdatlan mennyiségű, főként női rajongót szereztek mind a "tökegyforma" popzenéikkel, mind a főként romantikus tévésorozataikkal. Ezek mellett viszont a filmjeik teljesen háttérbe szorultak, bár ez annak is köszönhető, hogy a többségüket érthetetlen okokból angol felirat nélkül adták ki. Őszintén szólva szinte egyáltalán nem követem már őket, a legtöbb filmjük a poszternél elbukik, ránézésre is teljesen érdektelennek tűnnek. Összesen négy 2013-as produkciót láttam tőlük, egyik sem igazán említésre méltó. A maga műfajában amúgy nem rossz Very Ordinary Couple-ra a női főszereplő (Kim Min-hie) miatt került sor, a Secretly Greatly állítólag az egyik legsikeresebb mozi volt idén arrafelé annak ellenére, hogy borzasztó unalmas. Hasonló okokból lett a legnagyobb csalódás a The Berlin File, egyedül az egyébként nem túl eredeti Killer Toon horrorba oltott pszichothriller percei voltak csak szórakoztatóak. Valaki látott jó idei koreai filmet?
Az előző évekkel ellentétben könnyű volt egy hagyományos toplistát felállítani: nem volt olyan kevés jó film, hogy ne tudjak tízet összeszedni, és nem volt olyan sok, hogy különösebben vérezzen a szívem bárminek a kihagyása miatt. Geekkörökben persze 2013-ból sokaknak az marad majd meg leginkább, hogy Hollywood még saját magához képest is drasztikus töketlenkedéseket produkált, és itt nem csak a gigászi bukásokról van szó, amikről már első látásra üvöltött, hogy csak két kokócsík felszívása közben kaphattak zöld utat az illetékes barmoktól (R.I.P.D.-től a 47 roninig), hanem a ténylegesen ígéretesnek tűnt projektek elcseszéséről is. Még az álomgyár, khm-khm, auteurjai is felsültek (Shane Black, Neill Blomkamp), a szuperhősöknek pedig még sose volt ilyen szar évük. A tipikus blockbusterek közül csak a Tűzgyűrű és a Halálos iramban volt fasza, de egy best of listától azok is messze vannak. Viszont idén legalább két olyan rendező is óriásit alkotott, akikről, legendás múlt ide vagy oda, már kezdtem letenni – és szerencsére vannak azok, akik most sem okoztak csalódást. Összességében: not bad. (A lista abc-sorrendben van.)
Csak Isten bocsáthat meg Horrorisztikus, szürreális, rémálomszerű és teljesen elborult neo-noir, csodálatos és rettenetes, hipnotikus és félelmetes. Sokkal jobb és kiforrottabb, mint az oda-vissza ajnározott Drive.
Django elszabadul Tarantino talán legambiciózusabb filmje, nem csak a spagettiwestern és a blaxploitation rá jellemzően tökös összekombinálása miatt, hanem azért is, amilyen merészen és drámaian viszonyul a rabszolgatartás intézményéhez a véres neo-exploitation felszíne alatt.
Drug War Gonosz, cinikus és jéghideg, kimértnek tűnő, de a végére iszonyatos, vérgőzös, ultrakegyetlen öldöklésorgiába (olyanba, amihez foghatót nyugaton egyszerűn nem tudnak) torkolló police procedure thriller. Johnnie To abszolút csúcsformában.
Gravitáció Az év legizgalmasabb és leglátványosabb filmje. Őrületes adrenalinexpressz. Sandra Bullock óriási. Baszki, ebben még a 3D-nek is van értelme.
A jogász Cormac McCarthynak sose voltak illúziói, és öregkorára sem lett szentimentális. A jogász büdös, mocskos, kegyetlen neo-noir lázálom, abszolút reménytelenséggel, totális nihillel, bravúros színészgárdával, Cameron Diaz puncijának és egy autó szélvédőjének meghitt találkozásával. A legtöbb kritika szétszedte a filmet, de leszarom. Welcome back, Ridley!
Mielőtt éjfélt üt az óra Linklater Before-trilógiája tökéletes, katartikus, gyönyörűen és keserűen életszagú. A harmadik rész a korábbiakban valóra vált álom szertefoszlása, olyan lehengerlően igazi és megkapó, hogy a legtökösebb macsóból is reménytelen romantikust farag.
A nagy Gatsby A kritikusok gyomra nem vette be a szépirodalmi klasszikus audiovizuális orgiába oltását, pedig Fitzgerald Nagy Amerikai Regénye másról sem szól, csak a kurvanagy excessről és a mögötte lévő ürességről, az pedig rimánkodik Luhrmann stílusáért. Az év legnagyobb bravúrja? A rendező multiplex-látványosságot tudott csinálni A nagy Gatsbyből úgy, hogy közben megtartotta az értékeit és a komplexitását.
A vadászat Thomas Vinterberg kőkemény drámája ostobaságról, csordaszellemről, hisztérikus gyerekféltésről és elhanyagolásról (és még sok másról) azért olyan mocskosul felkavaró és kényelmetlen, mert nincs mumusa, nem lehet benne ujjal mutogatni a rossz emberre, aki saját érdekében és/vagy rosszindulatból keveri a szart.
A Wall Street farkasa Az év összes többi vígjátékán nem röhögtem annyit, mint ezen a teljesen őrült, két órának tűnő három órán, ami alatt DiCaprio csak akkor nem pufogtat briliáns szövegeket, amikor kokózik. Tele a film olyan karakterekkel , akiket tucatnyi okból kéne zsigerből gyűlölni – és nem megy. Welcome back, Marty!
Zero Dark Thirty Az év legtökösebb filmjét már megint Kathryn Bigelow rendezte. Szenvtelen, minimalista és iszonyúan feszült dráma arról, hogy milyen elbaszott egy világban élünk, és hogy ezt milyen ijesztően könnyen el tudjuk fogadni.
+1: az idei sekélyes és szánalmas horrorfronton a V/H/S 2 Safe Haven című szekciója az egyetlen, ami méltó a kiemelésre. Gareth Evans szektás agyréme brutális, apokaliptikus, vicces, kegyetlen iramú és teljesen őrült.
Állok a Vista mozi előtt és nézem a hatalmas neontáblát. Éjfél után három perccel le is kapcsolják: az utcán néhány csendben didergő ember rugdossa idegesen nevetgélve a cigicsikkeket a tizenkét fokos melegben. Vérzik a szívem és próbálom valahogy összerakni az elmúlt három órát, valami értelmet vagy magyarázatot találni az egészre.
Martin Scorsese életművét hadd ne én mutassam be: ismeretségi körömben kapásból három embert ismerek, aki felkészültebb és lelkesebb ha a hetvenegy éves “fenegyerek” kerül szóba. Két címet mondok gyorsan, ha mindenáron kontextualizálásra akarnak a Kedves Olvasók kényszeríteni így hajnali fél kettőkor a hideg verandán: Nagymenők és Casino. Egy-egy eposzi darab, filmművészeti klasszikus. Tegye fel a mancsát, aki szerint ezek nem értek volna legalább három-három Oscar díjat. Hogy miért is fontos ez a két film? Megmondom miért: A Wall Street farkasa ugyanerre a sorsra fog jutni.
Mielőtt beültem volna megnézni a filmet, prekoncepcióim voltak. Igyekszem ezeket elkerülni-elfelejteni, mondjuk úgy, hogy befogom az orrom és beleugrom a nézőtérbe, hogy ne legyen időm gondolkodni. Azóta, amióta az első trailer kijött a filmhez végig az járt a fejemben, na ebből hogy lesz film? Mert valljuk be őszintén, a maffiáról szívesen néz az ember filmet, pláne az amerikai maffiáról, merthogy az messze van, nincs ránk hatással és különben is: ezek az emberek legalább abból nem csinálnak titkot, hogy bűnöznek, hiszen ezt osztotta rájuk a származás, a körülmények, de leginkább a természetük. A Casino egyetlen kockája sem hiteget minket azzal, hogy valójában érzékeny lelkű norvég klasszikafilológus-professzorokról fog szólni. Don Ricklest meglátva nem merül fel bennünk hogy Troppauer Hümért látjuk. Ezek a játékszabályok: rossz embereket látunk, akik rossz dolgokat csinálnak rossz emberekkel, az ártatlanok szenvedni fognak, az igazi gazemberek viszont nem hogy megússzák, de fel sem bukkannak, vagy csupán egy villanásra. És mindez tőlünk kényelmes távolságra van ahhoz, hogy borzongva vágyjunk dekadens világukra.
A Wall Street farkasában azonban eredendően tőzsdeügynökök vannak. Kereskedők. És az elmúlt lassan hat év fényében ez az egykor valamennyire tisztelt, de mindenképpen irigyelt szakma más megvilágításba került. Hogyan - tettem fel magamnak a kérdést - hogyan fogok tudni nem hogy drukkolni, de egyáltalán együtt érezni olyanokkal, akik konkrétan összeomlasztották a világ pénzügyi rendszereit? Akiknek a mohósága, cinikus viselkedése vezetett ahhoz hogy egy kisebb európai országnyi ember szó szerint az utcára került - és itt most tegyük jótékony zárójelbe a “személyes felelősség” kérdését. A válasz egyszerű: Terence Winter - akinek kilencvenes évekbeli Xena, a harcos hercegnőben elkövetett tetteit most már végleg zárójelbe tehetjük - és maga Martin Scorsese ugyanazzal a stílussal, eleganciával, a “hiteltelen narrátor” hitelességével, bántóan őszinte és irigylésre méltóan barokkos történetfűzésével A Wall Street farkasa egy lendületesebb hullám gyengédségével bevon Jordan Belfort világába, amely Matthew McConaughey-val kezdődik és Kyle Chandlerrel végződik. És mintha egy perc sem múlt volna el 1996 óta.
Állok és nézem a hideg, de száraz járdát. Eszembe jut a pöcsét fogó, teljesen szétcsúszott Jonah Hill, a lejárt kábítószertől lebénult, a fehér Lamborghinibe magát tehetetlenül-dühösen begyűrő, és (mint mindig) élete alakítását nyújtó Leonardo DiCaprio, a telefont furcsa brit akcentussal felvevő Rob Reiner… a sort bekezdéseken át lehetne folytatni. Ahogy a Casino vagy a Nagymenők, vagy akár a Taxisofőr mára már klisévé koptatott nagyszerű jeleneteit és alakításait is. Remegek, fázom, dühös vagyok és szomorú. Miért, miért nem 1998-ban jön ki? (a könyvmoly-trolloknak: tudom, a sztori nem olyan régi, csak nemrég jött ki a könyv. Befejeznétek? Unom.) Nem jó, akkor összeroppantja a Titanic. Akkor 1999-ben - ja, hogy akkor meg Amerikai szépség… Nem jó ez így sehogy sem. De akkor is: ha a Casino után jön ki nem sokkal, akkor gyönyörű megkoronázása lehetett volna egy Mephisto-Redlezredes-Hanussen kaliberű sornak. És talán, talán egy halvány esély lett volna arra, hogy ne a Téglával vágjanak Scorsese-hez egy Oscart. Így viszont az egész olyan furcsán anakronisztikus, hiszen a nyolcvanas évek vége-kilencvenes évek feléledése mellett ott van a rengeteg pazar CGI jelenet, ami ugyan emeli az eposzt de valahogy mégis inkább egy blokbaszterbe illene. Ne értsen félre a Kedves Olvasó, minden nagyon szép. Fájdalmasan gyönyörű. Szívfacsaróan, lélekszaggatóan hedonista.
Késő van, a város zaja távol és egyedül vagyok, tudván mindazt, amit szerintem mindenki tud: eljő 2014 és A Wall Street farkasa szart sem fog nyerni. És nézem és elképzelem ahogy Joe Pesci játssza Belfort. Vagy Ray Liotta. Vagy DeNiro. És ugyanúgy szép, DiCaprio egyenrangú Ace Rothsteinnel. Jó könyv, jó színészek jó rendezés. Az év filmje “hands down” és leszarom a toplistákat. A Wall Street farkasa talán lehet, hogy ugyanúgy kultfilm lesz, mint ahogy alapfilm nekünk a Casino meg a Nagymenők - hogy fiatalon megpróbáljuk utánozni, majd idősebb korunkban rájöjjünk hogy mennyire kis buták is voltunk amikor nem vettük észre a vagy ötezer különböző helyről előbugyogó, lézerpontos leírását nemcsak a beszívás gyönyöreinek, de a józanság kínjainak, és ennek az egésznek, amit ostoba kifejezéssel függésnek nevezünk. És persze ott van a mindenen átgyalogoló gazemberség, ahol az első gyenge, barátunkat-harcostársunkat megmenteni akaró gesztust azonnal lerombolja a gyarlóság, az emberi gyengeség és a saját seggünk védelme. Olyan gyönyörű hogy az már gyűlöletes.
A vakító napsütésben gyönyörűen ragyogó, makulátlanul tisztán tartott, a legprecízebb feng-shui alapján berendezkedett utópisztikus városok láttán valahogy úgy van vele az ember, mint Józsi bácsi, miután megnézte a Csillagok háborúját: nem hiszi el. Szép, szép, de zsigeri szinten bujkál bennünk egy megfoghatatlan érzés, ami nem enged a minden földi jóval kecsegtető csábításnak. Biztos találkozott már mindenki azzal a bizonyos sci-fi alapvetésnek számító felütéssel, amikor a főhős idilli élete és az ezt biztosító paradicsomi körülmények egyszeriben felborulnak, mert kiderül, hogy valami mégis bűzlik, még sincs minden akkora rendben, és elindulunk egy legtöbbször izgalmas felfedezőútra, hogy rájöjjünk, már megint a hataloméhes, korrupt ember kavarja a lecsót a felszín alatt. A 2011-es év egyik különleges animéje, a No.6 szintén ennek a toposznak terít meg, ám a sötét jövőképes, mátrixos, összesküvéses, titok-a-titokban menüsort nem átall megbolondítani némi homoszexualitással, moralizálással, példabeszéddel és ingujjból előhúzott Gaia-messiással.
A No.6 világa alternatív jövőképet vázol fel: Földünket majdnem tönkre vágtuk a globális háborúkkal, így amikor már csupán hat talpalatnyi, az életben maradásra alkalmas hely marad a bolygón, csak sikerül megkötni a békét és betiltani a hadviselést. A sorozat a helyszínéül szolgáló Hatos Zónáról kapta a címét, ami egy óriási fallal körülvett, ideális társadalmat létrehozó közösséget takar. A Zónát tudósok tervezték meg, mindenkinek van munkája, kap lakást, besorolásától függően. Az elit természetesen a tudományok terén jeleskedő réteget takarja, ők hatalmas, szemkápráztató birtokon élnek, robotok szolgálják ki őket és a többi szokásos huncutság. Főszereplőnk, Shion, már 12 évesen nagy reménységnek számít, minden esélye megvan rá, hogy bekerüljön a Különösen Tehetségesek közé. A város megtervezésében résztvevő anyjával él egy pofátlanul nagy és szép birtokon, ám valahol szíve mélyén elégedetlen.
Egy viharos estén aztán örökre felborul eddigi élete, mert menedéket biztosít egy szökött fegyenc fiúnak, Nezuminek (a neve azt jelenti: Patkány). Nezumi karján lőtt seb, szemében vadság csillog, Shion mégis baráti jobbot nyújt neki – aminek egyenes következménye, hogy a mindent látó Nagy Testvér másnap már lakoltatja is ki a kis családot. Shiont kizárják az iskolából, parkőrként kap állást, anyja pékséget nyit a zsúfolt, teljesen átlagos Elveszett Városnak csúfolt körzetben. Négy év telik el így, aztán egy napon Shion és kollégája egy feketére aszott hullát találnak a parkban, majd a kolléga rövid időn belül csatlakozik a fonnyadtak klubjához, Shion szeme láttára aszalódva feketére, a procedúra végén pedig egy büdös nagy darázs fúrja ki magát a szerencsétlen nyakából. Shiont gyilkosság vádjával a helyi Men in Black a javítóintézetbe szállítaná, ahonnan még senki nem került elő élve, csakhogy az odavezető úton a daliássá serdült Nezumi megmenti, és a falak külső tövében deszkákból és hullámpalákból ácsolt söpredékvárosba viszi, ahol szabadon élheti áram- és központi fűtésmentes életét. Anyja azonban továbbra is a sötét végzet ígéretét hordozó város „foglya”, Nezumi pedig titokzatos múltjából kifolyólag letett esküjének él, miszerint a földdel teszi egyenlővé a Hatos Zónát.
Az első két epizód korrekt tempóban és hangulattal alapozza meg a No.6 történetét, amit ugyan jogosan érhet a „láttuk már” vádja, azonban ezt rögvest elhárítja a későbbi részek szétszórt fókuszálatlansága, a cselekmény- és a szereplőközpontúság Morze-jelekként való váltakozása. Hogy ez szántszándékos húzásnak, vagy szerencsésen elsült ügyetlenkedésnek köszönhető, nem derül ki. A kutya valahol az adaptálás környékén lehet elásva, mert a No. 6 egy bizonyos Atsuko Asano nevű hölgy regénysorozatának előbb mangára, majd animére átültetett változata. A regény első része még 2003 őszén jelent meg, azt követte évente egy újabb kötet, míg a sorozat kilenc részre nem hízott. A rajzfilmesítésben a Bones látott fantáziát, így készült el Kenji Nagasaki rendezésében a 11 részes animeverzió.
A kötetek közti egy év nem kevés idő, pláne ennyi rész esetén, így valószínűnek tartom, hogy a regények különálló részei más és más hangulatot, mondandót tükröznek, ennek eredményeképp a viszonylag rövid futamidejű anime egyes epizódjai már éles kontúrok mentén különülnek el. A 11 rész – sok más animével ellentétben, pl.: Angel Beatz! – pont elég a két, egymás felé talán-talán gyengéd érzelmekkel viseltető számkivetett srác sztorijának elmesélésére, sőt, meg merem kockáztatni, tízbe is belefért volna. Alapvetően jó a cselekményt a karakterfejlődéssel és a szappanoperás világbemutatással felváltva előtérbe helyező felépítés, bár a darazsas mystery plotot a tél beköszöntére hivatkozva parkolópályára tenni, még ha szükséges is, nagyon átlátható trükk. A sorozat közepén felesleges jelenetek követik egymást, amikben röhejes erőfitogtatáson és a Nezumi karakterét körbevevő titokzatosság unalmas és érdektelen sulykolásán kívül érdemi dolog alig történik. Az utolsó két rész deus ex machina-szerű feloldása, a világot megrengető események kvázi hirtelenszerűsége, illetve eme kettőnek a nem kellőképpen, sőt, pongyola módon történt megágyazása hagyott bennem némi elégedetlenséget.
Mindezek ellenére az összkép mégis pozitív. A fal tövében zajló élet bemutatása hangulatos és magával ragadó, még úgy is, hogy a halott pusztaságban élők gazdasági és társadalmi rendszeréről alig tudunk meg valamit. Az egységes képet minduntalan összemaszatolják az új információk és szereplők, ám ezt képes feledtetni a kellemesen felnőttes hangnem, gondolok itt az ex-újságíróra, Rikigára, aki a falon kívül pornóújságot szerkeszt és prostikat csempész be a városba, a felsőbb rétegek beteges ízlését kielégítendő. Az idétlen vígjátékok átkát sajnos nem sikerül teljes mértékben elkerülni, a komikum a Kutyatartó (aki egy lepukkant hotelt üzemeltet, amiben az alvó emberekhez odabújó kutyák szolgáltatják a fűtést éjjelre) és Rikiga személyében időnként a felszínre tör. Szerencsére mind minőségét, mind mennyiségét tekintve a tolerancia-küszöböm alatt maradt, de a kezdetben megütött komoly tónust egyetlen másodperc alatt képes volt szilánkosra zúzni. A humornak nem vagyok ellene, az öncélú idétlenkedésnek annál inkább. Sajnos a japánokra jellemző, hogy egy kicsit nem figyelnek, és máris hajlamosak elmenni a majomkodás irányába (lásd Darker than Black magánnyomozója…).
A No.6 nem csupán ezzel tett próbára. Mivel nem szeretem idő előtt ellőni a poént, ezért bármit nézek meg, a lehető legkevesebbet olvasok el róla előtte. A sorozat kellemes sci-fi alapjába sok minden belefér, és habár nem tiltakozom a shounen ai-k ellen (boy’s love – férfiak közötti romantikus kapcsolat bemutatása; félreértések elkerülése végett: nem pornó, nem öncélú, épp ellenkezőleg, romantikus és érthető módon felépített vonzalmak állnak a középpontban, a fiatal nők zabálják Japánban), azért meglepetésként ért, amikor Shion és Nezumi olyan pillantásokat váltott, vagy épp egymás haját simogatták. Hozzátenném, túlzásba ezt sem vitték, szépen belesimul a történetbe, sőt, Nezumi részéről motivációként szolgál, így aztán a sztorit is előrelendíti.
Miként jellemezhetném egy mondatban a No.6-t? Kellemes gyöngyszem, ami ugyan sem az animáció, sem a történet terén nem magaslik ki, de rövidsége és szerteágazó témái miatt egyszer mindenképpen bevizsgálandó annak, aki szereti a lélekkel és szívvel készült animéket. Soha rosszabbat!
Pauley mindenkinek boldog, békés karácsonyt akart kívánni, de az utóbbi hetekben túl sokszor hallotta a Last Christmast, ezért kicsit bárdolatlanra sikerült a köszöntése. Nézzétek el neki!
Azért az ünnepi szellem megőrzése érdekében énekeljük el együtt a Jingle Bellst, drága olvasók!
A Fox International magyar csatornát indít itthon február 1-től. Hozzák magukkal a THE WALKING DEADet, és többek közt az Amerikában májusban startoló új 24 évad, a LIVE ANOTHER DAY is náluk fut majd.
Az ugye megvan, hogy a stúdiók úgy ügyeskednek a szerződéseikkel, és úgy kozmetikázzák a bevételeiket, hogy papíron csomó hatalmas sikerű filmjük/sorozatuk veszteséges, így ugyanis nem kell nyereség utáni részesedéseket fizetniük (a Harry Potter 5 híres példája ennek). Na, ezt most Frank Darabont megunta, és az ügynökségével együtt beperelte az AMC-t, amiért cégen belüli machinációkkal „eltüntetik” a THE WALKING DEAD profitját, és emiatt szerinte már több 10 millió dollárral tartoznak neki.
A Warner mozifilmet forgat Neil Gaiman SANDMANjéből. David S. Goyer és Joseph Gordon-Levitt lesznek a producerek, és jelenlegi állás szerint előbbi írja forgatókönyvet, utóbbi pedig talán RENDEZ és FŐSZEREPEL is. (Egyelőre csak az biztos, hogy JGL producer lesz). Valószínűleg az ősszel elstartolt előzményt, az OVERTURE-t filmesítik meg.
A Marvel megerősítette, hogy Vin Diesel lesz Groot hangja a THE GUARDIANS OF THE GALAXYban.
Most már abszolút, totál, 100%-osan hivatalos, hogy Paul Rudd lesz ANT-MAN.
A Warner meg akarja nyerni Joaquin Phoenixet a SUPERMAN/BATMAN egyik szerepére. Állítólag a rosszfiút játszaná el, aki ugye állítólag Luthor lenne. Közben David S. Goyer forgatókönyvét átírja az Oscar-díjas Chris Terrio (Argo).
TRAILER - Johnny Depp, a szellem a gépben. Ígéretes trailer a TRANSCENDENCE-hez. /// Milyen baromságokat tennél meg egy kis - vagy sok - pénzért? Red band trailer a CHEAP THRILLS című fekete komédiához/thrillerhez, ami fesztiválos vetítéséken már igen szép sikereket ért el. /// Előzetes Elijah Wood új thrilleréhez, a GRAND PIANOhoz, ami úgy saccperkábé A fülke nemhivatalos remake-ének tűnik. /// Trailer a Chronicle-utánérzésű found footage időutazásos thrillerhez, a WELCOME TO YESTERDAYhez. Viszonylag érdekesnek tűnt, amíg fel nem bukkant a "from producer Michael Bay" felirat. /// Egy sorozatgyilkos és egy önbíráskodó pszichotikus gyilokharca a Coldfish és a The Raid producereitől. KILLERS trailer. /// Az első trailer a DAWN OF THE PLANET OF THE APEShez. Az embereknek nem áll túl jól a szénájuk. /// Teaser trailer az EXPENDABLES 3-hoz!
POSZTER - A SABOTAGE új poszterén Arnold morcos és fegyvere van. Nem lesz jó vége. /// A CHEAP TRHILLShez poszter is érkezett. /// Sztenderd poszter a NEED FOR SPEEDhez. /// Új poszter A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2-höz, jó sok villámmal.
