Április 17-én lezajlott az ázsiai filmvilág talán leghíresebb díjkiosztója, az immáron 30. alkalommal megrendezett Hong Kong Film Awards. Az elmúlt pár évvel ellentétben 2010-ben nem készült egyetlen gigaprodukció sem, így nem meglepő, hogy a legtöbb jelölést Tsui Hark kacifántos című Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame-je kapta, amik közül hat kategóriában győzedelmeskedni is tudott, kivéve a legfontosabbat. A listák és egy kevéske fanyalgás a sortörés után.

A legjobb film:

Gallants
Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame
Ip Man 2
Reign of Assassins
The Stool Pigeon

Hogy mennyiben meglepő a nosztalgikus hangvételű Gallants győzelme, az akár vitákra is adhat okot, de kétségtelen tény, hogy a 2010-es, relatíve gyenge és szűkös (alig több mint 50 film készült) felhozatalból nehéz lett volna az öt jelölt helyett más filmeket kiválasztani. Az Ip Man tavalyi győzelme után a jóval gyengébb második rész eleve esélytelennek tűnt, akárcsak Dante Lam Stool Pigeon-ja, míg a Reign of Assassins valahogy nem nőtt fel a korábbi évek gigantikus wuxia eposzaihoz. Egyedül a Detective Dee jöhetett szóba igazi ellenfélként, ám főleg a technikai kivitelezés terén (gyengécske CG effektek) hagyott maga után kívánni valót. A Gallants viszont úgy volt jó, ahogy, ráadásul az akció mellett a humor terén is jeleskedett. A következő HKFA-n viszont remélem, magasabb színvonalú filmekből lehet majd választani, idén sem Johnnie To, sem Ann Hui, sem a többi, utóbbi időben nagyot dobó rendező nem lépett színre.

Legjobb rendező:

Tsui Hark (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Derek Kwok Chi-Kin, Clement Cheng Sze-Kit (Gallants)
Wilson Yip Wai-Shun (Ip Man 2)
Su Chao-Bin (Reign of Assassins)
Dante Lam Chiu-Yin (The Stool Pigeon)

Nem meglepő módon az öt legjobb film rendezője közül került ki a győztes. Jómagam Wilson Yip helyett Pang Ho-Cheung-ot szerepeltettem volna a listában (a Love in a Puff-fal), más viszont egyszerűen nem is jöhetett szóba. Szomorú, hogy ennyire gyengécske volt a 2010-es felhozatal. A győztes esetében talán a név is nagy súlyt nyomott a latba, bár kétségtelen, Tsui Hark végre olyan műfajban próbálkozott, amihez ért.

Legjobb színész:

Nicholas Tse Ting-Fung (The Stool Pigeon)
Tony Leung Ka-Fai (Bruce Lee, My Brother)
Chow Yun-Fat (Confucius)
Jacky Cheung Hok-Yau (Crossing Hennessy)
Nick Cheung Ka-Fai (The Stool Pigeon)

Nic Tse úgy látszik, véglegesen beérett. Már évek óta számtalan híresebb filmben nyújtott megbízható teljesítményt, Dante Lam sötét hangulatú thrillerjében is hozta a tőle megszokott, magas színvonalú játékot. Teljesen megérdemelt eredmény, ráadásul az itt felsorolt öt színészen kívül nem is nagyon lehetett volna beválasztani mást. Talán Jet Li-t az Ocean Heaven-ből, de valószínűleg az a film a túl kevés HK tartalom miatt nem indulhatott.

Legjobb színésznő:

Carina Lau Ka-Ling (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Fiona Sit Hoi-Kei (Break Up Club)
Tang Wei (Crossing Hennessy)
Josie Ho Chiu-Yi (Dream Home)
Miriam Yeung Chin-Wah (Love in a Puff)

Ez némiképp meglepő eredmény, főleg azért, mert Carina Lau karaktere igencsak imbolygott a fő- és mellékszerep között. A cuki Fiona és a mostanra egész korrekt színésznővé vált Miriam Yeung sem volt rossz, de én lehet, hogy Josie Ho-nak adtam volna a díjat.

Legjobb férfi mellékszereplő:

Teddy Robin (Gallants)
Deng Chao (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Tony Leung Ka-Fai (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Wang Xueqi (Reign of Assassins)
Liu Kai-Chi (The Stool Pigeon)

Ezzel a döntéssel abszolút egyet tudok érteni, a komponistaként és humoristaként is elsőosztályú törpe öregúr zseniális volt a Gallants-ban, rajta kívül talán Liu Kai-Chi jöhetett volna még szóba.

Legjobb női mellékszereplő:

Siu Yam-Yam (Gallants)
Bau Hei-Jing (Crossing Hennessy)
Mimi Chu Mi-Mi (Crossing Hennessy)
Candy Yu On-On (Once a Gangster)
Zhang Jingchu (City Under Siege)

Kicsit rég láttam a Gallants-ot ahhoz, hogy emlékezzek a győztesre (aki egyébként 3 évvel ezelőtt a The Pye-Dog-beli szerepével is elnyerte ugyanezt a díjat). A Crossing Hennessy nagyon tetszett, de inkább csak Jackie Cheung maradt meg belőle, a City Under Siege-t pedig a cuki Zhang Jingchu sem tudta megmenteni. Azért Li Bingbing még befért volna ide.

Legjobb forgatókönyv:

Pang Ho-Cheung, Heiward Mak Hei-Yan (Love in a Puff)
Lawrence Cheng Tan-Shui, Barbara Wong Chun-Chun (Break Up Club)
Ivy Ho (Crossing Hennessy)
Derek Kwok Chi-Kin, Clement Cheng Sze-Kit, Frankie Tam Gong-Yuen (Gallants)
Jack Ng Wai-Lun (The Stool Pigeon)

Ez az egyik kedvenc kategóriám, mert itt gyakran jönnek elő olyan filmek, amik hiába aránylag magasabb színvonalúak, mégis szinte teljesen ismeretlenek az elsősorban a kungfu és akciófilmekre szomjazó külföldiek számára. Pang Ho-Cheung évek óta nagy kedvencem, abszolút megérdemelte a díjat, imádtam ezt a filmjét is. A Break Up Club kissé trash kivitelezése ellenére is jól eltalált sztorival bírt, de kínos lett volna, ha a nyeklő-nyakló filmjeiről elhíresült Barbara Wong díjat kap. Igazából Pang mellett még Ivy Ho díján nem csodálkoztam volna, az ő forgatókönyveiből szinte mindig jó kis mozik születnek.

Az év felfedezettje:

Hanjin Tan (Bruce Lee, My Brother)
Byron Pang Kun-Kei (Amphetamine)
Jing Boran (Hot Summer Days)
Dennis To Yue-Hong (Ip Man 2)
Dennis To Yue-Hong (The Legend is Born - Ip Man)

Némiképp meglepő, hogy nem az új, fiatal kungfu isten nyert, de úgy látszik, valahova a kissé lehúzott Bruce Lee, My Brother is befért. Mondjuk hagyományosan ez a legröhejesebb kategória, nyert itt még a Rob-B-Hood-ban „használt” bébi is, de való igaz, hogy a szokásos új arcok, azaz a tinipopsztárok és modellek között nem nagyon volt olyan, akire akár másnap emlékezne az ember.

Legjobb operatőr:

Peter Pau (Confucius)
Chan Chi-Ying, Chan Chor-Keung (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Poon Hang-Sang (Ip Man 2)
Jason Kwan (Merry-Go-Round)
Horace Wong (Reign of Assassins)

Véleményem szerint igen unalmasra sikeredett a Confucius, viszont valóban, annyi biztosan felhozható előnyként, hogy legalább látványos képeken ásítozott a néző. A Detective Dee és a Reign of Assassins képi világa nem volt olyan meggyőző, mint a korábbi wuxiáké, a hagyományosan nagyon szépen fényképezett Milky Way filmek pedig idén teljesen kimaradtak.

Legjobb vágás:

Cheung Ka-Fai (Ip Man 2)
Yau Chi-Wai (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Cheung Ka-Fai (Reign of Assassins)
Chan Ki-Hop, Matthew Hui (The Stool Pigeon)
Kong Chi-Leung (Triple Tap)

Legjobb művészeti rendezés:

James Choo (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Silver Cheung (Bruce Lee, My Brother)
Lin Chao-Xiang, Mao Huai-Qing (Confucius)
Kenneth Mak (Ip Man 2)
Yang Bai-Gu, Simon So (Reign of Assassins)

Legjobb kosztüm és make-up:

Bruce Yu Ka-On (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Stanley Cheung (Bruce Lee, My Brother)
Yee Chung-Man (Confucius)
Dora Ng Lei-Lo (Legend of the Fist: The Return of Chen Zhen)
Emi Wada (Reign of Assassins)

Legjobb akciókoreográfia:

Sammo Hung Kam-Bo (Ip Man 2)
Sammo Hung Kam-Bo (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Yuen Tak (Gallants)
Donnie Yen Ji-Dan (Legend of the Fist: The Return of Chen Zhen)
Stephen Tung Wai (Reign of Assassins)

Sajnos az egykoron akciófilm nagyhatalom Hongkongban újfent alig készült számottevő akció, az itt felsorolt ötösön kívül nem is nagyon férhetett volna be más. A The Legend is Born Ip Man? Ugyanmár... A True Legend a pojáca Jay Chou-val? Esélytelen... A 14 Blades? Akkor Donnie Yen-ből állna az egész... A Vampire Warriors? Viccnek is rossz... A City Under Siege? Komolytalan marhaság volt... A Kung Fu Wing Chun? A Bruce Lee, My Brother? Azok nem a komoly bunyókról szóltak...

Legjobb filmzene:

Teddy Robin, Tommy Wai (Gallants)
Mak Chun-Hung (Break Up Club)
Peter Kam Pui-Tat (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Kenji Kawai (Ip Man 2)
Peter Kam Pui-Tat (Reign of Assassins)

Legjobb betétdal:

Jun Kung: Here to Stay (from Merry-Go-Round)
Faye Wong: 幽蘭操 (from Confucius)
Jacky Cheung: 熱辣辣 ("Hot Summer Days" from Hot Summer Days)
Sa Dingding, Li Muzi: 劍雨浮生 (from Reign of Assassins)
DD Lin: Have A Good Life (from Lover's Discourse)

Ez európai füllel egy vicces kategória, mert a kínaiak számára oly kedves balladai hangzás igencsak megüli a gyomrot egy idő után. Belinkeltem az összeset, hátha akarja véleményezni őket valaki...

Legjobb hangeffektek:

Wang Dan-Rong, Zhao Nan (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Tu Du-Chih (Dream Home)
Kinson Tsang King-Cheung, George Lee Yiu-Keung (Ip Man 2)
Kinson Tsang King-Cheung (Legend of the Fist: The Return of Chen Zhen)
Kinson Tsang King-Cheung (The Stool Pigeon)

Legjobb vizuális effekt:

Lee Yong-Gi, Nam Sang-Woo (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame)
Henri Wong (Ip Man 2)
Ho Pui-Kin, Leung Wai-Kit, Andrew Lin Hoi, Ng Yuen Fai-Ng (Dream Home)
Victor Wong (Legend of the Fist: The Return of Chen Zhen)
Foo Sing Choong (Reign of Assassins)

Ez egy eléggé vitatható döntés, főleg azért, mert az effektek élethűsége nem igazán volt a Detective Dee erőssége. Akkor már inkább a Dream Home, vagy a Legend of the Fist...

Legjobb ázsiai film:

Confessions (JAPAN)
Aftershock (CHINA)
Monga (TAIWAN)
Seven Days in Heaven (TAIWAN)
Under The Hawthorn Tree (CHINA)

Ebből a listából nem kérdéses, hogy jó a választás, de hogy nem ezek voltak 2010 legjobb ázsiai filmjei, az szinte biztosra vehető. Ami szembetűnő, hogy Korea teljesen kimaradt, itt is látszik, hogy úgy 2006 óta erősen lejtmenetben vannak.

Legjobb újonc rendező:

Felix Chong Man-Keung (Once a Gangster)
Ivy Ho (Crossing Hennessy)
Freddie Wong Kwok-Siu (The Drunkard)

Az Once a Gangster rettenetesen rossz film volt, érthetetlen, hogy miért nem Ivy Ho nyert.

A Toldi mozi és a Geekz.blog.hu kooperációjában  vetítéssorozat indul, amely kizárólag ázsiai akció- és horrorfilmeket tűz műsorára: április 19-én este 7-kor a Beast Stalker című rendkívül izgalmas thrillert láthatjátok A film kínai nyelven, magyar felirattal kerül levetítésre.

Úgy látszik ma Yvonne-nap van (lásd a reggel publikált Bad Biology-kritikát). Ő írt korábban a nagyszerű Inside-ról, ami véleményem szerint az utóbbi évek legjobb horrorfilmje. A 2007-es mozi író-rendezői, Alexandre Bustillo és Julien Maury (mindketten a legendás francia horrorfilm-magazin, a Mad Movies szerkesztői voltak), miután "kreatív nézeteltérések miatt" elpályáztak Hollywoodból (eredetileg ők rendezték volna a Hellraiser remake-jét de az ötleteik túl vadak voltak a Dimension Filmsnek), ismét hazájukban álltak neki forgatni. Az első képek alapján a Livid egyfajta keveréke lesz a Suspiriának és Georges Franju filmjeinek - enyhén szólva tetszik!

Már megint egy vámpíros mozi? Igen, de ezúttal nem hófehérre sminkelt depressziós tinik enyelegnek egymással, hanem élet-halál harc folyik, ahogy ezt el is várnánk egy hasonló mozitól. Jim Mickle az előzetes alapján Az út-féle poszt-apokaliptikus filmek világát próbálta ötvözni az akcióhorrorokéval, a kritikák szerint sikeresen. (A filmet már a tavalyi torontói filmfesztiválon bemutatták.) A Stake Land története némileg a Zombielandre hajaz, csak humor nélkül: egy fiatal srác (Connor Paolo) betársul a Mister művésznéven gyilkoló vámpírvadászhoz (Nick Damici), és közösen próbálnak eljutni északra, az Új Édenbe.   

A kritika beérkezésekor a szerkesztőségben pezsgőt bontottunk - Yvonne épp két éve ígérte meg, hogy ír erről a filmről. - W. F.

A Bad Biologyban megvan mindaz, amit a romantikus filmekben ruha takar: cicik, puncik, péniszek, de az is, amit a pornófilmekből hiányolunk: dráma és érzelem. Frank Henenlotter comeback (cumback?) mozija a történetmesélés öntörvényű útját járja, erre már a főhős első mondatánál ráeszmélünk: „I was born with seven clits” ("Hét csiklóval születtem").

Jennifer egy nagyon b.v. csaj, szerethető, kedves, magányos lány. A szeme szomorúságot és gyengédséget sugároz. Nem vágyik másra, csupán békét hozó kielégülésre, azaz egy férfira, aki nem ijed meg a mutáns vaginájától, illetve túléli gyakori és heves orgazmusait. Hiába, ha egy hatvan év fölötti fickó (Henenlotter) akar mondani valami újat a szerelemről, érdemes odafigyelni a mondandójára. A lány potenciális párja egy helyes, visszahúzódó fiú hatalmasra nőtt farkával küszködik hasonlóképp reménytelenül. Tanulság a srácoknak: ha tizenéves korodban szteroidokkal kezded lőni a mütyükédet, bizony előfordulhat, hogy később ebből gondok fakadnak. ("Mütyükéd", úristen... - W. F.)

A Bad Biology egyértelműen kicsavarja a megszokott, nyálas romantikus filmek dramaturgiáját azzal, hogy szexuális freakeket választ meg főszereplőinek, akik felett nemi szerveik veszik át az irányítást. A kivitelezés pornófilmesen trash, néha thrillerbe vált, emiatt teljesen szubjektív, mikor és kinél üti meg a fogyaszthatóság kritikus küszöbét. A film furcsa bája két tényezőnek köszönhető igazán: a szelíd, már-már őszintének ható romantika a szokatlan alapötlettel való elkeverésének és a rendkívül bénán animált szörnybébik cameójának. Ők szupertrash hangulatot hoznak magukkal az amúgy is powerty row filmbe, így például a film vége felé egyre fontosabb szerephez jutó szörnypénisz még a normálisabb motívumok közé sorolható.

Hogy jönnek a képbe a szörnybébik? A hétcsiklós lány, Jennifer nem csak az orgazmusát éli meg extrém-intenzíven, hanem élete más eseményeit is, nála például nem kilenc hónap a terhesség, hanem mindössze két perc: hopp, és máris kiszlottyan belőle egy apró torzszülött!

Az efféle fantáziadús ízléstelenségek remek ellenpontjai a film öntörvényű kedvességének. Jennifer az általa szex közben kipurcantott férfiakról készített fényképek szőnyegén maszturbál. Például. Szexhorroros viszonyítási alapként: egy Jean Rollin vagy Jess Franco filmnél nehéz eldönteni, hogy azt a történelmi távlat láttatja-e elképesztően érzékeny mozinak vagy valóban az, a Bad Biology szeretete figurái iránt azonban már jóval egyértelműbb.

Íme a film amire vártunk (még ha a létezését nem is sejtettük)! Rio Fukisaka alakítja az Amerikából Japánba importált szuperzsarut, aki elképesztő logikájával... á, (nomen est omen) picsába a történettel, ez a csaj kefélésre született, és ebben az agyalágyult pinku filmben kétpercenként jól le is taperolják és megdugják. A segge tényleg hot, mert ő a Hot Butt Cop!!!

Részletek a tovább után - a 20 órától kezdődő képregényverseny moderátorának engem kértek fel (bár hogy pontosan ez mit jelent még egyelőre nem tiszta, hiszen a sajtónyilatkozatban leírtak alapján Dragomán is kb. ugyanezt a posztot tölti majd be).

Április 16-án este 18 órától a Magyar Képregény Szövetség gyorstalpaló fejtágítót tart a Roham kávézóban (Budapest VIII. Vas u. 16.) a képregény iránt nyitott, de erről a különleges, reneszánszát élő művészeti ágról keveset tudók számára. A Margó Fesztivál keretein belül zajló est két izgalmas előadással adja meg az alaphangulatot: Korcsmáros Gábor (a legendás magyar képregényrajzoló, Korcsmáros Pál unokája, a Képes Kiadó vezetője) tartja meg "A képregény felfedezése" című szórakoztató és informatív szemináriumát, majd Varró Attila (kritikus, esztéta, a Kult Comics című könyv szerzője) mutatja be a hallgatóságnak az irodalom és a képregény közti párhuzamokat, különbségeket.

Ezek után kb. 20 órától a közönség szeme előtt zajlik le az első hazai Képregénybajnokság selejtezője. A rögtönzésben legjobb képregényrajzolók mérik össze erejüket, a tét: a 7. Magyar Képregényfesztiválon tartandó nemzetközi döntőn való részvétel. A látványos, többfordulós csata feladatait Dragomán György (József Attila-díjas magyar író) osztja ki a versenyzőknek, a zsűri pedig maga a közönség. Mindezek után este 10-től indul a képregényparty, ahová a jelmezben érkezők között képregényes ajándékokat osztanak szét a szervezők.

A belépés ingyenes!

(Jelen cikk egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin ötödik számában jelent meg nyomtatásban 2009-ben - S.)

A Donjon egy eddig példa nélkül állóan grandiózus vállalkozás, melynek ötlete két rendkívül tehetséges és termékeny francia szerző fejéből pattant ki. A 300 kötetesre tervezett heroikus fantasy (ez persze nem teljesen helytálló kijelentés, de egyelőre maradjunk ennél a címkénél) sorozat 2008-ban ünnepelte a tizedik születésnapját és az eddig megjelent harmincnégy kötet lapjain több, mint húsz szerző tette le kézjegyét Terra Amata világán, hogy egy színes, nyüzsgő, lélegző univerzum születhessen, telis-tele tűzdelve saját, párhuzamosan létező világunk irodalmi, filmművészeti és popkulturális utalásaival.

Joann Sfar (a név ne tévesszen meg senkit, egy nizzai fiatalemberről van szó) valódi reneszánszember, aki 15 évesen egyszerre három francia kiadónál kapott munkát, azóta zenekart alapított, egy animációs sorozat és egy életrajzi film rendezője, többek között a harmincadik angoulême-i képregényfesztivál nagydíjának nyertese, jelenleg pedig az újhullámos francia-belga képregényszakma meghatározó alakja (nálunk egyelőre a jelen cikkben tárgyalt Tornyon kívül csak a Rabbi macskáját ismerhette meg tőle a magyar közönség*). A L’Association alkotóműhelyében találkozott eljövendő tettestársával, a 2006-ban ugyancsak angoulême-i nagydíjjal jutalmazott Lewis Trondheimmel, aki leginkább a Lapinot sorozatával híresült el, illetve a nálunk is futott La Mouche (A légy) című néma rajzfilmszériájával (amit furamód eredetileg japán piacra készített).

A Donjon projekt Sfar afelett érzett frusztrációjából született, hogy a Delcourt égisze alatt kiadott és saját maga által kissé iparosmunkának tartott Troll sorozata tízszer olyan jól fogyott, mint a L’Association-on keresztül publikált szerelemgyereke, a Le petit monde du Golem (A Gólem kis világa). Barátja és alkotótársa, Trondheim erre megjegyezte, hogy ha a Gólem hősi fantasy lenne, bizonyára az is jól fogyna. Ez szöget ütött a fiatal nizzai fejébe, de mivel addigra már számtalan követő bújt elő a zsáner legsikeresebb, veterán képviselőjének, Régis Loiselnek a köpenye alól, valami egyedi, kísérleti jellegű képregényre vágyott, amiben mind a ketten kiélhetik alkotó jellegű hóbortjaikat. Hosszas gondolkodás után a két Gyűrűk Ura és Csillagok Háborúja rajongó szerző a kifejező Donjon cím mellett döntött. A donjon a középkori várak külső falak gyűrűjében elhelyezkedő öregtornya, az utolsó védőbástya, ahová a falakon áttört támadó seregek elől lehet visszahúzódni, rendszerint a vár urának lakhelye, és ami a legfontosabb, itt található a vár börtöne és kincseskamrája is. Furcsamód angol nyelvterületen a szó megfelelője, a dungeon, inkább a földalatti kazamatarészre helyezte a hangsúlyt, így az az érdekes helyzet alakult ki, hogy a franciák a torony felső, míg az amerikaiak a föld alatti részét értik a szó alatt.

