Hogy mennyire beleégett a hosszú, fekete hajú lány (lásd a számtalan ázsiai horrorfilmet) rémtoposza a kollektív tudatalattiba, arra kiváló példa ez a rövid videó, amelyet egy spanyol tv vett fel egy hotel folyosóján. Természetesen a Ragyogás istenverte ikreinek emléke is hozzájárul ahhoz, hogy felnőtt emberek sikítva rettenjenek meg egy kiskölöktől.

A korábbi, borzalmas olasz előzetesnél azért ez már sokkal de sokkal jobban fest, sőt, egyenesen kedvet csinál a filmhez (ez a dolga, nem?) Bár az eredeti talján képregénnyel csak köszönőviszonyban lesz, a film engem leginkább olyan, szörnyek tucatjait vászonra szóró nyolcvanas-kilencvenes évekbeli cuccokra emlékeztet, mint a Nightbreed. És az olyanokból sosem elég.

Úgy néz ki ez a film lesz olyan, amilyennek a Kick/ass-nek lennie kellett volna... James Gunn Super-jéből egyfajta dzson vóterszes trash-feeling árad, ami nem is csoda, hiszen Gunn a karrierjét a Trománál kezdte. A kritikák egyöntetűen áradoznak a filmről, állítólag nagyon véres, sőt beteges. Várom!

Amazing SpiderMan #655

Történet: Dan Slott
Rajz: Marcos Martin
Kiadó: Marvel Comics

Dan Slott a Pókember megváltója. Már unalmas közhely, hogy a világ egyik legnépszerűbb képregénysorozata egészen a One More Day című sztori, azaz 2007 vége óta döglődött. Amikor a Marvel bejelentette, hogy a comicot Slott veszi át, és a rotálódó írógárda helyett ő, és egyedül és csakis ő fogja írni, sokan úgy tekintettünk erre, mint az utolsó esélyre, hogy rövidtávon belül javuljon a helyzet a hálószövő és rajongói életében. És lám, vannak még csodák: Slott tényleg megcsinálta. Bő három év óta a Pókember végre ismét ötletes, lendületes, frappáns, jópofa, izgalmas és szerethető – az író most kezdte harmadik sztoriját, és a színvonal stabil, úgyhogy minden okunk megvan a reménykedésre, hogy ez így is marad. De mit is csinált Slott? Azon túl, hogy cselekményvezetésével és dialógusaival hozza a szokásos formáját, képes volt előállni valami épkézláb koncepcióval is, amire a történeteit alapozza – és ez volt a legfontosabb, hisz mind tudjuk, hogy a One More Day óta a főhős egyfajta ötletpurgatóriumban sanyargott, ahol az írók egymást licitálták felül a szerencsétlen, töketlen lúzerként való ábrázolásában. Slott visszájára fordította az egészet, és végre, több mint három év után megvalósította azt, amiért a One More Daynek elvileg meg kellett történnie annak idején: a karakterhez, a sorozathoz, a mítoszhoz méltó változást hozott.

Pókember rendbe rakta életét, saját lakásba költözött, stabil barátnőt, és nem utolsósorban, munkát szerzett – nem holmi alulfizetett fotósként vagy tanárként, hanem pionír tudósként. Ég veled, ki nem használt potenciál, ég veled csekkbefizetési gondok. Erről van szó, erre volt szüksége a képregénynek, nem nyögvenyelős, szenzációhajhász, hanem logikus, a karakter fejlődését elősegítő változásra. A 655. szám az előző sztori epilógusa, egy „gyászfüzet” – Marla, J. Jonah Jameson felesége halott, ez a képregény pedig a búcsúztatásáról szól. Az első 10 oldal egyáltalán nem tartalmaz dialógust. Marcos Martin gyönyörűen visszafogott, ízléses képei beszélnek a temetés és az akörüli jelenetek során, és ez így van jól: az arcai egyébként is többet mondanak, mint egy egész kisregény. Többek közt neki is köszönhető, hogy a szuperhősképregényeknek ez a tipikusan giccsbe hajló témája itt valódi, őszinte érzelmeket képes kicsikarni az olvasóból. Az a négypaneles duplaoldal, amin Jameson felesége sírja fölött áll, a maga megkapó egyszerűségében fantasztikus. Ezután a főhős szürreális rémálmába merülünk el: megjelennek neki azok az emberek, akiket „hagyott” meghalni, barátok, szövetségesek és ellenségek egyaránt – és az a nő is, akit véletlenül ő maga ölt meg (Charlie, Rozsomák barátja, aki lényegében „Pókember általi öngyilkosságot” követett el), és akiről az elmúlt évtizedekben egyébként mélyen kussoltak az írók. A képregény csak azért nem kapja meg a maximális pontszámot, mert az álom vad, kínzó, abszurd és őrült forgataga után Slott buta, sőt, a nevetségesség határán táncoló konklúzióra jut. Peter megfogadja, hogy soha többé nem hagyja, hogy bárki meghaljon a közelében. Ez több síkon is hülyeség (Egyrészt, eddig nem tett meg mindent? Másrészt: hogyan tudná ezt betartani?), és a kivitelezésből nem úgy tűnik, hogy ezt az író csak egy hirtelen, meggondolatlan reakciónak szánja. De azért bízzunk Slottban, hogy ezzel a patetikus kirakathősiességgel is kezdeni fog valamit.

Fantastic Four #587-588

Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Steve Epting, Nick Dragotta
Kiadó: Marvel Comics

Úgy látszik, gyászidőszak van a Marvelnél. Nemcsak a kefebajszú Jameson felesége távozott el a közelmúltban, de egy sokkal-sokkal jelentősebb karakter is (bocs, Marla): Johnny Storm, a Fáklya, a Fantasztikus Négyes egyik tagja. A sorozat 587. része az ötfelvonásos Three című sztori záróakkordja – a sztoriról a kiadó olajozott marketinggépezetének hála persze már hónapokkal ezelőtt elkezdtek lógni a mézesmadzagok: tudtuk, hogy a négy főhős közül valamelyik elpatkol a „the end” felirat előtt. Naná, hogy az ominizus „mostantól csak hárman lesznek” szám eladásai egy normál F4 füzet többszörösére rúgtak. Amíg a folytatásból ki nem derül, hogy a szerzői comicok világából a Marvelbe darált Hickman mit kezd a csapat új felállásával, addig nem lehetünk biztosak benne, hogy Fáklya halálának van-e több értelme a puszta szenzációhajhászásnál (most abba ne is menjünk bele, hogy ez a halál mennyire lesz tartós, főleg, hogy holttestet sosem látunk…), de az eddigi teljesítménye alapján simán leosztok neki egy bizalomkártyát. Tény ugyanis, hogy az elmúlt bő másfél évben nagyon szépen építette fel ezt a hosszú kifutású, sok-sok szálon bonyolódó sztorit, ami most ehhez a végponthoz (?) érkezett – és tette ezt úgy, hogy olyan grandiózus, időutazásos, párhuzamos dimenziós, világvégével fenyegetős történeteket írt, amik az F4 lényege, és közben tudott szívet is lopni az egészbe. A Three fináléja egy hárompaneles képpel kezdődik: Susan a víz alatti királyságok közti háború kirobbanását próbálja megakadályozni, Reed Nu-World (egy mesterséges Föld) lakóit igyekszik megmenteni, mielőtt Galactus felzabálja az egész bolygót, Johnny és Ben pedig a Baxter házban kísérli meg feltartóztatni Annihilus újabb hatalmas invázióját a Negatív Zónából. Nesze nektek, F4-epika (Steve Epting képei pedig gyönyörűen kiszolgálják ezt a hangulatot). A lényeg persze, hogy mindez Johnny halálához vezet. Természetesen a szuperhős az szuperhős, tehát Fáklya önmagát feláldozva távozik, de Hickman olyan szépen, ízlésesen és a körülményekhez képest visszafogottan mesél, hogy még a hullaunalmas „a hős a biztos halál ellenére hátramarad, hogy időt adjon társainak a menekülésre” koncepciót is zökkenő nélkül el tudja adni. De az igazi katarzisért a képregény utolsó szavai felelősek, melyek Ben szájából hangzanak el. Csak egy egyszerű sirámról van szó, de az, hogy Ben nem a szokásos Johnnyként utal a barátjára, hanem Johnként, megteszi a hatását. Az 588. szám a Three epilógusa, ami Fáklya temetésével, az utána hagyott űrrel, és a többiek gyászával foglalkozik. Hickman tudja, hogy egy ilyen elcsépelt témánál a szavak inkább ártanak, mint segítenek, ezért teljes egészében Nick Dragotta fantasztikusan kifejező képeire bízza magát. A tekintetek döbbenetes erejűek. Bené, ahogy az épp későn érkező felmentőseregnek (a Bosszú Angyalai) elmondja, mi történt. Susané, ahogy összekucorogva mered a semmibe. Reedé, ahogy őrjöngve számonkéri Annihiluson a történeteket. És főleg a kis Valé, ahogy prezentálja a következő tennivalót az ifjú zsenikből álló agytröszt számára („Megölni Annihilust”). A képregény emocionális ereje átütő, kétségkívül ez a csúcspontja Hickman F4-es pályafutásának. A füzet tartalmaz még plusz nyolc oldalt, ami már dialógusközpontú: ebben Pókember beszélget a nagybátyját gyászoló Franklinnel – ügyesen, jó érzékkel megírt jelenet. A Fantastic Four ezzel hivatalosan véget ért. A kvartettből (egyelőre) trió lett, Hickman az FF #1-ben folytatja majd az immár csonka (de azért Pókemberrel kiegészülő) család történetét.

