Űrkutatás, kutya és atombomba - Abrams nyolc oldalas comic előzménye elárul a jövő héten érkező filmről egy s mást, amit a trailerek nem. Plusz a képregény utolsó paneljét te magad rajzolhatod meg, küldheted be, és nyerhetsz vele...

Ingyen letölthető, elolvasható.

Ha a japán filmvilág fenegyereke (nem, nem Miike Takashi!) véletlenül új filmmel jelentkezik, az sok szempontból méltó a figyelemre. Nemcsak azért, mert egy újabb megosztó, vitákra alapot adó, megbotránkoztató alkotásra lehet számítani, hanem elsősorban amiatt, hogy a saját bevallása szerint minden filmstúdióból kitiltott, örök lázadó és kompromisszumképtelen rendező sikeresen összekalapozott újra annyi tőkét, hogy forgathasson. Igen, Wakamatsu Koji-ról van szó.

Wakamatsu kalandos fiatal éveinek köszönhetően nemcsak megjárta a poklot (ha kellett, újságot hordott ki, de yakuzáknak is segédkezett, ami miatt 1957-ben fél évet a sitten is eltöltött), hanem éppen elegendő tapasztalatot szerzett ahhoz, hogy elsősorban a periférián vegetálókról, vagy éppen a társadalomból kitaszítottakról forgassa filmjeit. A pinku eiga korszak legelején már a filmesek között sertepertélt, 1963-ban debütált az Amai wana (Édes csapda) című produkciójával, amit rengeteg hasonló, alacsony költségvetésű film követett. Hamar híressé vált a remek hangulatteremtő képessége, a hipnotikus aláfestő zenéknek és persze a többi pinku rendező munkáinál jóval extrémebb munkáinak köszönhetően, leginkább csak úgy emlegették, hogy a pinku műfaj Kurosawa Akira-ja.

Elborult, sokszor brutális és kegyetlen művei miatt folyamatosan harcban állt a Nikkatsu stúdióval, akik fogyaszthatóbb produkciókat szerettek volna bemutatni. Mivel Wakamatsu jó 10 évvel megelőzte a korát, így nem is lehetett más a harc vége, minthogy 1965-ben megalapította saját független stúdióját, a Wakamatsu Productions-t. A sors fura fintora, hogy évekkel később a Nikkatsu teljesen átállt az éppen Wakamatsu által elkezdett pornográf művek futószalagon történő előállítására. Azért az öreget sem kellett félteni, egészen a 70-es évek közepéig évente 5-10 új, hihetetlenül kis összegből (néhány 10 000 dollárból) elkészített, de nagyon hatásos mozival jelentkezett.

Művei a felszínen, a tájékozatlan néző számára brutális, öncélúan pornográf sztoriknak tűnnek, azonban mindegyikben erősen jelen van a külföldi néző számára sokszor észrevehetetlen, érthetetlen szimbolizmus. Karakterei és az azok közötti, sokszor egyenlőtlen viszony szinte mindig politikai üzenettel bír, ám valószínűsíthetően a korabeli moziőrült japán férfiak között nem ezen bátor és szélsőséges politikai nézetek miatt voltak népszerűek a filmjei.

Egy, a tabudöntögető, szélsőséges hangvételű politikai üzenetekkel, valamint extrém szexjelenetekkel operáló rendező nem is találhat jobb alapanyagot magának, mint a szintén sokat kritizált író, Edogawa Rampo munkái, azok közül is egy 1929-ben megjelent, de hamar be is tiltott novella, a Caterpillar. Edogawa beteg elméje számtalan filmest megihletett már az évek folyamán, sőt, a 2005-ös Rampo Noir-ban Sato Hisayasu meg is rendezte már a történet filmváltozatát. Azonban nem Wakamatsu-ról lenne szó, ha nem dolgozta volna át az egészet a saját szájíze szerint. Régi jóbarátja, Adachi Masao segítségével olyannyira sikerült átformálnia a sztorit, hogy nem is került Edogawa neve a szerzők közé, ami persze csak a jóindulatú megközelítés. A rosszindulatú szerint egyrészt minek kellett volna megemlíteni, hiszen odahaza mindenki ismeri a történetet, másrészt lehet, hogy fizetni kellett volna Edogawa örököseinek, az meg nem fért volna bele az amúgyis nagyon szűkös keretbe. Meg egyébként is, miért adna tiszteletet az örök lázadó bárkinek is?

A sztori egyszerű, ugyanakkor mellbevágó, kezdve a címével, ami a hazatért veterán gúnyneve. A háborús filmek legtöbbjében csak a hősöket látjuk, esetleg a halottakra pazarolnak még némi időt, hogy tiszteletet adjanak nekik, a megnyomorodott sebesültek és az ő további sorsuk tabunak számítanak. Wakamatsu itt csap bele a lecsóba, amikor is bemutatja, micsoda képtelen helyzetekbe torkollik egy, a második világháború idején hazaszállított, hősként kezelt emberi roncs visszakerülése a társadalomba. A kezdeti sokk után magára marad az istápolásával a felesége, aki a kommunikációs nehézségek (csak a néző érti, mi zajlik a két főhős fejében) és a háborús hős jelleme, illetőleg nemi vágyai miatt finoman fogalmazva sincs irigylésre méltó helyzetben. Az isten háta mögötti faluban történtek pedig valahogy mindig kapcsolatban vannak a háború eseményeivel.

A két főszereplő sem akármilyen játékkal járul hozzá az élményhez, a már sok filmben bizonyított Terajima Shinobu tökéletesen hozza az őrület határán egyensúlyozó feleséget (az idei Berlini Filmfesztivál Ezüst Medve díját is elnyerte), de Kasuya Keigo tekintete is emlékezetes jópár jelenetben. A rendező régi filmjeivel összehasonlítva semmilyen kifáradás, kompromisszum, vagy nosztalgiázás nem érezhető, a Caterpillar méltó a Wakamatsu életműhöz. Nagyszerű érzékkel mutatja be a háború értelmetlenségét, ahol a „háborús hős” (a hőssé válásának módja is jellemző) vásári mutatvánnyá válik, ahol a nő kifelé szerető feleségnek tűnik, de kitölti minden keservét, bosszúját valakin, ahol a háborúsdiból kimaradt férfiak megvetettnek számítanak. Erőteljes, nyomasztó, húsbavágó, helyenként gyomorforgató, azaz pont olyan, amilyennek egy vérbeli Wakamatsu filmnek lennie kell. Egyetlen nagyobb hibája, hogy már nem vagyunk a 60-as években, így nem lesz akkora visszhangja, mint mondjuk a Violated Angels-nek volt. Ettől függetlenül biztosak lehetünk benne, hogy az úriember már tervben levő két újabb munkája is hozza majd a hasonló színvonalat.

A tetovált lány előzetesének magyar változata természetesen csak a felirataiban különbözik az amerikaitól, de a Zöld Lámpás trailerében sok a magyarított szöveg.

Astonishing Spider-Man & Wolverine #6

Történet: Jason Aaron
Rajz: Adam Kubert
Kiadó: Marvel Comics

Azon gondolkodom, korai-e június elején kikiáltani valamit az év (amerikai) képregényének. Lehet, de hogy hogy Jason Aaron hatrészes minisorozata benne lesz 2011 három legjobbjában, az hótziher. Ahhoz képest, ahogy az Astonishing Spider-Man & Wolverine indult, és ahhoz képest is, ahová útközben jutott el, a finálé egyenesen földhöz vágja az olvasóját. És nem, nem akciókkal, nem monumentalitással, nem zabolázatlan őrülettel. Hanem szívvel, lélekkel és humánummal. Ezer év alatt sem tippeltem volna meg, hogy erre fog kifutni a sztori. Jelek persze voltak: Aaron végig előtérben tartotta a Marvel két legnépszerűbb hősének sajátosan ellenséges-baráti viszonyát, és össze-vissza dobálta őket olyan szituációkba, ahol még többet megtudhatnak, sőt, megtapasztalhatnak egymásról. De mindezt egy „sztori csak ürügynek van”-féle dramaturgia keretei közt tette: Mojo elrabolta, és önmaga, illetve milliárdnyi nézőjének szórakoztatására ide-oda hajigálta őket az időben. A sorozat első öt része egy tébolyult, vad hullámvasút egy szellemkastélyban hányózacskó nélkül, egy frenetikus ötletorgia, és poénzuhatag, aminek összetartó ereje az inkonzisztencia. Az ötödik füzet végén Rozsomákot megszállja a világmindenséget elpusztítani képes és vágyó Sötét Főnix erő, és minthogy a hatodik borítóján a totál dührohamos Főnix-Rozsomák készül üvöltve támadni, nyilván mindenki valami galaxisrengetően grandiózus tüzijáték-finálét várt. Aaron ehhez képest tesz vagy száz lépést visszafelé – legalábbis a monumentalitást tekintve. Közben, karakter- és dramaturgiai szempontból megtesz vagy ezer lépést előre.

A főnixes csinnbumm beszüntetése mintegy mellékesen, flashbackben kerül elmesélésre (a megoldás briliánsan vicces, karakteres és ötletes: a hálószövő szájmenésbe kezd, és ledumálja Rozsomákot), és Aaron a meglepően nyugodt befejezésben arra helyezi a hangsúlyt, hogyan élik meg a hősök mindazt, ami velük történt, és hogyan változik kettejük kapcsolata. Előbbi a szuperhőslétet veti szokatlanul giccsmentes és őszinte górcső alá exisztenciális szempontból, utóbbi pedig végre pontot tesz arra a „kényszerű csapattárs-jóbarát” ingázásra, ami a két karakter viszonyát hosszú éveken át jellemezte (hogy ebből mennyit fognak más írók átvenni, az más kérdés – félek, hogy semennyit, és marad minden ugyanúgy). Ahogyan Peter és Logan a vadnyugati kulisszák közt vértestvérekké válnak, az gyönyörű, és Aaron a nyilvánvaló giccsveszély ideje alatt sem jön ki a formájából: Peter pofázik zavarában, amíg Logan rá nem szól, hogy kussoljon végre, és akkor ott áll ez a két ember, férfias kézfogásban, egymás szemébe nézve, ahogy vérük összekeveredik. A tökéletes hatáshoz persze Adam Kubert képei is hozzájárulnak, nem csak a hajmeresztő akcióhoz ért, hanem a csendes karakterpillanatokhoz is. Van egy négypaneles, teljesen szövegmentes oldal, miután a hősök visszatérnek a saját idejükbe, mintha mi sem történt volna. Az ez emocionális erő, amit Kubert azon a négy képen hozzátesz a képregényhez, pusztán a pillantásokkal érzékeltetve, hogy mi jár a (maszkot viselő!) szereplők fejében, leírhatatlan. Ami öt részen át egy pokolian szórakoztató, gulity pleasure tébolyda volt, abból a végére Kubert képes volt kihozni egy mélyen emberi drámát, ráadásul valahogy úgy, hogy az olvasónak a szeme sem rebben. Nagyon régen kaptam ilyet mainstream szuperhősképregénytől. Mi a francot mondjak még? Addig nem ehetsz, nem ihatsz, nem dughatsz, amíg el nem olvasod!

Batman: Gates of Gotham #1

Történet: Scott Snyder, Kyle Higgins
Rajz: Trevor McCarthy
Kiadó: DC Comics

A Bruce Wayne visszatérése óta megszaporodott Batman-képregények írói közt egyre divatosabb téma a Gotham City múltjában, a város történelmében való vájkálás. Ezt a hullámot Grant Morrison indította el, mostanában pedig főleg Paul Dini aknázza ki a benne rejlő lehetőségeket, leginkább a Wayne, az Elliot és néhány egyéb patinás család (nameg az alvilág) generációkra visszanyúló kapcsolatával. Az American Vampire-rel a nagyok közé dobbantott Scott Snyder és társa, Kyle Higgins ezt a kapcsolatot mélyítik tovább a Gates of Gotham című ötrészes minisorozattal. Persze nem csak Wayne-ről és Elliotról (Hush) van szó – az már unalmas volna. Két másik család is képbe kerül, az egyik a Coblepott família (a Pingvin a leszármazottjuk, ha valaki nem tudná), a másikat egyelőre homály fedi. Maga a kapcsolat pedig felrobbanó hidak formájában válik világossá: egy merész és agresszív terrorcselekmény következtében Gotham három régi hídja repül szimultán a levegőbe, a tettes rendőrségnek küldött levele szerint pedig ezzel négy nagy, régi Gotham-családot vesz a célkeresztjébe. A hidak közül kettőt a Wayne-ek építettek (ahogy azt a XIX. század végét megidéző nyitójelenetből megtudjuk), egyet pedig az Ellioték. De hogy miért a robbantások, az egyelőre rejtély. Míg a Detective Comicsban Snyder egy horrorisztikusabb irányba viszi a denevérjelmezes igazságosztók történetét, itt, Higginsszel karöltve, egy sötét, gótikus dekektívsztorit kanyarint (a kettő egyébként igencsak hasonló hangulatú). Az első szám még csak egy afféle bevezető, ami felvázolja a szituációt, és többek közt a robbantgató gonosztevőről sem árul el semmit (márpedig az ő motivációin, karakterén nyilvánvalóan sok múlik). Így egyelőre ott tartunk, hogy a rejtély érdekes, a tempó abszolút kielégítő, a karakterek nagyszerűek (Snyderék nagyon ügyesen kapnak el egy-egy momentumot, pl. Gordon tanácsát az „új” Batmannek, Dicknek, vagy Cassandra Cain és Damien sokatmondó pillantását), az atmoszféra pedig erőteljes. (Lehet, hogy a főhős tengeralattjárójának semmi dramaturgiai szerepe nincs, pusztán arra a sokkoló képre van kitalálva, amiben Batman alulról nézi a vízfelszínen lebegő tucatnyi hullát, de arra rohadtul hatásos.) A lényeg, vagyis, hogy az egész mire fut ki, még nem világos, de azt hiszem, Snyderben bízhatunk. Trevor McCarthy képi világa is kellően nyers, szálkás és dinamikus (remek Gordont, és még remekebb, egyenesen ijesztő Pintvint rajzol, ami hosszú köröket ver Tony Daniel erőltetett próbálkozásaira a fősorozatban), ha idővel sikerül teljesen kinőnie az egyelőre némileg zavaró „Dustin Nguyen-klón” kategóriából, még sokra viheti. Ahogy ez a mini maga is.

Conan: Road of Kings #5

Történet: Roy Thomas
Rajz: Mike Hawthorne
Kiadó: Dark Horse Comics

A Dark Horse fél évvel ezelőtt ismét egy első számmal kezdte újra a Conan sorozatot, de a Marvelnél uralkodó újraszámozási mániával ellentétben, ennek van értelme: mióta a kiadó 2004-ben felélesztette a kimmériai barbár történetét, a Road of Kings a harmadik cím a Conan the Cimmerian és a szimpla Conan után. És mindegyik a főhős életének egy adott, nagyjából jól behatárolható szakaszára koncentrált (tolvaj, zsoldos). A Road of Kings újabb alkotóváltást is hozott magával: Tim Trumant, aki még az első években érkezett az akkori rendszeres író, Kurt Busiek helyére, és később egymaga vitte a 25 részt megélt Conan the Cimmeriant, a veterán Roy Thomas váltotta, aki 1970 óta már több száz Conan képregényt írt (teljesen eredeti történetet éppúgy, mint Howard-adaptációt). Azaz minden előjel arra mutatott, hogy jó kezekben van a széria. De előjelek ide vagy oda, öt rész után én bizony ott tartok, hogy visszasírom Tim Trumant. Busiek távozása után hozta legalább ugyanazt a színvonalat, mint elődje, és képes volt azt megtartani egészen a sorozat végéig – sőt, néhány legjobbját – egyszerű, de nyers, véres, hangulatos sztorikat, mint a Free Companions és a Kozaki – az utolsók közt írta meg. Thomas igyekszik ott folytatni, ahol Truman abbahagyta, és a történet folyása szempontjából ezzel nincs is gond (újraszámozás ide vagy oda, aki nem olvasta az előzményeket, nem fogja érteni, hogy lett Conanból egy kalózhajó kapitánya, és kik a társai), a stílus szempontjából viszont annál inkább. Nem csak arról van szó, hogy Thomas kedélyesebb hangulatot teremt, ami ide bajosan illik, hanem arról is, hogy úgy ír, mintha még mindig a ’70-es, ’80-as években lennénk. A szereplők folyton kommentálják saját cselekedeteiket, a gazemberek hosszasan, részletesen magyarázzák amúgy pofonegyszerű motivációikat, minden túl direkt, minden szájba van rágva – annak ellenére, hogy egyébként nincs benne semmi bonyolult, mint ahogy nem is várjuk el, hogy legyen, mert a Conannak nem az a lényege. És miután mind Busiek, mind Truman nagyszerűen értett hozzá, hogy a karakterhez kötődő ponyvás-archaikus stílust meghonosítsa a modern történetmesélés keretei közt, ez egyértelmű és csúnya visszalépés. Ráadásul Thomast nem különösebben izgatja, hogy hát, istenkém, egyik számról a másikra csak úgy eltűnik egy-egy mellékszereplő, arról pedig ne is beszéljünk, hogy milyen olcsó, buta és fantáziátlan cliffhangerekkel veszi el az ember kedvét a folytatástól. Mike Hawthorne-nal sem vagyok kibékülve. Vonásai túl egyszerűek, elnagyoltak, néha már-már komikusak, nyoma sincs bennük annak az erőnek, sötétségnek és nyersességnek, ami pl. Tomás Giorello képeit jellemezte. 7 remek év után Conan végül lejtőre került. Reméljük, hogy nem hosszú, és közel van az emelkedő. Addig is inkább olvassátok a Truman-Giorello páros ezzel egyidőben futott minijét, a King Conan: The Scarlet Citadelt.

Strange Adventures #1

Történet: Selwyn Hinds, Talia Hershewe, Peter Milligan, Lauren Beukes, Jeff Lemire, Ross Campbell, Kevin Colden, Paul Cornell, Brian Azzarello
Rajz: Denys Cowan, Juan Bobillo, Sylvain Savoia, Inaki Miranda, Jeff Lemire, Ross Campbell, Kevin Colden, Goran Sudzuka, Eduardo Risso, John Floyd
Kiadó: Vertigo Comics

Még egy antológia. Fogalmam sincs, miért erőltetik a kiadók ezeket a manapság hagyományosan gyengén fogyó vegyesfelvágottakat. Nem ment a Marvelnek sem, nem megy a Dark Horse-nak sem, és a Strange Adventures első száma alapján nem fog menni a Vertigónak sem. Az ő próbálkozásuk a sci-fi műfaján belül mozog, itt-ott kiegészülve némi horrorral. 70 oldalon 10 rövid történetet kapunk, és egy sincs köztük, ami földhöz vágott volna, akár a történetmesélés fortélyaival, akár az érzelmek erejével, akár az ötletek frissességével. A legközelebb Peter Milligan Partners című műve állt mindehhez, ami két, a világtól teljesen elszeparálva élő fiatal srác sajátos, misztikus kapcsolatát mutatja be – okos, jól megírt, szépen megrajzolt képregény (Sylvain Savoia munkája az egyik legjobb az antológiában), remek dialógusokkal. Az összes többi az „elmegy” és a „miafrancez” kategória közt szóródik. Legtöbbjüknek két nagy problémája van (mint sok ilyen rövid sztorinak): felvetnek egy ötletet (mondjuk drogszerű virtuális valóság), amivel alig kezdenek valamit azon kívül, hogy láthatóan büszkék rá, és az egészet ráhúzzák valamilyen záró fordulatra, ami vagy erőltetett, vagy túlságosan kiszámítható, vagy mindkettő. Még az All the Pretty Ponies a legjobb ezek közül, amiben Lauren Beukes az „élménymegosztás” ötletét (mint a Strange Daysben, csak itt élőben megy, nem pedig utólag éli át az illető a korábban felvett anyagot) egy elegánsan szemét csavarra futtatja ki, Inaki Miranda tetszetős képi világa segítségével. Hogy az Ultra the Multi-Alient jegyző Jeff Lemire-t (akár mint írót, akár mint rajzolót) miért sztárolják a tengerentúlon, még mindig nem értem, Brian Azzarello és Eduardo Risso új, Spaceman című sorozatának felvezetője jól néz ki (naná, hisz Risso), de érdektelen és fárasztó, Paul Cornell Saucer Countryja egy hangulatos, de inkonzisztens ötlethalmaz, aminek, hacsak nem egy ongoing bevezetője, semmi értelme, Ross Campbell amúgy ínycsiklandozóan gusztustalan Refuse-ának meg sehogyan sincs semmi értelme. De már az első teljesen sablonos, nyögvenyelős fordulatba torkolló, hanyagul rajzolt történetnél, a Case 21-nél elszállnak a kezdeti remények, hogy talán most sikerült összehozni egy érdekes, szórakoztató antológiát. Ami nem megy, azt nem kell(ene) erőltetni.

Fear Itself #3

Mostanra kétségkívül bebizonyosodott, hogy a világ jelenlegi problémáinak, félelmeinek felhasználása csak egy ürügy a Marvel számára a legújabb nagy szuperhősös csihipuhira. Hiába a cím, hiába a reklámkampány, hiába a készítők túláradóan lelkes nyilatkozata az aktuálpolitikai és –társadalmi áthallásokról, a Fear Itselfet semmi nem különbözteti meg egy átlag „jön a nagy-csúnya-minden-eddiginél-hatalmasab-gonosz, és le kell verni” crossovertől. Persze eleve hiba volt mással áltatni magunkat… A rettenetes főgonosz, a Serpent (aki elől még Odin is farkát behúzva menekült vissza Asgardba – az írók tényleg kezdenek kifutni az ötletekből, hogy hogyan érzékeltessék az általuk teremtett világhoz és karakterekhez hűen egy-egy ellenség jelentőségét) követe, Sin, gigászi pusztításba kezd Washingtonban, és Amerika Kapitány is hiába próbálja megállítani, csak annyit ér el, hogy jól keresztüldöfi a mellkasát egy bazinagy pöröllyel – szuperhőshalál, hüpp-hüpp. A kifejezetten jól írt és hangulatos asgardi szálat, valamint Immonen gyönyörű rajzait leszámítva, valahogy semmi nem működik rendesen ebben a képregényben: az akció, az egész esemény állítólagos jelentősége ellenére semmivel nem epikusabb, mint egy átlag Marvel képregényben, a karakterek nincsenek kihasználva, csak úgy felbukkannak a paneleken, és csinálnak ezt-azt, és úgy összességében, alig történik valami az egész füzetben. Ez persze nem csoda: a sztori cérnavékony.

Gotham City Sirens #23

Magam is meg vagyok lepve, hogy milyen megbízható, élvezetes sorozattá nőtte ki magát a Gotham City Sirens, annak ellenére, hogy lassan a folyamatos társírók már teljesen átvették az eredetileg beharangozott szerző, Paul Dini helyét. Az utóbbi sztorikért Peter Calloway felelt, és legújabb húzásaként szétrobbantotta a címbeli csajtriót. Harley betör az Arkhamba, hogy megölje Jokert, végleg elszakítva minden láncot, ami hozzáköti, de persze ahelyett, hogy kinyírná, a karjaiban köt ki, egy kaotikus és véres beteglázadás kellős közepén. Macskanő közben a saját dolgait intézi, miután Méregcsókkal összekaptak Harley megmentésével kapcsolatban, de Batman közbenjárásara mégiscsak Arkham felé veszi az útját. Calloway nagyszerűen írja a szereplőket, és a köztük lévő kapcsolatokat, az elmegyógyintézeti jelenetek pedig telitalálatok: képes megőrizni a sorozat könnyedségét, humorát és báját, miközben pedig nagyon is durva dolgok zajlanak. Az őrök hullanak, mint a legyek, Joker gátlástalanul, vidáman gyilkol, folyik a vérengzés, teljes a káosz. A képi világ szintén nagyszerű, hangulatos és jól strukturált, a színek pompásak és nem túl rikítóak – még egy Batman spin-off, ami sokkal-sokkal jobb, mint a jelenleg futó fősorozat. 

The Walking Dead #85

Pillanatnyi pihenő: a legutóbbi zombiroham után a túlélők azon tanakodnak, hogy mit tegyenek – és Rick, akinek fia súlyos sebbel, öntudatlanul fekszik a „kórházban” (ugye senki nem felejtette még el a 83. szám bazikemény cliffhangerét?), előáll a megoldással. A The Walking Deadet többek közt azért is imádjuk annyira itt a geekzen, mert Kirkman mindig képes valami új, előre nem látott irányba vinni a történetet. A jelek szerint most jött el az ideje annak, hogy a főszereplő túljusson a napról napra való túlélés egyszerű igényén, és felmerüljön benne, hogy ideje felépíteni egy új civilizációt. Ha ezt az ötletet Kirkman végigviszi (amiben nem lehetünk biztosak, hisz az egyik másik tulajdonsága a sorozatnak, ami miatt imádjuk, hogy bármikor összeomolhat benne minden), az megint új ajtók egész sorát nyitja meg előtte. A karaktereket szokás szerint fantasztikusan írja (döbbenet, hogy mennyire más szemmel nézünk Rickre most, mint néhány évvel ezelőtt), a főhős és Denise jelenete, amiben előbbi elmondja neki, hogyan vágta le Jesse kezét, hogy kiszabadítsa a szorításából a fiát, mielőtt a zombik hozzá is eljutnak, mesteri, és nem csak emocionális hatása, kidolgozottsága, és Adlard szenzációs történetmesélő ereje miatt. Rick végig változatlan, szinte kifejezéstelen arca vérfagyasztó.

Üzenem mindenkinek, aki azzal mentegeti a csapnivaló Transformerseket, Álomháborúkat és társaikat, hogy „de hát ez csak egy látványfilm, nem kell tőle fasza akcióknál többet várni”: az X-Men prequel cáfolhatatlan bizonyítéka annak, hogy egy hollywoodi nyári szuperprodukció nem csak szemkápráztató és akciódús lehet, de intelligens, drámai, sőt, karakterközpontú is. És mindettől még mindig egy hollywoodi nyári szuperprodukció marad, nem pedig egy bergmani babérokra törő rétegfilm. Ellenben a harmadik résszel és a rozsomákos előzménnyel devolválódott franchise ennek hála visszamutálódott évekkel ezelőtti állapotába, és ismét régi fényében ragyog. Thor ide, Kick-Ass oda, A sötét lovag óta nem láttunk ilyen jó képregényadaptációt.

Noha Vaughn eleve az utóbbi évek egyik legígéretesebb hollywoodi rendezője, eddigi filmjei mindegyikében csavart egy nagyot az adott zsáneren – az X-Men az első munkája, amiben mindent komolyan vesz. Bryan Singer, az X1-2 direktorának felügyelete alatt elviszi a félelmekről, gyűlöletről és paranoiáról szóló franchise-t az 1962-es Amerikába – azaz a paranoia melegágyába. A korszakhangulat és az X-Men ideológiai bázisának összepárosítása telitalálat. Ahogy a Kuba partjaitól nem messze, pattanásig feszült helyzetben farkasszemet néző szovjet és amerikai flotta minden egyes tisztje és matróza elhűlve nézi a köztük, égen-földön-vízen csatázó „istenembereket”, a mutáns és az emberi faj békés együttélését propagáló Xavier reményei pillanatok alatt oldódnak fel az ismeretlentől való zsigeri félelemben és a több száz torkolattűzben.

A film hosszú és izgalmas utat jár be, mire eljut erre az akcióorgiával erősített drámai és emocionális csúcspontra. Ahogy a legelső X-Men, ez is a náci lágerben kezdődik (ami azt illeti, az akkori nyitójelenet teljes újrahasznosításával), ahol Kevin Bacon a Mengele képére gyúrt Sebastian Shaw szerepében borzongatja az ember hátát, és olyan leckét ad a fiatal Eric Lensherrnek, ami egész hátralévő életében haraggal és gyűlölettel fogja hajtani. Felnővén, Eric összeakad a jól szituált környezetben nevelkedett, reménnyel és idealizmussal teli Charles Xavierrel, akivel szinte semmi közös nincs benne – kivéve, hogy mindketten mutánsok, és akárcsak a CIA, mindketten a hidegháborút a saját céljai elérése érdekében forrósító másik mutáns, Shaw nyomában járnak. Hogy megállítsák, elkezdik összegyűjteni a világ „tehetséges fiataljait” (a csapatösszeszedős jelenet jó eséllyel fan favorite lesz).

A forgatókönyv kezdettől fogva éles kontrasztba állítja a két főhőst. Míg gyerekkorukban Charles nyitott szívvel fogadja be az életébe a háza konyháját kiraboló másik mutánst, addig Eric a táborban szenved, és nézi végig anyja halálát. Míg előbbi évekkel később az egyetemen tanulja a genetikát, és igyekszik felkészíteni az emberiséget a mutánsok elterjedésére, és elfogadásukra, addig utóbbi rettenthetetlenül, jéghidegen folytatja a világban bujkáló nácik utáni bosszúhadjáratát. Találkozásuk és barátságuk éppoly sorszerű, mint kapcsolatuk későbbi megromlása. Kettejük nézetei közt két másik mutáns, Charles gyerekkori barátja, az alakváltó Raven, és a CIA fiatal technikai zsenije, Hank ingadozik. Abból, ahogy az írók ennek a négy karakternek a világhoz, az egymáshoz, és az önmagukhoz való viszonyát formálják, és azt mindegyikük esetében logikusan, érzelmekben gazdagon, hibátlanul viszik végig, sok pályatársuk tanulhatna.

Néhány egyéb mellékkarakter (mindkét oldalon) persze menthetetlenül elsikkad, de nem annyira, hogy zavaró legyen, a James Bond-filmekből kölcsönzött főgonosz figurájába pedig, noha meglehetősen egyoldalú a többiekhez képest, Kevin Bacon lehel látható örömmel életet. Persze a show-t így is a két főhőst alakító James McAvoy és Michael Fassbender lopja el – főleg utóbbi, mert neki jutott a hálásabb feladat. Az írók könyörtelenül rángatják a fiatal Magneto figuráját az érzelmi skála szélsőséges pontjain át, és Fassbender mindegyik esetben szinte hipnotikus erővel és energiával remekel. A mellékszereplők közül Jennifer Lawrence emelkedik ki Ravenként, különösen egy Hankkel közös jelenetben, ahol egyetlen pillantása több fájdalomról és csalódásról árulkodik, mint egy egész oldalnyi monológ tenné. És Vaughnnak van is annyi esze, hogy bízik a színészeiben és a képek erejében, és nem érzi szükségesnek, hogy mindent szájba rágjon.

A több mint két órás játékidő, és a mindössze két nagy akciójelenet ellenére (de nyugi: azok olyanok is, nem csak látvány-, de ötletszempontból is) az X-Men lehengerlő tempót diktál. Vaughan nem hagyja lankadni a figyelmet, gyorsan váltogatja a helyszíneket (sokszor a nagyszerűen használt zene változatlansága köti össze őket), határozottan viszi előre a cselekményt, még némi humorra és egy jópofa cameo-ra is jut ideje – ezt a történetet, mindezzel az információmennyiséggel nem sokan tudták volna ennyi idő alatt, ilyen színvonalon hozni. Mire eljutunk a már említett kubai fináléhoz (megjegyzem, a 125 miliós költségvetés minden egyes centje kőkeményen ott van a vásznon, és innen is csókoltatom a Karib 4 névre hallgató sötét és dögunalmas pénznyelőt), minden karakter tökéletesen be van lőve – azaz ténylegesen érdekel minket, mi történik velük, nem csak a tűzijátéknak örülünk. És még csak azzal sem fogom degradálni a maximális értékelést, hogy bocsánatkérően hozzáteszem: „…ebben a pocsék nyári szezonban…” Nem csak azért, mert egy pofás Thor és egy még pofásabb Fast 5 után egyelőre nem is néz ki olyan rosszul ez a szezon, hanem azért is, mert az X-Men bármelyik másikban is kiérdemelte volna az öt csillagot.

Ma van a mester, azaz Clint Eastwood 81. születésnapja. Az emberé, aki egy személyben, még ilyen idősen is vagányabb az egész kibaszott hálivúdi akciófilm-iparnál!

Buon Compleanno Clint!

A hetedik, ezúttal Nemzetközi Képregényfesztivál két legnagyobb hazai dobása Felvidéki Miklós első egészestés (muháhá! lásd interjút...) képregénye, a különleges hatalommal bíró pantomimes Némajátéka a Nyitott Könyvműhely gondozásában és Szabó Levente óriásrobotos vizuálorgiája, a Scrap volt (leszámítva az Elvist, a Strip10-t, a Deveraux-t, a Papírmozit... ááá, nem is sorolom, lesz róluk egy külön kritikai ömlengés a közeljövőben). Nem meglepő módon már mindkettejükkel készült interjú a rovatunkban és Levente állítása szerint ez játszott is némi szerepet abban, hogy a Scrap kiadásra került a Roham kiadó szárnyai alatt. Most azonban a Miklóssal készített Némajáték-interjút olvashatjátok, megspékelve némi exkluzív képanyaggal, külön a mi kérésünkre.