A Donjon fő ihlető forrása az 1974-ben megjelent, kezdetekben leginkább az amerikai egyetemisták által játszott Dungeons and Dragons című fantasy szerepjáték, mely francia nyelven Donjons et Dragons néven terjedt el. Ennek a játéknak a legelső verziójában (ma már a negyedik kiadásnál tartanak) a játékosok kalandozókat alakítanak, akik a földalatti kazamatákat (dungeon) védő szörnyeket kardélre hányva jutnak be a kincseskamrába, ahonnan aztán a zsebeiket megtömve távozhatnak újabb „kalandok”, vagyis újabb börtönök még vérszomjasabb szörnyeinek még csudálatosabb kincshalmai felé. Ez a játékstílus azóta rendkívül sokat finomodott, ám az eredeti, mostanra már veretes koncepció a játék kvázi védjegyévé vált. Sfar és Trondheim ezt a felállást állította a feje tetejére, ugyanis a történetet most a szörnyek szemszögéből ismerjük meg (bár ezt az ötletet egy számítógépes játék, a Dungeon Keeper, 1997-ben egyszer már elsütötte) és rá kell döbbenjünk, egyáltalán nincs egyszerű dolguk: a donjon menedzselése bonyolult gazdasági vállalkozás, hiszen a vár urának gondoskodnia kell megfelelő reklámról, hogy a kalandozók (az ő szóhasználatában: az ügyfelek) felkeressék a tornyot, meg kell vásárolni és felnevelni a kamrákat védő szörnyeket, ügyelve a környezeti és étkezési szokásaikra, a zsoldosokat ki kell fizetni az elhullott szerencsevadászok hátrahagyott javaiból, akik közül mégiscsak el kell engedni párat, hogy hírét vihessék a csodálatos kincseknek. Ezzel a kör bezárul, és bármilyen apró változás kibillentheti az egyensúlyából a pénzügyi zsonglőrködést.

Ugyanakkor a sorozatnak nincs egyértelműen meghatározható főszereplője, hiszen a történetek közti összekötő kapocs maga a Torony, ami, ahogyan a germán legendák csodálatos világfája, az Yggdrasil több világban, úgy ez több idősíkban van jelen, gyökereivel a múltban, törzsével a jelenben, lombkoronájával a jövőben. Ráadásul ez az élettől lüktető torony-fa mindhárom síkban egyre újabb és újabb rügyeket, majd ágakat hajt, valóságos mitológiát létrehozva a mesék és szereplőik összefonódásával. A Donjon csak később kapta a Zénith (Zenit, mint a Nap legmagasabb állása, a Torony aranykora) jelzőt, mégpedig a két szerző kezdetben különböző elképzelése miatt. Az első kötet eredetileg a Lapinot sorozat egy újabb részének lett szánva, de Sfar rábeszélésére Trondheim kacsatollruhát húzott nyúl hősének újabb inkarnációra. A szörnyeket az előbbi, az antropomorf állatokat az utóbbi adta hozzá, és bár a munka java része közös erőfeszítés volt, az első két album látványvilága inkább Trondheim keze nyomát hordozta magán. Sfar ezért nekigyürkőzött és útjára indította a Potron-Minet (Pirkadat, a Torony történetének hajnala) szériát, amelyben a későbbi Torony urának, Hyacinthe de Cavallère-nek az ifjúkorát meséli el, ezúttal az általa rajzolt karakterek tolmácsolásában. Ezek után már szinte természetszerű volt a harmadik sorozat létrehozása, ami Crépuscule (Szürkület, a Donjon világának alkonya) alcímmel egy poszt-apokaliptikus jövőbe kalauzol el bennünket, melyben a kataklizma sújtotta Terra Amatát a Fekete Erőddé alakult Toronyból irányítja vaskézzel a legendás hadvezér, a Nagy Kán. Mivel még mindig nem fogytak ki az ötletekből, negyedszerre is támadást indítottak az olvasók felé: a Donjon Monsters (Szörnyek) one-shot-okból áll, vagyis mindegyik önmagában is megálló, lezárt történetet tartalmaz, egy-egy az előző három sorozatban már feltűnt fő- vagy mellékszereplőre öszpontosítva, és újításként mindegyik albumhoz más-más rajzolót kértek fel. Ekkorra a Donjon már olyan népszerűségre tett szert, hogy a szerzők felkérést kaptak egy rajzfilmsorozat tető alá hozására, ami azonban mégsem valósult meg. Az elkészült, ám fel nem használt forgatókönyvek alapján így egy ötödik széria indult útjára albumformátumban, Donjon Parade címmel (mely a hetvenes években futó Mickey Parade és Pif Gadget könnyed, fiataloknak szóló hangvételére utal). Végül, de nem utolsósorban, mintegy főhajtásként a gyökerek felé, a Donjon Bonus eddig megjelent egy kötete egy külön erre az alkalomra készített illusztrációkkal ellátott szerepjáték, ám egyúttal art-book és a Torony univerzumát taglaló forráskönyv is egyben.

Habár a Torony monumentálissá bővülő világának mind az öt csapásiránya élvezhető önmagában is, az egyébként is igen gazdag felszín csak akkor fedi fel az alatta rejlő gyémántokat, ha mindet követjük és így felfedezzük azt a rengeteg utalást, amit elrejtettek benne, mint például, hogy kicsoda Alexandra, akinek az arcképét a Torony ura a szobájában őrizgeti, milyen titok birtokában élhet még több évszázad eltelte után is Cormor professzor, vagy hogy mi történik, ha valaki összegyűjti a Végzet Ereklyéinek minden darabját. Ezenfelül a különböző sorozatok mind hangulatukban, mind témájukban különböznek egymástól, így ha valakinek nem tetszik az egyik, még bőven megtalálhatja a számítását a másik néggyel. A meglepetésekkel tarkított történetek gyakran váltanak műfajt, komédiából kalandtörténetbe, majd tragédiába fordulhatnak, ami nem is annyira a francia-belga vonal, mint a mangák és a koreai filmgyártás sajátja. A tájékozódást megkönnyítendő a kötetek stílusosan a Torony szintjei alapján vannak megszámozva, az előzmények -99-től emelkedő sorrendben 0-ig, a fősodor 1-től 100-ig, míg a reményt vesztett jövő 101-től 200-ig. A Parade történetei a Zénith első és második kötete (vagyis a -99 és -98) között játszódnak, míg a Monsters mindegyike el van helyezve a háromszázas időskálán. Pofonegyszerű, nemde?

Az öt széria közül a Donjon Zénith tartja meg leginkább a hagyományos hősi fantasy vonalat, természetszerűleg a fentebb felvázolt csavarral a koncepcióban. Itt ismerkedhetünk meg Herberttel, a kacsával, aki utolsó lóti-futi mindenesből lesz szívét vesztett anti-hős a Végzet Kardjának felövezésével és Marvin-nel, a Torony sárkányfajzat bajnokával, aki vegetáriánus és a drakonista vallás tanításai szerint nem támadhatja meg azt, aki inzultálja. A szándékoltan anakronisztikus nyelvezet, a szójátékok (Herbert egyedi harci stílusában egy tollpihével mészárolja halomra a goblinokat az „erősebb a kardnál a toll” jegyében, az elefántszerű Babárok pedig a barbárok és a Babar király szereplőinek kevercsei) , a morbid humor (a kazamaták tízezerhuszadik ajtajánál útjukat álló több, mint egymillió goblin lemészárlása után kiderül, hogy a keresett Goblin Király mindvégig a felszínen piknikezett) és a furábbnál-furább szereplők (mint a félbevágott és így két személyiséggel rendelkező Jean-Jean) biztosítják a felhőtlen szórakozást.

A Donjon Potron-Minet borús hangulatú, szomorkás, tragédiákkal és fekete humorral szegélyezett története az ártatlanság elvesztését mutatja be, ahogy a fiatal, idealista és naív Hyacinthe, egy vidéki nemes fia (akárcsak D’Artagnan) a bűnökkel terhes nagyvárosba, Antipolisba érkezik, hogy az egyetemen tanuljon. Itt találkozik későbbi társaival, a keselyű Hórusszal, a nekromanciát hallgató egyetemistával, Alcibiade-al, aki a fürkészőmágiát tanulmányozza, Zongo-val, az egyik tanszékvezető autista, ámde szörnyű fizikai erővel bíró fiával, és Alexandrával, a hidegvérű (szó szerint, hiszen gyíkember) orgyilkossal, akihez végzetes szerelem fűzi. Hyacinthe éjszakánként maszkot ölt, hogy köpenyes igazságosztóként jobbá tegye a világot, de be kell látnia, hogy a törékeny álmok szilánkokra zúzódnak a város mocskos macskakövein. A Potron-Minet intelligens és a helyenként olyan szívbemarkolóan nyers és kegyetlen történetvezetése, ami elakasztja az ember lélegzetét, parádésan keresztezi a kosztümös kalandfilmeket és a film noir-ok világát.

A Donjon Crépuscule hatalmasat ugrik az időben: egy Sötét Entitás uralta elméjű Herbert irányítja véres kézzel Nagy Kán néven a Gyehenna Fekete Erődjéből (a Torony inkarnációja ebben az idősíkban) az ismert világot, ami a bolygó forgásának megállása óta két részre oszlik, az egyik felén örök világosság és kiégett sivatag, a másikon jéghideg sötétség honol, a túlélők pedig a kettő találkozásánál létrejött kis sávban, a Szürkületben élnek. A legjobb barátból és bajtársból a Kán ősellenségévé vált Holtak Királya, a szeme világát elvesztett Marvin, önmagára mért száműzetésben él, míg nem találkozik az ugyancsak számkivetett Vörös Marvin-nel, a Zautamauxime falujából származó bátor, ámde kevéssé megfontolt nyúl harcossal. Kettejük sorsa összefonódik, amint összefognak, hogy súlyos áldozatok árán beteljesítsék a sorsukat. A poszt-apokaliptikus jövőben játszódó kaland filozofikus mese a reményről (a vak Marvin és vezetője, a kis denevér, Pipistrelle közti párbeszédeket akárha a Kis hercegből ragadták volna ki) és Mad Max inspirálta izgalmas road-movie, ahol a megtört, megfáradt, kiégett hősök (Clint Eastwood nyomdokain) már csak az ifjú, meggondolatlanul heves vérű szereplők hatására képesek kitörni a magány börtönéből. Szomorkás humor és derűs beletörődés próbálja helyenként ellenpontozni az epikus csaták brutális vérontásait és a kétségbeesés táplálta döntések végzetes következményeit.

A Donjon Monsters a három sorozat legszebb elemeit villantja fel, malterként szolgálnak a Torony kövei között, több, eddig felmerült kérdésre választ adva, amivel eddig nem volt idő foglalkozni a három fő sorozat köteteiben. Az eddig megjelent tizenkét album mindegyike más illusztrátor munkája, és mivel valamennyi önmagában lezárt történet egy-egy mellék- vagy főkarakter szereplésével, ez valóban lehetőséget ad az experimentális képregényalkotásra: a Frédéric Bézian jegyezte Zsoldosbecsület (Des soldats d’honneur) vázlatszerű, épp csak pár színt használó kötetében a Nagy Kán szolgálatában álló két sárkányfajzat testvér egyike narrálja végig a történetet egyes szám első személyben, szövegbuborékok nélkül. Mivel bátyja átengedett az általuk őrzött kapun egy bizonyos vak idegent, a Kán törvényei alapján halálra ítélik, és öccsének kell rajta végrehajtani az ítéletet a sivatag forró homokján. A Balhé a sörfőzőknél (Du ramdam chez les brasseurs) a kőbuta, de szeretnivaló Grogro magánszáma: sörért küldik a Toronyból a nyulak falujába, ahol találkozik a gyermek Vörös Marvin-nel, boszorkányüldözésbe és kocsmai verekedésbe keveredik, fekete élőholtakká vált nyulakkal küzd meg (egyértelmű hommage Peyo Les Schtroumpfs sorozatába illeszkedő fekete törpikés epizódjának), majd egy gladiátoraréna kellős közepébe pottyan, ahonnan várható módon teli hassal és egy szekérderéknyi söröshordóval tér vissza. A Mélyben (Les Profondeurs) Killoffer stílusgyakorlata egy szinte teljes egészében az óceán mélyén játszódó pokoljárásnak: Noyeuse, a fiatal akvabonista lány családját lemészárolják a Nagy Kán katonái és csak az menti meg az életét, hogy magára ölti az egyik támadó páncélzatát, így nem ismerik fel. A durva katonák között megerőszakolják és újfent csak a szerencsének köszönheti, hogy hazajut, ahol viszont saját elvakult és ostoba népe bélyegzi árulónak, így az album utolsó oldalán végül is az akvabonisták ellenségeinek oldalán rohan a halálba. A Monsters sorozattal a Donjon szerzőpárosa több, még be nem futott rajzolónak biztosított lehetőséget a betörésre a szakma felsőbb köreibe. „Jobban ismerik a Donjont, mint mi, és még étkezési jegyeket is elfogadnak!” – jegyezte meg tréfásan Joann Sfar, amikor arról kérdezték miért alkalmaznak kezdő illusztrátorokat. Majd hozzáfűzte: „Emellett nagyon örülök, amikor Boulet jelzi nekem, hogy a neki küldött forgatókönyv egy része önellentmondást tartalmaz…”

A Donjon Parade a végül meg nem valósult rajzfilmprojekt forgatókönyvei alapján indult útnak ötödikként a sorban, az önironikus Egy Toronnyal több a kelleténél (Un donjon de trop) címmel. A könnyedebb hangvételű, kifejezetten fiataloknak íródott sorozat jó kezekbe került, a 2004-es angoulême-i Legjobb Album díját elnyerő, önéletrajzi ihletésű A hétköznapi küzdelem (Le Combat ordinaire) szerzője, Manu Larcenet vette gondozásába.
Mindenképpen érdemes még pár szót ejteni a több, mint húsz alkotó (Mazan, Andréas, Blutch, Blain, Kerascoët, Yoann, Kéramidas, csak hogy párat említsek) közreműködésének eredményeképp a kötetekben hemzsegő utalásokról, hommage-okról és a beavatottaknak szóló poénokról (insider joke), amik közül épp csak néhányat sorolnék fel. A két szerző nem tagadhatta meg a szerepjátékos gyökereket, a Zénith negyedik kötetében a disznóvárosi mágusok varázspárbajt vívnak, azaz Certáment, ami az Ars Magica szerepjáték egyik alapkifejezése, Hyacinthe Tornyának első szörnyei, a brou-k a Runequest bestiáriumából származnak, a több kötetben is megjelenő, a sötét termek megvilágítására szolgáló csápos szörnylámpák pedig a Magic: the Gathering gyűjtögetős kártyajáték egyik lapjáról léptek át a Donjon univerzumba.

A Kilencedik Művészet nagyjai előtti főhajtás a Kacsaváros nagyhercegének jogara, ami Ottokár jogarának kiköpött mása (szárnyak nélkül, ahogy Hergé eredetileg papírra vetette), az erdei trollok, akik Jeff Smith Bone-jának patkányszörnyeire hajaznak, a Mélyben album egyik víz alatti jelenete, a hatalmas szállítóhalakkal, szájukban a pilóta trónusával pedig a Little Nemo egyik paneljának hű reprodukciója. Vaucanson hazudni és ártani képtelen automatái Isaac Asimov R-Daneel-jének egyenesági rokonai, akinek kezét köti a Robotika Három Törvénye, Arakou régi bajtársa, a lovagi erényeket ápoló, lassan leépülő elméjű és nem létező jegyesével beszélgető Miguel a spanyol Cervantes Don Quijote de la Mancha-jának kivetülése, a fejét forradalmi változásokon törő, frígiai sapkát viselő és fürdőkádjában elmélkedő Benoît de Vaucanson pedig a nagy francia gondolkodó, Marat szellemi testvére. Egyaránt láthatunk jeleneteket és sztárvendégeket mangákból, mint a One Piece, Dragon Ball Z, Albator, ugyanúgy mint a Disney-univerzumból (Robin Hood, Peg-Leg Pete), vagy akár a francia nyelvű albumok hősei közül (Pipintus, Lapinot, Raghnarok). Akárhová nézünk, eldugott easter egg-re lelünk, és ebből látszik igazán mennyire élvezik ezt a szellemi bújócskát az alkotók, hiszen lubickolnak a Donjon világa által nyújtott határtalan lehetőségekben és szabadságban.

Sajnos a Donjon magyarországi apoteózisa megbukott, de talán a jövőben lesz olyan bátor kiadó, amelyik újra magasra emeli a lángot. Addig is azok, akik nem beszélik a francia nyelvet, vigaszt találhatnak az amerikai NBM kiadó angolul megjelent Dungeon albumaiban és a Donjon egyik legmeggyőzőbb érvelésű lakójának kedvesen bíztató szavaiban, azaz, Kedves Olvasók: ZONGO!

*azóta a Vad Virágok Könyvműhely kiadta magyarul Sfar A kis herceg képregényadaptációját

Egy agyalágyult hatvanas-hetvenesévekbeli ötletet újra és újrahasznosítani, nos, tudjuk hogy az ilyesmi nem újdonság a hollywoodi "kreatívok" részéről - tényleg, van aki *lelkesedik*, rajong a Majmok bolygója-filmekért? Szerintem totális, unalmas baromság mindegyik. Na mindegy, itt az új film trailere. A WETA effektjei egy fél pillanatig sem meggyőzőek, bár a Jurassic Parkénál azért jobbak. 18 év alatt legalább ide eljutott a CGI.

A horror azon műfajok közé tartozik, amik a legnehezebben újulnak meg, amik egy-egy jellemző irányzatukat teljesen kivéreztetik, mielőtt továbblépnek. Jó, ha évtizedenként egy olyan alkotás készül, ami képes új mederbe terelni a zsáner életét, és azzal sem mindig járunk jól (ld.: Fűrész). Wes Craven 1996-os posztmodern, önreflektív Sikolya sajátosan ironikus hatással volt kortársaira: olyan slasherek hullámát indította el, amiknek pont a frappáns kifigurázása emelte be a popkultúra halhatatlanjai közé. Még ironikusabb, hogy a harmadik résszel (ahol Kevin Williamson forgatókönyvírót felváltotta Ehren Kruger) már maga a Sikoly is azoknak az unalmas horrortoposzoknak a csapdájába esett, amikből egykor gúnyt űzött. Bő 10 éves ugrás az időben: Craven azóta sem csinált sikeres filmet, Williamson elfeledett tévéíróvá alacsonyodott, a sorozat triumvirátusa, Neve Campbell, Courtney Cox és David Arquette eltűnt a süllyesztőben, ráadásul az az önreflektív, posztmodern felfogás, ami az eredetit kiemelte a tömegből, lassan minden második filmnek sajátja. Szóval mi keresnivalója van ma a mozikban egy Sikoly 4-nek?

Williamson és Craven, a jelenlegi trendeknek megfelelően, a remake-ekre fenik a késüket. A Sikoly 4 alaphelyzete, hogy a Woodsboróba egy évtized után visszatérő Sidney körül az első gyilkosságsorozathoz hasonlóan kezdenek hullani az emberek, de főleg a tinilányok. A probléma ezzel a koncepcióval az, hogy a remake-eknek nincsenek olyan egyértelműen és frappánsan kifigurázható közös jegyeik, mint a slashereknek, vagy akár a folytatásoknak úgy általában – annyi biztosan nem, hogy egy erre épülő filmet elvigyenek a hátukon.

A remake-ek – túl azon, hogy rendre rosszabbak – hagyományosan véresebbek, zajosabbak és szájbarágósabbak, mint az eredeti, de egyébként ugyanazokhoz a műfaji szabályokhoz tartják magukat, mint amazok. Így a Sikoly 4 folyamatosan hangoztatott alaptézise, hogy a „szabályok teljesen megváltoztak”, csupán mesterkélt, alap nélküli jelmondat marad, amit ráadásul sehogysem sikerül ténylegesen érvényesíteni a cselekményben (mellesleg „az eddigi szabályokat felejtsd el” kártyát már kijátszották a harmadik részben is – hasonlóan hatástalanul).

Kár mindezért, mert az aktuális metafilmes posztmoderncirkuszt briliánsan birizgáló nyitójelenet még egy roppant okos és vicces mozit vetít előre. De az ötletek hamar elfogynak, a műfaji fricskák laposak és/vagy az előző részekből újrahasznosítottak, és hiába adják hozzá a mixhez a modern idők közösségi oldalait, a Facebook és a Twitter időnkénti, sajnos különösebb koncepció nélküli felemlegetése nem pumpál annyi friss vért a gyilkosságok előtti telefonos rémisztgetésekbe, hogy megmentse azokat az unalomtól – maguk a gyilkosságok pedig, bár minden eddiginél brutálisabbak, kínosan ötlettelenek (áldozatot kergetni, párszor falhoz vágni, majd leszúrni). Túl jól ismerjük már ennek a franchise-nak a trükkjeit, és a Williamson-Craven duó (ami félúton, ki tudja, miért, kiegészült Krugerrel is) semmi újat nem tud mutatni, így a negyedik rész ugyanúgy jár, mint a harmadik – azokat a hibákat követi el sorra, amiken gúnyolódnia kéne.