Invincible #77

Történet: Robert Kirkman
Rajz: Ryan Ottley
Kiadó: Image Comics

Robert Kirkman egy zseni. 6-7 éve futó sorozatai, az Invincible és a The Walking Dead esetében is többször elgondolkodtam már rajta, hogy meddig tudja ezt ilyen színvonalon csinálni? Meddig lehet egyetlen koncepciót úgy csavarni, alakítani, díszíteni, változtatni, hogy hosszú idő után is újat és érdekeset képes mutatni vele? Időnként felébredő kételyeimet aztán mindig derékba töri. Itt van pl. az Invincible. Az utóbbi egy évben csúcspontjáig fokozta a viltrumitok elleni háborút, kegyetlenül véres, masszív, grandiózus összecsapások követték egymást, hőseink elpusztították az ellenség bolygóját, és közben maguk is majdnem otthagyták a fogukat. Egyértelműnek tűnt, hogy a harc olyan szintre jutott, ahonnan nincs visszaút, nincs béke, nincs visszavonulás, nincs félmegoldás, valamelyik oldalnak fűbe kell harapnia – és ha ez megtörténik, a sorozat elveszíti egyik fő ütőkártyáját. És többek közt ebben zseniális Kirkman: hogy mikor azt hiszed, egy adott szituációt már elvitt a végletekig, és itt már csak a lezárás, és majd egy új fejezet elindítása van hátra, akkor előhúz egy újabb dramaturgiai mutánsnyulat a kalapból. Az Invincible 77-ben, a legutóbbi vérgőzős csata után, hőseink fejvesztve száguldanak vissza a Földre, mert úgy sejtik, hogy a túlélő viltrumitok ott akarnak lecsapni – bolygót a bolygóért. De mikor megérkeznek, nem harc várja őket, hanem egy békejobb. Zsarnok és gonosz, de békejobb. Ellenségüktől két lehetőséget kapnak: vagy megküzdenek, és még ha le is tudják győzni őket (ami nem valószínű), a csata színhelyéül választott Föld jó eséllyel elkönyvelhet néhány milliárd főnyi járulékos kárt – vagy hagyják, hogy a kihalás szélén álló viltrumitok beolvadjanak, az emberek közt éljenek, és szaporodjanak köztük, hogy pár ezer év alatt visszanyerjék egykori létszámukat. Mark és apja persze tudják, hogy ezzel csak elodázzák az elkerülhetetlen összecsapást – egy olyan időre, amikor ellenségeik sokkal erősebbek lesznek. De nincs más választásuk. Kirkman szépen érzékelteti a dilemmát, a két rossz közti választás kényszerét, és bár az utolsó oldalon, a saját, szokásosan kifinomult megoldásaihoz képest kicsit túlságosan is elragadja a hév és az egyszerűség, de addig mind felépítésében (Mark feszültséget építő víziói a földi pusztításról félelmetesek), mind dialógusaiban kikezdhetetlen a képregény. Ryan Ottley képeire pedig sosem lehetett panaszunk – és nem lehet most sem. Lassan unalmas lesz leírni, de ez még mindig az egyik legjobb a jelenleg futó amerikai sorozatok közül.

Infestation #1

Történet: Dan Abnett, Andy Lanning
Rajz: David Messina
Kiadó: IDW Publishing

Az IDW-nek nem elég, hogy rajta ül egy rakás nagy filmes franchise comicjogain – miért is lenne, hisz ehhez képest meglehetősen kis szelet jut nekik a nagy képregényes tortából. Úgyhogy arra gondoltak, hogy csinálnak egy nagy crossovert, amiben összekötik a Szellemirtókat, a Star Treket, a Transformerst és a G.I. Joe-t. Na, persze csak közvetetten, pusztán a koncepció mentén. (Hogyan? Hogy te szívesen látnál egy Szellemirtók vs. Star Trek vs. Transformers vs. G.I. Joe történetet? Ok. Most akkor kurvagyorsan kapcsold ki a számítógépet, fürödj meg, vegyél fel utcai ruhát – csórj a szüleidtől, ha neked nincs – és menj emberek közé. Tudom, a fény vakít, és egyébként is félsz odakint, de nem olyan rossz az, haladjunk kis lépésekben, egyelőre elég, ha a járda közepéig eljutsz.) A crossover lényege, hogy egy dimenzióportálon keresztül zombik jutnak el a fent említett karakterek négy párhuzamos világába. Szóval Venkman, Optimus, Kirk és izéhogyhívják a G.I. Joe-ból külön-külön, a maguk univerzumában küzdenek meg a zombikkal. Mindennek a kiindulási pontját az Infestation című képregény adja meg, amit a Marvel piszokjó űrrészlegének két guruja, Dan Abnett és Andy Lanning jegyez. Nem ehhez a színvonalhoz szoktunk tőlük. A CVO (Covert Vampiric Operations) tagjait egy új-mexikói katonai bázisra rendelik, merthogy a helyszínen élőhalottak tartanak lakomát az ott élők kárára. Az akció persze nem sül el túl jól, és a rejtélyes, idegen intelligencia által vezérelt zombisereg a már említett módon terjeszkedni kezd a multiverzumban. Hanyagul, félvállról, zagyván megírt, pocsékul strukturált, fárasztó sztori klisékkel, és recsegő dialógusokkal megvert képregény ez, bár hozzá kell tenni, hogy Abnettéknek eleve hálátlan feladat jutott: meg kellett ágyazniuk a többi írónak, hogy azok jót hancúrozhassanak a G.I. Joe vs. zombik és hasonló nedves geekálom koncepciók mentén. Felejtsük el, és lépjünk tovább. A hancúrozásra.

Star Trek: Infestation #1-2

Történet: Scott Titpon, David Tipton
Rajz: Casey Maloney, Gary Erskine
Kiadó: IDW Publishing

Hajjaj. Ez a két szék közt a pad alá zuhanás tipikus esete. Ez a képregény nem működik sem Star Trek-, sem zombi történetként. Star Trek oldalról már csak azért sem, mert a jellemző felütés (hőseink megérkeznek egy bolygóra, ahol különös dolgok zajlanak) ellenére nincs benne semmi star trekes. Hiába van itt nekünk főszereplőnek Kirk, Spock és McCoy, az íróknak fingjuk sincs a sorozat legendás triumvirátusát egyben tartó, az őket érdekessé és izgalmassá tevő dinamikáról. Nincs egyetlen épkézláb jelenet sem, ami kihasználná a hármasukat. A két világ vegyítésének egyetlen jópofa pillanata, amikor McCoy Kirkre néz, és a tőle megszokott módon tájékoztatja egy tipikus diagnózisról: „He’s dead, Jim”, majd a hulla, akit megvizsgált, felhörög, és reggelizni akar. Ezt leszámítva… ugyebár a jövőben vagyunk, és Csillagflotta tisztek nem öldösnek csak úgy embereket. Még zombikat sem, merthogy gondolják, csak megmenthetik őket a modern tudomány segítségével. A technológiai fejlettség részleteire nagy gondot fordító Star Trek esetében ez persze logikus lépés az írók részéről, a baj csak az, hogy végig is viszik: McCoy meggyógyítja az élőhalottakat. Ugyan annak, hogy orvosi eszközökkel elnyomják a zombivírust, nem élő, egészséges embereket, hanem hullákat (halott hullákat) kellene eredményeznie, hiszen zombivá válásuk előtt elpatkolnak a szerencsétlenek, de miért is akarnánk elvárni a szerzőktől, hogy ismerjék a mitológiát, amibe belebarmolnak? De eleve, az egész probléma már ott kezdődik, hogy… Star Trek és zombik. Nem, ez sehogysem áll össze. A két téma minden szempontból annyira különböző, hogy amikor összeeresztik őket, menthetetlenül, kölcsönösen kioltják egymás pozitívumait, eltüntetve mindent, amiért külön-külön szeretjük őket. Ha zombik, akkor nem pofázást, orvosi megoldást és kábítófegyvert akarunk látni, hanem „shoot them in the head”-et, és (jobb napokon) mondjuk a fogyasztói társadalom cinikus kritikáját. Ha Star Trek, akkor nem csoszogó élőhalottakra vagyunk kíváncsiak, hanem tudományos, erkölcsi dilemmákra, az emberi természet analitikájára és/vagy űrcsatákra. Ez a hibrid halva született.