- Ugyan már készült veled egy interjú a Geekz oldalain, de azért megkérnélek rá, hogy röviden mutatkozz be...
- Felvidéki Miklós vagyok magyar képregény rajzoló multimilliomos wannabe (jelenleg csóró). Akik követik a hazai képregényes szintere leginkább a Pinkhellben találkozhattak munkáimmal (Noname, Pernye) vagy talán belebotolhattak A fiú, akit Zsuzsinak hívtak című füzetbe valahol.

- A Némajáték az első "egészestés" munkád, mikor jött az ötlet és milyen mintákat használtál hozzá (ha használtál egyáltalán)?
- Ja. Ez az egészestés duma örökre kisérteni fog, kár volt mondani :D Már régóta akartam egy minisorozatot vagy legalábbis egy hosszabb lélegzetű képregényt készíteni. Mikor 15 évesen egy börzén megvettem a Hellboy első kötetét, a Seed Of Destruction-t, a 4-szer 24 oldalban elmesélt történet szerkezetisége annyira megtetszett, hogy úgy döntöttem ezt követem majd én is ha valami nagyobb sztoriba vágom a fejszémet. De ez idő tájt főleg Noname képregényeket rajzoltam amik 4-6 oldal terjedelem, között mozogtak, és nem is akartam hosszabbat belőlük.

A Noname elött már készítettem jó sok oldalnyi pantomim szuperhősös képregényt, ezek még a hatvanas évek ongoingjainak tradícióit követték (Stan Lee, Steve Ditkó Pókijai), aztán mikor elkezdtem rókákat rajzolni, úgy éreztem minden szuperhősösdi gáz. Egy évvel késöbb azonban újra késztetést éreztem a műfaj és egyáltalán a Pantomim ember rehabilitálására. Így született meg az a firka ami a kötet végén az első, már a kötethez készült karakter design. Amikor azt rajzoltam egy posztapokaliptikus, Blade Runner-szerű scifi világba képzeltem el a sztorit de sehogy sem akart összeállni, ráadásul akkor a Sin City, a Cowboy Bebop és a Batman: Első év bűvöletében amúgy sem tudtam volna semmi eredetit ezen a fronton kieszelni, így sok gondolkodás után kitaláltam, hogy valami egészen mást fogok csinálni. Igyekeztem sajátos stílusban dolgozni, olyat csinálni amilyenre nem volt példa, ezért is hagytam el a nagy fekete foltokat, ettől függetlenül Mignola örök hatás maradt, a festett borítókat pedíg Bruce Timm filces fedél illusztrációi ihlették.

- Összefoglalnád röviden, hogy miről szól a történet?
- Egy Pantomimesről aki véletlen folytán olyan emberfeletti képességekre tesz szert, ami által a játéka valósággá válik. Emellett kicsit a hazai képregényes szintérről, arról, hogyan készül egy képregény és hogyan épül bennem mint alkotóban egy sztori. Persze a hangsúly a pantomimesen és ellenfelén van.

- Két különböző stílusban készültek a pantomimes kalandjai és az azokat elképzelő szereplők története... milyen eszközöket használtál a munka során?
- A kerettörténethez váltakozó vonalvastagság és sok fekete folt miatt kezdetben mártogatós rajztollat használtam illetve ecsetet a nagyobb flekkek miatt. A fő sztorit viszont csőtollal rajzoltam és a főszereplőn kívül nem is használtam nagyon tust. Ezt a Mignoláskodás elkerülése végett erőltettem magamra, próbáltam eredeti látványvilágot kieszelni a lehetőségeimhez mérten. Az eszközöket persze nem tudtam tartani. A vége felé a rotring csőtollak helyett már tűfilcekkel dolgoztam (olcsóbb, kevésbé körülményes, eldobható), a rajztoll helyett pedig ecsetfilccel, ami sokkal lazább, lendületesebb rajzot eredményezett.

- A kötet négy füzetre oszlik az amerikai comicok mintájára, az egyes fejezetek külön borítót kaptak, az utolsó oldalak pedig vázlatokat és más extrákat tartalmaznak. Miért törekedtél az autentikus trade paperback érzetre?
- Bármilyen nevetségesen is hangzik én egy minisorozatnak terveztem a Némajátékot. Persze gondoltam, hogy sosem fogom ebben a fomájában megjelentetni, de azért reménykedtem.

Ezt a mintát láttam a vásárolt cuccokban, tehát ezt követtem piaci igényekre való tekintet nélkül, később pedig még jobban megtetszett a tradek felépítése, szkecsbukostul mindenestül. És mivel ez külföldön már bevett szokás, nem éreztem lopásnak, ha ehhez igazodom.

- Található a Némajátékban bármiféle önéletrajzi elem?
- Persze, a börzék hangulatát, a furcsa művész fazonokat, akikkel a gimiben találkoztam, és még sok más dolgot a közvetlen környezetemből felhasználtam a könyvhöz.

- Hogyan találtatok egymásra a kiadóval és hogyan ment az együttműködés?
- Én kerestem meg őket miután máshol nem foglalkoztak komolyabban a témával, de úgy érzem jó helyre kerültem. Nagyon motiváló volt a közös munka, hiszen a könyvet több mint egy éve késznek tituláltam, és hozá sem akartam nyúlni amikor bevittem Ádámhoz, azonban neki megvoltak a kellő emberei, hogy visszahozzák a munkakedvem így 12 új oldallal gyarapodott a cucc (lett is pár kimaradt jelenet, amit majd felteszek blogra).

- Volt-e tesztközönség vagy a képregény teljes fegyverzetben pattant ki a fejedből?
- Volt pár ember, akivel már menet közben konzultáltam, mégis a legtöbbet akkor kezdtem a visszajelzésekkel foglalkozni, amikor már biztos volt, hogy megjelenik a dolog és csak heteim voltak, hogy gatyába rázzam az anyagot :D

- Tervezel további nagyobb lélegzetű munkákat, esetleg Noname főszereplésével?
- Egy ideje agyalok egy nagyobb Noname történeten, de még nem teljesen állt össze a fejemben a dolog és ha a Némajáték nem hasal el, azt is szívesen folytatom, de semmi konkrét jelenleg, örülök egyelőre hogy ez meglett :)

Fejleményekért pedig bújjátok a blogomat!*

- Jut eszembe: kiszúrtam a Call it a day-be készített posztapokaliptikus Noname négyoldalasodban az MKA, de különösen a Geekz hommage-t a hirdetőtáblán... köszönjük, igazán megtisztelő…
- Ja, szívesen :D elég szolid lett a logó, alig látni, amúgy meg ti írtátok a legjobb interjú kérdéseket, szóval ez volt a legkevesebb :)

*Felvidéki Miklós blogját itt böngészhetitek további nagyszerű illusztrációk után

Bruno Mars és Leonard Nimoy. Év klippje. Ennyi.

A postaládánk csak úgy duzzadt a beküldött megfejtésektől és a geolokációs helyszínek alapján a vidékiek csapata leoskolázta a budapesti team-et: több, mint négyszer annyian vettek részt a játékban. A sorsolást a pártatlanság biztosítása végett szemnyílás nélküli, szájcipzáros bőrmaszkban végeztük, elektrosokkolóval felszerelt cirkuszi csimpánzok felügyelete alatt. Íme tehát a nyertesek listája:

Budapest Pilgrim Team

Kurtai Krisztina, Kardos Nikolett, Gáliczki Tímea, Bergmann Gábor, Kószás Jenő

Vidéki Comix Testület

Csőke Szabolcs (Miskolc), Tóth Iván (Szeged), Horváth András Zsolt (Szeged), V. Csaba (Kerepes), Balog Zsófi (Szeged)

A nyerteseknek gratulálunk és még a hétvége folyamán emailben értesítjük őket a nyereményük átvételének részleteiről.

A filmről írt kritikát direkt nem akartam azzal az esetlen tréfálkozással kezdeni, hogy de, nagyon is, sőt, túlságosan is ismerős vizeken járunk, de itt már nem tudom visszafogni magam. Mert Hans Zimmer negyedik részhez írt zenéjében alig van valami újdonság, és ami véletlenül van, az is elveszik az unalmas önismétlések tengerében. Hozzá kell tenni, hogy ez a franchise zeneileg eleve nehézkes utat járt be. Az első filmhez nagyrészt Klaus Badelt komponált, Zimmer csak a főbb motívumokért felelt, és azokat leszámítva igencsak laposra sikeredett a score (azt persze hozzá kell tenni, hogy a főtéma a 2000-es évek egyik legmeghatározóbbikává vált). A folytatást már teljes egészében Zimmer vette a vállaira, de sokkal kevésbé bizonyult hangulatosnak és koherensnek, mint vártuk – munkája csak a harmadik részre érett be, akkor végre megkaptuk azt a grandiózus, mégis könnyed, laza, humorral, fantáziával és ötletekkel teli kalandzenét, amit már rég meg kellett volna. Csakhogy ami fejlődést akkor felmutatott, most mind le is rombolta.

Már a film alatt gyanús volt a dolog: egyetlen komolyabb új téma van (Feketeszakállé), ami szerencsére kellően sötét és atmoszférikus, miközben dallamos és lendületes is, ráadásul stílusát, ritmikáját tekintve összetéveszthetetlenül karibos – akkor is rögtön tudnád, hogy ehhez a franchise-hoz íródott, ha a filmtől függetlenül hallanád először. De ezt, és egyetlen konkrét jelenetet (a sellők támadását) leszámítva, Zimmer hozott anyagból dolgozik. Nem érezni a score-on semmiféle kreativitást és szenvedélyt, inkább csak egy szerző unalmát, aki csupán kötelességből vállalta el a munkát. Így aztán valahányszor a komponálás alatt kifogyott az ötletekből, nem várt, nem gondolkodott, és nem kísérletezett, hanem csak gyorsan odakente a sorozat főtémáját, mondván, az jó mindenhová. Félreértés ne essék, remek kis főtéma ez, de – mint minden – túlhasználva unalmas, sőt, egy idő után kifejezetten zavaró (igen, tisztában vagyok az iróniával, hogy legutóbb, a Thor kapcsán, éppen a markáns vezérmotívumok hiányát kifogásoltam a mai filmzenékből).

Az album jó 77 perces, de senki ne hagyja magát megtéveszteni. Ebből csak háromnegyed órát tesz ki a score, a többi ugyanis egy-egy motívum remixe. Nem teljesen kizárt, hogy lemaradtam valamiről, de szimfonikus zenék house-zá/trance-szé mixeléséből még soha a büdös életben nem sült ki semmi jó. Most sem. A görögdinnyéből sem lehet húst sütni. Aki Zimmert akar hallani, annak további rossz hír, hogy miután a háromnegyed órából levonjuk azokat a tracekeket, amik legalább 80%-ban a Rodrigo Y Gabriela gitárduó munkái (az egyéb közreműködők listája is igen hosszú mellesleg), kevesebb, mint fél óra marad. Az pedig, hogy az egész albumon az említett duó és Eduardo Cruz (Penelope Cruz öccse) Angelica című kellemes, de egyébként halálegyszerű zenéje a legjobb, valószínűleg kegyelemdöfés a Zimmer-fanoknak. De lesz ez még rosszabb is.

A score nagyrészt olyan, mintha Zimmer csak hozzáférést biztosított volna az asszisztenseinek az első három (de főleg a legelső) rész zenei mintáihoz, és azt mondta volna nekik, hogy „kotyvasszatok össze belőle valamit”. A komikus-laza Sparow-témát többek közt csellón elprüntyögő nyitótétel (Guilty of Being Innocent of Being Jack Sparrow) még az elektronikát leváltott zenekarral sem túl izgalmas többé, ellenben a Mutiny majdnem 20 teljes másodpercig élvezetes és izgalmas, mielőtt elsüllyed a Karib-sablonokban. Egyszer-kétszer még felszínre úszik, hogy levegőhöz jusson (mint Feketeszakáll témájának felsejlésekor), de végül menthetetlenül megfullad. Szinte minden számnak akad néhány jó pillanata, pl. a Blackbird több ízben is megközelíti a nagyszerűséget, a Palm Tree Escape pedig ügyesen keveri a Jack Sparrow témába a Rodrigo Y Gabriela féle gitárhangzást, de a sablonokhoz való állandó visszanyúlás tönkrevágja az egészet.

Az egyetlen nagy kivétel a nyolc perces Mermaids, ami a sellők támadásának már említett jelenetét festi alá. Lassan hullámzó dallamok és éteri vokálok nyitnak, az egészet átjárja valami áhítat, hogy stílusát tekintve akár a szerző Da Vinci-kód/Angyalok és démonok munkáiba is illene. Csakhogy a szépséget, a vágyat, a gyönyört ígérő melódiák hátterében lomha, de egyre fürgébb, komor ritmusok dolgoznak – a nézők tudják, hogy az igézően szép sellők emberevők, és tudják a szereplők is, mégis bűvkörükbe kerülnek. Ezt a kettősséget Zimmer fantasztikusan érzékelteti. Hasonlóra Jerry Goldsmith volt képes csaknem 20 évvel ezelőtt, az Elemi ösztönben, ahol a zene egyszerre fejezte ki a Sharon Stone-ból áradó őrjítő vonzerőt (Gyere közelebb, és dugj meg!) és a halálos veszélyt (Gyere közelebb, és megöllek!). A Mermaids gyönyörű melódiái egyre gyorsulnak, a vokálok egyre izgatottabbakká válnak, az egész hallhatóan egy monumentális kiteljesedés felé tart – és aztán Zimmer elbassza.

A track varázslatos kettőssége egy buta, csapkodós akcióba torkollik, ami híján van minden finomságnak, minden koncepciónak, minden kohéziónak. Iszonyatos dallam- és ritmikai váltások követik egymást, és az igazán szomorú az benne, hogy ezek telis-tele vannak ötletekkel – ötletekkel, amik túl gyorsan bukkannak fel, és illannak el, és Zimmer egyetlenegyet sem dolgoz ki közülük. Pedig ebben a megszokhatatlan, feldolgozhatatlan, élvezhetetlen kakofóniában több momentum is akad, ami egy kis munkával pofás zenei motívummá nőhette volna ki magát. Nagy kár a Mermaidsért, az év egyik legjobb trackje lehetett volna belőle.

És kár az egész zenéért, főleg a fantasztikus harmadik rész után. Ha lesz folytatása a franchise-nak, Zimmer jobban jár, ha átadja valaki másnak, és nem fárasztja vele sem saját magát, sem minket.

(Megjegyzés: az album értékelésénél önhatalmúlag csak a score-t vettem figyelembe, a végén terpeszkedő mixeket nem – azokkal együtt nulla csillag járna.)

Zene az albumon:

Zene a film alatt:

Kiadó: Walt Disney Records
Játékidő: 77:33

Messziről hangokat hallasz, miközben minden sötét. Hullámokban nyered vissza az eszméletedet, és a sötétből lassan kirajzolódnak ismeretlen tárgyak körvonalai. Lassan kinyitod a szemed - nem akarod, de muszáj. Felülsz, és nem tudod hol vagy - melyik lakásban, melyik városban, melyik kontinensen. Az első gondolatod mindenképpen az, hogy "Hol vagyok?" amit szorosan követ a második, legalább ugyanekkora horderejű kérdés: "Hogy kerültem ide?" Valamikor 2008 táján így ébredt fel Todd Phillips, és két dolog villant be elméjébe az azt megelőző éjszakából. Az egyik Mike Tyson kitörölhetetlen arca volt - ami még nem lenne akkora probléma. A nagyobbik baj a második képpel volt: látta magát, amint aláír a Cool túra 2-höz. Hirtelen nagyon nagy szüksége lett néhány liter hideg vízre.

Egy évre rá, nagyjából akkor, amikor a fentebb említett katasztrófa elárasztotta Latin Amerika benzinkútjainak polcait VHS-en, talán ez volt a második legjobb komédia 2009-ben - és ez nagyon nagyon rosszul hangzik. Miért, kijött-e Hollywood abban az évben bármi értékelhetővel? Jó, ott volt a Mall Cop - de látta azt valaki rajtam kívül? Ebben az űrben olyan volt a Másnaposok, mint az egyetlen hűtőben maradt sör: nem számít a márkája, jó lesz. Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy a Másnaposok rossz lett volna: nemrégiben újra megnéztem, és nem rossz - de korántsem annyira zseniális, mint amilyenre emlékszünk. Mert 2009 olyan volt mint az a bizonyos las vegasi éjszaka: volt benne minden, és reggel úgy ébredtünk, mintha végiglovagolt volna rajtunk egy huszárszázad - ilyenkor jólesik a hűs folyadék.

Mivel az év tizedik legnyereségesebb filmje volt, a stúdió számára nem volt kérdés: folytatást neki. Nem szeretem a folytatásokat, és azt hiszem, mindenki számára világos, miért. Mert a folytatások - és itt most William Goldmant idézem - prosti filmek. Nem azért készülnek, mert annyi, de annyi mindent nem tudtak a készítők az első részbe belezsúfolni - ha így lenne, a következő filmjüket csinálnák, nem folytatásokat. Ennek megfelelően a második - ne adj' Isten harmadik-negyedik-ötödik-reboot-hetedik - részek nem szoktak jók lenni, nem csak az előző részhez képest, de egyébként sem. A készítők inkább a sok sok pénzre gondolnak, mint a munkájukra. Nem beszélve a Másnaposok 2 forgatását kísérő, teljesen felesleges gigászi PR kampányról, amely leginkább a Valkűrt kísérő hírinvázióra emlékeztetett - nem attól fogja több ember megnézni a filmet, hogy ki cirkuszolt kinek a cameója miatt - Paul Giamatti jelenléte kárpótol mindenkit minden előre belengetett, de be nem tartott hülyeségért.

Ezt csak a mértéktartás kedvéért soroltam el, ugyanis meglepő dolgot állítok: ugyan a Másnaposok 2-őt ugyanez a főleg pénzügyi szükség hívta életre, és ha nagyon szőrszálhasogató akarok lenni, akkor semmit, de semmit nem tesz hozzá az előző filmhez - mégis működik. A sztori ugyanaz nagyjából mint két éve: a Farkasfalka - a közhelyszámba menő fogorvos Stu (Ed Helms, aki saját ligájában veri meg bármelyik hollywoodi komikát), a közhelyszámba menő macsó Phil (Bradley Cooper megint izzad) és Zach Galifianakis (gyakorlatilag ugyanabban a karakterben, mint eddig bármiben) ezúttal Stu thaiföldi esküvőjére mennek - és ébrednek fel egy szépnek nem nevezhető reggelen Bangkokban, egy lepukkant szállodában.

Nincs ehhez mit hozzátenni. Ugyanaz, mint a Másnaposok, csak nagyobb a lépték eggyel - kétség sem férhet hozzá, hogy a Másnaposok 3 a Holdon fog játszódni. És mégis, el lehet adni kétszer ugyanazt. Todd Phillips nem felejtett el rendezni, a színészek jól játszanak, és noha nem lépünk túl a majom-ladyboy-kábítószer által határolt klasszikus thaiföldi toposzokon, élvezzük, nevetünk, mert akárhogy is, jól van megírva. Miképpen az első Másnaposok, ez sem fogja megváltani a világot - de arra jó, hogy százkét percre elfelejtsük az adóbevallást, a lassan megszűnő metrót vagy bármit, ami éppen a kedvünket rontja. Egyedül egy kérdésem van: minek van a filmben Justin Bartha?

Kurosawa első igazi remekművét, egyben egyik legjobb filmjét, maga a Mester nem szerette. Elégedetlenségének oka az volt, hogy úgy vélte, kitűzött célját nem sikerült elérni. És ugyan ebben egyet kell értenünk vele, hozzá kell tennünk: jobb is így. A rendező, aki saját kiadatlan regényét Ryuzo Kikushima segítségével adaptálta vászonra (ők ketten még sokszor dolgoztak együtt, a Véres tróntól A testőrön át a High and Low-ig), kedvenc írója, Georges Simenon stílusában akarta elkészíteni a filmet, de szándéka ellenére az végül nem egy feszes detektívtörténet lett – hanem sokkal több annál. A cselekmény gerincét adó nyomozás mögött az 1949-es Veszett kutya egy kínzóan realista látlelete a keserűséggel, kilátástalansággal teli, háború utáni japán társadalomnak, és az abban vergődő-hánykolódó embernek. A feszültségek, frusztrációk egy rendőr ellopott, és bűncselekményekre használt szolgálati fegyvere kapcsán jutnak forráspontjukig.

A gyilkossági nyomozónak frissen kinevezett Murakamit (Toshiro Mifune, az első „Kurosawa-állandó”, játéka intenzív, mint mindig) egy különösen fülledt napon, egy zsúfolt buszon fosztja meg coltjától egy zsebtolvaj. Ez már eleve súlyosan megalázó, és a férfi az önmarcangolás, feletteseinek viszonylag enyhe büntetése, és lemondásának elutasítása után azonnal elvegyül a nagyváros utcáin, hogy a tettes és a fegyver nyomára akadjon – de a helyzet tovább romlik, amikor coltjával rablást, majd gyilkosságot követnek el. Murakaminak a veterán Sato detektív (Takashi Shimura, a második „Kurosawa-állandó”, most is bölcs és nyugodt) segít a nyomozásban, de az ő útmatatásai ellenére sem képes kiverni a fejéből, hogy a gyilkosban és benne sokkal több a közös vonás, mint szeretné.

Simenon mellett Kurosawa Jules Dassin pusztán egy évvel korábbi A meztelen város című noirját, pontosabban annak dokumentarista realizmusát jelölte meg inspirációként. Ahogy ott, a detektívmunka itt sem kemény tekintetekből, ajtók berúgásából, Sherlock Holmest megszégyenítő dedukciókból, trükkökből és bűnözők elveréséből áll, hanem nyomasztóan hosszú várakozásokból, az apró nyomok lassú és precíz lekövetéséből és fárasztó lábmunkából. A film leghíresebb jelenetében (ami a cselekmény szempontjából ironikus módon szükségtelenül hosszú) a háborúban harcolt Murakami magát veteránnak „álcázva” merül el Tokió utcáinak hétköznapi mocskában és tömegében, piti bűnözők és szegények között kutatva. A képek (sok dokumentumfelvétellel, amit a Godzilla későbbi rendezője, Ishiro Honda rögzített) nyomasztóan monotonok – Kurosawa egyik lepusztult, túlzsúfolt helyszínről vág a másikra, mégis minden ugyanolyan, és a néző hamar ráébred, hogy ebbe a reménytelen, vigasztalan közegbe illik maga Murakami is.

A főszereplőnek az arctalan sokasággal, sőt, a bűnözőkkel való azonosulása a film mondanivalójának alappillére. A fegyverét ellopott nő, akinek – bizonyíték hiányában – csak a jóindulatában bízhat, végül megszánja Murakamit, és elmondja neki, amit tud. Sőt, fizet neki egy sört és egy kis ételt, melléfekszik a szabad ég alatt, és a csillagok szépségéről beszél neki. A háború utáni Japánban uralkodó állapotok még az ellentétes pólusokat is közel hozzák egymáshoz, a mindennapi szenvedések rendőrt és bűnözőt is összekötnek – a legkétségbeesettebb pillanatokban is megnyilvánuló mély humanizmus Kurosawa pályafutásának egyik állandó jellemzője.

Ennek a végpontja természetesen a Murakami és a fegyverével ölő Yusa (Isao Kimura, belőle lett A hét szamuráj fiatal Katsushirója) közti párhuzamok feltárása. Mindketten a háború veteránjai, mindkettejük vagyonát ellopták, amikor hazatértek a frontról – egyikük a bűn felé fordult, a másik rendőr lett. Sato számára ennyi elég, hogy protezsáltját jónak, Yusát rossznak bélyegezze, de a tipikus zöldfülű-veterán felállás itt ideológiailag fordított. A tapasztalt Sato fekete-fehér világnézete elavult a háború utáni világban, és nem elég a front borzalmait átélt Murakaminak, akit gyötör, hogy nem képes azonosítani a hasonló körülmények szülte döntések közti éles különbséget. Nem tudja megfogni azt a pillanatot, ami nem a bűnbe lökte, mint Yusát, hanem egy tisztességes élet felé. A neveltetés, a környezet, a tapasztalatok vagy pusztán valamiféle véletlen játszott közre? Kurosawa nem ad választ, marad a kétely, a bizonytalanság, és Murakami megszállottjává válik a nyomozásnak. Bár a Yusa és közte lévő különbség világosan megmutatkozik a tetteikben, a hasonlóságok még a legvégén is makacsul tartják magukat.

Amikor végre találkoznak, és a cselekmény kifut a bő két órája várt fináléra, a gondosan épített feszültség nem egy precízen koreografált összecsapásba torkollik, drámai ököl- és pisztolypárbajjal (ellenben a hajszaindító pillanat, az első szemkontaktussal és a felismeréssel, igazi képi bravúr). A testőr vagy A hét szamuráj lenyűgöző akciójelenetei még váratnak magukra, Kurosawa, pályájának ebben a szakaszában másképp viszonyul az erőszakhoz. Ahogy A vihar kapujában esetében, a harc itt is esetlen, nyomorúságos, piszkos és kétségbeesett, híján van mindenféle dicsőségnek és hősi manírnak. Murakami és Yusa földön, vízben, sárban hemperegnek, koszosan és kimerülten, a köztük lévő hasonlóságok vizuális megerősítéseként néhány beállításban még megkülönböztetni sem lehet őket.

Mintegy végső cáfolataként Sato egyszerű „jó-rossz” felfogásának, a végül megbilincselt, és saját életének borzalmával, önutálatával szembesülő Yusán szánalmas, rettenetes sírógörcs lesz úrrá, ahogy egy virágmezőn vonaglik, miközben a háttérben éneklő gyerekek haladnak el. A kontraszt csaknem túl markáns, csaknem erőltetett, csaknem giccses – csaknem. Kurosawa már akkor is pontosan tudta, meddig feszegethetők a hatásos történetmesélés érzelmi-dramaturgiai határai (ld. még Sato és Yusa korábbi, mesterien filmezett konfrontációjának csaknem túlzó késleltető eszközeit). Yusa egy szenvedő ember, egy roncs, gyilkos és áldozat egyszerre, akit a történelem megrágott, és a társadalom kiköpött. Az őt és a hozzá hasonlókat sanyargató vágyak és szükségletek felkavaróan gyönyörű ábrázolása az a jelenet, amiben barátnője megmutatja Murakaminak a drága ruhát, amit Yusa a rabolt pénzből vett neki. A nő felveszi, pörög-forog benne, miközben hisztérikusan rikoltozik „örömében”. A főszereplő megkövülve nézi őt egy gótikus horrorokat idéző beállításban: kint az eső zuhog, és az ég dörög, bent a nő táncoló árnyéka vetül a férfi szinte rémült alakjára – a masszív társadalmi elégedetlenség és kilátástalanság, a soha be nem teljesülő vágyak, az áthidalhatatlan osztálykülönbségek, mint valami sarokból kiugró rém, úgy vetik rá magukat Murakamira. A film kiállítása egyébként is pazar: a néhány erőteljes, dinamikus képi csúcspont sem homályosítja el a többi jelenet visszafogottabb vizuális ötletgazdagságát, a mélységélesség variálásától a nyomasztó tömegjelenetekig.

És ha már osztálykülönbségek: ez volt Kurosawa egyik kedvenc témája, amihez mindig visszanyúlt. Markánsan ott van A hét szamurájban is, 1963-as krimijében, a High and Low-ban pedig ez minden konfliktus alapja. A Veszett kutyában az említett jelenet mellett van még egy, ami ezt a motívumot veszi elő. Újabb erőteljes kontrasztként, Murakami és Yusa küzdelmét egy lágy Mozart darab festi alá, amit egy tehetős nő játszik zongorán, egy közeli ház nyitott ablakánál. Yusának három tölténye maradt, Murakami fegyvertelenül találja szembe magát vele. Végsőkig elszánt, kemény tekintete csöppnyi kétséget sem hagy afelől, hogy mindhárom golyót belelöveti magába, ha ez az egyetlen módja, hogy kivegye ellensége kezéből a további gyilkolás lehetőségét (Mifune játéka itt szinte félelmetes erejű). Az első lövés eldördülésekor a zongorázó nő feláll, kinéz az ablakon, és ahogy meglátja a távolban, fák között egymással szemben álló két rongyos, koszos alakot (akár egy szamurájfilmben), csak ásít, és teljes érdektelenséggel fordul vissza a zenéjéhez. A szakadék áthidalhatatlan, a pórnép kicsinyes drámái még akkor is irrelevánsak a felsőbb rétegeknek, ha az ő küszöbükön játszódnak le. Csak egy férfi üldözi megszállottan, fáradhatatlanul a saját árnyékát – avagy az embert, aki lehetett volna, és aki kevés híján lett is.

Tavaly ősszel egy reményekkel teli, pörgős és meglepetésekben gazdag nyitórésszel szállhattunk be a Chuck legújabb évadába. A kezdetben könnyed szórakozásnak induló sorozat egyre inkább kinőtte magát, egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a drámára. Míg a második és harmadik évad ügyesen egyensúlyozott a szitkom és a dráma határmezsgyéjén, addig a negyedik évadban többször találkozhattunk komolyabb hangvételű részekkel, amelyek inkább összpontosítottak az érzelmi szálak kibontására. Önmagában nincs is ezzel probléma. Mindezt a karakterfejlődéseknek köszönhetjük, amelyek az egyik legnagyobb erősségei a Chuck-nak, de amint a negyedik évadból kiderült, ezek lehetnek a legnagyobb hátrányai is.

Akiknek mindenképpen jót tett a karakterfejlődés az Casey és Morgan. Ez igaz mind kettejük kapcsolatára, mind a környezetükhöz való viszonyukra. Casey sajátos viselkedése, ami már-már szociopata jegyeket mutat, rengeteg humor forrása még most is. Mégis jó végre látni, hogy valami neki is megolvasztja azokat a jégtáblákat a szívén. Jó érzés drukkolni neki, hogy végre kimutassa az érzelmeit és ne csak a kommunisták likvidálásához legyen elég tökös, hanem a lánya és a volt felesége előtti megnyíláshoz is. Morgan pont az ellentéte. Érzelmei sokszor túlcsordulnak, ugyanakkor súlyos kisebbségi érzéssel küzd, sosem érzi magában az erőt nagy dolgok véghezviteléhez. Kettejük jól érezhető szemben állása, - amit csak tetőzött Morgan viszonya Casey lányával - újabb és újabb összezördülésekhez vezetett, amelyek biztosították a kellő lendületet, már amikor hagyták őket szerepelni. Chuck és Morgan egymással párhuzamos fejlődése végül szerepcseréhez vezetett. Morgan lett az, akivel ismét azonosulni tudunk, akiben ötvöződik egy geek, egy hebehurgya kém és egy szerethető figura képe.

Az alacsony költségvetés miatt sok állandó szereplőt kellett pihentetni ahhoz, hogy a sorozat ilyen parádés vendégszereplőket engedhessen meg magának. Alexei Volkoff szerepe volt a legkritikusabb pont, Timothy Dalton viszont minden kétséget eloszlatott, hiteles volt, mint a világ terroristáinak legnagyobb agytrösztje. Lauren Cohan (Vivien Volkoff) már nem hozta annyira a véreskezű diktátort, de a cselekmény ismeretében ez több, mint megbocsájtható. Gyenge próbálkozásait feledtetvén Vivien szárnysegédje nem más volt, mint maga az Ördög (Ray Wise). Az első rész kapcsán már megírtam, hogy Dolph Lundgrent is sikerült megszerezni pár percre, de a mindenkit elhomályosító fénypont Chuck anyjának megformálója, Linda Hamilton volt. Akadt azért olyan vendégszereplő, akinek történetbe helyezésével csúnyán mellélőttek, ilyen volt pl. Summer Glau, aki csak egy Buy More-os szösszenet erejéig tűnhetett fel.  

Az élet aprócska meglepetései: a Thort csak azért vártam, mert tudtam, hogy Patrick Doyle szerzi a zenéjét, aki bő húsz éve az egyik legjobb, legegyedibb stílusú komponista az amerikai filmiparban. Kenneth Branagh V. Henrikével úgy robbant a köztudatba 1989-ben, ahogy Thor pörölye a jégóriások fejébe, és bár főleg kisebb filmekhez adja a nevét, a blockbusterek birodalma sem ismeretlen számára – neki köszönhetjük többek közt a legjobb Harry Potter score-t (A tűz serlege) is. A várakozásokhoz képest azonban a film sokkal jobb lett, míg a zene nem olyan átütő erejű, mint reméltem, bár kétségkívül hoz némi üdítő frissességet Hollywood nagy nyári blockbustereinek egyre homogénebb muzikális világába.

Doyle-t nyilvánvalóan a rendező, Kenneth Branagh hozta magával a projektbe (minden filmjéhez ő komponált), balgaság volna azonban azt gondolni, hogy a stúdió illetékesei nem csaptak itt-ott a kezére, hogy sajátos, fenséges és klasszikus stílusát a konvencionálisabb blockbuster-hangzás felé terelgessék. Ez érződik is a zenén, de a Thor szerencsére még így is hallhatóan Doyle-é. A score dinamikus, grandiózus (a szimfonikusok – és a néha meg-megszólaló kórus – elsöprő erejét csak itt-ott egészíti ki a modern elektronika), és a szükséges emocionális töltést is szállítja.