Az eredeti színésztrió visszatérése természetesen örvendetes, de lássuk be: Courtney Cox bazi öreg már, szegény Neve Campbell meg annak látszik. Karaktereiket haloványra, érdektelenre írták, a többi csajnak meg még a nevét sem tudjuk megjegyezni, annyira jellegtelenek, és annyira nem érdekel minket, hogy mi történik velük – ágyútöltelékek mind, egyedül Hayden Panettiere karakterébe sikerült némi életet lehelni. A filmelemző horrorfan, Rory Culkin is csak sótlan utánérzete az első két rész Jamie Kennedyének. Elmond valamit a szereplőkkel való mostoha bánásmódról, hogy a tucatnyi jónő ellenére valószínűleg a férfiakban is a még mindig szimpatikus David Arquette figurája fog a legjobbam megmaradni.

Természetesen az alkotók már most egy új trilógiában gondolkodnak, így egyértelmű, hogy egy kellően tökös befejezéstől is elgyávultak – pedig több ponton is igen szemét és meglepő módon lehetett volna lezárni a filmet, ami valamit javíthatott volna az összbenyomáson. Így pozitívumként marad néhány jó poén, egy-két pofás beszólás… és más semmi. Egy cseppnyi vér nem maradt ebben a franchise-ban.

Szerkesztőségünk oszlopos tagja, Kerékgyártó Yvonne új kisjátékfilmjének előzetesét mától a nagyvilág is megismerheti - az operatőr a rendkívül tehetséges Blaumann Edit. A filmben (de nem a trailerben) jómagam is feltűnök egy snitt erejéig - ez több mint elég.

PINKWATER trailer from Yvonne Kerekgyarto on Vimeo.

A civilizáció rétegei leválaszthatatlannak tűnnek rólad, amíg életed normális mederben folyik. De kerülj váratlanul extrém helyzetbe, ahol a puszta túlélésért kell harcolnod, és ezek a rétegek úgy hámlanak le rólad, mint a Napon megégetett bőr – csak sokkal gyorsabban. Alatta pedig csak az ösztönlény van, az állat. Legalábbis ezzel áltatjuk magunkat. Valójában az esszenciális ember van alatta. Aki nem ismer szabályokat, törvényeket, ideológiákat, csak a különbséget élet és halál között, és azért a különbségért öl és rabol, ha kell.

A veterán lengyel rendező, Jerzy Skolimowski filmje nyers, naturalista thriller a túlélésről, egyben a legletisztultabb filmkészítés markáns példája: az Ölésre ítélve a képek elemi erejével mesél, hóban, fagyban űzött főszereplője soha egyetlen szót sem szól, sőt a más karakterektől elhangzó, kisszámú dialógus is mind teljesességgel irreleváns. Tavaly a Velencei Filmfesztivál Quentin Tarantino vezette zsűrije ennek a filmnek ítélte a fődíjat, Vincent Gallo pedig a legjobb színésznek járó kupát vihette haza. Skolimowski műve kétségívül merész és provokatív darab, végül minden erénye ellenére mégis kevesebb lesz a részei összességénél.

Mohammed (nevét csak a stáblistából tudjuk meg) valahol a Közel-Keleten (a film egyik helyszíne sincs konkretizálva) esik nyugati katonák fogságába, miután hármukat felrobbantja egy RPG-vel. Kihallgatások és kínzások sorozata után valahol Európában balesetet szenved az őt szállító furgon, és a pillanatnyi zűrzavart kihasználva, elmenekül. Mögötte fegyveres katonák, előtte a jéghideg, ismeretlen, behavazott vadon.

Skolimowski a témából adódó evidenciákat ignorálva, alaposan kigyomlált a filmből minden politikai felhangot (bár megkockáztatom: egy fordított szituációban, vagyis ha menekülő amerikai katonát üldöznének afgánok/irakiak, nem működne a film). Azt sem tudjuk, hogy Mohammed valóban terrorista vagy csupán a körülmények áldozata, hiszen a történet elején semmilyen fegyver nincs nála, és akkor veszi magához egy halott katona rakétavetőjét, amikor úgy látja, hogy nincs más választása. Karakterével kapcsolatban egyvalami fontos igazán: az, hogy ember. A kihallgatások kegyetlen módszereinek sincsenek érezhető amerikaellenes aspektusai, pusztán a menekülés szükségességét hangsúlyozzák.

Kiállítását tekintve a film hibátlan. A rendezés, operatőri munka párját ritkítóan erőteljes, akár lélegzetelállító totálképekben kell visszaadnia a vadon zabolátlan szépségét, és az abban reménytelenül elveszni látszó, aprócska embert, akár feszült közelikben kell érzékeltetnie a menekülő főszereplő félelmét és kilátástalanságát. Vincent Gallo maga is képes egy árva szó nélkül eladni az ideológiától, jellemvonásoktól, egyáltalán, minden megkülönböztető jegytől megfosztott, absztrakció szintjére süllyesztett karaktert. Az Ölésre ítélve hiányosságai a forgatókönyvnek róhatók fel.

Thrillernek Skolimowski műve nem elég gyors és dinamikus, az emberi túlélés drámájának pedig túl felszínes és repetitív. Minthogy Mohammed már rögtön az első jelenetben, a sötét barlangban, RPG-vel a kezében remegve és fújtatva is olyan benyomást kelt, mint egy űzött, sarokba szorított vad, nem beszélhetünk arról, ami a film lényege lehetett volna, és talán kellett volna, hogy legyen: az elállatiasodás folyamatáról. Az epizodikus, és egy idő után újat mutatni képtelen cselekményt kényelmes deus ex machinák (sebesült kutya, segítőkész nő) lendítik előre, a régi életet fel-felvillantó flashbackek inkább kizökkentenek, mint segítenek.

Pedig ez utóbbiakból próbál kinőni a filmnek egy másik, álomszerű, szürreális aspektusa, ami azonban nem kerül kontextusba, és csak lóg a levegőben, sosem lépve túl a konvencionális thriller/dráma határmezsgyéjén. Amennyiben a minden mást irrelevanciába taszító túlélési ösztön színtiszta egyszerűségének tartalmi-formanyelvi leképezése volt a cél, Skolimowksi kétségkívül diadalmaskodott – de nehéz szabadulni az érzéstől, hogy ennél többet is elérhetett volna, hogy a csaknem tökéletes részek végül egy messze tökéletlen (bár még ezzel együtt is hatásos) egésszé álltak össze.

 

Tsui Hark (zseni) maga a megtestesült ambíció. Karrierjének első felében jobbára olyan ötleteit vitte filmre, amelyek nemhogy a költségvetésekkel szűkösen bánó hongkongi filmiparnak, de esetleg magának Hollywoodnak is túlságosan nagyléptékűek számítottak volna. Egyik ilyen agymenése a nagyszerű Roboforce (nálunk Robotpárbaj címmel forgalmazták, külföldön I love Maria elnevezéssel is előfordul), amely az Ázsia szerte rendkívül népszerű óriásrobotos rajzfilmek, képregények, stb. élőszereplős-filmes mutációja.

A Kalapács újra lesújt! Úgy látszik az újjászületett Hammer Films-et nem lehet megállítani, a Let Me In, a Resident és a Wake Wood után újabb horrorral állnak elő, ezúttal a legendás színdarab adaptációjával. Persze a Woman in Black-nek 1989-ben már készült egy feldolgozása, amely benne van minden idők öt legfélelmetesebb filmje közt, és amelynek Nigel Kneale (=isten) írta a forgatókönyvét. Vajon a Daniel Radcliff főszereplésével készült új adaptációnak sikerül túltennie rajta?

Jövő héten csütörtökön világpremier, de mi már kedden szállítjuk a kritikát! Wes Craven kiirthatatlan slashersorozatának ehhez a legújabb részéhez íme a valószinűleg legutolsó kedvcsináló.

Ne vágj már pofákat előre! Nézd végig ezt a műelőzetest, ugyanis Billy Crystal és a funnyordie.com stábja egy olyan, rendkívül ügyes trailerparódiát hozott össze, amely egyszerre űz gúnyt a hollywoodi stúdiórendszerből, a filmes folytatások bénaságából és egy jelenleg negyon felkapott filmes műfajból, amely a Geekz profiljába is beleillik (többet nem mondhatok, lelőném a poént!) Meg Ryant Helen Mirren helyettesíti - e cserével csak nyerünk.

Mostanában járja a fantasztikus filmfesztiválokat ez a kisjátékfilm, és az egyik legjobb, amit az utóbi időben láttam. Félelmetes, szürreális, a végén nagyszerű un. praktikus (tehát nem kibaszott számítógépes) effektekkel megtoldva.

Punks not dead! Ezt ma már minden Exploited pólós kisköcsög kívülről fújja, de szerencsére vannak, akik komolyan is veszik, sőt tesznek is érte, hogy ne is dögöljön meg olyan könnyen aza punk. Német András például egy jópofa laza és humoros képregény-strip sorozattal próbál meg ihletet és támogatást nyújtani "menthetetlen zenészpalántáknak", hogy megtudják, mi is az a rákkendról. m/

Történetünk főhőse a basszusgitáros Johnny, aki múló fiatalsága ellenére sem adja fel a reményt, hogy Ócskavas nevezetű punk zenekarát a csúcsra juttassa. Miután egy kedvező fordulat következtében esélyt kap arra, hogy neves hazai bandák előzenekaraként mutatkozhasson be a színtéren, minden erejét annak szenteli, hogy a félnótás dobosával, Ekivel megtalálják a megfelelő gitárost és a lehető legjobb produkciót állítsák össze a várva várt turnéra.

Az álmodozásokban és kínlódásokban gazdag történeteik megismerésével bepillantást nyerhetünk az amatőr zenészek életének mindennapjaiba, valamint arra is sikerül választ kapni, hogy mennyire nehéz elindulni a ranglétrán, főleg, ha mindenki a te lábadba kapaszkodik.

 

Ha punkrokkerek vagytok akkor azé', ha nem, akkor meg azé' kövessétek minden hétfőn, szerdán és pénteken a rocksztarleszekmama.blog.hu oldalon.

Először úgy gondoltam, mindenféle bevezető nélkül fogom elétek tárni e gyöngyszemet, aztán mégiscsak arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy nem árt némi kontextus, szóval: a Ninja vs. Bruce Lee számos alternatív címen is ismert (pl. The Return of the Fist of Fury, Return of Bruce, stb.) és a Bruce Lee halála után rivaldafénybe slattyogó számtalan Bruce Lee-klón egyike, Bruce Le a főszereplője. A film fülöp-szigeteki produkció, és a maga módján egészen szórakoztató - hogyan is lehetne másmilyen, ha egyszer a Shaw Bros fő rosszembere, Lo Lieh alakítja benne a gonosz szarkeverőt! A német előzetesben rengeteg olyan ígéret elhangzik, amit a film fikarcnyit sem vált be - "káprázatos akciók" és "döbbenetesen gyönyörű nők" nincsenek a Ninja vs. Bruce Lee-ben. Nindzsák se.

Andrew James Sykes szuperalacsony-költségvetésű scifi rövidfilmje, amelyben egy időutazó titkosügynök többek közt a magyar forradalmat is meglátogatja.

PRECISION from Andrew James Sykes on Vimeo.

Láttak már olyan filmet, amiben Jack Nicholson nem mosolyog? Vagy olyat, amiben Megan Fox nem jó nő? Forgatott-e bárki is olyan jelenetet, amelyben Arnold Schwarzenegger Proustot olvas fel féllábú eritreai kisgyerekeknek? Ugye hogy nem. Ha rá van írva a plakátra, hogy Jason Statham, nem gondolja senki, hogy éppen egy Tarr Béla filmet fog látni. Nyilván lesznek autósüldözések, nagy robbanások, véres csonkolások és izzadó cicik. Ha a Kedves Olvasónak ennyi elég, akkor itt be is fejezheti az olvasást: irány a mozi.

Továbbra is a bérgyilkosok élete a legérdekesebb dolog a Földön. Mintha nem készült volna róluk már eddig is vagy féltucat film. Vagy néhány száz regény. Ha körülnézünk, mindenki megtalálhatja a maga ízlésének megfelelő bérgyilkos-történetet: a Jim Jarmusch (Az irányítás határai) és John Woo (A bérgyilkos) által határol területen belül és kívül mindenki megtalálhatja a szívének kedves variánst. A mestergyilkos az 1972-es Mestergyilkos remake-je, amiben Charles Bronson játszotta Arthur Bishop-ot, a csendes és profi - ki nem találják - bérgyilkost. A történet szerint főnöke elárulja Bishopot, aki bosszút áll. Ne nézzenek ilyen meglepetten, minden bérgyilkosos filmnek ez a története.

Az előző két bekezdés azt hiszem elég jól megmutatja, hogy problémáim vannak ennek a kritikának a megírásával. Jason Statham jól játszik, Ben Foster úgy néz ki, mint egy bostoni kocsmatöltelék, Donald Sutherlandet megint kinyírják a tizedik percben. Hiányérzetem van. Gyorsan belekerülünk az események sűrűjébe - hogy aztán ugyanolyan gyorsan ki is jöjjünk onnan, percekig bámulva, amint a bérgyilkos feltesz egy klasszikus zenei lemezt a rendkívül hájend Bang&Olufsen lemezjátszóra. Megint egy remek akciószekvencia - aztán hallgathatunk louisianai közhelyeket az életről. Nem tudom, hogy Richard Wenk (A Forgatókönyvíró, Aki Megírta Richard Donner Utolsó Filmjét) vagy a rendező akart-e többet egy sima bérgyilkosos-jasonstathames akciófilmnél, de a Tomb Raider után tévére ítélt Simon Westnek most nem sikerült eltalálnia a ritmust.

Mert ha - teszem azt - csak egy sima bérgyilkos-bérgyilkos-nagyfőnök szentháromságban született akciófilm lenne, el tudnám intézni azzal, hogy "jó-jó, de inkább előveszem John Woo hongkong-i munkáit, ha maradandóra vágyom". Azonban A mestergyilkos három-négy jelenetenként belekezd valami nagyívűbe - hogy aztán félúton rájöjjön, hogy ő "csak" egy akciófilm, úgyhogy folytatja valami mással. A "finom utalásnak" szánt apróságok elnagyoltak, mint egy T-72-esen a hegesztési varratok. Az óvatos "figyelj, ezek is emberek, jóóó?" módra beletuszkolt életképekkel és karaktermélyítésre szánt közhelyes marhaságokkal csak vesztegetik az időnket. Pont annyira, hogy kizökkenjünk, és magunk elé meredve azon kezdjünk gondolkodni, vajon elzártuk-e a gázt otthon. Sajnos a filmet semmi sem tudja megmenteni a totális happy endtől - amely legalább annyira kiábrándító, mintha Josselin Beaumont elsétált volna A profi utolsó jelenetében. Talán majd a következő film, amire az lesz írva, hogy "Jason Statham". 

Érthető okokból nincs még egy olyan filmes zsáner, ami annyira elválaszthatatlanul és utánozhatatlanul kötődik Japánhoz, mint a szamurájfilm műfaja. A japán mozi a hőskortól kezdődően egészen a 70-es évekig ontotta magából a híres történelmi események feldolgozásait éppúgy, mint a háborúk korában, vagy éppen már a Tokugawa érában játszódó kitalált történeteket. Az utóbbi időben azonban ez a lendület megtört, az elmúlt években szinte egyáltalán nem forgattak akciódús, vérbeli jidaigeki-ket, inkább ezek felhígult, más műfajokkal kevert mutációi (pl. Ballad, Chonmage Purin, Goemon, Tajomaru, stb.), vagy gyenge felújítások kerültek a mozikba. Ez utóbbiak között megtalálható volt a szinte jelenetről jelenetre újraforgatott Tsubaki Sanjuro, a rosszul átértelmezett The Last Princess és Zatoichi, valamint a szintén a vak masszőr kalandjait feldolgozó női változat, az Ichi is. A saját ötleteken nyugvó, modern jidaigekik sokkal inkább a drámára fókuszálnak, mintsem az akcióra, így például minden szépsége ellenére Yamada Yoji trilógiája (Twilight Samurai, The Hidden Blade, Love and Honor) sem hozta azt, amire a műfaj rajongói már ki tudja, mióta áhítoznak. Épp ezért lett 2010 egyik leginkább (egyúttal legszkeptikusabban) várt alkotása Miike Takashi első vérbeli szamurájfilmje, az akciódús 13 Assassins, ami egyébként szintén egy felújítás.

Kudo Eiichi 1963-as eredeti változata igazi klasszikus, egy remekül felépített, tökéletesen elmesélt és gyönyörűen kivitelezett mozi, ami méltán kapott helyet mind a Toei legnagyobb dobásai között, mind pedig a japán filmtörténetben, ugyanis a több mint 30 perces záró csata hossza mindmáig rekord. A 17 Ninjas után ez volt a második darabja az az évben startolt, magyarul kissé furán hangzó „csoportos ellenállás” jidaigeki sorozatnak, ami a Toei egyik védjegyévé vált a későbbiek során. A sorozat epizódjainak közös jellemzője volt a valós történelmi tényeken alapuló kiindulópont, az elnyomó uralkodóval szembeni csoportos lázadás, ami mindig látványos csatákba torkollott, valamint a tűéles fekete-fehér képi világ. A 13 Assassins esetében a főgonosz Matsudaira Naritsugu kitalált személy, alakját és az egész történetet Tokugawa Ienari sógun uralkodásának eseményei ihlették.

Matsudaira Naritsugu a sógun mostohaöccse, aki a sógun távollétében uralkodói jogokkal van felruházva. Brutalitása és bosszúálló természete messze földön híres, eltávolítása a hatalomból az egész ország érdeke lenne, ám ez hivatalos úton nem történhet meg. Így a legnagyobb titokban kapja meg a küldetést Shimada Shinzaemon, aki bizalmasaival együtt belefog az öngyilkos terv kidolgozásába, mai szóhasználattal élve egy kommandós akciót kell végrehajtania. Nemcsak a Naritsugu-t kísérő hatalmas túlerőt kell legyőznie, hanem az uralkodó stratégáját, az egykoron vele együtt tanuló Hanbei-t is.

Magától adódik a kérdés persze, hogy egy érdemes-e egy ilyen filmet újraforgatni, hiszen a történethez sok újat nem lehet hozzátenni, a látvány fokozása pedig sokszor öncélúvá válik. A legtöbb esetben a válasz egyértelműen a nem lenne, ám ezúttal nem ennyire egyértelmű a döntés, hiszen mégiscsak a kortárs japán film világszerte (Kitano mellett) legismertebb alakja, Miike Takashi rendezéséről van szó.

A forgatókönyvön nem változtattak sokat, néhány karakter teljesen más hátteret kapott (a legszembetűnőbb a „paraszt szamuráj” helyett ezúttal az erdőben összeszedett Koyata figurája), Shinzaemon pedig zene helyett a szerencsejátékkal győzi meg Shinrokuro-t, mi a helyes út (valószínűleg Yakusho Kouji nem tud úgy játszani a shamisen-en, mint a legendás Kataoka Chiezo). A csapat összeszedése és a tervezés nem annyira kidolgozott, nincs olyan részletesen elmesélve, mint Kudo munkájában (ez egyébként az egész filmre igaz), ezek helyett látványos,  bár nem feltétlenül szükséges jelenetek kerültek vászonra: két seppuku elkövetése, valamint a brutális Naritsugu brutalitásai a maguk valójában. Ugyan jelenleg csak a nemzetközi forgalmazásra szánt, megvágott változat elérhető, így remélhetőleg ez csak ennek a verziónak a hibája, de nagyon hiányzott a filmből Hanbei első trükkje, aminek köszönhetően Kudo nagyon ügyesen mutatta meg, hogy mindkét oldalon értékes emberek igyekeznek túljárni egymás eszén. Ettől függetlenül a karakterek ábrázolása meglepően jó, sőt, vannak köztük jobbak is, mint a legendás elődben. Hirayama, Shinrokuro, Koyata, de még Naritsugu alakítója is beférne az eredeti stábba.

Ahogy arra számítani lehetett, a felújítás legnagyobb erőssége a látvány. Lélegzetelállítóak a tömegjelenetek, gyönyörűek a háttérül szolgáló tájak, a grandiózus nagy csatajelenet helyszínéül szolgáló díszletről pedig talán az az információ is elegendő, hogy mintegy 200 millió yen-ből hónapokig építették. A lerombolása kevesebb ideig tartott, amiben nagy szerepet kaptak az eredeti változatból teljesen kihagyott pirotechnikai eszközök és mozgó torlaszok, 13 hősünk ezúttal fejlettebb kommandós arzenál segítségével igyekszik megtizedelni a jóval népesebb ellenséges haderőt. Sajnos a robbantások gyakorlására egyetlen mondat utal csak egy visszafogott poén kíséretében és az építkezés haladásának szemléltetésére sem pazaroltak túl sok időt.

Mint film, Kudo munkája szebb és kidolgozottabb Miike verziójánál. A klasszikus filmkészítés erényeit gyönyörűen tálalja, ügyesen használta ki színészei egyéb képességeit is, aminek legszebb példája a fentebb már említett shamisen játék, nem utolsó sorban pedig a narrátor használatával a legjobbkor adagolja az információkat. Annak ellenére, hogy Miike nem tudott az eredeti változat fölé nőni, egyáltalán nincs oka szégyenkezésre, ugyanis pont annyit változtatott a forgatókönyvön és a hangulaton, ami elég ahhoz, hogy a mai kritériumoknak megfeleljen. Igyekezett a lehető legkonzervatívabb módszerekkel dolgozni, ennek megfelelően nagyon kevés számítógépes trükköt vetett be (jómagam csak a digitális vért vettem észre), saját magát is a produkciónak rendelte alá, azaz ezúttal szinte teljesen kimaradtak a rá jellemző extremitások (azért a film elején Naritsugu „játékával" nem hazudtolta meg önmagát) és amennyire lehetett, igyekezett szembemenni a mostani trendekkel, hiszen hősei között kevés a fiatal, jóképű karakter, míg a feszültséget finom, visszafogott poénokkal igyekezett a mai igényekhez igazítani.