BÓNUSZ - Tökéletes DIE HARD poszter a Mondótól. Ho-ho-ho. /// Van még kraft a Van Damme-féle spárgavideó utórengéseiben (ráadásul magyaroktól). Chuck boldog karácsonyt kíván.
Los Angeles, ’40-es évek, zsaruk, gengszterek, veszélyes nők és hullák. Ennél több nekem nem is kell felütésnek, hogy azonnal akarjam. Konkrétabban: felnőtteknek szóló, az idézett zeitgeist mocskába könyékig túró drámasorozat egy kábelcsatornánál, Frank Darabonttól? Olyasvalakinek, mint én (fő ismertetőjele: sucker for noir) ez egy olyannyira nedves álom, hogy szinte bele lehet fulladni a gyönyörbe. A hasonló témájú (és hasonló, sőt, adott esetben azonos karakterekkel teli) Gengszterosztag alkotói mindenestül eltöketlenkedték a dolgot, de semmi gond, itt a Mob City, és első évadjának hat része egy csodálatos neo-noir virágzás kezdete. Kellett volna, hogy legyen.
A szomorú helyzet azonban az, hogy már az első duplarész is igen alacsony nézőszámokat produkált, amik a második hétre tovább zuhantak, és valószínűleg ott helyben felkoncolták és tengerbe dobták a sorozat potenciális további évadait. Még szomorúbb, hogy a noir-rajongó még csak ki sem fakadhat jogos dühében a sok idióta nézőre, amiért azok nem tudják, hogy mi a jó. Mert a Mob City bizony csalódás. Darabontnak nincs szerencséje a sorozatokkal, vagy kirúgják őt (The Walking Dead, ami ráadásul jobb lett a távozása után), vagy megbukik saját erőből.
Joe Teage, nemrég még katona a második világháború frontjain, jelenleg detektív a Los Angeles-i rendőrségnél (nem olyan pozitív fejlemény, mint amilyennek hangzik), elvállal egy kis mellékest. Egy Hecky Nesh nevű, aljaéletű senkiházi kéri fel ideiglenes testőrének egy tranzakcióhoz, mert fél, hogy „partnerei” esetleg átverik. Persze, mert nem porszívót akar eladni egy fáradt háziasszonynak, hanem fényképeket a helyi gengszteristennek, Bugsy Siegelnek, akit egy szövetségi tanú kifektetése közben sikerült lencsevégre kapni. Hecky nem véletlenül ideges, és csak Teage-nek köszönheti, hogy a tranzakció során pénzt kap, és nem ólomzuhanyt. Hogy Teage a gengszterek távozása után aztán agyonlövi Heckyt, az már más kérdés: megvan rá a maga oka, és még csak nem is a pénz az. Joe-nak eztán Siegel emberei, köztük Mickey Cohen és Sid Rothman, és saját, a Las Vegast építő gengsztervezérre keresztes hadjáratot hirdető kollégai közt kell lavíroznia, hogy megmentsen egy nőt, akit szeret.
Darabont valós történelmi alakok és események köré építi fel fiktív sztoriját és karaktereit, és pont az általa kitalált főhős, Teage a legkevésbé érdekes figurája. Ezért csak részben okolható a The Walking Deadből importált Jon Bernthal, akinek ugyan kétségkívül megvan a szerep kívánta „szűkszavú, maszkulin hős” kiállása, de híján van a karizmának és az átütő színészi erőnek. Nagyobb baj, hogy szinte mindenki sokkal izgalmasabb körülötte.
A kis patkány, Hecky (Simon Pegg), aki egyszerre fogta meg az Isten és az Ördög lábát, és legalább annyira zsarolja az alvilág nagyjait azért, hogy lássa, milyen pofát vágnak hozzá, mint amennyire a pénzért – monológja a város feletti olajmezőn arról, hogy miért gyűlöli Siegelt és sleppjét, mese a hatalomról, a vesztesekről és a győztesekről, igazi noir-esszencia. Ned Stax, Mickey Cohen ügyvédje és problémamegoldója, Teage barátja és egykori bajtársa, a józanság szócsöve, aki folyton egymás torkát szorongató, öltönybe bújtatott vademberek közt próbálja fenntartani a békét. Sid Rothman, Cohen és Siegel társa, az elegancia és a veszély félelmetes kombinációja (Robert Knepper viszi az egész show-t).
Ezeknek a remek karaktereknek csak egy-két villanás jut, egyébként potenciáljuk kihasználatlan marad, mert a cselekmény inkább a fafejű Teage-et követi, ahogy a szintén csak mérsékelten meggyőző femme fatale-t, egykori feleségét (Alexa Davalos) próbálja kívül tartani a tűzvonalból. A sztori a kelleténél jóval ráérősebben építkezik, és csak a végén válik világossá, hogy a sok-sok mellékszál azért lóg a levegőben, mert ez a hat rész egy prológus egy hosszabb sorozathoz, ami már valószínűleg sosem fog elkészülni. Valahol kár, mert a négy és fél óra elteltével kialakul egy komplex szituáció, amiben burjánzanak a lehetőségek, másrészt viszont a baj messze nem csak az érdektelen főhőssel és a felvezetés-jelleggel van.
Ez az a tipikus sorozat, ami leírva baromi jól hangzik, csurig van töltve a noir összes lényeges, gyönyörű kellékével; de a részek sosem tudnak összeállni egy izgalmas műfaji egésszé. Darabont pipálgatja a zsáner kliséit, mechanikusan dobálja a cselekménybe az elvárt karakter- és szituációtípusokat, de semmi többet, semmi meglepőt. Itt egy kis politikai helyezkedés, ott egy kis korrupció, amott egy barátság a törvény két oldalán, emitt egy kis vérfürdő, hol nagyon rosszul (harmadik rész), hol korrektül megvalósítva (ötödik rész) – elszórt morzsák, amik egy nagyszerű, fülledt zsarueposz helyett egy lomha, langyos átlagkrimihez vezetnek. Az atmoszférateremtéshez sem elég a szép képi világ, a sok fedora és a korabeli(szerű) zene: a Mob Cityből nagyon hiányzik az a szédítő sötétség és kegyetlen energia, ami pl. a több szempontból is hasonló Szigorúan bizalmas gonosz, vériszamos szálait összekötötte. Vagyis az, amit nem lehet mérlegen kimérni, amihez egyszerűen kurvára tudni kell.
A Mob City ilyen kis noir light, az „aranyos, hogy megpróbálták” kategória, mint a stréber könyvmoly, aki beáll a focicsapatba, miután elolvasott a játékról egy könyvet, aztán elesik a labdában, és kap cserébe egy „ezt bízd ránk” buksisimogatást.
Aki kicsit jobban belegondol a hidegháború fegyverkezési agyrémébe, Amerika és a Szovjetunió többszörös világpusztításra elegendő nukleáris arzenállal való faszméricskélésébe, az előbb-utóbb eljut arra a pontra, ahol csodálkozik, hogy életben van, vagy, hogy megszületett, illetve, hogy egyáltalán még mindig létezik az emberi civilizáció. Csak egy dolog: a ’60-as évek elejétől a Fal leomlásáig az amerikai légierő tömegpusztító fegyverekkel felszerelt bombázóinak egy része folyamatosan a levegőben volt, fix pontok közt repkedve oda-vissza, hogy minél előbb le tudják radírozni a térképről a ruszkikat, ha a helyzet úgy kívánja. Utána persze visszatérniük se lett volna hova, de az másodlagos volt.
Az ’50-es és ’60-as évek jogos atomparanoiájával átitatott légkörében egymás után íródtak a könyvek és készültek a filmek, amik ezt az állapotot türközték, amik elrettentettek és figyelmeztettek – a sci-fi műfaját is jórészt ezt a téma uralta akkoriban. Eugene Burdick és Harvey Wheeler 1962-as Fail-Safe című regényéből a legendás Sidney Lumet forgatott briliáns thrillert 1964-ben. Rosszabbul nem is időzíthetett volna.
A Bombabiztost októberben mutatták be, durván nyolc hónappal a Dr. Strangelove után, és azon bukott el, hogy súlyos drámával, nyomasztó suspense-zel, halálosan komolyan vette szinte ugyanazt a sztorit, amin év elején mindenki betegre röhögte magát Kubricknak köszönhetően. (Az ő filmje az 1958-as Red Alerten alapult, aminek szerzője be is perelte a hasonlóságok miatt a Fail-Safe íróit – a jogi hercehurca bíróságon kívüli megegyezéssel zárult.) Olyan ez, mintha valaki forgatott volna egy akciókrimit egy Frank nevű ősz hadnaggyal, aki egy átlagemberekből hipnózissal bérgyilkosokat faragó összeesküvésre bukkan, pár hónappal a Csupasz pisztoly után. Vagy mintha valaki mesélne neked egy komoly történetet, de közben a hülye haverja a háta mögött pofavágásokkal és vad bohócgesztusokkal kommentálná. Hiába kapott a Bombabiztos fantasztikus kritikákat, a kutyát nem érdekelte.
Pedig nagyszerű már a hidegháború paranoid hétköznapjait megfestő felütés is. Egy Pentagonban dolgozó tábornokot rémálmok gyötörnek munkája miatt, egy professzor egy előkelő partin egy esetleges nukleáris háború utáni lehetséges állapotokról és túlélési esélyekről beszél – mindent a bombától való félelem határoz meg.
Aztán jön a hidegzuhany: egy ostoba műszaki hiba miatt egy bombázóraj téves parancsot kapott Moszkva megtámadására. A rádiókapcsolat nem él, a gépeket ezért nem lehet visszahívni. Vadászrepülőket küldenek utánuk, hogy lelőjék őket, de hiába, már túl messze járnak. Az elnök felhívja Moszkvát, és az amerikaiak a szovjetekkel karöltve próbálják megakadályozni a katasztrófát - ám egyre inkább úgy tűnik, hogy ez csak egy végzetes döntés meghozatalával lehetséges.
A Bombabiztos tárgyilagos, szikár és dokumentarista, többségében egy Fehér Ház alatti bunkerben és egy bombázó pilótafülkéjében játszódik, zenei aláfestés nélkül. Szűk tereivel és közelképeivel Lumet szinte elviselhetetlenül klausztrofób atmoszférát teremt, és a kamaradráma szűkös lehetőségeit döbbenetesen jól használva, zseniális megvilágításokkal és kamerabeállításokkal pumpálja fel a feszültséget: egy szuperközeli az elnök szeméről, ahogy információt próbál kihúzni a szovjet államfőből, hirtelen vágtázó sebességbe váltó kamera, ahogy a katasztrófa megelőzésén fáradozó katonákkal teli szobában érezteti az idő kíméletlen múlását. Az egyébként teljesen statikus helyszínekben minden pillanat vibrál, a forgatókönyv pontos, precíz dialógusokat robbant egymás után újra és újra, anélkül, hogy akár egyetlen felesleges szó is elhangzana.
A karakterek mind különbözőképpen reagálnak a pattanásig feszült helyzetre: van, aki hidegvérét megőrizve, vérbeli katonaként teszi a dolgát, van, aki fröcsögő szájjal, fanatikusan üvölti, hogy ez a baleset egy soha vissza nem térő alkalom az ellenség teljes elpusztítására, van, akit az elviselhetetlen nyomás maga alá gyűr. A színészek, élükön az elnököt tartással, tekintéllyel, nagyszerűen alakító Henry Fondától, az intelligens tolmácsot megformáló, szinte felismerhetetlenül fiatal Larry Hagmanen át az elvakult professzor szerepében tündöklő (még elismert komikusi korszaka előtt álló) Walter Matthauig egytől egyik remekelnek.
A Bombabiztos egyébként nem közvetlenül az emberi magatartásban vagy a fegyverkezési versenyben látja az igazi veszélyeket (feltételezve, hogy a roppant – és kölcsönösen – pusztító erő alkalmazását minden épeszű vezető visszautasítja), hanem az ebből következő elgépiesedésben. A film elején a pilóták arról beszélnek, hogy a világ mennyire megváltozott, mert például a szabályok szerint mindig más legénységgel kénytelenek repülni, hogy így zárják ki az érzelmi alapú döntéseket. Később, amikor a szinte robotként engedelmeskedő rajvezető már közel jár Moszkvához, és a rádiókapcsolat helyreállt, nem hajlandó reagálni sem az elnök parancsára, sem a Pentagonba behívott felesége könyörgésére, mert a kiképzésen keményen a fejébe verték, hogy egy bizonyos pont után (fail-safe) semmilyen hangbéli utasításra, üzenetre nem hallgathat.
A háborúnak már kutyái sincsenek, csak gépei, amik hidegen, ridegen, szenvtelenül kattognak, teszik, amire programozták őket, és nem gondolkodnak, nem mérlegelnek. Az emberi tényezőt, mindazt, ami képes lenne morális szempontból tekinteni a helyzetre, ami a gomb lenyomása előtt eljuthatna a „várjunk, hiszen ez őrültség” következtetésre, kihúzták az egyenletből. A történelem legképtelenebb abszurduma: a világot a béke és az életben maradás nevében embertelenítik el, majd csodálkoznak, hogy emóciók és humán kontroll nélkül az egész bolygó gyorspályán száguld a pokolba. Veszettül vicces lenne, ha nem volna olyan átkozottul félelmetes – és ha nem vonatkozna a mai világra is, évtizedekkel a hidegháború vége után.
Amikor a zárójelenetben 10 életkép kimerevedik létezésének utolsó pillanatában, mindörökre kíméletlen erővel égve bele az emlékezetbe, Lumet vérfagyasztó víziója nem hagy kétséget afelől, hogy mi a legkisebb (!) ára az emberi tényező kizárásának. Elsöprő erejű, katartikus tragédiája a Bombabiztost a legnagyobb háborúellenes filmek sorába emeli.
Mi történik, ha a nem éppen túláradó emberszeretetéről híres Stanley Kubrick vígjáték (pontosabban: szatíra) rendezésére adja a fejét? Apokalipszis, természetesen. A rendező leginkább egész stábját próbára tevő maximalizmusával, végletes perfekcionizmusával jellemezhető, véletlenül sem a humor jut eszünkbe róla. Félreértés ne essék: a Dr. Strangelove... sem a néző (gomba)felhőtlen szórakoztatását tűzi célul maga elé, témája az orosz-amerikai atomfegyverkezési verseny, ami ugye körülbelül annyira vicces, mint egy perforált vakbél. Hála az égnek, hogy a film nem napjainkban játszódik, megnyugodhatunk, hogy az emberi butaság, önzés és rosszindulat ma már semmiféleképpen nem vezethet olyan eredményre, amit itt láthatunk. Ja nem, bocs, persze, hogy a film aktuálisabb, mint valaha.
Az amerikai légierő tiszteletreméltó tábornoka, Jack D. Ripper (beszédes név) ismeretlen helyről olyan információk birtokába jut, melyek szerint egyelőre nem tisztázott jellegű támadás fenyegeti szeretett hazáját. Semmit sem tudni pontosan, annyi bizonyos, hogy az oroszok benne vannak. A tábornok egyetlen telefonhívás segítségével elindítja a vészhelyzet-protokollt, melynek értelmében több száz megatonnányi atom indul útjára a kijelölt célpontok felé. Mindez tulajdonképpen rendben is lenne, ha nem számítjuk a tényt, miszerint a tábornok őrültebb, mint Bőrpofa, Joker és Hajdú Péter együttvéve, a támadás híre kizárólag a fejében létezik, ráadásul ő az egyetlen, aki leállíthatja a pusztítás mozgásba lendült gépezetét. Az atomtámadás pedig ugyebár olyasvalami, ami kellemetlen következményeket vonhat maga után. A pokol percek alatt elszabadul, a támaszponton az amerikai katonák egy "Peace is our profession" feliratú tábla fedezékéből lövik halomra egymást, a stratégiai tanácsteremben pedig az elnök, valamint népes válságstábja igyekszik megoldást találni a problémára. Talán nem lövöm le a poént, ha elárulom: kevés sikerrel.
A film tulajdonképpeni üzenete leírható annyival, hogy az emberiség a legrosszabb dolog, ami bolygónkkal történhetett. Az atomháború elindításának lehetősége a gyakorló elmebeteg Ripper (Sterling Hayden) kezében van, az amerikai vezérkar tagjai komplett idióták ( a George C. Scott által alakított Buck Turgidson), az elnök pedig jó szándékú, de az általa aláírt protokoll szabályzata miatt vészhelyzetben tehetetlen, töketlen balfék. Jellemző a válságstáb hatékonyságára, hogy bár a hatalmas tanácsteremben minden szék foglalt, a történésekhez a társaság tagjainak túlnyomó többsége semmilyen módon nem szól hozzá. Persze ne gondoljuk, hogy Oroszországban jobb a helyzet: a telefonon bejelentkező elnök holtrészeg, nagykövetüket (Peter Bull) pedig leginkább az foglalkoztatja, hogyan készíthetne minél több kémfotót a hipertitkos tanácsteremben. Mikor a világpusztulás lehetősége beteljesülni látszik, a jeles férfiak egyetlen gondolata, ők hogyan élhetnék túl a katasztrófát, a megoldás pedig kézenfekvő, és mindannyiuk számára elfogadható: a föld alá kell menekülni, ahol lemondva a férfiak monogámiájáról, a szexuális adottságaik alapján kiválasztott nőnemű egyedekkel minél hamarabb bele kell fogni a bolygó újranépesítésébe. Naná, én is pont ilyen világvégét vizionálok.
A Peter George Red Alert című regényén alapuló film csak első látásra lóg ki Kubrick rendezői életművéből. Bár sem előtte, sem pedig a Dr. Strangelove után nem volt jellemző rá az egyértelmű, idézőjelektől mentes humorizálás, alkotói világától korántsem idegen a közeg. A Mechanikus Narancs felgyorsított szexjelenete, brutalitásában is abszurd erőszak-ábrázolása, vagy az Acéllövedék Hartman őrmesterének monológjai egyaránt tartalmaznak komikus elemeket. Nála az egész emberi létezés egy rossz vicc, kellemetlen geg, nem mókás, inkább kínosan nevetséges. A nézőt gyakran feszélyezi éleslátása, a kíméletlenség, ahogy saját gyarlóságainkkal szembesít minket. Kubrick sohasem okít, nincsenek nevelői szándékai, egyszerűen a végletekig facsar létező, félelmetesen valódi, taszítóan emberi tulajdonságokat. Tökéletesen bevilágítja a borzalmak helyszíneit, precíz képkivágásokba rendezi a káoszt, amit gyakran szemére is vetnek kritikusai, mondván: elidegeníti közönségét, távolságot tart a befogadóktól, filmjeit inkább tisztelni lehet, szeretni nem. Az elidegenítés valóban eszköztárának szerves részét képezi, de nem nehezíti, inkább segíti a befogadást: a teátrális beállítások, a hétköznapi értelemben vett életszerűségtől elrugaszkodó, felfokozott színészi játék egy pillanatra sem feledtetik, hogy filmet nézünk, így műalkotásként tekinthetünk tablóira, fikcióként kezelhetjük legrettenetesebb látomásait is. A valóság soha nem lesz olyan esztétikus, szépen komponált és kidolgozott, mint egy Kubrick-film. És ezt vegyétek dicséretnek.
Pontosan ez az egyéni látásmód különbözteti meg a Dr. Stangelove-ot az olyan (egyébként kiváló) háborús szatíráktól, mint a Kelly hősei, vagy a 22-es csapdája. Itt nem a kiszolgáltatott kisember helyzetéből szemléljük az eseményeket, nem a magányos hős harcát látjuk a rendszer ellen, magát a rendszert figyelhetjük, ahogy minden más fölé tornyosul kérlelhetetlen, tohonya önteltségével. Kubrick nem engedi, hogy azonosuljunk valamelyik szereplőjével, nincs főhős, nincs kinek szorítani. Peter Sellers egyszerre három szerepben tündököl: a logikusan gondolkodó brit Mandrake ezredest, a kedves, de teljes mértékben inkompetens amerikai elnököt, valamint a sátáni, fizikailag és lelkileg egyaránt megnyomorított Strangelove-ot is ő alakítja, ami lehetetlenné teszi, hogy elválasszuk egymástól a karaktereket. Talán nem túlzás belelátni a szereptriplázásba egy egyszerű, de kétségtelenül helytálló mondanivalót: nem létezik tisztán jóindulatú, szimplán őrült, vagy velejéig romlott ember, az bennünk a legrosszabb, hogy kiismerhetetlenek vagyunk, mindegyikünk személyiségének legalább két, de inkább három (vagy több) oldala van. Embertársaink, akik az életünkre törnek, nem akarnak rosszat, csak fogalmuk sincs, miként kell jól cselekedni. Maguk a történések is nélkülözik a drámaiságot, a tragédia esélye fel sem merül, mivel elszenvedői olyannyira pitiáner és szánni való figurák, akiket gyűlölnünk, vagy sajnálnunk sem érdemes. Hogy Kubrick szerint ilyenek lennénk? Nem örülök neki, de nem is veszem sértésnek.
A szereplőgárda Sellers parádéján felül is tartogat meglepetéseket: az általában méltóságteljes, higgadt férfiakat alakító George C. Scott itt grimaszoló, szünet nélkül rágózó, vadul gesztikuláló eszement, túlpörgetett játékával (amire Kubrick állítólag komoly viták árán vette rá) csaknem ellopja a show-t. Sterling Hayden teljes komolysággal előadott eszmefuttatásai az emberi testnedvek fontosságáról (melyre a komcsiknak, mint nem-embereknek nincs szükségük) hátborzongatóan viccesek, de a mellékszerepekben is emlékezetes alakításokkal találkozhatunk, különösen a Guano(!) ezredest alakító Keenan Wynn, és az emblematikus cowboymutatványt prezentáló Slim Pickens kiemelkedőek. A belsőknél a dialógusokat nem szakítják meg gyors vágások, így néha olyan érzésünk lehet, mintha egy nagyon professzionális színházi közvetítést néznénk, ami, tekintetbe véve a kiváló színészi munkát, kifejezetten élvezetes.
Ha már abba a kínos helyzetbe kerültünk, hogy az életben maradásunk esélyeit meghatározó súlyos döntéseket arra nem feltétlenül alkalmas személyek hozzák meg, dőljünk nyugodtan hátra, nyissunk ki egy sört, és röhögjünk egy jót tragédiánkon. Egyre azonban feltétlenül ügyeljünk: a sör mindenképpen dobozos legyen, mert az a detonáció után kiváló herevédő-fedővé alakítható, és megóvja értékes testnedveinket a sugárfertőzéstől.
Eddig sem volt kétséges számomra, hogy a jobb híján "Sors"-ként emlegethető, kifürkészhetetlen felsőbb hatalom gyakran úgy viselkedik, mint egy rosszindulatú, kegyetlen szarházi, az utóbbi évek talán legsokkolóbb színészhalála, Paul Walker végzetes balesete azonban még így is fejlövésszerű élményként hatott. Hogy miért történt, fejtegetni felesleges, csak kurva nagyokat káromkodni lehet, választ találni nem. Kétségtelen, hogy az akciófilmek között nehezen találni minőségibb szórakozást a Halálos iramban sorozat epizódjainál, melyek sikerében a színész karakterének kiemelkedő érdemei vannak, Walker pedig manírok nélküli, erőteljes jelenlétével képes volt működőképessé varázsolni alacsonyabb költségvetésű, kevésbé sikerült munkákat is. Fizikai adottságai alapján a fantáziátlan hollywoodi szereposztók kizárólag szépfiúszerepekre kárhoztatták, amit láthatóan nem nagyon bánt: kevés nála szerényebb, a sikert a megfelelő helyi értéken kezelni képes sztár dolgozott manapság az álomgyárban. Az Hours megítélésénél nyilván kivonhatatlan a képletből a tragédia ténye, de ez a film bizony minden gyász, szomorúságérzet hiányában is könnyedén megállná a helyét bármilyen értékelésnél.
Nolan (Walker), és párja, Abigail (Genesis Rodriguez) közös gyermekük születésére készülnek, meglehetősen aggasztó körülmények között: a baba az ideálisnál jóval korábban érkezik, a Katrina hurrikán pusztító fenyegetése pedig feltartóztathatatlanul süvít a kórház felé. Már a film első perceiben bekövetkezik a tragédia: Abigail belehal a szülési traumákba, a hurrikán lesújt, a kórház teljes személyzetét evakuálják. Nolan magára marad a kiürült épületben az inkubátorban fekvő újszülöttel, és egy kijátszhatatlan, lekenyerezhetetlen ellenséggel: az idővel.