Ami viszont ismét nagy szívfájdalmam, hogy nincs igazán markáns, meghatározó főtéma, márpedig egy hősmozinál ez elengedhetetlen. „Ismét”, mert az utóbbi években mintha tendenciává vált volna, hogy a komponisták nem támaszkodnak hangsúlyos vezérmotívumra többé. Persze van itt egy erőtől és nemességtől duzzadó Thor téma, ami már a második számban (Prologue) előjön, és az egész album során halljuk itt-ott felbukkanni, de nem olyan markáns, hogy ne olvadjon bele a zene egészébe, nincs olyan határozott identitása, ami képes volna igazán kiemelni, még akkor sem, amikor a főhős Pusztítóval vívott harca során (Thor Kills the Destroyer) teljes győzelmi mámorában pompázik.

Az egyéb, másodlagos zenei motívumok főleg nem túl erőteljesek. Még az Asgard téma (Earth to Asgard) a leginkább kirívó, de az meg minden fülbemászósága és fenségessége ellenére, stílusát tekintve sokkal jobban belesimul az átlagba, mint azt Doyle-tól elvárnánk. Akad még egy hangzatos motívum a két testvérnek (Sons of Odin), és itt-ott mintha Odin személyéhez is próbálna kötődni egy magasztos-melankolikus dallam, de ez nem kerül kellő kibontásra, Lokihoz pedig semmilyen külön téma nem tartozik (bár az, hogy őt a testvéri viszonyon keresztül lövi be magának Doyle, egy remek koncepció lehetne – ha következetesen, markánsan végigvinné).

Az azonban tagadhatatlan, hogy az egész score duzzad az erőtől, energiától, az isteni fenségességtől, pompától (talán Doyle nem kapta meg a memót, hogy ebben a filmben Thor és társai nem istenek – vagy csak nem érdekelte), és attól a klasszikus, színházi eleganciától, ami Branagh-nak hála a filmet is jellemzi. A Ride to Observatory és a To Jotunheim pedig bizonyítja, hogy Doyle más szempontból is példásan leképezte zeneileg, hogy milyen asgardinak lenni: Thor és társai csatába mennek, de a zenekar nem baljósan, komoran, agresszívan húzza, hanem boldogan és dicsőségesen, mintha a harcot máris megnyerték volna – a szimfonikusok harcosokat kísérnek. 

A Frost Giant Battle-vel feldübörög a csatazaj, és a sietős vonósok, a ritmikus ütősök hangorkánja mellett a masszív rezesek továbbra sem felejtik el közvetíteni az asgardiak fenséges mivoltát – ez az év legjobb akciózenéje eddig. A The Compound kicsivel később át is venné tőle ezt a címet, ha a komoly dinamikai váltásoknak megfelelően több trackre vágják a csaknem 8 perces számot. Mindenesetre a második perc környékén Doyle ismét tökéletesen fordítja le a filmbeli eseményeket a zene nyelvére: ahogy a főhős egyszemélyes hadseregként áttöri magát a pörölye köré felhúzott S.H.I.E.L.D. bázison, a szimfonikusok taktusai gyönyörűen kifejezik a megállíthatatlanságát (3:20-tól pedig beszarsz a zenét szétfeszítő energiától).

Az album hosszú (72 perc) és ugyan akad benne néhány töltelékszám (Laufey, Hammer Found), összességében tartalmas és roppant élvezetes. A film alatt pedig különösen jól működik a zene, ott még a témák elhanyagolása sem tűnik fel annyira. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mit alkotott volna Doyle, ha teljesen szabad kezet adnak neki – de sajnos ezt sosem fogom megtudni.

Zene az albumon:

Zene a film alatt:

Kiadó: Buena Vista Records
Játékidő: 71:57

Egy évvel a Nem vénnek való vidék után kijött egy Red című film (amit azóta is nehézkes másoknak ajánlani, mert mindenki a tavalyi hollywoodi komédiára asszociál).  Cselekményében és megjelenésében is végtelenül egyszerű volt. Egy öreg fickóról szólt, akinek pár fiatal srác kinyírja a kutyáját, és ez nem hagyja nyugodni őt. Százszor stilizáltabb és kiélezettebb bosszútörténeteket is láttunk már, mégis őrülten hatásos volt, mert rendelkezett azzal a komor, sorsszerű, civilizált világunk máza által rejtett, de belőlünk kiirthatatlan őserővel, ami miatt két férfi néha egymásnak megy, hogy vért fakasszon. Ez az embernél-istennél erősebb természeti törvény tette annyira hatásossá az említett Coen-filmet is (ahogy McCarthy minden regényét), és emiatt akkora gyomros a szintén igen puritán, de a Redtől még jobb Winter's Bone. Csak itt a gyengébbik(?) nemé a főszerep...

Nincs mese, oda kell figyelni a puncis filmesekre! A Hurt Locker után itt a következő női rendezőjű, kemény, szikár remekmű (mondanám, hogy férfi-film, de épp az a jó, hogy nem csak az). A Winter's Bone (bocsássatok meg, utálom az eredeti cím költőiségét a VHS-es korszak B-film szagú sablonosságra cserélő magyar címet) sem akciójelenetekkel, ökölpárbajokkal és erőszakos jelenetekkel dolgozik, végig digitális kézikamerát használ, zenét alig, effekteket egyáltalán nem, ráadásul az egészet helyszínen és temérdek amatőrszínésszel vették fel, de az első (véleményem szerint szándékosan házimozi-hangulatú, a nézőt lelassító-bevonó) tíz perc után ez már senkinek nem fog feltűnni.

Hősünk egy hallgatag, 17 éves lány, akinek jelleméről kezdetben annyira keveset tudunk, hogy nehéz azonosulni vele, és még később is, amikor (kizárólag megfigyelőként, egy-egy jelenet tükrében) lassan megismerjük, inkább megfigyelőként mellette állva érezzük magunkat, mintsem a bőrében. A történet is lassan adja meg magát: az apa lelépett, az anya megőrült (nem kommunikál senkivel, csak létezik), a kistestvérek fiatalok az érdemi munkához, a családfenntartás súlya csakis a lány vállát nyomja. Mivel azonban a feltételes szabadlábon levő apa nem jelenik meg egy tárgyaláson, az óvadékként zálogba helyezett ház és erdő - a család teljes vagyona - veszélybe kerül. Elő kell keríteni a férfit, akit látszólag semelyik családtagja nem szeret, senki sem árul el róla semmit és senki sem próbál meg segíteni a kilátástalan kutatást folytató lányon.

A balladaszerű történetvezetés és az információvisszatartás módszere a karakterek bemutatásától a konkrét, kézzelfogható kérdésekig (mi történt az apával? miért viselkedik mindenki olyan furcsán? mit mer kockára tenni hősnőnk, hogy megtudja az igazságot?) megtölti az egyszerű képeket, a zárkózott arcokat, és hihetetlenül intenzív feszültséggel ruházza fel a filmet. Minden, amit egy hasonló történetben megszoktunk, és itt nincs - a könnyes jelenetekben csúcsosodó melodráma, az amerikai szellem számára szent morális Igazság keresése -, éppen hiányával teszi még erősebbé a suta beszélgetéseket, a csupasz gesztusokat, a sétálós átvezető jeleneteket, a kiismerhetetlen pillantásokat. Ez a lány csak enni akar, és enni adni a családjának. És ehhez szenvednie kell, és másoknak szenvedést okoznia.

Persze az apja különbözik bármely más embertől a lány szemében is, aki éppen nem az apja, de ez csak egy sokadlagos információ, valahol hátul, és csak pár másodpercnyi játékidő teszi egyértelművé. A család az család, ugyanakkor vadállat is, mint minden más ember. (Kedvenc jelenetem, mikor valaki a saját nagyapjához küldi a lányt, majd hozzáteszi: "Vigyázz vele! Nekem ő a nagyapám, és még én is nagyon figyelek, hogy mit mondok neki...") Veszélyes film, mert egész másféle valóságot mutat, mint amit mi nézők bizonyára sokan, kényelmesen berendezett életünkben körülnézve látunk. És mégis érezzük, hogy mennyire igaz az is - sőt mennyire igazabb és alapvetőbb.

Nem mondok többet a cselekményről, szándékosan nem mondtam eddig sem sokat. Nézzétek meg, ne várjatok semmi nagyot, finom film ez, csendben kell befogadni. És utána csendben bámulni magunk elé. Hiába ülünk civilizációnk akármilyen tornyán, jó néha emlékeztetni magunkat, hogy még mindig a dzsungelben vagyunk, és hogy minél közelebb jutunk a létfenntarthatóság határához, annál hamarább készen állunk fogfehéret villantani.

Winter's Bone - A hallgatás törvénye (2010)
Rendezte: Debra Granik
Írta: Debra Granik és Anne Rosellini, Daniel Woodrell regénye alapján

A Nyitott Könyvműhely jóvoltából 20 kötetnyi Scott Pilgrim jóság kerül kisorsolásra 10 szerencsés olvasónk között, amennyiben helyesen válaszolnak nyereményjátékunk kérdéseire. Ezúttal nem leszünk nagyon keménykezűek, mindössze öt kérdést teszünk fel, melyek megoldásaira a Geekzen és a kiadó oldalán lehet segítséget találni.

A szabályok a következőek: a lenti kérdésekre adott válaszokat a geekblog@index.hu emailcímre kell elküldeni Scott Pilgrim nyereményjáték címmel a tárgyban és a geolokációs helyszín (gyk: a város neve, ahol laksz) megadásával. A minden kérdésre helyes megfejtést beküldők közül sorsoljuk ki azt az öt vidéki és öt budapesti szerencsés nyertest, akik a hat részes Scott Pilgrim képregénysorozat két első kötetét zsákolhatják be. A beküldés határideje május 25-e éjfél. Játékra fel!

1. Hány éves Scott Pilgrim és hol lakik?

2. Hány exet kell legyőznie Scottnak, hogy elnyerje Ramona szívét?

3. Mikor született a képregény szerzője, Bryan Lee O'Malley?

4. Melyik három magyar képregényrajzoló vendégszerepel a Scott Pilgrim feltámadása című, hatodik kötetben?

5. Soroljatok fel három képregényt, amely ugyancsak a Nyitott Könyvműhely égisze alatt jelent meg.

Kötelességemnek érzem azzal a vallomással kezdeni, hogy tetszettek az eddigi Karib-filmek. Igen, mindegyik. Mert igaz, hogy a színvonal folyamatosan csökkent, de még az elnyújtott, és helyenként erőltetett harmadikban is több ötlet és humor volt, mint öt másik tetszőleges hollywoodi megafilmben együttvéve. Lehet, hogy Gore Verbinski csak egy iparos (bár a Rango után már ebben sem vagyok olyan biztos), de annak roppant ügyes. Viszont a negyedik etapra Rob Marshall ült helyette a rendezői székbe, és akárhogy töröm a fejem, nem tudom elképzelni a stúdiófejeseknek és a producereknek azt a gondolatmenetét, ami ehhez a rendezőválasztáshoz vezetett. „Egyértelmű, adjuk oda Marshallnak a könnyed, pörgős, kreatív, akciódús, látványos nyári blockbustersorozatunk új részét, hiszen ő csinálta a…” Chicagót? A Kilencet? Az Egy gésa emlékiratait? Mégis melyiket tekintették referenciának egy Karib-sequelhez? De jobban belegondolva, tökmindegy, mert már a forgatókönyvnél bukik az egész. Meg Johnny Deppnél.

Depp a 2000-es évek elején – nem kisrészt pont az első Karib-filmnek köszönhetően – a földkerekség egyik legcoolabb színészének számított, viszont az eltelt 10 évben rohamosan váltak egyre unalmasabbá azok a ripacskodó manírjai, amikkel Tim Burtont is folyton boldogítja. Idétlenkedése mostanra elveszítette minden varázsát, de ez persze nem csak az ő hibája: a negyedik Karib, bár ugyanazok írták, mint az előző hármat, humortalan, sótlan, erőltetett és fárasztó, márpedig nincs annál rosszabb, amikor egy olyan harsány, karikatúraszerű figura szájába, mint Jack Sparrow lapos és mesterkélt poénokat adnak. Ha már előre tudjuk, hogy melyik szituációban hogyan, sőt, milyen grimasszal fog reagálni, és már a csattanó felvezetésének legelején világos, hogy fél perc múlva min várják majd el az alkotók, hogy röhögjünk, az régen rossz. Hányszor lehet pl. elsütni azt a poént egyetlen filmben, hogy a főhős azt hiszi, megmenekült, majd amikor megfordul, szembetalálja magát harminc puskás emberrel?

A cselekmény ezúttal a fiatalság forrása körül bonyolódik. Az örök élettel kecsegtető vízre pályázik a spanyol flotta, a (nem minden hátsó szándék nélkül) Barbossa vezette brit hajóhad, Sparrow régi szerelme, Angelica, és az ő apja, a kalózok réme, Feketeszakáll. A karaktereket összekötő kapcsolati hálóban lenne fantázia, de az alkotóknak egyszer sem sikerül meglepniük a nézőt, és mind az apa-lány, mind a férfi-nő viszony reménytelenül üres, mesterkélt, és teljesen híján van a legalapvetőbb emocionális töltésnek is. Még Barbossa és Feketeszakáll küzdelme lehetett volna a film legélvezetesebb aspektusa (már csak Geoffrey Rush és Ian McShane miatt is), ha nem úgy vetik oda az egészet, ahogy az ember a válláról pöcköl le egy ráhullott levelet. A pap és a szirén szerelmi szála pedig nem több játékidőt növelő tölteléknél.

Persze Penelope Cruz Keira Knigthley helyett mindig jó választás, de a vicc az, hogy inkább Orlando Bloomot helyettesíti, mint őt – ha azt a néhány csókot kivágnánk a filmből, a Depp és Cruz közti acsarkodás semmiben nem különbözne a Turner-Sparrow szál hűséggel és árulással egyszerre fűszerezett barátom-ellenségem viszonyától, és a két alapvetően szimpatikus színész sem tudja hitelesen eladni a rettenetesen szárazra írt vadrománcot. Csak attól, hogy felváltva vívnak és csókolóznak, még nem fog automatikusan izzani köztük a levegő.

És senki ne reménykedjen benne, hogy majd az akciók kárpótolják, ugyanis a filmnek meglepő olcsóságszaga van. A legnagyobb látványelem néhány hanyagul megkoreografált, ügyetlenül vágott, csoportos kardozás valami sötét helyszínen (kocsma, barlang), ami az első három rész Errol Flynn-akrobatikát és Buster Keaton-bulreszket frenetikusan vegyítő küzdelmei után annyira érdekes, mint pár bárányfelhő az égen. És nincsenek óriásszörnyek, nincsenek tengeri csaták, nincsenek guruló malomkerékben vívott harcok, egyedül a szirének támadásának jelenetébe szorult egy ebihalfingnyi spiritusz, de az akcióhoz láthatóan semmilyen érzékkel nem rendelkező Marshall majdnem tönkrevágja azt is. Az idei nyár egy tetszőleges hollywoodi megaprodukciójának előzetesében (!) több a látványelem, mint az egész Karib 4-ben. Szóval mi a tökömre ment el az a 150 millió dolláros költségvetés? Ja, hogy csak Depp visszaédesgetéséhez 35 millió kellett? Az a pénz is jó helyre ment…

PS: a 3D a legtrehányabb, amit nem utólag konvertált filmben láttam eddig.

Változik a világ. A felnőtté válásról szóló történeteknek nem olyan régen még gyerekek és tinédzserek voltak a főszereplőik, Bryan Lee O’Malley 2004-ben indult, és tavaly véget ért, hatrészes sorozatában viszont már a bőven huszonéves főhőst próbálja önismeretre és felelősségre nevelni az élet, ráadásul nem csak képletes, hanem valódi pofonokkal is. A korszakcsúsztatásnak van értelme. Lehet, hogy manapság a fiatalok hamarabb szeretnek, szexelnek, buliznak, isznak, és akár hamarabb élnek szüleiktől független életet, mint régen, de ettől még nem válnak „belül” is felnőttekké. És egy útját, önmagát, a világban való helyét bájos esetlenséggel kereső karakter sokkal viccesebb, ha már a harmadik x felé tapos. Főleg, ha közben új csajának gonosz exeivel kell videójátékstílusú élethalálharcokat vívnia.

A kanadai szerzőt egy honfitársaiból álló zenekar egyik, Scott Pilgrim című dala ihlette meg, amit az énekese pozitívnak és édeskeserűnek írt le. Ebből kiindulva vetette papírra a sorozat első, még erősen önéletrajzi ihletésű fejezetét (O’Malley elmondása szerint az amerikai barátnőtől a meleg lakótársig, Scott életének alapjai teljes egészében az ő kora húszas éveire rímelnek), miután a Lost at Sea című, jóval komolyabb hangvételű graphic novellel már bizonyított az Oni Pressnél. Messze nem szokványos, hogy egy újonnan érkezett képregényalkotó szinte azonnal egy hat kötetből álló szériával szabaduljon rá a piacra, de a Scott Pilgrimmel a szerző megütötte a főnyereményt. Aligha volt 2004-ben amerikai képregény, ami ilyen friss, sziporkázó, lendületes, ötletes, a maga videójátékos-szuperhősös metafikciójával ilyen valóságtól elrugaszkodott, karaktereivel és szituációival mégis ilyen életszerű és hiteles lett volna. A közönség pedig zabálta is, és már 2005-ben megkezdődtek a tavaly bemutatott (sajnos kissé félresikerült, és jókorát bukott) filmadaptáció előkészületei.

Scott Pilgrim egy 23 éves kanadai srác, aki majdnem olyan gazdag, mint a templom egere, és meleg haverjával osztozik egy lakáson, ami csaknem olyan jól felszerelt és pompázatos, mint egy hajléktalanszálló. Scott egy 17 éves kínai kiscsajjal kezd járni, ezzel kapcsolatos motivációja egy „miért ne” vállrándításból ered. Céltalan, kongó életébe egy amerikai amazonos futár, Ramona Flowers hoz színt, akibe már első találkozásukkor beleszeret (pontosabban a másodikkor, mert az elsőre még az egyik álmában kerül sor). De nem elég elnyernie a lány szívét: ha meg is akarja tartani, le kell győznie a hét gonosz expasiját. Pontosabban, exét.

Ahogy az elején utaltam rá, a Scott Pilgrim a felnőtté válás egy hosszú, következetesen végigvitt metaforája. A sztori egyik – leginkább előtérbe helyezett – aspektusa ugyan az exekkel vívott küzdelem, ami nyilván a barátnő előző kapcsolatokból magával hozott prekoncepcióival, félelmeivel való harcot szimbolizálja, de a teljes történet ismeretében sokkal fontosabb a főhős szembenézése önmagával – ez legkésőbb akkor válik nyilvánvalóvá, amikor Scott saját sötét énjével kénytelen összecsapni. És igaz, hogy minden más esetben kárhoztathatnánk a képregényt ezért a visszafogottnak túlzással sem nevezhető, sőt, egyenesen az olvasó arcába mászó tanulságért, de egy olyan műtől, ami posztmodern mágikus realizmusként építi bele az egyébként nagyon is a valóság talaján álló szituációkba a videójátékos-szuperhősös elemeket, és minden egyes metaforáját bátran és büszkén, vizuális gegek segítségével manifesztálja „szintlépesek”, pofánverések és extra életek formájában, ez nem csak megbocsátható, de egyenesen: pont így jó.

Ritka, hogy valaki (bármilyen művészeti ágban) olyan könnyedséggel, lazasággal legyen képes közvetíteni komoly és fontos témákat, mint O’Malley a Scott Pilgrimben. A karakterek (a mellékszereplők is) mind változnak, fejlődnek, túlesnek az élet nagy próbatételein, számot vetnek hibáikkal, tévedéseikkel, és megbékélnek önmagukkal, és mindezt állandó humorral, bunyóval és a hasonló jellegű művektől már kötelező popkulturális utalásokkal körítve teszik. A szerző a legkomolyabb szituációkat is képes úgy feloldani egy-egy jelenetzáró poénban, hogy azok közben a legkevésbé sem bagatellizálódnak, a főhős karakterintegritása pedig annak ellenére is megmarad, hogy hol szerencsétlen lúzernek, hol eszméletlenül coolnak ábrázolja. És ez az akcióvígjátéki gúnyába bújtatott felnövésdráma olyan hatalmas emocionális erővel ragad meg mindenki számára elsőkézből ismerős pillanatokat, élethelyzeteket, hogy az olvasó újra és újra önmagára ismer.

Minden pozitívuma ellenére, a Scott Pilgrim egy-két kötettel hosszabb, mint lennie kellene. O’Malley az első két részben ellő minden üdítően frissnek ható történet-, karakter-, látvány- és hangulatelemet, és később már nem tud újat mutatni. A képregény elég vicces és dinamikus ahhoz, hogy unalmassá még plusz hat fejezet után sem válna, de az a meglepetés erejével ható energia, ami a sorozat elejét jellemzi, lassan, fokozatosan kopik ki a lapokról, ahogy az újszerű megszokottá válik, és ezen az egyébként szenzációsan felépített, félkötetnyi finálé, és a tartalmilag-formailag-mindenileg gyönyörű befejezés sem sokat változtat.

O’Malley a sztorit mangás stílusú, rajzfilmes beütésű, elnagyolt és karikatúraszerű vonásokkal kelti vizuálisan is életre, karaktereinek pusztán néhány vonalból álló arcán a legegyszerűbb módszerekkel ábrázolja az érzelmeket.  A legtöbb kritikát egyébként pont a rajz miatt kapta a sorozat, de egyrészt ez a képi világ meglepően jól működik a képregényben összemosott többféle szubkultúra (szuperhősös, videójátékos) metszéspontjaként, másrészt O’Malley sokat fejlődött benne az első és a hatodik kötet közt eltelt hat évben. A stílus természetesen ugyanaz, de vonásai idővel kifinomultabbá, határozottabbá váltak, az eleinte szinte teljesen fekete-fehér színvilágot pedig a szürkeárnyalatok egyre gyakoribb, bátrabb és hatásosabb használatával dobta fel, ami pl. a fináléhoz különösen sokat hozzátesz.

Nem minden nap bukkan fel az amerikai mainstreamben valami igazán eredeti, márpedig a Scott Pilgrim mindenképpen az, mi pedig külön örülhetünk neki, hogy a Nyitott Könyvműhelynek hála ilyen hamar eljutott hozzánk az egész széria. Maguk a kiadványok jó minőségűek, a fordítás tökéletesen megőrizte az eredeti könnyed stílusát, a hatodik kötet végén pedig még magyar vendégrajzolók (Gróf Balázs, Lakatos István, Csordás Dániel) is képviseltetik magukat egy-egy rövid Scott Pilgrim komédiával. Tessék szépen bezsákolni az egész sorozatot, és senkit ne tántorítson el a mangás-szuperhősös-videójátékos körítés – messze nem csak ezek célcsoportjainak szól.

15 ezer dollárból készített nerd-film a nerd/geek-élet kevésbé napos oldaláról, egy megszállott Dungeons and Dragon játékossal a főszerepben. A 3 perces "teaser" előnye, hogy utána már teljesen felesleges magát a filmet is megnézni. 

Jelentem, az idei Távol Keleti Filmfesztiválon (helyszín: a festői Udine) sikerült megdöntenem a saját rekordomat: a tavalyi 30 után ezúttal 34 filmet néztem meg 5 nap alatt. Igaz, volt amelyikről kisétáltam, és a mezőnyben egy rövidfilm is akadt, de ez a celluloidmennyiség már így is bőven az egészségügyi határérték felett van. Nekem sikerült mentálisan – viszonylag – épen kikeverednem a kalandból, de a mutatvány megismétlését nem ajánlanám senkinek. Okulásul következzék egy tételes filmnapló, amelyben a Geekz profiljába illő filmekről igyekszem bővebben is írni. A sorrend kronológiai.

Kedd (1. nap)

Tomboy – Mi mással is kezdhettem volna negyed 10-kor a fesztivált, mint egy 1936-os (!) kínai vígjátékkal? Az udinei fesztiválszervezők jó szokása, hogy minden évben beiktatnak egy tematikus retrospektív programot. Ezúttal (a pinku válogatás mellett) „Ázsia nevet”-jelige alatt láthattunk néhány klasszikus komédiát a térségből. A nevezett filmben egy gazdag sanghaji családfő fiúunoka után vágyik, és szó szerint belebetegszik abba, hogy nem születik meg a várva várt trónörökös. Nincs mit tenni, fiúnak kell maszkírozni az egyik lányunokát, amiből természetesen jó pár humoros szituáció adódik. A film pontosan úgy épül fel, mint a korabeli magyar vígjátékok, és legalább annyira élvezetes is, mint a magyar megfelelője. 10/6

A Man’s Weak Point – Segawa Masaharu 1973-as klasszikusa akár a pinku szekcióban is mehetett volna pikáns témája miatt. Főhőse egy ügybuzgó és szorgalmas rendőr, akit átirányítanak az erkölcsrendészetre, ahol a pornográfia elleni harc a feladata, ami aztán a magánélete rovására megy (a sok munkahelyi inger miatt odahaza sem tud teljesíteni). Mint később kiderül, az egyik pornóproducer, akit el kéne kapnia, korábbi jó barátja. Masaharu filmje egyszerűen hibátlan: stílusos, vicces, okos; tökéletes szatírája a kispolgári álszeméremnek és az ostoba prüdériának. A színészek zseniálisak, a poénok szintén. 10/9

Night Market Hero – Tajvani komédia egy éjszakai piac dolgozóiról, akiknek politikusokkal összefonódott ingatlancápákkal kell megküzdeniük. Lokális humor, az európai ízlés számára kissé töményen adagolva. Érdekes. 10/6

The Drifters: Hey Suckers!! Here We Come!! – Újabb Masaharu-film, ezúttal ’75-ből. Főhőse egy balfék zsaru, aki lopott gyémántok után nyomoz egy nem kevésbé idióta piti bűnöző segítségével. Krimi, komédia, slapstick minden mennyiségben. 10/8 

Don’t Go Breaking My Heart – Johnnie To úgy döntött, hogy két vérbalettes krimithriller közt legyárt pár romkomot, és jól tette, mert ebből a filmből ítélve nem áll tőle messze a műfaj. A sztori a szokásos: a bájos hősnőnek két férfi (egy érzékenyebb meg egy nem annyira érzékeny macsó) között kell döntenie. To néha egészen ügyes beállításokkal operál. 10/6.5

Romantic Heaven – Nyáltenger Koreából, ami részben a Mennyben játszódik. A rendezővel egy sorban ülve néztem végig a filmet, és csak páratlan önuralmamnak köszönhető, hogy nem sétáltam oda, hogy fejbe rúgjam. 10/3

Bangkok Knockout – Az Ong Bak rendezőjének új opusza! A színészi játék minden korábbinál röhejesebb (gyakorlatilag The Room-színvonal), a sztori ezer sebből vérzik, de kit érdekel, amikor olyan elképesztően zseniális (helyenként már-már szürreális) harcjeleneteket láthatunk az utolsó egy órában, hogy még Tony Jaa sem hiányzik a stáblistáról.

A történettel szerencsére nem molyoltak sokat: adott egy gonosz amerikai, aki egy harcművész-csapatot azzal hiteget, hogy Hollywoodban vállalhatnak kaszkadőrmunkát. Ehelyett elkábítják és egy elhagyott gyártelepre viszik őket, ahol kamerák előtt kell élet-halál harcot vívniuk néhány pszichopatával, mindezt a közvetítést figyelő gazdag külföldiek legnagyobb örömére, akik fogadásokat köthetnek a meccsekre. Felvonul minden stílus a kung fu-tól a muay thai-on át a capoeiráig. A film letöltése megrendelése kötelező mindenkinek, aki az Ong Bakot szerette. 10/7 

Szerda (2. nap)

Games Gamblers Play – Michael Hui klasszikusa ’74-ből, főszerepben két megrögzött szerencsejátékos-szélhámossal (Hui és testvére, Sam alakítják őket), akik különféle kreatív módszerekkel próbálnak meggazdagodni, a tévés vetélkedőktől kezdve a pókeren át a kutyafuttatásokig. Ez volt a ’74-es év legnézettebb hongkongi filmje, nem véletlenül. Egyenetlen, de nagyon szórakoztató. 10/8

The Warlord – Ebben a ’72-es Shaw Brothers filmben Michael Hui egy kínai had- és önkényurat alakít az 1900-as évek első évtizedében. Bár az Asia Laughs-szekcióban szerepelt, csak komoly engedményekkel lehet vígjátéknak nevezni, inkább fekete komédia, de szatíraként talán jobban működik. 10/7

Perfect Wedding – Hongkongi romkom a Szex és New York, a Randiguru és a hasonló amerikai filmek nyomdokain. Hollywood kompatibilis forgatókönyv és rendezés. 10/5

Wandering Home – Tadanobu Asano nagyon szenved, mint hardcore alkoholista, a családja pedig emiatt még jobban szenved. Érzékeny, megható dráma, csak a témában (a szenvedélybetegek nyomorúsága) nem tud sok újat mondani. 10/7

Lead Tombstone – A második nap sikerült végre eljutnom egy pinku film éjszakai vetítésére is, de mint kiderült, ebben a kevésbé ismert ’64-es Koji Wakamatsu-dolgozatban erotika szinte alig van. A történet a klasszikus jakuzafilmek dramaturgiáját követi: a fiatal és öntörvényű Mitsugu piti bűnözőként keresi a kenyerét, amikor egy gengszter a szárnyai alá veszi, hamarosan pedig már a Jakuza végrehajtójaként gyilkolássza az embereket. A „veszett kutya” egyedül a felesége iránt táplál gyengéd érzelmeket, aki nem nagyon tudja, mivel is foglalkozik a férje. Amikor aztán megtudja, a jakuzafőnök kiadja Mitsugunak a parancsot a nő meggyilkolására. A film pont olyan, mint a főhőse: nyers, dühös és kíméletlen. 10/8

Rustling in Bed – Sikerült azért egy igazi pinkut is kifogni: Yuji Tajiri 1999-es filmjében van szex bőven, és nem csak illusztrációként, de a sztori legfontosabb elemeként. Főszereplője egy 28 éves salariwoman (van ilyen kategória is?), aki összeismerkedik a metrón egy gimnazista korú fiúval, az alkalmi szex után pedig próbálnak valami kapcsolatfélét kialakítani, csakhogy, mint később kiderül, összhang csak az ágyban van köztük, igaz, ott elég komoly. 10/7

Csütörtök (3. nap)

Ali Baba & The Moldy Bachelors – A jól ismert arab mese maláj (!) feldolgozása 1961-ből. Bájos és vicces, tele a nézőnek címzett poénokkal, kiszólásokkal. 10/7

Pedicab Driver – Wostry főszerk. lelkemre kötötte, hogy ezt a zseniális Sammo Hung klasszikust nézzem meg, annak ellenére, hogy már láttam korábban, merthogy vásznon azért mégis csak más. És tényleg. A kópia ugyan nem volt tökéletes, de az élmény majdnem. 10/8.5

Operation Tatar – Egy maláj és egy hongkongi vígjáték után mi más következhetett volna, mint egy mongol heistfilm? Menet közben aztán kiderült, hogy csak annyira szajréfilm, amennyire az Üvegtigris akcióthriller. Viszont legalább annyira lokális a humora, miközben nekünk, nem mongoloknak is vicces a főhősök bénázása. Kellemes meglepetés. 10/7

The Showdown – Az I Saw the Devil forgatókönyvírója kipróbálta a rendezést is – nem kellett volna. Mintha a mostanában népszerű koreai telenovellák kardpárbajokkal feldúsított 110 perces verzióját kellett volna végigszenvednem, csak egy kicsivel több melodrámával. 10/4

The Piano in a Factory – Keserédes kínai rögreál-musical nyilvánvaló kelet-európai hatásokkal és egy kis Wes Anderson mellékízzel. 10/8

Foxy Festival – Nagyon szórakoztató koreai erotikus komédia, amely a különféle szexuális devianciákat járja körbe. 10/8.5

Hantu Kak Limah Balik Rumah – Maláj zombikomédiaszerűség, amelynek az első részét a három évvel ezelőtti Udinei fesztiválon a Geekz-különítmény sikeresen végignézte. Én negyed óra után adtam fel. 10/-

Péntek (4. nap)

Belkibolang – Indonéz szkeccsfilm. A nyolcból talán ha két szegmens emlékezetes. 10/4

Cannonball Wedlock – A fesztivál legjobb romkomja (a katalógus szerint screwball comedy) egy élőben is nagyon szimpatikus elsőfilmes japán rendezőtől. Vicces, okos és ami ebben a műfajban nagyon ritka: eredeti karakterekkel dolgozik, plusz nem lehet az első 5 perc után kiszámítani. 10/9

Willain & Widow – Ennek a koreai opusznak is a karakterei jelentették a legnagyobb erősségét: adott egy műkincsvadász, aki beköltözik egy fiatal özvegy házába, hogy megtalálja a néhai férj által elrejtett milliókat érő Ming-korabeli teáscsészét. Az alapötlet ismerős lehet innen, csak ennek a filmnek jóval színvonalasabb a humora. 10/7.5