Miike Takashi és a főszereplő, Shinzaemon-t megformáló Yakusho Koji is több interjúban elmondta, hogy sajnálják, hogy mostanában szinte teljesen kihalt a mozikból a jidaigeki műfaja és szeretnék, ha ez a folyamat ezzel a filmmel a visszájára fordulna. Hogy ez így fog-e történni, az még a jövő zenéje, mindenesetre az esély megvan rá, hiszen az ő közreműködésükkel készült új változat nagyjából egyenrangúnak tekinthető Kudo eredetijével. Ha annak a hatását is tudják hozni (azon ritka sztorik egyike volt, amiből előbb készült a film és utána a regény), akkor lehet, hogy egy XXI. századi jidaigeki hullám előtt állunk. Az első lépés ezirányba már meg is történt a mozikba kerüléssel egyszerre startoló mangával. A folytatás pedig Miike-n nem fog múlni, ha a március 11-i események nem tettek neki keresztbe, hamarosan érkezik a Seppuku felújítása is.

Cukiság! Olyan zombifilmet már láttunk, ahol az élőhalottakat házikedvencként tartják (Fido), ebben a verzióban viszont tényleg a kutyák kapnak főszerepet. A történet az apokalipszis utáni Miami-ban játszódik, ahol a zombivírusra immunis ebek falkába verődve veszik fel a harcot az élőhalottakkal. A filmhez még finanszírozókat keresnek, de hatásos előzetes már van. A tovább után.

A Csillagember (Starman) bemutatójának kapcsán készítette a kanadai állami tv ezt a két részes interjút az akkor karrierje csúcsán álló John Carpenterrel. Összes addigi filmje szóba kerül, valamint azokról az alkotókról és műfajokról is beszélnek, akik és amelyek Carpenterre hatást tettek. A riporter felkészült a témából, ritkaság az ilyesmi manapság.

„Crime is only a left-handed form of human endeavor.”

A nyitójelenetben a keménykötésű Sterling Haydent látjuk, ahogy egy kihalt városrész oszlopai közt bujkál a távolban cirkáló rendőrautó elől. És máris „bent” vagyunk. Az alvilág piszkos, veszélyes, sötét bugyraiban, és ezúttal nem külső szemlélőkként, nem ártatlanul bajba keveredett, tisztes polgárokként, nem az utca megtisztításáért dolgozó detektívekként, hanem lecsúszott, napról-napra élő, a világtól elidegenedett piti gengszterekként. Mi vagyunk a rablók, és ha kell, a gyilkosok, akik végrehajtanak egy nagy, tökéletes, és elronthatatlan melót, ami az első alkalommal tökéletlennek bizonyul, és elromlik, és onnantól kezdve várhatunk, menekülhetünk, küzdhetünk, de nincs visszaút. Az életünk lassan összeomlik.

Mindössze 10 év alatt John Huston két hatalmas mérföldkövet adott az amerikai filmgyártásnak – és most ráadásul csak egy műfaj, a krimi keretein belül beszélünk. Az 1941-es A máltai sólyommal elindította a pár év alatt rendkívül népszerűvé vált film noirok hullámát, az 1950-es Aszfaltdzsungellel pedig merészen megváltoztatta a képet, ami azok sötét karaktereiről alakult ki a nézőkben. Ellentétben a ’30-as évek megalomán, abszolút uralomra törekvő, ámokfutó gengsztereivel (Kis cézár, ami éppúgy W. R. Burnett egyik könyvén alapszik, mint az Aszfaltdzsungel) és a ’40-es évek kiábrándult, olykor saját szubkultúrájukból is kilógó antihőseivel (Magas Sierra, aminek szintén Huston írta a szkriptjét), ezek az alvilági alakok egyszerű emberek, örömökkel, gondokkal, vágyakkal, erényekkel és hibákkal, mint mindenki más, csak történetesen nem cipőt pucolnak, buszt vezetnek, vagy irodában dolgoznak, hanem bankot és ékszerboltot rabolnak ki. Nem hatalomról meg luxusvillákról ábrándoznak, hanem elvesztett családi farmjuk visszavásárlásáról, vagy szűkölködő feleségeik és gyerekeik életének egy fokkal kényelmesebbé tételéről. A „gonoszságok” mögé hétköznapi, emberi érzelmek és célok kerültek, amikkel a nézők azonosulni tudtak – az Aszfaltdzsungel humanizálta a bűnözőket, a cenzorok pedig csak pislogtak zavarukban.

Ezekkel az addig példátlanul realisztikus és árnyalt karakterekkel készítette el Huston az első igazi „heist”-filmet, ami részletesen mesél el egy bűncselekményt a tettesek szemszögéből (pedig a könyvben még a rendőrség, itt csupán a legszükségesebbre redukált szempontja volt a hangsúlyos). Az Aszfaltdzsungel egy ékszerrablás története, a később tipikussá váló, hármas tagolásban: 1: a csapat összeszedése, és a felkészülés, 2: a rablás kivitelezése (a 10 perces, zene nélküli jelenet önmagában hagyományteremtő, bár ennek a feszültségdózisán a későbbi „utánzók” némelyike még sokat emelt), és félresikerülése, 3: a menekülés és a tragikus következmények. Az olyan ’50-es évekbeli noiroktól kedve, mint Dassin Rififije és Kubrick The Killingje, az olyan későbbi klasszikusokon át, mint az Ocean’s Eleven és Az olasz meló (nem beszélve ezek remake-eiről), a kortárs A banki melóig, mind Huston remekművére vezethető vissza.

A rablás szellemi gazdája a börtönből frissen szabadult lángelme, a vérprofi és jéghideg, ugyanakkor udvarias és kellemes modorú úriember, Erwin Riedenschneider (Sam Jaffe majdnem ellopja az egész filmet), de a sztori a folyton leégett, piti, ám öntudatos és büszke erőember, Dix Handley körül forog. Sterling Hayden élete alakítását nyújtja, tökéletes a szerepben, leszámítva talán csak a film noir örök dühös emberét, Robert Ryant, senki nem tudta volna akár csak hasonlóan jól hozni ezt a karaktert. Ő, Riedenschneider és társaik azért is nyerhetik el oly könnyen a nézők szimpátiáját, mert bűnöző mivoltuk ellenére van bennük becsület és lojalitás, ami a körülöttük lévőkből – még azokból is, akik a törvény másik oldalán operálnak – látványosan hiányzik. A bukméker Cobby, akin keresztül a banda a balhét szervezi, a rendőrség első nyomására feldobja a társait, az ügyvéd Emerich, aki a pénzt adja a művelethez, megpróbálja átverni őket, hogy egyedül léphessen le a zsákmánnyal, a körzet nyomozója pedig természetesen pofátlanul korrupt, és csak a saját zsebére dolgozik.

A filmben ugyan nincs klasszikus értelemben vett femme fatale, a nőknek mégis fontos szerep jut, ahogy jellemző módon csak annyi időre lépnek elő a háttérből, hogy akaratlanul is jóvátehetetlen károkat okozzanak. A betegeskedő feleségére ráunt Emerich azért kényszerül társai elárulására, mert egy fillére sincs, amióta fiatal, szexbomba szeretőjét tartja el (Marilyn Monroe valósággal ragyog – nem véletlen, hogy Joseph L. Mankiewicz ezt látva szerepet adott neki a Mindent Éváról című filmjében), Riedenschneider pedig azért kerül rendőrkézre, mert megbabonázva bámul egy érzéki táncot lejtő tinédzserlányt egy útszéli bárban, ahelyett, hogy a mexikói határ felé iszkolna. Dix barátnője, Doll (Jean Hagent később az Ének az esőben-ért jelölték mellékszereplői Oscarra), ugyan sem közvetve, sem közvetlenül nem felelős semmiért, viszont tökéletesen illik a szürke, búbánatos, ütött-kopott városképhez éppúgy, mint a leharcolt Sterling Haydenhez – nyoma sincs rajta mindannak a bájnak és ragyogásnak, ami a korabeli stúdiófilmekben a női szereplőket jellemezte.

Ebből a tökéletesen sötét, faltól falig bűnnel tapétázott noir panoptikumból csak a példásan tisztességes, dicső bűnellenes keresztes hadjáratot folytató rendőrkapitány karaktere lóg ki (valószínűleg a stúdió nyomására került a filmbe a korrupció ellenpontjaként, aminek akkoriban nagyon nem örültek a cenzorok, és a filmek felé ezt az ollójuk csattogtatásával kommunikálták). A sztori végén egy tökéletes politikus géppuskaszájával ontja kliséktől recsegő, didaktikus példabeszédét bűnről és igazságról, aminél más filmben és más körülmények közt csúnyán kilógna a lóláb. De Huston az egészet zárójelbe teszi, mert mindez a piszkos zsarun kiakadt újságírók mikrofonjainak kereszttüzében hangzik el, és ily módon irhamentő kirakatszövegnek hat, amiből szinte érezni a cinizmust, és az iróniát (ami egyébként sem állt távol a rendezőtől, ld. még: a hőn áhított ékszerzsákmány a cselekmény sorsszerű előre gördülése folytán nemhogy értéktelenné, de ráadásul teherré válik).

Akció szinte egyáltalán nincs az Aszfaltdzsungelben, tempója ennek ellenére gyors és töretlen. Az erőszak csak egy-két alkalommal szabadul el, de akkor hirtelen és intenzíven, és még azelőtt vége van, hogy a néző feleszmélne: a sorsdöntő események egy-két pillanat alatt játszódnak le, aki például a rablás utáni elszámolás során egyet pislog, az lemarad a több végzetes következménnyel is járó ólomcseréről. A film többnyire drámaian csendes, Rózsa Miklós zenéje összesen két alkalommal csendül fel (az elején és a végén), Huston inkább a díszletekkel, a helyszínekkel teremt atmoszférát. A ritkán felbukkanó városi képek sötétek és ridegek, a cselekmény főleg kopott, lelakott, súlyos árnyékokkal terhelt belsőkben bonyolódik, ami erősíti az elidegenedés, a klausztrofóbia egyre hangsúlyosabb, depresszív érzetét. Ahogy közeledünk a végkifejlethez, a még élő és szabadon lévő bandatagok körül mintha zsugorodna a tér, mind a kamerabeállításoknak, mind a helyszíneknek köszönhetően.

Aztán a zárójelenetben a szűk belsők kinyílnak, és kint találjuk magunkat a természetben, távol a koszos, bűnös nagyváros zajától, ahogy Dix végre eljut családja egykori farmjára, aminek visszavásárlása volt élete álma. De nem pénzzel a zsebében érkezik, hanem golyóval a hasában. A sztori első felében lövik meg, lassú haldoklása bő egy órát tesz ki a vásznon, amivel Huston már-már operai szintre emeli sorsának beteljesülését. Itt, a főcím óta először, teljes pompájában harsan fel a zenekar is, hogy hatalmas érzelmi erővel támogassa a tragikus véget, az elmúlt óra klausztrofób közelképeinek feszültsége pedig egy gyönyörű totál szomorú katarzisában oldódik fel. A halál a régóta visszatartott levegő kieresztése. A vállakat nyomó súlyok legördülése. Megkönnyebbülés, megpihenés. Az Aszfaltdzsungel benne van Huston három legjobb rendezésében, és nála ez nem kis szó.

Minden szub-, mikro-, periferiális, vagy akármilyen kultúrának megvan a maga szent tehene, amihez az egyszeri véleményalkotó (ha csak nem kívülről jött barbár) nagyon óvatosan közelít, ha egyáltalán - azt hiszem, ezt itt a Geekz-en a magunk fétiseivel és idoljaival nagyon is jól tudjuk. Ahogy a metálrajongóknak ott van a Black Sabbath, a hardcore sci-Fi rajonfóknak Asimov, a cyberpunkoknak Gibson, az akciófilmőrülteknek a Predator vagy a Die hard, úgy van ott a 90-es évek elején begeekült itthoni fantasy rajongóknak Silverberg Majipoor krónikáinak (ha nem is kronológiailag, de létrejöttét és megjelenését tekintve) első kötete.

Történt ugyanis, hogy a korai rendszerváltás körüli, később rákszerűen elharapódzó nyugati ponyvakönyv-kiadási hullám taraján a Zrínyi Nyomda gondozásában belibbent egy már címében, borítójában és hátlapszövegén is addig sosem sejtett csodákat és izgalmakat ígérő könyv, ami gyakorlatilag a félig-meddig irodalmi, mainstream nyugati fantasy-k egyik első szélesebb körben elterjedt képviselője volt mifelénk, és sok olvasó számára az első találkozást jelenthette a műfajjal. Az egész persze csak nálunk volt új, Silverberg már akkor is a piedesztálra emelt (sci-fi) műfajon belüli szerzők között foglalta el előkelő helyét, miután az 50-es évekbeli pulp-magazinos szösszenetei után úgymond komolyabb irányba fordult (Thorns, To open the sky, A time of changes és még sokan mások) – a 70-es évek végén megkezdett Majipoor- regényciklus kvázi már az újrakezdést jelentette számára. Innen nézve nehézkes eldönteni, hogy az akkori magyar megjelenés szülte-e a kultuszt vagy pont fordítva, a keményvonalas rajongóknak köszönhetjük-e a magyar fordítást, ha valaki tudja, jelezze bátran. Ami viszont vitathatatlan, hogy itthon jó néhányan ezt a regényt említik, ha a legkorábbi vagy éppen meghatározó fantasy olvasmányélményeiről faggatjuk őket. Nem mehetünk el szó nélkül amellett a tény mellett sem, hogy az akkori és a mostani kiadás fordítója nem más, mint az a Nemes István, akinek – különféle írói álnevek alatt - a Káosz-, Éj- és egyéb regényfolyamokat köszönhetjük, és aki az első Bíborhold magazinok egyikében szereplő interjú alapján egy Kornya Zsolttal (alias Raoul Renier) közös D&D játék után pont a regényben szereplő négykarú humanoidoktól, a szkandároktól kölcsönözte szociálisan deficites félork (anti)hőse, Skandar Graun nevét.

Helyben vagyunk tehát. Adott egy általánosan magasztalt író, valamint egy regénye, ami itthon kultstátusznak örvend, marad a kérdés, hogy milyen maga a mű, illetve indokolt-e ilyen mértékű népszerűség.

A lehető legobjektívebb válasz egy határozott nem is tudom, és akkor kezdeném rögtön a negatívumokkal. Terjedelmes munkásságát teljes egészében nem ismervén kénytelen vagyok ebből a regényből kiindulni, de ez alapján Silverberg nem ír igazán jól. Sehol egy szerkezet, történeti ív, jó felépítéssel megelőlegezett váratlan fordulat, sehol egy velősen, esetleg jól eltalált szimbólumokkal kifejtett gondolat, a párbeszédek ostobák, a sűrítést és hangsúlyozást felejtsük el, ahogy van, és hogy a szereplők közül a főszereplőnek jutott a legtöbb dimenzió (szám szerint másfél), szintén sokatmondó. Az események hibátlan linearitással követik egymást, miközben egész izgalmas irányokba mutató szálak kapatnak fel és ejtetnek el olyan mennyiségben és lendülettel, hogy nehéz eldönteni, írói nagyvonalúság avagy hanyagság tanúi vagyunk-e éppen. Pikareszk regényt olvasunk, éspedig olyat, melynek szerzőjének látszólag fogalma sincs arról, mit is takar a „pikareszk” kifejezés. Persze ha igazságos akarok lenni, és miért ne, mindezek egy része igaz Dunsany, Morris, Tolkien, Howard, Moorcock, K.E. Wagner meg úgy általában a legtöbb klasszikusnak elismert fantasy íróra is, de lássuk tovább!

Főhősünk, Valantine emlékek nélkül kóborol Majipoor tájain a bolygót igazgató sajátos uralmi négyszög legvilágibb képviselője, az újdonsült Napkirály regnálásának kezdetén, majd jobb dolga nem lévén, csatlakozik egy vándorló zsonglőrcsapathoz. Meglepő gyorsasággal és tehetséggel sajátítja el a zsonglőrködés művészetét, és a hosszú, nincstelen bolyongás után már épp berendezkedne egy kellemesen egyszerű, derűs életmódra, mikor azonban vissza-visszatérő, rejtélyes álmainak hála gyanítani kezdi, hogy valami nagyon bűzlik Majipoor-on, ó kárhozat, és ő született helyrehozni azt. És akkor ennyi legyen is elég magáról a sztoriról, mert spoilerezni még akkor se szeretnék, ha lenne mit.

Innentől a regény tetemes hányada a társaság utazgatásainak részleteit taglalja, míg apránként fel nem tárul egy sötét ármány, ami azonban sajnos csak az első harminc oldalon bírja fenntartani a feszültséget, hiszen annyira egyértelmű minden ügyetlen és kényszeres maszatolás ellenére, mint a mindenkori politikai elit korruptsága. Ez akár ügyes írói fogás is lehetne, hiszen az újszülöttnek minden vicc új elve alapján egy emlékeit vesztett szereplő szemszögén keresztül remekül fel lehetne tárni egy ismeretlen világot valamint egy annak alapvető rendjét átszövő összeesküvést az olvasó előtt, Silverberg azonban úgy tűnik, nem tudja eldönteni, hogyan szeretné bemutatni képzelt színterét: magától értetődőnek veszi-e azt, és pont a triviálisnak beállított megjegyzéseken keresztül vonja be az olvasót, vagy egy vállaltan idegenszerű környezetet szeretne minél plasztikusabban ábrázolni, mint ahogy alkalmasint egy asztrológus írná le a Marsot egy laikusnak. Merthogy félreértés ne essék, a regény tényleges főszereplője nem Valentine, mint ahogy Tolkien-nél vagy Herbert-nél sem Frodó vagy éppen Paul, hanem maga Majipoor, a konstruált világ a maga hangulatával és sajátos törvényszerűségeivel. Sajnos Silverberg két szék közé esik: nem érezni se a karaktereit vagy a cselekményt, se a világot, amit mutatni szeretne.

Mindez azért is furcsa, mert ötletekben, jól megírt részletekben a könyv nem szűkölködik, sőt, ahogy a maga lustán csapongó, komótos módján hömpölyög maga elé (azt nem állítanám, hogy előre, mert a nagyon erőltetettnek ható történetszálon kívül semmilyen ívet nem véltem felfedezni benne, és igen, Valentine roppant ügyetlenül felépített öntudatra ébredésének folyamatát inkább hagyjuk), még némi gyerekkori olvasmányélményeimre emlékeztető beleélést is képes volt kiváltani belőlem, csupán nem éreztem mögötte az összefogott gondolatiságot. Pedig még Majipoor, ez földünknél sokszor hatalmasabb, egykor csillagutazók által meghódított, a cselekmény idejére azonban szinte középkori viszonyok közé hanyatlott világ a maga furcsa álomvallásával, ősrégi gépezeteivel és rezervátumokba kényszerített alakváltó-őslakosságával is egész lenyűgöző az első idegenkedés után. A bedobott elemek ugyanakkor szinte kivétel nélkül esetlegesnek hatnak. Fura nevű és fiziológiájú, légből kapottnak tűnő fajok hemzsegnek a bolygón, egymást érik a holdbéli és paradicsomi tájak, vagy éppen felsejlik itt-ott a fiktív történelem, ám nem érezni, hogy mindebben tudatosság vagy bármiféle koherencia lenne (gondolkodtam rajta, idézzem-e szó szerint azokat a bekezdéseket, ahol hosszú mondatokban mindenféle obskúrus városnevek soroltattak fel, érzékeltetendő, hogy a főszereplők mekkora marha nagy utat tettek meg, de minek). Ugyanez az összefüggéstelenség jellemzi sajnos magát az elbeszélői módot is: a főszereplő kompánia tagjai jó néhányszor halálos veszélybe kerülnek, amit aztán az író majdhogynem egyazon bekezdésen belül egy feszültségromboló tollvonással fel is old. Olykor ugyan meghal valaki, de ezek a karakterek rendre a klasszikus Hollywood-i néger mellékszereplőkre hajaznak, értsd: az elejétől fogva tudni, hogy ők kizárólag azért vannak jelen, hogy miután hegedűszó közepette eltávoztak, a főhősnek legyen alkalma komor arccal csak azért is továbbvinni a szent ügyet. Mindezt hosszan lehetne még sorolni, kezdve a kilométerekről előre látható izé, fordulatokkal, a következmények nélküli, illetve banális módon elsimuló konfliktusokon át egészen a korábban lefektetett szabályok későbbi semmibevételéig egy-egy dramaturgiai mozzanat kedvéért (amely mozzanatokról persze kiderül, hogy végső soron ugyanolyan súlytalanok, mint az azt megelőzőek voltak).

Vagyis első blikkre gyengén megírt regénnyel van dolgunk. Sztorinak lapos, kalandnak unalmas, fikciónak inkoherens. Ha konkrét akarok lenni: rossz. Mindazonáltal marhára meglepődtem, amikor a felén átverekedve azon kaptam magam, hogy voltaképpen tetszik, és nem is a guilty pleasure értelemben. Nem tudom rátenni az ujjam, de valami olyasmi benyomásom volt, hogy maga az író nagyon élvezte ezt az egészet, még ha nem is feltétlenül törődött azzal, hogy ebben az élvezetben olvasóit is részesítse.
Kicsit olyan volt, mint mikor az ember felnőtt fejjel néz egy játszadozó kisgyereket, és tétován feltámad benne az érzés, hogy ej, de marha jó volt, amikor még anno ő is ilyen felhőtlenül bírt marháskodni. Maga a címszereplő is egy végtelenül jámbor, naiv és jószándékú figura, aki hagyná a francba elrendelt eposzi sorsát, és legszívesebben csak zsonglőrködne újdonsült cimboráival, ám mivel muszáj, fogja magát, és megváltja a világot. Ha úgy veszem, ez akár bravúros önreflexió is lehet. És ha már itt tartunk, felmerült bennem a gyanú, hogy Silverberg nem feltétlenül akart semmi komolyat ezzel az egésszel (bár ezt eldöntendő a Majipoor-ciklus maradékával sem ártana megismerkednem), szimplán fogta a vödröt meg a műanyaglapátot, és bokáig gázolt a maga teremtette homokozóba.