Az Hours egyszerű, visszafogott, csendesen építkező film, annak ellenére, hogy a legrosszabb dolog (Abigail halála) már a bevezetésben lezajlik. Nolan úgy tesz meg minden tőle telhetőt a csecsemő életben maradásáért, hogy az asszony teste felett zokogva kénytelen bevallani: így, ilyen következményekkel nem akarja a gyereket, a nőt akarja, akit szeretett. Telitalálat a jelenet, mikor a férfi a kislány világra jöttére várva ül a folyosón, a hurrikán ostrom alá veszi az épületet, bezúzza az ablakokat, mindenki fejvesztve menekül, Nolan pedig rezzenéstelen arccal, mozdulatlanul ül tovább a helyén: neki azt mondták, itt várjon, senki és semmi más nem tudja érdekelni. Ezután is hasonlóképpen cselekszik: nem esik kétségbe, nem zuhan magába, kislánya életének megóvása marad egyetlen értelme létezésének.
A feszültséget gondosan konstruáló forgatókönyv (a rendező, Eric Heisserer munkája) szerencsére nem is nagyon ad neki időt az önsajnálatra: az inkubátor akkumulátora nagyjából kétpercenként töltésre szorul, Nolannek ezen időintervallumon belül kell élelmet szereznie, segítséget hívnia, és szembeszállnia a hamarosan felbukkanó fosztogatókkal. A kíméletlen monotonitással ismétlődő események nem fulladnak érdektelenségbe, az, hogy hősünknek állandóan muszáj visszatérnie a kórterembe, folyamatosan fenntartja a kiút nélküli kétségbeesettség érzetét. Segítség nem jön, csak várakozni lehet, a megmenekülés esélye percről percre messzebb kerül. Mikor végre emberi hangok hallatszanak a folyosóról, hamar kiderül, hogy csak potenciális veszélyforrást jelentenek. Annak ellenére, hogy a cselekményt néhol megszakító (de nem zavaró, vagy giccses) visszaemlékezéseket leszámítva a teljes játékidő a falakon belül zajlik, egy pillanatig sem kell unatkoznunk, a fordulatok pedig logikusan következnek a szituációból, nem erőltetettek, vagy hatásvadászok, sőt, a nyugvópontokon is élvezet nézni a történéseket.
Ez pedig Walker pontosan, precízen megoldott szerepformálásának, szimpatikus személyiségének köszönhető. Minden erőfeszítés nélkül tartja fogva figyelmünket, a teátrális gesztusokat ügyesen elkerülve játszik még az olyan, erősen rizikós jelenetekben is, mint a feleség halálhírének tudomásul vétele, vagy a kisdedhez intézett monológok elővezetése. A film témájából adódóan alakítása könnyen sziruposságba fordulhatna, a színész jó ízlésének köszönhetjük, hogy ez végül nem következik be. Mikor pedig könnyes szemmel felteszi magának a "Miért kellett megtörténnie" kérdést, garantálom, hogy magatokban ti is megkérdezitek. Kétségkívül szép, elegáns munka, olyasmi, amit a színész emléke megérdemel.
Ha egy ’60-as évekbeli spanyol horror egy bentlakásos lányiskolában játszódik, akkor mindenki lelki szemei előtt meztelen nők, leszbikus aktusok, S&M kínzásjelenetek és hasonló nyalánkságok villannak fel. Ugyan ezek az elemek valóban jelen vannak a ’69-es The Boarding Schoolban (La Residencia, illetve ismert The House that Screamed címen is), az ilyen szempontból mégis a tipikus nevelőotthonos, börtönös, apácazárdás grindhouse-filmek antitézise. Excesstől megfosztott, művészi igényességgel megmunkált, gyönyörűen kivitelezett és hatásosan visszafogott drámai horror, a korszak egyik legjobbja, olyan filmek eszmei elődje, mint a Del Toro-féle Ördöggerinc – és méltatlanul elfeledett, ahogy író-rendezője, Narciso Ibánez Serrador is. Mindössze két mozifilmet dirigált, ezt és a Who Can Kill a Childot; mindkettő zseniális, és mindkettő a mai napig vár egy tisztességes DVD/BD-kiadásra.
A bizonytalan szülői hátterű Teresa újonnan érkezik a problémás lányoknak fenntartott iskolába, amit Madame Fourneau vasszigorral igazgat (Lilli Palmer fantasztikusan jéghideg). A serdülő fiát férjetlenül nevelő, és a lányoktól távolt tartó nő a piszkos munkát, így pl. a lázadozók megkorbácsolását néhány, a bentlakók közül választott segítőjével végezteti – fő protezsáltja, Irene az efféle büntetéseket látható örömmel hajtja végre. Nem csoda, hogy az iskolából az utóbbi időben többen is megszöktek, ami a Madame-ot természetesen csak még nagyobb szigorra ösztönzi. A besúgók éberen figyelnek, az ajtók és ablakok zárva. Pedig a lányok valójában nem megszöktek – megölték őket, ott, a falakon belül. És most még inkább össze vannak zárva a rejtélyes gyilkossal.
Aki cicikre és vérre szomjazik, az hamar csalódni fog – mindkettőből csak épphogy van, az exploitation helyett a The Boarding School inkább a Hammer-horrorok gótikus hangulatát és a giallók stílusos sorozatgyilkos-tematikáját vegyíti össze egy méltóságteljes lassúsággal építkező, fojtogató atmoszférájú rémtörténetté, ami az érzelmi és szexuális elfojtások éjsötét, feneketlen kútjából mászik elő. Az ordítóan kísértetház-jellegű iskola roppant, komor csarnokait, sötét, súlyos árnyékokkal teli helyiségeit, szűk szellőzőjáratait, csupasz zuhanyzóit és nyugtalanító folyosóit megannyi szőrös férfimellkas és ágaskodó hímvessző után sóvárgó tinédzser járja. A természetes vágyak beteljesülését tűzzel-vassal megtagadó közeg azonban nem csak a diákokat nyomasztja, hanem az utánuk sóvárgó fiút, és anyját, a hely úrnőjét is – kettejük bizarr kapcsolata az emocionális terrort fizikai horrorral kivirágoztató tettek félelmetesen gazdag táptalaja.
A fantasztikus képi világban már kezdettől fogva ott bujkál a sötétség, de majd csak a növényházbeli első gyilkosság rémálomszerű kvalitása szolgál látványos vízválasztóul a balsejtelmek és a tényleges rettegés közt. A kés lassítva sújt le, a virágokra vér hullik, a gyereköléssel durva kontrasztban álló idillikus zene (ami jól meggondolva, egészen briliáns módon vetíti előre a tettesnek csak a film végén tisztázódó motivációit) eltorzul. A második gyilkosság még sokkal megdöbbentőbb (nem viccelek, be fogsz szarni), és Serrador ezúttal a végső mozdulat előtt kimerevíti a képet. A film ennek a tettnek a váratlanságával és kegyetlen, a megmenekülést kizáró hangulatával, a teljes mozdulatlansággal és az utolsó pillanatig egyre hangosabban háborgó, kísérteties zenét brutálisan megszakító némasággal jut el vérfagyasztó csúcspontjára.
Serrador stilisztikai bravúrjainak fényét az sem tompítja, hogy a gyilkos személye nem nagy meglepetés, ugyanis eleve csak két szereplő merül fel komolyabban a szerepre. Red herringekkel, karakterekkel való sakkozással (gyönyörű, ahogy a szadista zsarnokként felvezetett Irene a fináléra egész más megvilágításba kerül) és mesterien pozícionált fordulatokkal a film így is ügyesen megvezet, még az utolsó percekben is, a „ki”-nél pedig eleve sokkal fontosabb és sokkolóbb a „miért”.
A The Boarding School, amellett, hogy szenzációs horror, sötét, gyönyörű és hátborzongató, egyben a korszak elnyomó spanyol karhatalmának allegóriája is. ’69-ben az ország még bőven Franco uralma alatt sínylődött (a direkt nemzetközi forgalmazásra szánt film cselekményét talán nem véletlenül helyezték korban és helyszínben is messzire, valahogy meg kellett kerülni a cenzúrát), és ennek jegyei nem csak a Madame vasmarkú „uralkodásán” és a nyom és magyarázat nélkül „eltűnő” bentlakókon érhető tetten, hanem az egész horroron, ami egyértelműen az emberre rátelepedő erőszakos, öncélú autoritásból ered. Az említett második gyilkosság még az áldozat reakcióját is mintha hátborzongató módon alárendelné a „rendszernek”.
Az élet nem sikollyal, hanem tragikusan halk nyögéssel távozik – ez az elfojtások, elnyomások háza, itt nincs hangoskodás. Csendben, szépen halj meg, ahogy illik.
John Connor még csak majdnem biztos (Jason Clarke), Sarah Connor viszont már teljesen: Emilia Clarke fogja játszani a karaktert a TERMINATOR rebootban.
A Disney elnöke azt mondta, hogy - az új STAR WARS forgatókönyve elvileg kész lesz januárra - dolgoznak egy új INDIANA JONES film elkészítésén is, de még nincs sztori, minimum két-három évet várni kell rá - a cég nem nagyon szól bele abba, hogyan csinálja a filmjeit a Marvel. Konkrétan: "Kiérdemelték maguknak a jogot, hogy kövessék a saját kreatív víziójukat."
A Paramount rebootolja a CSUPASZ PISZTOLYt, főszerepben Ed Helms-szel.
Az egyik leghíresebb olasz horrorképregény, a DYLAN DOG jövőre megjelenik Magyarországon. Kezdetben egy 200 oldalas kiadvány lát napvilágot 400 példányban (cirka 3000 Ft-ba kerül majd), és nyilván mindenféle esetleges folytatás az első kötet sikerének függvénye. A kötet mögött a Fumax kiadó áll, és ki tudja, ha elkapkodják (elkapkodjuk) azt a 400-at, talán nem csak folytatás lesz, hanem az anno abbamaradt másik olasz horrorképregény, a DAMPYR is új életre kel.
Hugh Jackman után most Andrew Garfield borzolgatja a rajongói kedélyeket, mondván, hogy három PÓKEMBER-filmre írt alá, és onnantól nem érdekli a dolog. Marc Webb is trilógiáról beszél, szóval a negyedik részhez lehet, hogy majd kereshet a Sony új színészt és rendezőt. Vagy sok nullát írnak a csekkfüzetbe. Vagy rebootolják az egészet megint.
Az első BOSSZÚÁLLÓKból kimaradt War Machine, de a másodikban már zúzni fog: Don Cheadle szerepet kapott az AGE OF ULTRONban.
Az NBC nem csak Draculát és a Farkasembert viszi képernyőre, a ROSEMARY GYERMEKÉRE is rátette a kezét. A könyvből Párizsban játszódó, négyrészes minisorozatot csinálnak. Írja Scott Abbott (utolsó filmje a 2002-es A kárhozottak királynője volt) és James Wong (Végső állomás, X-Akták, American Horror Story), rendezi Agnieszka Holland.
A Sony leszerződtette David Guggenheimet (Védhetetlen, Elárulva), hogy írja meg az ezer éve halogatott BAD BOYS 3-at. Egyelőre viszont sem Smith, sem Lawrence, sem Bay visszatéréséről nincs szó.
Juan Antonio Bayona (Az árvaház, A lehetetlen) rendezheti a Z VILÁGHÁBORÚ folytatását. Pitt visszatér producernek és zombimenünek.
A Sony tényleg nem kispályázik. A héten jelentették be, hogy külön filmet kap a Pókember-univerzumukban VENOM és a SINISTER SIX. A mítosztágítást egy ötfős íróagytröszt felügyeli: Alex Kurtzman, Roberto Orci, Jeff Pinkner, Drew Goddard (aki ugye a marveles Netflix-projektnek is része) és Ed Solomon. A Venomot Kurtzman írja és rendezi, a Sinister Sixet Goddard írja (és talán rendezi is majd).
A második TINTIN film továbbra is sínen van, Peter Jackson hozzálát, amint végzett A hobbit utómunkálataival.
Samuel L. Jackson szerepet kaphat a Warner új TARZAN adaptációjában, Alexander Skarsgard és Christoph Waltz mellett.
TRAILER - Az első előzetes Christopher Nolan INTERSTELLARjához. Keveset látunk a filmből, és az sem mond sokat, mégis fantasztikus hangulatú. /// "And the butchery begins." Durván jó trailer a HOUSE OF CARDS februárban startoló második évadához. /// Ha nem tudnánk, hogy Hollywoodban sokkal jobban csinálnak előzeteseket, mint filmeket, akkor ez most előlépett volna 2014 egyik leginkább várt filmjévé: EDGE OF TOMORROW trailer. /// GODZILLA trailer! (A nyitány briliáns, ami utána jön, totál átlag.) /// A semmiből bukkant elő ez a kissé '80-as évekre hajazó, kissé E.T.-s, kissé Super 8-as sci-fi kaland, ez alapján akár még jó, sőt, varázslatos is lehet. EARTH TO ECHO trailer.
POSZTER - A legutóbbi SIN CITY poszteren az állt alcímként, hogy A Dame to Die For, de a mostanin már korrigálták a... hülyeséget? Átverést? Mindegy. Szóval, A DAME TO KILL FOR. És ki tudja, még az is lehet, hogy augusztus 22-én ezúttal tényleg bemutatják a filmet. /// Caesarnak nem tetszik a pofád. Poszter a DAWN OF THE PLANET OF THE APES-hez. /// Van új poszter a GODZILLÁhoz.
MŰVÉSZET - Francesco Francavilla borítója a márciusban startoló SILVER SURFER sorozathoz. /// Koncepciós rajz Sunspothoz, még az X-MEN: AZ ELSŐK idejéről, amiben eredetileg szerepelt volna a karakter. (Az ELJÖVENDŐ MÚLT NAPJAIBAN ugye már tényleg benne lesz, Adan Canto játssza majd.)
BÓNUSZ - Megépített, szépen repesztő és doromboló Batmobile a klasszikus BATMAN: THE ANIMATED SERIES alapján. Videó is van hozzá. /// Ennél jobban nem töltheted a következő fél órát: egy videóba vágva Arnold karrierjének összes hullatermelése. (A Kommandónál picit megugrik a counter.)
„I will never get out of this world alive” (Hank Williams)
Hat év kellett hozzá, hogy a dolgok a maguk könyörtelen, csupasz természetükben mutatkozzanak meg, és ezen áldatlan folyamat részeként a SAMCRO motorosai a törvényeket meglehetős szabadossággal értelmező, szőröstökű faszacsávókból visszataszító, legalja bűnözőkké zülljenek. Kurt Sutter urbánus western-eposzának utolsó előtti évadja dramaturgiailag korántsem volt kifogástalan, zenei szerkesztés terén pedig érthetetlen módon gyengélkedett (az 5. évad letaglózó erejű zenés montázsait mindhiába keressük), de lélektanilag marhára működött, köszönhetően a kiválóan felépített karaktereknek, a karakterek közti intenzív dinamikának és a biztos kezű cselekményvezetésnek.
Az erősödő kritikák szerint mennél inkább fejlődik a történet, annál inkább elidegeníti magától a nézőket, mert a forgatókönyv a legkevésbé sem törekszik rá, hogy az azonosulás lehetőségét felkínáló karaktereket adjon a nézők számára. Ezek a bolondos igények azonban a dramaturgiai kontextus teljes meg nem értéséből fakadnak: hellóhelló, a Sons of Anarchy a kezdetektől fogva egy motorizált white trash söpredék ámokfutását vitte képernyőre, a polgári életvitelre való áttérés, a nagy társadalmi rendbe való hézagmentes betagozódás lehetősége sosem volt létező opció. Ebben a világban ismeretlen az isteni gondviselés intézménye, Fortuna jóindulatára mindhiába számítanak a szereplők: ha egy karakter egyenes vonalú egyenletes mozgással halad a Nagy Szar felé, akkor félúton garantáltan beüt a Rettenetesen Nagy Szar. A bűn zsoldja pedig minden esetben halál.
„You think shit like that just gets buried? Goes away? It don’t, mano. It comes back.” – figyelmezteti Nero Padilla a SAMCRO elnökét a záró epizód egyik jelenetében. What goes around, comes around; veszteségből és halálból bőven jutott a hatodik évadra, a body count ismét számottevő. Clay Morrow, ez a becstelen, elvtelenül helyezkedő mocsok learathatta undorító praktikáinak fertelmes gyümölcsét, de hasznos halált halt, tökéletes időzítéssel írták ki a történetből. Mégis szívszorító volt látni, miként is helyezték végső nyugalomra: sem nevelt fia, sem ex-klubtársai, sem volt nője nem méltatta még annyira sem, hogy beleköpjön a sírba, amelyben az eredeti kilencek utolsó képviselője, a klub egykori elnöke süllyedt alá. Otto, ez az értelmezhetetlen mértékű brutalitással megvert, elfajzott bunkó nemkülönben érdemei szerint végezte. Ideje volt, hiszen aligha akadhat az ezeregy rejtekű pokolnak olyan bugyra, amelyet ne járt volna be totálisan elbaszott élete során. De a végső felvonásban megkapta a gyomorforgatóan véres ámokfutás lehetőségét, ő pedig reputációjának megfelelve élt az alkalommal: jellemét meg nem hazudtolva, csendes beletörődés helyett üvöltve, térdig vérben gázolva lépett át a túlvilágra. És Tara Knowles, ez a szerencsétlen, naiv hülye, akinek súlyos évekbe tellett levonni az általa választott életmód keserű tanulságait, a maguk kiábrándító valóságában feltérképezni jövőbeni kilátásait. Elkövette a klasszikus női hibát: azt hitte, hogy meg tud változtatni egy felnőtt férfit. A polgári családból származó, egyetemet végzett lyányka beleszeretett a motoros törvényen kívülibe, cinkosként asszisztált a klub üzelmeihez, próbálta felvenni a gengsztertempót, parolázott az ördöggel, mígnem rettentő haraggal sújtott le rá a végzet.
Jax Teller kálváriája a 6x13 epizóddal véget ért: a szépreményű szőke herceg rútul elbukott, a karakter lélektani dezintegrációja teljessé vált - a regnáló elnök fenékig ürítette a bürökkel teli poharat. Hanyatlásával párhuzamosan emelkedett ki a sorozat főintrikusa: a szupermacsó külsőségeket meghazudtolóan, zárt matriarchátusként működő MC nagyasszonya, Gemma előrelépett. Femme fatale nem volt még ekkora ordas nagy kurva a sorozatok történelmében, mint ez a végletekig opportunista, monomániás, visszataszítóan önző ribanc, aki a világot is könnyű szívvel felégetné, csak hogy megtarthassa azt a keveset, amit még meghagyott neki az élet. A SAMCRO számára kijelölt végjáték azonban korántsem mondható lejátszott meccsnek. A klub a megsemmisülés peremére sodródott, alig félmaréknyi, hajdani szövetségeseik által elhagyatott, halálos ellenségekkel körülvett motoros maradt csupán az évad végére. Morális hajótöröttek ők mindahányan, akik iránytű és evező nélkül hánykolódnak egy mentőcsónakban, és egy olyan embertől várják az útmutatást, aki immáron maga sem tudja, merre is van az arccal előre. Helyzetük kilátástalan, de van még mit pusztítani, rendezetlen számla pedig bőven akad. Menni fognak, mert menniük kell, de egy biztos: ha a helyzet úgy hozza, akkor bárminek és bárkinek nekirontanak, és páratlanul ronda balhét fognak csapni. Gonosz dolgok közelednek, a grand finale a sosem látott borzalmak lehetőségét hordozza magában: a sorozatot lezáró 7. évad már a végső kifutás, a gázkar tökig húzása, az utolsó, dacosan, felszegett fejjel levezényelt, komor sprint a szakadék felé.