Aftershock – Feng Xiaogang grandiózus családi melodrámája meglehetősen… melodramatikus, de nem nagyon lehet menekülni a hatása alól. A vetítés alatt hallani lehetett a zsebkendők suhogását. Egyébként ez volt az első IMAX formátumban is vetített kínai film (mármint Kínában), és természetesen megdöntött minden nézettségi és bevételi rekordot (mármint Kínában). Udinében a közönségszavazás győztese lett. 10/8

Here Comes the Bride – Fülöp-szigeteki testcserélős komédia. Az író-rendező, Chris Martinez annyit tett hozzá a műfajhoz, hogy nála nem két ember, hanem egyből öt cserél testet, egy esküvőre menet. Amennyire rühellem a műfajt, annyira nem utáltam a filmet. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy felvezetésként Eugene Domingo, a film egyik szereplője rögtönzött stand up előadást tartott a film előtt. Elmondta például, hogy harmadik világbeli országként a Fülöp-szigetek rengeteg problémával küzd, szegénység, társadalmi feszültségek és a többi, majd megnyugtatott mindenkit, hogy a film ilyesmikkel még véletlenül sem foglalkozik. (Végül a közönségszavazáson ez lett harmadik legnépszerűbb film.) 10/6

The Unjust – „Korrupciós-thriller” – így a katalógus definíciója, és tényleg, ebben a koreai filmben semmi másról nincs szó, mint arról, hogy rohad a rendszer. Az egyik oldalon a rendőrség különleges alakulata áll, akik, hogy megnyugtassák a sorozatgyilkosságok miatt feldühödött közvéleményt, keresnek egy bűnbakot, a másikon meg az ambiciózus ügyész, aki le akarja buktatni a mocskos zsarukat, miközben persze neki is megvannak a piszkos ügyletei. A film legfőbb problémája, hogy egyik karakter sem méltó a néző szimpátiájára / szánalmára, így a hatalmi játszmáknak sincs túl sok tétjük, ráadásul a sztori csavarjait sem éppen könnyű követni. Egy hongkongi rendező ezt jobban megoldotta volna. 10/6

Yakuza Weapon – Az éjféli vetítésre sikerült ezen a napon is egy bődületes baromságot beszervezni. A film a Machine Girl és a hasonló vérbentocsogós durvulatok nyomdokain halad, csak sokkal blődebb. A gyermeteg poénokat kábé 10 percig tudtam tolerálni. 10/-

Szombat (5. nap)

Forever – Szingapúri romkom, amely pszichothrillerként sokkal jobban működött volna. 10/4

Night Fishing – Park Chan-wook rövidfilmje anno azzal került fel a címlapokra, hogy iPhone-nal rögzítették, pedig ez csak parasztvakítás. A film szerencsére nem az. 10/8

Troubleshooter – Egy koreai thriller, amit mintha már láttunk volna kicsit nyugatabbra: egy magánnyomozóként dolgozó egykori zsarut rosszarcú emberek tőrbe csalnak, így egy brutális gyilkosság gyanúsítottjává válik. Később kiderül, hogy most is korrupt politikusok mesterkednek, mint a The Unjustban, ami nem csoda, mert ugyanaz a forgatókönyvíró. Ebben a filmben viszont – szerencsére – nem spórolnak az akció- és üldözési jelenetekkel, néhol egészen hongkongi színvonalú, amit látunk. Korrekt műfaji mozi. 10/7

The Drunkard – Egy alkoholista író mindennapi gyötrelmei a ’60-as évek Hongkongjában, a Wong Kar-wai-t is meginspiráló Liu Yichang önéletrajzi regénye alapján. Csendes, visszafogott, lassú film, ki is lógott a többi közül. 10/6.5

Mindfulness and Murder – Az utolsó napra is jutott egy szokatlan műfaj: a thai Tom Waller filmje igazi, régimódi krimi. Egy buddhista kolostorban játszódik, ahol holtan találnak egy fiatal srácot. A gyilkosság ügyében a rendőrség nem akar nyomozni, ezért az apát azt a szerzetest kéri fel a kutakodásra, aki korábban rendőr volt. Szép lassan kiderül, hogy az elhunyt drogban utazott, de a kolostorban egyéb üzelmek is folynak. Korrekt műfaji mozi ez is, de talán túlságosan is régimódi. 10/6

What Women Want – A fesztivál (egyik) zárófilmjét nagy várakozás előzte meg, utólag nem is nagyon értem, hogy miért. Chen Daming vígjátéka ugyanis feldolgozás, és nem egy kikerülhetetlen klasszikust újráz, hanem a Mel Gibson-Helen Hunt-féle Mi kell a nőnek?-et. A kínai verzió pontosan annyira középszerű és langyos, mint az amerikai eredeti. Andy Launak legalább jól áll a komikusi szerep, Gong Li pedig még mindig gyönyörű. 10/5

Filmek, amelyeket utólag, már itthon pótoltam be:

Bedevilled – Egy koreai thriller, ami akár igazán jó is lehetett volna. Adott egy Szöulban élő harminc körüli banktisztviselő nő, aki pihenésképpen visszalátogat gyerekkora helyszínére, egy apró szigetre. Egykori barátnője még mindig itt él egy agresszív férj és annak nem kevésbé suttyó rokonsága társaságában. A drámának induló történet előbb thrillerbe majd horrorba csap át, a lélektani motivációkat azonban egy kissé didaktikusan mutatja be a rendező. Még ezzel együtt sem érdektelen a film. 10/6.5

The Stool Pigeon - A sablonosabb Fire of Conscience után Dante Lam szerencsére ott folytatta, ahol a Beast Stalkerrel abbahagyta. Beépülős-rendőrös-heistfilmes témakörben nehéz újat kitalálni, nem is sikerült, helyette viszont kapunk egy majdnem hibátlan akcióthrillert szorványos (melo)drámai elemekkel. A katalógus szerzője Ringo Lam nevét emlegeti, jogosan. 10/7.5

Haunters – A korábban Kim Jee-woon és Bong Joon-ho asszisztenseként dolgozó Kim Min-suk gondolt egy okosat, és megcsinálta A sebezhetetlen koreai verzióját. Nem remake-e inkább továbbgondolása Shyamalan-filmjének. Az egyik sarokban a hipnózissal bárkit kesztyűbábbá változtató pszichopata áll, a hős szerepe pedig egy sebezhetetlen, szeméttelepi munkásként tengődő férfinek jut, akire nem hatnak a főgonosz manipulációi. Ötletes képi világ, jól eltalált tempó, kellemesen borongós hangulat és – koreai filmtől szokatlanul – visszafogott humor. A két világ szembenállása annyira nincs megideologizálva, amennyire A sebezhetetlenben, cserébe sokkal akciódúsabb és izgalmasabb a film. Ajánlom bátran. 10/8

"...amióta az ősember először mászott elő barlangjából és felemelte tekintetét a csillagos égboltra, azóta tűnődünk azon, van-e ott valaki..." zengi a planetárium ezerszer túltekert és átmásolt magnója. "...Vajon egyedül vagyunk-e a Világegyetemben? Mi van a csillagokon túl?" Ez a fajta fennkölt magasztalása az esti égboltnak egészen addig működött, amíg felnézve éjszakánként a biztosító-társaságok, sörreklámok neonfénye és az ezerszer áldott halálsárga közvilágítás végleg el nem zárta tőle a városi embert. A kíváncsiság - noha a közoktatás és a tudományos-ismeretterjesztésen élősködő bukott asztrofizikusok mindent megtettek - szerencsére megmaradt bennünk. És ennek egyenes ági következménye a tudományos-fantasztikum.

Simon Pegg és Nick Frost munkásságát remélem senkinek sem kell bemutatnom. Na jó, mégis, hiszen vannak terjedelmi szabályok, aminek meg kell felelnem. A Paul két főszereplő-forgatókönyvírója ugyanúgy kezdte pályáját, mint bármelyik jelenleg kurrens angol humorista: a kilencvenes évek közepén néhány szkeccssorozat (többek közt az Asylum, amiben Pegg először találkozik Edgar Wright-al), majd miután összehoznak egy mára már kultikussá vált szitkomot (Spaced, 1999-2001), öles léptekkel elindulnak Hollywood irányába. Hogy mégsem úgy végzik, mint mondjuk (with all due respect, sir) Steve Coogan, annak egyetlen oka van: ezek ketten még mindig nyolcéves, nem is geek-ek, hanem borzasztó nördök, akik hosszú hosszú jeleneteket képesek idézni A Birodalom visszavág-ból, vagy éppen klingonul káromkodni. Ők ketten mindent tudnak az elmúlt szűk hatvan év bármelyik sci-fijéből - és ezt a tudást úgy tudják átadni, hogy észre sem veszi az ember, sőt: jól szórakozik. Még ha nem is veszi észre az utalásokat.

Tudom mire gondolnak, és igazuk van: hogyan tudnék elfogulatlanul írni egy olyan filmről, amely az összes eddigi izzadtságszagú próbálkozást egy laza mozdulattal a szemétbe vág, és olyan műfajparódia(?), vígjáték(?), roadmovie(?) keveredik belőle, hogy a fal adja a másikat. Vagy csak az van, hogy már régóta vártam bármire, ami tényleg megmozgat, bevon a saját világába, ezért nem kérdőjelezem meg, bármit is tegyen? Lehet. De nem ezért készülnek a filmek?

Ha már így a negyedik bekezdésnél rátérhetek a Paul-ra, akkor le kell szögeznem egy-két dolgot: ez a film nem váltja meg a világot. Nem hoz forradalmat vizualitásával, nem teszi elavulttá Arisztotelész Poétikáját. Ha úgy vesszük, nincs benne semmi olyasmi, amit eddig még soha nem láttunk volna. A Paul egyszerűen annyit tesz, amire ma Hollywood legnagyobbjai is csak nehezen képesek: 104 percen át mindenfajta kompromisszum vagy megkötés nélkül szórakoztat. Az alap - mondhatni - teljesen banális: két angol geek a Comic-Con-ról összeakad egy űrlénnyel, Paul-lal, akivel - és a hozzájuk csapódó újjászületett keresztény lánnyal (Kristen Wiig) menekülniük kell helyi nagyfiúk, a lány apja valamint a Fekete Ruhás Osztag - Jason Bateman, Bill Hader és Joe Lo Truglio hármasa - elől.

Nem ezért jó a film. Talán azért, mert nem is akar többnek látszani. A történet teljesen pontosan, lépésről lépésre jól kitalált, következetesen végigvezetett, tanítani lehetne - és itt a Fanboys-ra pillantok rosszallóan, aki jól teszi, ha összehúzza magát. A figurák egytől egyik jól kitaláltak, mi több, a színészek személye is mind-mind utalás valamilyen popkultúrális dologra - még hogy nincsenek geek nők: Jane Lynch. Sigourney Weaver. Blythe Danner. Órákig lehetne sorolni az akár csak egy percre is feltűnő alakokat, filmes idézeteket - az milyen már, amikor Paul ott ül Az elveszett frigyláda fosztogatóinak utolsó jelenetében látható raktárban, és Steven Spielbergnek ad tanácsokat az ET-hez? Miért játssza a wyoming-i kocsma countryzenekara a Cantina Band-et? Hányszor hangzik el ugyanazzal a hangsúllyal a "Bízz bennem"? És egyik sem erőltetett, mindegyiknek helye van - és ha valaki a Holdon töltötte az elmúlt negyven évet, akkor is érteni fogja. Ha valami, akkor ez a film mindenképpen megérdemli a figyelmet és az öt csillagot - és most lehet fikázni.

A Tarantino-Rodriguez duo Grindhouse munkacímű double feature filmje állítólag visszahozta az exploitation-t a köztudatba. Szerintem meg ott volt az előtte is, csak az embernek néha nem ártana tovább látnia az orránál. Tény és való, hogy a két hírhedt úriember „mérsékelt” sikerű filmje (és akkor még finoman fogalmaztam), ha másra nem is, arra mindenképpen jó volt, hogy egy picit szélesebb kör számára is érdekessé tegye a filmvilág feketebárányát. Azonban ennél több jelentőséget nem kívánok tulajdonítani a két egyébként meglehetősen felemás filmnek, amelyek közül egyedül Rodriguez munkáját tudtam értékelni.

A folyamatnak hála a szélesebb körben prezentált ultraerőszakos low budget filmek közül néhány az elmúlt 5 évben eljutott arra a szintre, hogy ha nem is blockbuster-hez mérten, de pár tízezer dollárnál jelentősebb költségvetéssel bírt. A grindhouse filmekhez készített fake trailerek közül pedig a különösen nagy érdeklődésnek örvendő darabok (mint pl. a Machete) önálló egészestés mozit kaptak. Valami ilyesmiről van szó Jason Eisener Hobo with a Shotgun című filmjének esetében is.

Anno ugyanis a film trailere a nemzetközi SXSW versenyen debütált, amelyet Jason Eisner meg is nyert vele, és a szakmai elismerésen túl kamu trailerként hozzácsapták a Tarantino-Rodriguez páros grindhouse filmjének kanadai bemutatóin. Nem sokkal ezek után Eisner megkapta a támogatást és a lehetőséget az Alliance Films-től és a Telefilm Canada-tól, hogy látomásából egy egész estét betöltő önálló celluliod szörnyet készítsen. A felhasználható keret dollárban kifejezve nagyjából 3 millát tett ki, melyet jórészt a speciális effektusokra, és Rutger Hauer-re fordítottak. A többi szereplő maximum a kanadai tv filmes világban jártasabb nézők számára lehetnek ismerősek.

A film egy fülnek kellemes kis kedvcsináló muzsika támogatásával indul, mely képsorokon keresztül tanúi lehetünk, ahogy egy szakadt csöves egy tehervonat egyik „kupéjában” megérkezik Hope Town-ba. A kisváros azonban a nevével ellentétben meglehetősen távol áll a remény és a lehetőségek Mekkájától. A helyi lakosokat ugyanis egy családi vállalkozásba bujtatott szervezett bűnözői csoport tartja rettegésben. Az öreg csöves eleinte tétlenül nézi, ahogy mészárolják a kisváros ártatlan lakóit, aztán egy ponton túl úgy érzi, hogy ideje a tettek mezejére lépnie, és amolyan egyszemélyes hadseregként száll szembe a városka elnyomóival. Ehhez természetesen egy jófajta csöcsös farmos menyecske is dukál a főhős oldalán.

Az elhangzottak alapján még akár azt is mondhatnánk, hogy a film komolyan vehető, vagy annak próbálja venni magát, de szerencsére rohadtúl nem így van. Bár talán már önmagában is meglehetősen groteszk elképzelés egy olyan trash, exploitation kategóriájú mozi, amely bármilyen szintén is okítani próbálja a nézőt. Annak ellenére mondom ezt, hogy nem egy, nem két példa van rá a 60-as 70-es évekből, azonban 2011-ben már maga az elgondolás is finoman szólva röhejes. Tökéletesen tisztában volt ezzel a rendező Jason Eisener is, így hát azt a megoldást választotta, amellyel a leginkább képes megfogni a nézőt. Ez pedig a pofátlanul morbid humor, a töménytelen mennyiségű gore, és az önirónia, amelyre a ”The Plague” elnevezésű vasálarcos démon duo legszebb metafora, amit valaha újkori moziban eddig láthattunk.

A film komolytalan stílusához totálisan komolytalan szereplők, és az a színészi bravúr társul, mellyel még az ízlésesség határain belül sikerült tartani a karakterek túljátszását. Az egyensúly fenntartása a film teljes hosszában gyakorlatilag kizárólag Rutger Hauer kezében van, hiszen egyedül az ő színészi zsenialitása által megformált kimért szűkszavú csöves karakter viseli el a komolyságot. A többi szereplő bár néhol meglehetősen pökhendi és már-már gusztustalanul túljátszott, mégis kvázi kioltja ezt a főszereplő köré font csipetnyi szánalom, és sajnálatot keltő jellemábrázolás.

A korszak (mármint a 60-as 70-es évek) filmjeinek képi világát a technicolor hatás hivatott megteremteni, amely Eisener talán legjobb húzása volt. A gusztustalanul giccses rikító színekben pompázó képi világ, és a hozzá integrált föcim, már a film első pár percében képes elérni a kellő hatást, és nyilvánvalóvá tenni az amúgy is egyértelmű ars poeticát. Ami utána jön az már csak hab a tortán. Igaz, hogy a film viszonylag lassan és talán egy picit nehézkesen indul, de amikor felpörög, akkor aztán csak úgy ömlik a néző nyakába értelmetlen erőszak. Amit ugyanis az utolsó fél órában látunk az szinte leírhatatlan. Akinek már a Machete erőszakszintje felborzolta a kedélyeit, az a Hobo with a Shotgun-ba bele se kezdjen! Kiömlő belek, szétlőtt fejek, és ledarált végtagok tarkítják a film utolsó képsorait, amelyhez olyan tökéletesen passzol a technicolor színorgiája, hogy már szinte költészet.

Mindent egybevetve a Hobo with a Shotgun tökéletesen képes reprezentálni mindazt, amit a 40-50 éve exploitation-nek nevezünk. Megvan benne a kellő alázat, a humor, az elmaradhatatlan brutalitás és az összes olyan tényező, amely képes lehet egy ilyen filmet szórakoztatóvá tenni. A megtekintése közben nem egyszer hagyta el hangosan a számat az „aztakurva”, és a „hubazmeg” kettős verbális kombinációja, ami tegyük hozzá nem kis dicséret. Megmondom őszintén, hogy soha nem gondoltam volna, hogy képes lesz egy film 2011-ben így meglepi. De sikerült!

Alex Chandon már jó ideje igyekszik némi helyet kirugdosni magának az európai horror-hadszintéren, emlékszem még szinte gyerekként, a kilencvenes évek elején volt a munkáihoz először szerencsém a szuperalacsony-költségvetésű Drillbit (1992) formájában. Az Inbred esetében azonban, úgy néz ki, már normális büdzsé állt rendelkezésére - az eredmény ez eddig látottak alapján több mint ígéretes.

Dyga Zsombor a leginkább beskatulyázhatatlan a kortárs magyar rendezők közül. Érdemi pályafutását egy jópofa lakótelepi komédiával, a Tesóval kezdte, ezt követte siralmasan érdektelen és humortalan akcióvígjátéka, a Kész cirkusz, hogy aztán tavaly a Köntörfalak című zseniális kamaradrámájával bizonyítsa, hogy nem szabad őt leírni, és egyszersmind adjon egy jó nagy barackot azoknak a fejére, akik a pénzszűkét jelölik meg démonként, ami nem hagyja kibontakozni a hazai filmgyártás kreativitását. Most meg thrillert csinált – és tudjuk, hogy itthon úgy kell a jó műfaji film, mint a víz a sivatagba. Annál is inkább szomorú, hogy Dyga tehetsége és a tagadhatatlan szükségesség ellenére most sem kaptunk jó zsánermozit.

Az Utolér nagyszerűen indul: a gondosan felvázolt karakterek vagy rögtön az első pár percben rejtélyek közepette találják magukat, vagy már rég állandó, nyomasztó feszültségben élnek. Az egyedülálló anyuka, Margó (Ónodi Eszter) nem találja a kisfiát, akit a rendőrség egy másik gyerek eltűnése ügyében akar kihallgatni, egy magát túlhajtó, zaklatott, kialvatlan mentőorvost (Andy Heffler) egy olyan beteghez hívnak, aki tragikus emlékeket ébreszt benne, egy másik anyuka (Bartsch Kata) pedig arra lesz figyelmes, hogy valaki szellemként követi, és titokzatos üzeneteket hagy neki. Az expozíció mesterien fokozza a feszültséget, szimpatikus, emberi karaktereket helyez el életszerű szituációkban, és folyamatosan birizgálja a nézőt a „vajon miért történik mindez?” kérdéssel. Azonban amikor rájövünk, hogy mi a kapcsolat a három, látszólag független történetszál között, a film szétesik, és a színészek remek alakításai, az operatőr lendületes, trükkös munkája, és a vágás dinamikája mind kevesek ahhoz, hogy újra összeragasszák.

Egy párhuzamosan futó szálakra épülő film esetében sok minden azon áll vagy bukik, hogy azok a szálak hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Lovas Balázs forgatókönyvíró suta fordulatként akarja eladni ezt a kapcsolódási pontot, pedig az bő fél óra után még a naivabb nézőknek is nyilvánvaló. Innentől borul minden: a dialógusok recsegnek és nyikorognak, ahogy erőltetett rébuszokban beszélő gazdáik izzadva próbálják úgy előrelendíteni a cselekményt, hogy ne lőjék le azt a poént, amit már mindenki tud. Ráadásul a végéhez közeledve egyre több az ordító logikátlanság is, ami módszeresen kiöli a filmből annak említett, nyugtalanító életszerűségét. Csak hogy egyet kiemeljek: milyen anya állítja őrködni kisgyerekét egy (potenciálisan gyilkos) pedofil házához, míg ő odabent kutat, ahelyett, hogy hívná a rendőrséget?

De csak a legvégén válik igazán világossá, mekkora kudarc is az Utolér. (Innentől spoilerek következnek, úgyhogy aki szeretné a moziban felbosszantani magát, az ugorja át ezt a bekezdést). A film trükkje, hogy a három szál valójában egy szál, vagyis a cselekmény nem térben, hanem időben van megbontva, és egy pedofil férfi tettei és azok következményei körül bonyolódik, 7 éven át. Ezzel a szerkezettel a néző figyelme a szálak kibogozására, majd pedig a fonal megtartására fókuszálódik, és ennek következtében elsikkadnak a sztori egyéb aspektusai. Pedig a kegyetlen hangulatú (egy ízben csaknem torture pornba forduló) thrillernek egy többgenerációs sorsdráma az alapja, aminek erejét kár volt beáldozni egy olyan cirkuszi mutatványért, ami még csak nem is működik. Az Utolér az egyéb hibái ellenére is sokkal jobb lett volna normál idősíkban elmesélve, megbontását nem tudom nem parasztvakításként értékelni.

Nincs ennél szomorúbb: egy rakás tehetség dolgozott a filmen, és az eredmény csak egy közepesre elég. Gyerekek, legközelebb nem divatot kell majmolni, hanem „csak” egyszerűen történetet mesélni. Menni fog, korábban is megcsináltátok már.

 

Becsapós a cím, ugyanis az Utolérhez hasonlóan, ebben a beszámolóban is összegabalyodtak az idősíkok. Adós vagyok még néhány film bemutatásával, amelyeket első nap láttam. Most tehát, természetesen a péntekre felírt mozgóképes adag taglalása mellett, az elmaradásaimat is pótolni fogom. Csütörtökön még lelkiismeretesen bent ültem a Puskin mozi nagytermében, és reggeltől estig a vásznat bámultam, pénteken viszont már el-elhagytam a szemle helyszínét. Ez meg is látszott a megnézett filmek mennyiségén. Mentségemre legyen szólva, a pénteken vetített művek nem igazán marasztaltak maradásra. Az első napi hurráoptimizmus elillant, a második nap a kijózanodás jegyében telt el.

A tegnapi nap elkezdődött a hányatott sorsú 42. Magyar Filmszemle. A mustra puritán jellegéhez a Geekz is idomul: videós bejelentkezés a múlt évtől eltérően nem lesz, csupán szöveges összefoglaló. Az viszont minden egyes reggel érkezni fog az olvasóink kávéja mellé a következő néhány napban. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján arra biztatok mindenkit, még azokat is, akik élből elzárkóznak a magyar filmtől, hogy tartsanak velünk. Sokkal több, jó filmalkotás készül itthon, mint azt gondolnánk, csak valamiért a többsége nem jut el a közönséghez, elvesznek valahol útközben. Ez a megállapítás hatványozottan igaz a rövidfilmekre. Ha valami csoda nem történik, azokat tényleg csak a baráti kőr, a szakma, illetve a fesztiválok látogatói nézik meg. Hozzáteszem, a helyzet azért némileg javult az elmúlt néhány évben, ugyanis egyre több hazai kisjátékfilm kerül fel a különböző videómegosztó oldalakra. A mai nap programja ismét bebizonyította számomra, hogy az itthoni gyártású rövidfilmek között egész nagy számban vannak kifejezetten jól sikerült darabok, és nagy ritkán még olyan fantasztikus élménybe is belefuthat az ember, amit hazai nagyjátékfilm már hosszú évek óta nem tudott nyújtani. Ez történt ma is. A tovább után a kötelező magyarfilm-szidás mellett, dicséretek egész sorában fog részesülni a hazai filmszakma, kiváltképp annak fiatal generációja.

Mostantól minden hétfőn feldobom a Geekzre egy film címét (olyan filmét, ami így vagy úgy, de beszerezhető), és ugyanannak a hétnek a szombatján leközlök róla egy kritikát. Hat napotok van arra, hogy megnézzétek a filmet, és felkészüljetek - ha van kedvetek - megvitatni.

Kezdésként kivételesen nem hétfőn teszem közzé a címet, hanem hamarabb: a Filmes Késdobáló első áldozata a The Return of the Living Dead (1985) - a kritika jövő szombaton, 14-én kerül majd ki, addig van időtök megnézni (meg persze utána is megnézhetitek, csak így jobb a móka :)

A párhuzamos/alternatív valóságok régóta a mainstream amerikai képregényírók kedvenc témái közé tartoznak – nem nehéz megérteni, hogy miért. Egy olyan fiktív világban, mint a Marvelé vagy a DC-é, a szerzőket gúzsba köti a kontinuitás, és a szabályok egész sora – míg egy másik világban/idősíkban, aminek az eseményei nem tartoznak bele ebbe az említett kontinuitásba, azt csinálnak, amit akarnak, az egyedüli korlátokat a fantáziájuk állíthatja eléjük. Létrehozhatnak pl. egy olyan valóságot, amiben Superman és Batman vasmarokkal uralkodik a Föld felett, vagy akár szabadon csaponghatnak tucatnyi különböző világ között – a lényeg, hogy végül valami koherens történet kerekedjen ki az egészből. Jeph Loeb és Carlos Pacheco képregénye ennek a követelménynek nagyjából eleget tesz, pár percnél tovább tartó benyomást mégsem képes tenni az olvasóban.

Az USA-ban 2003-ban indult Superman/Batman sorozatnak itthon 2008-ban jelent meg a második kötete (Supergirl: Egy lány a Kripton bolygóról – az első, The World’s Finest címet viselő könyv piacra dobásától Ed McGuinness sajátos képi világa miatt – érthető okokból – fázott a kiadó), a mostani Képregényfesztiválra kihozott Abszolút hatalom közvetlenül ezt követi. A sztori persze önmagában is érthető, de Loeb összesen 26 részes történetfolyamának akadnak apró, mégis jelentős háttérszálai, amelyek átnyúlnak egyik kötetből a másikba (itt ilyen Darkseid alkujának következménye, aminek gyümölcseit a következő, With a Vengeance című sztoriban olvashatjuk majd – feltéve, hogy megjelenik, merthogy azt is McGuinness rajzolta). Az Abszolút hatalom a sok-sok alternatív világ miatt rengeteg szereplőt mozgat, akiknek nagy részét a magyar olvasó aligha ismeri, de egyrészt többségük csak nagyon rövid időre bukkan fel, másrészt pedig a kötet elején található tájékoztató segít az eligazodásban. 

A képregény gyors sodrású, sőt, kapkodásba hajló vágta a különböző alternatív valóságok közt, sok-sok látványos, de összességében nem kifejezetten ötletes bunyóval, és egy sor filmes utalással (A majmok bolygójától a 13. rendőrőrs ostromáig) megspékelve. A szenzációhajhász sztorihoz három jövőből érkezett gonosztevő szolgáltatja az alapot, akik Superman Földre érkezése után megölik Kentéket, és éppúgy magukhoz veszik a csecsemőt, mint a kis Bruce-t, közvetlenül szülei halála után, hogy aztán a Föld diktátorait neveljék ki belőlük. Persze csak olyan „naiv ember diktátorai” ők: így is nemesek, becsületesek és alapvetően hisznek a jóban, legfeljebb ha dühösek, nem csak pofáncsapnak valakit, hanem egyenesen kitekerik a nyakát. Loeb itt nem mert olyan bátor lenni, mint Grant Morrison a JLA: Earth 2-ban, bár valószínűleg nem is lehetett, elvégre itt nem Superman és Batman egy másik verziójáról van szó, hanem az „igazi” Supermanről és Batmanről, akik egy időanomáliának hála ide-oda hánykódnak az idősíkok között, valahányszor legalább az egyikük otthagyja a fogát.

Loeb Superman/Batman sorozatának fő erénye mindig a két hős közti dinamika volt, különös tekintettel a párhuzamos narrációjukra – ezek azonban egyre kevésbé hatásosak és ötletesek. A legjobbak még az első, itthon meg nem jelent kötetben voltak, az Abszolút Hatalomban viszont már közel sem mutatnak rá olyan frappánsan a különböző gondolkodásmódjukra, hátterükre és világnézetükre, inkább csak puszta történetmesélő funkciójuk van. Ez a visszalépés a kapcsolatuk egész ábrázolására jellemző: Loeb sok-sok érdekes lehetőség mellett megy el a folyamatos akciók érdekében, a hősök egyes helyzetekre, és valóságokra adott reakciói elsikkadnak, viszonyukból szinte teljesen kiveszik az enyhén, bajtársiasan „ellenséges” aspektus, és a központi kérdésként megjelölt „mitől hős a hős” is csak néhány érdektelen frázist kap válaszként. Az író becsületére váljon, hogy még így is majdnem sikerül kihúznia a kalapból egy igazi katarzist a végére, de a „majdnem”-et csak akkor lehetne kihúzni a mondatból, hogyha mindennek időben megágyazott volna az egymást érő, és különösebb tét nélkül unalmassá váló akciók közepette.

Carlos Pacheco rajzai viszont a sorozat eddigi legjobbjai: a panelkezelés, bár mentes a kiugróan kreatív megoldásoktól, képes a javára fordítani a visszafogottságot, és hatásosan vezeti a szemet, a néhány egész-, vagy kétoldalas képet pedig fenntartja az igazán fontos, drámai pillanatoknak. A képek dinamikusak, látványosak, és kicsit oldschoolok, de épp csak annyira, hogy elkerüljék a szuperhősábrázolás tipikus, modern visszásságait. Ugyanez sajnos a színezésről nem mondható el, túl tarka és élénk minden, itt nagy szükség lett volna két lépésre hátrafelé, vagy legalább valamiféle tudatos koncepcióra: egy általános, letisztult színvilágra, vagy egy olyanra, ami látványosan változik attól függően, hogy éppen milyen valóságban vagyunk.

A magyar kiadás a szokásos kis fordítói döccenőktől eltekintve rendben van, és összességében egy kellemes egyszeri olvasmányt kapunk a pénzünkért. De aki egy átlagosan szórakoztató szuperhősképregénynél valami többet vár, az máshol keresgéljen.

 

Az utóbbi években egyre gyakrabban, egyre több helyről hangzanak el olyan kijelentések, hogy Hollywoodban nincsenek eredeti ötletek, hogy a stúdiók nem mernek kockázatot vállalni, hogy a filmek egy kaptafára készülnek, és hogy az egész mainstream amerikai filmkészítés lefelé robog egy meredek lejtőn, aminek nem látni az alját. És elég egyetlen pillantás az elmúlt néhány év blockbuster-felhozatalára, hogy belássuk, tényleg így van. A legkönnyebb persze észrevenni a problémát, a legnehezebb pedig megoldani. Előbbin túlvagyunk, utóbbi pedig nem a feladatunk, de a kettő közt egyébként is van még egy lépcsőfok: feltenni a kérdést, hogy miért alakultak így a dolgok, és megpróbálni megválaszolni. És ha valaki azt hinné, hogy a választ az utóbbi 10-20 év trendjében fogjuk meglelni, az téved. A folyamat, ami ebbe a kreatív vákuumba vezette Hollywoodot, egészen a ’70-es évekig nyúlik vissza.

Igen, addig a korszakig, amit Új Hollywoodként emlegetünk, amiben a mozi mára legendás fenegyerekei régóta esedékes friss vért pumpáltak az amerikai filmkészítésbe, visszacsábítva a közönséget, ami a ’60-as évek megfáradt, ellaposodott műveit látva egyre kevesebbet járt moziba. Ekkor születettek meg a blockbuster filmek, amiknek mai leszármazottjai többnyire teljesen elkorcsosultak. Persze az, hogy ezek, azaz a Star Wars, a Cápa és társaik voltak a kezdetei annak a trendnek, ami miatt ma panaszkodunk, nem jelenti azt, hogy hibáztathatók volnának. Szimpla tény: velük kezdődött a high concept filmek korszaka, ami idővel teljesen, és talán szükségszerűen megváltoztatta a stúdiók gondolkodását, és a kreativitásnál végül előrébb tolta a marketinges szempontokat (igen, tudom, Hollywoodban mindig is az üzlet volt az elsődleges, de jó ideig hősiesen tartotta magát az a szemlélet, hogy üzletet jó filmekkel lehet csinálni). A Cápa volt az első olyan produkció, ami országszerte több száz vásznon nyitott egyszerre, addig példátlan marketingkampány kíséretében, az első, ami fontos hirdetési eszközként használta a televíziót, és egyáltalán, bizonyította a stúdiók által addig nagyrészt hanyagolt marketing létjogosultságát.