Az egésznek az elejére visszatérve, ha meg kellene válaszolnom a kérdést, hogy „indokolt-e a Lord Valantine kastélya kultusza”, azt mondanám, hogy ha pusztán a regény minőségét vesszük, akkor semmiképpen. Ugyanakkor, ha egy pillanatra kifújom a levegőt, és képes vagyok megszabadulni az évek során rám kérgesedett cinizmustól és kritikus szemléletmódtól, képes vagyok olyannak látni és értékelni, aminek feltehetőleg született és amilyennek a rendszerváltás környékén a gagyi ponyván túllépő fantasy-t szomjúhozó eleink látták: egy okos író felelőtlen, könnyed, önfeledt képzeletjátéknak.

Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2009
Fordította: Nemes István
Eredeti cím: Lord Valentine's Castle
Oldalszám: 588

Eric Tsang klasszikusára sokan emlékezhetnek a mai harmincas-negyvenes korosztályból, az Őrült küldetés ugyanis azon hongkongi filmek közé tartozott, amelyek eljutottak hozzánk is a nyolcvanas években, először német szinkronnal súlyosbított hangalámondásos verzióban, majd hagyományos videoforgalmazásban. Nem csak nálunk, de szinte mindenhol nagy sikerrel futott, így ’83 és ’89 között készült is belőle négy folytatás. Akinek akkoriban volt szerencséje a szériához, nyilván jóleső nosztalgiával nézi újra, és nem különösebben érdekli, hogy jól öregedett-e avagy sem. Ami engem illet, anno nem láttam egy részt sem, így most viszonylag elfogulatlanul ejtenék pár bekezdést az első filmről, a Black Mirror által kiadott DVD kapcsán.

Az Őrült küldetés: blődli. Humora infantilis, színészei ripacskodnak, története zavaros és széteső. És mégis szórakoztató. Nem a felsoroltak ellenére, hanem éppen ezért. Aki persze ismeri Jackie Chan korai munkásságát, vagy a nyolcvanas-kilencvenes években készült hongkongi vígjátékok legjavát, az pontosan tudja, miről van szó. Az Őrült küldetés legfeljebb annyiban más, amennyiben az elsők közt mixelte össze a műfajparódiát a helyzetkomikummal és az akciófilmes elemekkel. Tsangék gyakorlatilag válogatás nélkül merítettek minden népszerű szériából, kezdve a James Bondtól a Mission Impossible-ön át a tévés krimisorozatokig. Már a történet alapja is lenyúlás: egy ’74-es brit komédiát (Ooh... You Are Awful; amerikai változatban: Get Charlie Tully) dolgoztak át, anélkül, hogy ezt bárhol feltűntették volna. Jelentős különbség viszont, hogy míg az angol eredetiben az elrejtett pénzük után futkosó szélhámosok a főszereplők, addig az Őrült küldetésben a King Kong művésznévre hallgató mestertolvaj mellett két nyomozó is előtérbe kerül, és krimikomédia helyett sajátos buddy movie lesz a filmből.

A történetre nem érdemes túl sok karaktert vesztegetni, úgyis csak ürügyként szolgál. Adott a már említett King Kong, aki elrabol néhány értékes gyémántot, pechére pont a maffiától, akik rá is küldenek egy Fehér Kesztyű névre hallgató bérgyilkost. A rendőrfőnök Nancy Ho felügyelőt állítja az ügyre, akihez csatlakozik az amerikai Kodojak nyomozó. Miután begyűjtik King Kongot, közösen próbálják Fehér Kesztyűt és bandáját is elkapni.

Leírva mindez nem tűnik akkora hülyeségnek, a gyakorlatban viszont, ahogy haladunk előre a filmben, úgy kerül egyre inkább zárójelbe a krimiszál, és helyette az egymással állandóan civakodó három főszereplő magánszámát élvezhetjük. A Jackie Chanre emlékeztető King Kongot Sam Hui alakítja, aki akkoriban népszerű popsztár volt (énekesi népszerűséget színészkarrierré konvertálni ezek szerint nem mai divat), a vadóc rendőrnőt az akciósztárnak és komikának is kiváló Sylvia Chang,  a Louis de Funes-t idéző balfék Kodojakot pedig a zseniális Karl Maka, aki megérdemelten nyerte el a HKFA Legjobb Színész díját ’83-ban.

A KIADVÁNY
A borító szerint 16:9-es képarányban szemlélhetjük meg a filmet, de szerencsére tévedett a szerkesztő: az eredeti 2:35:1-es formátum van a lemezen. A kínai hangsáv messze van a tökéletestől, de vállalható, az eredeti magyar szinkron viszont pont úgy szól (tompán és halkan), mint a rojtosra nézett VHS-ek. A kiadónak, felteszem, nem volt pénze / lehetősége új szinkront készíteni, de a régit azért megpróbálhatták volna feltuningolni, mert a végeredmény így a fájlmegosztókon keringő barkács DVD-t idézi, még ha a retrohangulat garantált is.

AZ EXTRÁK
Egy olyan film esetében, amellyel a hazai nézők jelentős része először szemcsés VHS kazettán találkozott, a szélesvászon bőven megteszi extrának. Ha nem vagyunk ilyen jóindulatúak, akkor sincs értelme reklamálni a bónusz matériákat, abból ugyanis még az Anchor Bay 4 lemezes kiadására sem jutott.

ÖSSZEGZÉS
Nagyon szigorúan, mai szemmel nézve 3 és fél csillagnál semmiképpen sem érdemel többet a film, a poénok minősége messze nem olyan egyenletes, mint a műfaj legjobbjaiban, még ha az old school akciójelenetek és a színészek jutalomjátéka némileg kárpótol is ezért. Más kérdés, hogy aki Bud Spencer és Terence Hill munkásságán vagy Louis De Funes filmjein nőtt fel (mint jómagam), az jobban szórakozik az efféle agyzsibbasztó blődliken, mint amennyire bemeri vallani.
 
Kiadó: Black Mirror
Kép: 2:35:1
Hang: kínai surround, magyar surround
Felirat: magyar

és fél

Nosztalgikus, andalító és nyugtalanító egyszerre - a Boingboingnak ez a saját kis produkciója valami olyasmit sugall, amiről Cormac McCarthy is gyakran nyilatkozik: hogy nem lehet jelentős az a fajta művészet, amely a halállal nem foglalkozik. És mivel a virtuális halál a videojátékok állandó velejárója, így elkerülhetetlen, hogy a médium időnként egy-két kulturális mérföldkövet fel ne építsen. Idő, elmúlás és pixel- meg poligonhegyek, mindez a Mad World midi-változatával aláfestve.

Közeledik Miike tavalyi szamurájeposzának amerikai premierje, így a filmnek megágyazandó az ottani forgalmazó elállt ezzel az akciódús trailerrel. Jómagam is tűkön ülve várom a filmet, amelyről szinte csak felsőfokú jelzőkkel teletűzdelt kritikákat lehet olvasni.

Mit csináljon az ember, ha ígéretes fiatal forgatókönyvíró Hollywoodban? Vehet például drága autókat, járhat a legmenőbb klubokba, hogy aztán - gondolom - elégtételt érezve minden középiskolai megaláztatásért végighallgassa, amint összesúgnak, amint belép. "- Azta... - Mi van? - Ne nézz oda, ott jön... mondom, ne nézz oda, ott jön George Nolfi. Tudod, az a csóka, aki egy valag pénzért eladott két forgatókönyvet, mielőtt megcsinálta volna a PhD-jét filozófiából... Ne nézz így, ő írta az Ocean's Twelve-t meg A Bourne-ultimátumot... Jó, ott volt A testőr is, de azt most hagyjuk, szóval... érted. Muszáj ráköszönnöm." És ő mosolyog, és azon gondolkodik, vajon meddig fognak még emlékezni rá. Írni már nem nagyon van kedve - most komolyan, hallgassa a hülyébbnél hülyébb rendezőket és az ő "művészi meglátásait"? Belenéz a légkondicionált, füstmentes levegőbe, amelyben keveredik a konyak és a "természetes hatóanyagokat tartalmazó" citrusillatú légfrissítő, és elmereng. "Bezzeg Tony Gilroy... Ő az igazi király, ha van kedve, csak úgy összedob egy filmet a haverjaival."

"Ha belegondolok, én meg jóban vagyok Matt Damonnal, elvégre írtam két sikeres filmet neki." Ha elég közel ülnénk hozzá, hallanánk, ahogy kattannak a fogaskerekek. Mikor hazaér, ránéz a könyvespolcra, és találomra levesz egy könyvet. "Hmmm..." gondolja "Hát persze. Ő lesz a megoldás." És leveszi a Philip K. Dick novelláskötetet a polcról. Amióta a szerző 1982-ben elhunyt - és bemutatták a Szárnyas fejvadászt - nem nagyon telik el év, hogy valaki ne próbálná meg adaptálni valamelyik művét. Jelen esetben az Adjustment Team-re esett a választás, amely egy meglehetősen paranoid hangulatú novella - érthető, és nem csak azért, mert az ötvenes évek közepén született. 

Ha valaki eddig a bekezdésig nem jött volna rá, nos, akkor most szólok: innentől kezdve nem fog szó esni Philip K. Dick-ről. Sem más, a science fiction műfajához tartozó dologról. Mert a Sorsügynökség - noha az előzetesek alapján úgy tűnhetett - nem sci-fi. Hanem romantikus film, amibe némi misztikusságot akart csempészni az író/rendező - ki nem találják - George Nolfi. Rögtön a tizenötödik perc környékén merül fel a kérdés először az emberben, hogy minek. Fel-alá mászkál néhány egészen tisztességes színész, (John Slattery, a régen látott Terence Stamp és Anthony Mackie) akiket úgy öltöztettek fel, mintha az 1960-as római olimpián lennének a szovjet delegációt kísérő KGB ügynökök. Szerepel egészen pontosan két darab Ford SUV, néhány érdekesen izgő-mozgó ábrákkal díszített könyv, New York Ajtajai, meg egy neoklasszicista irodaház. Ezekről kellene elhinnünk - meg a bőrkabátos-rohamsisakos statisztákról - hogy ők lennének a Sorsügynökség, akik azon ügyködnek, hogy a Sors Könyvében leírtak úgy legyenek, ahogy az meg van írva.

Ha ezen túl tudunk lépni - márpedig muszáj, ha már beülünk rá - akkor koncentráljunk a valódi sztorira. Adott a fiatal, ambiciózus szenátorjelöltünk, David Norris (Matt Damon, ha nem jöttek volna rá), aki ha nem követne el egy-két csacskaságot, akkor már rég megválasztották volna. Csacskaság alatt persze - hiszen ez Hollywood - nem nokiásdobozokat vagy nagy értékű, állami pénzen vett luxusautókat értünk, hanem egy kocsmai verekedést meg egy fenékmutogatást valami egyetemi bulin. Az elvesztett választás éjszakáján összefut a balett-táncos Elise-el. Sajnos ennek a találkozásnak nem kellett volna megtörténnie - innentől Davidnek versenyt kell futnia a látszólag mindenható - valójában a történet megfelelő pontjain kellően tehetetlen - Sorsügynökséggel, ha együtt akar maradni a lánnyal.

Ez a film legtisztességesebb része: nincs mellébeszélés, ez kérem romantikus film. Az ezen jeleneteket megszakító sci-fi jellegű epizódok inkább kellemetlen mellékhatásai az alkotói szándéknak - miszerint lőcsöljünk minél több információt szegény nézőre. A misztikusságot a túlírt dialógusok, a túlmagyarázott háttér-információk jobban oldják, mint az Ismert Vízkőoldómárka a lerakódott szennyeződést a konyhai csaptelepről.

"Most akkor nézzük meg, vagy ne?" merülhet fel a kérdés teljes joggal a Kedves Olvasóban. Ha Ön történetesen rajongója Philip K. Dicknek, és rossz néven veszi, ha rajongása tárgyát íly rútul kihasználták alantas pénzszerzés céljából - nos, akkor ne nézze meg. Sőt, írjon kommentet, amelyben a Nagy Gonosz Stúdiót hibáztatja a világban található minden rosszért. Ha viszont Ön képes túllendülni az ilyesmin, és már régóta szerette volna elvinni kedvesét egy romantikus filmre, amelyet aztán nem kell letagadnia barátai-kollégái előtt - nos, akkor foglaljon helyet péntek estére. Azért az éttermet Önnek kell majd kiválasztania.

A skandináv krimi manapság nagyon megy. Nesbo, Larsson, Mankell és még sorolhatnám könyvei itthon és külföldön egyaránt az eladási listák csúcsait ostromolják, regényeik hősei popkulturális jelképekké lesznek, történeteikről szól a közbeszéd és gyakran meg is filmesítik őket. Ennek a rendkívüli népszerűségnek az okairól illetve a skandináv krimi műfajának történetéről készítették a BBC munkatársai ezt az egy órás dokumentumfilmet.

Vannak alkalmak, amikor a kritikusnak le kell küzdenie egy zsigeri késztetést. Azt, hogy a cikkében ne foglalkozzon struktúrával és érvekkel, hanem csak írja le egymás után az összes létező trágár szót, amit ismer, és a végén ajánlja az egészet jó szívvel a film rendezőjének. A baj az, hogy ha így tennék, a kritika ugyanazt a színvonalat képviselné, amit az Álomháború, és azt a színvonalat magára valamit is adó ember nem vállalja fel – ami persze elmond egy s mást az író-rendezőről, Zack Snyderről.

Adott öt szép, és többnyire lengén öltözött, fiatal lány (Emily Browning, Jena Malone, Jamie Chung, Abbie Cornish, Vanessa Hudgens), akik puszta kézzel, karddal, gépfegyverekkel és repülőgépekkel óriásszamurájok, sárkányok, steampunk zombinácik és robotok ellen harcolnak, hogy kivívják szabadságukat. Mindez persze csak egy frissen megözvegyült, nyerészkedő mostohaapa által elmegyógyintézetbe paterolt, és éppen lobotómián áteső lány képzeletében játszódik le, de tegye fel a kezét az az egészséges férfieember, aki kicsit sem izgult rá az iménti röpke sztori summázásra – elvégre ez a film eye candy láthatóan azért készült, hogy egy fáradt, laza estén kielégítse kellemesen alantas igényeinket. Nincs kéz a magasban, ugye? Nos, van egy rossz hírem: Snyder kibaszott mindnyájatokkal.

A sztori nyilvánvalóan egy blöff, olyannyira, hogy a szót idézőjelbe kellene tenni. Már az a koncepció, hogy az egész film csupán álom (vö: halálközeli élmény/képzelet szüleménye/párhuzamos világok végtelenje…), egy buta és roppant olcsó ürügy arra, hogy az író letéphesse magáról a logika, a racionalitás és a valóság szabályainak minden láncát, és szó szerint azt csináljon, amit akar. De legyen, menjünk bele a játékba, elvégre éppen Snyder miatt volt némi bizodalmam a filmben. Nem azért, mert az eddigi pályaíve oly makulátlan (hajjaj, attól messze van), hanem mert úgy tűnt, ez az ő asztala: neki esztelen, mindenféle cool, és akár inkonzisztens ötletektől roskadozó vizuális orgia áll(hatna) jól, nem egy olyan rétegzett, komplikált mű, mint a Watchmen, amit nyomorult flótás csak félreérteni és butítani tud. De hiába.

Az Álomháború az otromba, zajos, zagyva, lelketlen, visszataszító Hollwood-szörnyetegek egyik legaljasabbika. Az hagyján, hogy rettenetesen sablonos, hogy nincs története és nincsenek karakterei, ezen már alig szisszenünk fel. De hogy csapnivaló még az is, aminek kedvéért megpróbálnak úgy csinálni, mintha igenis lennének, már megbocsáthatatlan. Az első egy-két akciójelenetet még viszonylagos érdeklődéssel bambulja a néző, de az agyatlan, iszonyúan túlspilázott és értelmetlen, érzékeket ostromló, és végül teljesen elzsibbasztó audiovizuális CGI roncsderbi egy papucsállatka szintjére degradálja a szerencsétlent, míg már saját létezéséről sincs tudomása. Hiába szépek a robbanások, hiába lélegzetelállító némelyik trükk (egy-egy számítógépes karakternél hihetetlenül érezni azok (fantom)tömegét), ha Snyder azt hiszi, hogy a stílus a képek szarrá vágásával, lassításával, szűrőzésével és effektezésével egyenlő.

És még csak nem is ez teszi be végleg a kaput. Még csak nem is az, hogy az akciók közti dramturgiai kötőanyagok mennyire szánalmas dialógusokkal próbálják azt az illúziót kelteni a nézőben, hogy amit lát, annak van értelme (az arcpirítóan first person shooter felépítésű Csata: Los Angeles után idén ez gyors egymásutánban már a második film, aminek legfeljebb konzolon lenne a helye, nem vásznon). És főleg nem az olyan naiv és felesleges (de azért csak felmerülő) kérdések, hogy egy 20 éves, ’50-es években élő lány hogy tud olyan futurisztikus, steampunk és egyéb fantasyvilágokat álmodni, amilyeneket egy mai tinédzser képzel el. Hanem az, hogy sok amerikai pályatársához hasonlóan, Snyder nem elégszik meg azzal, hogy szórakoztatni akarjon. Neeeeem. A pokolba a sok töketlen, pojáca, pancser hollywoodi rendezővel, aki nem elég, hogy nem tud leforgatni egy tisztességes akciójelenetet, és legalább távolról érdekeltté tenni a nézőt a főhős sorsában, de ráadásul szentül hiszi, hogy megosztandó életbölcsességei vannak, amik nélkül az emberiség szegényebb lenne.

Levezetem: szép harcoslányok (!) küzdenek sárkányokkal (!!), óriásszamurájokkal (!!!) és zombinácikkal (!!!!), és a rendező úgy gondolja, hogy a filmje komoly (!!!!!) és fontos (nincs annyi felkiáltójel a világon). Ezért aztán a lányok mentora, Scott Glenn, minden akció előtt magvas szerencsesüti szövegekkel buzdít csatára, és a Nagy Záró Monológban, a kép fontoskodó elsötétülése, és a szirupos zene elhallgatása után (avagy: figyelj, most valami kurva nagyot mondok!) még a Tanulságot is úgy kell undorral felöklendeznünk. Köszönöm Hollywoodnak, hogy ismét megtanított minket valamire az Élet Fontos Dolgai közül. Blockbustereinek két robbantás közt odavetett naplementés/esős bölcsességei nélkül mindannyian reménytelenül el lennénk veszve a világban.

Legyünk őszinték. Nézzünk magunkba. Volt idő, amikor Steven Seagal menőnek számított. Nem tegnap volt, az kétségtelen, de a kilencvenes évek elején, derekán ez a mára viccé degradálódott majom a maga módján egyedi akcióhősnek, urambocsá coolnak számított. És az első pár filmje őrülten élvezetes, élükön az Out for Justice-szal, ami a kilencvenes évek egyik legjobb és legbrutálisabb akciófilmje.

Seagal a Lángoló jégen (1994) kezdett lefelé csúszni, abban a filmben olyannyira komolyan vette már a seggéből előhúzott környezetvédelmi üzenetet illetve a saját, a kommersz kultúrában elfoglalt állítólagos messiásszerepét, hogy a bukás elkerülhetetlenné vált, és a filmjei éle is elveszett. Szerencsére Seagalra az utókor sem most, sem később nem a buddhista lózungjai végett fog emlékezni, hanem az általa kiosztott indokolatlan, extrém erőszak mennyisége folytán. Egy jótét lélek pedig most ezeket a csontszilánkos csúcspontokat vágta össze egyetlen jutúbos videóvá.

2012 elkerülhetetlenül közeledik - bár ahogy a dolgok állnak, lehet hogy elkerüljük hogy ideérjen - és Hollywood a világ rettegését kíméletlenül kihasználja (sőt elébe vág, az armageddont már idén novemberre idevizionálva!), ezúttal egy olyan filmmel, amely mintha lovecrafti szörnyeket vizionálna az apokalipszis mögé (nem tudom biztosra, direkt nem olvastam el a szinopszist.) A trailer hangulatos, még ha egyes vizuális megoldásai a Fűrész-filmeket idézik is (a rendezőnek köze volt hozzájuk.)

Ez a dolgozat nem egy hagyományos értelemben vett filmkritika lesz, mert olyat egyszerűen nem lehet írni a Toei talán legnagyobb 70-es évekbeli dobásáról. Sima véleménynyilvánítás helyett ez valójában egy szerelmi vallomás, ami azt igyekszik bemutatni, hogy mi minden kellett ahhoz, hogy ez, a korabeli japán mozi összes pozitívumát, szépségét és egyediségét felvonultató, fantasztikus hangulatú sorozat létrejöhetett. Igen, voltak ennél elborultabb, durvább, elegánsabb, vagy épp meghatóbb filmek, valószínűleg mindenki tud a Truck Rascals (Torakku Yaro) helyett saját kedvencet felsorolni, de olyan mozit, amiben minden benne van, ami a kort jellemezte és ekkora hatása volt a japán társadalomra, már nem annyira biztos.

A Toei filmstúdió 1975-re kezdett kicsit kifogyni a sikerekből, hiszen a 2-3 évvel korábban még aranybányának számító pinky violence darabokra már a kutya sem volt kíváncsi (már szinte csak a Nikkatsu egyre durvább próbálkozásai számítottak érdeklődésre), ráadásul ekkorra a régóta nagy profitot termelő, brutális yakuzafilmek nézettsége is visszaesett. Szükség volt valami új ötletre, ami kevésbé extrém világban játszódik és amivel be lehetett csalogatni a mozikba a pornográf és a horrorisztikus elemektől visszariadó nézőket is.