Transformers: Infestation #1-2

Történet: Dan Abnett, Andy Lanning
Rajz: Nick Roche
Kiadó: IDW Publishing

Tehát óriásrobotok a zombik ellen… hogy micsoda? Á, szóval felmerült bennetek a kérdés, hogy miféle fenyegetést jelent háznagyságú intelligens, alakváltó, állig felfegyverzett gépekre néhány átlagban egyhetven magas, lassan csoszogó, hús(!)evő ösztönlény. Ja, hogy nem mondtam? A Transformers az a cím, aminek kedvéért az Infestationben Abnettéknek futólag meg kellett említeniük, hogy a vírus nem csak élőlényeket támad meg, hanem gépeket is. Ez a magyarázat… ööö… húbazzeg, na jó, inkább ne firtassuk. A remény azért élt bennem, mert ezt a kétrészes sztorit maguk Abnették szülték, és Infestation 1 ide vagy oda, ők azért fasza írók. De hiába. A crossovernek ez a szelete is zagyva, jellegtelen és unalmas. A szereplők ötlettelen, nagyzolós és tökös dumákat nyomnak, megállás nélkül lövik, és ütik egymást, és sem a zombigép, sem az Autobot-Álca együttműködés koncepciójából nem sül ki semmi érdekes. Azért a két számba belefért egy jó jelenet: a nyitány. Az Álcák fertőzött űrhajója lezuhan a Földre, de mielőtt ténylegesen landolna Las Vegasban, az írók (remélhetem, hogy a Bay-filmek megalomán pusztításain ironizálva?) egy-egy panelen sorra veszik az egyéb lehetőségeket: hogy mi lenne, ha Párizsban csapódna be, mi lenne, ha a Szabadság-szobrot tarolná le, és így tovább. Kár, hogy ebben kimerül az összes kreativitás. És a rajzok is borzalmasak. Mintha kis játékkatonák verekednének egy gyerekszobában – Nick Roche képtelen érzékeltetni a méreteket, az egész küzdelem grandiózus voltát, képtelen ritmust, dinamikát adni a képregénynek, és ráadásul nem egyszer szinte kivehetetlen, hogy mi történik az óriáskaroktól és lábaktól zsúfolt paneleken. Ahogy ez a crossover most áll, az egészet le kellene húzni a vécén.

Bár szimpla Sikoly-koppintásként indul, a végére mintha a Scott Pilgrim és az ET keverékévé válna a film, legalábbis ezt sugallja a Detention vadiúj előzetese.

Van egyszer egy Steven Spielbergünk, mint producer: a film nagy lesz és fontos. Aztán van egy Peter Morganünk (Az utolsó skót király, Frost/Nixon), mint író: a filmben szépen kibontott karakterek és remek dialógusok lesznek. Van egy Clint Eastwoodunk, mint rendező: a film elegáns, méltóságteljes és lassú lesz, de ott fog szunnyadni benne az erő is. És van egy halálközeli élmények és túlvilági misztikumok körül forgó történetünk: a film érdekes, elgondolkodtató és katartikus lesz. Ja, és van még egy Matt Damonunk is, de ezt most inkább hagyjuk. Mert előbb sorolt ígéretei ellenére az Azutánnak nélküle is van baja bőven. Ugyanis mindegyik ígéretét megszegi.

Morgan forgatókönyve két ütőkártyát próbál kijátszani: egyrészt a túlvilági élet misztériumáét, másrészt egy karakterközpontú drámáét a halállal kapcsolatos élményekről. Két ilyen kártyával a kezében elég volna, ha csak az egyiket tudná igazán jól használni, a másik tartaléknak is elég lenne. Ehelyett Morgan két tartalékkal dobálózik, történetének egyik aspektusával sem képes mit kezdeni. Az Azután két órája alatt üres és érdektelen karakterek bóklásznak a vásznon, felszínesen ábrázolt dilemmákkal és semmitmondó konfliktusokkal terhelve.

A film csúcspontjára két percig kell várni, utána csak csökken a színvonal: egy cunami (az a bizonyos 2004-es) elsöpör egy thaiföldi tengerpartot (ügyesen megkomponált jelenet, ami sokkal inkább összpontosít a katasztrófa emberi oldalára, mint a pusztítás ábrázolására), magával sodorva többek közt a francia újságírót, Marie Lelayt is. A nő, mielőtt kimentenék, és magához térne, bepillantást nyer a másvilágra. Közben a Föld túlfelén a 12 éves londoni Marcus próbálja feldolgozni ikertestvérének tragikus halálát, és mindent megtesz, hogy valahogy kapcsolatba lépjen a szellemével. Itt jön be a képbe a San Franciscó-i médium, George (Damon akár egy élőhalott, de a többiek sem sokkal jobbak), aki képes beszélni a holtakkal – de képességére átokként tekint, mert megakadályozza benne, hogy normális életet éljen.

Pusztán elmosódó sziluettként megjelenő emberek vakító, fehér ellenfényben – ez Eastwoodék víziója a halál utáni életről. Nem is láttuk még csak úgy 10 az ennedikenszer. Már itt világos, hogy az alkotók semmi újat, semmi érdemlegeset nem fognak tudni mondani a témáról, és tényleg nem. Az egyetlen, amit az Azután kijelent, hogy a túlvilág létezik, de ezen túl nem kapunk semmilyen fogódzkodót, semmilyen misztikumot, semmit, amin rágódni lehetne, semmit, ami arra késztetne, hogy mire a stáblista a végére ér, egyáltalán emlékezzünk rá, hogy milyen filmhez tartozik.

Maradnak a karakterek, és az ő kis drámájuk, amit lehetetlen átérezni, de még csak megérteni is. A forgatókönyv elmegy minden olyan lehetőség mellett, amely segítségével az érzelmi állapotok változásait ábrázolhatná, a szereplők a jelenetek között teszik meg életük nagy lépéseit, képen kívül győzik le belső konfliktusaikat, ott vívják meg legnagyobb harcukat. Ismeritek azokat a tipikus fogyasztószer reklámokat, ugye? Amikben mutatnak egy löttyedt pocakot „előtte”, és egy kockahasat „utána”. Na, az Azután pont ilyen. Látjuk Marie-t zaklatottnak, dekoncentráltnak, majd a végén látjuk nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak. Hogy az a kurva fogyasztószer hogyan művel csodát (sic), azt máig nem tudja sem Isten sem ember.

Kivéve, hogy tudjuk, Marie írt egy könyvet az élményeiről, és a kiadásáig tartó folyamat során meg kellett küzdenie a témával kapcsolatos összes előítélettel, és ez a bátor, kemény és kitartó harc, amivel kiírta magából minden frusztrációját, nyilván hozzájárult a lelki békéjének megleléséhez. Nyilván. Ez a kulcsszó. Mert mindezt, ami a lényeg lenne, onnan tudjuk csak, hogy maga Marie elhadarja egy félmondatban... Ha ezt a fél mondatot kibővítették volna mondjuk bő fél órára, lehetőleg a siralmasan üres és klisés szerelmi szál kárára, az Azután akár jó film is lehetett volna. Ugyanez áll George és Marcus történetére is – katasztrofálisan strukturált mindkettő, és még a kevés hatásos jelenet (mint Damon és Bryce Dallas Howard félresikerülő randija) is recseg valamennyire. Eastwood valódi érzelmek és karakterek híján mesterkéltnek ható melankolikus rendezői stílusa (vagy mondhatnám azt is, hogy nagypapás – hiába, ő sem a régi már, utolsó zseniális filmjét 8 éve csinálta) csak ront a helyzeten, ahogy fantáziátlan és unalmas zenéje is.

Az a filmvégi katarzis, amit emocionális alapok nélkül kennek a vászonra, az nem katarzis, hanem giccs és közröhej. Az a történet, ami kétórányi céltalan szenvelgés után, pusztán megszokásból olyan frázisokra fut ki, mint a „mindig van remény” (copyright by Hollywood), és „a halottakat el kell engedni”, nem egy rendező kezébe való, hanem az író asztalának legalsó fiókjába, amit az „elbasztam” címke jelöl. Az a film, ami még valós tragédiák megidézésével, és egy gyerek halálával sem képes semmit megmozgatni a nézőben, halálra van ítélve. És a filmvilágban semmi nincs azután.

Folytatjuk a vakhalottas sorozatot, felkészülésként az ötödik film eddig nem publikált kritikájára. De egyelőre lássuk a második epizódban miféle huncutságokba keverednek látása-hagyott hőseink! Az első filmről itt olvashattok.

Persze volt idő, mikor de Ossorio még élt. Ez az állapot is közrejátszhatott abban, hogy el akarta készíteni nagy sikert aratott 1971-es filmjének folytatását (a franchise, ha nevezhetjük így, közben gazdát váltott: az első rész felett még José Antonio Pérez Giner atyáskodott – ő volt spanyolhon egyik legaktívabb exploitation-producere, többek között számos Paul Naschy horrort is neki köszönhetünk. Az ehelyütt tárgyalt film, az El ataque de los muertos sin ojos (1973) producere azonban már egy bizonyos Ramón Plana, aki ebbéli minőségében soha többé nem tevékenykedett.

De Ossorio a folytatásokban a templomos zombilovagok mitológiáját folyamatosan bővíti, ide-oda csavargatja, néha a logikának idegesítően ellentmondva (lásd majd a harmadik részt), néha pedig meglepő képzelőerővel (a negyedik epizód lesz erre példa.) A második rész a templomosok kivégzését szemléltető prológgal kezdődik, Bouzano kisváros tizennegyedik századbéli lakói fellázadnak az ördögimádó lovagok ellen. Mielőtt máglyára vetnék őket, még kiégetik a szemüket: ha vissza találnának mászni a síron túlról, nehezebben találjanak rá a falura.

Elővigyázatosságuk később bizonyul csak megalapozottnak, már a huszadik században, ráadásul épp azon a napon, mikor Bouzano a templomosok felett aratott ötszáz éves győzelmét ünnepli. A “Tűz fesztiválja” minden korosztálynak kínál valamilyen szórakozást, gyermek és felnőtt kézenfogva bámulhatja, amint a lovagokat megszemélyesítő fabábok szénné égnek a város főterén. Ilyen volt Franco Spanyolországában az entertainment: a legvidámabb poszt-fasiszto-barakk.