Igazi vízválasztóként általában Tony Scott Top Gunját szokták felemlegetni, aminél nem a történet volt fontos, hanem a fiatal férfiak/fiúk számára vonzó életérzés tudatos megteremtése: vagány srác, cool napszemüvegben, szexi csajjal az oldalán, sokmilliós csúcsfegyverben repked a felhők fölött, dögös zenei aláfestésre. Én mégis visszamennék még három évet, 1983-ba, a Don Simpson-Jerry Bruckheimer duó egy korábbi filmjéig, a Flashdance-ig, aminek a lényege hasonló szavakkal és stílusban írható körbe. A váratlan sikert a mai napig nem kis részt az 1981-ben elstartolt MTV-s kampány számlájára írják. A zenés kábelcsatorna ekkor vált szinte megkerülhetetlen marketinges eszközzé a filmesek számára, akik így közvetlenül, és akár ingyen (a filmrészletekkel tarkított videó klipek sugárzása nem került semmibe) érhették el a fiatalokat.

Olyan művekre volt szükség, amiknek lényege egy-két frappáns mondatban (egy rövid tévéspotban, vagy akár egyetlen jól kitalált szlogenben, egy ügyes, hatásvadász plakáton) összefoglalható úgy, hogy már az felkeltse az erre fogékony célközönség érdeklődését. Ez a törekvés pedig akaratlanul is a „kevésbé agyas” filmek irányába tolta a stúdiókat, és a mozgóképek lassan termékekké váltak. Csinos vizuális kiállítású csomagokká, amikbe kellettek sztárok, slágerek, adrenalinbombák, modern technológiai vívmányok és akciók, amik mind a fiatal közönség ízlésére lettek szabva. A marketing egyik első győzelmét jelzi az a látszólag teljesen triviális tény is, hogy a ’80-as évek közepétől a betétdaloknak nem kellett, hogy bármi közük legyen a filmhez, amihez íródtak. Míg korábban az adott dalok szövege közvetlenül megidézte a film történetét, karaktereit, onnantól kezdve elég volt, ha megfelelt az MTV-s divatnak – mint a Top Gun Take My Breath Away című slágere.

A trend lassan, de biztosan folytatódott a ’80-as, majd a ’90-es években, mígnem szükségszerűen eljött az az idő, amikor a stúdiókban azoknak a kezébe kerültek a döntések, akiknek ízlése fiatalkorukban a Flashdance, a Top Gun és társaik, és úgy általában, az MTV videóesztétikáján csiszolódott. Közben a marketinges szemlélet eluralkodásával szükségszerűen előtérbe kerültek a brandek. A ’90-es években ez még a sztárokat jelentette: Tom Cruise, Harrison Ford, Arnold Schwarzenegger, Kevin Costner, Mel Gibson, Julia Roberts és társaik gázsija filmről filmre növekedett, minthogy úgy tűnt, a nevükkel bármit el lehet adni. Akkoriban a bennfentesek főleg a top színészek egekbe szökő fizetései miatt aggódtak, de idővel, néhány sztárral tömött film katasztrofális bukása után (K-19, Waterworld, Hollywoodi őrjárat, A jövő hírnöke stb.), a marketingesek zavarodottan vakargatták a fejüket, majd arra jutottak, hogy nem a sztárnak kell brandnek lennie, hanem a filmnek magának.

Ennek a folyamatnak a végén (?) vagyunk most, amikor is a nyári filmek legalább 90%-át látványos, nagyszabású, könnyen körülírható és reklámozható folytatások, remake-ek és adaptációk teszik ki – egyszóval brandek. Az eredeti ötletek, a néző számára ismeretlen koncepciók nemkívánatosak, mert elődök (jól fogyó képregények, játékok, könyvek) híján marketingszempontból kiszámíthatatlanok, és nehezen, egyben jóval drágábban pozícionálhatók. Ez a szemléletmód olyan végletekig merészkedik, mint pl. a Monopoly vagy a Torpedó (Battleship, igen, a két darab papírral és ceruzával játszható játék) megfilmesítése, és a kifulladt brandek rebootolása, ahányszor csak az a siker érdekében szükséges. Mert mindegy, milyen képtelenségnek hangzik a koncepció (vagy akár, hogy mennyi tényleges köze van az alapanyaghoz a címen felül), a lényeg, hogy a néző tudja kötni valamilyen korábbi élményhez.

Nem mintha Hollywood nem faragott volna már rá éppen elég filmre, ami a „legyen brand” szabálynak megfelelően készült, de az ilyen kudarcokat alighanem elintézik egy „ki tudhatta előre” sóhajtással. Ellenben a szerencsétlen, aki zöld utat adott Zack Snyder szépen (és jó okkal) elhasalt, viszont eredeti forgatókönyvből készült Sucker Punch-ának, örülhet, ha még megvan a munkája. Nem túlzás azt állítani, hogy a stúdiók valósággal rettegnek az eredeti ötletektől, a néhány hatalmas sikert arató, nem branden alapuló filmmel (Avatar, Eredet) pedig nem tudnak mit kezdeni, azon túl, hogy kivételekként kezelik őket, anomáliákként, amikre nem lehet üzleti modellt építeni.

Kérdés, hogy hibáztathatók-e egyáltalán, elvégre az ő szempontjukból igazuk van. A nyári látványfilmek költségvetése folyamatosan nő, és Spielberg Cápája óta rohamosan emelkednek a marketing kiadások is (addig az előzeteseken kívül nem sokat foglalkoztak ilyesmivel). A becslések szerint Hollywood 1 milliárd dollárt ölt a nyári premierek marketingjébe 2009-ben, tavaly pedig egy több ezer vásznon nyitó film reklámozása átlag 34-35 millióba került, ami több mint az átlagos produkciós költségvetés (65 millió) fele. De nem ritka a 100 millió körüli összeg sem, sőt, A sötét lovag és az Avatar hírverésére egyes források szerint 150 milliót szántak, és csak viszonyításképp: a Super Bowl kupán egyetlen 30 másodperces tévéspot idén már 3 milliót kóstált.

A filmet ugyanis hónapokkal előre köztudatba kell hozni, hype-ot kell köré építeni, és azt fenn kell tartani a premierig, mert – köszönhetően szintén a Cápa által felállított gyakorlatnak – a nyereség lassan, idővel való megtérülése évtizedek óta elavult és használhatatlan koncepció. A nyári produkciók sorsa már az első hétvégén eldől, tekintélyes részük azon a három napon szedi össze teljes amerikai bevételének akár a felét, így ami ott alulteljesít, arra már lehet is keresztet vetni (az elmúlt 20 évben nagyjából két kivétel volt, a Titanic és az Avatar). Az emögött álló vezérgondolat egyszerű: nagy brandekkel és agresszív reklámkampánnyal kell becsalogatni a nézőket a moziba már az első napokon, mert akkor még nincs más tényező, ami jelentősen befolyásolná őket, hiszen az ismerősök, fórumozók véleménye és a kritikusok ítélete (amik mind kívül esnek a marketinggépezet hatókörén, ergo megbízhatatlanok) csak akkor kezd elterjedni.

A marketingesek uralmának egyéb hordalékai a burkolt reklám és a merchandise. Ezek sem újdonságok persze, de a helyzet a szakmabeliek nyilatkozatai alapján rohamosan romlik. Egy átlagos, filmtervvel kapcsolatos mérlegelés azzal a kérdéssel kezdődik a stúdióknál, hogy mit lehet majd eladni a kész műben, a költségvetésnek mekkora hányadát lehet előre leakasztani a reklámozott cégektől. Beilleszthető a cselekménybe egy vadonatúj BMW, beülhet a főhős egy Pizza Hutba, megszállhat egy Hiltonban, lesz alkalma Armanit viselni, repülhet az American Airlines gépével? Ha nem, a tervet vagy kukázzák, vagy átíratják a történetet és a karaktereket úgy, hogy mindez megoldható legyen.

Ami pedig a merchandise-t illeti, annak ugye az volna a lényege, hogy másodlagos, promóciós termékekkel népszerűsítsék a filmet, vagyis a premier előtt elöntsék a piacot könyvekkel, bögrékkel, CD-kkel, játékokkal, pólókkal és McDonald’s menükkel. Csakhogy a blockbusterek esetében a merchandise rég kinőtte magát a „terméksegítő” kategóriából, ugyanis nem egyszer sokkal több pénz folyik be a stúdió kasszájába abból, mint magából a filmből. Vagyis, némi cinizmussal, lassan ott tartunk, hogy a filmek segítenek eladni az egyéb termékeket, és nem fordítva. A Pixarnak pl. több mint öt milliárdot jelentett a Verdák merchandise-kampánya (a film teljes jegybevétele összehasonlításképp: 462 millió). Csoda, hogy a cég inkább ennek készít folytatást, és nem a Fel!-nek? Egy vagány, színes versenyautókról szóló filmhez könnyebb játékokat kapcsolni, mint egy mogorva vénemberhez és egy kövér cserkészfiúhoz.

De a brandek csak az egyik részét jelentik a problémának. A másik a célközönség belövése. A hollywoodi szuperprodukciók, kevés kivételt leszámítva, a 25 év alatti férfiakat célozzák meg. Leginkább ők a rendszeres mozibajárók, és őket a legkönnyebb elérni hirdetésekkel és merchandise termékekkel, tévében, interneten, plázákban, gyorséttermekben (az MPAA nemrég közzétett felmérése ezt sokadszor erősítette meg). Ez persze egy öngerjesztő folyamat: ha főleg tinédzsereknek készítesz filmet (ég veled R-es besorolás, pedig nem volt annyira rég, hogy Hollywood merészelt csak felnőtteknek forgatni egy blockbustert, kellő tisztelettel kezelve bizonyos típusú filmeket és témákat), azt főleg tinédzserek fogják megnézni, és a potenciális közönség egyéb demográfiai szegmensei kiaknázatlanok maradnak. Erre mostanában azért Hollywood is kezd rájönni, és a korábbiaknál sokkal aktívabban igyekszik megszólítani például a nőket, akik az utóbbi években bizonyították, hogy nem csupán alkalmankénti sikereket (Mamma Mia) lehet építeni rájuk, de akár egész franchise-okat is (Szex és New York, Alkonyat). Az ideális megoldást persze az olyan filmek jelentenék, mint az Avatar, ami egyszerre képes megszólítani nőt és férfit, gyereket és öreget, de ilyet szökőévenként egyszer tud összeizzadni a filmipar.

És egyébként is, a problémának része pont az az egyszerűség és univerzalitás is, ami lehetővé teszi egy Avatar számára, hogy ugyanúgy szóljon mindenkihez. A marketingesek szemlélete az, hogy a terméknek egyszerűnek, világosan érthetőnek és könnyen befogadhatónak kell lennie, a nézőt nem szabad összezavarni, és komplex gondolatokra kényszeríteni, mert ha esetleg elveszti a fonalat, otthagyja a mozit. Ez vezet a filmek elbutulásához, a zsánerek kizsigereléséhez. Vessünk egy pillantást az utóbbi évek tendenciáira: a vígjátékok az altesti humor irányába mozdultak el, a paródiát teljesen kivégezték (annak értékeléséhez ugyanis műfaji ismeretek és némi intelligencia szükségeltetik), a sci-fikből futurisztikus akciófilmek lettek, a horrorok tiniijesztgetős limonádékká váltak (ellensúlyázásukra ott a másik, nem kevésbé primitív véglet, a torture porn).

Kivételek persze mindegyik esetben vannak, de alapvetően mindent olyan szintre egyszerűsítettek, ahol a legegyügyűbb tinédzser is megérti, miről van szó. Csoda, ha ilyen körülmények közt egy kiemelkedő színvonalú blockbustert, ami az átlagnál több gondolatot és drámaiságot tartalmaz (mint a Sötét Lovag vagy az Eredet), a Transformershez és a Holnaputánhoz szokott nézősereg a filmművészet csúcsaként, páratlanul komplex műként értékel, és őszintén meglepődik, sőt, felháborodik, ha a hozzáértők lepopcornmozizzák? És míg Hollywood „disneysedik”, maga a Disney is a még fiatalabbak felé fordul, pedig egyébként sem volt soha a felnőttfilmek zászlóvivője – de az utóbbi másfél évben törölt minden olyan projektet, és bezárt minden olyan leányvállalatot és divíziót, ami nem fért bele a cég gyerekbarátibb politikájába. Részükről maradnak az animációk és a családi filmek (illetve a Marvel beolvadásának köszönhetően a szuperhősmozik).

Miért? Mert aki már a húszas évei második felében jár, jó eséllyel rendelkezik olyan nagyjából véglegesen kialakult ízléssel, világnézettel és érettséggel, amit sokkal nehezebb lenyűgözni néhány hatásos effektussal, mint a könnyebben formálható és befolyásolható tinédzserek esetében – ráadásul jobban meggondolja azt is, hogy mire költ. Általánosabban: minél idősebb valaki, törvényszerűen annál inkább differenciálódik „A Nagy Átlagtól”. Ezzel pedig megint ott tartunk, hogy a statisztikákkal, grafikonokkal dolgozó marketinggépezet csak zörög, kattog, és hibát jelez, amikor azt akarják kihúzni belőle, hogy mi az, amire tipikusan buknak a felnőtt korosztályok. Aki túl sokáig él, azaz megközelíti a harmincadik évét, az a stúdiók számára megy a „kiszámíthatatlan” feliratú dobozba. És akik abba kerülnek, azoknak túl kockázatos filmet készíteni.

És mintha ez nem lenne elég, követve az idők szavát, Hollywood is magáévá tette azt a szemléletet, ami az utóbbi egy-két évtizedben uralkodóvá vált Amerikában: az „ez a lehetőségek hazája, és az lehetsz, ami csak lenni akarsz” helyett a hangsúly eltolódott az „ez a tolerancia hazája, ahol az lehetsz, aki vagy, ahol megvalósíthatod önmagad” felé. És ez bizony megváltoztatta a mainstream hőstípust – mondani sem kell, hogy nem a jó irányba. Vessük össze a ’80-as évek egyik tipikus tinihősét az egyik maival, mondjuk Marty McFlyt (Vissza a jövőbe) Sam Witwickyvel (Transformers). Előbbi egy vagány, jóképű, humoros, életrevaló srác, utóbbi egy szerencsétlen, botladozó, hebegő-habogó lúzer. Előbbi filmben a főhős volt cool, utóbbiban (állítólag) az óriásrobotok és az effektek.

De Hollywood valamikor a századfordulón úgy döntött, hogy az amerikai tinik elé nem példaképeket kell állítani, nem arra van szükségük, hogy azt mondják magukban, miközben a hőst figyelik a vásznon, hogy „igen, én is ilyen akarok lenni”, hanem arra, hogy azt mondhassák, „igen, én is ilyen vagyok”. A stúdiók új kulcsfigurája a balfék, aki az események előrehaladtával – sokszor inkább a társainak és a puszta szerencsének, mint képességeinek köszönhetően – válik hőssé (ld. még: Harry Potter). Üzenet: nem kell a többre, a jobbra törekedned, majd minden jön magától, Megan Fox segge, és a világ megmentése is. Kell magyarázni, hogy mennyire simogatja ez a mozi foteljában terpeszkedő, kólát szürcsölő, popcornt lapátoló, elhízott átlagtini önérzetét, aki a Facebookon éli a fél életét, és valóban nem törekszik aktívan többre és jobbra? És hogy ez hosszútávon nem csak a filmek intenzitásának, stílusának és hitelességének árt? Ebből a szempontból még pont a szuperhősfilmek állnak a legjobban, mert azok általában – köszönhetően a karaktereik több évtizedes múltjának – továbbra is a klasszikus hőstípust állítják a középpontba. Nameg a műfajilag tiszta akciófilmek (mint a Bourne és a Fast and Furious széria), amik egyre inkább a perifériára szorulnak, hisz legtöbb társuk már jókora adag sci-fi/fantasy beütéssel készül. 

Hol a vége ennek a folyamatnak? A blockbusterek terén lassan ott tart Hollywood, ahol a ’60-as évek közepén úgy általában tartott: erőlteti, ismételgeti az évtizedes trendjeit és megoldásait, és nem tud felmutatni semmi újat (3D? Na, ne vicceljünk…), saját, a sikerhez írt, és bár többször is hibásnak bizonyult, mégis lecserélhetetlen receptjeinek határain belül képes csak mozogni. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, két dolog szükséges: egy sor fiatal, a jelenlegi szabályokat elvető rendező, mint annak idején Coppola, Lucas, Spielberg, Scorsese és társaik (akik mára, egykori lázadó mivoltuk ellenére, többnyire maguk is kényelmesen belesüppedtek a fentebb vázolt viszonyokba), és egy sor stúdiófejes, aki mindezt megengedi nekik. Jelen pillanatban egyikre sincs túl nagy esély.

Bár akad Hollywoodban néhány tehetséges, egyéni látásmóddal bíró rendező, akik hellyel-közzel akár még szabad kezet is kaphatnak Hollywoodtól (Nolan, Jackson, Greengrass), az a néhány csak a szabályt erősítő kivétel, az utóbbi egy-két évtized újonnan érkezett és sikeressé vált direktorainak döntő többsége meg inkább csak erősítette azokat a trendeket, amiktől pont távolodni kellene (mint Zack Snyder, Michael Bay vagy J.J. Abrams). A stúdiókban pedig csak akkor fog változni a jelenlegi szemlélet, ha némelyik közülük meginog egy-két megafilm csúnya elhasalása után. De ez sem túl valószínű, mert azért Hollywoodban is megtanulták a leckét az olyan stúdiórogyasztó bukták kárán, mint a Mennyország kapuja, a Final Fantasy vagy a Cutthroat Island, és már okosabban járnak el a finanszírozásnál. Ahhoz, hogy pl. csődbe menjen a Warner (egy olyan gigászi konglomerátum része, mint a Time Warner), kicsit több kell annál, hogy mondjuk befuccsoljon a Green Lantern filmjük.

De naivitás vajon azt gondolni, hogy példának okáért a Sucker Punch fiaskója a brandekhez való még makacsabb ragaszkodás mellett valami másra is készteti majd Hollywoodot? Elvégre abban a filmben benne volt minden, ami általában stimulálhat egy tinédzser fiút: fetisiszta ruhákban pózoló dögös macák lőnek, robbantanak és verekednek, sárkányokkal, robotokkal, szamurájokkal és zombikkal viaskodnak. Persze, rossz volt – de ez önmagában nem magyarázat, mert már az első hétvégéjén is pocsék eredményeket produkált, vagyis minden szépen belepakolt geekkellék ellenére sem érdekelte az elvileg jól belőtt célközönséget. Ha igen, vagyis naivitás, akkor kész: se előre, se hátra. Pedig biztos akad jó néhány eredeti blockbuster-forgatókönyv odakint, olyasmi, mint az Eredet, tele ötlettel, frissességgel, épkézláb történettel és valódi emberi konfliktusokkal, amit azért ignorálnak a stúdiók, mert nem lehet rájuk nyomni a Marvel logót.

Mielőtt komolyabban nekiveselkednék az április 30-án, azaz múlt szombaton megtartott 7. Magyar Képregényfesztivál mélyelemzésének (sic!), azok kedvéért, akik amúgy is rögtön legörgetnének a beszámoló végi velős, ámde találó összegzéshez, már most leszögezem: én személy szerint igen jól éreztem magam a korábbi Képregénybörzék és a Képregényfesztiválok szerelemgyerekére hajazó rendezvényen, hiszen volt csipetnyi cosplay, voltak félhomályba burkolózó képregényesstandok, volt sör és grillezett húsok, voltak hazai és külföldi meghívottak a képregényes szakmai berkekből és volt végre igazi, kézzelfogható Alfabéta-díj. A több, mint hat éve húzódó gyerekbetegségek is ott álltak lesben, mindjárt a bejáratnál, de úgy tűnik ez már ilyen genetikai rendellenesség marad, aminek a kikúrálására egy egyszerű vitaminkoktélnál többre lesz szükség.

Kezdjük hát az elején, amikor formabontó módon minden másnaposságot nélkülözve, ámde egy rossz taktikai húzással vastag bőrkabátban, a hőgutától kerülgetve a verőfényes napsütésben, délután egy körül megérkeztünk Rusznyák kartárssal az Ajtósi Dürer sor 19-21 szám alá. Itt zavartan megtorpantunk és égi jeleket (azaz a tavalyi fesztiválon evolúciós fejlődésként értékelt soklepedőnyi fesztiválos molinót) keresve próbáltuk beazonosítani a bejáratot, de ez csak kis segítséggel sikerült: a csinos ajtónálló kislány intett beljebb minket a Dürer Kert előterébe, ahol azonnal megkaptuk a minősítést is (18+), amit én rendkívül diplomatikus évjáratazonosításként értékeltem. Itt végre megpillantottuk a Fesztivál plakátját - csak éppen az üvegajtó belső oldalán. Nem ez volt a fesztivál szervezőcsapatának első öngólja: azzal is sikerült garantálni a potenciális látogatók távolmaradását, hogy aznap volt a ballagás a középiskolák jó részében és a Critical Mass kerékpáros felvonulás is (ami törvényszerűleg programcsúszást is okozott egy előadó késése miatt). Ha bármiféle bizonytalanság motoszkált volna bennem azzal kapcsolatban, hogy jó helyen vagyunk, azonnal eloszlott, amikor kiderült, hogy a programok majd egy órás csúszásban vannak és a Csabáék képregényes beszélgetésének egyik résztvevője nem tudott eljönni.

A mindeközben csendben középkori kínzóeszközzé transzformálódott bőrkabátomtól Pádi segítségével sikerült megszabadulnom, aki a rendezvény végéig az infópulthoz volt beosztva, így Spuri vezetett el a backstage egyik szobájához, ahol ideiglenesen szolgálaton kívül helyeztem az áruló ruhadarabot. Ezalatt szemrevételeztem az új helyszínt: kellemes kerthelyiség, söröző látogatókkal, grillezett hús illatával, közepes méretű Nagyszínpaddal, bal hátul klasszikus romkocsmahelyiség, mint Kisszínpad (ezt többen keresték időközben, én pedig nem tudtam nekik felvilágosítással szolgálni, de biztos vagyok benne, hogy a Pádi által strázsált Infópontnál ezt sikerült megkapniuk), valamint egy balzsamos félhomállyal és hűsítő levegővel hívogató terem a fémlépcsők tetején. Ez rejtette azokat a kiadványokat, amik miatt elsősorban ideérkeztünk, hiszen a Fesztivál bőségesen szolgált újdonságokkal. A legjobban Felvidéki Miki saját kötetének, a Némajátéknak és Szabó Levente Scrap-jének örültem, de személyesen fejezhettem ki gratulációmat Kertész Sándornak is, aki újra belevágott egy hazai képregénymagazin szerkesztésébe a Krampusz és a Menő Manó után (hogy mennyire más lenne itthon a képregényes élet, ha sikerül gyökeret verniük a Pókemberek és X-Menek mellett!), Strip10 címmel. A The Walking Dead magyar kiadását remélem már nem kell bemutatni senkinek, öröm volt átpörgetni a műnyomópapírra nyomott oldalakat, valamint beszereztem egy Superman/Batman második kötetet a Képes Kiadó standjánál, egy Smith császár Lucky Luke füzetet a Pesti Könyvtől és a régi-új Papírmozivá egyesült Buborékhámozó és Nero Blanco Comix új számát Tónitól. A Nyitott Könyv zseniális húzásként a Scott Pilgrim befejező kötetébe Lakatos István, Gróf Balázs és Csordás Dániel Scott hommage-okat szerkesztett, a Vad Virágok pedig suttyomban kiadott az új Kázmér és Huba mellett egy amerikai strip-kötetet, a Zsákutca kertvárost, amit Oroszlány Balázs (többek Rorimackként ismerik) fordított (utóbb kiderült, hogy a kihagyott Börze miatt került a vakfoltomra a kiadvány).

Úgy döntöttem, hogy végre szemügyre veszem közelebbről a sokak által dicsért Deveraux-t is, Papp Imre sorozatát, ami a negyedik füzeténél tart, de legnagyobb meglepetésemre az első és harmadik rész eddigre már hiánycikk volt. Kompromisszumos megoldásként bezsákoltam egy második füzetet egy elektronikus formátumú első rész és egy interjú ígéretével. Ha már interjú: fantasztikus csapatmunka eredményeképp az előző éjjel feltöltött és Xbox360 kontollerekből kimentett elemeim randevúztak a Ramiz kolléga által szállított oldschool kazettás diktafonnal, hogy rögzíthessem a Felvidéki Mikivel folytatandó beszélgetésemet, ám a naphosszat tartó rendíthetetlen és folyamatos ostrom, ami alatt a dedikálásért folyamodók tartották a művész urat, keresztülhúzta a gondosan felépített terveket. Szerencsére ezt még a héten be tudjuk pótolni, itt a Geekz-en, a Némajáték kritikájával egybekötve.

Rengeteg ismerőssel és baráttal sikerült összeakadni, szerzőkkel és kiadókkal, így a programok jelentős részéről lemaradtam, még azokról is, amelyekre valóban terveztem elmenni (mint például Kertész Sándor Zórád-előadása vagy Tondora Judit és Pilcz Roland amerikai képregényprojektje), de a Nagyszínpadon magukat maratoni dedikálásba, majd képregénycsatába vető észt, holland, finn és lett vendégrajzolókat nehéz lett volna eltéveszteni. Bár egyiküket sem ismertem Marcel Ruijters kivételével, aki már járt a 2008-as képregényes rendezvényen (és ennek részben az is lehet az oka, hogy mindössze két nappal a Fesztivál előtt került ki tájékoztatás a résztvevők személyéről a Fesztivál blogra, a Könyvesblogra pedig aznap délelőtt), úgy tűnt, hogy nagyon jól megértették egymást mind a magyar rajzolókkal, mind a közönséggel. Ehhez minden bizonnyal nagyban hozzájárult Lamelos-csoport vezetésével előző este lefolytatott workshop végeredménye, az Elvis, a magyarok királya című kiadvány, ami mindössze 120 példányban készült el Halmos Ádám segítségével, megdöbbentő gyorsasággal másnap reggelre és amit elkapkodtak gyakorlatilag mind egy szálig. Ez indukálta azt a tömeges dedikálást, ami miatt épp hogy csak Fritz Zolihoz fértem hozzá, az obligát Fritz-csirkéket beszerezve, majd letántorogtam a színpadról és vettem inkább egy Call it a day kötetet, ami hasonló szellemben készült antológia volt, mindössze kevésbé spontánabb és jóval vaskosabb.

Legnagyobb megelégedésemre a mostanra már (Cserkuti maestronak köszönhetően) fizikailag is valóban respekttel bíró Alfabéta-díjakat olyanok vehették át, akik abszolút megérdemelték az elismerést: a kép-regény kategóriában Ágoston, a nukleáris baromfi nyert a Vass Róbert című művével (Koppány, a szoláris menyét ezúton is csókoltatja!), a legjobb kép-novella a képregénykaméleon és csirkespecialista Fritz Zoli lett a Pinkhell hetes és legkiforrottabb számában megjelent Korhelyhajhászattal (ami a Call it a day-be is bekerült), a legjobb kép-sor alkotója pedig Oravecz Gergely lett a Blossza című stripsorozatával. A nemrégen alapított Zórád Ernő-díjat Futaki Attila vehette át, ugyancsak abszolút kiérdemelten, elsősorban a Villámtolvajon végzett munkájáért, ami a Hyperion Book égisze alatt jelent meg az USA-ban. A nyertesek örömét még a menetrendszerűen érkező technikai malőrök sem árnyékolták be, bár mondjuk én szívesen meghallgattam volna mondandójukat, ha a hangosítás nem adja be a kulcsot.

Összességében jó hangulatban telt a fesztivál, de az évek óta ismétlődő problémákat mostanra már orvosolni lehetett volna, különösen, ami a promóciót illeti: a megfelelő időben elkezdve, vagyis legalább egy hónappal az esemény előtt, különös tekintettel az online sajtóra, el lehetne kezdeni adagolni az információkat a programokról, a meghívottakról, a kiadványokról és nem az utolsó pillanatra hagyni őket. Az új helyszín és külföldi rajzolócsapat meginvitálása nagyszerű ötlet volt (mindenképpen folytatásra érdemes) és ennyi ember összeszervezése minden bizonnyal roppant munkába telt, különösen ezért fájó, hogy erről milyen kevés információ jutott el a nagyközönséghez a fesztivált megelőzően. A jelek ötletek szempontjából előremutatóak, szervezés és píár tekintetében egy tapodtat sem mozdultak el a tavalyi rendezvényekhez képest, mindenesetre én azt kívánom, hogy a jövő évi (most már nyugodtan mondhatni) Nemzetközi Képregényfesztivál sose legyen rosszabb, mint az idei volt.

Megkerültek az eléggé népszerűnek bizonyult nyereményjátékunk győztesei, akiknek a nevét a feltett kérdésekre adható helyes válaszok közzététele után találhatjátok meg. Minden nyertest emailben is tájékoztattunk arról hogyan veheti át a jól megérdemelt Élőhalottak képregénykötetét.

1. Mi volt Lucio Fulci a hetvenes évek végén illetve a nyolcvanas évek elején készült három híres olasz zombifilmjének a címe (később rendezett még ilyet, de most csak az ebből az időből származóakra vagyunk kiváncsiak)?

Zombi (aka Zombi 2), Zombik városa (City of the Living Dead), A pokol hét kapuja (Beyond)

2. Ki készítette az 1978-as HOLTAK HAJNALA effektjeit?

Tom Savini

3. Hol játszódik Jacques Tourneur I WALKED WITH A ZOMBIE című filmje?

Saint Sebastian, de azt is elfogadtuk, ha csak annyit írtatok, hogy egy karibi szigeten

4. Melyik híres magyar származású színész játszik a WHITE ZOMBIE-ban?

Lugosi Béla

5. Mi indítja be a BIO ZOMBIE-ban a zombikór terjedését?

Üdítősüvegbe rejtett vegyi anyag

6. Mi Robert Kirkman aktuálisan is futó szuperhősképregénysorozatának a címe (aminek NEM farkasember a főszereplője)?

Alapvetően az Invincible-re gondoltunk, de elfogadtuk a most startolt Super Dinosaur-t is

7. Melyik híres filmrendező neve fémjelzi a THE WALKING DEAD-ből készült azonos című tévésorozat első évadát?

Frank Darabont

8. Mi a neve Lucifer főhadiszállásának a Kirkman által írt BATTLE POPE című képregényben?

Hellcorp

9. Melyik ismert, zombizsánerbe illeszthető film kezdődik ugyanazzal az alaphelyzettel (a főhős kómából ébred egy kórházi szobában), mint a THE WALKING DEAD?

28 nappal később

10. Mi lesz a 2011. április 30-án, szombaton megrendezésre kerülő 7. Magyar Képregényfesztivál helyszíne?

Dürer-kert

Most pedig következzenek a nyertesek:

Az első tökéletes megoldás beküldője Stanislaw Lem nickű olvasónk volt, ő automatikusan megnyerte a felajánlott Élőhalottak kötetek egyikét.

A legalább hat helyes megoldást beküldő olvasóink közül a sorsolás során Romhányi László és Lipták György neve került elő a virtuális kalapból.

Mindhárom nyertesnek gratulálunk:

A Geekz blog stábja

 

"Mese, mit egy bolond beszél, teli
Hangos dagálylyal, – ám értelme nincs!"

Szal erről ennyit.

Amikor tíz évvel ezelőtt kijött a Halálos iramban, az addig tetszhalott állapotban lévő magyar kisipar egyszeriben feltámadt. Elég volt szétnéznünk az utcán, hogy tucatnyi körbeneonozott, irgalmatlan vasalódeszkát csomagtartón cipelő Swifteket, métervastagon fényezett, egykor szebb napokat látott CRX-eket lássunk. Abban az időben a Hajógyári sziget környéke megtelt benzingőzzel, égett gumiszaggal, másnap pedig összetört homasitás dísztárcsák maradványaival. Ha olyasvalaki lennék, mint a már ezerszer elátkozott egykori floridai ügyvéd, Jack Thompson, akkor most azt kellene írnom, hogy Rob Cohen felelős a hazai diszkóbalesetek kilencven százalékáért.

A Halálos iram által felépített világ tangabugyis pin-up girl-jeivel, brutálisan túltuningolt autóival és nem utolsó sorban Vin Diesel atlétájával olyannyira jövedelmező volt, hogy készült hozzá folytatás. Rögtön három. És itt a negyedik. Ugyan a Tokiói hajsza szó szerint a világ másik végére menekült az elődök sikerei elől, a Universal hamar rájött, hogy hiába a legszebb, hatvanezer árnyalatúra fényezett hachiroku (elnézést az angol átírásért), hiába a legendás tokiói autópályák, bizony szükség van az eredeti arcokra. Úgyhogy a már bevált Justin Lin mellé leszerződtették az első rész szereplőit, és elkészült - az első rész címéből egy rag leválasztásával elkészített - Halálos iram. Itt mindenki vett egy nagy levegőt - nagyszerű, újra elővettük, újra bejött, örülünk. Most legyen végre egy kis csend, szereljük le a sportkipufogó-véget, anyáék úgyis gyűlölik.

