Drakulics elvtárs
Végre egy magyar zsánerfilm, amit nem kell kínosan végigfeszengeni! Bodzsár Márk már az Isteni műszakkal, megmutatta, mit tud (rendezőként és forgatókönyvíróként), és ugyan ez egy valóban jó filmhez még nem volt elég, megelőlegezte számára a bizalmat - melyet a Drakulics elvtársban meg is szolgál. A tanú szellemi örökségeként szatirikus ábrázolással teszi emészthetővé a hazai ízlés számára az „átkos” szocializmust, de a történelmi háttér szerepe ettől se több, se kevesebb. Fiatalos lendületű pedagógusok persze biztosan könnyebben átlépik általa a közelmúlt eseményei iránt érdektelen fiatalság ingerküszöbét, de a Drakulics elvtársban nem a történelmi igazságtételen vagy a politikai parabolákon, hanem a szórakoztatáson van a hangsúly. Sajnos lehetséges, hogy hazai atyjával, Andy Vajnaval együtt ezt a műfajcentrikus megközelítést is elbúcsúztathattuk 2019-ben. (Fodor László)
Házassági történet (Marriage Story)
Nagyrészt szikár és életszagú, nem egyszer torokszorító szerelmi válástörténet, ugyanakkor a legváratlanabb pillanatokban szinte fergetegesen (de sosem tolakodón, inkább csak spontán) vicces. Az utolsó rezdülésig hitelesnek ható érzelmek, csúcs befejezés. Adam Driver és Scarlett Johansson a szart is kijátsszák a szerepükből, amiben Driver esetében nincs is semmi különös, viszont Johanssonnak már nagyon kellett ez a film, mert az utóbbi években annyira ráállt a blockbusterekre, hogy hajlamos voltam megfeledkezni róla, milyen elképesztően jó színész. (Rusznyák Csaba)
In Fabric
Ha van film, ami elé bizalmatlanul ültem le az elmúlt évben, az Peter Strickland agymenése. Az automata mosógépeket danse macabre-ba hajszoló gyilkos ruha története olyan vészjóslóan „zsé-kategóriás” ötleten alapul, hogy ösztönösen beindította bennem az énvédő vészjelzéseket, még akkor is, ha a (magyar felmenőkkel is bíró) rendező munkái eddig lenyűgöztek. A félelmek alaptalannak bizonyultak, a film igazi vörös posztó az érzékek számára. Maradéktalanul hozza a Stricklandtől megszokott aprólékos és rendkívül gazdag képi világot, valamint a szokatlan fordulatokat, miközben újdonság gyanánt jelentőségteljes kikacsintásokat tesz a kísérleti film irányába. Leginkább Roger Corman The Tripjéhez hasonlítanám. Szóval amolyan vérbeli „utazgatós” mozi. (Fodor László)
Az ír (The Irishman)
De Nirót, Pacinót és Pescit együtt látni egy új Scorsese-filmben önmagában élmény, de szerencsére Az ír jóval több öreg legendák jutalomjátékánál. Grandiózus, mégis személyes fókuszba sűrített tablója az amerikai alvilág és politika összefonódásának, összeütközésének a XX. század második felében – hogy aztán az utolsó fél órára valami egészen más és döbbenetes legyen belőle: kijózanító, rendkívül szomorú és ellenállhatatlanul emberi ballada elmúlásról, megbánásról, félrement életekről. Hogy a digitális megfiatalítás nem tökéletes, az ehhez képest kis ár. (Rusznyák Csaba)
A kedvenc (The Favourite)