Egyvalaki nem tud csak örülni a kollektív bulinak: Murdo, a falu bolondja (akinek ekkora uni-szemöldöke van, az retardált kell hogy legyen), aki az egyik helybéli széplyány beáldozásával csalogatja vissza a zombikat féléletükbe. A vakhalottas széria egyik csúcspontja az a jelenet, mikor a szellemlovaikon galoppírozó hullák pallosaikkal rendet vágnak a huszadik század elpuhult csürhéje közt – és mikor végeznek, házról házra járva ritkítják tovább a lakosságot. Hiába na, az egyházi iskolában beléjük verték az alapos munka szükségességét.

Bouzano maroknyi túlélője (köztük a Nigel Hawthorne-ra megszólalásig hasonlító Tony Kendall) a templomban barikádozza el magát, innentől tiszta Night of the Living Dead az egész. De Ossorio ügyes az atmoszférateremtés területén, de feszültséget csak akkor sikerül a vászonra csalogatnia, ha szerencséje van. Az El ataque de los muertos sin ojos második felében érdekes módon ez többször is sikerül, főleg az a jelenet emlékezetes, mikor a polgármestert alakító Fernando Sancho, többszáz spagetti western veteránja egy kisgyereket lök a vakhalottak közé, hogy elterelje magáról a figyelmet, ugyanis szeretne a valamivel messzebb parkoló menekülőautóig eljutni. Suspence par excellence – egészen elképesztő, milyen ügyesen használja fel De Ossorio a csendet a feszültség végletekig való kiélezésére. Gondolom nem árulok el vele nagy titkot, ha elmondom, hogy a patkány-polgármester e húzásáért elnyeri méltó büntetését. A kiscsaj pedig megmenekül, nyugi. Ja, spoiler!

A film utolsó jelenete De Ossorio egész munkásságának egyik leghangulatosabbikja: a teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben a felkelő nap menti meg a csapat megfogyatkozott számú túlélőjét. A sárga-vörös sugarak a templomosok (újabb) végzetét jelentik, a komor halottak egymás után csuklanak össze az éjszaka elmúltával, a nappal beköszöntével; a totális csendet mindössze csontvázaik recsegése és földre hulló kardjaik csendülése töri meg. Gyönyörű.

Két dologban különbözik markánsan a folytatás a mítoszteremtő első filmtől: egyrészt jóval véresebb (áldozathozatalkor pl. a templomosok könyékig turkálnak a csöcsös csajok mellkasában – én már a felszín tüzetesebb szemrevételezésével is megelégedtem volna), másrészt De Ossorio érezhetően az akciókra helyezi a hangsúlyt: sokkal több minden történik a filmben, és sokkal gyorsabban. Gyakorlat teszi a mestert – még akkor is, ha az El ataque de los muertos sin ojos nem feltétlenül jobb a Vakrémület-nél: az újdonság varázsának előnyét az első rész birtokolja, és nála is marad.

De Ossorio zombilovagos sorozatáról már közöltünk cikket, csakhogy az évtizedek homályából előkeveredett egy ötödik epizód, és az erről a bizonyos ötödik filmről készült cikkünknek a négy előzmény kritikájával szép sorban megágyazunk.

A La Corunából származó De Ossoriót főleg atmoszférikus “zombilovagos” filmjei végett ismerik, melyeknek állandó főszereplői a vérre szomjas, élőhalott templomosok. Ám mielőtt e sorozattal mintegy halhatatlanná filmezte volna magát, egyéb műfajokban is letette névjegyét, pl. több, olasz koprodukcióban készült westernt rendezett.

Első horrorját, az 1968-as Malenka, la napote del vampiro-t szintén olasz pénzből realizálta, amely még arra is elegendőnek bizonyult, hogy Anita Ekberget szerződtesse főszereplőnek. Ő Malenka, a reámaradt kastély örökösnője, akinek egyrészt vámpirizált bácsikájával (Julian Ugarte, La Marca del hombre lobo), másrészt egyéb ijesztő nehézségekkel kell szembenéznie. Anita már épp készülne megadni magát, ám az utolsó pillanatban megérkezik jegyese, aki fellebbenti a fátylat a rokonok sötét, ugyanakkor egyáltalán nem természetfeletti machinációiról. A film poénja olyannyira értelmetlen, hogy akár Wes Craventől vagy valamelyik hasonló mainstreamestől is származhatna, Anita pedig végig olyan benyomást kelt, mintha anno, még Fellininél belefulladt volna a Trevi-kútba.

A Malenka De Ossorio a műfajba való beugrásaként, illetve mint az európai horrorfilm egy kellemes, bár bárgyú gyöngyszemeként marad emlékezetes. A rendező főműve azonban az 1971-es Vakrémület (La noche del terror ciego, amerikai forgalmazási címe The Tombs of the Blind Dead), melynek sikere további három, eltérő színvonalú folytatást eredményezett.

A La Noche del Terror Ciego-nak hangulatos a nyitása - mint ahogy az egész film az: komor keresztes lovagok kikötöznek egy fiatal nőt. Hirtelen mind rávetik magukat, és jól kiszlopálják a vérét. Több részlet is figyelemreméltó ehelyütt: a lovagok álszakállat, a lány műmellet visel, legalább is a véres közelikben. Szintén ekkor hangzik fel először Antonio Garcia Abril kísérteties zenei főtémája, amely a széria elmaradhatatlan kísérőeleme lesz: kb. úgy szól, mintha egy hordányi benyugtatózott kőtörő énekelne teaszűrőn keresztül.

Szadista a kezdet, ami persze jó dolog. A templomosoknak ilyen a természetük, brutális csávók, akiknek középkori kegyetlenkedése még semmi ahhoz képest, amit szellemként-zombiként fognak a jelenben művelni (a fentebb emlegetett jelenet egyébként csak az általam birtokolt skandináv verzióban az első, az ősrégi Hungarovideós magyar kazettán, illetve egyéb vágatlan változatokban valahol középtájt helyezkedik el).

A történet első nem-zombi figurája két darab édes kis leszbikus, akik valami mediterrán fürdőhelyen, magukat a kor divatja diktálta groteszk bikinikbe paszérozva találkoznak újra - egykor kollégiumi szoba- és ágytársak voltak: Bella a közelben kirakatibaba-összeszerelő üzemet(!) vezet, Virginia meg heterónak állt, amely állapotot Roger nevű fiúja illusztrálja. “Hát már elfelejtetted, mi volt közöttünk?”, kérdi Bella megtörten, előhívva ezáltal egy olyan flashbacket, hogy a fal adja a másikat: van benne szupersoftcore leszbikusozás, illetve egy kellékes, aki csak nagy nehézségek árán tudja a képbe áramló füstöt szabályozni.

Aztán hármasban kirándulni mennek (nem a kellékessel: Bella, Virginia és Roger). A pofáraesés már itt garantált: jó leszbikushoz kevéssé méltóan Bella flörtölni kezd Rogerrel, mire a síkideg Virginia eljátssza a Von Ryan Expresszét (értsd: leugrik a mozgó vonatról). A magyar Alföld sivárságával vetekedő spanyol hátország egyhangúságát mindössze egy templomrom töri meg, amelyet Virginia éjszakai szálláshelyeként magáévá tesz. Na jóccakát - természetesen ez az a hely, ahol századokkal korábban a lovagok mindenféle szűz és nemszűz nőneműt áldoztak a Sátánnak (aztán őket meg a helyi parasztok koncolták fel, szemüket fáklyával égetve ki, innen az eredeti cím utalása mindenféle vak halottakra). Éjfélkor ki is kelnek sírjaikból, a jövevényt köszöntendő. Persze Spanyolországban minden lehetséges: ha az embert nem a halott templomos lovagok intézik el, akkor az ETA. Csikorgva csúsznak odébb a kripták és sírok nehéz kőlapjai, és guszta cafatos hullakezek csápolnak össze-vissza. Az ébredés után a csapat lóra pattan (mondjuk az, hogy “pattan”, az túlzás), és csuklyáikat mélyen a szemükbe húzva (nem a lovakéba, hanem a sajátjukba) Virginia felé veszik az irányt - mint mindíg, most is lassítva (arra az égető kérdésre, hogy a zombilovakat évszázadokon keresztül hol tárolták, nem kapunk választ.)

S bizony, ezzel az állandó zombi-slow-motionnel baj van, mert hát hogyan féljünk olyan élohalottaktól, akik egy defektes tolókocsi sebességének felével “repesztenek” embert enni? Még jó, hogy külterületen laknak, mert a városban, ha az úton át akarnának menni, elcsapnák őket az autók! De szerencséjük van, mert áldozataik rendre megtorpannak, földbe gyökerezik a lábuk, a rettegéstől bénultan vackolják be magukat valamelyik sarokba, stb., miközben meg a soundtrack könyörtelenül nyomja az “Oleolooooo…”-t.