Hát nem így történt, sőt: itt a folytatás, amelynek leginkább az Ocean's Five lenne megfelelő cím. Hőseink egészen Brazíliáig menekülnek a hatóságok elől, hogy aztán egy utolsó - de tényleg utolsó - balhé után abbahagyják az egész autós-rablós cselekményt. Persze egy pillanatig se gondoljuk, hogy két év múlva nem fog jönni a következő  Még Halálosabb az Iram, vagy Az Iram Mindig Halálos - erről a végefőcím után feltűnő Eva Mendes biztosít minket. A történet megértéséhez sajnos szükség van az előző rész ismeretére - ennek ellenére azoknál a jeleneteknél, amikor éppen nem vezetnek gyorsan, nem néznek ki szexin vagy nem lőnek halomra fegyvereseket a riói favellák között, könnyen az az érzésünk lehet, hogy a Paula és Paulina 323. epizódját látjuk. Szappanoperás a történet nagyon - van itt halál és terhesség, apai emlékek, nagy-nagy családi összetartás - ami nem lenne baj, nem ezért nézte meg nyolcmilliárd ember az eddigi részeket. A probléma ott kezdődik, hogy sajnos a közepére nemhogy leül a történet, hanem szó szerint kerti sütögetésbe kezd. Nyugodtan ki lehetett volna dobni a lelkizéseket, nem ezért nézzük.

Hanem az akció miatt. Új családtaggal gyarapodik a szereplőgárda, mégpedig Dwayne (The Rock) Johnsonnal, aki hatalmas masztodonként dúlja fel Riót a három csibész (Paul Walker, Jordana Brewster és persze Vin Diesel) után. Szuperkülönítményének fellépése hibátlanul összefoglalja az Egyesült Államok külpolitikáját: Bazi Nagy és Félelmetes fegyvereikkel benyomulnak, halomra lőnek mindenkit, majd amikor túlerővel találják szemben magukat, visszavonulnak. Édes dolog látni, amint a Szikla majdnem sír, mikor szembetalálkozik néhány tucat utcai versenyzővel, akik valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva jobban fel vannak fegyverezve, mint a Magyar Honvédség egésze. Azt hiszem Fallúdzsa ostroma nézhetett ki így annak idején.

Persze hamar lesz indok a bosszúra, amelynek célja szegény Joaquim de Almeida lesz - de ő legalább portugál, nem úgy mint Elsa Pataky, akinek a jelenlétét egészen pontosan nem értem, de szimpatikus és jól játszik, úgyhogy nem baj. Igyekeztek mindenki mást is összeszedni az eddigi részekből, Matt Schulze az elsőből, Tyrese Gibson a másodikból, Sung Kang a harmadikból - a többiek meg a legutóbbiból. Igazi, kínosan feszengős osztálytalálkozó-hangulatot varázsolnak a külvárosi elhagyott gyárba, ahol Az olasz meló módjára készülnek a Százmillió Dolláros Rablásra.

Összkép? Az akciójelenetek kellemesek, van benne egy-két szép üldözés á la GTA, nincs erőszakosan, utólag 3D-sítve, igazából szó nem érhetné a ház elejét. Mégis olyan az egész, mint egy turbófeltöltős autó a valóságban: kábé 3-4 ezerig komolyan húz, majd jön a turbólyuk, várunk, türelmetlenül dobolunk az ujjainkkal a kormányon, majd hatezertől újra gyorsul még egy kicsit. Csak addigra már mindenki elment mellettünk.

Harry, Hermione, Ron, Hogwarts!!!!... áh, ki nem szarja le.

Mindig jó érzés egy könyvet elkezdeni, ami már a nulladik pillanatban felkelti az ember érdeklődését - olyan ez, mint szóba elegyedni egy csajjal, aki már a bár túlsó oldaláról izgalmasnak tűnt. A Bestiárium hangulatos borítóval és a szerepjátékozással töltött "régi szép időket" felidéző címével egyből megfogott, még ha a hátoldal ajánlói és a kis felbontású kép a fülszövegben elővigyázatosságra is intett (bár egyik sem kell magát a könyvet jellemezze, tudom - de hát én már csak ilyen előítéletes olvasó vagyok).

Hősünk Xeno, igazi multikulti hátterű bronxi srác, európai és hazulról hozott mítoszokkal terhelt felmenőkkel (Amerikai istenek, valaki?), a szülésbe belehalt anyával, fiát elhanyagoló tengerész apával, vietnami harci tapasztalattal és az ezekből következő megannyi komplexussal. Az iskolában csak a történelem érdeklni, és mivel egyes családtagjaitól első kézből hallott fantasztikus állatokról (sőt halott nagyanyja rókává változik és lelép - hát ki tudná ezt feldolgozni?), a bestiáriumok megszállottjává válik, különös tekintettel a Bibliával egyidősnek mondott Karaván Bestiáriumra... amit azonban sokan kutattak már és több száz éve nem sikerült a nyomára akadni.

Műfaji szempontból igazi kajla fülű keverék a regény. A mitológiai elemek és a különös szörnyetegek ígérő ellenére nem áll közelebbi rokonsággal a fantasztikus kalandregényekkel, sokkal inkább a pár éve Dan Brown által divatba hozott történelmi kultúr-krimik sorába áll be, ahol a hősök több száz éve végbement események és több ezer éves tárgyak után nyomoznak. Ilyen esetekben mindig fontos kérdés, hogy a könyv univerzumában megtörténnek-e valóban a természetfeletti vagy mágikus események, vagy hőseink racionális magyarázatot találnak-e a látszólag megmagyarázhatatlanra.

A Bestiáriumban hamar eldől: csudálatos, ma is rejtőzködve létező lények márpedig léteznek a Földön (bár a többféle olvasatok rajongói felfoghatják őket a főhős fantáziájának vadhajtásaiként is, ha igazán szeretnék kilúgozni a könyv legizgalmasabb fűszerét). Ám a szerző sosem megy igazán közel a témához, a fantasztikus irodalom rajongói éppen csak borzongani kezdenek majd egy-egy jelenetnél, elképzelvén valami nem létezőt (amely varázslatos érzés véleményem szerint minden saját fantáziájában vándorolni kedvelő geek számára kultúrális örömeinek alapélménye) amikor a szöveg már rég száraz kultúrtörténelmi tényeket sorol vagy Xeno sikertelen könyvtárazással, archívumok kutatásával eltöltött napjait ismerteti.

Ez nem a Harry Potter, ez sokkal inkább a Száz év magány: a Varázslat csupán illúzió, a mágikus realizmust megteremteni célzó hatáselem, mellyel Nicholas Christopher saját élményeiből táplálkozva Xeno Atlas életét és a lassanként kibogozgatott, látványos befejezéssel nem rendelkező történelmi szálat színesíti. "Intellektuális regény", írják mindenütt a Bestiáriumról (a hátulján is), és talán túlságosan is az akar lenni, egybegyúrva filozófiát, csodákat, szerelmet, történelmet, háborút, családi múltat.

Nem lehet számon kérni egy könyvtől olyat, amit az nem akart teljesíteni (jelesül: fantasztikus kalandregényt), hiába Bestiárium a címe. De hát olvastam én már nagyon jó könyvet a szerelemről, a történelemről, háborúk árnyáról meg a többi témáról is (a Diadalív árnyékában például e három téma remekül megfér), de a Bestiárium nekem nem egy lélegző egész, hanem egy darabokból összerakott dolog, hasonlatosan az oroszlántestű, madárfejű, ló lábú és ki tudja még, milyen lényekhez, amiket a függelékben a szerző lelkiismeretesen felsorol. Mindenből egy pici, és mégis, egyik sem igazán. Ez az, ami miatt nekem hiányérzetem van a regénnyel kapcsolatban - és ami miatt a Márquez-rajongók és a Dan Brown-fanok lecsapnak majd rá. Ők valószínűleg nem fognak csalódni benne.

Kiadás: Metropolis  Media Group Kft, 2010
Hossz: 305 oldal, ára: 2990 Ft

Április 30-án hetedszer kerül megrendezésre a Képregényfesztivál a Dürer Kertben, mi pedig jelen leszünk - lesznek majd riportok, személy szerint én az Alfabéta-díj zsűrijében is benne vagyok, de élőben is követhetitek az eseményeket twitteren.

A fesztivál programja:

Nagyszínpad

10:30: Megnyitó ünnepség
A Fesztivált megnyitja: Halmos Ádám a Magyar Képregény Szövetség elnöke

11:00: „Call it a day” bemutató
A Finnagora, a Magyarországi Észt Intézet és a Magyar Képregény Szövetség együttműködése hívta életre azt a képregénykiállítást, melyen finn, észt és magyar alkotók szabadon dolgozzák fel a „Reggel, délben, este” témáját. A kiállítási anyagából készült kötet a 7. Magyar Képregényfesztiválra jelenik meg.

12:00: Holland Képlegények
Gert Jan Pos (Holland Vizuális Művészetek, Design és Építészet Alapítvány) holland képregénypromóter előadásából kiderült, mi inspirálja a holland képregényalkotókat munkájukban. A közönség betekintést nyerhet olyan jövőbeni projektekbe, mint a leghíresebb holland festők (Rembrandt, Van Gogh, Bosch) életművéből készülő képregényes biográfia, mely az Rijksmuseummal és az amszterdami Van Gogh Múzeummal készül együttműködésben.

13:00: Elvis, a magyarok királya
A Fesztivál előtti napokban a magyar, holland, finn és észt alkotók közös képregényes workshopon vesznek részt, ahol Budapest legújabb díszpolgára, maga a Király, Elvis Presley előtt tisztelegnek. A műhelymunka alatt elkészült alkotásokat a Fesztiválon mutatják be. A kArton galériában látható Lamelos kiállítás egyes darabjait is a Király ihlette.

14:00: I. Nemzetközi Képregénycsata
A Comics Battle nem vicc. Vérsen komoly, izgalmas küzdelem, melyben évek óta mérik össze erejüket Finnország és Észtország képregényes gladiátorai. A Fesztiválon e két vendégországot, és persze a Holland delegációt is harcba hívja a rögtönzésben legjobb magyar képregényrajzolók bátor csapata. Hogy ki lesz a győztes? Azt a többfordulós, látványos csata közönsége dönti el.

15:00: Alfabéta-díjátadó
Idén is a Fesztiválon kerülnek átadásra az Alfabéta-díjak, melyek több kategóriában díjazzák a tavalyi év képregényes termését. A díjakat a Magyar Képregény Szövetség megbízásából független szakmai zsűri ítéli oda és adja át a nyerteseknek.

16:00: Pinkhell #7 bemutató
A Magyar Képregény Akadémia és a Szövetség közös képregényes antológiájának hetedik száma is bemutatásra kerül a Fesztiválon. A humoros, akciódús vagy épp sci-fit és horrort idéző kötetet az alkotók az MKSZ standjánál dedikálják a nap folyamán.

17:00: Zórád: 100
A Zórád Ernő születésének 100. évfordulója alkalmából induló kulturális programsorozat menetrendjének ismertetője.

17:30: Comic Jam: eredményhirdetés
A Comic Jam képregényrajzoló pályázat eredményhirdetése és díjátadója, a nyertes pályamunkák értékelése.

Chill:

11:30: Kázmér és Huba Magyarországon
Beszélgetés Nikowitz Nórával a kultikus képregény strip magyar fordítójával

12:30 Zórád Ernő élete és munkássága
Kertész Sándor képregénytörténész előadása

13:30: Képregényfilmek
Beszélgetés az Amerika Kapitány, Thor, Zöld Lámpás, X-men filmekről és a többi, 2011-ben bemutatásra kerülő hollywoodi szuperprodukcióról

14:30: Neelakshi: The Quest of Armor
Pilcz Roland és Tondora Judit bemutatják a hamarosan megjelenő amerikai fantasy és kalandképregény elkészülésének fázisait, a ceruzarajzoktól a kihúzáson át egészen a színezésig.

15.30: Miriam Katin első magyar kötete
Miriam Katin 1957-ben, 15évesen vándorolt ki Magyarországról. A fesztiválra megjelenő, első magyar nyelvű kötete kapcsán a művésznő életútját fia, Ilan Katin mutatja be, aki ezt követően kiadójával, Bayer Antallal együtt válaszol Vass Róbert kérdéseire.

16:30: Beszélgetés Fazekas Attilával
A Színes magyar képregénymúzeum 2. kötete kapcsán a művésszel Kiss Ferenc képregényszakértő beszélget.

17:30: Alfabéta 2011
Beszélgetés az idei nyertesekkel és a zsűrivel

Comic Jam

A képregényes rendezvények elmaradhatatlan kelléke a rajzolás, akár versenyszerű keretek között, akár teljes szabadságot élvezve. A Magyar Képregény Szövetség alkotói átadják tapasztalataikat az érdeklődőknek, véleményezik otthonról hozott munkáikat, műhelyfoglalkozás formájában bemutatnak fogásokat, elmagyarázzák a képregényes narráció működését, segítenek a karakterek tervezésében. Immár hagyomány, hogy ismert alkotók is részt vesznek egy közös rögtönzésben, amelynek a témája lehet előre vagy helyben megadott, illetve felöltheti egy képregényes párbeszéd formáját is. A legjobban sikerült improvizált képregények rendszeresen megjelennek nyomtatásban is.

CosplayFlash!
Öltözz be kedvenc hősödnek és nyerj az LC Fashion & Arttal!

A 7. Magyar Képregényfesztiválon képregényes és mangás cosplay versenyt hirdetünk, ám eddig sosem látott formában mérkőznek meg a jelmezesek. Öltsd magadra te is kedvenc képregényhősöd ruháját, legyen az akár Pókember, Naruto vagy épp Piszkos Fred; az LC Fashion & Art standjánál profi fotók készülnek majd rólad, amiket a színpadra kivetítve mindenki láthat. A képeidet a Facebookra is azonnal feltöltjük. Ha te kapod a legtöbb lájkot, tiéd az értékes képregényes, mangás ajándékcsomag!

Nintendo 3DS és Xbox Kinect

A Fesztivál nem csak a szakmai programok, beszélgetések, előadások színtere, de a szórakozásé is. Ha elfáradtál a képregényes standok gazdag választékának feltérképezésében, próbáld ki a legújabb konzoljátékokat:

Az Xbox 360 játékkonzolhoz tartozó legújabb fejlesztés, a Kinect is tesztelhető lesz a Fesztiválon. A kontroller nélküli irányítható játékok az egész testedet megmozgatják. A Kinect reagál a mozdulataidra. Ezért ha rúgnod kell, akkor rúgj! Ha ugornod kell, ugorj! Már tudod is, hogyan kell játszani.

A látogatók idén szemüveg nélküli 3D játékokat is kipróbálhatnak, hiszen a fesztivál vendége lesz a Nintendo 3DS is. Keressétek a csinos hölgyek „derekára kötött” konzolokat és próbáljátok ki a legújabb Nintendo 3D játékokat!

Star Wars: Rebel Legio
Az egész napos rendezvény alatt a Rebel Legio magyarországi csapatának rohamosztagosai és vadászpilótái ügyelnek rá, hogy az erő legyen mindenkivel.

Hollywoodot mindenki ismeri már annyira, hogy tudja: ha valami nagy sikert arat, úgy hiszik, hogy rátaláltak a filmvilág legújabb csodaszerére, és az adott koncepciót, ami mögött a pénz szagát érzik, addig fejik, amíg csak lehetséges. Az X-Men és a Pókember képregényadaptációk azóta sem csillapodó hullámát indította el, a Transformers tarolása után rögtön zöld utat kapott az évek óta veszteglő G.I. Joe projekt, az Avatar pedig kiengedte a palackból a legfrissebb őrületet, a 3D-t, és most már lassan mindent, ami (a nagy stúdiók szempontjából) számít, térhatásban élvezhetünk, persze lényegesen magasabb jegyárért. Múlt héten az M1 Szélesvászon című műsorában beszélgettünk erről a trendről, de a téma megér egy pár percnél hosszabb kifejtést is. A kérdés természetesen az, hogy mit képvisel a 3D: a vizuális szórakoztatás egy új, magasabb szintjét vagy csak egy parasztvakító üzleti fogást?

Az álomgyár mindig a technológiához fordult, ha veszélyben érezte az elsődleges bevételi forrásának számító mozikat. Az ’50-es években, amikor rohamosan terjedt a konkurenciának számító televízió (1954-re az amerikai háztartásoknak már több mint felében volt egy készülék, és a demográfiai változások – tömeges kiköltözések az elővárosokba – is a doboznak kedveztek), a stúdiók újítások egész sorát vezették be, hogy olyasmit kínáljanak a nézők számára, amit a tévé előtt ülve nem kapnak meg. A szélesvászon, a sztereó és a szagos mozi is ezek közé tartozott (nagy kár, hogy utóbbi nem maradt meg – micsoda élmény lenne végigülni ezzel a technológiával egy tipikus mai tinivígjátékot, amiben valaki mindig szarik, böfög, fingik, pisál vagy ejakulál), és persze ekkor élte első fénykorát a 3D is, amivel egyébként egészen a filmtörténet kezdete óta kísérleteztek (már A vonat érkezésének is volt térhatású verziója).

A mostani helyzet is hasonló: a HD, a Blu-Ray, a szélesvásznú tévék mind őrült iramban terjednek, aminek köszönhetően egyre többen tudják otthon megteremteni a mozizás csaknem teljes élményét. A modern 3D financiális előnyeire már Robert Zemeckis 2004-es Polár Expressze felhívta a figyelmet (az amerikai vetítések 98%-a ugyan hagyományos 2D-ben zajlott, ám a bevétel nagyjából egynegyede a maradék 2%-ból származott), de a paradigmaváltást az Avatar 2009-es tarolása eredményezte (a bevétel több mint 80%-a 3D-s vetítésekből folyt be). Azóta rohamosan nő a 3D-ben bemutatott filmek száma, idén talán csak a Super 8 és az X-Men várható 2D-ben a nyári blockbusterek közül.

A trend Hollywood számára természetesen nem csak az otthoni mozizással való verseny miatt fontos, hanem azért is, mert egy 3D-s vetítésért jóval több pénzt lehet elkérni. Itthon egy fővárosi pláza normál, 1450 Ft-os jegyárát további 400 Ft-tal kell „csak” megfejelnie a nézőnek a térhatás érdekében, de Amerikában az átlag 10 dolláros jegyre legalább további 5 dollárért nyomtatják a 3D feliratot. Ez testvérek közt is plusz 50%, vagyis itt hatalmas összegekről van szó – és akkor még nem is beszéltünk az egész mögött mozgó igazi pénzekről, vagyis a hardware iparról, ami gőzerővel 3D-sít minden létező technológiát, amiben szerepe van a vizuális megjelenítésnek.

Szóval, azt már tudjuk, hogy a 3D baromi nagy üzlet, de mik a mellette álló kreatív szempontok? Vannak egyáltalán? A 3D egy eszköz, nem több, nem kevesebb, egy film sem lesz tőle sem jobb, sem rosszabb. Egy jó 3D (Avatar) növelheti az aktuális befogadói élményt, egy rossz (Titánok harca) pedig csökkentheti, de magának a műnek a színvonalát nem fogja befolyásolni. A konzervatívabbak gyakran már a CGI-t is átkozzák, annak ellenére, hogy egyértelműen gyakorlati haszna, történetmesélési funkciója van (igen, tudom, ebbe a zárójelbe most rengeteg cinikus dolgot lehetne írni, és teljes joggal – de nem teszem) - márpedig a 3D-ről semmi hasonlót nem lehet elmondani. Innentől teljes joggal dobálózhatunk olyan kifejezésekkel, mint a gimmick, a parasztvakítás vagy a vásári mutatvány. Sőt, nem véletlen, hogy a „pro” oldalt képviselők ellenében (Cameron, Spielberg, Jackson és még lehetne sorolni) vannak szép számmal olyan filmesek és hozzáértők is, akik nyíltan kritizálják a trendet (Christopher Nolannel az élen, de Roger Ebert is írt tavaly egy „pokolba a 3D-vel” cikket).

Ráadásul a fentiek mellett – James Cameron forradalmi újításai ide vagy oda – vannak itt tisztán technológiai problémák is. Egy térhatású kép nyilván akkor tökéletes, ha a néző, akárcsak a valóságban, a látvány bármely pontjára tud fókuszálni. Ez csak abban az esetben lehetséges, ha a kép minden részlete éles, ami viszont kiveszi a rendező kezéből a mélységgel való játék lehetőségét, vagyis nem tudja irányítani a néző figyelmét, nem tud például élesbe hozni egy addig elmosódott ajtót a háttérben, ami most kinyílik. Ha pedig a térhatású kép nem tökéletes, vagyis mondjuk a háttér nem éles rajta (ez tipikusan hagyományosan felvett, utólag 3D-re konvertált filmeknél fordul elő), akkor a néző agya összezavarodik, amikor a tér illúziójának hála teljes joggal igyekszik fókuszálni a főszereplő mögött vonagló sztriptíztáncosnőre egy éjszakai bárjelenetben, és a cicik mégis homályosak maradnak (sok 3D vetítés utáni fáradságnak, szemproblémának és fejfásnak ez az oka). Még nagyobb probléma, hogy az ilyen technológiával készült filmek sötétebbek, mint 2D-s társaik – nem elég, hogy maga az eljárás is jelentősen csökkenti a jelenetek fényerejét, erre még a szemüveglencsék is rátesznek egy lapáttal.

Persze a technológia efféle hátrányainak egy részére alighanem találnak majd megoldást a jövőben, kérdés, hogy az egésznek van-e értelme egyáltalán. A befogadó szempontjából a 3D kétféle lehet: az a bizonyos agresszív, tolakodó fajta, amikor valami folyton repül a néző felé, és az elegánsabb, visszafogottabb típus, amit nézve az ember egy idő után el is felejti, hogy térhatásban látja a filmet. Előbbi primitív vásári fogás (bár bizonyos műfajokhoz, stílusokhoz kétségkívül illik), ráadásul teljesen kizökkenthet a filmélményből, de erről szerencsére már kezdenek leszokni. Utóbbiban inkább van ráció, bár soha, egyetlen film esetében sem éreztem úgy (ideértve a folyton mintapéldaként emlegetett Avatart), hogy kellett bele a 3D. Avagy általánosan fogalmazva: a filmművészetnek nincs szüksége a térhatású képre. A támogatói gyakran emlegetik, hogy annak idején a hang, majd a színek megjelenése ugyanilyen lépcsőfok volt, és azoknak (főleg utóbbinak) is voltak ellenzőik, végül mégis bizonyították létjogosultságukat. Csakhogy a példa sántít. A hang és a szín a valóság vászonra való leképezésének természetes eszköze, míg a 3D egy felesleges bűvésztrükk: agyunk a normál, síkban prezentált kép információit is kiegészíti annyira, hogy érzékeljük a mélységeket, távolságokat, vagyis lényegében eleve adott a 3D illúziója.

Mindez nem zavarja a stúdiókat, amik teljesen elkötelezték magukat a technológia mellett. Az előbbi példa olyan szempontból mégiscsak helyes lehet, hogy akárcsak a hangos- és a színes film, a 3D is kinőheti magát, és a médium standard formátumává válhat idővel. Ennek a gondolatnak Martin Scorsese az éllovasa, aki többször hangoztatta, hogy szerinte a térhatásnak korántsem csak a látványfilmek esetében van értelme (következő projektje, a Hugo Cabret természetesen 3D-ben forog), és itt kell megemlíteni Werner Herzogot is, aki szintén a 3D-hez nyúlt legutóbbi dokumentumfilmjében, a Cave of Forgotten Dreamsben (igaz, saját bevallása szerint egyáltalán nem tervezi, hogy valaha újra használja ezt a technológiát). De felmerül a kérdés, hogy mire lesz elég a 3D elterjedésének üzleti hatása, ha egyszer a kreatív szempontjai elhanyagolhatóak? Mint már említettük, a 3D egyrészt több pénzt jelent Hollywoodnak, másrészt versenyelőnyt az otthoni mozizással szemben. Csakhogy ez utóbbi előny relatíve gyorsan el fog párologni. Míg a szélesvásznú tévék jó 60-70 évvel később terjedtek csak el, mint az első nagy szélesvásznú mozis eljárások, a Cinerama és a CinemaScope, a 3D technológia (a tévéktől a mobiltelefonokig) már most a spájzban van. A digitális korszakban a mozi már nem tud mérföldekkel az otthoni filmnézés előtt járni, mint egykoron.

Ezt persze tudják Hollywoodban is, nem csoda hát, hogy több fronton igyekeznek bebiztosítani a jövőjüket. A sokat vitatott, és sok A-listás rendező (Cameron, Bay, del Toro, Zemeckis, Jackson stb.) által ellenzett Premium Video on Demand szolgáltatás e hónapban indult el Amerikában – lényege, hogy az adott filmeket mindössze két hónappal a mozibemutató után, 30 dollárért bárki letöltheti HD-minőségben. Az ár egyelőre csak a nagycsaládosoknak kedvez, de sokan már így is a mozik halálát prognosztizálják – márpedig a szolgáltatás a későbbiekben csak bővülni fog, és az árcsökkenést sem nehéz előre látni. Arányaiban a stúdiók sokkal több pénzt látnak ebből a forgalmazási formából, hiszen míg a mozis jegyáraknak nagyjából a fele vándorol hozzájuk, addig az említett 30 dollárnak a bő kétharmada landol a zsebükben. És a Földnek nem szokása visszafelé forogni. Lassan eljutunk arra a szintre, ahol a mozi, a közösségi élményen kívül, semmi olyat nem tud majd nyújtani, amit otthon nem tudunk magunk reprodukálni, és ahol a mozi megszűnik a stúdiók elsődleges bevételi forrása lenni (pont a 3D-sített blockbusterek esetében, csak a merchandise-ból származó bevételek bőven meghaladhatják a jegyeladásokat). Az MPAA statisztikái szerint az amerikaiak 11%-a minősül rendszeres mozibajárónak (ami azt jelenti, hogy havonta legalább egy előadásra beülnek), és tőlük származik a mozik összbevételének több mint a fele. Ha közülük csak egy kevesen átcsábulnak az otthoni filmezésre (vagy még inkább: a nyilván sokkal kevésbé filmfanatikus 89% egy része marad otthon), a mozik akár fel is adhatják a harcot. És innen nézve a 3D nem több átmeneti megoldásnál, ami csak késlelteti az elkerülhetetlent.

A fő probléma mégis az, hogy ahelyett, hogy a jövőben is működőképes üzleti modellt kereső Hollywood egy eszközt látna a 3D-ben, ami segít megtartani a mozinézőket, egy csodaszert lát benne, és mindre ráerőlteti, amire csak tudja. Ez pedig még messzebb tolja a háttérbe a kreativitást, ami már eleve a mainstream amerikai film legaggasztóbb tendenciája az utóbbi években. Az egyes zsánerek butulnak, az ötletek hiányoznak, a döntések nem a kreatívok, hanem a marketingesek kezében vannak (minderről hamarosan bővebben). Pedig én nem 3D filmeket akarok látni. Hanem jó filmeket.

Az Egy szerb film korántsem azért tekinthető a kínpornóként megbillogozott alműfaj díszpéldányának, mert megélhetési kéjelgés és valószerűtlen mérvű bántalmazások egyidejű megjelenítésével múlat mintegy száz percet, sokkal inkább farizeusi igyekvése okán, mellyel az alantas vágyak kielégítésének alantasságát vagy épp egyszerűségét cáfolja. Tekintete kancsal: bőszen kacsint csekélyszámú cinkosa felé, a művészi koncepcióját érő támadásokra készülve pedig hóna alatt zsírosít egy görbe tükröt. Rajta felirat: „GÖRBE TÜKÖR!!!44!!!!!” A rendező eme lelemény korlátai között próbál minden leírt és kimondhatatlan határt átlépni, amiben mondjuk Bret Easton Ellis olvasóinak szemében érdektelen kudarcot vall, de filmjében legalább basznak újszülöttet. Mert van, akinek minden vicc új.

Higgadjatok le, nem kell megbotránkozni. Most nem – csak – a társadalom hármas felosztásáról fogok értekezni, miszerint van a hülye tömeg, van a hülye szubkultúra, és vagyunk én és aki lájkol. Ki tudja, talán még a filmről is esik szó. Impossible is nothing.

Kezdeném a tényekkel, az alkotók neveivel, de a mentálmedián kedvesen megsimogatja a tarkóm, és elfele tekeri a fejem: az ízlésficamok normatív középértékeként hitelesített imdb keresője hallgatólagosan szabotálja adatgyűjtő próbálkozásaim, hogy ha netán sátáni véletlenek összejátszása következtében az „a serbian film” karakterszekvencia beütődne a rubrikába, például a macsek egy fordítva feltett Mester és Margaritáról ugrik a klaviatúrára péntek tizenharmadikán, szegény pszichém ne legyen kitéve semminek, aminek nem kéne. Cím szerint keresve nincs találat. A konszenzus szerint ha a vásznon látok egy újszülöttet, akivel igényeinek előzetes felmérése nélkül létesít szexuális kapcsolatot egy százkilencvenes, tagbaszakadt kopasz, akkor az nekem rossz, míg nem vagy nem annyira rossz, ha – a lényeglátó cenzurális teljesítményeknek köszönhetően – öt helyett mindössze három snitt erejére vagyok kitéve eme fertelmetes borzasztóságnak.

A cenzúra és a tekintélyes vállait aggodalmaskodva pöckölgető érdekek leginkább azt hagyják figyelmen kívül, hogy miközben még az Egri csillagok filmváltozatára is tizenkettes karikát követelnek, mesterségesen gerjesztik a – mellesleg évezredes hagyományú – erőszak-ábrázolás igényét. Amekkora árkot ásnak a néplélek és a média tematikailag érintett zsánerei közé szemből, akkora földhidat hánynak össze a másik oldalon. A futószalag és a másodpercenkénti elévülés termelői közegében a creative killing látszólag a leghatékonyabb eszköze lehet a horrornak, ami komolyabb népszerűségnek azonban csak akkor örvendhet, ha elébe megy a morális pánikoknak. Erőszaktétel közben lefejezni, vagy a tagbaszakadt kopaszt szemüregen keresztül jól megszeretkezni – csak majdnem elég.

Ú, de gáz vagy, hallod, ez nem öncélú, és ennek mondanivalója van, hallod, ez egy ilyen álleglória! Ezt se tudod?

És valóban, hogy-hogy nem, egy-két jól időzített szövegkönyvi célzással csak fény vetül Srdjan Spasojevic alkotásának elvetemülten humanista indíttatására. A pervi producer (Vukmir) snuffjának főszerepét elvállaló, nyugdíjazott pornósztár (Milos) története Salo, avagy Sodoma 120 napjának egyenesági leszármazottjaként leplezi le magát; itt és most márpedig megértődik (újra…), hogy bánik a Hatalom az emberrel.

Spasojevic egyetlen képet használ: a penetráló lompos képét, poetikája imigyen majdnem olybá cizellált, mint amaz utcagyereké, aki egy valag igekötő és a baszni ige biztos birtokában fejez ki – nem elképzelhetetlenül gazdag gondolatiságából – mindent. Ahogy Pasolini, a töprengető utalásoktól, iróniától mentes, otromba szimbolikán kívül semmit nem tud felhozni a mentségére, de míg az olasz kultusztrutyi és több kortárs horror naturalizmusa hatékonyan fokozza az obszcén és a morbid mint esztétikai minőségek zsigeri hatását, az Egy szerb film magas színvonalú kivitelének köszönhetőn (a plánozás és a világítás ákategóriás mozikat idéz) egyszerűen elidegenít. Még a magyarázó flashbackek kézikamerás felvételei is játszi könnyen unhatók. (Naná, hogy okosabb a film annál, mintsem lineáris legyen.)

Különösen esetlenre, kifutás nélkülire sikerednek a film azon visszatérő képsorai, melyben a destruktív parázna vágy az ártatlan gyermeki tekintettel szembesül, de a Srjdan Todorovic által amúgy hitelesen megformált Milost legalább zavarja az, amit Spasojevic és írótársa, Aleksandar Radivojevic egy flegma lapozással letudnak.

A fő bibi nem abban van, hogy a direktor úr gyöngéden árnyalt meszidzse („A Hatalom szétkúrja a Családot, szétkúrja a Népet”) nettó semmit mond Szerbia és-vagy Montenegró (vagy bármely ország…) amaz társadalmi problémáiról, melyeket állítólagosan leképezni igyekszik, hanem hogy a direktor úr taknyot árul spanyolviaszként. Az erőszak, mint durvafizikai érdekérvényesítés, kb. mindig a hatalom megnyilvánulása, a valaki, valakik feletti önkényes hatalom birtoklására irányuló aktus. Michael Myerstől (például a WASP értékrend szorítása) Jigsawig (teszem azt a demokrácia függönye mögül szadisztikus kéjsóvárgással leskelődő Nagy Testvér, lásd klágiánus olvasat) a legtöbb antagonista az elnyomó hatalom valamilyen mérvű absztrakciójaként iparkodik mérsékelni a túlnépesedést. A hatékony műfaji horror, vállalva az irracionalitás, az „öncélúság” felelősségét, kérdéses tudatossággal, ezeket a fenyegetéseket teszi közszemlére, ezeket szelepesíti, és vonatkozó, egyéb közhelyek.