Az ötlet két szálon született meg. Egyrészt az ekkoriban már régóta nagy barátságban levő Sugawara Bunta és Suzuki Noribumi ötlötte ki, hogy érdekes próbálkozás lenne a yakuzafilmekben kőkemény, abszolút macho figurákkal híressé vált Sugawara-t egy esendőbb, lúzer karakter szerepébe bújtatni. Ugyan Bunta-nak volt már tapasztalata ilyen alakítások terén is (a 70-es évek elején népszerű Mamushi Brothers filmekből),azonban Suzuki tartott attól, hogy mégsem vállalja el a szerepet. Végül sikerült olyan tulajdonságokkal felruházni a karaktert, hogy ne rontsa le túlságosan a színész imázsát, bár mint utóbb kiderült, Sugawara ettől egy percig sem tartott, sőt, kifejezetten érdekesnek tartotta a koncepciót.

Nyílt titok volt, hogy az ötletet a konkurencia, azaz a Shochiku stúdió Tora-san sorozata ihlette, ám Sugawara-t és Suzuki-t ismerve borítékolni lehetett, hogy nem egy mindig kifogástalan eleganciával, végtelen udvariassággal megáldott, szerethető, kétbalkezes, szerencsétlen flótás fog kikerülni a kezeik közül. Pedig még a név is stimmel, hiszen akárcsak Torajiro, úgy a Sugawara által megformált Momojiro nevében is ott van a „ji” karakter, aminek jelentése „következő, második”, azaz már ezzel is született vesztesnek jelölték. Ám amíg Yamada Yoji felfogásában Torajiro megmaradt a plátói szerelmeknél és a nők távolról istenítésénél, addig Momojiro egy pillanatra sem csinál titkot abból, hogy miért imádja a nőket. Csak épp a szerencse kerüli el folyton...

Sugawara másik nagy haverja, Aikawa Kin’ya találta ki a koncepció többi részét. Elég sokáig adta hangját szinkronszínészként a több évadot is megélt, Japánban is hatalmas sikerrel futott amerikai Route 66 sorozat egyik szereplőjének, amiben két fiatal egy Chevrolet Corvette-ben járta az Egyesült Államok útjait, keresvén, hol telepedhetnének le, közben pedig különféle (bűn)ügyeket oldottak meg. Aikawa egy ehhez hasonló hazai road movie-t szeretett volna elkészíteni, barátai pedig kapva kaptak az ötleten. Szintén az ő ötlete volt a kamionosdi is, a legenda szerint a Tokyo-Nagoya autópályán látott egyik korai felcicomázott monstrum adta számára az ihlető szikrát. A sorozat tökéletes ütemben használta ki a nem sokkal korábban kirobbant, úgynevezett „dekotora”, azaz kamion díszítő divatot, ami egyébként, nem kis részben a sorozat hatalmas sikerének köszönhetően, azóta is tombol a szigetországban. További, nem elhanyagolható hatás volt az is, hogy a Toei által kitalált cím (Torakku yarou) hamarosan átszivárgott a kamionos zsargonba, szép lassan a valódi kamionosokra is ráragadt ez a megnevezés.

Természetesen eleinte, a tervezési fázisban nem gondolkodtak még sorozatban, de a forgatások megkezdése előtt, amikor Suzuki Noribumi és egyik forgatókönyvírója, Sawai Shin'ichiro egy kamionnal öt napos adatgyűjtő utazásra indult, már szinte a teljes koncepció összeállt a fejükben, csak a finomítások voltak hátra. Az utazáshoz használt teherautón már ott voltak az Ichiban Boshi gépezetre egy az egyben rákerült szövegek (Yuki no Shimokita és Haguredori) és ekkor állt össze a végleges forgatókönyv. A sorozattá váláshoz azonban az is nélkülözhetetlen volt, hogy az első rész (alcím: Goiken muyou) hatalmas sikert arasson a mozikban, a 800 millió yen körüli bevételt 1975-ben csak a Toho nagyköltségvetésű szuperprodukciója, a The Bullet Train tudta túlszárnyalni.

A forgatókönyv egyébként nagy vonalakban ugyanaz az összes epizódban. Adott a két jó barát, Hoshi Momojiro és Jonathan, akik együtt járják kamionjaikkal az utakat, teljesen eltérő jellemüknek köszönhetően pedig folyton különféle ramazurikba keverednek, amikből legtöbbször egymást kell kimenekíteniük. Ugyan Momojiro tekinthető az igazi főszereplőnek, de Jonathan sem sokkal marad el tőle. Ugyanolyan ütődött, lúzer alak, mint társa, ám vele ellentétben igazi nagycsaládos ember, akit kapzsisága és férfiúi ösztönei időnként tévutakra terelnek, de végül családja és barátai támogatásával mindig visszatalál a helyes ösvényre. Momojiro igazi nagymenőnek tetteti magát, két kedvenc helye van, az egyik a kamionos kajálda, a másik pedig a „toruko”, azaz a bordély, ahol a félmeztelen lányoknak sírhatja el aktuális bánatát. Minden részben belefut az aktuális „madonnába” (az utolsó epizódban kettőbe is), akibe egyből fülig szerelmes is lesz, valamint egy riválisba, aki mindig valami baljós háttérrel rendelkező kamionos rosszfiú.

Az egyes epizódokat egyébként nem maga a történet viszi el a hátán, hanem sokkal inkább a lenyűgöző hangulat, azaz az akció, vígjáték és dráma tökéletes elegye, a későbbiek során egyre inkább előtérbe kerülő „guide book” hatás (Japán egy-egy adott területének legszebb parkjait és fesztiváljait is beleszőtték a kalandokba), valamint a remek érzékkel adagolt humor, amiben éppúgy megtalálhatóak a Suzuki munkáira mindig jellemző, imádnivaló pajzán pillanatok, mint a hősök jellemének gyengeségeire építő, vagy éppen a rendőrséget kifigurázó gegek. Külön kedvenceim a képregényeket és rajzfilmeket idéző jelenetek, amikben a kamionokkal szembetalálkozó járművek találkozás utáni sorsát szemléltetik.

Ha pedig mindez még nem lenne elegendő, akkor további érdekesség, hogy a sorozat védjegyévé vált az is, hogy a mellékszerepekre a kor népszerű sztárjait is sikerült megnyernie a stábnak. Többen közülük saját magukat alakítják (főleg az énekesnők), valamint a negyedik részben külön meglepetésként a japán Overdose, azaz a híres versenyló, Haiseiko is bekerült. Sugawara riválisai között feltűnik Sonny Chiba és Wakayama Tomisaburo (utóbbi nemes egyszerűséggel mint Kozure Okami), Sato Makoto, Tanaka Kunie, Kawatani Takuzo és Kurosawa Toshio, míg a madonnákat olyan híres színész- és énekesnők alakították, mint Shimada Youko, Yumi Kaoru, Harada Mieko és Ishikawa Sayuri, többen közülük betétdalt is előadtak az egyes epizódokban.

Nem lehet szó nélkül elmenni a látványos akciójelenetek mellett sem, amik többek között Jackie Chan későbbi filmjeire (elsősorban a Rendőrsztori sorozatra) is nagy hatással voltak. Elég csak megnézni az ötödik részben Sonny Chiba és Sugawara bunyóját a kajáldában, mintha egy az egyben egy 80-as évekbeli Golden Harvest produkcióból köszönne vissza, holott jó 10 évvel korábban forgatták. A bunyók többsége egyébként is viccesre van hangolva, néhol egészen hihetetlen poénok kerültek a pofonok közé. Ám a verekedéseknél jóval látványosabbak a kamionos üldözések és viadalok, amik többsége valami elképesztően jól van megkoreografálva. Talán a negyedik rész betonkeverőinek összehangolt „munkája” a leglátványosabb, de Big99 hatalmas Peterbiltje, vagy a Jaws monstrumok kergetőzése is nagyon emlékezetes. Ha túl szigorúak akarnánk lenni, akkor talán leginkább a speciális effektekbe lehet belekötni, amikhez a kor színvonalához méltóan maketteket vettek igénybe, de véleményem szerint ezek a jelenetek is rendkívül szórakoztatóak, inkább csak hozzáadnak a hangulathoz, mintsem rontanának rajta (ki ne imádná az olyan jeleneteket, mint amikor a Sugawara vezette makett kamion átrepül az épülő híd még nem összekötött két pillére közötti szakaszon?).

A trükkök mellett a későbbi epizódokban helyenként már-már gagyiba átcsapó, túlzásba vitt újítások lehetnek zavaróak egy kicsit. A hatodik részben Momojiro kísérteteket lát, a hetedikben UFO kutatónak készül, ráadásul attól a résztől kezdve szerepel a rendkívül idétlen Senda Mitsuo, akinek a figurája bohózatba illő, eléggé kilóg a többiek közül (viszont már 1978-ban Space Invaders-ezik!). Valamiért a nyolcadik részből kimaradt a Sugawara és Aikawa által előadott zseniális enka főcímdal is, igaz, az aláfestő zenék abban sem rosszak. Az egyes epizódok hangulata is hullámzó, a késői részekben talán túlságosan is előtérbe került a dráma, amit a stáb is érzékelt és a záró, tizedik részben mindezt igazi klasszikus burleszkjelenetekkel igyekezett ellensúlyozni (igen, tortadobálás is van benne!).

Ugyan a Toei szerette volna továbbvinni a szériát, a 11. rész forgatókönyve el is készült (okinawai színhelyekkel), de Sugawara leszerződött az NHK-val egy nagyszabású tévésorozat főszerepére, így el sem tudták kezdeni a forgatásokat. Nem sokkal később be is jelentették, hogy a Torakku Yaro sorozatot befejezték, a kamionokat pedig eladták. Az Ichibanboshi, azaz a Mitsubishi Fuso F-sorozatának leghíresebb darabja ma is megvan, egy lelkes rajongó vette meg és újította fel, időnként kamionos találkozókon lehet találkozni vele. Jonathan verdája, a Mitsubishi Fuso T652-es sorsa ismeretlen. A két monstrum nemcsak a Toei számára volt hatalmas reklám, hanem a Mitsubishi is sokat profitált belőle, a modellgyártókról nem is beszélve. Az 1/48-as változatból mintegy százezer darabot vettek meg a rajongók, az 1/20-ast (amit a mellékelt videón felvesz egy kisgyerek) pedig ma is lehet kapni, de létezett belőle 1/32-es  távirányításos változat is.

A Toei 1981-ben megpróbálta újra sikerre vinni a felcicomázott kamionokkal hasító hősök sztoriját, ám a Kurosawa Toshio (ő volt a 8. rész riválisa) főszereplésével készült Danpu Wataridori (Kitano Takeshi egyik legelső szerepe!) csúfosan megbukott. Reméljük, azóta sem jutott eszébe senkinek, hogy esetleg felújítsa Momojiro és Jonathan kalandjait, azt a tökéletes összhangot, amit Suzuki Noribumi és stábja összehozott, úgysem lenne képes senki még csak megközelíteni sem.

Néhány héttel ezelőtt még A Chinese Fairy Tale volt a címe, de úgy látszik a készítők mostantól már ezzel sem áltatják magukat: Wilson Yip 2011-es filmje szinte egy az egyben remake-je lesz Ching Siu Tung és Tsui Hark 1987-es remekművének, csak éppen Leslie Cheung szerepét Louis Koo, Wu Ma szerepét pedig Fan Siu Wong játssza majd. Már eleve ez sokat elmond a 24 évvel ezelőtti hongkongi filmek és a maiak közötti különbségről. Ettől függetlenül a film hangulatosnak tűnik, bár még a trailer legjobb részei is a 87-es változatból vannak átemelve.

(A következő nosztalgiafröccsöt lassan rendszeressé váló vendégbloggerünk, elefes fecskendezi a hátsóagyunkba a retinánkon keresztül. Vigyázat! Sokbetű veszély! - S)

1989. Bobó és Góliát népszerűsége töretlen, a Mozaik manói Japánba keverednek, megjelenik a Csodálatos Pókember első száma - a hálószövőnek Rakéta Robival, majd később, még ugyanebben az évben a Pléhsuszterrel, a Vízemberrel és a Rémes Négyessel gyűlik meg a baja. Tim Burton első Batman filmje kapcsán jön a képregényváltozat, és a Vándorló Szellem kalandjai is felbukkannak az újságárusoknál. A tévében Szimat Szörény szimatol, Nils Holgersson ott repül Márton lúdon, az idegesítő Szupernagyi pedig folyton megkeseríti szerencsétlen Pernahajder Campbell életét. László Endre halála után megjelenik az utolsó Szíriusz kapitány regény, a Szíriusz és az ősember és a rádiójáték is leköszön, az emlékére írt, gyalázatos Szíriusz és a titokzatos robot című történettel. Az iskolában a Turbo rágó papírok csereberélését kiszorítják a lutramatricák, a tanárok pedig rendre elkobozzák a kvarcjátékokat.

És egy szép napon az újságos kirakatában felbukkan egy nagyon furcsa könyv. Borítóján püffedt, tüskés hátú lény, szögletes fején nagyon gonosz tekintetű sok-sok szem és valami gusztustalan, zsíros, bugyogó lében dagonyázik. A könyv címe Halállabirintus, alatta pedig a delejesen vonzó Félelmetes fantáziajáték A főhős TE vagy! Na, ez meg micsoda? Ezt bizony nagyon gyorsan be kell szerezni, már csak a szülőkről kell valahogy legombolni 63 forintot.

Noha ebben az évben még három másik, a Kaland Játék Kockázattól független lapozgatós játékkönyv is megjelent, egyikük sem tudott olyan sikert elérni, mint Steve Jackson és Ian Livingstone legendás sorozata. A rövid életű Időgép kalandok első kötete, A lovagok titka alapvetően nem volt rossz, a rajzok is tetszetősek, de rövid volt, szörny egy szál se és harcolni sem lehetett benne. A magyar A Sárkányvár titka (KALANDJÁTÉK LEGÚJABB!) pedig úgy pocsék, ahogy van, az illusztrációk elkövetője kedvéért pedig bárcsak laposra kalapálhatnám a földgolyót, hogy a széléről a mélybe taszíthassam. (A harmadikhoz, Tihor Miklós és Mazán Zsolt A sárkány háborúja című könyvéhez még nem volt szerencsém.)

Mi tette különlegessé a Kaland Játék Kockázat könyveket? A ronda és csúf szörnyek, a változatos halálnemek – ez különösen élvezetes egy kiskamasz számára! - , az egyszerű és használható szabályrendszer, a harc lehetősége, amit ugyan valószínűleg senki sem csinált végig becsületesen, de volt – és szörnyekkel harcolni nagy vagányság. És persze az illusztrációk. Rajzokban szinte mindig nagyon erős volt a sorozat és szívesen alkalmaztak groteszkebb, sötétebb stílusú alkotókat is, akik alapvetően meghatározták a történetek hangulatát – elég csak A Tűzhegy varázslója, A Káosz fellegvára és még számos kaland kiváló illusztrátorára, Russ Nicholsonra gondolni vagy a – nagyobbaknak szóló – Varázslat könyveket gyönyörűségesen torz figuráival felejthetetlenné tévő, John Blanch-re.

Hosszasan lehetne még írni a Fighting Fantasy történetéről, Steve Jackson és Ian Livingstone igazi sikertörténetéről (Games Workshop, Eidos), de inkább gyorsan tekintsük át a sorozat itthoni pályafutását. A Rakéta 1993-ig, a kiadó megszűnéséig 17 részt, a Kaland Játék Varázslat 3 kötetét és a történetek helyszínét részletesen bemutató (még troll viccek is vannak benne: „Mi történik, ha valaki fejbe ver egy Törpét egy hatalmas sziklával? – Egy jót röhögök! Ha-ha-ha!”) Titán – A szárnyaló fantázia világát adta ki. 1992-ben az Új Vénusz vette át a sorozatot, Fantázia Harcos címmel. Különleges tehetséggel választották ki a gyengébb, főként sci-fi történeteket, de a könyvek gyalázatosan igénytelen minőségével is gyakorlatilag halálra ítélték a sorozatot. 11 kötet, a Kaland Játék Varázslat negyedik, befejező része és egy hosszú, ínycsiklandó lista a további kötetekről – majd eltűntek. Később a Szukits próbálta meg feléleszteni a sorozatot, de két könyv után úgy döntöttek, nem éri meg nekik.

Azután eltelt majdnem tíz év és látszólag semmi sem történt. De csak látszólag, mert néhány elszánt rajongó nem tudott beletörődni abba, hogy jó néhány kalandot soha nem játszhatnak végig magyarul. Elkezdték hát lefordítani azokat – ez talán még nem lenne olyan különleges, hiszen számos rajongótábor foglakozik kedvenceik magyarosításával. Ők viszont többet akartak: nincs igazi játékélmény egy ujj-két ujj-huszonegy ujj nélkül, a hiányzó köteteket a polcukon akarták látni. A zagor.hu lelkes csapata eddig 15, Magyarországon ki nem adott részt, illetve füzet formájában (eredetileg a 80-as években, a Fighting Fantasy világával foglalkozó Warlock magazinban megjelent) 3 minikalandot tett elérhetővé: ezeket mind letölthetjük pdf formátumban, illetve ha úgy tetszik, akár könyv formájában is beszerezhetjük.

De hogyan is kezdődött ez az egész? A zagor.hu atyját, runnert és FireFoX-ot – többek között a könyvek egyik fő fordítója – kérdeztem.

- Honnan jött az ötlet, hogy magyarra fordítsátok és nyomtatott formában is elérhetővé tegyétek a KJK-könyveket?

runner: Érdekes módon nem volt tudatos a dolog. Már nagyon hiányoltam, hogy nem jelennek meg hazánkban Fighting Fantasy könyvek. Egyik nap véletlenül rátaláltam a neten A Sárkány szemének nyersfordításra - már ez hatalmas örömet jelentett nekem, hogy valaki végre lefordította az egyik könyvet. Csak úgy kedvtelésből megpróbáltam valami könyv kinézetűre rendezni, majd A5-ös formátumban kinyomtattam, és összekapcsoztattam. Ebben csak úgy gyorsan összerendezgettem a fejezeteket, próbáltam a képeket is elhelyezni. Aztán egy fórumon megtudtam, hogy a Pusztítónak is létezik rajongói fordítása. Ez volt az a pont, amikor úgy gondoltam, hogy meg kell ezeket csinálnom igazi regény méretű könyvekként is. Gyermekkori nagy kedvenceim, a Rakéta kiadós változat mellett döntöttem.

Majd jött a hosszú próbálgatások ideje, és amikor végül elkészült, ezen felbuzdulva immár harmadszorra átszerkesztettem A Sárkány szemét is, hogy ne nyersfordítás legyen. Ezt feltettem a régi honlapomra, hátha van pár lelkes rajongó, akik örülnének ezeknek. Voltak is páran, és közben elkezdtem keresni a fórumokon fordítókat.

Ezután egy olyan művet választottam, amit már régóta szerettem volna magyarul a kezemben tartani. Ez volt a Visszatérés a Tűzhegybe. A szöveg 30%-a már létezett magyarul, de a maradékhoz embereket kellett keresnem, mert én nem igazán tudok jól angolul. Végül nagyjából egy év múlva kész lett az egész.

Ezt is összeszerkesztettem, és elkészült a könyv. Még éppen időben, mert 1989-ben jelent meg A Tűzhegy Varázslója, és mindenképpen szerettem volna, ha elkészül 2009-ben, a 20. évfordulóra. Sikerült is! Év végén kész volt. Az eredeti angol verziónál mondjuk csak 10 év telt el, és a történetbe is ezt írták, de ezt a magyar változatban átírtam 20 évre.

Őszintén szólva, hihetetlen érzés volt a kezemben fogni a könyvet. Mintha újra kisfiú lettem volna, aki éppen most vette meg a várva várt következő KJK könyvet a sarki újságosnál, mint anno a 90-es évek elején. Sosem gondoltam volna, hogy én leszek az, aki ezt elkészíti.

FireFoX: Azt elég régóta figyeltem, hogy runner készíti ezeket a könyveket, de sokáig hidegen hagyott a dolog. Aztán szépen, lassan felkerült az első egy-két mű. Eredetileg a Jurgen és Planyo páros által készített weblap (emlékműve megtekinthető a kjk.uw.hu weboldalon) volt az, még 2007-ben, ami visszavezetett ebbe a világba. Oldaluk két legfontosabb eleme az egy témás fórummá hízott vendégkönyv volt, amiben már-már követhetetlen módon folyt a beszélgetés a legkülönfélébb témákról, és az a program, amivel (ekkorra már) nyolc magyarul megjelent KJK-t lehetett játszani többé-kevésbé a szabályoknak megfelelően. Sajnos nem sokkal később ezt az oldalt feltörték, és bár többször is ígérték a készítők a folytatást, abból nem lett semmi. A program fejlesztése is félbe maradt, nagy-nagy űrt hagyva maga után. Ezután mindenki átpártolt az NTamas oldalán futó fórumra (jelenleg a fightingfantasy.atw.hu/forum oldalon található meg), és várta, hogy valami történjen.

Aztán elkezdtek páran beszélni arról, hogy lehetne/kellene közös online játékokat rendezni ilyen-olyan formában. Jöttek a vélemények, hogy hogyan kellene, hogy nem, milyen formában lehetne csinálni és milyenbe nem, melyiknek mik az előnyei-hátrányai. Én meg úgy döntöttem, hogy végül is miért ne, és elkezdtem fordítani az Éjsárkányt, mondván azt az emberek nagy része úgysem ismeri, és sokkal jobb szórakozásnak bizonyulna, mintha valamelyik, magyarul már megjelent művet kezdeném el. A választás egyébként azért esett erre a könyvre, mert szeretem a sárkányokat, és ilyen címmel biztos voltam benne, hogy találkozom majd egy-kettővel. Az egyszerűség kedvéért ekkor még csak azokat a fejezetpontokat fordítottam le, amerre a társaság akart menni. Ez volt 2009. novemberének 8. napján. Egy hónappal és 130 fejezetponttal később felkerestem runnert, hogy csinálok egy ilyet, és érdekelné-e az anyag, ha elkészíteném a történet közben kihagyott részeket is. Pechemre érdekelte.