Roger és Bella kénytelen azonosítani menni azt az izét, ami Virginiából megmaradt. Ez a jelenet szintén rendelkezik némi sajátos bájjal: először is ott az a magától ide-oda lengő deklis lámpa, amelynek nyilvánvaló feladata némi atmoszférát teremteni - a Focault ingája semmi hozzá képest! A comic relief sem könnyen emészthető: Paco Sanz, aki vagy száz európai westernben tette tiszteletét, itt a perverz hullapakolót alakítja. Először egy öregasszony tetemét teszi Belláéknak közszemlére, majd utójáték gyanánt még megkínoz egy békát. Szerencsére a békáért bosszút áll a zombiként előtámolygó Virginia – sajnos ez a motívum, mármint hogy a templomosok áldozatai visszavánszorgnak az életbe, a folytatásokban nem bukkan fel.

A (most már) szerelmespár (de Ossorio úgy látszik osztotta azt a politikai korrektség által mára meghaladott véleményt, miszerint a leszbikusoknak csak egy férfinyi dugás hiányzik) először helyi csempészeket vádol meg barátnőjük meggyilkolásával. Álláspontjuk egy, a templomromban eltöltött éjszaka alatt radikálisan megváltozik…

Nos, a bizonyosság szélén kapaszkodó valószinűséggel birtokomban merem kijelenteni, hogy ez a rendező legjobb filmje, ráadásul a lovagokkal sikerült a horror egyik legképernyőképesebb szörnyfajtáját megteremtenie – a hetvenes éveknek eurokultjának mindenképpen emblematikus monszterei. Direkt beijesztő képességük ugyan nem kevés kivánnivalót hagy maga után, viszont a fenyegetettségnek az a nyomasztó atmoszférája, amelyet árasztanak magukból, sikerrel juttatja eszünkbe, hogy a modern kor filmes gyilkosaival és személytelen speciális effektjeivel ellentétben a valódi rémület nem konkrétan a vásznon, hanem a közös tudatalattiban-, hasban és agyban képződik.

A horrorfilmek az együttes rémfantáziák kivetülései; az egyén félelemháztartását katalizálják. Az, hogy a mai nézők kapucnis hullalovagok éjjeli portyázásától rettegjenek, nem valószinű. Ugyanakkor miért ragaszkodjunk a realitáshoz? Hát nem jobb, ha az embernek valami ilyesmi csúszik-mászik a nyomában, a mindennapok banális szörnyűsége helyett? A film ráadásul, minden hibája és mediterrános direktsége ellenére, aranyos, sármos. Ezer ilyen filmet kívánok nektek, kedves olvasók, meg örök bátorságot a potenciálisan nevetséges dolgok halálosan komolyan vételére (vonatkozzon ez erre a filmre, vagy akár az életre), mert csak így nevethetünk a valóban komoly dolgokon.

Amando de Ossorio 2000-ben elhunyt. Ha lovagló halottként visszatérne, én örülnék neki. Ő meg főleg, gondolom.

Eladó dévédék, poszterek, könyvek, akciófigurák, lobbikártyák ITT.

A kínai-hongkongi koprodukcióban készülő szuperprodukciók mindig érdemesek a figyelemre, de elég nagy részüknél hamar felmerül az emberben a kételkedés, hogy vagy a téma, vagy valamelyik közreműködő személye miatt nem lesz olyan színvonalú, mint ami elvárható. A Shaolin rögvest két (esetleg három) ilyen miatt ébreszt efféle kételyt. Az első a már jópárszor feldolgozott téma, ami a címből is adódóan a kungfu körül forog, másrészt a rendező, Benny Chan személye, aki bizony elég sokszor a művészi érték helyett a csillogó külsőségekre helyezi a hangsúlyt (a harmadik láncszem a producer-atyaúristen Han Sanping, aki előszeretettel sarkallja a stábokat a nacionalista eszmék történetbe emelésére). A filmen mindhárom előbb felsorolt dolog/személy ront valamicskét, de az összkép egyáltalán nem rossz.

Akárcsak néhány korábbi mozi (a The Shaolin Temple ’76-ból és a ’82-es Jet Li-féle Shaolin), úgy Benny Chan legújabb blockbustere is a Shaolin templom lerombolását igyekszik bemutatni. A történelmi tényekből nagyjából ennyit használ fel, a körülmények és az okok már merő kitalációk. Chan első dolga volt Han Sanping kívánalmainak megfelelni, így a történetet az 1900-as évek elejére pozícionálta, hogy bekerülhessenek a történetbe a gonosz fehér külföldiek, akik valami vasútvonalat akarnak építeni. Természetesen a külföldiekkel szemben megjelenik a „Chinese pride”, ami a maga módján győzedelmeskedik is.

Annak ellenére, hogy egy egész csapat hozta össze a forgatókönyvet, a script igazi Benny Chan filmhez méltóan meglehetősen összecsapottnak és klisésnek hat. A fordulatok nagyon giccsesek, túl sok a fantasztikus véletlen, főleg a történet első harmadában. Hasonlóan zavaró a mellékszereplők papírvékonysága, alig van idő a motivációik bemutatására (ez főleg Nicholas Tse karakterénél feltűnő). Szintén nem éri el a célját a záró megajelenet sem, a templom grandiózusan digitális megsemmisülése és az azzal párhuzamosan zajló csaták annyira túl lettek húzva, hogy egy idő után inkább fárasztóak, mintsem lenyűgözőek. Mégis, a beemelt buddhista tanítások és bölcsességek miatt a mondanivaló messze többnek tűnik, mint az elmúlt években készült bármelyik Benny Chan produkció esetében, jóval többet adnak hozzá a történethez, mint az akciójelenetek.

A tanítások mellett Andy Lau és Jackie Chan miatt működik még az egész. Főleg utóbbi volt remek, úgy látszik, végre sikerült megtalálni az öregedő szupersztár helyét a mostani mozikban. Többek szerint már régen át kellett volna nyergelnie az öreg kungfumester sablonkarakterek megformálásába, de a Will Smith poronty Karate/Kungfu Kid-jében alakított mester azért nem volt igazán az ő világa. Jackie mindig is komikus karakter marad, ezt jól láthattuk már a Little Big Soldier-ben is, így zseniális húzás volt a magát ügyetlennek és gyengének tartó szakács szerepét rá bízni. A bunyójelenete tipikus Jackie Chan blődli, jópofa poénokkal és bármennyire is nem illett bele igazán ebbe a komolynak szánt moziba, mégis a legemlékezetesebb pillanatok egyikévé vált.

Andy Lau gyakorlatilag kettős szerepet kapott, olyannyira végletes az általa megformált karakter. A könyörtelen hadúr szerepe elég egysíkú, igazán nem lehet kiemelkedőt alakítani benne, a „megtért” szerepben viszont remekelt. Sajnos az átalakulása nem olyan érzékletes, ahhoz egy komolyabb, a drámai jelenetek iránt fogékonyabb rendezőre lett volna szükség.

A forgatókönyvet írók tömege mellett az akciókért is egy egész csapat volt felelős, ráadásul nem is akárkik, hiszen Cory Yuen, Li Chung-Chi és Yuen Tak neve sem ismeretlen a szakmában. Szerencsére nem csak az elmaradhatatlan bunyókat kellett kidolgozniuk, hanem számtalan látványos kaszkadőrtrükköt is, amik közül talán a lovaskocsis üldözés sikerült legjobban, de a sztori közepén látható nagy csatajelenet sem éppen utolsó. A konkrét bunyójelenetek abszolút nem realisztikusak, mert ha valósághűek lennének, a shaolin harcosoknak semmi esélyük nem lett volna a puskával ellátott katonák ellen. Ha ezt megbocsátjuk az alkotóknak, akkor viszont felettébb látványosak, sok közülük a szokásos huzaltechnikával van feltuningolva (főleg ott, ahol nem képzett harcművészek a szereplők) és persze azt sem szabad elfelejteni, hogy ki nem szereti végignézni Wu Jing, Xing Yu, Yu Shaoqun és Xiong Xin-Xin nagyszerű összecsapásait?

A Shaolin tehát egy jól sikerült blockbuster minden téren, aminek pont az adja a korlátait, hogy eleve blockbusternek készült. Benny Chan ezúttal sem tudta átlépni a saját árnyékát, viszont olyan színvonalas stábot sikerült maga köré összeszednie, akik saját imázsukkal és képességeikkel képesek voltak emelni a színvonalat. Jackie Chan első színrelépése, Andy Lau „kettős” szerepe, a buddhista tanok jól eltalált adagolása és a viszonylag ritkán feldolgozott 1900-as évek elejei Kína ábrázolása bőven ellensúlyozza az emberfeletti képességekkel rendelkező főhősöket (jelentkezzen, aki kibírná mindazt, amit Lau a lovaskocsis üldözés során/után), a bántóan egydimenziós mellékszereplőket (Nicholas Tse, meg a fehérek) és a rendezési hiányosságokat. Egy jobb képességű rendező kezében talán lehetett volna jobbat is kihozni mindebből, azonban ezúttal így sem biztos, hogy van ok panaszra. A jó öreg Benny a Connected-hez és a City Under Siege-hez képest már így is lépett egy jó nagyot előre.

Mint minden évben, a Geekz Oscar-bubusa, Ringsider kolléga vezetésével idén is végigkommentálhatjátok a közvetítést, és izgulhattok kedvenceitekért, Marlon Brandóért, Al Pacinóért, Ryan O'Nealért... ja, nem 1973 van? Hát akkor kezdődhet a buli, én, WF, meg inkább megyek aludni.

20:07 (ringsider belép jobbról)
szerencsére Feri alszik, így most már senki sem akadályoz bennünket hogy jól érezzük magunkat! ehhez azoban tessék beljebb fáradni...