Spasojevic melák allegóriája pusztán ürügye az izzadtságszagú extremitásoknak, legitimációs habiszti. És ahogy diktafonjaiból a Fűrész halálra vált léleksebésze sem a filmbeli áldozatoknak vagy a kínpornó hallatán is fanyalgó közönségnek recsegi az erkölcsi, spirituális megújhodás ígéretét, pontosan úgy az Egy szerb film sem más, hanem önkéntes hívei számára teszi önmagát morálisan elfogadhatóbbá. Azoknak, akik lélekben sokkalta érettebbnek és erősebbnek és mokányabbnak vélik magukat, mint, mint mondjuk egy ma született bárány.

Nyolc évvel az elstartolása után végre Magyarországon is kapható az elmúlt évtized egyik legjobb amerikai képregénysorozata. Robert Kirkman stabil rajongótáborral rendelkező, kritikusi dicsfényben fürdőző, jelenleg a 84. részénél járó The Walking Deadje azon kevés comicok közé tartozik, amelyeknek eladásai lassan, de folyamatosan nőnek egészen indulásuk óta. Idén februárban, köszönhetően nyilván a tavaly indult tévés adaptáció népszerűségének is, végre elfoglalta az első helyet a független képregények sikerlistáján. Felmerülhet a kérdés: mit lehet 8 éven keresztül mesélni lassan csoszogó hullákról? Hogy nem válik egy zombihorror unalmassá és önismétlővé ennyi idő alatt? A válasz egyszerű: a The Walking Dead nem pusztán zombihorror, hanem egy kényelmetlenül realisztikus, fizikailag és pszichológiailag egyaránt brutális karakterdráma.

Az ilyesmi természetesen csak hosszútávon tud érdemben kibontakozni (hogy mennyire, az sep remek cikkében olvasható), így az itthon most megjelent, a sorozat első hat részét magába foglaló, Holtidő című kötet (a Days Gone Bye nagyszerű magyarítása) még csak nyomokban tartalmazza azokat az elemeket, amik Kirkman munkáját az amerikai képregény modern klasszikusává tették. Merthogy az írónak nincs más választása, mint hogy az alapoknál kezdje a történetet. Ha a comic lényege a főhős, Rick Grimes, és társainak változása, pszichológiai összeomlása és hanyatló moralitása az állandósult (vagyis idővel az új standarddé vált) extrém körülmények közepette, akkor először is meg kell mutatni a normál kiindulási pontot.

A Holtidő így még azt a hagyományos zomibfilm-dramaturgiát követi, amit a későbbiekben messze maga mögött hagy, sőt, konkrétan Danny Boyle 28 nappal később című filmjének felütését veszi kölcsön. Rick egy rendőr, aki megsérül egy tűzharcban, és egy hónap után arra ébred a kómából, hogy a civilizáció összeomlott, az emberek eltűntek, és mindenfelé oszladozó, húsevő holtak csoszognak. Feleségét és fiát nem találja otthon, így elindul a legközelebbi városba, ahová a krízis elején a katonaság terelte a túlélőket.

A 134 oldalon Kirkman lefutja a kötelező, megkerülhetetlen köröket: az élőholtak felfedezése, a túlélés szabályai a „szép új világban”, a család keresése, eljutás A pontból B pontba, parázs vita a következő logikus lépésről az életben maradás érdekében. De már ez a kötet is több a toposzok felmondásánál. Az olyan pillanatok, mint Rick fia és egy kislány rövid, szívszorító szóváltása a halálról és az elvesztett apákról, vagy főleg, a nők beszélgetése arról, hogy az újonnan szerzett mosópor mennyivel jobb az eddiginél, már abba az irányba viszi a képregényt, ahol nem a pillanatnyi túlélésen van a hangsúly, hanem magán az életen. Azon az életen, ami, bár tele van halállal és sétáló holtakkal, bizarr módon hétköznapivá vált. 

És a fő kérdés, ami Kirkmant – és az olvasót – foglalkoztatja, ami fontosabb, mint a fröcsögő vér, az omló belek, a holtak lefejezése, főbelövése, és az élők szétmarcangolása (amikből – félreértés ne essék – azért van bőven), hogy az emberek hogyan reagálnak az új „normálisra”. A morális értékrendek meginognak, a prioritások elcsúsznak, a civilizáció rétegei lassan kezdenek lemállani. A Holtidő ennek megfelelően Rick és társa, Shane konfrontációjára hegyeződik ki, és a főhős záró szavai (az élők megölése nem lehet ugyanolyan könnyű, mint a holtaké) már most keserű, rossz ómenként hatnak – a későbbi események ismeretében pedig még inkább.

A képregényt itt még Tony Moore rajzolta, de a következő kötetben már Charlie Adlard veszi át a feladatát, aki azt mind a mai napig végzi. Moore gyönyörű fekete-fehér látványvilágának van egy enyhén rajzfilmes beütése, különösen az arcmimikák terén (ez Adlard érkezésével kikopik majd), de képei egyébként nyersek és realisztikusak, és amikor szükséges, brutálisak és horrorisztikusak. Jellemzően, a zombik arca sokkal részletgazdagabb, mint a szereplőké, ami a félelemfaktoron túl a valószerűséget is segíti. Hogy az alkotók mennyire értenek a történetmeséléshez és annak emocionális hatásához, arra jó példa a kötet talán legerőteljesebb két oldala, amin Rick rátalál egy szinte teljesen a csontvázáig oszlott, de még mindig élő, magatehetetlen zombira.

A magyar kiadás példaértékű (leszámítva esetleg az eredetinél némileg kisebb méretet). A papírminőségre a legkevésbé sem lehet panaszunk (ahogy a Hellboy esetében, a vastagabb papír itt is jóval kövérebb kötetet eredményez az eredeti amerikainál), a kötés is stabilnak tűnik, a fordítás pedig tökéletes, Kirkman szövegének apróbb nüanszait is visszaadja. Ráadásul mindez mindössze 2290 Ft-ot kóstál. Teszek egy vad (?) kijelentést, és azt mondom, hogy aligha lesz képregény idén Magyarországon, amire ennél jobban megéri majd beruházni. És mindenki, aki még nem ismerné a sorozatot, tartsa észben: a Holtidővel még nem láttál semmit. Ez még csak a bemelegítés. A java ezután jön.

Bárhol is írjanak a Submarine-ról, a Rushmore és a Harold és Maude mindig felbukkan hivatkozási pontként. És valóban, a második tréler alapján bátran állítható, hogy akiknek bejött a fentebb említett két film, a Submarine-t is imádni fogja. Elvont humor, különc tinik, az első komoly kapcsolattal járó csetlés-botlás. És ha ez még nem lenne elég, a 15 éves főhős még szülei válságba jutott házasságát is meg akarja menteni. A helyszín sem szokványos, mindez egy Wales-i iparvárosban történik. A film zenéjét az Arctic Monkeys gitáros-énekese, Alex Turner szerezte. Elsősorban azoknak a geekeknek ajánlom, akik néhanapján hipszterek.

„Megérkezni Tokióba, s onnantól már mint film vagy valami különösen kegyetlen videojáték.” – Vágvölgyi így indul várost nézni a „Tokyo Underground”-ban, és valószínűleg Ridley Scott is ezt látta, amikor a Fekete eső stábja megérkezett Oszakába. Nem véletlen, hogy amerikai filmesek nagyon ritkán teszik be a lábukat a szigetországba, és akkor is inkább elbújnak az ambient hangulatú szállodájukban (Lost in Translation). Mert egy japán metropolisz a gaijin-nak legalább annyira idegen, mint az „old blade runner”-nek a 21. századi szmogos-neonfényes Los Angeles, vagy a Nostromo legénységének az LV-426 magányos bazaltoszlopai. Amikor 1989-ben két oldschool amerikai zsaru - Nick Conklin (Michael Douglas) és társa, Charlie Vincent (Andy Garcia) - a gyilkosság miatt Amerikában letartóztatott jakuzával, Sato-val (Yusaku Matsuda) Oszakába repült, az idegenvezető nem lehetett más, mint Ridley Scott.

Persze Sato már a film elején megszökik, a new yorki nyomozók pedig saját módszereikkel indulnak utána a számukra teljesen ismeretlen kultúrában - nyomukban a szabálykövető irodakukacokkal teli japán rendőrség és a katana-val a kézben motorozó jakuzák. Egy Ridley Scott kaliberű filmesnek a Párbajhősök, Alien, Blade Runner mesterhármassal a háta mögött ez a sztori ujjgyakorlat lehetett – ő mégis klasszikust rendezett belőle. A Fekete eső így lett a ’80-as évek – többek között a Scott testvérek által megteremtett - videoklip-esztétikájának legszebb darabja, az évtized végére elhasználttá vált giccses megoldások és a felesleges művészkedés - sajnos éppen a kistestvér Tony Scott késői filmjeiben elszabadult agyonszűrőzés, nézhetetlenné vágás - nélkül.

Oszaka képeibe Ridley Scott első látásra beleszerethetett. A Fekete Esőt emiatt az olyan apró vizuális ötletek, fények, beállítások teszik korlátlan mennyiségben újranézhető mozivá, mint egy hajnali üldözés közben az úttisztító gépen és a biciklivel munkába induló japán munkásokon pár másodpercre elidőző kamera, vagy egy-egy közeli a science fiction-be illő gyárkéményekre. Néhány megoldás még évek múlva is visszaköszön: a füstös-véres vágóhidat Ridley Scott a Hannibal nyitó rajtaütésénél idézi fel, és valószínűleg James Cameron-t is megihlette a rivális japán bandák acélgyári leszámolása, mikor helyszínt keresett a Terminator 2 fináléjához. Golfpályát pedig ennyire fenyegetően-gyönyörűen legközelebb Michael Mann mutat a Bennfentesben.

A stábnak ugyanakkor folyamatos gondjai voltak a japán hatóságokkal és be sem tudták fejezni Japánban a filmet: a szőlőültetvényen zajló saras-motoros végső leszámolást végül Kaliforniában kellett felvenni. Nyilván emiatt Scott Oszaka iránti rajongása is ellentmondásos képeket szül: az Amerikából érkező repülőről még a Blade Runner nyitányához megtévesztően hasonló, lenyűgöző panorámát mutat, de a riasztóan idegen architektúrájú, kihalt és halált ígérő sikátorok már a Nostromo folyosóit juttatják eszünkbe. És a ventillátorok is még mindig ugyanolyan egyhangúan forognak, mint a Blade Runner valamelyik elhagyatott tömbházában - 1989 Oszakája a szókimondó bőrdzsekis new yorki zsarunak épp annyira science fiction, mintha 2019 Los Angelesében járna.

Nick Conklin nyomozónak ezek után nem is lehet más választása, minthogy egy (szárnyas) fejvadász fanatizmusával eredjen a jakuza nyomába, miközben a replikáns Leon Kowalski arroganciájával osztja ki az utána szaglászó belső elhárítás öltönyöseit a Blade Runner Voight-Kampf tesztjére emlékeztető kihallgatási jelenetben. A Fekete eső antagonistája is a rendszeren kívül (pengeélen) létező replikáns: Roy Batty Sato, a mentora (teremtője?) ellen fellázadt jakuza.

A Fekete Eső elsősorban Michael Douglas filmje, aki friss Oscar-díjasként, csúcsformában alakítja ezt az inkább Sylvester Stallone-típusú szerepet. Nick Conklin folyamatosan megszegi az eljárási szabályokat, lefejeli a nagyképű gyanúsítottat és Hans Zimmer életművének egyik legütősebb főtémájára tör-zúz a tetthelyen. A tartásdíjra valót utcai motorversenyeken keresi meg, és amikor meggyújt egy bankjegyet, majdnem annyira cool, mint Chow Yun Fat a „Szebb holnap”-ban. Douglas a figurát pár évvel később San Francisco-ban játssza újra: a nyers modorú Nick Conklin-t még nem engedték volna be Johnny Boz klubjába, de a „másik Nick”, az Elemi Ösztön Nick Curran-ja a bőrkabátot már elegáns öltönyre cserélte - a keze viszony ugyanolyan gyorsan eljár a szemtelenkedő kollégákkal és a flört Sharon Stone-nal is annyira kihívó, mint a Fekete eső megközelíthetetlen „amerikai gésájával” (Kate Capshaw). Mindegy, hogy az ellenfél a működésképtelen igazságszolgáltatás, vagy az ököljogon alapuló japán alvilág – Douglas alakításában mindkét figura ugyanaz a rendszerrel megszállottan szembemenő, kompromisszumképtelen, az igazságához körömszakadtáig ragaszkodó férfi. Nem meglepő, hogy a Fekete eső emblematikus képe lett az emberfelettien hatalmas kamion előtt megtorpanó és fegyvert rántó Michael Douglas. „I know how it is, I know how it will be, when all the rest are gone, I'll be holdin’ on”- énekel a Nick-félékről Gregg Allman a főcímben, miközben a zsaru a brooklyni napfelkeltében motorozik. Még ha a gésák a nyomozás elején ki is nevetik, nincs kétség, hogy a film végén a pszichopata jakuzával a kezében rúgja be az őrszoba ajtaját.

A felszín: tipikus ’80-as évek-beli amerikai akció-krimi, a jól ismert „kultúrák összeütközése” vonalon, ahol a new yorki nyomozók láncdohányosok és ócska papírpohárból hörpölik a kávét, a japán kollégák dilettáns bürokraták, az örömlányok idétlenül vihorásznak, a jakuzák motorjához pedig szériatartozék a kidülledt szem. (A szereposztás titkos favoritja egyébként Ken Takakura, aki hibátlanul hozza a karót nyelt Masahiro nyomozót és a legnagyobb természetességgel csinál bolondot magából például egy karaoke bárban - az Andy Garcia-val közösen előadott duett a film legvidámabb jelenete.)

A mélység: Ridley Scott következetes rendezése, Howard Atherton és az őt váltó Jan de Bont operatőr gyönyörű képi világa, és persze Michael Douglas és Yusaku Matsuda belemenős játéka - Yusaku már halálos betegen játszotta Sato-t, és nem sokkal a forgatás után elhunyt rákban. (Szerepét egyébként az Ágyúgolyó futamban már egyszer japánnak eladott Jackie Chan-nak is felajánlották, de ő visszautasította – elvi kérdés, hogy sosem játszik negatív figurát.)

És a csúcspont: az idős jakuza főnök, Sugai (Tomisaburo Wakayama) monológja a fekete esőről. Katartikus – mint Ripley végszavai a mentőkabinban, vagy Roy Batty utolsó mondatai a zuhogó esőben. Tears in black rain? A Fekete eső óta zsarufilm nem mert ekkorát ütni.
 

A Képregény.hu jóvoltából rátehettük a kezünket a The Walking Dead képregénysorozat (micsoda? nem tudod mi ez? itt a gyorstalpaló a műveltségeden tátongó hatalmas lyuk betömésére) első kötetének magyar kiadására, sőt, valójában nem is egyre, hanem rögtön háromra. Mi pedig nem vagyunk sem zsugoriak, sem szőrösszívűek, úgy döntöttünk hát, hogy egy nyereményjáték keretében kisorsoljuk őket azon olvasóink között, akik megválaszolják a zombitémához és a képregénysorozathoz kapcsolódó 10 kérdésünket.

A szabályok a következőek: a lenti kérdésekre adott helyes válaszokat a geekblog@index.hu emailcímre kell elküldeni The Walking Dead nyereményjáték címmel a tárgyban. Az első olyan versenyző, aki minden kérdésre helyesen válaszolt, automatikusan, sorsolás nélkül megnyeri az egyik kötetet, a másik kettőt azok között sorsoljuk ki, akik legalább hat kérdésre helyes megoldást adtak a tízből (a blogunkat rendszeresen olvasók most előnyben vannak, mivel nagy részükre megtalálható a válasz a Geekz-en, de sosem késő átböngészni régebbi cikkeinket). A beküldés határideje április 29-e déli 12.00 óra, eredményhirdetés ugyanaznap 19.00 órakor, a nyeremények átvétele másnap a 7. Magyar Képregényfesztiválon vagy pedig postai úton. Most pedig lássuk a zombitriviát!

1. Mi volt Lucio Fulci a hetvenes évek végén illetve a nyolcvanas évek elején készült három híres olasz zombifilmjének a címe (később rendezett még ilyet, de most csak az ebből az időből származóakra vagyunk kiváncsiak)?

2. Ki készítette az 1978-as HOLTAK HAJNALA effektjeit?

3. Hol játszódik Jacques Tourneur I WALKED WITH A ZOMBIE című filmje?

4. Melyik híres magyar származású színész játszik a WHITE ZOMBIE-ban?

5. Mi indítja be a BIO ZOMBIE-ban a zombikór terjedését?

6. Mi Robert Kirkman aktuálisan is futó szuperhősképregénysorozatának a címe (aminek NEM farkasember a főszereplője)?

7. Melyik híres filmrendező neve fémjelzi a THE WALKING DEAD-ből készült azonos című tévésorozat első évadát?

8. Mi a neve Lucifer főhadiszállásának a Kirkman által írt BATTLE POPE című képregényben?

9. Melyik ismert, zombizsánerbe illeszthető film kezdődik ugyanazzal az alaphelyzettel (a főhős kómából ébred egy kórházi szobában), mint a THE WALKING DEAD?

10. Mi lesz a 2011. április 30-án, szombaton megrendezésre kerülő 7. Magyar Képregényfesztivál helyszíne?

 

Az amerikai Asylum stúdió a filmvilág pöcegödre. Egy olyan szarhegy, amely mögött marketinges zsenik húzódnak meg. Nem nagyon hiszem, hogy a blog olvasóinak be kellene mutatnom az Ayslum tevékenységét, így hát nem is kívánom sokáig feltartani a kíváncsi olvasókat. Mindenesetre azt el kell mondanom, hogy amikor megláttam az új asylum film az Almighty Thor trailer-ét, amiben Thor uzival végez születésszabályozást egy csapat dinoszauruszon, és a végén még megjelenik Richard Grieco, mint Loki, én konkrétan behuggyoztam!

Dark Horse Presents #1

Történet: sokan
Rajz: sokan
Kiadó: Dark Horse Comics

Aki kicsit is konyít az amerikai képregényekhez, az elkerülhetetlenül hallott már egy s mást a Dark Horse kiadó Dark Horse Presents című antológiasorozatáról, ami 1986-ban vette kezdetét, és egészen 2000-ig futott (ezzel máig a leghosszabb széria, ami a fekete ló logóját viselte magán). A mára legendás sorozatban jelentek meg először olyan, később saját képregényt kapott történetek, mint a Concrete, az Aliens vs. Predator vagy a Sin City. És dacára annak, hogy az antológiák látványosan nem teljesítenek jól manapság (a kiadó horrortémájú gyűjteménye, a Creepy sem muzsikál túl fényesen), a Dark Horse úgy döntött, hogy a 25. évforduló alkalmából újraéleszti nagy múltú sorozatát (2007-ben már próbálkozott ezzel, akkor az online, MySpace-en terjesztett második széria három évet élt meg). A formátumon változtattak (a füzet 80 oldalas lett, és immár nem fekete-fehér, hanem teljesen színes), de a lényeg ugyanaz: egy rakás jól és kevésbé ismert író és rajzoló dobja össze, amije van, mindenféle formai és tartalmi megkötések nélkül. Az eredmény, ahogy az sejthető, egy vegyesfelvágott.

A füzetet stílszerűen Paul Chadwick nyitja a Conrete-tal, ami anno az eredeti DHP első részének szenzációja is volt. Ez itt egy egyszerű, ötlettelen kis történet, a karaktert már ismerőknek nem szolgál semmi érdemlegessel és újjal, a szűz olvasóknak pedig nem szolgál semmiféle fogódzkodóval arra nézve, hogy miről és kiről is van szó. A helyzet a későbbiekben sem javul, sőt. Howard Chaykin Marked Man című krimije egy profi rablóról szól, aki hivatását titokban tartja felesége elől: a rajzok rondák, a nyitójelenet struktúrája, dinamikája katasztrofális (amit Chaykin manapság művel, azért civilizáltabb bolygókon börtön jár), a történet unalmas, a karakterek érdektelenek, cliffhanger meg nincs is, a nyolcadik oldalon csak úgy hirtelen kiírják a tubikántinyúdot. Sajnos a legendás rajzoló, Neal Adams ezt követő Bloodja még rosszabb. Nehéz lehet megoldani, hogy egy nyolc oldalas képregény szinte végtelenül repetitívnek tűnjön, de neki sikerül. Lényegében egyetlen karakter pofázik benne nagyon hosszan tökugyanarról, egy olyan leszámolást vezetve fel a címszereplő és egy rakás gengszter közt, ami ezek után senkit nem fog érdekelni. Richard Corben posztapokaliptikus szösszenete, a Murky World is csak az alkotó hőn szeretett, sajátos rajzstílusa miatt érdekes, egyébként döbbenetesen összecsapott és unalmas. Inkább érdekességnek, mint önálló képregénynek megy el az októberre tervezett Star Wars: Crimson Empire III prológusa, és Frank Miller 300 prequeljének, a Xerxesnek egy mindössze négyoldalas előzetese. A mérleg pozitív oldalát két jópofa, egyoldalas strip, egy rövid Harlan Ellison-novella és három nyolcoldalas történet igyekszik lejjebb nyomni. David Chelsea Snow Angele egy bájos, kellemes történet egy kislányról, aki hóangyallá válik, és szülei dörgedelmei ellenére igazságot oszt a környéken (persze csak kicsiben), míg Carle Speed McNeil Findere egy szimpatikusan morbid sztorival szolgál egy hétköznapi állást kereső gengszterről. A nem túl erős mezőnyből a fődíjat Michael T. Gilbert kapja szenzációs ’50-es évekbeli sci-fi/horror paródiájáért, a Mr. Monster vs. Oooak!-ért. Több ötlet van abban a nyolc oldalban, mint az egész képregény maradék 72-jében, de azt túlzás volna állítani, hogy önmagában megéri a füzet 8 dolláros árát. Az új DHP egyelőre nem hogy nem ugrotta át a lécet, de hason is alig tud átkúszni alatta.

Astonishing Spider-Man & Wolverine #5

Történet: Jason Aaron
Rajz: Adam Kubert
Kiadó: Marvel Comics

Évente jó, ha két-három olyan Marvel/DC képregény van, ami képes elemi erővel rácáfolni arra a sokat hangoztatott tézisre, hogy ezekben a szuperhősös bohóckodásokban már nem lehet semmi újat mutatni, hogy minden kiszámítható, sablonos és ugyanolyan. Az utóbbi egy évben az egyik ilyen képregény a S.H.I.E.L.D. volt, ami viszont a sajátos koncepciója és alapvetően nem szuperhősös témája okán külön kezelendő – ez pedig azt jelenti, hogy egyedül marad a másik jelölt, a Jason Aaron-Adam Kubert duó Astonishing Spider-Man & Wolverine című minisorozata. Aaron rögtön az első résszel mélyvízbe vágta az olvasót: fogalmunk sem volt, hogy mi történik, és miért, hőseink először egy bankrablásba keveredtek, majd az ősi múltba, végül egy megváltozott jelenbe – ahol a „végül” pusztán az első rész végét jelenti, mert ezzel még csak ott tartunk. Azóta kiderült, hogy a téren és időn áthágó, mindenféle értelem és kohézió nélküli kalandokért Mojo a felelős, aki gyanútlan hőseinket tette meg intergalaktikus valóságshow-jának rongybabaként rángatott főszereplőivé. Aaron lényegében annyit csinált, hogy talált magának egy ürügyet (Mojo), amit meglobogtatva semmilyen elszállt, agyament ötletre nem lehet teljesen hihetetlen túlzásként tekinteni – és kihozta belőle az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb képregényét. Az Astonishing SM&W egy pofátlanul zabolátlan szellemhullámvasút, ami ráadásul hihetetlenül tömény. Minden oldalra jut legalább egy frenetikus ötlet, minden második panelen ott virít egy geg a háttérben (a hiperaktív médiabuzi-guru Mojo verbális ámokfutása az ötödik rész elején magáért beszél), egymást követik az akciók, záporoznak a poénok, és közben a minden ziccert hibátlanul bevágó Aaron képes épp akkora rendet tartani a káoszban, hogy a szereplők viselkedése és interakciói az őrült körülmények ellenére is maximálisan karakterhűek maradnak. Sőt, a mini egyik fő erénye épp a Rozsomák és Pókember közti dinamika ábrázolása. Azon pedig, hogy Kubert gyönyörű, kifejező rajzokat szállít, senki nem lepődik meg – megkockáztatom, nem sok Amerikában dolgozó képregényes van, aki képes olyan stílusérzékkel lavírozni a komikus és grandiózus szituációk között, mint ő. Lenyúlva a Marvel tipikus reklámszövegét, én mondom nektek: ha csak egy képregényt akartok idén elolvasni a kiadótól, akkor ez legyen az.

Fear Itself #1

Történet: Matt Fraction
Rajz: Stuart Immonen
Kiadó: Marvel Comics

Csinn-bumm, égzengés-földindulás. Itt a Marvel legújabb nagyszabású, a teljes univerzumra kiterjedő crossovere. Már megint? – mondhatnánk, de ha egy pillanatra belegondolunk, rá kell jönnünk, hogy a 2008-as Secret Invasion óta nem csinált a cég ekkora hóbelevancot (a Siege ugyebár csak az Avengers-füzeteket érintette). Az efféle cirkuszokkal szemben sokan – okkal – szkeptikusak, lássunk hát néhány aprócska tényt, ami talán segít elhelyezni a Fear Itselfet a koordinátarendszerben. 1. Nem Brian Michael Bendis írja, hanem Matt Fraction. 2. Reagálni kíván az aktuális gazdasági válság okozta félelmekre és bizonytalanságra. 3. Pusztán egy történetet akar elmesélni, nem pedig eljuttatni valahogy a Marvel világát A pontból B-be (mint minden crossover az elmút bő 10 évből). Ezekből mindenki levonhatja a neki logikusnak tetsző következtetéseket, én a magam részéről egyelőre kivárok. Mert ez az első rész még csak egy olyan Nagy Semmi. Kezdve azzal, hogy olyan érzést kelt, mintha pusztán egy prológus lenne, ami viccesen veszi ki magát, tekintve, hogy a mininek amúgy van már egy tényleges prológusa (Fear Itself: Book of the Skull), és tekintve, hogy a képregény kétszer hosszabb a normálisnál. A sztori elvileg (fontos szó) azért lesz több az összes egyéb „felbukkan egy baromi erős gaztevő, akinek foltosra veréséhez minden hősre szükség van” crossovernél, mert ez a gonosz az asgardi félelemisten (akiről persze a Marvel elmúlt 50 éve alatt egyetlen szó sem esett), és ellenségeit saját félelmeivel szembesíti majd (legalábbis erre épült a reklámkampány). Oké. Mondjuk, hogy van benne potenciál, viszont a való világ eseményeivel vont párhuzam csúnyán erőltetettnek tűnik. A képregény elején Steve Rogers és Sharon Carter egy utcai tüntetést próbálnak kordában tartani – ami persze azért tör ki, mert az emberek egyre elégedetlenebbek és elkeseredettebbek a gazdasági helyzet miatt. Mindez azonban az első rész alapján egy közjáték, aminek semmi köze a sztori gerincéhez. Mintha csak a Marvelnél ukázba adták volna Fractionnek, hogy valahogy kösse a cselekményt a válsághoz, hogy az egész csinnadrattára rá lehessen húzni az aktualitás gúnyáját, ő meg írt egy jelenetet erre a célra, amiből láthatóan alig várta, hogy továbbléphessen. A képregény további részeiben: Odin kiabál a Figyelővel, összeveri a fiát, Thort, majd elvezeti az isteneket a Földről, hogy felkészüljenek a közelgő csatára. Van az egésznek egy „valami nagy baj közeleg” érzete, azt el kell ismerni, de közben hiányzik a dinamizmus és a monumentalitás, és egyetlen szereplőhöz sem kerülünk közel egyetlen pillanatra sem. Korrektül megírt, de lélektelen. Stuart Immonen rajzai persze nagyszerűek (ő az egyik legjobb szuperhősrajzoló ma Amerikában), de ennél egy kicsit többet kell nyújtania a Fear Itselfnek, ha még bő fél éven át le akar kötni minket.

Kick-Ass 2 #2

Történet: Mark Millar
Rajz: John Romita Jr.
Kiadó: Icon Comics

„Warning! This book contains greatness”. Áll a borítón. Ehh… mit lehet erre mondani? „No, it doesn’t.” Pedig az előző részekre ez a felirat még igaz lett volna. De úgy látszik, egy frenetikus első mini, és a második sorozat egy méltó folytatásként értékelhető első része után a Kick-Ass kezd kifulladni. Kár lenne érte, mert tényleg fasza kis képregény, gonosz, vicces, cinikus és persze nem tisztel sem Istent sem embert – szóval abszolút a legjobb fekete komédiák közt a helye. Ráadásul az egyetlen olyan comic, amit Millar jelenleg, mint pozitívumot tud felmutatni az olyan emberiségellenes bűneivel szemben, mint a Nemesis. Szóval mi a gond? Hogy ez a második rész nem lett sem gonosz, sem vicces, sem cinikus. Nem lett fasza sem. A felütés gyilkos iróniája még hatásos (ráadásul szokatlanul kifinomult a szerzőhöz képest), de utána a szereplők mind csak ülnek, és beszélgetnek arról, hogy kicsodák ők, és mit kellene tenniük. Ráadásul Millar újrahasznosítja az első sorozatban Big Daddyvel kapcsolatban már elsütött poénját (avagy a tragikus múltú szuperhős). Nagyobb baj, hogy úgy tűnik, mintha az író lassan elmozdulna a szuperhőslét coolságának ábrázolása felé, holott eddig az egész sorozatnak az volt a lényege, hogy a lehető legszemetebb módon gúnyt űzzön a köpenyesekből. Most, ahogy Kick-Ass és újdonsült társai (immár egy egész szuperhőscsapat állt össze) rajtaütnek egy bűnbarlangon, csak a tökösség és keménység érződik, a „nézd, milyen gáz, ahogy az a félholtra vert kispöcs hőst játszik a pizsamájában”-tól eljutottunk a „nézd, milyen cool, ahogy ezek a tökös srácok kékre-zöldre verik a gazembereket”-ig. Persze majdnem biztos vagyok benne, hogy Millarnak van még valaki trükk, valami pofátlan fordulat a tarsolyában, és azután visszatekintve, lehet, hogy ez a rész is másképp fest majd, de egyelőre ez önmaga megerőszakolásának tűnik. És ami megbocsáthatatlan az eddigi számok után, hogy nincs benne egyetlen valamirevaló poén sem. Romita természetesen hozza a formáját, ezt a képregényt pont az ő stílusára szabták, kár, hogy a forgatókönyv ezúttal nem ér fel hozzá. Reméljük, hogy ez csak egy egyszeri bökkenő az eddig egyébként makulátlan úton.