- Miért épp Zagor.hu lett az oldal neve?

runner: KJK rajongóként, gondoltam, csinálok egy összefoglaló oldalt, ahol a könyvek borító képei, hátsó leírásuk, és pár egyéb információ, képek lennének. 1999-ben meg is csináltam, és feltettem az akkor még létező extra.hu ingyenes tárhelyre. 2010 elején aztán kaptam az értesítést, hogy megszűnik a szolgáltató, és pont ekkora kezdett fellendülni az érdeklődés a rajongók körében. Így adta magát, hogy ha már új helyre kell költözni, akkor csinálok hozzá egy saját domain nevet is. A Kaland Játék Kockázat nevekkel kapcsolatos oldalak foglaltak voltak, ezért gondoltam egy idegen név kellene, ami átfogóan illik is egy ilyen weboldalhoz. A Titan.hu már foglalt volt, ezért aztán a Tűzhegy gonosz varázslójára esett a választásom.

- Mennyi munkát jelent egy-egy könyv?

runner: Mostanában, hogy fellendült a kedv a kalandtársakban, és sokan fordítanak, már van kiforrott menete a dolognak, de azért régebben sokkal több idő és munka volt. Mára már kialakult a sablon dokumentum, melyben kialakíthatóak a fejezetek, beilleszthetőek a képek, és végül, sok-sok teszt után megvan a technikai része is, hogy jó minőségű könyvek készüljenek. Megjegyzem, kevés példány készül, mert nincs manapság már olyan nagy tábora a KJK könyveknek, és nem utolsó sorban erre van kapacitás is.

FireFoX: Ha én fordítok, még rosszabb napokon és rosszabb könyvek esetében is el tudok készíteni 50 fejezetpontot – de ez olyankor eléggé megerőltető. Jobb esetben akár 100-al is el tudok készülni, sokkal kevesebb energia befektetéssel. De ez még az egyszerűbbik része. Ezután runner elkészít magának egy tesztkönyvet, elolvassa azt, belejavít, ha valamivel nem ért egyet, azt átírja, vagy jelzi valamilyen módon. Ezután ismét hozzám kerül az anyag, és én is elolvasom újra. Ilyenkor általában már más szemmel tudok a szövegre tekinteni, mert már leülepedett bennem egy kicsit, és könnyebben kiszúrom az esetleges hibákat. Ezt még eljátsszuk néhányszor, és csak ez után kerül a mű a nyomdába.

Ha valaki más fordít, akkor könnyebb a dolgom, mert csak egyszer kell átnéznem a könyvet, elsősorban fordítási hibák után kutatva. Ezeket aztán vagy javítom, vagy csak jelzem, és küldöm is vissza az anyagot ismételt átnézésre. Ilyenkor általában kevesebb dolgom van, különösen ha jó a történet és a fordítás minősége is, de volt már rá példa, hogy csigatempóban haladtam csak, mert a sztori nem tudott lekötni.

- Nehezebb fordítani egy lapozgatós játékkönyvet (gondolok itt a régi Rakéta könyvek néhány klasszikus fordítási hibájára), mint egy hagyományos regényt?

FireFoX: A Rakétások hibáival kapcsolatban nem szabad megfeledkezni arról, hogy a Halállabirintus 1989-es, és A varázsló kriptája is csak 1993-ban látta meg a napvilágot. Az azóta eltelt 18 év alatt sokat fejlődött a világ és a technológia, és nekünk már olyan források állnak rendelkezésünkre, amilyenekről az akkori fordítók még csak nem is álmodhattak. Emiatt nem szabad ilyen összehasonlítást végezni. A Rakétások és az Új Vénusz között persze nem csak hogy szabad, szinte már kell is.

De mindenképpen nehezebb. A regénynél az ember elkezdi az olvasást/fordítást az 1. fejezetnél, befejezi 400-nál, és közben egyesével lépked, mindig csak fölfelé. Ugyanezt elvileg meg lehetne csinálni itt is (voltak is rá próbálkozások), de annak elég randa következményei lehetnek. A legfontosabb ok, hogy a környezetéből kiragadott mondatokat kell fordítani. A fordításnak sosem az a lényege, hogy egymás után rakott angol szavak helyett egymás után rakott magyar szavakat írjunk le egy papírlapra, hanem hogy elmeséljünk egy történetet, amit csak akkor tudunk teljes beleéléssel átadni, ha mi magunk is pontosan értjük, tudjuk, hogy mi történik. A másik tipikus nehézség a játékkönyvek fordításánál, hogy az eredeti szerző is könnyedén ejthetett valamilyen hibát a történetben, és ezeket megint csak akkor veszi észre az ember, ha történetileg halad sorba. Ami pedig még nehezebb, mert míg egy regényben egyféleképpen történnek az események, addig itt több száz, ha nem több ezer lehetséges eseményszál létezik párhuzamosan. Sokszor könnyű az ilyen hibát javítani, de sajnos időnként bele lehet futni olyanokba, ami komolyabb belenyúlást igényelne a részünkről, és ilyenkor el kell dönteni, hogy mennyire engedhető ez meg.

- Az eddigi könyvek közül melyikkel volt a legtöbb macera?

runner: A legtöbb időt természetesen az első könyvekkel töltöttem, mert nulláról kellett megalkotnom őket, mind a számítógépen, mind valós könyv formában. Ez akkor sok időt vett igénybe, és teszteket, de ma már könnyebb megy a dolog.

FireFoX: Számomra talán az Éjféli Tolvajjal. Ez volt az első olyan könyv, aminek a fordítását érdemileg ellenőriztem, és elég sok esetben nem értettem egyet a fordítóval, Killmasterrel, de végül szerencsére sikerült mindkettőnk megelégedésére rendezni a dolgokat. Ha beleveszem azokat is, amiket fordítottam, akkor A Nekromanta éjszakájával. Az első probléma már a borítónál adódott, ugyanis nem akartuk átvenni a 2. Wizard-sorozat – szerintem eléggé rondára sikeredett – apró képes, pajzsos kinézetét, de alternatív képet sem igazán sikerült találnunk. És ehhez jött még hozzá a 450, rövidnek nem mondható fejezetpont fordítása, majd pedig ellenőrzése.

- Hogyan jött, hogy megcsináljátok A Tűzhegy varázslójának színes kiadását?

runner: Tavaly megjelent A Tűzhegy Varázslója iPhone-ra, amelyben kiszínezték a régi fekete-fehér képeket. Mivel ez volt az írók első könyve, ebből több kiadás is volt, köztük egy 25. jubileumi is. Valahogy a két dologból jött, hogy a kettőt kombinálva, készítsek egy színes, javított változatot. Elég sok hiba volt az eredeti fordításban és két kép nem volt benne az iPhone-os változatban, ezért a 97-es és 106-os fejezetnél lévő képeket én színeztem ki. Az elkészült könyv szép lett, de bevallom, a színes oldalak miatt, és mert legalább annyi munka volt vele, mint egy másik, ki nem adott kötettel, több színes könyvet nem tervezek összeállítani.

- Milyen típusú kalandok vannak? Vannak-e különlegesebb, sajátosabb történetek?

FireFoX: A legkülönfélébb témákat dolgozzák fel ezek a könyvek, de az esetek nagy részében a Jót szolgáljuk benne. Az egyik tipikusan felmerülő téma a „mentsük meg Titánt a pusztulástól vagy Gonoszságba süllyedéstől”. Ilyen az Éjsárkány, A Múmia Átka, A Lidérckastély mélyén, A Nekromanta éjszakája vagy a Vihargyilkos. Ugyanez a téma megjelenik kisebb léptékben is: A Kard Mestere, a Sardath ostroma és az Őrjöngő Agyarak például arról szól, hogyan mentjük meg saját otthonunkat a Gonoszság erőitől. A másik jellegzetes téma a bosszúállás valamely tipikusan gonosz ellenségen. Ennek képviselői a Vérescsont, A Mélység Démonai vagy A Vérfarkas üvöltése.

Ha valaki nem a világot akarja megmenteni, akkor ott van számára az Éjféli Tolvaj, ahol egy tolvaj tanoncot alakítunk, akit már csak egy próba választ el a felnőtté válástól, vagy A Pusztító, melyben egy valódi fenevadat, a sötétség egy igazi szülöttét alakíthatja, aki a benne maradt emberség utolsó csíráiba kapaszkodva próbálja meg visszanyerni korábbi életét, amire nem is emlékszik.

Külön kategóriát érdemel A Kétélű Jóslat. Nem csak azért, mert kezdéskor semmit nem tudunk önmagunkról és a körülöttünk lévőkről, hanem mert ez azon ritka történetek egyike, ahol szabadon dönthetünk, hogy a Jó vagy a Gonosz oldalára álljunk. Talán A Skorpiók Mocsara tekinthető még ilyennek, bár ott nem mi magunk válhatunk egy gonosz uralkodóvá, hanem csak egy ilyen szolgálatába szegődünk.

Akinek futurisztikusabb történetre fájna a foga, a sorozat már megjelent kötetei között az is megtalálhatja a számítását, bár ehhez vissza kell térnie az Új Vénusz kiadó könyveihez, ők ugyanis már elkészítették az összes ilyen jellegű művet.

És itt van még a Hercegek Viadala két kötete is. Alapvetően bizakodóan, sőt, igen nagy elvárásokkal tekintünk erre a műre, hiszen ilyen még nem volt. Egy kicsit talán úgy, ahogy a Vihargyilkosra is néztünk. Szinte minden külföldi forrásból csak dicsérni hallottam azt a könyvet, a fordítást befejezve meg nézem magam elé, hogy ez tényleg csak ennyi volt? És egy kicsit félek, hogy a Hercegekkel is ez lesz. Adva van két, egyenként 500 fejezetpontos könyv. Közelebbről belenézve az első fejezetponton van egy elágazás, és dönthet a játékos, hogy egymagában vág neki a kalandnak, vagy a társával. Ezen a ponton a könyvek (ideális esetben) szétesnek három darab, egyenként 250 fejezetpontos kalanddá (már amennyiben feltételezzük, hogy az egyjátékosok útja alapvetően különbözik a kétjátékosokétól), ami sajnos eléggé beszűkíti a lehetőségeket, az összetettséget. És kicsit amiatt is félek, hogy egy nemrég elvégzett, aránylag nagy rajongóbázison alapuló felmérés mindkét könyvet az utolsó 5 közé sorolta.

- Az előkészületben rovatban szerepel a Királyok koronája is. Mondanátok erről pár szót?

runner: A Varázslat! sorozat négy kötetből áll, amiből a Rakéta kiadó hármat adott ki (amennyire én tudom, 1993-ban anyagi okok miatt megszűnt a kiadó), és később a KJK sorozatot folytató Új-Vénusz kiadó adta ki a negyedik, befejező kötetet. Ám ez nemcsak a külalak minőségében volt kifogásolható, hanem fordításában is.

Valahogy ennek a könyvnek a javított, és persze Rakétás kinézetű változatának elkészítése is rajongói kötelesség. Szeretnénk, ha szép és teljes lenne ez a különálló sorozat is.

FireFoX: Ez önmagában szerintem még nem igazolná az újrakiadást, különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy még hátra van egy jó tucatnyi könyv, ami semmilyen formában nem látott eddig napvilágot. A Királyok Koronája kellett volna, hogy legyen a sorozat betetőzése, ehelyett azonban csak elkeseredést hozott. Tekintsünk el a borzalmas borítótól, a satnya minőségű képektől. Bocsássuk meg, hogy még a szöveg is úgy néz ki, mintha egy majdnem teljesen kiürült patronnal nyomtatták volna. Nézzük el, hogy a fordítás minősége úgy rossz, ahogy van. Mert ezek mellett még akár lehetne is élvezni a könyvet. De sajnos valamiért úgy gondolták, hogy annak ellenére, hogy ez egy sorozat befejező része, rájuk nem vonatkoznak az elődök által lefektetett alapok, és mindent átírtak benne – a tárgyak és fajok neveit, amikkel kapásból elég nehézzé tették a kalandozók életét, de a varázslatok kódjait is, amiket újra megtanulni azért elég kellemetlen.

Úgyhogy ha nagyon nincs mit csinálnom, ezzel foglalkozom, és ha már úgyis át kell rágnom magam újra az egészen, akkor kap egy olyan szintű ráncfelvarrást is, mint amilyet A Tűzhegy Varázslója is megélt.

- Mekkora a rajongói bázis?

FireFoX: Százas nagyságrendben mozog azok száma, akik figyelemmel követik valamilyen módon a történéseket, azt azonban, hogy ki az, aki csak letölti a könyveket, és ki az, aki el is olvassa, elég nehéz megsaccolni. Talán az egyetlen biztos szám, amit mondani lehet, az a 13-as, ugyanis ennyien neveztek a tavaly októberi nyereményjátékra.

runner: Nyomtatott formában pár tucat lelkes rajongó gyűjti a könyveket a polcára.

- Szerintetek manapság ezekkel a könyvekkel csupán nosztalgiából játszanak vagy képesek a számítógépes játékok korában is valami egyedit és izgalmasat nyújtani?

runner: Hát, gondolom sokan nosztalgiából olvassák ezeket, mint én is. De sok fiatal is írt, hogy olvassák és szeretik ezeket a játékkönyveket. Persze én is játszom sokféle számítógépes játékkal, de azért még mindig megvan a varázsa a könyveknek.

FireFoX: Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy e kérdéssel kapcsolatban nem kell találgatásokba bocsátkoznom: több olyan emberről is tudok, akik korábban semmiféle kapcsolatban nem álltak ezekkel a könyvekkel, most azonban – szabadidejük nyújtotta korlátokon belül – lelkesen játszanak velük, akár még közösen is.

- Hogyan bírjátok? Mennyi időt vesz el a szabadidőtökből?

runner: Miután megugrott a fordítók száma, és több ember is segít különböző módokon, már gyorsabban haladunk. Persze azért elég sok munka van egy könyvvel, mire végül elkészül, és hát igen, sok szabadidőt elvesz. De megéri, mert kárpótol, mikor kezembe vehetem a kész könyvet.

FireFoX: Annyi a trükk, hogy nem szabad erőlködni vele. Szerencsém volt, hogy eddig olyan könyveket fordítottam, amik nagyrészt tetszettek (ez alól mondjuk egy nagy kivétel volt a Vihargyilkos, de az a könyv sem volt kimondottan rossz). És ha élvezem, amit olvasok, akkor sokkal könnyebben megy a fordítás, nem szenvedek, nem nyűgnek érzem, sokkal inkább kihívásnak, ráadásul hajt a kíváncsiság is, hogy vajon mi fog történni a következő fejezetpontnál.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden szabadidőm rámegy. Amikor leülök, hogy ezzel foglalkozzam, akkor nyilván elúszik egy fél nap. Mostanában viszont visszavettem a tempóból, inkább nem dolgozok előre, mert néha kezd elegem lenni belőle, és nem szeretném, ha ez az érzés véglegesedne bennem. Ilyenkor inkább elmegyek szórakozni az ismerősökkel, írok pár bejegyzést a lexikonba vagy kitalálok valami jópofa újdonságot a weblaphoz, és elkönyvelem, hogy „na, ma sem csináltam semmi hasznosat”.

- Saját KJK-kaland író versenyt hirdettetek. Milyen művekre számítotok?

runner: Megpróbáltam több időt hagyni a művek készítésére, mivel sokan most írnak kalandokat, illetve a régi gyerekkori ötleteket egészítik ki. A megkötés csak a fejezetszámban van (200) illetve, hogy a Titán világában játszódjon. Érdeklődés volt azért, így remélem, augusztus 31-ig több jó kaland is érkezik majd. A legjobb három pedig egy Füzetben kap majd helyet, kis illusztrációkkal.

- Milyen terveitek vannak? Mit tesztek, ha a sorozat utolsó kötetével is végeztek?

runner: A terv persze, hogy mindegyik meg nem jelent kötet elkészüljön. Az pedig, hogy mi lesz, ha minddel végeztünk, még kérdéses. Az biztos, hogy én már akkor boldog lennék, ha tényleg sikerül mindet elkészíteni, és ott fognak sorakozni a polcomon.

FireFoX: Sokan szeretnének sok mindent. Egyeseknek a színes könyvek a vesszőparipája, annak ellenére, hogy már A Tűzhegy Varázslójában lévő ábrák is elég pocsékra sikeredtek a rendelkezésre álló képek alacsony felbontása miatt. Olyan kérés is érkezett már, hogy a Királyok Koronája után a többi Új Vénuszos könyvet is pofozzuk ki.

Jelenleg úgy gondolom, hogy egy pár hónapos pihenés után folytatnám a fordítást a Magányos Farkas sorozattal, melyet egyébként több dolog miatt is jobbnak tartok, mint a KJK, ehhez azonban runner támogatására is nagy szükség lesz. Aztán persze ki tudja?

A Kaland Játék Kockázat honosított köteteit runner és FireFox weboldalán, a zagor.hu-n érhetitek el.

Kétféle ember olvassa ezt a cikket. Az egyik már a címre pillantva csettint, örül, és azt gondolja magában, „a ’80-as évek egyik legfaszább sci-fi akciója – hú, de baromira szeretem ezt a filmet”, a másik meg, amelyik még nem látta, most elgondolkodhat az előbbekénél üresebb életén. A rejtőzködőben (ismert Gyilkos az űrből címen is) van tökös nyomozó és karót nyelt FBI-os (mondjuk melyik zsarufilmben nincs?), akik közül utóbbi egy földönkívüli (ez már ritkább– persze Dolph Lundgren 1990-es Dark Angele nem keveset köszönhet ennek a filmnek), van benne véres ámokfutásokat rendező parazita idegen, és van benne egy jelenet, amiben a legújabb kocsiját bezsákoló gazdag seggfej kokaint szív az autókereskedővel, az üzlet megpecsételésének örömére. Mondtam már, hogy a ’80-as években vagyunk?

Átlagjoe kirabol egy bankot, agyonlő néhány biztonsági őrt, majd menekülőre fogja egy Ferrarival, amit később egyenesen belevezet egy rendőrségi kordonba. Ahogy félholtan kitántorog a kocsiból, az sem zavarja, hogy vagy 30 fegyver csöve mered rá. Pár órával, pár száz golyóval, és egy halott bankrablóval később egy másik átlagjoe kezd hasonlóan értelmetlen ámokfutásba, és Tom Beck nyomozó kezdi gyanítani, hogy valami rohadtul bűzlik, és nem Dániában. Főleg miután megkapja a nyakába Lloyd Gallagher FBI-ügynököt, aki láthatóan többet tud az eseményekről, mint amibe újdonsült társát beavatja. Becknek lassan be kell látnia, hogy egy testről-testre járó, földönkívüli parazitával állnak szemben – és hogy Gallagher sem a kék bolygó szülötte.

Jack Sholder az 1982-es Alone in the Darkkal már bizonyította, hogy van érzéke a horrorhoz (a rendező bácsiról ehelyütt kialakított pozitív kép megőrzése érdekében feledkezzünk el a Rémálom az Elm utcában második részéről, és mindenről, amit A rejtőzködő után csinált), és ezt az érzékét itt is szépen kamatoztatta. Bár az igazi horrorjelenetek száma alacsony, ami van, az igencsak hatásos (főleg a sztriptíztáncosnővel való leszámolás a tetőn – és nem, ez közel sem olyan szexi, mint amilyennek hangzik), a maradék játékidőben pedig a thriller, az akció és a sci-fi meglepően ízletes, itt-ott egy kis fekete humorral kiegészített keverékét élvezhetjük. Tökös, hangulatos ’80-as évekbeli B-filmről van szó, á la Terminátor (és hadd ne kezdjem sorolni az összes Stallone, Schwarzenegger és társai nevével világra lökött akcióhülyeséget, amiket kis költségvetése ellenére csuklóból maga mögé utasít).

Olyan parazitainváziós filmekkel ellentétben, mint A testrablók támadása, A rejtőzködő nyálkás-gennyes-izés antagonistája nem világuralomra tör, nem leigázni akarja a Földet – csak kurvára jól akarja érezni magát, és ez számára öldöklést jelent, meg pénzt, meg baromi gyors sportkocsikat. Ez a történetbeli visszafogottság a film egyik legszimpatikusabb húzása, határozottan javára válik az atmoszférának. Nincs ármánykodás, nincsenek csillagközi tervek és összeesküvések, csak nyers, brutális, feltartóztathatatlan erő, ami elemi ösztönöket és vágyakat szolgál ki, bármi áron.

Michael Nouri és Kyle MacLachlan duója jól működik, utóbbi meglepően méltóságteljes és visszafogott tud lenni a tipikusan túlírt-túljátszott „idegen a Földön” szerepkörben – olyannyira, hogy még a karakterével kapcsolatos bosszúdrámai beütés is a helyén van.  Jim Kouf forgatókönyve egyébként is intelligensebb, mint legtöbb hasonszőrű társa, dialógusai frappánsak, elevenek (a legjobb a rendőrfőnök ironikus leírása Beckről és az őrsön betöltött szerepéről), és egyszer sem veszi hülyére a nézőt. Sholder energikusan, dinamikusan rendez, az akciók véresek (ha nem is túlságosan), jól megkomponáltak, a finálé pedig, pusztán a hatásos felépítésnek köszönhetően (különösebben nagy látványelemek ugyanis nincsenek benne), az egyik legemlékezetesebb a ’80-as évek műfajfilmjei közül.

Már csak azért is, mert van valami zsigerien félelmetes abban, ahogy egy gyilkos csak jön, és jön feléd, hiába pumpálod ólommal, és látod, ahogy a golyók szaggatják a testét, és fröcsög a vére mindenfelé – csak nem áll meg. Fasza film A rejtőzködő. Igazi korszak- és zsáneresszencia.

 

Alan Mak és Felix Chong, akik többek közt az Infernal Affairs filmeket létrehozó kreatív csapatnak is oszlopos tagjai voltak, ezúttal kínai pénzből epikus wuxiát forgattak, a hős Guan Yun Chang legendáját vitték filmre. Hogy a filmtől mit várhatunk? Amit mostanában a nagy költségvetésű kínai produkcióktól: kiforrott koreográfiát, tömegjeleneteket és unalomba fulladó, nacionalista szavalatokat.