Elvileg hajnali 2kor kezd a red carpet, és 2:30kor a ceremónia...az első díjak a díszlet és az operatőri lesz, ígéret szerint belecsapnak a lecsóba a felvezető feszültségoldó poénok után...
ha bármelyik megy a TKS-nek az elővetíthet valamit az est későbbi alakulásáról...
addig is játszunk brahi-tippelőst, az enyémek:
 

-se nem a TKS se nem a TSN nyeri a film díját
-Nolan nyeri a forgatókönyv Oscart

ti milyen meglepetést tudtok elképzelni??????

Online megtekinthető: 

PRO 7 live stream:

http://tv.cms4people.de/

2:00 szép jó reggelt mindenkinek, hadd lássam a kezeket, hényna is vagyunk...
mindenki kikészítette a kávéját? pro7en megy a red kárpit...
natáli lilában, szebb mint valaha...

odabennt már franco, mindkét keze megvan!
anyám, milyen haja van...kicsit izgatottnak tűnik...
2:05 timberlék!
ragyogóan mutat szmokingban
sandra bullock, idén max bardemért izgulhat
2:08 valami oscar nagyokos magyarázza az esélyeket, firth biztosnak tánik, de a filmben megfordulhat a széljárás és lehet a TSN visszajön...kössszzziiii!
ki is fáradtunk, sok volt ez igy hirtelen, werbung!
2:12 nokil kidman, a nyúllyukból!
aztán paltrowék kislánya....
majd a legjobb mellékszereplő? szóval dickie ecklund, szóval c. bale...
olyan a szakálla, jáááááájjjjj...
KÖZBEN FRISSÜL A STREAM LINK, hála PeetV-nek!!!!

2:22 hugh jackman, már a színházból...
5 perc és deakins hazaviheti az első szobrát...
az első montázs, pedig még nem is megy a show!
halle berry a kocsmából! ő a divat megszállotja, iiiimádja a  rucikat!

2:27 tom hannks, a ma esti első átadó...de még nem átad, csak mesél... 

2:30 apa kezdőőőőőőőődik...
a közvetítésba néha bekapcsolódik tanult kollégám és elemzőtársam PeetV is, fogadjátok majd őt is ilyen kitörő és szívetmelengető szeretettel...

neee, a pro7en is fordítják....!
inception montázs, a két műsorvezetővel! ááááá, nolannak tényleg nincs helye a rendezők között! végigjárják az összes filmet: most a social networknél vendégeskednek, majd a Bunyósnál
true grit...king's speech, swan, most meg a vissza a jövőbe!zseniális eddig!
aaaaaaa két házigazda, franco és heathaway
az szüleik is itt vannak! "húzd ki magad, itt van mr spielberg is..." 
2:41 tom hanks, az első díjhozó!
díszlet és operatőr!
díszlet: alice, HP, inception (!!!!), TKS (melepornóóó), true grit
és az oscar...
a legjobb díszlettervezés: ALICE CSODAORSZÁGBAN

és most jönnek deakins percei???
operatőt: libatique, pfister, cohen, cronnenweth, deakins
OPERATŐR: WALLY PFISTER
de basszus, deakins 9 jelölésből nem nyert...egyik szemem sír, amásik nevet, deakins most se kapott, de pfister volt idén a legjobb!!!!
reklám, most a szó PeetV-é...

2:51 folytatódik. üdvözlök mindenkit. Nomeg az öreg Douglas. Mármint az öregebb! Megható pillanatok. Következnek a mellékszereplő hölgyek! amy adams, melissa leo, mrs burton, jacky weaver és hailee steinfeld
True Grit lányka vagy a harcos anyja? Kirk... nem viccel...
LEGJOBB NŐI MELLÉKSZEREPLŐ: MELISSA LEO
Ezt a prezentálást nehéz lesz überelni... 
Justin és Mila Kunis a következő 2 díj bemutatói: legjobb animációs rövid először.
LEGJOBB ANIMÁCIÓS RÖVIDFILM: THE LOST THING
Vajon a sárkányok legyűrik a játékháborút?
LEGJOBB ANIMÁCIÓS FILM: TOY STORY 3

3:08 most visszatértem, ismét reklám van, lehet kávéért, kóláért és pizzáért rohanni...
azért kirk mekkora volt már? egy igazi lókötő, ellopta a showt a vén faszi...
a sárkányt sajnálom nagyon...
3:12 pirirg-pörög tovább a sóóóó...
bardem és brolin jönnek egy arany borítékkak: fogatókönyvek!!!
adaptált: 127 óra, TSN, toy story 3, true grit, winter's bone...
és a díj: ADAPTÁLT FORGATÓKÖNYV: Sorkin!!!!
és akkor az eredeti (mindegy ki nyer, csak nolan legyen!): another year, fighter, nolan, kids, TKS
és a LEGJOBB EREDETI FORGATÓKÖNYV:TKS
eddig eloszlanak a díjak, továbbra is él a kérdés, ami ott motoszkál minden átfagyott fejben: mit mormol...iletve na, TKS vagy TSN
werbung again, pisiszünet!!!!!

3:23  anne énekel, akkor hamarosan zenei díj jön...
franco női ruhában, kicsit meleg a pite...
mirren és a russel, the greek
a LEGJOBB IDEGENNYELVŰ FILM: dánia, in a better world
eddig papírforma minden szinten...de hisz ez az OSCAR...
3:29 doktor szöszi, akkor a férfi epizódista jön...ha nem bale, akkor baj van
a jelöltek: bale, hawkes, renner, ruffalo és a logopédus úr!
A LEGJOBB FÉRFI EPIZÓDISTA: BALE!!!!
mintha csak atipposzlopom olvasnátok fel gyerekek...
a TKS ezek szerint nem tudta befogni őt, csak azért hogy még izgalmasabb legyen a vége...a film második színész díja, többet nem fog kapni, de most őszintén, a bunyós az évad blind side-ja...:-P

3:38 kis szünet után következnek a legjobb filmzene jelöltjei. Hajrá Trent!! :)
Táncoló rozsomák és Nicole Kidman prezentálják, egy kis montázzsal kísérve...a némafilmtől a THX-ig...a zene mindig ott volt.
Powell, Desplat, Trent (!!!), A.J. Rahman vagy Zimmer?

LEGJOBB FILMZENE: TRENT REZNOR és ATTICUS ROSS - The Social Network
"Is this really happening?" Ezt 20 évvel ezelőtt senki sem merte volna még csak álmodni sem...
Scarlett és Mr.Meztelen felsőtest hang díjakat mutatják be.
Salt??? Reméljük Inception.
LEGJOBB HANG: INCEPTION
Második díj az Eredetnek. Eddig érdemelten. Remélem Feri még nem ébredt fel... :P
Következzen a hangvágás...jön a harmadik Nolanéknak?
LEGJOBB HANGVÁGÁS: INCEPTION

3:52 visszatérek, tomei bemutatja a technikai oscar győzteseket...
cate blanchett legjobb maszk, rick baker megint????
igen! MASZK: FARKASEMBER, baker 7. díja!
eddig teljes papirforma...
és a LEGJOBB JELMEZ: ALICE!
amásodik díja a filmnek, Attwood 3. oscarja...

4:02 Kevin Spacey énekel: "jó estét, Geroge Clooney vagyok..."
a dalok jönnek, elsőre Randy Newman, TS3
(technikai megjegyzés: közben egy istenhozzád ehez a kibaszott blog.hu-hoz)
aztán a nagy gubanc...majd egy hirtelen reklám...úgyis rég volt...

4:11 amy adams és donnie darko jön:
legjobb rövid doksi: strangers no more
és a rövidfilm: god of love
4:26 a legjobb oscar házigazda ever, billy crystal
imádom ezt a faszit!
sherlock és watson, vizuális effektek
legjobb vizuális hatás:  INCEPTION
ha jól számolok a negyedik díj...az év legnagyobb mizieseménye volt, pont
és a vágás, itt nincs eredet, ami egy röhej...
LEGJOBB VÁGÁS: TSN

4:38 Eredet 4, Közösségi háló 3, Alice 2 díjnál tart.
Jöhet egy újabb dal. By A.J. Rahman. Talán ez érdemelné.
És khm, Jennifer Hudson kikupálódott...Jöjjön a kötelező country.
Ez egész fájdalommentes volt. Nos, és a nyertes...
LEGJOBB EREDETI DAL: TOY STORY 3
Randy Newman 69. jelölése, és csak 2. díja..

Ismét szünet. Lehet menni fosni, akár előre is, hisz most kezd izgalmas lenni...
4:53 In memoriam montázs.
Ejh, de sokan elmentek idén is...Bárcsak ne Celine Dionra kellene megemlékeznünk róluk. De hála Istennek ott a mute gomb.
2. kedvenc macskanőnk emlékezett az első afro-amerikai díjas színésznőre.

Jöjjenek a "királyi-kategóriák".

5:02 kössz Peet, akkor a rendezés, itt az első női díjazott bigelow
és a díjazott....
LEGJOBB RENDEZÉS:Tom Hooper...
hűűűha, akkor úgy néz ki ez eldőlt...
Peet azt üzeni: BASSZA MEG!nyerjen az INCEPTION!
úgy legyen barátom...:-D

anete benning, életműdíjról mesél...
Eli Wallach, Godard, Bronlow (filmtörténész) és Coppola
3an közűlük a színpadon....

hamarosan jönnek a fészereplő díjak, de addig egy kis reklám...jóóóóó????
közben a pro7en egy montázs a winter's bone-ból, bár ilyen izgi lett volna...