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: David Marquez Marvel Comics
Ha valaki lemaradt volna: az Age of Ultron nem kifejezetten áldásos következményeként Galactus hipp-hopp áttranszportálódott az Ultimate univerzumba (Emmett doki is megmondta, hogy ha sokat szarakodnak a tér-idő kontinuummal, az előbb-utóbb eltörik, aztán mindenki baszhatja), ahol most éppen a Földet készül felzabálni, ott építve fel világpusztító gépét, ahol egykor New Jersey volt. Amerika Kapitány, Thor és társai, plusz a S.H.I.E.L.D. már megsorozták mindennel, ami létezik a világon és kisebb egy atombombánál, és semmire nem mentek vele. Pókember (azaz Miles Morales, de gondolom, ezt már senkinek nem kell itt magyarázni) és azok a fiatal szuperhősök, akikkel az utóbbi fél évben egyfajta csapatot alkottak, teljesen váratlanul találják szembe magukat a világvégével, és fogalmuk sincs, mit tehetnének. Ez a minisorozat az eddigi két rész alapján a legjobb, ami egy nagy crossover tie-injével történhet: az ilyenkor szokásos mesterkélt konfliktusok és marketinges gimmickek helyett Bendis a kataklizma árnyékában is főhőse személyes történetére koncentrál, vagyis sikerül neki az, ami pl. az említett Age of Ultronban nem: megtalálja az embert a monumentalitásban. Pókember társai, Bombshelltől Cloakig és Daggerig mind megkapják a maguk pillanatát, de természetesen Miles áll az események középpontjában – és hogy ez a mini tényleg nem csak egy tipikus event tie-in a sok közül, az abból is látszik, hogy Bendis olyasvalamit lép meg az aktuális szám végén, ami minden túlzás nélkül az eddigi legnagyobb mérföldkő az Ultimate Spider-Man sorozat történetében. A reveláció mélységesen emberi és drámai, ugyanakkor a hatalmas káosz közepette teljesen magától értetődő – egy régóta érő konfliktus forráspontjához érkeztünk, méghozzá elegánsan, természetesen. Alig várom, hogy megtudjam, mit kezd Bendis ezzel a szituációval, és még csak meg sem vagyok lepve. Az egész Ultimate világot már évek óta csak a Pókember széria miatt érdemes olvasni. (Rusznyák Csaba)
Bikini Cowboy
Történet és rajz: Fresherluke (L. Frank Weber) Comixology
Nagyon érdemes szétnézni a független képregényszerzők soraiban, mert számos gyöngyszemre lelhetünk, különösen ha az egyébként rajzfilmeket sztoribórdozó (mint a Generator Rex vagy Ben 10) animátor szabadidejében kedvtelésből és szerelemből képregényt készít. Ez még kis hazánkban is megtörténhet, de minálunk ritkán teszik közzé a Comixology Submit szekciójában a művüket (pedig igazán megtehetnék). A szinte csak digitális terjesztésben létező (a szerzőtől személyesen megrendelhető a limitált számú papírváltozat) graphic novel mintha Doug TenNapel és a Pixar animációs filmek szerelemgyereke lenne: 377 oldalnyi, fekete-fehér, kihúzás nélküli, de nem szétmosódott ceruzarajz, rajzfilmszerű karakterekkel, de nagyszerű dialógusokkal, finom humorral és érzelmeket ébreszteni képes sztorival. A főszereplő, Jill McKay, akárha a Toy Story Jessie-jének felnőtt, öntudatos és szexi változata lenne, aki bikiniben és szörfdeszkával járja az 1800-as évek amerikai határvidékét. Itt találkozik Roddal, egy kisfiúval, aki természetesen segítségre szorul, mert egy próféciának köszönhetően rendkívül rosszarcú gazemberek üldözik. Jill nyilvánvalóan a szárnyai alá veszi a srácot, szembeszáll az üldözőkkel és megkapunk mindent, amit egy tisztességes westerntől elvárunk: kocsmai verekedés, halálos hajsza, pisztolypárbaj. Az egész történet végtelenül dinamikus és friss hatást kelt, ami nem véletlen, mert mégiscsak egy storyboard artist műve: az oldalak sok panelt használnak, az arcok kifejezőek, a szereplők szinte élő időben mozognak. A kötet nagyszerűen szórakoztat izzadt erőlködés nélkül, könnyedén és még csak a világot sem kell megmenteni hozzá, csupán egy kisfiút. Úgy kell ez a valódi iparágként nagyüzemben szállító amerikai képregénypiac miliőjében, mint egy falat kenyér. (Nagy Krisztián)
Deadpool #20
Történet: Brian Posehn, Gerry Duggan Rajz: Scott Koblish Marvel Comics
Hosszú évek teltek el úgy, hogy Deadpool karakterével a Marvel képtelen volt piacra dobni egy jó, de még csak nem is, hogy jó, hanem egyáltalán viszonylag korrekt, sőt, konkrétan nemszar sorozatot. Volt nem egy író, aki más címekben, remekül írta őt vendégszerepekben (csak egy példa: Rick Remender az X-Force-ban), de a 2000-es évekbeli saját szériái borzalmasak voltak. A tavaly elstartolt Marvel NOW! végre gyógyírt jelentett erre (is). A komikus Brian Posehn és Gerry Duggan szériájánál fergetegesebb kevés van jelenleg az amerikai képregénypiacon (ha van egyáltalán). Posehnék már anno a halott elnökös agylövésükkel minden visszafogottságot agyonvertek, felnégyeltek és kilőttek a világűrbe a Nap felé, és a történeteik azóta is bődületesen vicces (és véres és politikailag maximálisan inkorrekt és tisztességtelen és illetlen), teljesen elszállt, fék nélküli gyorsvonatként robogó őrületek. A legutóbbi sztori, Rozsomák és Amerika Kapitány mellékszereplésével kivételesen éppen komolyabb volt, sőt egészen tragikus húrokat pengetett. Szegény Deadpool most annyira kivan, hogy nem is hajlandó elmesélni legújabb történetét, úgyhogy egy régi, de „nyomtatásba anno nem került” 1968-as wakandai kalanddal szúrja ki a szemünket. Posehn és Duggan ebben az egyrészes sztoriban, amiben nemhogy kontinuitással, de még csak a karakter saját szálának továbbvivésével sem kell foglalkozniuk, a szokottnál is jobban elengedik magukat: totális agyrém az egész szám, időutazással, dinoszauruszokkal, sárkánnyal, Asgarddal, a Figyelővel, a Negatív Zónával, a Lénnyel… még tudnám folytatni, de szerintem kapizsgálod. Röviden, az írók belehajigáltak a 20. számba minden vad ötletet, ami egy végigszívott/ivott hétvégén eszükbe jutott, és nem is ez a csoda, hanem az, hogy tudják konzisztensen tálalni, már amennyire a konzisztenciát egy ilyen tébolyodott szuperhős-paródia (mert ez az) egyáltalán megköveteli (nem akarok semmit lelőni, de azon, ahogy Deadpool élcelődik Odin Kirby-féle ábrázolásán, jó egy percig röhögtem). A rajzok nagyszerűek, természetesen a ’60-as évek végi stílust mímelik, igen szórakoztatóan. (Rusznyák Csaba)
Fairest In All the Land
Történet: Bill Willingham Rajz: Mark Buckingham és sokan mások DC Comics
Bevallom töredelmesen, hogy a Fables lelkes olvasói közül valahol a 115. számnál koptam ki, ahogy Willingham narratívája egyre csapongóbbá és töredezetté vált és bár így is voltak benne jó momentumok, az első 75 füzet céltudatos és több meglepetést okozó történetvezetését nem tudták újra elérni. Számtalanszor felemlegettük és maga Fabletown atyja is többször elismerte, hogy a Birodalom széthullásáig tervezte eredetileg a cselekményt, melyre Gepetto a Fabletown-i Egyezmény aláírásával tett pontot. Ami ezután történt, jobb, ha jótékony homály fedi, mint a Literals/Jack of Fables/Fables crossovert. Időnként rá-ránéztem a mi szürke és veszélyes világunkba szakadt mesehősök kalandjaira, de sem Cinderella James Bond utánérzésű kémtörténetei (Cinderella: From Fabletown with Love, Cinderella: Fables Are Forever), sem a hercegnőket középpontba helyező spin-off sorozata (Fairest) nem fogott meg. Amikor azonban felröppentek az első hírek arról, hogy a Fables befejeződik a 150. részével, szép takarosan lezárva az éppen folyó sztoriszálakat, már sejtettem, hogy Willingham valami nagy dobásra készül. Azóta megjelent egy Fables enciklopédia alaposan megtömve a szerzők személyes kommentárjaival, valamint a sorban a harmadik graphic novel (ha a Peter & Max című, valóban illusztrált regényt nem számítjuk – mind tudjuk a különbséget, ugye), a Fairest In All the Land. Ez utóbbi, karöltve az enciklopédia rendkívül erős nosztalgiahullámokat vető tartalmával visszaadta a korábbi lelkesedést, így jó eséllyel ott leszek, amikor a Fables univerzum főszereplői végleg révbe érnek. Mert mit is kapunk a kizárólag keménykötésben megjelenő Fairest In All the Land-től? Először is egy kerek, önmagában is élvezhető történetet, egy a gyökerekhez visszatérő murder mystery-t, melyben szinte az összes lényeges szereplő megfordul. Ezúttal is keretes a szerkezet (szó szerint, hiszen egy mágikus tükör interpretálásában halljuk), mint a 1001 Nights of Snowfall-ban, és 31 fejezetben és 10 napban meséli el a titokzatos sorozatgyilkos utáni hajszát, aki a hetedhét határ legszebb (azaz: fairest in all the land) királylányait szenderíti jobblétre változatos módszerekkel. Hab a tortán, hogy a kötetet 23 tehetséges rajzoló illusztrálta, akik egymást váltva jegyzik a fejezeteket, ám ez egyáltalán nem válik a képregény kárára, sőt: a kaleidoszkópszerű hatás egységes egésszé áll össze. Vélhetőleg elfogult vagyok, de nekem egyébként is gyengém az antológia jellegű megjelenítés. Egy szó, mint száz, valószínűleg nem csak bennem fog lobot vetni a lelkesedés kötet hatására és akkor még nem is beszéltünk a Telltale-féle videojátékfeldolgozásról, ami csak olaj a tűzre. Egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy a Fables univerzum emelt fővel, méltósággal fog levonulni a színpadról, remélhetőleg tapsvihartól és tűzijátéktól övezve. Nagy remények, kívánom, hogy Willingham éljen is velük. (Nagy Krisztián)
Ahogy azt manapság szokás: egyik eventből azonnal ugrunk a következőbe. Épphogy véget ért Jonathan Hickman Infinityje, annak következményeivel már veszi is fel a fonalat Matt Fraction. Élből azt akartam írni, hogy sajnos Fraction nem egy Hickman, de aztán eszembe jutott, hogy ő írja a Hawkeye-t, úgyhogy inkább máshogy fogalmazok: nem könnyű összeegyeztetni, hogy ezt az új crossovert is az említett utóbbi, hihetetlenül vagány és szórakoztató sorozat írója jegyzi. A 30 oldalas Inhumanity lassú, nehézkes, hosszú, erőltetett és érdektelen – főleg, ha az Infinityhez hasonlítjuk, ami remek ötletekkel, szédületes tempóban adta elő monumentális űroperáját. Thanos Föld elleni rohamának egyik legfontosabb következménye, hogy Black Bolt, az inhumanok királya felrobbantott egy globális hatású terrigen bombát, ami az emberiség soraiban tudtuk nélkül lappangó honfitársait juttatja el az evolúció következő szintjére. Ennek sajnálatos mellékhatása a New York fölött lebegő Attilan romhalmazzá robbanása volt. Az Inhumanityben az ezek hatására picit megtébolyodott és nagyon zabos Karnakot lekapcsolják a Bosszú Angyalai, akiknek aztán elmeséli az inhumanok történetét, és hogy valami nagyon csúnya, rossz és nagy dolog fog nemsokára bekövetkezni. Aztán kinyírja magát. Szóval, az egész füzet egy hosszú, elnyújtott, nyögvenyelős, hatásvadász és üres felvezetése egy szörnyű konfliktusnak, amiről csak annyit tudunk meg, hogy szörnyű. Hűha, mi lesz most, rezzennénk össze, ha nem jönnének-mennének ilyen fenyegetések havonta tízszer a Marvel univerzumában. Azt még csak-csak megértem, hogy az inhumán történelemórát valahogy be kellett iktatni a sztoriba, mert még a rendszeres Marvel-olvasók sem feltétlenül vannak tisztában ezeknek a karaktereknek a hátterével, de legalább a füzet többi részében történhetett volna valami. Coipel rajzai szépek mint mindig (Yu és Weawer a flashback-jeleneteket rajzolták), de ez még kevés. Mindegy, gondolom, túl nagy kérés lett volna, hogy egy év alatt rögtön két remek crossover startoljon el a Marvelnél. (Rusznyák Csaba)
A kizárólag irodalmi adaptációkat rendező Jack Clayton 1983-ban, utolsó előtti filmjével másodjára nyúlt a fantasztikumhoz, ha pedig megengedőek vagyunk, és Az Ártatlanok után a témát csak futtában érintő The Pumpkin Eatert is ideszámítjuk, harmadjára a gyerek- és felnőttkor viszonyát boncolgató anyaghoz. Mint pályafutása során általában, ezúttal is biztos kézzel választott, már ami a forrásmű minőségét illeti. A feldolgozhatóság és értelmezhetőség azonban teljesen más kérdés, hiszen némely alkotás az eredeti közegén kívül egyszerűen vagy nem adja könnyen magát, vagy egyenesen képtelen működni. Így lehet, hogy az ősklasszikus Ray Bradbury egyik leghíresebb és legfontosabb regényének a Disney égisze alatti vászonra vitele minden jó szándékú igyekezet ellenére felemásra sikerült, ha meg gonosz (lélek) akarok lenni, egyenesen gatyába ment.
Green Town nyugis, lusta amerikai kisváros, ahogy az a modern fantasy nagykönyvében írva vagyon. Polgárai többsége áldott békében kajtat megszokott napi rutinja után, alapvetően mindenki elvan, még ha néha fel is sóhajt: nem ezt akartam. Mindenkinek megvan a maga heppje, elszalasztott lehetősége, külön bejáratú vágyálma. A pocakos borbély utoljára három évtizede látott közelről nőt, az is az anyukája volt, a régiségbolt üzemeltetője a meggazdagodás hiú reményében komolynak nevezhető sorsjegy-függőségben szenved, a néhai város szépe, ám vénségére megcsúfult tanárnő fiatalságát sírja vissza, a végtagjait vesztett, egykori focijátékos pedig éjjelente álmai sötét stadionjain sprintel át újra és újra a dicsőséges touchdown reményében. Még a gyerekek sem kivételek: főszereplőink, a megfontolt, koravén Will Halloway és elmaradhatatlan barátja, a vadóc, apa nélkül felnőtt Jim Nightshade közül az utóbbi nem is annyira titkos vágyakat dédelget, jelesen szeretne minél hamarabb felnőni. Egy október végi éjszakán aztán fagyos szelek kezdenek fújni, a láthatáron viharfelhők gyülekeznek, majd egy első blikkre üresnek tűnő vonaton vészjóslóan bezakatol a városba a finoman levágós nevű Mr. Dark (Jonathan Pryce az általa alakított sátáni mutatványoshoz méltóan megjelenése első pillanatától fogva ellopja a show-t) és groteszk, túlvilági truppja. A városiak özönlenek az attrakcióra, pláne, hogy a tarka sátrak sűrűjében mindenki azt kapja, amire mindig is vágyott - nyilván következményekkel.
Bradbury története felületesen vett befogadhatósága ellenére nem könnyű anyag. Metaforái és megfeleltetései, prózába oltott költőisége miatt annyira gazdag és összetett, hogy filmre adaptálva borítékolható a jelentésvesztés, ami ugyanakkor nem azt jelenti, hogy – okosan közelítve – egyáltalán ne volna érdemes próbálkozni vele. Sajnos Clayton megfejtésében leginkább csak a próbálkozást lehet értékelni, pedig a startlövéskor minden adott volt. A gonosz lélek... eredetileg eleve forgatókönyvnek íródott, azzal a szándékkal, hogy az Ének az esőben Gene Kellyje majd megfilmesíti, Bradbury pedig csak azután dolgozta át teljes értékű regénnyé (azon belül is a saját gyerekkorára reflektáló Green Town-trilógia központi darabjává), hogy a kezdeti ötlet anyagi támogatás híján bedőlt. A könyv aztán nem hogy szép sikereket aratott, de olyan versenyzők egyik fő ihletforrásává vált, mint Neil Gaiman vagy Stephen King. Utóbbi még egy forgatókönyvet is leszállított, aminek visszautasítása után csöppet sem szívbajosan, az alaptémát egy óvatlan pillanatban zsebre vágta, majd Hasznos holmik címen újraírta (plusz még a Borzalmak városába is engedett néhány elemet átszivárogni, de ott legalább még elegánsan tette). A végleges scriptet aztán hosszas tökölést követően maga Bradbury vetette papírra, okkal gondolhatnánk hát, hogy bezárult a kör, és a filmnek született regény a vásznon nyerte el végső, méltó formáját, tetejébe az eredeti szerző bábáskodása mellett.
Nos, nem így történt.
A Gonosz lélek... csodásan indul: ahogy James Horner drámai zenéje mellett az eleinte ördögfejnek tűnő, amorf ábra átalakul a főcímmé, majd az éjszakából kizötyögő, démoni vonat megállíthatatlanul közeledni kezd felénk, jogos elvárással dörzsölhetjük tenyerünket, hogy itt valami grandiózus, rejtélyes színjátéknak leszünk nemsokára szemtanúi. A biztató jelek egyre csak szaporodnak, a hétköznapi valóságában is leendő csodákat sejtető kisváros az eredeti regényből átmentett aláfestő szöveggel dúsított bemutatása és személyközi viszonyainak feltérképezése lenyűgöző. Alig várjuk, hogy a mikrovilág aprólékosan felvázolt térképén végre kibontakozzon a konfliktus. Aztán beindul a voltaképpeni cselekmény, mi meg amúgy istenesen pofára esünk.
És nem a komponensekkel van baj. A film az akkori Disney-produkciókban rejlő elrettentő lehetőségekhez képest meglepően komor és bevállalós, mondjuk úgy, hogy komolyan veszi a "szórakozás az egész családnak" szlogent. Tele van marha jó ötletekkel és jelenetekkel, csak ezek éppen tökre elvesznek a szöveghűséggel összetévesztett kaotikus túlzsúfoltságban. A két főszereplő fiú viszonya egymáshoz és a felnövéshez, Will kapcsolata jó szándékúan bűnbánó apjával, a város felnőttjeinek kicsinyes vágyai, vagy éppen Mr. Dark hitvallása („Your torments call us like dogs in the night. And we do feed, and feed well.”) önmagukban mind-mind kurva erősek, de nem állnak össze koherens egésszé. A legfőbb gond az, hogy a Gonosz lélek... tankönyvek "Hogyan ne..." kezdetű fejezeteibe illő precizitással juszt azokon a pontokon ragaszkodik görcsösen a szöveghűséghez, ahol ez elengedhető lenne, ugyanakkor ott kavarja meg az alapanyagot, ahol egyáltalán nem kéne. A narráció és a párbeszédek nagyja gyönyörű, minden mondatban érezni a szépirodalmi hátteret, de többségük egyszerűen túl sok, és célját tévesztve lóg a levegőben. Emellett a film dramaturgiailag egyáltalán nem működik: a remekbe szabott expozíció után a játékidő második felében összefüggéstelennek és kidolgozatlannak ható, hovatovább egyenesen unalmas és érdektelen események laza láncolata követi egymást, míg mikor már pont előkerül egy értékelhető jelenet (Mr. Dark és Will apjának intellektus-párbaja a könyvtárban csaknem megmenti a teljes filmet), egyszer csak vége szakad az egésznek, nézőként meg csak pislogunk, hogy oké, és?
A Gonosz lélek... nem kifejezetten rossz, de határozottan túl sokat markol. Míg a legtöbb regény megfilmesítésénél általában az a gond, hogy bántóan leegyszerűsíti az eredetit, itt pont a fordítottja történt: Bradbury és Clayton megpróbáltak mindent belepakolni, amiről azt gondolták, hogy a történet velejét adja, ám ez sziszifuszi vállalkozásnak bizonyult. Talán célravezetőbb lett volna megnyesegetni az alapokat, és egy közvetlenebb, sűrűbb, felőlem akár butább értelmezéssel előállni, mert bár úgy a történetnek több értékes darabja maradt volna a vágóasztalon, de a végeredmény kompaktabb és élvezhetőbb lenne. Egyszerűen hiányzik az a bizonyos központi, vörös szál, így a Gonosz lélek közeleg nem több egy célkitűzéseiben rokonszenves, ám megvalósításában fölöslegesen túlrajzolt illusztrációnál.
Piperkőc, de brutális módszerekkel dolgozó káosznácik. Fegyvertenyésztők, akik a kilőtt lövedékeket tojásként használva nevelgetik automata gépfegyvereiket. A várost, mint létező szerves lényt szolgáló és időnként kihasználó londomanták. A mozgás nélküli mozgás hitét valló krakenhívők. Szektagyűjtők, akik tudják, hogy az igazság odaát van, és mint bélyeget, rendezgetik albumaikba annak mozaikjait. Mnemophylaxok, az emlékezet angyalai, amik maguk a megtestesült múlt. Életre kelő számítógépes rendszer, ami az internetről tanul meg varázsolni. Narancssárga lepelbe öltözött Jézusbuddhisták, iPodban lakozó és zenével táplálkozó védőszellem, embereket papírlapként összehajtogató origamiművész, szemétből mitológiai lényeket formázó szörnykondások, sztrájkoló famulusok, és a mágiát fortélylásnak nevező, a világvégét váró megannyi eretnek szekta. Ezek a furcsaságok csak töredékei a China Miéville 2010-ben megjelent regényében előforduló varázslatos világnak, amiben jóféle urbánus fantasy módjára bontakozik ki képzeletbeli szemünk előtt az átlagember számára rejtve maradó mágikus London. Miéville-től megszokhattuk már, hogy irtózik a hagyományostól, elég csak beleolvasni a Perdido utca, végállomás című regénykolosszusába, ami tulajdonképpen egy fantasztikus útikönyv. A Kraken esetén nincs szó világteremtésről, a szó megszokott értelmében legalábbis, mivel szinte minden oldalára jut egy elképesztő ötlet (átlagolva persze), ami kiforgatja, újrafűszerezi, átszínezi, vagy éppen újraértelmezi mindazt, amit mi csupán rutinos vállvonással hétköznapinak nevezünk. A Kraken az első betűjétől kezdve az utolsóig egy bámulatos ötletlavina. Mit lavina, cunami!
A történet kezdetén megismerjük Billyt, aki a londoni Darwin Intézetben dolgozik preparátorként, és éppen egyik főművét, egy óriási tartályban lebegő krakent (óriáskalmárt, krákot, kinek hogy tetszik) mutatná be a látogatóknak, ha nem akadna egy apró bökkenő: a terem ékességeként szolgáló monstrum szőrén-szálán eltűnt. Megindul a nyomozás, hiszen egy ekkora valamit nem lehet csak úgy észrevétlenül eltüntetni, ráadásul kinek kellene egy döglött lábasfejű? Billy számára hamar nyilvánvalóvá válik, hogy olyan dolgokba keveredett, amik gyökeresen formálják át eddigi világnézetét. A London al-al-alvilágában ezerszámra tobzódó gyülekezetek, vallások, szekták, jósok, látnokok, bűbájosok, mágusok, eszement gyilkosok és bűnözők társadalmi hálójában olyan esemény készülődik, ami a világvégék Eretnekopoliszában igazi nagy durranás lesz – ennek középpontjában pedig ott a rejtélyes körülmények közt eltűnt kraken.
Miéville letaglózó frissességgel és nyüzsgő élettel tölti meg a Neil Gaiman által már többször újrafestett mágikus realista Londont. Ötletei szervesen illeszkednek az általa átformált város struktúrájába: a misztikus szervezetek és karakterek nem csak úgy ad hoc bedobálva bukkannak fel, itt mindennek és mindenkinek megvan a maga helye a hierarchiában, a mágikus csípéssorrendben. Tulajdonképpen ez a színes kaleidoszkóp az, ami végig maradásra ösztökél, ami bennünk is megindít olvasás közben egy bizsergető érzést. A különböző érdekszövetségek és csoportosulások nekem a White Wolf kiadó Storyteller-rendszerében megjelentetett World of Darkness szerepjátékokat juttatta eszembe, azok közül is a modern varázslókat bemutató Mage-et. Ehhez adjunk hozzá egy kis Guy Ritchie-s londoni alvilágot és kész is a Kraken színpada. A számos, különböző hitvilággal és célokkal rendelkező máguscsoportok, akár a való világ országai, szervezetei, eltérő és folyton változó viszonyban vannak egymással. Az erről mit sem sejtő Billy ebbe a közegbe kerül be, mi pedig vele együtt csodálkozunk rá az újabb és újabb szeletekre, amik látleletét adják Miéville lenyűgöző fantáziájának.
A káprázatos mágikus utazásba azonban - sajnos - pár szépségfolt belerondít. A történetvezetés egyenetlen, időnként teljes gőzzel zakatol előre, máskor meg látszólag céltalanul kergeti a saját farkát (a teherautó akna körül – na, ki tudja, ez miből van?). Az ötletek zöme csupán odaköszön az olvasónak, kibontásra már nem kerül, a magyarázatok módja pedig – idegesítően és az olvasásból kizökkentően – számos esetben a párbeszédek közti átvezetőkre szorítkozik. Ez nagyon is jó húzás lenne az író részéről, amennyiben az egész regény közvetlen narrációban íródott volna, ám mivel nem ez a helyzet, furán veszi ki magát, hogy mi, mint olvasók, megtudunk minden részletet, teszem azt a tengerhívőkről, ám a szereplő, akinek éppen magyaráznak, csak a bevezető mondatokat kapja. Emellett a kanyargós sztori bőven ad helyet mindenféle karakternek, akikből többet közelebbről is megismerünk – csakhogy néhányuk lógva marad a levegőben, mintha az író már nem tudott volna mit kezdeni velük. Ezt egyébként Gaimannél is többször éreztem, elragadja az érzés, ám nem képes kifuttatni a sztori befejezését kellőképpen, a suta klimax során rések maradnak a történetben – ilyen volt az Anansi fiúk. És egy kicsit ilyen a Kraken is.
Mindent összevetve azonban jó a regény, a barokkos féltégla, ami a Perdidót jellemezte, nyomokban sem található a Krakenben, olvasmányos és lebilincselő. Nagyon jókat mulattam a kikacsintásokon, természetesen a téma miatt a Cthulhu-párhuzam szinte már kötelező, de a star trekes megoldás is pofás. Mindenképpen megemlítem Juhász Viktor nevét, aki brillírozott a valószínűleg nem könnyű eredeti nyelvezet magyarra átültetésével, nagyon jó munkát végzett. Hangulatban, ötletekben, eredetiségben nálam egyelőre a Kraken viszi a pálmát az urban fantasyk kategóriájában.
A Gyűrűk Ura (könyv és film) rajongójaként pocsék érzés volt ülni tavaly az első Hobbit-filmen, és rohadtul unatkozni. Mindenki ismeri az érzést, amikor akarja, nagyon-nagyon akarja, hogy valami jó legyen, és egy ideig még sikeresen be is beszéli magának, hogy tényleg az. Ebből a „jó ez, jó ez” bárgyúságból nagyjából akkor zökkentem ki először, amikor az órámra néztem (eleve rossz jel), és eszembe jutott, hogy a sokkal hosszabb, szerteágazóbb és nagyobb Gyűrűk Ura (LOTR) adaptációjában Frodóék ilyenkor már rég a gyűrűlidércek elől menekültek, ezek a törpök itt meg még mindig csak két pofára zabálnak. Úgyhogy amikor muszájból (az egy dolog, hogy írni kell róla, de mégiscsak szeretem Tolkient, a fenébe is) elmentem a második rész, a Smaug pusztasága vetítésére, komolyan fontolgattam, hogy viszek magammal kispárnát. Ennek a kísértésnek végül heroikusan ellenálltam.
Nagyon nem bántam meg, a trilógia középső darabja sokkal tempósabb, fókuszáltabb, összeszedettebb, mint az első volt, és nagyritkán még az eredetihez hozzáadott sztorielemek is szépen a helyükön vannak benne (a hordós menekülés orktámadással való kiegészítéséből pl. a film legszórakoztatóbb jelenete születik). De csak nagyritkán. Hogy mást ne mondjak, akárkinek az ötlete volt is a tünde-törp szerelmi szál, azt illene megverni, a sárkányos finálé videójátékszerű boss-dramaturgiája (most idemegyünk, ezt kinyitjuk, a szörnyet odacsaljuk, azt a kart meghúzzuk, aztán odamegyünk, majd…) pedig már olyan kínosan elnyújtott, hogy egy idő után inkább megint azt néztem volna, ahogy a törpök vacsoráznak. És ez már talán csak apróság, de mindegyik korábbi Középfölde-filmben sokkal elegánsabban, természetesebben vágták el a sztorit, itt szinte a közepén szakítanak meg több akciójelenetet is.