Abigail az év messze legalattomosabb karaktere: szép, fiatal, szegény, balsorsú nő, igazi underdog, naiva a kígyófészekben – gondolnánk. Aztán mire teljes mértékben elnyeri a szimpátiánkat, kiderül, hogy maga is egy vipera, aki kegyetlenül, számítóan tapossa ki magának pozícióját a királyi udvarban. Szimbolikus szerepet betöltő nyulak szorgos csoportkefélésével végződő, maró humorú, egyre pokolibb atmoszférájú szatíra a hatalomról – tele óriási alakításokkal, Stone-nal és Colemannel az élen. (Rusznyák Csaba)
Kontroll nélkül (Systemsprenger)
Az indulatkezelési problémákkal küzdő, kiskorú Benni kálváriája az őt megtartani képtelen szociális ellátórendszerben az egész nyugati civilizáció csődjére és kenetteljes hazugságaira mutat rá. A film nemcsak felkavar, de össze is zavar, mert olyan problémákat vet fel, amelyekre nincs megoldásunk. Erőszakkal nyitja fel a szemünket, és mi csak állunk tehetetlenül a történések előtt, majd fejet hajtunk, jó mélyen, vissza a homokba. A tavalyi egyik legnagyobb hatású filmje. (Fodor László)
A lelőhely (Prospect)
A Prospect az a fajta film, amit megnézel, és bár szeretted, a folyamatosan érkező nagy címek, fékevesztett hype-ok és drága reklámkampányok nyomása alatt úgy érzed, túl pici és túl egyenes ahhoz, hogy igazán emlékezetes legyen. Aztán eltelik egy év, és rájössz, hogy ezt az őszinte, hangulatos sci-fit már most szívesen újranéznéd, miközben az év majd' összes hírverése keserű csalódás volt. Hála az égnek az ilyen filmekért...! (Borbíró András)
Mű szerző nélkül (Werk ohne Autor)
Minden művészetről szóló alkotáson átszüremlik egy Escher-festmény. Ám egy sorson, egy alkotón keresztül az inspiráció és a szenvedés, az artikuláció és az elfojtás, a csodálat és a meghurcolás végtelen variációban létező, elszámolhatatlan csereviszonyának, a személyes és a társadalmi dimenziók közötti feszültségnek többnyire csak egy verzióját lehet megmutatni. A történelemnek persze megvan a maga humorérzéke, és Florian Henckel von Donnersmarck újfent vette a bátorságot, hogy elmeséljen egy újabb groteszk viccet hazája elmúlt századából. A Vasfüggöny két oldalán ugyanis egyszerre, lényegében ugyanazok az emberek csöppennek teljesen más társadalmi konstellációba. A Falon innen a zsenialitást demagóg sablonokba fröccsönti a kollektivista propagandagépezet, a személyes érzelmek kifejezésének luxusa megvetés tárgya bárminemű kísérletezőkedvvel együtt, a Falon túl pedig a jólétbe és már-már bizarr szabadságba belenövő nemzedék azzal szembesül, hogy hiába választhat bármilyen formát: nincs tartalom, mellyel amazokat megtölthetné. A komfort, a béke ölén nem fogannak mesterművek. Év végi listázásokkor átlag feletti szorgalommal koptatjuk el a jelzőket és a szuperlatívuszokat, mégis vállalom: A mások élete végén, a színházi rendező és a pártfunkci leplezetlen dialógusában ott lapul, a Mű szerző nélkülben pedig háromórás kifejtésre kerül a művészet leggecibb kérdése. Amit nem egyszerűen nem merünk feltenni, amit egyszerűen nem tudunk feltenni. Lett légyen szó Caravaggioról, József Attiláról vagy Michael Jacksonról. Túl nagy áldozat elkényelmesedett lelkünknek – már a mőbiusz-kérdés maga. (Parraghramma.)