5:11  cockburn jő, azaz női főszereplőkkel kezdünk
a hattyú kell hogy nyerjen, más babér nem terem neki, sajna...
a jelöltek: bening, kidman, jennifer lawrence, portman, michelle williams
LEGJOBB NŐI FŐSZEREPLŐ: NATALIE
jessssssz!!!!!
nagyon szimpatikus beszéd
5:19 Sandra Bullock...Colinnak adja a díjat...?!
a jelöltek ugyebár: Javier, the Dude, Jesse, Colin, és a házigazdánk, James
A LEGJOBB FÉRFI FŐSZERPLŐ: Colin Firth

Természetesen ez sem meglepő. De nagyon jó köszönőbeszéd.
Mindenki dőlhet hátra, és mormolhatja a következő mantrát, "csak ne a király beszéde, csak ne a király beszéde".
Spielberg bácsi hatalma ellen ez valószínű kevés lesz.
Lássuk csak, kik szállnak szembe a királlyal:
Social Network, Black Swan, 127 Hours, The Kids Are Alright, Winter's Bone, True Grit, Inception, TS 3, The Fighter...
A király beszéde alá montázsolva a legjobb film díjának jelöltjei. Nice. Isten segítsen, bizony.
LEGJOBB FILM: THE KING'S FUCKING SPEECH
Félúton fordított és két díjjal a hajrában nyert 4 szobrocskával a Weinstein-gépezet.
Keverjétek már le.
Részemről kiléptem. Been a pleasure.

na, Peet kidühöngte magát, én pedig egy gyerekórus és az oscar nyertesek közös somewhere over the rainbow dalára búcsuzom...
tulajdonképpen sok okunk nem lehet a panaszra, maximum, hogy néhány meglepetést elviseltünk volna...örültem volna ha személyes kedvencem a True Grit (Black Swan) is nyer valamit, és kissé keserű a szánk íze, hogy a leghagyományosabb oscar filmet díjazták idén is...ennél már csak a Bunyós tette volna be jobban a kiskaput...:-P
PeetV-vel köszönjük a figyelmeteket és ha blog.hu is úgy akarja, akkor jövőre veletek ugyanit...

Sosem értettem Marty McFly és a doki miért akartak megszökni a nyolcvanas évekből, másnéven minden idők leg-szuper-állat-baróbb évtizedéből. Neonszínű divat, Duran Duran és Bravo... Most hogy így átgondoltam, talán mégis Mártiéknak volt igaza.

Felesleges megpróbálni letagadni, hogy a nyolcvanas évek legjellemzőbb mozis vadhajtása nem az afgán neorealizmus, hanem a slasherfilmek voltak. Sean Cunningham 1980-ban toccsant bele a véres tócsába a Péntek 13-mal, és sikerének hatására a slasherhullám, a kedvenc hullám vasúton, megállíthatatlanul végiggördült az évtizeden. A legdurvábban persze a nyolcvanas évek legelejét termékenyítette meg (azt hiszem ebben a kritikában előfordul majd még pár nemierőszak-metafora), ám 83-ra, a Sleepaway Camp elkészültének évére, a slasherláz kifulladni látszott. 85-ben majd a Rémálom az Elm utcában ad neki újabb löketet, és valami olyasmi írható a Sleepaway Camp számlájára, amivel Wes Craven klasszikusa szintén megpróbálkozik majd (utóbbi köztudottan jóval nagyobb sikerrel): a slasher-formula megcsavarásával, vadabbá, egzotikusabbá tételével.

Intermezzóként néhány szó a magyar kiadásról: a Sleepaway Camp két folytatása, a Sleepaway Camp 2 és 3 még a hősvideós időkben jött ki nálunk A halál angyala és A halál angyala visszatér címmel. A nemrégiben megjelent dvd magyarországi forgalmazója, a Navigátor film nem akarta megbolygatni a tradíciót, és ugyanebben a felállásban hozta ki a két filmet két külön dvd-n - a legelső, nálunk eddig forgalmazásba nem került, jelen kritika tárgyát képező Sleepaway Camp filmet pedig feltette a második rész mellé, mintegy extraként a lemezre. Érthető? Ha nem, rábasztál, én el nem ismétlem.

Angela (uszkve 5 éves), a bátyja (dettó) és az apukájuk (nem) önfeledten lubickolnak, amikor két felelőtlen tinédddzser általhajt rajtuk egy motorcsónakkal. Egyedül Angela marad életben. A kislányt a kissé excentrikus nagynénje fogadja be, aki egyedül neveli a fiát. Telnek az évek, szám szerint nyolc, és a nagynéni úgy dönt, hogy a nyári szünidő idejére fiacskáját és Angelát táborba küldi: tapasztalják meg ott, amit a k. olvasó az emberiségről már bizonyosan sejt, értsd: az ember, az bizony embernek farkasa...

A Sleepaway Camp-et bizarrként jellemezni enyhe volna. Robert Hiltzik rendezőnek ez az egyetlen filmje, ami nem meglepő, a rendezés szó szerint katasztrofális, az amatőr szintnél csak egy fokkal jobb. Sem a szinészvezetéshez, sem a blokkoláshoz, sem a plánozáshoz, sem a feszültségkeltéshez nincs érzéke, csakhogy mindezen tehetségbeli hiányosságai nem feltétlenül válnak a filmnek hátrányára. A forgatókönyvet is Hiltzik írta, és tele van tabukaristoló ötletekkel, amelyek a film végén bizony átmásznak a barikádon és megrohamozzák a néző ízlésbeli elvárásait.

A szexuális aberráció vezérfonala és a nemi identitás porózus természete mentén tapogatózik a sztori, és a borzalmas alakításokkal, gyér speciális effektekkel és elcseszetten megrendezett csúcspontokkal kiegészülve alkot torz egészet, amely a maga félresikerült módján mégis valahogy jóllakatja az embert. A tábor szakácsa egy kétméteres, kétszáz kilós pedofil; az egyik áldozatnak forró hajsütővasat nyomnak a csacsájába; és természetesen még ha akarnék sem feledkezhetnék meg a film utolsó beállításáról, arról a kb. harminc másodpercről, amely szó szerint magasabb szintre emeli ezt a kvázi-amatőr Péntek 13-koppintást, sőt, a maga beteg, váratlan direktségében lehengerlő.

Frusztrálja az embert, hogy rengeteg hibája ellenére a Sleepaway Campnek vannak kiváló jellemzői is, ebből következik hogy értő kezek ebből a filmből sokkal többet ki tudtak volna hozni: nagyszerűen kellemetlen például ahogy a gyerekek bánnak egymással, ahogy mocskosul káromkodva, szinte állandóan agresszíven kommunikálnak. A hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének amerikai, táboros (nem feltétlenül horror) filmjeiben ennyi kurvaanyázást, kapdbeafaszomozást és úgy általában, interperszonális konfliktust összesen nem lehet látni-hallani, mint a Sleepaway Campben – nyoma sincs hamis romantikának, önmagunknak hazudni próbáló nosztalgiának.

A gyilkosságok se nem túl véresek, se nem túlságosan fantáziadúsak: „creative killing”-ről beszélni a filmmel kapcsolatban felesleges, Hiltziknek semmi érzéke nem volt az erőszak hatásos filmreviteléhez. A két folytatás ezen a téren könnyedén túltesz hírhedt elődjén, ám ettől függetlenül az első rész lezárását, azt a legendás fél percet nem tudják túlragyogni.

Az idei évben ez a kérdés foglalkoztatja igazán az Oscar-díj rajongóit. A legtöbb kategóriában az esélyek tulajdonképpen elég jól defináltak, azonban éppen a két legfontosabban tűnik úgy hogy nem bírnak egymással az éllovasok. Ti mit gondoltok? Fincher vagy Hooper? TSN vagy TKS? Bening lefiniselheti a Hattyút? Deakins végre hazavihet egy szobrot? Ja és legfőképpen: nyerhet e díszlettervezői  Oscart egy melegpornó kulisszája???

Ne feledjétek már csak kettő és felet kell aludni és minden kiderül! Ugye ti is itt lesztek velünk és együtt szorkulunk és bosszankodunk a liveblog alatt?

Ez a mexikói kannibálfilm állítólag a tavalyi év egyik legjobbja, és most hogy az amerikai forgalmazása beindul, valószínűleg hamarosan világszerte is beszerezhető lesz.

Egy korszak ér véget az alábbi videóval. Jon és fivére Al Caplan ezzel a videóval zárják a Schwarzenegger eposzt. Videóik közül mi is megosztottunk veletek kettőt: a Terminator 2: The Opera és a Commando: The Musical egyaránt elnyerte a tetszésetek. A Caplan testvérek ezen kívül megzenésítették a Conan és a Total Recall filmeket is. Utolsó remekük a nagyszerű Predator film musical változata. Remélem jönnek majd az újabbnál újabb projektek, mert humoros, zenés videóikkal képesek voltak színt vinni szürke hétköznapjaimba. "If it bleeds, we can kill it!"