Hiába gördülékenyebb, élvezetesebb a második rész, mint az első volt, az egészet már a koncepciónál megette a fene. Igaz, Tolkien könyvének vannak harapósabb részei, és az Öt Sereg Csatájával egészen eposzi magasságokba emelkedik, de alapvetően mégis egy kedves, bájos kis gyerekmese, ami hangvételében, stílusában mérföldekre van a LOTR-tól. Mindig megvédem Peter Jacksont, amikor utóbbi adaptációja kapcsán megalomániával vádolják, mert ez hülyeség, a LOTR csak hű és méltó a saját témájához. A Jó és a Gonosz mitikus erejű összecsapásáról szól, ezt nem lehet, nem is szabad visszafogottan elmesélni. Ellenben A hobbit filmváltozata, amiben tizenhárom törp és egy hobbit mennek megölni egy hegynyi kincsen trónoló sárkányt, na, az bizony igencsak megalomán.
A Smaug pusztaságának minden beállítása, minden zenei hangja, minden pillanata attól az erőlködéstől izzad, hogy hozzáigazítsák az amúgy jóval egyszerűbb, naivabb sztorit a LOTR grandiózusságához. Jackson kesztyű nélkül veri és veri és veri bele a néző fejébe a mocskosul nagy monumentalitást, amihez Tolkien meséje még a dol gulduri szállal együtt sem tud (és nem is akar) felnőni. Ha legalább maga a sztori nem lenne kínosan széthúzva, elnyújtva, felkoncolva ennek a megalomániának az oltárán, vagyis végig, és nem csak eleinte vinné a lendület, és maximálisan működne a fantasy varázsa, akkor talán el lehetne feledkezni arról a mesterkéltségről, ami az egészet belengi. De olyan ember még nem született, aki meg tudna győzni róla, hogy egy 250 oldalas regényt – akárhány mellékszálat és karaktert adnak is hozzá – kilenc kibaszott órában kell elmesélni.
Ez már nem az a lehengerlő, izzó kreativitás, ami a LOTR-filmeket naggyá tette. Ez a totális pénzéhség, a „sajtoljunk ki belőle minél többet” mentalitás, ami kreativitás helyett csak motorikusan mímeli elődje sikerét („mindenki szerette, ahogy Arwen ragyogott, amikor megmentette Frodót, tegyünk bele egy ilyet most is – de most nincs tündelányunk – akkor írjunk egyet”), hiába látja amúgy a vak is, hogy nem kéne.
A horrorfilmek remake-folytatás-prequel sújtotta univerzumában nem vagyunk elkényeztetve friss ötletekkel, így általában megelégszünk annyival, ha az elénk kerülő mű legalább saját szabályaihoz ragaszkodik, választott rendszerén belül működőképes, nem mond ellent önnön logikájának. Érthetőbben fogalmazva: ha egy slasherben nagymellű tinilányokat mészárolnak, felesleges siránkozni, hányszor láttunk már hasonlót, mikor egy szellemházas történetben hirtelen kialszanak a fények, kötözködés felróni, hogy számítottunk rá, egy valamirevaló zombifilm elmaradhatatlan kelléke a társadalomkritika, a misztikus thrillerekben pedig már-már alapkövetelmény, hogy a főhős valójában végig halott. Számtalanszor temették a műfajt, hogy aztán újra és újra kihantolhassa magát, esetleg figyelmeztetés nélkül törje ránk a kriptaajtót. Mindig lesznek alkotók, akik onnan közelítenek témájuk felé, ahol más még nem járt, és olyan ecsettel kenik vászonra a rettenetet, amit senki nem használt előttük. Filmnézés közben annak is megvan a varázsa, ha előre kitalálhatjuk, mikor és mi fog történni, aztán gratulálhatunk magunknak az éles eszünkért, de azért valljuk be: kurva jó érzés, ha végre bevisznek, berugdalnak, beráncigálnak az erdőbe, hogy aztán bezúzott aggyal, összetört csontokkal, kifilézve könyörögjünk kegyelemért.
Egy gödörben térsz magadhoz. Sötétségben. Éjszaka van. Körülötted holttestek. Rengeteg. Fogalmad sincs, ki vagy, hol vagy, miért vagy. Fájdalmak gyötörnek. Sérülések borítanak. Valaki a segítségedre siet. Nem tudod, kicsoda. Emberekre bukkansz. Nem tudják, ki vagy. Félnek tőled. Gyanakodnak rád. Félsz tőlük. Gyanakszol rájuk. Magukról sem tudják, kicsodák. Csak jelek vannak. Kulcsok, megfejthetetlen üzenetek. A vadon mélyén vagytok. Nem tudjátok, hová mehetnétek. A kérdések megválaszolatlanok, az időleges válaszok újabb kérdésekhez vezetnek. A végső válasz valami olyasmi, amit nem akarsz tudni. Ha cselekszel, talán önmagad ellen teszed. Nem marad választásod: kérdezel. Újra és újra. Nem zárhatod ki, hogy csak hazugságokat kapsz feleletként. Valami baj történt. Nagyon úgy fest, hogy te okoztad. Nem tudod elhinni magadról. Nem vagy rossz ember. Legalábbis így tudod. Az alapfelállás azonban az, hogy mindent rosszul tudsz.
Gonzalo López-Gallego (Apollo 18) filmjének kétségtelen érdeme, hogy nem hagyja magát beskatulyázni, nem hajt fejet a nézői elvárások előtt, kivéve, ha hozzám hasonlóan nektek is a bevezetőben emlegetett agresszív ráncigálás, rugdalás az elvárásotok. A cselekmény csúcssebességgel pörög, a szereplőkkel együtt bolyongunk a forgatókönyv rengetegében, hogy aztán újra és újra ott találjuk magunkat, ahonnan elindultunk: a gödörben, a reménytelenségben. Komoly bravúr a karakterábrázolás olyan körülmények között, melyek lényege, hogy minél kevesebbet tudjunk meg szereplőinkről, itt mégis összejön: pont annyi információhoz jutunk, ami segít alámerülni, elveszni a történésekben.
Sharlto Copley tökéletes választás: nem mindennapi arcberendezése alkalmassá teszi a kétségbeesett áldozat, és a számító gonosztevő karakterére egyaránt, valamint ismert, de nem túlhasznált színész, így személyisége sem telepszik rá a filmre, teret enged kiválóan teljesítő kollégáinak is. A történet során kapunk ugyan kapaszkodókat, utalásokat, néha azt hihetjük, rájöttünk a megoldásra, de a tanácstalanság az utolsó percekig kitart, egészen a lesújtó pörölyként földbe döngölő befejezésig. A legszebb a sztoriban, hogy ennek az egésznek van is értelme. A kiutat csak mi nem látjuk, az írók (Chris Borey és Eddie Borey, hallunk még felőlük) szerencsére igen, az eseményekre van logikus magyarázat, a titokzatoskodás nem puszta ürügy a film hibáinak elfedésére. A kegyetlenkedések sem öncélúak, de kellően naturalisztikusak, mészárlásból viszonylag keveset kapunk, ami viszont megtörténik, az húsba vág, mint a szögesdrót.
Hogy egy mélyen depresszív, önmagukat és egymást folyamatos gyanakvással figyelő, súlyos amnéziában szenvedő, a kiút nélküliség illúziójában rekedt, szerencsétlen sorsú, kiszolgáltatott emberekről szóló horrorfilm forgatási helyszínéül az alkotók vajon miért éppen hazánkat választották? Rejtély. Talán éreztek valamit a levegőben. Mindenesetre hálásak lehetünk, hogy elkészítették filmjüket: a sokat szenvedett műfaj köszöni, jól van, és továbbra is tartogat meglepetéseket.
A Universal bejelentette, hogy Paul Walker halála miatt ideiglenesen leállítják a HALÁLOS IRAMBAN 7 forgatását. Hogy pontosan meddig, azt nem tudni, de a jövő júliusi premiernek valószínűleg lőttek. Az is lehet, hogy újrakezdik az egész forgatást egy teljesen átírt forgatókönyvvel, annak ellenére, hogy a filmnek nagyjából a fele már dobozban van. (A Universal pénzt nem bukna vele, mert a stúdióknak biztosításaik vannak ilyen esetekre.)
A Warner megtalálta Wonder Womant: a Halálos iramban sorozatból ismert Gal Gadot játssza majd a leghíresebb szuperhősnőt a SUPERMAN/BATMAN filmben.
A Fox GOTHAM című sorozata ugyan elsősorban Gordonról szól majd, de a csatorna éppen egy 10 éves színészt keres a fiatal Bruce Wayne állandó mellékszerepének eljátszásához. Szóval a széria a Wayne-szülők gyilkossága utáni időkben játszódik majd, és azt is tudni lehet, hogy az ügyön Gordon fog dolgozni. (És ha Bruce, akkor nyilván Alfred is lesz.)
A Dracula sorozata mellé az NBC akar FARKASEMBERt is. Dan Knauf, előbbi író-producere lesz a showrunner, és a széria elvileg a 2010-es filmet veszi alapul.
Simon Kinberg író-producert a Fox leszerződtette Mark Millar mellé, hogy segítsen nekik egy marveles filmes univerzum kialakításában az X-Mennel és a Fantasztikus Négyessel. Crossover time!
STAR TREK 3: Alex Kurtzman kiszállt a projektből, hála az égnek. Sajnos bűntársa, Bob Orci maradt, de hát minden nem sikerülhet. (Két újonc író csatlakozott a filmhez, Patrick McKay és John D. Payne, akikről semmit nem tudni.)
A History Channel új nagy projektet dédelget a nagyszerűen sikerült VIKINGS mellé. Halle Berry lesz a producere, Jeffrey Caine (Goldeneye, Az elszánt diplomata) pedig az írója a HANNIBAL című minisorozatuknak, ami a legendás hadvezér életét meséli majd el.
Most már az INDIANA JONES filmek forgalmazási jogai is a Disney-nél vannak. Eddig, Lucasfilm felvásárlása ide vagy oda, ezek a jogok maradtak a Paramountnál, és az eddigi négy film esetében továbbra is maradnak náluk, de az egércégnek most már teljes kontrollja van minden jövőbeli Indy-film fölött. Szóval, várhatjuk az ötödik rész bejelentését.
A Warner tervez egy új DZSUNGEL KÖNYVE adaptációt, ami önmagában nem lenne egy hajdenagy hír (főleg, hogy a Disney-nél is készül egy, Jon Favreau dirigálásában), viszont úgy néz ki, hogy Alejandro Gonzalez Inarritu fogja rendezni, ami nagyon is az.
Jerry Bruckheimer leigazolt a Paramounthoz (mivel a Disney A magányos lovas buktája után szélnek eresztette), és pár éven belül szállítja nekik a TOP GUN 2-t és a BEVERLY HILLS-I ZSARU rebootját.
Új TERMINATOR tévésorozat készül: a széria a 2015-ös filmes reboothoz kapcsolódik majd (vagyis elvileg nem foglalkozik az eddigi Terminatorokkal), a pilotot a Thor és az X-Men: Az elsők írói jegyzik.
TRAILER - Új trailer a 300: RISE OF AN EMPIRE-hez. Sok víz, kaszabolás és üvöltözés. /// Új divat kezdete? Íme A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2 előzetese a rendező és a színészek kommentárjaival. /// A POMPEIIhez is kijött egy új trailer. Ezt a filmet biztos nem Emmerich rendezte? Az eddigiek alapján pont olyan látványos, és pont olyan ostoba.
MŰVÉSZET - A Mondo és Ben Affleck filmjei. /// Batmobil, 1972 style, by Francesco Francavilla /// Gyönyörű Night of the Hunter poszter
Rex türelmesen vár az autója mellett egy benzinkútnál. Barátnője, Saskia, akivel franciaországi nyaralását tölti, csak a szemben lévő boltba ugrott be üdítőért. Két perc. Legfeljebb öt. Fényes nappal van, jó idő, meleg és kisebb tömeg, emberek jönnek-mennek, többen a parkoló melletti pázsiton ejtőznek. Rex vár. Csinál egy fotót, járkál fel-alá, fecseg egy-két nyaralóval – és vár. Saskia nem jön. Rex utánamegy a boltba, majd megkérdez néhány embert a környéken. Páran látták, ahogy a lány elment egy másik férfival. Rex mindent megtesz, hogy a nyomára bukkanjon, de hiába.
Saskiát soha senki nem látja újra.
George Sluizer 1988-as thrillere (Spoorloos) veszettül félelmetes film. Nem annak ellenére, hogy nincs benne egyetlen on-screen gyilkosság, egyetlen menekülés, fizikai összetűzés vagy sötét helyiségben tapogatózás és gyanús zaj hallása után „ki van ott?” felkiáltás, hanem pont azért. A Nyomtalanul-ban minden borzalmasan természetes és hétköznapi.
Saskia nem egy sötét sikátorból vagy egy éjszakai külvárosból tűnik el, hanem egy verőfényes benzinkútból, ahol 50 ember nyüzsög, és végzi apró-cseprő dolgait. Elrablója, Raymond, nem egy lerobbant, bűzös erdőszéli viskóban, és nem is egy bérház pincéjében csorgatja a nyálát, tervezve következő gaztettét, hanem feleségével és gyerekeivel él csendes, nyugodt, bénítóan nyárspolgári életet. Áldozatai autójába csalogatásában nem gyakorlott, dörzsölt vadász, hanem komikusan esetlen, ideges és bénázó, mint egy tinédzser, aki először hív valakit randira. Olyan életszerűen banális az egész.
Három év után Rexnek új barátnője van, de Saskia emlékétől képtelen szabadulni. Biztos benne, hogy a lány halott, de nem érdekli a bosszú, sem az igazságszolgáltatás, csak tudni akarja, mi történt szerelmével. Ki tette, hogyan és miért?
A bizonytalanság, a kegyetlen nemtudás teljesen felőrli, olyannyira, hogy megszállottjává válik az igazság kiderítésének, és kétségbeesésében immár nem a rendőrséghez fordul, hanem a média segítségével magához a gyilkoshoz. Raymondot megfogja valami Rex vakbuzgó kutatásában, ezért úgy dönt, kielégíti kíváncsiságát, és felkeresi őt.
Raymond, saját bevallása szerint, szociopata. Rexet barátnőjének eltűnése rántja ki a társadalmi normákból, Raymondot csak egy gondolat: mi lenne, ha valami olyasmit tenne, amit nem szokás? Gyerekként leugrik egy erkélyről, csak hogy bizonyítsa magának, képes rá, és nincs olyan, hogy eleve elrendeltség. Később, már felnőttként, egy hídról veti le magát, hogy megmentsen egy folyóban fuldokló gyereket – onnantól hős a lánya szemében.
Raymond, aki szó szerint belevetette magát istenszerepébe (kétszer is), gondolkodni kezd. Tényleg hős lenne? És ha igen, mi lehet annak az ellentéte? Mi lenne, ha valami olyasmit tenne, amit egy hős nem szokott? Képes rá. Nincs olyan, hogy eleve elrendeltség.
Sluizer ezeket a revelációkat a legnagyobb természetességgel, mesterien kifinomult, visszafogott rendezéssel adja elő, és a kíméletlenül pontos, valóságszagú karakterhorror filozófiájában az a legrémisztőbb, ahogy játszi könnyedséggel, szépen, minden erőlködés nélkül passzol bele a nagy képbe, amit a világ és az ember együtt alkot. A borzalom nem a szekrényben van, nem az ágy alatt, hanem bennünk: ott lappang a bájos utcaképekben és a mosolygós családi fotókon.
A Nyomtalanul-t, amihez Sluizer ’93-ban késztett egy töketlen amerikai remake-et, sokat hasonlították Hitchcock filmjeihez, különösen A kötélhez, aminek gyilkosai hasonlóak Raymondhoz (egyszerű, környezetük által tisztelt polgárok, akik ölnek – csak úgy, mert miért ne?), de nagy különbség, hogy Sluizer nem a suspense-re megy rá, hanem az elmére. Hitchcocknál tetőfokára hág a feszültség, lehull a lepel, és a tettesek számára véget ér a játék. Sluizernél csendben elszivárog minden biztonságérzetünk, lehull a lepel, és csak ekkor kezdődik a játék igazán.
Minél beljebb hatolunk Raymond fejébe, annál rosszabbul érezzük magunkat, és ez még semmi ahhoz képest, ami a fináléban vár. Nincs nagy fordulat, nincs küzdelem, nem derül ki, hogy mégis a kertész tette, csak Rex végre megtudja, mi történt Saskiával.
Így, hogy Halloweent jócskán magunk mögött tudjuk, nyugodtan kijelenthetjük, hogy lejárt a zombi-szezon. Na persze. A zombi-szezon sohasem jár le, teringettét! Az olyan örökzöld, hogy a tuják példát vehetnének róla. Ha a Barátok közt alkotói kicsit bevállalósabbak, Magdi anyust nem szellemként, hanem zombiként hozzák vissza, senkinek fel sem tűnt volna. Kicsit leharcoltabb? Á, haggyad mán, korral jár. A zombik sosem gondolták volna, hogy kulturális jelenségként fogják végül meghódítani az emberiséget – valahogy a kultúra szó és a zombik együtt említve olyan, mint a víz és a sebbenzin: nem elegyednek. De hogy a tárgyra térjek, a zombik kiválóan elegyednek a társasjátékokkal. Olyannyira, hogy kamrát lehetne megtölteni a zombis társasokkal, ami nem baj, sőt – van miből válogatni. Jelen cikkünk tárgya a City of Horror, amiben bőven találunk élőhalott dögöket, akik elől egy városka forgalmas csomópontjában igyekszünk maroknyi hétköznapi emberünkkel elrejtőzni. A City of Horror a zombis téma legérdekesebb aspektusát ülteti át játszható mechanizmusokba: túlélni a zombiapokalipszist, de bármi áron? Mi a félelmetesebb, egy agyhalott zombikból álló horda, vagy a mentőhelikopterre váró tucatnyi „átlagpolgár”, akik inkább kilökik a társukat a biztos halálba a saját túlélésük érdekében? Vita, meggyőzés, alkudozás, könyörgés, hátbaszúrás – csak páran élik túl ezt az éjszakát. Nézzük, mitől bújik ki az állat az emberből! Előre szólok, sértődősök csak óvatosan!
A City of Horror a Repos kiadó gondozásában látta meg a napvilágot, az alomból nem is elsőként. A Mall of Horror nevű garázsprojekt illatú társas már korábban kimerészkedett a gémerek világába, és mivel kedvező fogadtatásra lelt, nem állhatott semmi nagybátyója útjába. A sombrerót viselő belgák jó érzékkel láttak fantáziát Nicolas Normandon ötletében, így ennek köszönhetően szélesvásznon is átélhetjük a zombik elől való menekülés „életérzését”. A téma ugye adott, s kellőképpen népszerű, illene hát nem elrontani.
A City of Horrornak legkevesebb hárman, maximum pedig hatan tudunk nekiülni, ebből a szempontból máris szimpatikus, hiszen kisebb és nagyobb társaságok is nekiveselkedhetnek. A játékban mindenki egy adott számú városlakót kap, minél többen játszunk, annál kevesebbet. A leosztás elég változatos képet mutat, találunk itt háziasszonyt, terhes nőt, kisdiákot, nagypapát és nagymamát, rockert, punkot, biztonsági őrt, különleges ügynököt, szusi séfet, vagy dögös, ám egyfolytában sikoltozó szöszit. Ezek mindegyikéhez egy kártyalap, illetve egy pofás kartonfigura tartozik, a kártyát vesszük magunk elé, ez mutatja a karakter pontértékét és speciális képességét, a figurák pedig az amerikai kisváros központját reprezentáló táblára kerülnek. A tábla egyébként moduláris, ami ez esetben konkrétan azt jelenti, hogy a víztorony, a bank, a templom, a kórház és a fegyverbolt kétoldalasak, A és B alternatívát kínálnak (ez bevett szokás a Reposnál): az A egyszerűbb, a B trükkösebb, de egyik sem könnyebb a másiknál.
A játék lényege, hogy a mentőhelikopter érkezéséig kihúzzuk valahogyan, nehogy a hömpölygő zombiáradat elsöpörjön, illetve időközben beszerezzünk minden kedves polgárunk számára egy-egy ellenszert. A győztes a legtöbb pontot bezsebelő személy lesz, pontot pedig a túlélő karaktereink után kapunk, ezek ugyanis eltérő pontértékekkel rendelkeznek. A City of Horror fixen négy körös, a zombieledellé válás elkerülése éjfélkor kezdődik, és hajnali négy után ér véget. Ez a gyakorlatban úgy valósul meg, hogy minden egyes kör egy játékbeli óra, aminek kezdetén egy véletlenszerűen összeállított pakliból lapokat csapunk fel – ezek a lapok mutatják meg, hogy merre mozognak a zombik, mennyi jelenik még meg, és hogy hol lehet ellátmányra bukkanni.
Tehát, először is érdemes eldönteni, hogy a különböző épületek melyik oldalával játszunk, ezeket ugyanis szabadon lehet keverni, szájízünk szerint. A játéktér nagyon szép, pofásak a grafikák, jól visszaadják az éjszakai városon eluralkodott káoszt (felborult teherautó, kordonok, mentőkocsi, egyszóval a jól megszokott városi látkép zombitámadás után). A helyszíneket meghatározott sorrendben összeillesztjük, és kész is a tábla – igaz, jó nagy, kell neki a hely rendesen. Negatívum, hogy a kartonok hiába készültek vastag papírból, többszöri használatot követően hajlamosak meghajlani, na nem túlzottan, de enyhén zavaró mértékben. Véletlenszerűen kiosztjuk a kisvároska lakóit, és kapunk bizonyos mennyiségű akciólapot is – ez utóbbi állatira fontos eleme a játéknak, rögvest kitérek rá. A játéktér hat helyszínéhez (víztorony, bank, templom, kórház, fegyverbolt és a kereszteződés) tartozik egy kis lapka, ebből minden játékosnak jut egy szett, ezekkel határozzuk meg ugyanis, hogy hová mozogjanak a karaktereink. Kezdésnél a figuráink lehelyezésére hivatottak.
Minden kör ugyanazon rendszer szerint zajlik. Felpakolás után első lépésben a víztorony tetején bujkáló túlélők megnézhetik a zombipakli következő lapját, vagyis tisztában lesznek vele, miként változik a terep, hová és mennyi zombi özönlik be, és talán a legfontosabb: melyik helyszínen bukkan fel újabb hasznos cucc. Ez utóbbi vagy ellenszer, vagy akciólap – előbbi elengedhetetlen, hiszen ellenszer hiányában visszalöknek a helikopterről az éhesen őrjöngő zombik légiójába (elvileg szabály szerint el sem visznek, de így egyrészt hihetőbb, hogy a helikopteren gyorsan lefuttatnak egy tesztet, másrészt brutálisabb is). Magyarán, hiába élte túl az éjszakát a városlakód, ha nincs ellenszered, reszeltek neki, és nem kapsz utána pontot. Az akciólap nem annyira létszükséglet, de nélküle tuti nem vészeled át a zombiapokalipszist, mivel ezek nagyon hasznos cuccokat rejtenek: fegyverek, Molotov koktélok, láncfűrész, energiaital, illetve mocskos trükkök tömkelege. Visszakanyarodván a zombilap titkaiba való betekintésre, ez komoly előnyt jelent, mert a biztos tudás birtokában nem kényszerülünk tippelgetésre. Továbbá, kíváncsi játékostársainknak azt mondunk, amit csak van pofánk, itt a lehetőség, hogy a legnagyobb zombitömeg közepére csaljuk őket.
Ezt követően mindenki titokban kiválasztja a hat helyszínlapja egyikét. Ezzel azt mutatja, hogy valamelyik pánikoló embere elhagyja búvóhelyét, és megpróbál átrohanni egy másikba a biztosabb túlélési esély és az emberbarátibb társaság reményében. A választás kötelező, hiába kempelted be magad egy atombiztos helyre, valamelyik csintalan emberkéd ki fogja dugni onnan az orrát. Ami már csak azért is nehéz döntés, mert minden helyszín korlátozott befogadóképességgel bír, egészen konkrétan kevesebbel, mint amennyi túlélő összesen van – vagyis valaki vagy valakik ki fognak szorulni az utca közepére, ahol semmi nem védi meg őket, a többiek egyszerűen kizárják, hadd dögöljön meg. Nem lehetsz benne biztos, hogy a kiválasztott hely nem telik-e be, mire rád kerül a sor, vissza pedig nem lehet menni, viszont mozogni muszáj. A cél általában az ellenszer, mert más módon nem lehet hozzájutni, vagy a kórházban cserélsz be egy akciólapot, vagy a körönként felbukkanó ellátmányt vagy kénytelen megszerezni.