Shadow (Ying)
Nagy falas hülyesége után Zhang Yimou visszatalált a Hős és a Repülő tőrök klánja gyönyörű vizualitásához és mesteri történetmeséléséhez. A három királyság korában játszódó eposz hangsúlyos egyéni sorsokon és konfliktusokon keresztül vázolja fel egy grandiózus háború körvonalait, annak minden udvari intrikájával és lélegzetelállító harcjelenetével. A szenzációs látványtervezés (szinte csak fekete és fehér díszleteket használtak) is aláhúzza a film fő mondanivalóját: addig van harmónia az univerzumban, amíg az ember meg nem jelenik, és óhatatlanul bele nem rondít. (Rusznyák Csaba)
Tigers Are not Afraid (Vuelven)
Issa López író-rendező annyira meggyőzte tehetségéről Guillermo Del Torót, hogy következő filmjét már az ő támogatásával forgatja majd (mellesleg egy vérfarkasos western lesz). Nem is csoda: a Vuelven gyerekek szemszögéből elmesélt sötét, modern tündérmese, mágikus realista dráma a mexikói drogháború pokláról, mely egyszerre tud mélyen empatikus és durván brutális, gyengéden humoros és torokszorítóan elborzasztó lenni. Nem csak az év egyik legjobb, hanem legegyedibb filmje is. (Rusznyák Csaba)
Útonállók (The Highwaymen)
Mindig is lenyűgözött a Bonnie és Clyde mítoszban rejlő potenciál, talán a görög tragédiák óta nem született ilyen erejű történet. A természetes szabadságvágy és a modern ember iszonya az ipari társadalom jóléttel (vagy annak ígéretével) kizsarolt, személytelenségbe taszító elnyomásával szemben. Az Útonállók példátlan bátorsága abban áll, hogy megmutatja egy olyan érem másik oldalát, mely az utóbbi fél évszázadban mindig az eltérő oldalával felfelé hullott le. Kik és hogyan oltották ki az utolsó lázadók életét, és intézményesítették ezáltal a lázadás eszményét egy szabálykövetésre kondicionált korban? A sors fintora, hogy épp azok a fejvadászok, akiket ugyanez a kor diszkreditált. A film különlegessége, hogy az antihősök valóban antihősök maradnak. A szabadság iránti vágy erősebbnek bizonyul a propagandánál, a főszereplők tragédiája végül a népszerűtlenségben teljesedik ki. (Fodor László)
A világítótorony (The Lighthouse)
A tavalyi év talán legjobban várt szerzői filmje Eggers éjsötét drámája volt, és a thriller/horrorelemekkel megdobott mozi nem is okozott csalódást. A világítótorony egy hideglelős, titkok és látomások sodrásában kibontakozó kamaradarab, egyben a filmtörténet legfurcsább buddy movie-ja. A két toronyőr drámája egyszerre szerethető és viszolygást keltő. Komikus, szitkomos vonulat oldja valamelyest a történet kérlelhetetlenül sötét tónusát, de ettől csak még hátborzongatóbb lesz az egész. Nem az a film, amit „jó szívvel” lehetne ajánlani: olyan, mint egy rossz emlék, fel kell dolgozni, meg kell küzdeni vele. Senki se várjon tehát előemésztett tanulságokat, az azonban biztos, hogy A világítótorony nem fog a könnyen felejthető filmélmények közé kerülni. Ebben vitathatatlanul komoly szerepet játszik Robert Pattinson és Willem Dafoe alakítása is. (Fodor László)
Volt egyszer egy Hollywood (Once Upon a Time in Hollywood)
Kifinomultsággal és gyengédséggel sosem vádolták Tarantinót, de mostantól ez változhat. Kilencedik filmjében pályafutása során talán először teszi félre a pozőrködést, a nagyzolást, az arcba mászó dialógusokat, poénokat és szituációkat (nem mintha amúgy korábbi filmjeinek mindez rosszul állt volna), és csak lazán és ráérősen, nyugodtan és letisztultan, éretten és elegánsan: mesél. És miközben mesél (egy tovatűnt kor alkonyáról és az azt benépesítő hús-vér emberekről), mintegy mellékesen helyre teszi, kiigazítja, elegyengeti a történelmet is – szokásosan extrém erőszakkitöréssel, valahogy mégis visszafogottan. Azt hiszem, ez az egész 2010-es évek egyik legszebb filmje. (Rusznyák Csaba)
Zöld könyv (Green Book)
Bár a pöcsmutogatásról elhíresült Peter Farrelly olyan kellemetlen és kínos taplóságokkal szerzett nevet magának (és állandó alkotótársaként öccsének, Bobby Farrellynek), mint a Dumb és Dumber, bizonyította már, hogy valódi rendezői kvalitásokkal is rendelkezik (pl. Tökös tekés). A Zöld könyv üdítő példája annak, hogy nem csak egybites közönségre lehet nézettségszámot alapozni. A megtörtént eseményeket (több-kevesebb hűséggel) feldolgozó történet érzékeny, drámai és tanulságos, miközben egyedi a humora és összességében rendkívül szórakoztató. Olyan személyes és társadalmi értékekről szól, melyekről bármikor úgy nyilatkoznánk, hogy „napjainkban bizony különösen aktuális”. Bár a The Upside-ot nem láttam, ki merem jelenteni, hogy a Zöld könyv az Életrevalók méltó amerikai párja. (Fodor László)