Northlanders #39

Történet: Brian Wood
Rajz: Simon Gane
Kiadó: Vertigo Comics

Hónapokkal a rosszemlékű Metal után Brian Wood visszatalálni látszik sorozatának gyökereihez. A kétrészes The Girl in the Ice egy remekbeszabott dráma volt, rideg, nyers és kegyetlen, amilyennek ezt a sorozatot szeretjük – a most véget ért, három felvonásos The Siege of Paris pedig, ahogy a címe is sugallja, a Northlanders konkrét történelmi eseményeket felhasználó, grandiózus sztorijai közé tartozik. A címbeli ostrom 885 őszén kezdődött, és bő 10 hónapig tartott – a Sigfred vezette dánok és vikingek serege, ha lehet hinni a(z egyébként vitatott) történelmi feljegyzéseknek, jó 30 000 embert számlált, ami ellen egy nagyjából 200 fős francia csapat védte az akkor még egyetlen szigetet elfoglalt Párizst, annak masszív, bevehetetlen tornyaiból. Kövér Károly, a franciák királya végül megvásárolta a békét Sigfredtől. A falak állva maradtak, a dánok kincstára meghízott, mindenki jól járt – kivéve az a néhány ezer katona, aki a semmiért halt meg Párizs tornyai alatt. Woodot természetesen ez utóbbi szempont érdekelte. A történet főhőse a dán kapitány, Mads, aki 14 éves kora óta harcol, vérben, sárban és dicsőségben. Ez az élete, egy született harcos ő, akinek esze ágában sincs majd vénül, meleg ágyban meghalni, és aki magasról szarik mindenféle politikára. Wood főhősének egyszerű, lényegre törő narrációjával túlzás, ítélkezés, giccs és manír nélkül enged betekintést egy katona életébe, aki nem egy szép házra, szerető feleségre, és aranyos kis lurkókra vágyik, hanem törő csontok hangjára, fröcsögő vér látványára, és a győztes csata utáni jól megérdemelt fosztogatásra – mert ez is csak egy épp oly legitim életforma, mint az az előbb említett másik. Az első két rész alig valamiben különbözik egy átlagos Northlanders tipikus csataábrázolásától: kőkemény, a virtusnak élő férfiak harcolnak a nyílzápor közepette, vér és hullák mindenütt. Csak az utolsó számra válik világossá, hogy hová is akar Wood kilyukadni. A harcosra, akinek a lába alól kihúzzák a szőnyeget, vagyis a harcot magát. Mads, aki fél karját odaadta a csata megnyeréséért, nem örül a békének, elherdáltnak érzi a sok ezer katona életét, és bár látszólag hagyja magát lekenyerezni egy mutatós ingatlannal, tudjuk, hogy nem erre vágyik. Az egyetlen komoly probléma a The Siege of Parisszal, hogy Wood kicsit későn kezdi kibontani benne a lényeget. Ugyan bármikor elvagyunk véres, kaotikus csaták hosszú oldalaival, de amiről a sztori igazán szólni akar, ami megkülönbözteti a hasonszőrű történetektől, így szinte csak egy érdekes utógondolat marad, ami nem kerül kellő kibontásra. Hogy Wood ennek ellenére is sikerrel jár, az annak köszönhető, hogy szép rutinja van már a korszak háborúskodásainak nyers ábrázolásában – és annak, hogy Simon Gane brutális, dinamikus képei olyan arcokkal vannak tele, amiket mintha vikingek faragtak volna kőből, baltával. De ha már képi világ, a kalapemelés Dave McCaig színezőt illeti meg leginkább: pusztán azzal, hogy a normális esetben kékes látképet (ég, folyó) rendre vérvörösre festi, félelmetesen pokoli hangulatot teremt, ami csak erőteljesebbé teszi Wood azon mondandóját, hogy sokak számára ez egyáltalán nem pokol, hanem a maguk választotta élet.

 

A független film a 60-as évekbeli nagy korszakának köszönhetően (miután 1968-ban hivatalosan is leszarták a Hays Code-ot) a 80-as évek derekára sikeresen kitermelte azon követőit, akiket mára nemhogy kultikus, de műfajteremtő újítókként tartunk számon. Roger Corman egyszerűsége, John Waters groteszk, polgárpukkasztó morbid humora, vagy Herschell Gordon Lewis vérben, és belekben tocsogó víziói egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy két fiatal egyetemi szobatárs 1974-ben megalapította saját függetlenfilmes stúdióját Troma Entertainment néven.

A kitűzött célok meglehetősen egyszerűek voltak, ugyanis az úriemberek minimál pénzből szerettek volna szórakoztató, ugyanakkor jövedelmező filmalkotásokat letenni az asztalra. Az azóta eltelt közel 40 évben a Troma neve szinte fogalommá vált, azonban magát a név jelentését sok ember előtt sűrű homály burkolja körbe. Fellebbentvén a fátylat a nagy titokról elárulom tehát, hogy Troma szó ősi latin nyelven szabadfordításban annyit tesz, hogy „remekmű celluloidon”. Ha pedig egészen konkrét akarok lenni, akkor Kaufmann és Hertz Virgil Aeneid című epikus latin nyelvű elbeszélő költeményének 2-es könyvéből vette kölcsön magát a Troma szócskát.

Lloyd Kaufmann a Troma stúdió szellemi atyja, aki a Yale egyetemen többek között Oliver Stone és George W. Bush évfolyamtársa volt, a 70-es években több nagy hollywood-i szuperprodukcióban is részt vett szabadúszóként. Az amerikai filmkészítés fellegvárában átélt „élmények” és tapasztalatok hamar arra sarkalták, hogy a nagy stúdiókban látott munkamorált, és működési szisztémát saját egyedi látásmódjával helyettesítse. Elmondása szerint különösen a Final Countdown-ban való produceri részvétele késztette arra, hogy merőben elhatárolódjon a hollywood-i filmkészítési módszerektől. Kaufmann szerint az egész forgatás maga volt a rémálom, a szakmai hozzáértés hiányától kezdve, a totális érdektelenségen át egészen Katherine Ross rendszeres hisztijéig. A hölgy legnagyobb problémája ugyanis az volt, hogy nem jutott neki szék az ebédnél.

Egyedi elképzeléseinek kibontakoztatását a 70-es évek második felében kezdte meg, amikor több barátjával (többek közt Oliver Stone-al, és Micheal Hertz-el) karöltve erotikus jellegű komédiákat kezdtek el forgatni. A Squeeze Play, a Waitress, a Stuck on You és a First Turn-on című komédiák a szakmai elismerés mellett, anyagi sikereket is hoztak számukra.

Aztán a 80-as évek elején Kaufmann szerint a keze ügyébe került egy újságcikk, melynek főcíme az volt, hogy „A horrorfilm halott”. Bár én speciel nemtudom miféle sajtót forgatott az öreg Lloyd, de ha megnézzük az európai és az amerikai filmipar termését a 80-as elején a horror minden volt akkoriban csak halott nem. Mindenesetre Troma stúdió úgy érezte ekkoriban, hogy egy óriási űr tátong a világ filmes palettáján, és az eddigi munkásságukhoz képest egy hatalmas profilváltással a horror műfaja felé vették az irányt. Aztán 1984-ben (bár Kaufmann több interjúban is 1982-re teszi a film forgatási időpontját) a Toxic Avenger című filmjükkel fenekestül felforgatták a független filmezés „állóvizét”.

A történt főszereplője egy Melvin nevezetű szellemi és testi kihívásokkal erősen küzdő fiatal kretén balfasz (gy.k. nerd), aki Tromaville városában (gyakorlatilag New Jersey fikcionális megfelelője) a helyi fitnesz klub takarítójaként keresi a burritóra valót. A fiatal srác állandó céltáblája az egészség klub vendégeinek, akik rendszeresen szivatják, megszégyenítik, és ott rúgnak bele, ahol tudnak. Az egyik kis interakciójuk következtében (Melvin-t balett ruhába öltöztetve lesmároltatnak vele egy bárányt) hősünk kirepül az ablakon és hogy-hogy nem éppen egy toxikus mérgező hulladékot nyitott hordóban szállító kamion platóján landol. A sofőrök ugyanis pont ott tartottak pihenőt, melyet pár tonna kokó felszívásával ünnepeltek meg. Az erősen aktív anyaggal való találkozás hatására a fiatal legény fizimiskája különös változásokon megy keresztül. Teste groteszk módon eltorzul, és emberfeletti erőre tesz szert.

A testén látható fizikai elváltozásokon túl a másik legszembetűnőbb metamorfózison Melvin személyisége megy keresztül, úgyis a mérgező kemikáliák hatására Tromaville új szuperhőse ki nem állhatja bűnt. Még a szagától is undorodik, és valóságos késztetést érez arra, hogy az erőszakos bűncselekményekre válogatott csonkolással, belezéssel, és dekapitációval reagáljon. Tromaville „egészséges” lakói pedig tobzódnak fertőben, és a Toxic Avenger feladata, hogy az egykoron békés és csendes kisvárost újra régi fénye ragyogja be.

A fentebb leírtakból talán részben látszik, hogy a Toxic Avenger egy ostoba, bugyuta film, amihez elképesztően szórakoztatóan vegyül a humor, és a környezettudatosságot zászlóvivőként hirdető ideológia. Lloyd Kaufmann Grand Guignol-ja tehát nem más, mint egy pofátlan, gusztustalan, ám annál mókásabb szatíra, amely a humor legszélesebb palettáját vonultatja fel Buster Keaton-tól egészen Rudy Ray Moore-ig. Nyugodtan titulálhatjuk horrorfilmnek, ám nem a szó abszolút értelmében. A Toxic Avenger ugyanis egy cseppet sem félelmetes, sokkal inkább gyomorforgatóan vicces. A brutalitásfaktoránál, már csak a komolytalansági faktora magasabb. A véres jelenetek azonban még a 80-as évek kult horrorjain edződött veteránok számára is durván hatnak (egy gyerek fején áthajtanak kocsival, egy kutyát agyonlőnek shotgunnal, stb), a film humora pedig valami elképesztően zseniális.

A színészek hozzák a horror vígjátékoktól később megszokott túljátszottságot, amely sok más magát komolyan vevő baromsággal ellentétben rendkívül aranyos, és kétségtelenül sokban hozzájárul ahhoz, hogy a film annyira szórakoztató amennyire. Kell is ez a fajta túljátszottság, hiszen a film karaktereinek 90%-a, nagy jó a faszt inkább 100%-a teljesen röhejes és a valóságtól totál elrugaszkodott fazon. A dolog bája pedig pont ebben van. A másik pedig a csöcsök indokolatlan mennyiségében. Lássuk be, egy low budget film a 80-as évekből női mellek nélkül olyan, mint a Rambo Stallone nélkül. Biztos jó, de kit érdekel? Hiába na, az exploitation kőkemény férfi műfaj kérem! 

Nem csoda tehát, hogy a Toxic Avenger elképesztő sikereket aratott a 80-as évek második felében és arat napjainkban is. Tökéletesen testesíti meg azt az alantas, minimális igényeket kielégítő szórakoztató ipari faktort, amely talán tényleg hiányzott a 80-as évek amerikai filmgyártásából. Az évek folyamán a végeredmény pedig nem csupán egy sikeres film lett, hanem egy brand. A Toxic Avenger a folytatásaival együtt, amelyekből egyébként összesen három van (a második nem rossz, a harmadik nézhetetlen, a negyedik pedig vetekszik az elsővel) pedig mára már egy filmtörténelmi korszakot testesítenek meg.

A Troma stúdió ugyanis nem csupán szórakoztató és anyagilag jövedelmező filmeket adott a világnak, hanem sztárokat, és egy szemléletmódot. Igen sztárokat mondtam. Olyan színészek kezdték pályafutásukat a Troma által készített vagy forgalmazott filmekben, mint Marisa Tomei, Kevin Costner, vagy Trey Parker és Matt Stone, akik a mai napig hatalmas cimborái Kaufmann-nak. Kaufmann életműve tehát jóval több egyszerű pénzhajhász forgalmazósdinál, és forgatósdinál. A troma filmek már szinte önálló műfajnak számítanak a világ filmes palettáján, amelyet egyértelműen meghatároz Lloyd papa stílusa. Egy tuti, ha egy film elején megjelenik az a bizonyos sárga logó, mindenkit tudja mire számíthat, és azt is kapja.

Az, hogy a Shakespeare-specialista Kenneth Branagh kezei alatt a Thor egy szuperhősköntösbe öltöztetett királydrámává vált, nem meglepő, az, hogy hosszú évek után végre megemberelte magát, és az V. Henrik óta a legjobb rendezését szállította, már inkább. Mert ugyan igaz, hogy immár a skandináv mondakör is áldozatul esett a mindent demisztifikáló hollywoodi trendeknek, és hogy a mennydörgés istenének, illetve így most már csak „fiának” története feláldozza a pontos jellemfejlődést a tempó oltárán, mindezt legalább stílusosan, dögösen, szemet gyönyörködtetően teszi. A Thor a nyár első meglepetése, az álomgyár első idei monstre produkciója, amiért tényleg érdemes moziba menni, egyben az utóbbi évek legjobb szuperhősfilmje, leszámítva Nolan Batmanjeit.

Először a már említett keserű pirula: Branagh filmjében Thor, Odin és a többiek nem istenek, pusztán egy másik dimenzió, egy másik világ lakói (ezért lehet fekete Heimdall és ezért lehet Hogun „ázsiai”). Miután annak idején a Trójából is teljesen kipucolták a misztikumot, és az Artúr királyból is száműzték a mágia minden csíráját, ez már aligha meglepő, más kérdés, hogy mi szükség volt rá. Ennyire nem venné be az amerikai (és többnyire keresztény) átlagnézők gyomra a pogány istenségek koncepcióját? (Az isten szót a forgatókönyv egyébként úgy kerüli, mint a pestist*, sőt, Stellan Skarsgard karaktere többször is legyerekmesézi az egész skandináv mitológiát, úgy ahogy van.) De legalább így ironikus módon kéz a kézben háborodhatnak fel az irodalmárok és a Marvel-zombik, ilyesmire pedig még úgysem volt példa az emberiség történelmében.

Odin, Asgard legfőbb istene uralkodója, két fia, Loki és Thor közül utóbbit választja utódjául, ám arroganciájával és gőgösségével a trónörökös megszegi a népe és a jégóriások közti törékeny békét, a háborús káosz szélére sodorva hazáját. Apjának nincs más választása, minthogy száműzze őt: erejétől megfosztva küldi a Földre, a halandók közé, ahol egy mutatós (naná) tudóscsaj és kis csapata veszi gondjaiba. Thornak vissza kell szereznie hatalmát, hogy megakadályozza trónra törő testvérének terveit, amik mindkét világot veszélyeztetik.

A történet egyszerű és végig kiszámítható, de paradox módon éppen ebben rejlik az ereje: Branagh és írói olyan ősi, örökzöld toposzokkal dolgoznak (a testvérviszálytól az irigy, szeretetre éhes fiúig), amik egy nem mitológiai témájú filmben csúnyán csikorognának, itt viszont nem csak elemükben vannak, de pontosan arra az „életnagyságnál nagyobb” szintre emelik a Thort, ahol annak lennie kell. Kivételesen az akciók sem öncélú, megalomán erőfitogtatások, hanem fontos, a cselekményt előrelendítő dramaturgiai elemek – nem mellesleg pedig látványosak, dinamikusak, tökösek, és bár túl sok nincs belőlük, ami van, az átkozottul hatásos. Amikor az első 20 percben a főhős a pörölye segítségével keresztülrepült egy gigantikus óriásszörny fején, megnyugodtam, mosolyogva hátradőltem, és konstatáltam magamban, hogy igen, jó helyen vagyok.

Tekintetbe véve a lendületes harcjeleneteket, az asgardi intrikákat, a családi drámát, a kötelező, de szerencsére jópofa és nem erőltetett humort, nem csoda, hogy a jellemfejlődésre nem maradt elég idő – normál esetben ezt elintézhetnénk egy legyintéssel, mondván, hogy egy ilyen film nem erről szó. Csakhogy a Thor nem kis részt pontosan erről szól: megváltástörténet egy dölyfös, arrogáns harcosról, aki belátja hibáit, és jobb istenné emberré (vagy mivé…) válik. Ez a folyamat itt igencsak elnagyolt, de cserébe legalább Loki motivációi túlmutatnak a "gonosz vagyok, ezért gonoszságokat kell cselekednem" szinten, és egyébként is, a forgatókönyvnek ezért a hiányosságáért végül a színészgárda egész szépen kárpótol. Nagy, szájtátásra késztető alakításra ugyan senkinek nincs lehetősége, még az Odinként pózoló Anthony Hopkinsnak sem, a főhős emberi oldalát kigyúró Natalie Portmannek meg még úgysem, de mindenki szimpatikus a szerepében, Chris Hemsworth-szel az élen, aki szerencsére jóval több, mint egy izmos szépfiú. Természetesnek hat, az alkalmankénti komikus pillanatok épp olyan jól állnak neki, mint a jégóriások arrogáns vigyor következtében való felaprításai, és legkésőbb a Skarsgarddal való piálása során mindenki a szívébe zárja a karakterét. A fanok pedig örülhetnek a most már megszokott cameóknak is, Jeremy Rennerétől Stan Lee-én át Samuel L. Jacksonéig.

A Thorból könnyen Hollywood egy újabb ostoba, giccses és gagyi pénznyelője válhatott volna (az előzetesek inkább ezt sugallták), de Branagh a színházvilágból hozott pompás eleganciával egy grandiózus, gyönyörű kiállítású, szépen, trendi hatásvadászatok nélkül elmondott mesévé dagasztotta – és egy újabb izgalmas lépcsőfokká Joss Whedon jövőre érkező Avengers-mozijához. ’Tis done!

* Legalábbis a szinkron alapján.

Több tízezres rajongótábor zengett hozsannát, mikor híre ment, hogy George R.R. Martin nagyívű ciklusa, a Jég és tűz dala képernyőre kerül, ugyanakkor gyaníthatóan ugyanennyien sikoltottak fel rémülten, látatlanban is szentségtörést rettegve. Mindkét oldal jogosan hangoskodott: egyrészt ott van az egyes vélemények szerint valaha létezett legjobb fantasy Tolkien után, másrészt pedig a kétirányú lehetőség, hogy az HBO filmre vigye az egészet. Egy pilot talán kevés ennek eldöntésére, mégis merem kijelenteni: Westeros jó kezekben van.

Nagyon nem szeretek túlozni, de ha a Tűz és jég daláról van szó, kötelezőnek érzem a szuperlatívuszokat. Ha a becses olvasó nagyívű, komplex, izgalmas fantasy-re vágyna, gondolkodás nélkül Martin regényeit csapnám a kezébe. Aki olvasta őket, tudja, aki nem, az mondjuk itt kezdheti az ismerkedést. Martin-t az amerikai Tolkien-ként szokás emlegetni, és csakugyan: amit utóbbi világalkotásban véghez vitt, arra előbbi történetmesélésben köröket ver. Na jó, a maga módján. Nem is véletlen, hogy Martin legfőbb írásainak megfilmesítését arányában hasonló hisztéria előzte meg, mint pár évvel ezelőtt a Gyűrűk ura adaptációját.

Az HBO masszívan új sikersorozatra hajt, elég egy pillantást vetni a pesti metrót ellepő Sean Bean-es plakátokra. A résztvevők állítólag a statisztáktól kezdve a főhangosítón át egészen a producerekig óriási rajongók, ami szép és jó, ám két kérdés merül fel ezen a ponton:

a) Sikerült-e vajha úgy visszaadni a regények világát, hogy azzal még az elvetemültebb rajongók is elégedettek legyenek, valamint
b) képes-e a sorozat, szűkebben a pilot laikusok számára is vonzóvá tenni a történetet?

És mivel itt a sorozatról van szó, vegyük is előre b)-kérdést. Fanboy-ként iszonyatosan értékelem a sorozat regényhűségét, ugyanakkor rá kell, hogy ébredjek: a változtatásoknak olykor okai vannak. Már a legelső epizódban rengeteg karaktert kapunk, akik mindenféle bennfentes beszélgetésekbe bonyolódnak, és bár a forgatókönyvírók bámulatra méltóan bablevesezték össze a főbb infókat, a néző tán mégis elveszettnek érezheti magát. Az sem segít sokat, hogy helyenként kontinensek között ugrálunk, és bár már most érezzük, hogy minden egy nagyobb egész része, a szervesség, az összefüggés egyelőre csak ígéret marad. Persze Martin világa amúgy sem adja meg könnyen magát, a bevezető fejezet meg bevezető fejezet, de egy konzekvensebb felépítés dobott volna az egészen, sokrétűség ide vagy oda. Nyilvánvaló, hogy egy pilot-ban inkább az enumerációra koncentrálnak az alkotók, pláne egy ilyen komplex történetfolyamnál, jelen esetben a Stark-család és a királyi család viszonyaira, itt viszont pöttyet soknak éreztem. Jó volt látni az apró finomságokat, de ha tíz részből gondolnak kihozni egy 800 oldalas regényt, akkor értékelnék egy némileg feszesebb tempót.

Az eredeti kérdésre visszatérve: eddigi látszat alapján a Trónok harca a résztvevő karakterek és már most felsejlő plot-ok sokfélesége alapján egyszerre tűnhet vonzónak és riasztónak, ki mit vár. Feltehetőleg mint a regényekhez, ide is egy jó adag türelem kell majd. Még ha az első benyomás az is, hogy lehetett volna mindezt céltudatosabban, szigorúbban, a naaaaagy ígéret ott van benne, hogy egy a Sopranos-hoz (Maffiózók) vagy Six feet under-hez (Sírhant Művek) hasonló sokszereplős folytatásost kapjunk, az alapanyag megvan hozzá, sőt.

Aztán ott vannak a regényciklust ismerőknek és imádóknak címzett apróságok, és azt hiszem, ezen a ponton jár egy nagy taps a komplett kreatív gárdának, a színészeknek meg a mindezt pénzelő HBO-nak, merthogy Westeros Falastul, Kings Landigestül, imádott szereplőtől gyűlölt szereplőig életre kelt, és ennek hátterében feltehetőleg hasonló rajongás áll, mint amit itt a geekz-en is hajlamosak vagyunk tanúsítani. Lehetne persze vitatkozni azon, ki képzelte el tökösebbnek Jon Snow-t, rondábbnak Tyrion-t (említett szereplő felvezetése zseniális, soha nem bírtam elképzelni a gnómot nála kétszer magasabb ledér hölgyekkel, de most megmutatták), szexibbnek Cersei-t, de végső soron mindegy, mert látni, hogy minden nagy szívvel lett életre keltve, meg a cgi-Gollamot is megszerettük anno, pedig. Martin közreműködése a sorozatban köztudott, de reméljük, nem csak ezen múlik.

Aztán lehetne még sorolni a marhajókat: ahogy a tohonyává vált Robert lépcsőn mászik le a lóról, a farkaskölykök megtalálása, Catelyn és Jon összenézése, a királyi udvartartás érkezése, Ned és Jaimie rövid kölcsönös baszogatása, Bran falmászása, majd a végén a szó majdnem szoros értelmében vett cliffhanger … kurvajó, na, és nem is feltétlenül kell a regények ismerete ezekhez. A térképes-fogaskerekes intró meg annyira telibe talált minden PC-s stratégiajátékos áthallás ellenére, hogy a mostantól esedékes újraolvasások közben sajna már elválaszthatatlan lesz a szövegtől.

Összességében egy nagyon erős, ha nem is mindent letaroló kezdést kaptunk. GRRM rajongóknak kötelező, mint ahogy az imák is, hogy ne öljék meg egy évad után, a többséget meg hátha megfogja annyira, hogy legalább pár évadra és egy tisztességes nézettségi szintre kifussa magát. Rajongástól eltekintve is baromi jó sorozat lenne ebből.

Winter is coming.

A cím magáért beszél, de tévútra visz, ugyanis Onuma Yuuichi filmje nem egy egyszerű pinku a sok közül, hanem egy igazi japán dráma, ami a pornóiparral foglalkozik. Igaz, ez csak annyiban az egyébként finoman fogalmazva sem nagy nevű rendező érdeme, hogy remekül választott témát, hiszen a Nude a 2010-ben visszavonult pornósztár, Mihiro önéletrajzi regényén alapul, amiben a 28 évesen is kislányos külsejű leányzó azt igyekezett bemutatni, hogy hogyan is keveredett ő bele ebbe a világba, valamint, hogy milyen is a japán AV ipar belülről.

A régóta pornónagyhatalomnak számító Japánban persze nem Mihiro volt az első fecske, aki regényírásra adta a fejét. Az iparág egyik legelső és mindmáig talán legismertebb alakja, a tragikus sorsú Iijima Ai félig-meddig önéletrajzi ihletésű írása, a Platonic Sex az ezredforduló környékén abszolút bestseller volt (mintegy 2 millió példányban fogyott), mozifilm és két részes tévés adaptáció is készült belőle (és Hirosue Ryoko is megemlékezik róla a 2007-es Bubble Fiction: Boom or Bust-ban). Sok-sok más lányhoz hasonlóan Iijima is mindenáron ki akart törni a pornós megbélyegzettségből, ami elég jól sikerült neki, a regény mellett tévés személyiségként is befutott, ám halála előtt nem sokkal, 2007-ben labilis idegrendszere és depressziója miatt visszavonult.

Iijima regényében viszonylag kevés teret szentelt a pornónak, inkább azt próbálta meg bemutatni, hogy miken ment keresztül (illetve a regényben szereplő lánynak) odáig, hogy nem maradt más választása, ha pénzhez akart jutni, csak a filmezés. Mindezek mellett pedig szinte segélykiáltásokként ábrázolja azokat a reménytelen helyzeteket, áldozatként is megbélyegzettséget, amikből a gyakorlatilag magára maradt főhős nem tud kilépni, bárhogy is próbálkozik, valamint a lány jellemfejlődését, hogy éppen miben hisz, mit tart élete céljának. Ezekből is látszik, hogy egy igen sötét, szuicid hangulatú, kemény történetről van szó, amivel kimondottan az egyik célja volt a szerzőnek, hogy lebeszélje a lányokat arról, hogy a felnőttfilmek világába belépjenek.

Mihiro regénye nem tartalmaz semmi ilyen utalást, valószínűleg azért, mert teljesen más módon, saját akaratából keveredett ebbe a világba. Átlagos iskoláslányként, érettségi után került Tokióba, ahol sok más sorstársához hasonlóan arról ábrándozott, hogy ő is híres lesz és szerepelhet a tévében. Aztán Shibuya-ban egy scout fűt-fát ígért neki és elkezdődött az idolkarrier, eleinte fotómodellként, majd AV filmek főszereplőjeként. Nem is ez lenne az érdekes része a történetnek, hanem az, ahogyan bemutatja, hogy hogyan reagáltak erre a barátai és a párja.

Azzal együtt, hogy ezekre a reakciókra viszonylag sok időt szántak, a filmben valahogy kevésnek hatnak, a nézőt nem éri igazán meglepetés (szinte minden fordulatra a „hát ez várható volt” kifejezés aggatható rá), nincsenek a lelki drámák kellőképpen, sokkszerűen kidolgozva, ráadásul kevés a mellékszereplő. Mihiro szülei például egyáltalán nem jelennek meg, pedig minden bizonnyal az ő hozzáállásuk lett volna a legérdekesebb (egy másik lány apja bukkan csak fel egy röpke jelenet erejéig). A forgatások furcsaságai meglepően jól vannak ábrázolva (a lány szemszögéből mutatva igen komikus kép tárul a néző elé), a lélektani dráma tekintetében pedig Mihironak az ezzel kapcsolatos érzései vannak leginkább érzékletesen bemutatva.

A film azzal is igyekszik kibújni a pinku bélyeg alól, hogy a mainstream filmek szereplői játszanak benne, a scout-ot a rutinos Mitsuishi Ken, Mihiro legjobb barátnőjét a tiniidol Satsukawa Aimi, magát Mihiro-t pedig Watanabe Naoko alakítja, akinek ez volt az első meztelen szerepe. Érdekesség, hogy az igazi Mihiro is feltűnik néhány percre, mégpedig a filmbeli Mihiro afféle mentoraként. Talán jobb lett volna, ha eljátsza inkább saját magát, biztos, hogy hitelesebb lett volna, mint a rá egyáltalán nem, Kuroki Meisa-ra viszont annál inkább hasonlító Watanabe.

Sajnos a film csak Mihiro karrierjének elejét mutatja be és pont a fentebb már említett lényeg maradt ki belőle, hogy vajon szembe mert-e nézni a közvetlen környezetével és a baráti körével a filmezés után, vagy akár az, hogy talált-e bármiféle új társaságot magának. Emiatt csak egy érdekes, ám kihagyott lehetőségektől hemzsegő történetet kap a néző, amit egyébként simán lehetne folytatni, bár nem biztos, hogy megéri, ha továbbra is kerüli a lényeget. Annyi viszont bizonyos (és valamennyire a filmben is be van mutatva), hogy neki is összejött elég sok minden abból, amire a tragikus sorsú Iijima vágyott, hiszen gagyi idolpop énekesnőként, tévésorozat szereplőként és jópár (szintén elég gyengécske) v-cinema hősnőjeként is sikerült bemutatkoznia.

Thor a Marvel Univerzum egyik legnemesebb, legtisztább, legerkölcsösebb szuperhőse – sőt, Istene. De nem volt ez mindig így. Matt Fraction sok-sok Ragnarökkel korábbra, a történelem előtti időkbe, a csodák, szörnyűségek és mítoszok földjére vezet minket, hogy tanúi legyünk a mennydörgés istene arroganciájának, dölyfösségének, a panteon, és apja elleni lázadásának, a kilenc világot megrengető, és vérbe fojtó ámokfutásának, és végül – szükségszerűen – bukásának. Felejtsétek el Thort, a sziklaszilárd moralitású héroszt, és üdvözöljétek Thort, a magába forduló, óriásokat irtó, dühöngő Istent.

Fraction úgy fogalmazott, hogy történetében Thor „egy nagy rohadék”. A háromrészes sorozat (Ages of Thunder, Reign of Blood, Man of War, a gyűjteményes kötet pedig az első felvonás címét viseli) 2008-ban jelent meg, amikor a mainstream univerzumban J. M. Straczynski írta a karaktert egy szövevényes, intelligens, sötét fantasy keretei közt. Történetileg Fraction művének ehhez semmi köze, tematikailag viszont annál inkább. Ahogy Straczynski, ő is az isten, és nem a szuperhős Thorra koncentrál, és azzal, hogy a régmúlt időkbe helyezi a sztorit, ráadásul teljesen elvágja azt az ismert Marvel Univerzumtól. Az Ages of Thunder esetében lényegtelen, hogy Thor a kiadó égisze alatt egy köpenyes hős. Akit itt láthatunk, az sokkal inkább a mitológiai Thor, és ennek megfelelő a képregény stílusa és hangulata is.

Az Ages of Thunder hat normál hosszúságú történetet mesél el, amiknek mind van elejük, közepük és végük, és néha csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz, mégis együtt, egyben tesznek ki egy monumentális fantasy eposzt, amiben feltárul előttünk a ciklusokban ismétlődő norvég mitológia lenyűgözően komor és gyönyörű tablója. Az első sztorik katalizátora a mindig ármánykodó Loki, aki gyáva és alattomos tetteivel újra és újra bajt hoz saját és társai otthonára, Asgardra – a problémákat, legyenek azok dühöngő jégóriások, vagy a világot elöntő vérzivatarok, rendre a háttérből egyetlen szóval („Aye”) és masszív arroganciával előlépő Thor oldja meg, villámcsiholó pörölyének lendítéseivel. De a konfliktusokból apja, Odin számára nyilvánvalóvá válik, hogy fia érzéketlenné, embertelenné vált, ráadásul dacolni merészel vele, és így rászorul némi fegyelmezésre. Csakhogy a mennydörgés istenét nem lehet szimplán elfenekelni, mint holmi pubertás halandót. Apa és fia összecsapásába mind a kilenc világ beleremeg.

A kézenfekvő kérdés, hogy miért kellene, hogy bárkit érdekeljen az istenségek egymás elleni csatározása – hiszen az emberi történetek azok, amik megmozgatnak minket, azokba tudjuk beleélni magunkat, nem pedig holmi absztrakt dolgokat megtestesítő mitikus lények gőg és arrogancia fűtötte acsarkodásaiba. És a kézenfekvő válasz az, hogy a Thor világának istenei nagyon is emberiek, akárcsak az ősi mitológiák szélsőséges tulajdonságokkal felruházott mindenhatói. A konfliktusok éppen emberi vonásaikból származnak: ostobák, büszkék, hirtelen haragúak, gyarlók, kicsinyesek, erőszakosak és képtelenek bármiféle változásra, fejlődésre, minek következtében ugyanazokat a hibákat követik el újra és újra, és Ragnarökről Ragnarökre.

Merthogy mindegyik sztori a norvég mitológia más-más ciklusában játszódik, így emelve ki a világ, és benne minden, folytonos ismétlődését, már-már tragikomikus vonásokat kölcsönözve az eposznak – hiába hatalmasok az istenek, ők is csak egy náluk felsőbb, rejtett univerzumrendező erő viharaiban hánykolódnak. A „tápláléklánc” alján pedig ott az ember, aki rettegve és döbbenten áll a Földet elöntő (szó szerinti) véresőt és a feltámadó holtakat látva, nem is sejtvén, hogy mindez egy dacos istennő átkának az eredménye, amit mindössze azért szabadít a világra, mert megfosztották őt egy csillogó nyaklánctól. A globális kultúra által felszívott, évezredes mítoszokkal való párhuzam azért is helytálló, mert az Ages of Thunder a maga ízes, archaikus nyelvezetével, világmagyarázó narratívájával és erkölcsi útmutatásával egy ősi, szájról-szájra járó időtlen mese benyomását kelti, ami az emberi tulajdonságok, konfliktusok és tanulságok isteni léptékű ábrázolásával példázatként is megállja a helyét.

A hat sztorit felváltva rajzolta Patrick Zircher, Khari Evans és Clay Mann, akik lenyűgözően grandiózus, gyönyörűen sötét látványvilágot teremtetettek, méltót Fraction forgatókönyvéhez. Rengeteg a kétoldalas, szélesvásznú filmélményt idéző kompozíció, mely roppant dinamizmussal és szemkápráztató részletességgel ábrázolja a küzdelmek gyakran véres brutalitását. Ugyan a három rajzoló stílusa nem mindig passzol össze, a képregény epizodikus szerkezete megengedi ezt a mérsékelt eklektikát – a fő, hogy a csatajelenetek, köszönhetően Fraction nagy szavakkal, mesébe illő hasonlatokkal, epikus gondolatokkal sűrített narrációjának is, minden esetben szinte agyzsibbasztóan monumentálisak.  A képet például, amin Thor véresőben ázva folytat kegyetlen harcot egy sereg csontvázzal, egy múzeumban kellene őrizni. Vagy inkább minden képregényrajongó falán.