A mozgás azonban még nem következik be, előbb felfedjük az aktuális zombilapot, és ennek megfelelően a játékhoz kapott tengernyi zombifigurával végrehajtjuk a lap utasításait, így töltve meg a játékteret egyre több élőhalottal. Na, ekkor aki ráfaragott, az már elkezd anyázni, illetve esélyeket latolgatni, megéri-e valahogy megvédeni, vagy megvédetni adott emberét. Az alkudozás ugyanis központi szerepet tölt be a City of Horrorban. Előbb-utóbb konfrontálódni fognak a játékosok, ez garantált. Minden helyszínhez tartozik egy szám, ennek értéke azt mutatja, hány darab zombi jelenléte esetén támadnak be a dögök. Ilyenkor nincs más megoldás, a kedves túlélők kidobják a zombik elé egyik társukat, aki így önszántán kívül leköti egy körre az élőhalottakat. Ez pedig szavazás útján zajlik.
Minden személy egy szavazattal rendelkezik (kivéve a nagypapát, őt nem hallgatja meg senki, cserébe több pontot ér, a terhes nő pedig, ha lebabázik, máris két szavazatnak örülhet), így akinek több embere van a kérdéses helyen, máris előnyből indul. Képzeljük el, hogy négy karakter közül kettő a miénk: a másik két emberke egyikének repülnie kell, nos, ki legyen az? Kit kíméljek meg, ki tud jobb cuccot adni? Senki? Hááát, egy ellenszerért vajra lehetne kenni. A dolgot megkavarja, hogy a kezdőjátékos dönti el, ki nyeri a döntetlen állásokat (egy Zombie Survival Guide jelöli, és az kapja, akinek az előző körben utolsóként halt meg embere) – így a fenti példánál maradva, ha a két szopóágra került játékos közül egyik a kezdőjátékos, elég, ha meg tudnak egyezni, hogy mindketten őrá szavazzanak, és a kétemberes hegemónia máris a múlté. Na persze, hiszen emberek vagyunk, meg tudunk egyezni és nem verjük át a másikat, na persze.
A másik ilyen helyzet az ellátmány feletti osztozkodás során lép fel, ekkor szintén szavazunk, szintén próbálunk egyezkedni – már ha van miből. A City of Horror ugyanis olyan szűkmarkúan méri a cuccokat, hogy mi az első alkalommal már a játék felénél elhasználtuk őket, így aztán hamar rájöttünk, milyen értékesek. Ezért is olyan fontosak az ellátmánnyal érkező új akciólapok, mert egyrészt kevés van belőlük, másrészt többfunkciósak: adott helyszín képességét A oldalon úgy használhatjuk, ha eldobunk egy ilyen lapot. Aucs. Érdekérvényesítésünk márpedig azon múlik, hogyan kufárkodunk egyrészt az akciólapokkal, másrészt használjuk-e és mikor az embereink képességét.
Az akciólapok képezik a City of Horror sava-borsát: sokféle kártya, sokféle hatással. Macskát küldhetünk a zombik közé, akik elkezdik azt kergetni és átrohannak egy másik helyre, zseblámpánk fényét ráirányíthatjuk egy konkurens túlélőre, akit megrohannak a zombik, fegyvert foghatunk egyik társunk fejéhez, megszerezve az ő szavazatát is, búvóhelyet találhatunk, hogy ne dobhassanak ki, ésatöbbi, ésatöbbi. A fegyverek használata egyértelmű, ezekből nincs sok, de ebben a pakliban bújnak meg. Az akciólapokkal ötletes és mocsok dolgokat tudunk véghezvinni – remekül lendítik előre az interakciót, egyszersmind garantálják a szemétkedést, mert ebben a játékban valakivel ki fogsz cseszni, ez tuti. Erre utaltam a bevezetőben, sértődősök csak óvatosan!
A City of Horror másik lényegi mozzanata az embereink képessége. A karakterkártyák kétoldalasak, egyik felük zöld, a másik narancssárga. Ha a zöld oldal van felfelé, kipihentek, ha a másik, fáradtak. A speciális képesség használatakor átfordulnak a narancs oldalukra, egyrészt kevesebb pontot érve így, másrészt elveszítve a jó kis képességet. Visszafordulni a templomban tudnak, cserébe egy akciólapért. Aucs. Viszont a képességek nagyon ötletesek és hasznosak is, így nehezen fogjuk megállni, hogy ne használjuk őket: van itt közlekedést megakadályozó ipse, magának plusz helyet kiharcoló dagadék olasz mamma, akciólapot érvénytelenítő punk, a kidobott lapok közül egyet visszavevő üzletember, és ami nagyon szimpatikus, a magas pontszámot érő alakok hátránnyal indulnak. Szavazásból kizárt nagyapó, mozogni képtelen nagyanyó, sikoltozásával zombit magához vonzó szöszke – náluk az a kérdés, hogy kifárasszuk-e őket.
Így elsőre talán bonyolultnak hangzik a City of Horror, pedig egyáltalán nem az. Igaz, sokféle kártya van, amit Reposos szokás szerint csak ikonok jelölnek, a leírás a szabályfüzetben, vagy a segédleten van, így azokat egyfolytában nézegetni kell, amíg meg nem tanuljuk, melyik jel mit jelent, de ez csak apróbb kellemetlenség, egyszerre mindig csak pár lapból dolgozunk úgyis. A játék nagyon szép, Miguel Coimbra készítette hozzá a rajzokat (ő nem kis név az iparban), a sok kartonjelölő királyul néz ki, egyedül a táblaelemek torzulása von le ebből a pozitív összképből. A zombiapokalipszis pszichológiája ellenben mindenért kárpótol. Aki könnyen sértődik, vagy nehezen emészti meg, hogy kőkeményen ki kell baszni a másikkal, az messzire kerülje el. Ebben a játékban szívni és szívatni fogsz, nem keveset, sokat. Néha kellemetlen döntések elé kerülsz, kit dobj ki, máskor alig várod majd, hogy árthass valaki másnak. Az alkudozások, a könyörgések, a bosszú, a „túlélni minden áron” érzése olyan szinten és olyan remekül került szimulálásra, amivel eleddig még nem találkoztam. A City of Horror a megfelelő társasággal egy igazi gyilkos.
Henry James amerikai születésű, brit író 1898-as, The turn of the screw (A csavar fordul egyet) című kisregénye a kísértettörténetek egyik legismertebb és legtöbbet adaptált képviselője: számos megfilmesítés mellett készült belőle képregény, opera, előzményfilm, rádióműsor, meg amit még el lehet képzelni – Alejandró Amenábar 2001-es, egészen kitűnő The Otherse (Másvilág) is rengeteget merített a műből, még ha szó szerinti feldolgozásról ebben az esetben nem is beszélhetünk. A leggyakrabban hivatkozott változat azonban a sorban második, 1961-es The Innocents, ami a horrorfilmes klasszikusok listáján legalább olyan rangos helyet tudhat magáénak, mint a kisregény az irodalmi megfelelők között.
Miss Giddens, a kezdő nevelőnő szakmai tapasztalatlansága ellenére is megkapja álmai munkáját. Az elárvult, kiskorú kuzinjait nyílt közönnyel kezelő, dúsgazdag nagybácsi vidéki udvarházában kell felügyelnie azok szellemi-lelki gyarapodását, egyetlen kikötéssel: teljesen magára van hagyva, ha bármilyen probléma adódna, oldja meg, segítségre ne számítson. Papíron remek kis meló, hiszen ki ne akarna egy festői környezetben elterülő, több ódon épületből álló háztartásban dolgozni, ahol az egyetlen dolga két jól nevelt, bűbájos kisiskoláskorú gyerek felügyelete?
Mondjuk az, aki előbb sejteni kezdi, hogy az általa ismert személyzeten kívül mintha még minimum ketten lennének a házban, akikről elfelejtettek szólni neki, majd kisvártatva kideríti, hogy az előző nevelőnő az erőszakos, zsarnoki hajlamú ember hírében álló, majd furcsa halált halt inassal folytatott viszonya után öngyilkos lett. Ilyen körülmények között az se tesz jót az ember lelki békéjének, ha a gondjaira bízott gyerekek apránként életkoruktól és jellemüktől idegen viselkedést kezdenek tanúsítani.
Régi, a maguk nemében mérföldkőnek számító horrorfilmekről érdemben nyilatkozni nem túl hálás, hiszen a műfaj mára javarészt olyan mértékben megkövült toposzokból építkezik, olyannyira képtelen elrugaszkodni saját alapvetéseitől, hogy a kútfőként szolgáló eredeti alkotások innovációinak méltatása szinte egyenértékű az azóta létrejött dömping főbenjáró kliséinek felemlegetésével. Az „akkoriban még ez új volt” érv hiába jogos, egy mai nézőt nem feltétlenül hat meg. James írása megjelenésekor márpedig tényleg újszerű volt, lehetséges értelmezéseiről egészen komoly polémiák dúltak kritikai körökben, Az ártatlanok pedig (melynek forgatókönyvét egyébként részben Truman Capote jegyzi) szinte hibátlanul fordítja le filmes nyelvre a forrásanyag ambivalenciáját. Ha tehát a fordulatokon meglepődni ma már aligha fog bárki, aki látott akár csak egy csavarosnak mondott, pszichológiai thrillert is, abban még bőven lehet gyönyörködni, mennyire elegánsan oldja meg Jack Clayton rendező a feladatot.
Ha innen nézem, akkor Az ártatlanok egy ősi udvarházba zárt, szellemek által megszállt gyerekekkel viaskodó dadus sztorija, és mint olyan, hatásos. Csak éppen sunyi módon bőséges támpontot nyújt ahhoz, hogy amonnan is nézhessem, így viszont egy saját elfojtásaival küszködő, az elszigetelt környezetben apránként megőrülő nő katasztrófával végződő pokoljárása, ami sokkal kényelmetlenebb, mintha szimplán a kísértethistória mellett döntöttem volna.
A történetben a kisregény címe által sugalltakkal ellentétben csavar nincs, kétértelműség annál inkább, ami azonban erősebben odacsap, mint bármilyen, a történet utolsó pár percére tartogatott, meghökkentő fordulat. Egy hangsúlyos csattanó utólag ír felül mindent, egy kezdettől fogva lebegtetett kétértelműség viszont minden egyes jelenetnél, minden beállításnál és párbeszédnél agyalásra készteti a nézőt, és akkor már óhatatlanul be is vonja a történésekbe. Ez a motívum az első percektől fogva következetesen végigvonul filmen, és bár maga a főszereplő szerencsére soha nem kérdőjelezi meg saját szemszögének tarthatóságát (hiszen ez pont a jótékony balladai homályt oszlatná el), nézőként mindvégig azt érezzük, hogy itt valami többszörösen nincs rendben, és akkor nem is feltétlenül a távolban megjelenő, ijesztő alakokra és a kísértetfilmek többi, kikerülhetetlen kellékére gondolok: a környezet kicsit túl idilli, a házvezetőnő egy kicsit túl joviális, bár kínosabb kérdések feszegetésekor a megszokottnál szűkszavúbbá válik, Miss Giddens a paranoiává fajuló aggodalma mellett mindvégig kicsit túl naiv és elfogadó, a gyerekek meg olyan aranyosak, hogy az egyre sűrűbben adagolt, koravén megnyilvánulásaik annál nyugtalanítóbbak.
Clayton finom, mértéktartó rendezése meghökkentően időtálló, amit a kiemelkedő operatőri munka és vágás is támogat. Az elzárt, vidéki környezethez tökéletesen passzoló, lassan csordogáló, egymásba álmatagon áttűnő jelenetek követik egymást, amikből a lassan gyülekező, nyugtalanító jelek eleinte alig tűnnek ki, és később, a klimax felé közeledve sem válnak tolakodóvá vagy hatásvadásszá. Amikor valami természetfölötti - vagy annak vélt - esemény történik, nem kezdenek el idegtépően cincogni a hegedűk, nem közelít rá villámgyorsan a kamera a rémület tárgyára. A dadus felnéz a toronyra, és ott áll egy férfi a tetején - ennyi, de nem is kell több. Ha valahol hibát kéne keresnem, akkor Deborah Kerrt jelölném meg, aki, bár szemre nem kellemetlen, de ahhoz képest, hogy kamaradarab főszereplőjeként ő lenne hivatott a cselekmény és a nézői figyelem központjaként szolgálni, bociszemű pihegésen és bárgyún eltúlzott érzelmi hullámvölgyeken túl nem sokat produkál. Akkor már inkább a védencei - nem sok olyan filmet láttam, ahol a gyerekszínészek hitelesebb játékot nyújtanak, mint a felnőttek, de Az ártatlanok ilyen.
No igen, a gyerekek. Végső soron róluk szól a film, elég, ha a címet vesszük. Teljesen mindegy, melyik értelmezési lehetőség mellett döntünk, vagy egyáltalán döntünk-e bármelyik mellett, a névadás találó: a felnőttek útmutatására ráutalt, ám pőre nemtörődömségből magukra hagyott gyerekeknek mi más választásuk is lehetne, mint hogy a látott minták alapján megpróbáljanak minél gyorsabban saját identitást kialakítani? Márpedig ez nem egy egészséges folyamat, a végeredményen pedig egy jó szándékú, de végletesen nebántsvirág lelkületű és túl későn megjelenő anyafigura sem tud már változtatni, akkor inkább már csak rontani. Teljesen érdektelen, hogy a gyerekeket tényleg halott lelkek szállták-e meg, vagy csak referenciapontok híján szűrték magukba a legrosszabbat a környezetükből, nem számít, a dadusuk képzelődik-e, vagy csakugyan visszajárnak a lelkek a túlvilágról, a konklúzió tragédia és az ártatlanság elvesztése.
Andrew Dominik rendező és Brad Pitt alkotói együttese nem kimondottan nézőmágnesként, vagy bevételgenerátorként működik. A sztár jelenlétének ellenére sem Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford című közös filmjük, sem e cikkben tárgyalt alkotás nem aratott osztatlan sikereket a nézők körében. Egy három órás, kínzó lassúsággal építkező, komor western esetében ez sajnos egyáltalán nem meglepő, mivel a műfaj mostanság eleve nem találja közönségét, a Jesse James nyilvánvaló erényei - súlyos atmoszférája, finom alakításai, csodálatosan fényképezett képei - nem a kasszákba csengető tömegek, inkább a kritikusok szívét dobogtatják meg. Az Ölni kíméletesen esetében nagyjából ugyanez a helyzet. Dominik hiába fogta vissza magát, és írta a lényegesen befogadhatóbb, másfél órás hosszúságúra filmjét, messzire üvölt az egész koncepcióról, hogy súlyos bukásra van ítélve (nem is lett másként). Pedig az Ölni kíméletesen távolról sem tökéletes, de kifejezetten jó film.
Markie Trattman még nem tudja, de élete legnagyobb hibáját követte el, mikor az általa üzemeltetett illegális kártyabarlangot saját maga rabolta ki. Megúszta, olyannyira, hogy később büszkén eldicsekedett kollégáinak leleményes trükkje részleteivel. Mikor Markie piti kaszinója ismét kirablásra kerül, az érintettek előtt nem lehet kérdés, ki a tettes. A vég elkerülhetetlen, menekülni felesleges, a megbocsátás esélye ellenkezik a világ szabályrendszerével.
Már Dominik első munkája, a kiváló Chopper is megmutatta, hogy a rendező ért a lepattant, sötét, emberközeli alvilág ábrázolásához. Az itt megjelenő gengszterek távolról sem idealizált, saját erkölcsiséggel rendelkező, elegáns, irigylésre méltó héroszok. Csupán emberek, akik végzik a dolgukat, teszik, amit tenniük kell, de sem magasabb meggyőződések, sem morális elvek nem támasztják alá tetteiket. Pénzt akarnak keresni: nagyjából ennyivel írható le tevékenységük. Életben próbálnak maradni, de ez esetükben igen nehezen érthető álláspont. Nincsenek távlati céljaik, csupán a felszínen maradás kényszere hajtja őket. Aki hibázott, vagy csak úgy tűnik, elcseszte: megdöglik. Gyűlöletnek, valódi indulatoknak sincs helye világukban, nem azért ölnek, hogy bosszút álljanak, egyszerűen csak így tartják illendőnek. Ez a rend, ez mozgatja az üzletet. Annak pedig mennie kell.
Kétségkívül a profitorientált amerikai életforma termékei ők, ami anélkül is nyilvánvaló lenne, ha Dominik nem dörgölné lépten-nyomon az orrunk alá. Mondanivalója világos, mint a torkolattűz, ő azonban valamiért szükségesnek érzi azt a gazdasági helyzetről szóló híradóbejátszások formájában a szánkba rágni, vagy szépen, tagoltan elmondatni szereplőivel: "Amerika üzlet." "Amerikában egyedül vagy." "Mi nem vagyunk egységes nemzet". Szomorú ez az erőlködés, mivel minimális érzékenységgel könnyen felfogható az üzenet, bevételi szempontból pedig talán üdvösebb lett volna, ha az egyszeri amerikai néző nem realizálja, hogy az alkotók tulajdonképpen másfél órán keresztül sértegetik. A fájdalmasan nyilvánvaló mondanivaló erőteljes sulykolása sajnos aláássa a film működőképességét, a dialógok nem egyszer példabeszédeknek hatnak, még akkor is, ha a hangulat tekintetében néhol Tarantino és a Coen testvérek egyszerre kísértenek.
Ezeket a mondatokat sajnos a kiváló szereplőgárda sem tudja feledtetni, pedig az kétségkívül bivalyerős: a két, első látásra bukásra ítélt lúzer bűnözőt alakító Scoot McNairy és Ben Mendelsohn tenyérbemászó arroganciája bicskanyitogató, Ray Liotta figurája szánni valóan emberi, sorsa pedig mélyen tragikus, Brad Pitt minden megmozdulása rideg, kegyetlen és érzelemmentes, a film ékköve mégis a James Gandolfini által alakított lecsúszott, alkoholista bérgyilkos karaktere. A színész olyan árnyalt finomságokkal hozza mestersége legjavát, amivel a teljességgel taszító figurát képes szimpatikus vonásokkal felruházni, ráadásul példaértékű, ahogy megjelenése után nagyjából két másodperccel úgy érezheted, mindent tudsz személyiségéről. Az emlékezetes kameramunka szépen asszisztál a színészeknek, néhol kifejezetten hatásos megoldásokkal találkozhatunk, Greig Fraser operatőr esztétikusan, de nem öncélúan használja az extrém lassításokat, vagy a közegben szokatlan digitális trükköket.
A Killing Them Softly jobb ritmusérzékkel, gördülékenyebb cselekménnyel, kevesebb társadalomkritikával nyilván nagyobb érdeklődésre tarthatott volna számot. Örülhetünk, hogy alkotóinak van mondanivalójuk, érvényes üzenetük, de legközelebb annyit azért szeretnék kérni: nem kell azt annyira magyarázni. Lassú a felfogásunk, de nem ennyire. A népnevelési szándék hamarabb célba ér, ha finomabban adagolják. Csak lazán. Kíméletesen.
Folytatódik a tévésorozat-őrület. Weinsteinék sorozatot csinálnak a SIN CITYből, és ezt nem sokkal az augusztusban mozikba kerülő második film utánra tervezik - természetesen Frank Millerrel és Robert Rodriguezzel. Szintén Weinsteinék adaptálják tévére Stephen King A KÖD című kisregényét, méghozzá Frank Darabonttal, aki hat éve már rendezett belőle egy mozifilmet.
2015-ben jön az új PÉNTEK 13 film, aminek semmi köze nem lesz a 2009-es verzióhoz - a Paramount (amihez Nolan Interstellarjának kapcsán kerültek a jogok a Warnertől) egy teljesen új rebootot tervez. És állítólag found footage-jellegűt.
Elsőre jó nagy hülyeségnek hangzik, de állítólag a Disney megépítette a Millennium Falcon kívül-belül (!) életnagyságú (!) modelljét a STAR WARS EPVII-hez, és készen áll rá, hogy a Pinewood Studiosba szállítsák, ahol majd a forgatás zajlik.
A WARCRAFT adaptáció elmenekült a STAR WARS elől (nem lehet hibáztatni érte), és 2015. decembere helyett 2016. március 11-én mutatják be.
A Marvel csak most közölte h i v a t a l o s a n, hogy az AVENGERS: AGE OF ULTRONban Elizabeth Olsen játssza majd a Skarlát Boszorkányt (Scarlet Witch) és Aaron Taylor-Johnson a testvérét, Higanyszálat (Quicksilver).
Az első becslések szerint Spike Lee szerdán startolt OLDBOYa az év egyik legnagyobb bukásának néz ki. (Ráadásul a kritikusok is utálják, sőt, még az IMDb-s átlaga is katasztrofális (4,5)).
4 millióért kelt el egy aukción a Máltai sólyom, a kellék, amit az 1941-es Hammet-adaptációban Humphrey Bogart szorongatott. A filmben 10 000 dollár, és néhány emberélet volt a szobrocska ára.
KÉP - Új (mindössze a második) kép Tom Hardyról, mint MAD MAX. A FURY ROAD forgatását már befejezték, premier 2015. májusában. /// Egy alternatív jelmezdesign A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2-höz. /// Az ÓCEÁN AZ ÚT VÉGÉN (az év egyik legjobb könyve) orosz kiadásának gyönyörű borítója. /// Dracula by Mike Mignola /// Street art
BÓNUSZ - Sherlock Lives! Első trailer a harmadik évadhoz. /// Úgy néz ki, végre kiderült, ki ölte meg JFK-t: Magneto. /// BREAKING BAD pulcsi karácsonyra.
Év végi sörrituálé a szerkesztőséggel! Hogy a szofisztikált ünnepi hangulatot kellőképpen tudjuk ellenpontozni némi szigorúan visszafogott (aaaaallright) alkoholfogyasztással és barátságos filmes diskurzussal („Tarantinoakkoriskirály, a****anyád!”), december 20-án, este 8 órától szeretettel és gonosz vigyorral várunk benneteket az Élesztőben. Aki jön, az lehetőleg jelezze, és lehetőleg itt tegye.
Idén kicsit lusta (más nézőpontból: elfoglalt) voltam, nem sikerült eljutni a 200 megnézett filmig, ráadásul ezek java része is még a 2012-es felhozatal idén elérhetővé vált termését takarta, ezek pedig nem képezik részét a mostani írásnak. Azért mintegy 50 filmet így is sikerült letudni, amiből már egy relatíve információdús cikket össze lehet állítani, ám ahogy a korábbi évek összefoglalóiban is leírtam, rengeteg izgalmasnak ígérkező cím csak később lesz hozzáférhető. Általánosságban a tavalyi postban leírtak most is megállják a helyüket, néznivaló van bőven, ám a legtöbb távol-keleti produkció nem képes átlépni az európai néző ingerküszöbét, megmaradnak a filmfesztiválok egzotikus érdekességeinek, leszámítva persze az utóbbi időben kissé érthetetlen módon hihetetlen népszerűségre szert tett koreai tévésorozatokat.
A jó 20 évvel ezelőtti hangulatot igyekezett megidézni Donnie Yen a Special ID-ben, egy kő egyszerű, mama kedvence beépített zsarut alakítva, akit az új idők szeleként egy mandarin dialektusban hadováló szépség segít. Van benne minden, ami kell, leginkább persze a nagy Donnie által koreografált csetepaték és a mindig vicces product placement, aminek köszönhetően mindenki Volvo-val közlekedik. A Ip Man: The Final Fight révén teljesen más vonalról lovagolta meg a nosztalgiafaktort Herman Yau, aki Wong Kar-Wai-jal ellentétben nem csak egy újabb bőrt húzott le Yip Manről, hanem a japán Always filmekhez hasonlóan egy nosztalgikus, idealizált múltat festett meg a nagy mester életútját követve. Anthony Wongot mindig élmény nézni, Yip Manként is nagyszerű! Nem maradhat el év úgy, hogy ne jönne ki egy újabb Dante Lam mozi, az Unbeatable ráadásul ezúttal ténylegesen az év egyik legjobbja. A rendkívül eredeti sztoriban egy egykori, mára lecsúszott bokszbajnok (Nick Cheung) egy fiatal fickó (Eddie Peng) trénere lesz, aki mindenképpen MMA meccseken akar bizonyítani. Aztán persze az edző is beszáll. A látványos bunyók és a jópofa poénok mellett az ügyesen tálalt drámai rész miatt szíve is van a filmnek. Sajnos a többi akciót a nosztalgiafaktor sem menti meg a középszertől, mind Wong Jing Young and Dangerous Reloadedje, mind a Jet Li nevével fémjelzett Badges of Fury hatalmas csalódás, Oxide Pang Conspiratorsa csak Nick Cheung és Aaron Kwok párosa miatt érdemes a figyelemre (több járna nekik ennél), Wong Kar-wai The Grandmastere pedig szépnek szép volt, de semmi több.