Hosszabb és izgalmasabbra lett vágva, mint a korábbi. Az orosz nyelvtől ráadásul külön réteg egzotikumot kap.

Március elején Wisconsinban a konzervatív kormányzó azzal, hogy drasztikusan csökkenteni akarta a közalkalmazottak, főleg a tanárok fizetését, illetve el szerette volna venni tőlük törvényben rögzített tárgyalási jogaikat, tüntetések egész sorozatára adott a tömegeknek okot. Az országban a szakszervezetek több helyen is szolidaritásukat fejezték ki hasonló tüntetésekkel, illetve az Amerikában egyre erősödő, alsó- és középosztály-ellenes republikánusokkal és utóbbiak szélsőjobbos vadhajtásával, az un. Tea Párttal szembeni nemtetszésüknek adtak hangot. Egy ilyen floridai dzsemborin Stephen King is felszólalt, lásd a videót alább.

Ez a film koppintás koppintás hátán, olyan mértékben, hogy ez már nem is posztmodern, hanem egyenesen meta (ugye a Karantén a Rec remake-je volt, ami eleve a Démonoknak volt egyfajta parafrázisa, na most ez a Karantén 2 a koppintás koppintásának folytatása, de az előzetesből ítélve nem másolja a Rec2-t, hanem hagyja a fenébe a videokamerázós esztétikát, és átmegy sima zombifilmbe, ráadásul az olasz zombifilmek helyszíneit veszi kölcsön (repülőgép: Incubo sulla cittá contaminata, az erőműves rész meg Bruno Mattei Hell of the Living Dead-jéből figyel be.) Ilyen többszintes antikreativitásra már dühösnek lenni sem lehet - az ilyen az abszolút fotelben hátradőlős, dobozos sörös film.

Mint már párszor megemlítettem, fanatikus rajongója vagyok az óriásrobotoknak, akármilyen formában forduljanak is elő. Számítógépes- és konzoljátékok területén véleményem szerint még nem született igazán élvezhető, átélhető óriásrobotos cucc, ám ez a sanyarú szituáció meg fog változni, mert egy független fejlesztőkből álló csapat - az alább beágyazott, egyelőre hegesztés alatt álló játék gameplay-részleteiből összeollózott trailerből ítélve - megcsinálta ez első valóban jót. A Hawken lényege, a belső nézet csak az utolsó pár másodpercben bukkan fel, de enyhén szólva ígéretes (ja és tudom hogy kijött egy Conan teaser de annyira lehangoló hogy fárassza magát vele akinek hat anyja van.)

Ezt az új sorozatunkat legjobb nem elaprózni, úgyhogy rögtön azzal a kezdőjelenettel startolok, amit cakumpakk a leghatásosabbnak tartok: Fernando DiLeo 1973-as, jéghideg Milano Calibro 9-e úgy indít, mint egy tornádó, és később sem áll le. Gaston Moschin és Mario Adorf egyaránt karrierjük legemlékezetesebb alakítását nyújtják az olasz gengszterfilmek ebben az egyik legjobbikában, amelyet Luis Enrique Bacalov fantasztikus zenéje fest alá.

JJ Abrams Spielberget meg Joe Dantét cseneli olyan erővel, hogy már-már megbocsátanám neki a Cloverfieldhez hasonló förmedvényeit. Lanse flare és scifi nosztalgia orrba-szájba egy, a mai hollywoodi viszonyokhoz képest meglepően hangulatosnak látszó filmben.

A műfaj rajongóit, ebben biztos vagyok, önfeledt böngészésre készteti ez a minden értelemben fantasztikus térkép, vizuális reprezentáció, izé, Ward Shelley lenyűgöző munkája. A nagyobb méretű változat megtekintéséhez kattints a képre.

Mit ér az igazság? Az ártatlan Grandier atyát boszorkányság vádjával készülnek máglyán elégetni. Mert felcsinálta egyik paptársa unokahúgát, és ez nem maradhat megtorlás nélkül. Mert nem viszonozza az őrjítő szexuális frusztrációját bizarr megszállottságig hajszoló, torz Johanna nővér érzéseit, és ezért bűnhődnie kell. Mert az irányítása alatt álló város, Loudon, a hataloméhes Richelieu bíboros erőfeszítései ellenére még mindig őrzi függetlenségét, sőt, megfutamítja az ezt jelképező fal lerombolására kirendelt csapatatot. És ezért el kell őt tiporni. Egy bigott pap bosszúja, egy törtető politikus intrikája, és egy nő gyűlölete, azaz erkölcs, hatalom és szenvedély – mit ér az igazság ezek ellenében? Grandier-nak esélye sincs.

A hírhedt 1634-es, tömeghisztériával, elfojtott szexuális vágyak kirobbanásával és politikai bosszúhadjárattal fűszerezett loudoni ördögűzések a legnagyobb port kavart esetek közé tartoznak a történelemben. Már a maguk korában is vitákat eredményeztek, és különböző elméleteket szültek, történészek és művészek pedig azóta is rendszeresen foglalkoznak velük, könyvek, operák, színdarabok és filmek alapjául szolgáltak. Ken Russell 1971-es, Aldous Huxley regényét alapul vevő feldolgozása mind közül a leghíresebb és egyben (mivel Russellről van szó) a legbotrányosabb. A film már Angliában is elszenvedett némi cenzori beavatkozást (de főként a szexualitás nyílt ábrázolása okán, jókora sikert aratott), mire pedig Amerikába került, tovább csonkították – ott a mai napig nem mutatták be vágatlanul.

Az Ördögök nem egyszerűen azért vívta ki az erkölcscsőszök haragját, mert tele van szexszel és brutalitással – hanem azért is, mert mindez vallási környezetben szabadul el, egyfajta liturgikus perverzióként. Az egyik jelenetben magukból kikelt, ördögi megszállottságot mímelő meztelen apácák egy csoportja kiéhezett tinédzserek gyülekezeteként veti rá magát egy krisztusszoborra. És ez két évvel azelőtt történt, hogy Linda Blair magáévá tett egy feszületet (ha már itt tartunk, az Ördögökben megtalálhatjuk a Friedkin-klasszikus rendezői változatában látható, sátáni „pókasszony” előképét is). A kamera maga is megvadul az orgia forgatagában Derek Jarman lélegzetelállító díszletei között: az egyik alkalommal őrülten zoomol ki-be, ki-be a meztelen apácák tömegéről, a felettük maszturbáló pap szemszögéből, mintha közösülni próbálna a tömeggel.

Az explicit szexben és erőszakban megmártózó film több egy történelmi esemény sokkoló dramatizálásánál. Nyomasztóan apokaliptikus atmoszférájával az Ördögök a hatalom örök korrupciójára mutat rá, közvetetten pedig az egész emberi faj felett mond ítéletet: itt mindenki aljas, ármánykodó, perverz és gonosz, aki pedig nem, azt eltapossák. Bomló hullákkal és erkölccsel nyitunk: egy dekadens színházi előadást protestánsok kerékbetört, rothadó testének panorámája követi, Loudonban közben pestis szedi az áldozatait. Halál, romlás, paráználkodás és hazugság, ameddig a szem ellát. Grandier (Oliver Reed életének egyik legjobb alakítása) sem teljesen makulátlan jellem, a fentiekből ő is kiveszi a részét. Amikor egy szeretője terhes lesz tőle, a nőt és hasában növekvő fattyát vallásos filozófiába csomagolt álszentséggel, önzéssel és cinizmussal kegyetlenül nyugodt hangon zavarja haza.

Mégis, ez a cölibátust megszegő szoknyavadász az egyetlen, aki a pusztulás felé tartó, rothadó világban erkölcsi értékeket képvisel, sőt, minden kínzás és halál ellenében is, a végsőkig kiáll mellettük. És részben talán éppen a cölibátus megszegése miatt. Mert az ördögűzés rituáléi során mindenki másból úgy törnek ki az esetükben mindaddig elfojtott szexuális vágyak, mint egy hatalmas gejzír, ami évek óta fortyogott a felszín alatt. A Grandier-t megszállottan imádó, és az egész tortúrát elindító apácafőnöknőnek, Johannának, groteszk erotikus látomásai vannak, amikben a keresztről leszállt Krisztus-Grandier véres testét csókolgatja, később pedig az egyetlen lehetséges módon teszi magáévá imádottját: üszkös csontmaradványával elégíti ki rég tomboló vágyait, amikor azok már elpusztították értékítéletét és elméjét. Vanessa Redgrave hátborzongató a szerepben, a filmtörténet legvisszataszítóbb, leggyűlöletesebb nőstény ördögei közt a helye.

A többi apáca is beszáll az őrjöngő játékba: a hisztéria és az ördöggel cimborálás vádjától való félelem hatására démonoktól (Grandier-től) megszálltnak vallják magukat, és egyáltalán nem mellesleg, ezen álca alatt kiélhetik leszbikus és egyéb szexuális hajlamaikat. Önkívületi állapotban, blaszfémikus és perverz orgiában hullámzanak, de ez távol áll a hedonizmustól: véres-fájdalmas, és Grendier-re nézve gyilkos lecsapódása, hirtelen és erőteljes túlkompenzálása addigi életmódjuknak. Itt válnak igazán jelentőssé Johanna korábbi szavai, melyek szerint az apácazárdába nem az isteni szolgálat vágya hajtja a nőket, hanem az, hogy akár társadalmi helyzetük, akár rútságuk miatt, nem kellenek sehova máshova. A hely a nyomorúságos életek, a kényszerű döntések és a totális képmutatások panoptikuma, amin Johanna, frusztrációja – hasztalan – kordában tartása érdekében, zsarnokként uralkodik.

A Grandier elleni rágalomhadjáratot egy „professzionális boszorkányvadász”, a tébolyult vallási zelóta, Pierre Barre atya dagasztja förtelmes tömeghisztériává (persze ő sem tudja nem élvezni a köré gyűlt, feltüzelt apácák érintéseit). Hiába szégyeníti meg őt egy odalátogató herceg, és bizonyítja az egész ördögűzési procedúra vásári mivoltát és hamisságát, ezen a ponton az igazságnak már nincs jelentősége. Grandier tárgyalásával, kínzásával, és halálával párhuzamosan semmisül meg mindaz, amiért harcolt. Még az utolsókat rúgja a máglyán, amikor a protestánsok és katolikusok békés együttélésnek utolsó szigete, Loudon falai Richelieu bábja, Laubardemont báró parancsára máris porfelhővé robbannak. Mindez hivatalosan a király nevében történik, de XIII. Lajosnak, aki annak idején ígéretet tett, hogy a város megtarthatja függetlenségét, nincs sok szerepe benne. Pusztán annyi, hogy hagyja, hadd csöpögtessen a bíboros mérget a fülébe, csak hogy zavartalanul folytathassa kedvenc sportját, a madárjelmezbe bújtatott protestáns foglyok céllövészetét. És ha ilyen emberek képviselik a hatalmat, mit várhatunk a pórnéptől?

Grandier a kínzások ellenére is kitart, hiába rugdossák véres csonkká vert lábát, hogy maga kússzon el a tűzhalált jelentő máglyáig, nem tesz vallomást. Utolsó szóváltásukkor Grandier és Laubardemont is azt állítják, ők győztek. Előbbinél ez „csak” erkölcsi győzelmi, utóbbinál politikai, ami viszont azt is jelenti, hogy az erkölcs a bajnokával együtt hal meg. A Jó saját maga részére megnyerte a Rossz elleni küzdelmet (mert igen, a vallási és szexuális rétegek alatt ez az örök harc a szíve a filmnek), de a világ részére már nem tudta. A vádló-intrikáló ördögök elérték a céljukat. A szerencsésebbeknek legalább odadobnak egy csontot, adott esetben szó szerint. Az utolsó jelenetben Johanna Grandier maradványaival maszturbál, nyomorultul, szánalmasan, összetörten. A szerencsétlenebbeknek, mint a férfi meggyötört özvegye, csak annyi marad, hogy üres tekintettel elsétáljanak a semmibe, maguk mögött hagyva Loudon pokollá változtatott városát.

 

Harminchat Hitchcock-film haláljelenetei egyetlen videóban, a csúcspontra, az erőszakos gyilkosság pillanatára szinkronizálva! Agyolvasztó, rettenetes, csodálatos. A halál munkában, másodpercenként 24 kockán megörökítve.

Folytatjuk vakhalottas sorozatunkat: ez a film a harmadik a sorban. A negyedik kritikája is újraközlés lesz, de utána érkezik a még soha nem publikált, ötödik epizódról szóló cikk!

De Ossorio és munkatársai számára kreatív problémát jelenthetett a vakhalottak mitológiáját tovább fejleszteni, a történet frissességét fenntartani. Végső döntésként arra jutottak, hogy a sztorit tengerre bocsátják: templomos barátaink nem maradhatnak szárazföldi patkányok, irány a sós víz, a jó levegő!

A Tucker Sportswear igazgatója forradalmi reklámötletet dolgoz ki (amelyet én inkább totális baromságnak neveznék, ami csak arra jó hogy a film hajánál fogva előrángatott történetét beindítsa): a cég legújabb motorcsónakját reklámozandó, kiraknak két, a Barbie Studios(!) alkalmazásában álló szexi fürdőruhamodellt (Kati, Noémi, stb. – az egy dolog hogy a magyar lányok mostanában világszerte népszerűek, de hogy már a hetvenes években is azok voltak, ki hitte volna!) az óceán közepére, akik a megfelelő csinnadratta kíséretében hajóznának be Madrid kikötőjébe, fennen hirdetve a motorcsónak az időjárás mostohaságát álló mindenre-képességét. Csakhogy szar evez a palacsintába: a szárazfölddel mindössze egy nyamvadt rádión kapcsolatot tartó csajok belefutnak egy kísértetgályába, amelynek rakodóterében mindenféle ládák sorakoznak, a ládákban pedig vaklovag barátaink várják a megfelelő pillanatot arra, hogy a friss húsra vessék magukat (a helyükben én is ezt tenném.)

A Blind Dead széria úgy általában nem rogyadozik a magas költségvetés kellemes súlya alatt, ám a jelek szerint De Ossoriónak ezúttal még a szokásosnál is kevesebb pénz állt a rendelkezésére: a gályát össz kétszer mutatja totálból – talán jobb is, ugyanis nagyon valószínű, hogy a filmtörténet legszánalmasabb modellhajójával van dolgunk. Még egy normális jelzőpisztolyt sem engedhetett meg magának a produkció: mikor a bajba jutott modellek segélykérőleg a levegőbe lőnek, egy csillagszóró szikrái “világítják be” a látóhatárt. Seeing is believing .

A lányok felkutatására induló mentőexpedíció, ahhoz képest, hogy egy milliárdos szervezte össze, kétségbeejtően vérszegény: Tucker-t a Barbie Stúdió főnökasszonya, egy, a tengerészlegendák iránt érdeklődő meteorológusprofesszor illetve egy szőke (ajjaj…) fotós csaj kíséri el. A kormánynál Tucker testőre feszít, aki az indulásuk előtti jelenetben erőszakolta meg a fotós lányt, ám a dolog egyiküket sem zavarja különösebben. De Ossorio a nemi viszonyokról kialakított nézetei hagynak némi kívánnivalót maguk után…

A gályára viszonylag könnyen ráakadnak, ám a lányoknak nyoma sincs – és amint felkapaszkodnak a fedélzetre, a kis vitorláshajó, amellyel idáig jöttek, a szemük láttára foszlik semmivé. “Ez a gálya egy másik dimenzió kivetülése! Egy másik világba kerültünk általa!” Hogy mi mindenhez értenek a meteorológusok…

Arról persze fogalmuk sincs, mi a kísértethajó rakománya (nem mintha a másnapi időjárást képesek lennének megjósolni.) Az éj leszálltával templomos barátaink előmásznak szarkofágjaikból, sercegő húsra és az Onedin család legfrissebb epizódjára éhesen…

Bár az El buque maldito (1974) messze nem annyira akció- vagy vérdús, mint a sorozat korábbi epizódjai, ebben is találni hangulatos jeleneteket, még ha nagyítóval is kell keresnünk őket. A film ugyanis zsibbasztóan unalmas – és ha egy történetet még egy leszbikus flesbekk sem képes feldobni, ott aztán tényleg baj van. Onnantól kezdve, hogy a mentőcsapat megtalálja a gályát, szinte semmi nem történik. Hőseink fel-alá kószálnak a fedélzeten, és egyenként a templomosok karmai közé keverednek. Ám ekkor sincs money shot; nem adatik meg nekünk annak kétes, beteg horrorrajongóhoz illő öröme, hogy legalább az effektmesterek munkáján élvezkedhessünk: a fotós lány percekig tartó lemészárlásán (amelynek végkimenetele, elismerem, kellemesen gory) kívül a film szinte teljesen mentes a vértől. Sterilitás és unalom: egy horrorfilm esetében ez végzetes kombináció, gyilkos hatásának elhárítására még az olyan remek színészek, mint a Jack Taylor, Jess Franco egyik kedvence által tett erőfeszítések is hiábavalóak maradnak.

Valami pozítívumot azért csak kellene a filmről mondanom… Várjunk csak, várjunk… Ja igen: a modell lányokkal szívesen áthajóznék én is egy másik dimenzióba! Ááá, túl késő, túl kevés.

15 perc múlva éjfél, Steve Randall teherautósofőr az asztalnál ül, és egy pisztoly csövével néz farkasszemet. A fegyver gazdája pontban 12-kor tervezi agyonlőni. Költői igazságszolgáltatás: akkor sütik meg öccsét a villamosszékben rendőrgyilkosság miatt, és ezért Randallt hibáztatja. Az idő kínos lassúsággal vánszorog. A gyilkos utolsó vacsorát ajánl fel, és biztosítja áldozatát, hogy nem akarja megfosztani egyetlen perctől sem. Várnak. Az arcok izzadnak, remegnek, komorak és elszántak. Negyed óra még sosem volt ilyen hosszú – mikor legközelebb az órára nézünk, még mindig csak pár perc telt el, pedig mintha időtlen idők óta várnánk már. A gyilkos sem tudja nem kommentálni: „Who was it said time flies?”

Anthony Mann forgatott jó néhány remek film noirt és westernt, nem egy közülük jobb is, mint az 1947-es Desperate, de ennél a bő ötperces jelenetnél izgalmasabbat egész pályafutása alatt nem rendezett. A helyiség fényviszonyai, az egyre hangosabban ketyegő óra, és az arcokról készült közelik szinte elviselhetetlen feszültséget gerjesztenek, és amikor egy kopogás megtöri a nyomaszó csendet, az olyan, mintha egy bomba robbanna az ajtó túloldalán. Ha Hitchcock látta valaha ezeket a képsorokat, biztosan emelte a kalapját.

A B-noirok egyik névtelen „ismerős arca”, Steve Brodie játssza Steve Randall teherautósofőrt, akit egy régi barátja, Walt Radak felbérel egy éjszakai szállításra. Túl későn ébred rá, hogy a munka illegális – végül egy rendőr életébe és Walt öccsének szabadságába kerül a dolog. Steve-nek menekülnie kell, nem csak a bűnözők, de a rendőrök elől is, ugyanis mielőtt tisztázhatná magát, biztonságba kell juttatnia terhes feleségét.

A Desperate a „világosabb” noirok sorába tartozik, főhőse egy ártatlan ember, akit ismerősei rántanak le a bűn sötétségébe. Mint ilyennek, van esélye a menekülésre, míg az eleve alvilági körökben mozgó noir-hősökre tipikusan ólommérgezés vár a történetük végén. Ez a koncepció itt erősíti a noirok jellegzetes álomszerűségét – Steve mintha egy rémálomba csöppenne, amikor bűnözők gyűrűjében találja magát a félresikerült éjszakai meló után. Eleinte fel sem fogja, mekkora bajban van, gondolja, hogy egyszerűen csak kisétál a lakásból, és háta mögött hagyja az egészet, mint egy kellemetlenül hosszú munkanapot. Egy alapos összeverés kell, hogy ráébredjen a helyzet komolyságára. A brutális jelenetet Mann egy himbálózó mennyezeti lámpa szinte túlvilágian táncoló fényénél veszi fel. Steve immár egy másik világba került.

A Desperate egyenetlen film. Nagyszerűen indul, és nagyszerűen ér véget (az említett „várakozás éjfélre”-jelenet utáni lépcsőházas finálé nem kevésbé emlékezetes), de cselekménye csúnyán elakad félúton, pedig a játékidő alig haladja meg a 70 percet. A szökésben lévő házaspár rokonoknál húzza meg magát, akiknek a kérésükre tartanak egy újabb, „tisztességes” esküvőt, egy seriff majdnem elkapja őket, Walt egy korrupt magánnyomozót bérel fel a megkeresésükre, de ezek nagy része puszta közjátékként zabálja a játékidőt. A nagyjából fél évet felölő cselekmény (a bűntény elkövetésétől a rendőrgyilkos öccs kivégzéséig) ritmusa így megtörik, darabossá, epizodikussá válik, és majdnem a semmibe veszik. Szerencsére Mann időben észbe kap, és folytatja a megfeneklett történetet.

Steve Brodie-tól közepes alakításra futja, és még egy ártatlanul megvádolt hőshöz képest is egy kicsit túl naiv és túl tiszta – olyannyira, hogy amikor a végén fegyvert fog, hogy saját kezűleg vadássza le Waltot, nehezen akaródzik elhinnünk, hogy képes ilyesmire. A film emlékezetes alakítása Raymond Burr nevéhez fűződik: szokása szerint az antagonista, azaz Walt szerepében biztosítja róla a nézőt, hogy időnként végigfusson a hideg a hátán (a legtöbben a Hátsó ablak gyilkosaként emlékezhetnek rá, de Mann legjobb noirjában, a Raw Dealben is ő volt a mumus). Ahogy halálos nyugalommal és tökéletes elszántsággal várja az éjfélt, a gyilkolás, a bosszú pillanatát, az félelmetes. Nem akarnál egy helyiségben lenni azzal a tekintettel. Ott bujkál benne mindaz a sötétség, ami a műfaj sajátja.