Ezeken kívül még talán a Pang bratyók kirándulása a katasztrófafilmek világába, azaz a Pokoli torony Guangzhou-beli változata, az Out of Inferno lehet említésre érdemes. Lau Ching-Wan és Louis Koo nem csak Johnnie To mozijaiban nagyon menő! A többi film elsősorban a helyi nézők számára lehetett érdekes, Jonnie To Blind Detectiveje, Aaron Kwok nyomozósdija a Christmas Rose-ban, vagy éppen Simon Yam Gangnam Style-ozása a Tales from the Darkban nem valószínű, hogy felkelti az itteni nézők figyelmét, ahogyan az olyan pornográf vígjátékok sem, mint a Hardcore Comedy, a Sex Duties Unit, vagy a The Midas Touch.
Az ázsiai mozi talán legnehezebben emészthető, számomra mégis legkedvesebb darabjai mindig a szigetországból érkeznek. Nincs ez másképp most sem, ráadásul náluk vannak talán leginkább elcsúszva a DVD/BR megjelenések a mozis bemutatókhoz képest, így egyelőre nagyon kevés idei filmjük hozzáférhető. Ami biztos, hogy mostanában nagyon rákaptak a misztikus thrillerekre, köszönhetően a szorgos detektívregény-íróknak. Higashino Keigo, Kiuchi Kazuhiro, Shudo Urio, Abiko Takemaru, Arikawa Hiro neve errefelé teljesen ismeretlen, arrafelé viszont versengenek a regényeik és mangáik megfilmesítési jogaiért. Ennek a vonulatnak az eredménye a Kankin Tantei, amiben egy szexi lányka és egy gátlásos fickó egyenlőtlen(?), de nagyon szórakoztató párbaja zajlik nyomozás közben, a Platinum Data, amiben a genetikát igyekeznek a bűnüldözés szolgálatába állítani, a The Brain Man, ami a pszichiáterek munkáját illeti kőkemény kritikával, a Library Wars, amiben a központi cenzúra ellen felfegyverzett könyvtárak harcolnak, illetve Miike Takashi Shield of Straw-ja, amiben a rendőrség legjobbjai kapnak kegyetlen leckét, miközben egy gyilkost szállítanak át Fukuokából Tokióba. Ezeken kívül évről-évre kitermelődnek a komolyabb hangvételű, vagy éppen keserédes drámák is, az idei felhozatalból a jobbak közé tartozik az A Story of Yonosuke, a Minasan, sayonara!, a The Great Passage és a The Last Chance: Diary of the Comedians.
A legtöbb potenciállal rendelkező és leggyorsabban fejlődő filmipar egyértelműen Kínában van. Fura módon a fejlődés gátja a többi országgal szemben nem a pénzhiány, hanem a cenzúra és a korhatár besorolás hiánya, ami miatt néhány műfaj (pl. horror) kis túlzással nem létezik arrafelé. Vannak viszont "népnevelőnek" szánt sztorik szép számmal, meg többségében sekélyes romantikus történetek. Ezek közül nekem azok tetszenek, amik az ottani vadkapitalizmust állítják pellengérre, már-már szájbarágósan a néző képébe tolva, hogy a pénz nem mindig boldogít. Ezt mutatja be, az amerikai középosztály életterét pokolként láttatva a Finding Mr. Right, aminek nem véletlenül színhelye Seattle, illetőleg az A Young Girl's Destiny, amiben egy tévésnek készülő lány kerül válaszút elé két világ között. Mindezeknek tökéletes ellenpéldája Zhang Ziyi igencsak "amerikaiasra" sikeredett bohóckodása a My Lucky Starban, ami a James Bond jellegű mozik paródiája.
Az egykoron vezető ázsiai filmhatalom mára teljesen beleszürkült a "koreai hullámnak" nevezett tömegtermelésbe. Irdatlan mennyiségű, főként női rajongót szereztek mind a "tökegyforma" popzenéikkel, mind a főként romantikus tévésorozataikkal. Ezek mellett viszont a filmjeik teljesen háttérbe szorultak, bár ez annak is köszönhető, hogy a többségüket érthetetlen okokból angol felirat nélkül adták ki. Őszintén szólva szinte egyáltalán nem követem már őket, a legtöbb filmjük a poszternél elbukik, ránézésre is teljesen érdektelennek tűnnek. Összesen négy 2013-as produkciót láttam tőlük, egyik sem igazán említésre méltó. A maga műfajában amúgy nem rossz Very Ordinary Couple-ra a női főszereplő (Kim Min-hie) miatt került sor, a Secretly Greatly állítólag az egyik legsikeresebb mozi volt idén arrafelé annak ellenére, hogy borzasztó unalmas. Hasonló okokból lett a legnagyobb csalódás a The Berlin File, egyedül az egyébként nem túl eredeti Killer Toon horrorba oltott pszichothriller percei voltak csak szórakoztatóak. Valaki látott jó idei koreai filmet?
Állok a Vista mozi előtt és nézem a hatalmas neontáblát. Éjfél után három perccel le is kapcsolják: az utcán néhány csendben didergő ember rugdossa idegesen nevetgélve a cigicsikkeket a tizenkét fokos melegben. Vérzik a szívem és próbálom valahogy összerakni az elmúlt három órát, valami értelmet vagy magyarázatot találni az egészre.
A Wall Street farkasában azonban eredendően tőzsdeügynökök vannak. Kereskedők. És az elmúlt lassan hat év fényében ez az egykor valamennyire tisztelt, de mindenképpen irigyelt szakma más megvilágításba került. Hogyan - tettem fel magamnak a kérdést - hogyan fogok tudni nem hogy drukkolni, de egyáltalán együtt érezni olyanokkal, akik konkrétan összeomlasztották a világ pénzügyi rendszereit? Akiknek a mohósága, cinikus viselkedése vezetett ahhoz hogy egy kisebb európai országnyi ember szó szerint az utcára került - és itt most tegyük jótékony zárójelbe a “személyes felelősség” kérdését. A válasz egyszerű: Terence Winter - akinek kilencvenes évekbeli Xena, a harcos hercegnőben elkövetett tetteit most már végleg zárójelbe tehetjük - és maga Martin Scorsese ugyanazzal a stílussal, eleganciával, a “hiteltelen narrátor” hitelességével, bántóan őszinte és irigylésre méltóan barokkos történetfűzésével A Wall Street farkasa egy lendületesebb hullám gyengédségével bevon Jordan Belfort világába, amely Matthew McConaughey-val kezdődik és Kyle Chandlerrel végződik. És mintha egy perc sem múlt volna el 1996 óta.
Késő van, a város zaja távol és egyedül vagyok, tudván mindazt, amit szerintem mindenki tud: eljő 2014 és A Wall Street farkasa szart sem fog nyerni. És nézem és elképzelem ahogy Joe Pesci játssza Belfort. Vagy Ray Liotta. Vagy DeNiro. És ugyanúgy szép, DiCaprio egyenrangú Ace Rothsteinnel. Jó könyv, jó színészek jó rendezés. Az év filmje “hands down” és leszarom a toplistákat. A Wall Street farkasa talán lehet, hogy ugyanúgy kultfilm lesz, mint ahogy alapfilm nekünk a Casino meg a Nagymenők - hogy fiatalon megpróbáljuk utánozni, majd idősebb korunkban rájöjjünk hogy mennyire kis buták is voltunk amikor nem vettük észre a vagy ötezer különböző helyről előbugyogó, lézerpontos leírását nemcsak a beszívás gyönyöreinek, de a józanság kínjainak, és ennek az egésznek, amit ostoba kifejezéssel függésnek nevezünk. És persze ott van a mindenen átgyalogoló gazemberség, ahol az első gyenge, barátunkat-harcostársunkat megmenteni akaró gesztust azonnal lerombolja a gyarlóság, az emberi gyengeség és a saját seggünk védelme. Olyan gyönyörű hogy az már gyűlöletes.
A vakító napsütésben gyönyörűen ragyogó, makulátlanul tisztán tartott, a legprecízebb feng-shui alapján berendezkedett utópisztikus városok láttán valahogy úgy van vele az ember, mint Józsi bácsi, miután megnézte a Csillagok háborúját: nem hiszi el. Szép, szép, de zsigeri szinten bujkál bennünk egy megfoghatatlan érzés, ami nem enged a minden földi jóval kecsegtető csábításnak. Biztos találkozott már mindenki azzal a bizonyos sci-fi alapvetésnek számító felütéssel, amikor a főhős idilli élete és az ezt biztosító paradicsomi körülmények egyszeriben felborulnak, mert kiderül, hogy valami mégis bűzlik, még sincs minden akkora rendben, és elindulunk egy legtöbbször izgalmas felfedezőútra, hogy rájöjjünk, már megint a hataloméhes, korrupt ember kavarja a lecsót a felszín alatt. A 2011-es év egyik különleges animéje, a No.6 szintén ennek a toposznak terít meg, ám a sötét jövőképes, mátrixos, összesküvéses, titok-a-titokban menüsort nem átall megbolondítani némi homoszexualitással, moralizálással, példabeszéddel és ingujjból előhúzott Gaia-messiással.
Egy viharos estén aztán örökre felborul eddigi élete, mert menedéket biztosít egy szökött fegyenc fiúnak, Nezuminek (a neve azt jelenti: Patkány). Nezumi karján lőtt seb, szemében vadság csillog, Shion mégis baráti jobbot nyújt neki – aminek egyenes következménye, hogy a mindent látó Nagy Testvér másnap már lakoltatja is ki a kis családot. Shiont kizárják az iskolából, parkőrként kap állást, anyja pékséget nyit a zsúfolt, teljesen átlagos Elveszett Városnak csúfolt körzetben. Négy év telik el így, aztán egy napon Shion és kollégája egy feketére aszott hullát találnak a parkban, majd a kolléga rövid időn belül csatlakozik a fonnyadtak klubjához, Shion szeme láttára aszalódva feketére, a procedúra végén pedig egy büdös nagy darázs fúrja ki magát a szerencsétlen nyakából. Shiont gyilkosság vádjával a helyi Men in Black a javítóintézetbe szállítaná, ahonnan még senki nem került elő élve, csakhogy az odavezető úton a daliássá serdült Nezumi megmenti, és a falak külső tövében deszkákból és hullámpalákból ácsolt söpredékvárosba viszi, ahol szabadon élheti áram- és központi fűtésmentes életét. Anyja azonban továbbra is a sötét végzet ígéretét hordozó város „foglya”, Nezumi pedig titokzatos múltjából kifolyólag letett esküjének él, miszerint a földdel teszi egyenlővé a Hatos Zónát.
A kötetek közti egy év nem kevés idő, pláne ennyi rész esetén, így valószínűnek tartom, hogy a regények különálló részei más és más hangulatot, mondandót tükröznek, ennek eredményeképp a viszonylag rövid futamidejű anime egyes epizódjai már éles kontúrok mentén különülnek el. A 11 rész – sok más animével ellentétben, pl.: Angel Beatz! – pont elég a két, egymás felé talán-talán gyengéd érzelmekkel viseltető számkivetett srác sztorijának elmesélésére, sőt, meg merem kockáztatni, tízbe is belefért volna. Alapvetően jó a cselekményt a karakterfejlődéssel és a szappanoperás világbemutatással felváltva előtérbe helyező felépítés, bár a darazsas mystery plotot a tél beköszöntére hivatkozva parkolópályára tenni, még ha szükséges is, nagyon átlátható trükk. A sorozat közepén felesleges jelenetek követik egymást, amikben röhejes erőfitogtatáson és a Nezumi karakterét körbevevő titokzatosság unalmas és érdektelen sulykolásán kívül érdemi dolog alig történik. Az utolsó két rész deus ex machina-szerű feloldása, a világot megrengető események kvázi hirtelenszerűsége, illetve eme kettőnek a nem kellőképpen, sőt, pongyola módon történt megágyazása hagyott bennem némi elégedetlenséget.
A No.6 nem csupán ezzel tett próbára. Mivel nem szeretem idő előtt ellőni a poént, ezért bármit nézek meg, a lehető legkevesebbet olvasok el róla előtte. A sorozat kellemes sci-fi alapjába sok minden belefér, és habár nem tiltakozom a shounen ai-k ellen (boy’s love – férfiak közötti romantikus kapcsolat bemutatása; félreértések elkerülése végett: nem pornó, nem öncélú, épp ellenkezőleg, romantikus és érthető módon felépített vonzalmak állnak a középpontban, a fiatal nők zabálják Japánban), azért meglepetésként ért, amikor Shion és Nezumi olyan pillantásokat váltott, vagy épp egymás haját simogatták. Hozzátenném, túlzásba ezt sem vitték, szépen belesimul a történetbe, sőt, Nezumi részéről motivációként szolgál, így aztán a sztorit is előrelendíti.
A Fox International magyar csatornát indít itthon február 1-től. Hozzák magukkal a THE WALKING DEADet, és többek közt az Amerikában májusban startoló új 24 évad, a LIVE ANOTHER DAY is náluk fut majd.
Los Angeles, ’40-es évek, zsaruk, gengszterek, veszélyes nők és hullák. Ennél több nekem nem is kell felütésnek, hogy azonnal akarjam. Konkrétabban: felnőtteknek szóló, az idézett zeitgeist mocskába könyékig túró drámasorozat egy kábelcsatornánál, Frank Darabonttól? Olyasvalakinek, mint én (fő ismertetőjele: sucker for noir) ez egy olyannyira nedves álom, hogy szinte bele lehet fulladni a gyönyörbe. A hasonló témájú (és hasonló, sőt, adott esetben azonos karakterekkel teli) Gengszterosztag alkotói mindenestül eltöketlenkedték a dolgot, de semmi gond, itt a Mob City, és első évadjának hat része egy csodálatos neo-noir virágzás kezdete. Kellett volna, hogy legyen.
Ezeknek a remek karaktereknek csak egy-két villanás jut, egyébként potenciáljuk kihasználatlan marad, mert a cselekmény inkább a fafejű Teage-et követi, ahogy a szintén csak mérsékelten meggyőző femme fatale-t, egykori feleségét (Alexa Davalos) próbálja kívül tartani a tűzvonalból. A sztori a kelleténél jóval ráérősebben építkezik, és csak a végén válik világossá, hogy a sok-sok mellékszál azért lóg a levegőben, mert ez a hat rész egy prológus egy hosszabb sorozathoz, ami már valószínűleg sosem fog elkészülni. Valahol kár, mert a négy és fél óra elteltével kialakul egy komplex szituáció, amiben burjánzanak a lehetőségek, másrészt viszont a baj messze nem csak az érdektelen főhőssel és a felvezetés-jelleggel van. 
Aki kicsit jobban belegondol a hidegháború fegyverkezési agyrémébe, Amerika és a Szovjetunió többszörös világpusztításra elegendő nukleáris arzenállal való faszméricskélésébe, az előbb-utóbb eljut arra a pontra, ahol csodálkozik, hogy életben van, vagy, hogy megszületett, illetve, hogy egyáltalán még mindig létezik az emberi civilizáció. Csak egy dolog: a ’60-as évek elejétől a Fal leomlásáig az amerikai légierő tömegpusztító fegyverekkel felszerelt bombázóinak egy része folyamatosan a levegőben volt, fix pontok közt repkedve oda-vissza, hogy minél előbb le tudják radírozni a térképről a ruszkikat, ha a helyzet úgy kívánja. Utána persze visszatérniük se lett volna hova, de az másodlagos volt.
Aztán jön a hidegzuhany: egy ostoba műszaki hiba miatt egy bombázóraj téves parancsot kapott Moszkva megtámadására. A rádiókapcsolat nem él, a gépeket ezért nem lehet visszahívni. Vadászrepülőket küldenek utánuk, hogy lelőjék őket, de hiába, már túl messze járnak. Az elnök felhívja Moszkvát, és az amerikaiak a szovjetekkel karöltve próbálják megakadályozni a katasztrófát - ám egyre inkább úgy tűnik, hogy ez csak egy végzetes döntés meghozatalával lehetséges.
A háborúnak már kutyái sincsenek, csak gépei, amik hidegen, ridegen, szenvtelenül kattognak, teszik, amire programozták őket, és nem gondolkodnak, nem mérlegelnek. Az emberi tényezőt, mindazt, ami képes lenne morális szempontból tekinteni a helyzetre, ami a gomb lenyomása előtt eljuthatna a „várjunk, hiszen ez őrültség” következtetésre, kihúzták az egyenletből. A történelem legképtelenebb abszurduma: a világot a béke és az életben maradás nevében embertelenítik el, majd csodálkoznak, hogy emóciók és humán kontroll nélkül az egész bolygó gyorspályán száguld a pokolba. Veszettül vicces lenne, ha nem volna olyan átkozottul félelmetes – és ha nem vonatkozna a mai világra is, évtizedekkel a hidegháború vége után. 
Mi történik, ha a nem éppen túláradó emberszeretetéről híres Stanley Kubrick vígjáték (pontosabban: szatíra) rendezésére adja a fejét? Apokalipszis, természetesen. A rendező leginkább egész stábját próbára tevő maximalizmusával, végletes perfekcionizmusával jellemezhető, véletlenül sem a humor jut eszünkbe róla. Félreértés ne essék: a Dr. Strangelove... sem a néző (gomba)felhőtlen szórakoztatását tűzi célul maga elé, témája az orosz-amerikai atomfegyverkezési verseny, ami ugye körülbelül annyira vicces, mint egy perforált vakbél. Hála az égnek, hogy a film nem napjainkban játszódik, megnyugodhatunk, hogy az emberi butaság, önzés és rosszindulat ma már semmiféleképpen nem vezethet olyan eredményre, amit itt láthatunk. Ja nem, bocs, persze, hogy a film aktuálisabb, mint valaha.
A Peter George Red Alert című regényén alapuló film csak első látásra lóg ki Kubrick rendezői életművéből. Bár sem előtte, sem pedig a Dr. Strangelove után nem volt jellemző rá az egyértelmű, idézőjelektől mentes humorizálás, alkotói világától korántsem idegen a közeg. A Mechanikus Narancs felgyorsított szexjelenete, brutalitásában is abszurd erőszak-ábrázolása, vagy az Acéllövedék Hartman őrmesterének monológjai egyaránt tartalmaznak komikus elemeket. Nála az egész emberi létezés egy rossz vicc, kellemetlen geg, nem mókás, inkább kínosan nevetséges. A nézőt gyakran feszélyezi éleslátása, a kíméletlenség, ahogy saját gyarlóságainkkal szembesít minket. Kubrick sohasem okít, nincsenek nevelői szándékai, egyszerűen a végletekig facsar létező, félelmetesen valódi, taszítóan emberi tulajdonságokat. Tökéletesen bevilágítja a borzalmak helyszíneit, precíz képkivágásokba rendezi a káoszt, amit gyakran szemére is vetnek kritikusai, mondván: elidegeníti közönségét, távolságot tart a befogadóktól, filmjeit inkább tisztelni lehet, szeretni nem. Az elidegenítés valóban eszköztárának szerves részét képezi, de nem nehezíti, inkább segíti a befogadást: a teátrális beállítások, a hétköznapi értelemben vett életszerűségtől elrugaszkodó, felfokozott színészi játék egy pillanatra sem feledtetik, hogy filmet nézünk, így műalkotásként tekinthetünk tablóira, fikcióként kezelhetjük legrettenetesebb látomásait is. A valóság soha nem lesz olyan esztétikus, szépen komponált és kidolgozott, mint egy Kubrick-film. És ezt vegyétek dicséretnek.
A szereplőgárda Sellers parádéján felül is tartogat meglepetéseket: az általában méltóságteljes, higgadt férfiakat alakító George C. Scott itt grimaszoló, szünet nélkül rágózó, vadul gesztikuláló eszement, túlpörgetett játékával (amire Kubrick állítólag komoly viták árán vette rá) csaknem ellopja a show-t. Sterling Hayden teljes komolysággal előadott eszmefuttatásai az emberi testnedvek fontosságáról (melyre a komcsiknak, mint nem-embereknek nincs szükségük) hátborzongatóan viccesek, de a mellékszerepekben is emlékezetes alakításokkal találkozhatunk, különösen a Guano(!) ezredest alakító Keenan Wynn, és az emblematikus cowboymutatványt prezentáló Slim Pickens kiemelkedőek. A belsőknél a dialógusokat nem szakítják meg gyors vágások, így néha olyan érzésünk lehet, mintha egy nagyon professzionális színházi közvetítést néznénk, ami, tekintetbe véve a kiváló színészi munkát, kifejezetten élvezetes.
Eddig sem volt kétséges számomra, hogy a jobb híján "Sors"-ként emlegethető, kifürkészhetetlen felsőbb hatalom gyakran úgy viselkedik, mint egy rosszindulatú, kegyetlen szarházi, az utóbbi évek talán legsokkolóbb színészhalála, Paul Walker végzetes balesete azonban még így is fejlövésszerű élményként hatott. Hogy miért történt, fejtegetni felesleges, csak kurva nagyokat káromkodni lehet, választ találni nem. Kétségtelen, hogy az akciófilmek között nehezen találni minőségibb szórakozást a Halálos iramban sorozat epizódjainál, melyek sikerében a színész karakterének kiemelkedő érdemei vannak, Walker pedig manírok nélküli, erőteljes jelenlétével képes volt működőképessé varázsolni alacsonyabb költségvetésű, kevésbé sikerült munkákat is. Fizikai adottságai alapján a fantáziátlan hollywoodi szereposztók kizárólag szépfiúszerepekre kárhoztatták, amit láthatóan nem nagyon bánt: kevés nála szerényebb, a sikert a megfelelő helyi értéken kezelni képes sztár dolgozott manapság az álomgyárban. Az Hours megítélésénél nyilván kivonhatatlan a képletből a tragédia ténye, de ez a film bizony minden gyász, szomorúságérzet hiányában is könnyedén megállná a helyét bármilyen értékelésnél.
Ez pedig Walker pontosan, precízen megoldott szerepformálásának, szimpatikus személyiségének köszönhető. Minden erőfeszítés nélkül tartja fogva figyelmünket, a teátrális gesztusokat ügyesen elkerülve játszik még az olyan, erősen rizikós jelenetekben is, mint a feleség halálhírének tudomásul vétele, vagy a kisdedhez intézett monológok elővezetése. A film témájából adódóan alakítása könnyen sziruposságba fordulhatna, a színész jó ízlésének köszönhetjük, hogy ez végül nem következik be. Mikor pedig könnyes szemmel felteszi magának a "Miért kellett megtörténnie" kérdést, garantálom, hogy magatokban ti is megkérdezitek. Kétségkívül szép, elegáns munka, olyasmi, amit a színész emléke megérdemel.
Hugh Jackman után most Andrew Garfield borzolgatja a rajongói kedélyeket, mondván, hogy három PÓKEMBER-filmre írt alá, és onnantól nem érdekli a dolog. Marc Webb is trilógiáról beszél, szóval a negyedik részhez lehet, hogy majd kereshet a Sony új színészt és rendezőt. Vagy sok nullát írnak a csekkfüzetbe. Vagy rebootolják az egészet megint.
Samuel L. Jackson szerepet kaphat a Warner új TARZAN adaptációjában, Alexander Skarsgard és Christoph Waltz mellett.
Cataclysm: Ultimate Comics Spider-Man #2
Nagyon érdemes szétnézni a független képregényszerzők soraiban, mert számos gyöngyszemre lelhetünk, különösen ha az egyébként rajzfilmeket sztoribórdozó (mint a Generator Rex vagy Ben 10) animátor szabadidejében kedvtelésből és szerelemből képregényt készít. Ez még kis hazánkban is megtörténhet, de minálunk ritkán teszik közzé a Comixology Submit szekciójában a művüket (pedig igazán megtehetnék). A szinte csak digitális terjesztésben létező (a szerzőtől személyesen megrendelhető a limitált számú papírváltozat) graphic novel mintha Doug TenNapel és a Pixar animációs filmek szerelemgyereke lenne: 377 oldalnyi, fekete-fehér, kihúzás nélküli, de nem szétmosódott ceruzarajz, rajzfilmszerű karakterekkel, de nagyszerű dialógusokkal, finom humorral és érzelmeket ébreszteni képes sztorival. A főszereplő, Jill McKay, akárha a Toy Story Jessie-jének felnőtt, öntudatos és szexi változata lenne, aki bikiniben és szörfdeszkával járja az 1800-as évek amerikai határvidékét. Itt találkozik Roddal, egy kisfiúval, aki természetesen segítségre szorul, mert egy próféciának köszönhetően rendkívül rosszarcú gazemberek üldözik. Jill nyilvánvalóan a szárnyai alá veszi a srácot, szembeszáll az üldözőkkel és megkapunk mindent, amit egy tisztességes westerntől elvárunk: kocsmai verekedés, halálos hajsza, pisztolypárbaj. Az egész történet végtelenül dinamikus és friss hatást kelt, ami nem véletlen, mert mégiscsak egy storyboard artist műve: az oldalak sok panelt használnak, az arcok kifejezőek, a szereplők szinte élő időben mozognak. A kötet nagyszerűen szórakoztat izzadt erőlködés nélkül, könnyedén és még csak a világot sem kell megmenteni hozzá, csupán egy kisfiút. Úgy kell ez a valódi iparágként nagyüzemben szállító amerikai képregénypiac miliőjében, mint egy falat kenyér. (Nagy Krisztián)
Hosszú évek teltek el úgy, hogy Deadpool karakterével a Marvel képtelen volt piacra dobni egy jó, de még csak nem is, hogy jó, hanem egyáltalán viszonylag korrekt, sőt, konkrétan nemszar sorozatot. Volt nem egy író, aki más címekben, remekül írta őt vendégszerepekben (csak egy példa: Rick Remender az X-Force-ban), de a 2000-es évekbeli saját szériái borzalmasak voltak. A tavaly elstartolt Marvel NOW! végre gyógyírt jelentett erre (is). A komikus Brian Posehn és Gerry Duggan szériájánál fergetegesebb kevés van jelenleg az amerikai képregénypiacon (ha van egyáltalán). Posehnék már anno a halott elnökös agylövésükkel minden visszafogottságot agyonvertek, felnégyeltek és kilőttek a világűrbe a Nap felé, és a történeteik azóta is bődületesen vicces (és véres és politikailag maximálisan inkorrekt és tisztességtelen és illetlen), teljesen elszállt, fék nélküli gyorsvonatként robogó őrületek. A legutóbbi sztori, Rozsomák és Amerika Kapitány mellékszereplésével kivételesen éppen komolyabb volt, sőt egészen tragikus húrokat pengetett. Szegény Deadpool most annyira kivan, hogy nem is hajlandó elmesélni legújabb történetét, úgyhogy egy régi, de „nyomtatásba anno nem került” 1968-as wakandai kalanddal szúrja ki a szemünket. Posehn és Duggan ebben az egyrészes sztoriban, amiben nemhogy kontinuitással, de még csak a karakter saját szálának továbbvivésével sem kell foglalkozniuk, a szokottnál is jobban elengedik magukat: totális agyrém az egész szám, időutazással, dinoszauruszokkal, sárkánnyal, Asgarddal, a Figyelővel, a Negatív Zónával, a Lénnyel… még tudnám folytatni, de szerintem kapizsgálod. Röviden, az írók belehajigáltak a 20. számba minden vad ötletet, ami egy végigszívott/ivott hétvégén eszükbe jutott, és nem is ez a csoda, hanem az, hogy tudják konzisztensen tálalni, már amennyire a konzisztenciát egy ilyen tébolyodott szuperhős-paródia (mert ez az) egyáltalán megköveteli (nem akarok semmit lelőni, de azon, ahogy Deadpool élcelődik Odin Kirby-féle ábrázolásán, jó egy percig röhögtem). A rajzok nagyszerűek, természetesen a ’60-as évek végi stílust mímelik, igen szórakoztatóan. (Rusznyák Csaba)
Bevallom töredelmesen, hogy a Fables lelkes olvasói közül valahol a 115. számnál koptam ki, ahogy Willingham narratívája egyre csapongóbbá és töredezetté vált és bár így is voltak benne jó momentumok, az első 75 füzet céltudatos és több meglepetést okozó történetvezetését nem tudták újra elérni. Számtalanszor felemlegettük és maga Fabletown atyja is többször elismerte, hogy a Birodalom széthullásáig tervezte eredetileg a cselekményt, melyre Gepetto a Fabletown-i Egyezmény aláírásával tett pontot. Ami ezután történt, jobb, ha jótékony homály fedi, mint a Literals/Jack of Fables/Fables crossovert. Időnként rá-ránéztem a mi szürke és veszélyes világunkba szakadt mesehősök kalandjaira, de sem Cinderella James Bond utánérzésű kémtörténetei (Cinderella: From Fabletown with Love, Cinderella: Fables Are Forever), sem a hercegnőket középpontba helyező spin-off sorozata (Fairest) nem fogott meg. Amikor azonban felröppentek az első hírek arról, hogy a Fables befejeződik a 150. részével, szép takarosan lezárva az éppen folyó sztoriszálakat, már sejtettem, hogy Willingham valami nagy dobásra készül. Azóta megjelent egy Fables enciklopédia alaposan megtömve a szerzők személyes kommentárjaival, valamint a sorban a harmadik graphic novel (ha a Peter & Max című, valóban illusztrált regényt nem számítjuk – mind tudjuk a különbséget, ugye), a Fairest In All the Land. Ez utóbbi, karöltve az enciklopédia rendkívül erős nosztalgiahullámokat vető tartalmával visszaadta a korábbi lelkesedést, így jó eséllyel ott leszek, amikor a Fables univerzum főszereplői végleg révbe érnek. Mert mit is kapunk a kizárólag keménykötésben megjelenő Fairest In All the Land-től? Először is egy kerek, önmagában is élvezhető történetet, egy a gyökerekhez visszatérő murder mystery-t, melyben szinte az összes lényeges szereplő megfordul. Ezúttal is keretes a szerkezet (szó szerint, hiszen egy mágikus tükör interpretálásában halljuk), mint a 1001 Nights of Snowfall-ban, és 31 fejezetben és 10 napban meséli el a titokzatos sorozatgyilkos utáni hajszát, aki a hetedhét határ legszebb (azaz: fairest in all the land) királylányait szenderíti jobblétre változatos módszerekkel. Hab a tortán, hogy a kötetet 23 tehetséges rajzoló illusztrálta, akik egymást váltva jegyzik a fejezeteket, ám ez egyáltalán nem válik a képregény kárára, sőt: a kaleidoszkópszerű hatás egységes egésszé áll össze. Vélhetőleg elfogult vagyok, de nekem egyébként is gyengém az antológia jellegű megjelenítés. Egy szó, mint száz, valószínűleg nem csak bennem fog lobot vetni a lelkesedés kötet hatására és akkor még nem is beszéltünk a Telltale-féle videojátékfeldolgozásról, ami csak olaj a tűzre. Egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy a Fables univerzum emelt fővel, méltósággal fog levonulni a színpadról, remélhetőleg tapsvihartól és tűzijátéktól övezve. Nagy remények, kívánom, hogy Willingham éljen is velük. (Nagy Krisztián)
Ahogy azt manapság szokás: egyik eventből azonnal ugrunk a következőbe. Épphogy véget ért Jonathan Hickman Infinityje, annak következményeivel már veszi is fel a fonalat Matt Fraction. Élből azt akartam írni, hogy sajnos Fraction nem egy Hickman, de aztán eszembe jutott, hogy ő írja a Hawkeye-t, úgyhogy inkább máshogy fogalmazok: nem könnyű összeegyeztetni, hogy ezt az új crossovert is az említett utóbbi, hihetetlenül vagány és szórakoztató sorozat írója jegyzi. A 30 oldalas Inhumanity lassú, nehézkes, hosszú, erőltetett és érdektelen – főleg, ha az Infinityhez hasonlítjuk, ami remek ötletekkel, szédületes tempóban adta elő monumentális űroperáját. Thanos Föld elleni rohamának egyik legfontosabb következménye, hogy Black Bolt, az inhumanok királya felrobbantott egy globális hatású terrigen bombát, ami az emberiség soraiban tudtuk nélkül lappangó honfitársait juttatja el az evolúció következő szintjére. Ennek sajnálatos mellékhatása a New York fölött lebegő Attilan romhalmazzá robbanása volt. Az Inhumanityben az ezek hatására picit megtébolyodott és nagyon zabos Karnakot lekapcsolják a Bosszú Angyalai, akiknek aztán elmeséli az inhumanok történetét, és hogy valami nagyon csúnya, rossz és nagy dolog fog nemsokára bekövetkezni. Aztán kinyírja magát. Szóval, az egész füzet egy hosszú, elnyújtott, nyögvenyelős, hatásvadász és üres felvezetése egy szörnyű konfliktusnak, amiről csak annyit tudunk meg, hogy szörnyű. Hűha, mi lesz most, rezzennénk össze, ha nem jönnének-mennének ilyen fenyegetések havonta tízszer a Marvel univerzumában. Azt még csak-csak megértem, hogy az inhumán történelemórát valahogy be kellett iktatni a sztoriba, mert még a rendszeres Marvel-olvasók sem feltétlenül vannak tisztában ezeknek a karaktereknek a hátterével, de legalább a füzet többi részében történhetett volna valami. Coipel rajzai szépek mint mindig (Yu és Weawer a flashback-jeleneteket rajzolták), de ez még kevés. Mindegy, gondolom, túl nagy kérés lett volna, hogy egy év alatt rögtön két remek crossover startoljon el a Marvelnél. (Rusznyák Csaba)-(Digital)-(Nahga-Empire)-11.jpg)
A kizárólag irodalmi adaptációkat rendező Jack Clayton 1983-ban, utolsó előtti filmjével másodjára nyúlt a fantasztikumhoz, ha pedig megengedőek vagyunk, és 
A Gonosz lélek... csodásan indul: ahogy James Horner drámai zenéje mellett az eleinte ördögfejnek tűnő, amorf ábra átalakul a főcímmé, majd az éjszakából kizötyögő, démoni vonat megállíthatatlanul közeledni kezd felénk, jogos elvárással dörzsölhetjük tenyerünket, hogy itt valami grandiózus, rejtélyes színjátéknak leszünk nemsokára szemtanúi. A biztató jelek egyre csak szaporodnak, a hétköznapi valóságában is leendő csodákat sejtető kisváros az eredeti regényből átmentett aláfestő szöveggel dúsított bemutatása és személyközi viszonyainak feltérképezése lenyűgöző. Alig várjuk, hogy a mikrovilág aprólékosan felvázolt térképén végre kibontakozzon a konfliktus. Aztán beindul a voltaképpeni cselekmény, mi meg amúgy istenesen pofára esünk.
A Gonosz lélek... nem kifejezetten rossz, de határozottan túl sokat markol. Míg a legtöbb regény megfilmesítésénél általában az a gond, hogy bántóan leegyszerűsíti az eredetit, itt pont a fordítottja történt: Bradbury és Clayton megpróbáltak mindent belepakolni, amiről azt gondolták, hogy a történet velejét adja, ám ez sziszifuszi vállalkozásnak bizonyult. Talán célravezetőbb lett volna megnyesegetni az alapokat, és egy közvetlenebb, sűrűbb, felőlem akár butább értelmezéssel előállni, mert bár úgy a történetnek több értékes darabja maradt volna a vágóasztalon, de a végeredmény kompaktabb és élvezhetőbb lenne. Egyszerűen hiányzik az a bizonyos központi, vörös szál, így a Gonosz lélek közeleg nem több egy célkitűzéseiben rokonszenves, ám megvalósításában fölöslegesen túlrajzolt illusztrációnál.
Piperkőc, de brutális módszerekkel dolgozó káosznácik. Fegyvertenyésztők, akik a kilőtt lövedékeket tojásként használva nevelgetik automata gépfegyvereiket. A várost, mint létező szerves lényt szolgáló és időnként kihasználó londomanták. A mozgás nélküli mozgás hitét valló krakenhívők. Szektagyűjtők, akik tudják, hogy az igazság odaát van, és mint bélyeget, rendezgetik albumaikba annak mozaikjait. Mnemophylaxok, az emlékezet angyalai, amik maguk a megtestesült múlt. Életre kelő számítógépes rendszer, ami az internetről tanul meg varázsolni. Narancssárga lepelbe öltözött Jézusbuddhisták, iPodban lakozó és zenével táplálkozó védőszellem, embereket papírlapként összehajtogató origamiművész, szemétből mitológiai lényeket formázó szörnykondások, sztrájkoló famulusok, és a mágiát fortélylásnak nevező, a világvégét váró megannyi eretnek szekta. Ezek a furcsaságok csak töredékei a China Miéville 2010-ben megjelent regényében előforduló varázslatos világnak, amiben jóféle urbánus fantasy módjára bontakozik ki képzeletbeli szemünk előtt az átlagember számára rejtve maradó mágikus London. Miéville-től megszokhattuk már, hogy irtózik a hagyományostól, elég csak beleolvasni a Perdido utca, végállomás című regénykolosszusába, ami tulajdonképpen egy fantasztikus útikönyv. A Kraken esetén nincs szó világteremtésről, a szó megszokott értelmében legalábbis, mivel szinte minden oldalára jut egy elképesztő ötlet (átlagolva persze), ami kiforgatja, újrafűszerezi, átszínezi, vagy éppen újraértelmezi mindazt, amit mi csupán rutinos vállvonással hétköznapinak nevezünk. A Kraken az első betűjétől kezdve az utolsóig egy bámulatos ötletlavina. Mit lavina, cunami!
A Gyűrűk Ura (könyv és film) rajongójaként pocsék érzés volt ülni tavaly az első Hobbit-filmen, és rohadtul unatkozni. Mindenki ismeri az érzést, amikor akarja, nagyon-nagyon akarja, hogy valami jó legyen, és egy ideig még sikeresen be is beszéli magának, hogy tényleg az. Ebből a „jó ez, jó ez” bárgyúságból nagyjából akkor zökkentem ki először, amikor az órámra néztem (eleve rossz jel), és eszembe jutott, hogy a sokkal hosszabb, szerteágazóbb és nagyobb Gyűrűk Ura (LOTR) adaptációjában Frodóék ilyenkor már rég a gyűrűlidércek elől menekültek, ezek a törpök itt meg még mindig csak két pofára zabálnak. Úgyhogy amikor muszájból (az egy dolog, hogy írni kell róla, de mégiscsak szeretem Tolkient, a fenébe is) elmentem a második rész, a Smaug pusztasága vetítésére, komolyan fontolgattam, hogy viszek magammal kispárnát. Ennek a kísértésnek végül heroikusan ellenálltam.
A Smaug pusztaságának minden beállítása, minden zenei hangja, minden pillanata attól az erőlködéstől izzad, hogy hozzáigazítsák az amúgy jóval egyszerűbb, naivabb sztorit a LOTR grandiózusságához. Jackson kesztyű nélkül veri és veri és veri bele a néző fejébe a mocskosul nagy monumentalitást, amihez Tolkien meséje még a dol gulduri szállal együtt sem tud (és nem is akar) felnőni. Ha legalább maga a sztori nem lenne kínosan széthúzva, elnyújtva, felkoncolva ennek a megalomániának az oltárán, vagyis végig, és nem csak eleinte vinné a lendület, és maximálisan működne a fantasy varázsa, akkor talán el lehetne feledkezni arról a mesterkéltségről, ami az egészet belengi. De olyan ember még nem született, aki meg tudna győzni róla, hogy egy 250 oldalas regényt – akárhány mellékszálat és karaktert adnak is hozzá – kilenc kibaszott órában kell elmesélni. 
A horrorfilmek remake-folytatás-prequel sújtotta univerzumában nem vagyunk elkényeztetve friss ötletekkel, így általában megelégszünk annyival, ha az elénk kerülő mű legalább saját szabályaihoz ragaszkodik, választott rendszerén belül működőképes, nem mond ellent önnön logikájának. Érthetőbben fogalmazva: ha egy slasherben nagymellű tinilányokat mészárolnak, felesleges siránkozni, hányszor láttunk már hasonlót, mikor egy szellemházas történetben hirtelen kialszanak a fények, kötözködés felróni, hogy számítottunk rá, egy valamirevaló zombifilm elmaradhatatlan kelléke a társadalomkritika, a misztikus thrillerekben pedig már-már alapkövetelmény, hogy a főhős valójában végig halott. Számtalanszor temették a műfajt, hogy aztán újra és újra kihantolhassa magát, esetleg figyelmeztetés nélkül törje ránk a kriptaajtót. Mindig lesznek alkotók, akik onnan közelítenek témájuk felé, ahol más még nem járt, és olyan ecsettel kenik vászonra a rettenetet, amit senki nem használt előttük. Filmnézés közben annak is megvan a varázsa, ha előre kitalálhatjuk, mikor és mi fog történni, aztán gratulálhatunk magunknak az éles eszünkért, de azért valljuk be: kurva jó érzés, ha végre bevisznek, berugdalnak, beráncigálnak az erdőbe, hogy aztán bezúzott aggyal, összetört csontokkal, kifilézve könyörögjünk kegyelemért.
Sharlto Copley tökéletes választás: nem mindennapi arcberendezése alkalmassá teszi a kétségbeesett áldozat, és a számító gonosztevő karakterére egyaránt, valamint ismert, de nem túlhasznált színész, így személyisége sem telepszik rá a filmre, teret enged kiválóan teljesítő kollégáinak is. A történet során kapunk ugyan kapaszkodókat, utalásokat, néha azt hihetjük, rájöttünk a megoldásra, de a tanácstalanság az utolsó percekig kitart, egészen a lesújtó pörölyként földbe döngölő befejezésig. A legszebb a sztoriban, hogy ennek az egésznek van is értelme. A kiutat csak mi nem látjuk, az írók (Chris Borey és Eddie Borey, hallunk még felőlük) szerencsére igen, az eseményekre van logikus magyarázat, a titokzatoskodás nem puszta ürügy a film hibáinak elfedésére. A kegyetlenkedések sem öncélúak, de kellően naturalisztikusak, mészárlásból viszonylag keveset kapunk, ami viszont megtörténik, az húsba vág, mint a szögesdrót.
Rex türelmesen vár az autója mellett egy benzinkútnál. Barátnője, Saskia, akivel franciaországi nyaralását tölti, csak a szemben lévő boltba ugrott be üdítőért. Két perc. Legfeljebb öt. Fényes nappal van, jó idő, meleg és kisebb tömeg, emberek jönnek-mennek, többen a parkoló melletti pázsiton ejtőznek. Rex vár. Csinál egy fotót, járkál fel-alá, fecseg egy-két nyaralóval – és vár. Saskia nem jön. Rex utánamegy a boltba, majd megkérdez néhány embert a környéken. Páran látták, ahogy a lány elment egy másik férfival. Rex mindent megtesz, hogy a nyomára bukkanjon, de hiába. 
Sluizer ezeket a revelációkat a legnagyobb természetességgel, mesterien kifinomult, visszafogott rendezéssel adja elő, és a kíméletlenül pontos, valóságszagú karakterhorror filozófiájában az a legrémisztőbb, ahogy játszi könnyedséggel, szépen, minden erőlködés nélkül passzol bele a nagy képbe, amit a világ és az ember együtt alkot. A borzalom nem a szekrényben van, nem az ágy alatt, hanem bennünk: ott lappang a bájos utcaképekben és a mosolygós családi fotókon. 
Henry James amerikai születésű, brit író 1898-as, The turn of the screw (A csavar fordul egyet) című kisregénye a kísértettörténetek egyik legismertebb és legtöbbet adaptált képviselője: számos megfilmesítés mellett készült belőle képregény, opera, előzményfilm, rádióműsor, meg amit még el lehet képzelni – Alejandró Amenábar 2001-es, egészen kitűnő The Otherse (Másvilág) is rengeteget merített a műből, még ha szó szerinti feldolgozásról ebben az esetben nem is beszélhetünk. A leggyakrabban hivatkozott változat azonban a sorban második, 1961-es The Innocents, ami a horrorfilmes klasszikusok listáján legalább olyan rangos helyet tudhat magáénak, mint a kisregény az irodalmi megfelelők között.
Régi, a maguk nemében mérföldkőnek számító horrorfilmekről érdemben nyilatkozni nem túl hálás, hiszen a műfaj mára javarészt olyan mértékben megkövült toposzokból építkezik, olyannyira képtelen elrugaszkodni saját alapvetéseitől, hogy a kútfőként szolgáló eredeti alkotások innovációinak méltatása szinte egyenértékű az azóta létrejött dömping főbenjáró kliséinek felemlegetésével. Az „akkoriban még ez új volt” érv hiába jogos, egy mai nézőt nem feltétlenül hat meg. James írása megjelenésekor márpedig tényleg újszerű volt, lehetséges értelmezéseiről egészen komoly polémiák dúltak kritikai körökben, Az ártatlanok pedig (melynek forgatókönyvét egyébként részben Truman Capote jegyzi) szinte hibátlanul fordítja le filmes nyelvre a forrásanyag ambivalenciáját. Ha tehát a fordulatokon meglepődni ma már aligha fog bárki, aki látott akár csak egy csavarosnak mondott, pszichológiai thrillert is, abban még bőven lehet gyönyörködni, mennyire elegánsan oldja meg Jack Clayton rendező a feladatot.
Clayton finom, mértéktartó rendezése meghökkentően időtálló, amit a kiemelkedő operatőri munka és vágás is támogat. Az elzárt, vidéki környezethez tökéletesen passzoló, lassan csordogáló, egymásba álmatagon áttűnő jelenetek követik egymást, amikből a lassan gyülekező, nyugtalanító jelek eleinte alig tűnnek ki, és később, a klimax felé közeledve sem válnak tolakodóvá vagy hatásvadásszá. Amikor valami természetfölötti - vagy annak vélt - esemény történik, nem kezdenek el idegtépően cincogni a hegedűk, nem közelít rá villámgyorsan a kamera a rémület tárgyára. A dadus felnéz a toronyra, és ott áll egy férfi a tetején - ennyi, de nem is kell több. Ha valahol hibát kéne keresnem, akkor Deborah Kerrt jelölném meg, aki, bár szemre nem kellemetlen, de ahhoz képest, hogy kamaradarab főszereplőjeként ő lenne hivatott a cselekmény és a nézői figyelem központjaként szolgálni, bociszemű pihegésen és bárgyún eltúlzott érzelmi hullámvölgyeken túl nem sokat produkál. Akkor már inkább a védencei - nem sok olyan filmet láttam, ahol a gyerekszínészek hitelesebb játékot nyújtanak, mint a felnőttek, de Az ártatlanok ilyen.
Andrew Dominik rendező és Brad Pitt alkotói együttese nem kimondottan nézőmágnesként, vagy bevételgenerátorként működik. A sztár jelenlétének ellenére sem Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford című közös filmjük, sem e cikkben tárgyalt alkotás nem aratott osztatlan sikereket a nézők körében. Egy három órás, kínzó lassúsággal építkező, komor western esetében ez sajnos egyáltalán nem meglepő, mivel a műfaj mostanság eleve nem találja közönségét, a Jesse James nyilvánvaló erényei - súlyos atmoszférája, finom alakításai, csodálatosan fényképezett képei - nem a kasszákba csengető tömegek, inkább a kritikusok szívét dobogtatják meg. Az Ölni kíméletesen esetében nagyjából ugyanez a helyzet. Dominik hiába fogta vissza magát, és írta a lényegesen befogadhatóbb, másfél órás hosszúságúra filmjét, messzire üvölt az egész koncepcióról, hogy súlyos bukásra van ítélve (nem is lett másként). Pedig az Ölni kíméletesen távolról sem tökéletes, de kifejezetten jó film.
Kétségkívül a profitorientált amerikai életforma termékei ők, ami anélkül is nyilvánvaló lenne, ha Dominik nem dörgölné lépten-nyomon az orrunk alá. Mondanivalója világos, mint a torkolattűz, ő azonban valamiért szükségesnek érzi azt a gazdasági helyzetről szóló híradóbejátszások formájában a szánkba rágni, vagy szépen, tagoltan elmondatni szereplőivel: "Amerika üzlet." "Amerikában egyedül vagy." "Mi nem vagyunk egységes nemzet". Szomorú ez az erőlködés, mivel minimális érzékenységgel könnyen felfogható az üzenet, bevételi szempontból pedig talán üdvösebb lett volna, ha az egyszeri amerikai néző nem realizálja, hogy az alkotók tulajdonképpen másfél órán keresztül sértegetik. A fájdalmasan nyilvánvaló mondanivaló erőteljes sulykolása sajnos aláássa a film működőképességét, a dialógok nem egyszer példabeszédeknek hatnak, még akkor is, ha a hangulat tekintetében néhol Tarantino és a Coen testvérek egyszerre kísértenek.
Elsőre jó nagy hülyeségnek hangzik, de állítólag a Disney megépítette a Millennium Falcon kívül-belül (!) életnagyságú (!) modelljét a STAR WARS EPVII-hez, és készen áll rá, hogy a Pinewood Studiosba szállítsák, ahol majd a forgatás zajlik.