Íme Boyle színdarab-adaptációjának előzetese - a Frankensteint a napokban kezdi játszani a National Theater, a főszerepben a Sherlock-szériából ismert Benedict Cumberbatch és Jonny Lee Miller. A bárót és a szörnyeteget estéről estére felváltva  alakítják majd.

Tudom mire gondolnak, és igazuk van: önként és dalolva szaladtam bele ebbe az ökölbe.  Pontosabban Nicolas Cage meglehetősen szőrös ujjbegyeibe. Az történt ugyanis, hogy Michael De Luca (akinek produceri munkái között sok minden előfordul a Penge 2 és a Közösségi háló által behatárolt területen) és René Besson (aki azzal írta be magát a Filmtörténet Nagy Könyvébe, hogy lehetővé tette a Bosszú mindhalálig elkészültét) rávették, hogy csináljanak egy filmet. "Jó lesz, Nick!" lelkendeztek a producerek. "Tisztára olyan lesz, mint a Szellemlovas! Csak kocsikkal! Meg 3D-ben!" kacsintottak a lelkesen bólogató Patrick Lussier felé (aki néhány MacGuyver és Hegylakó epizódon és a méltán... khm... közismert Doctor Who tévéfilmen (héééé! - WF) kívül csak olyan apróságokat vágott, mint például a Sikoly sorozat) Amikor Cage kicsit értetlenebbül reagált erre a felvetésre a szokásosnál, hozzátették: "Hiszen tudod, ő csinálta a Véres Valentin 3D-t! Meglátod, jó lesz!"

Hogy a beszélgetés hogyan végződött, az azt hiszem most már minden Kedves Olvasó számára nyilvánvaló. Az eredeti címében a hatvanas évek vezetéstechnikai oktatófilmjeit idéző Féktelen haraggal szemben csupán három elvárásom volt: legyenek benne kocsik - jó kocsik - legyen benne sok-sok fegyver, meg legyen benne legalább három jó nő. Nos, magabiztosan állíthatom, hogy mindebből nem sok mindent sikerült megkapnom. Van persze jó nő, legalább egy, Piper (Amber Heard, akiről azt érdemes tudni, hogy saját bevallása szerint egy .357-es revolvere van, imádja az autókat és biszexuális. Itt be is fejezem a róla szóló gondolatmenetet.)

Nicolas Cage visszajön a pokolból egy motoron... akarom mondani valamin, ami messziről egy Buick Rivierának látszódik, kapásból szétlő három embert meg felrobbant egy kisteherautót... és ekkor döccen először a film. Esetünkben időt szakít arra, hogy Piper, a jócsaj, lepukkant helyen dolgozik, mocskos főnökkel (Jack McGee) és még mocskosabb vőlegénnyel (Todd Farmer, akinek felkoncolását élvezettel néztem végig). Ő csatlakozik Cage-hez, aki - most kapaszkodjon meg minden Chuck Norris és Steven Segal rajongó - saját csecsemőkorú unokáját igyekszik kiszabadítani a gonosz sátánista szektavezér (Billy Burke) és követői karmaiból. Persze a pokolban nem veszik túl jó néven, ha valaki csak úgy lelép családot menteni, úgyhogy a Könyvelő (William Fichtner) jön, kérdez, és érmét dobál.

Persze mindezt nem ezzel a lendülettel kell elképzelni, mint ahogy ezt fentebb felvázoltam. Valahogy minden egyes akciójelenetet Todd Farmer (az illetőt Wostry Urunk gondolom látatlanban gyűlöli, ő jegyzi a Hellraiser újrájának forgatókönyvét) (még nem készült el, előre nem utálom! - WF) megakaszt némi melodrámával, amely sajnos jóval hosszabb, mint szükséges. Az akciójelenetek frissessége is erősen megkérdőjelezhető, megidéződik a Golyózápor (igen, Nick Cage dugás közben lövöldözi a rátörő szektatagokat, persze sokkal bénábban, mint tette ezt Clive Owen), és az autós üldözések jó részét még a sokadik Halálos iramban is felülmúlja. A film pedig egészen pontos képet nyújt arról, mit is gondolnak Los Angelesben Amerika déli államairól: csupa szexéhes Jessica Simpson hasonmás és tönkfejű redneck, akik leginkább isznak és kúrnak, amikor éppen nem mészárolnak csecsemőket.

A történet még egy Walker a texasi kopó epizódot is alulmúl, David Morse feltűnése is inkább fájdalmas sóhajra késztet. Egyedül William Fichtner nyújt némi vigaszt: gesztusai, lazasága már-már Alan Rickman-i magasságokba emeli, de minek az erőfeszítés, ha a végeredmény szó szerint eltűnik a pokolban, amely úgy néz ki, ahogy azt a nyolcvanas években elképzelték. Ezek után joggal merül fel a kérdés: ha ennyire utáltam, miért kap mégis két csillagot? Nos, ott van Amber Heard, nyilván. A második csillag pedig két olyan dologért jár, amelyek bármely - ismétlem, bármely - filmet kiemelnek a "borzasztó, semmiképpen se nézd meg!" kategóriából. Ezek pedig: az 1969-es Dodge Charger és az 1971-es Chevrolet Chevelle SS396 Hardtop Coupe. Nem hiszem, hogy bármit hozzá kellene tennem.

A filmiparban semmi sem szent, úgyhogy nem kell különösebben csodálkozni azon sem, hogy Ching Siu Tung hongkongi szuperklasszikusának, a Kínai kísértethistóriának (A Chinese Ghost Story, 1987) most elkészült a re-make-je. Szerencsére Wilson Yip a rendező, generációjának egyik legtehetségesebbje - aki teheti nézze meg máig legjobb filmjét, a Bullets Over Summer-t.

Nincs ezen mit csodálkozni, ennek a pillanatnak is el kellett jönnie, ahogy mondani szokták: a levegőben volt. A Disturbia, az Eagle Eye és a mostanság mozikba kerülő I Am Number Four rendezője, Dj Caruso ma reggel írta meg twitterén, most már hivatalos, ő fogja megrendezni a Preacher filmváltozatát. Az első podcast során már lelkendeztek egy sort a képregény magas élvezeti faktoráról és tanakodtak a megfilmesítés nehézségeiről is a kollégák, de akkor még nem sejthették mennyire közel is van ez a pillanat. A texasi prédikátor, Jesse Custer történetét elmesélő képregényfolyamat Garth Ennis jegyzi, aki sosem arról volt híres, hogy politikailag korrekt volna, vagy megvetné az erőszakot alkotásaiban. Drogos kurvák, meghurcolt és megerőszakolt nők tucatjai, végletekig véres és durva halálnemek - és ez csak egy pár fegyvernem a gore-ban lubickoló képregény széles armadájából. Attól nem kell félni, hogy a film PG-13-as besorolást kap, az R-kategória borítékolva van, ahogyan arról is terjednek a pletykák, hogy egy felvonásban érkezne a teljes sztori, kigyomlálva belőle a mellékvágányokat. Mindenesetre a mű hiteles átültetése istentelenül nehéz feladat lesz - a rendezőtől eltekintve -, és ha nincs elég vér a pucájában vagy nem kapja meg a kellő hátteret, bizony egy újabb kiherélt adaptáció köszönt majd ránk.  

Jellemző, hogy bár harminc évnyi anyag állt rendelkezésükre, a klip készítői így is csak nagy nehézségek árán voltak képesek közepesen gyorsnak mondható "akció"jeleneteket összehalászni a halfejű nyomozó és dögunalmas beosztottja kalandjaiból.

Argentóról negatívat írnom nekem felér egy érzéstelenítés nélkül elszenvedett vakbélműtéttel, ugyanis filmjei összes hibája ellenére az európai horror legfontosabb alakja a mai napig (hogy mennyire nagyra tartom, arról elég talán annyi, hogy a szakdolgozatom témája is Argento munkássága volt.)

Amit az utóbbi években művel, azt viszont már szinte elviselhetetlen nézni, cikibbnél cikibb, nézhetetlenebbnél nézhetetlenebb filmeket halmoz egymásra (Cartaio, Giallo, stb. - bár a Terza madre a maga trash-happening őrületével meglepően szórakoztató volt!) Az egykori mester most a 3D hullámot ("a kedvenc hullám vasúton") fogja meglovagolni, Drakula az évtizedek során több tucatszor megerőszakolt fikciós holttestét becsteleníti meg újra, ezúttal térhatással. A produkciót nálunk forgatják májustól (első jó hír) és tegnap kiderült az is, hogy Van Helsing professzor szerepét Rutger Hauer játssza majd. (második jó hír.) Kezdődhet egy potenciálisan elviselhető filmben való bizakodás, amelyet a kegyetlen valóság vasalt bakanccsal tapos majd a magyar ugarba.

Chavez kolléga épp a napokban öntötte ki szívét arra vonatkozólag, hogyaszongya Noburo Iguchi csak komolytalan marhaságokat képes rendezni (ennek ellenére a Karate Robo Zaborgar-t csillapíthatatlan lelkesedéssel várom) - erre megérkezik Junji Ito klasszikus horrormangájának, a Tomie legújabb adaptációjának ez az előzetese, és lássatok csodát, nem is néz ki rosszul!

A japán Madhouse Studios tavaly Iron Man és Wolverine sorozatokat dobott piacra, idén az X-Men kerül sorra, és az előzetesből ítélve nem is lesz rossz.

Mindenki kedvenc gusztustalan eurodetektívje márciusban visszatér a spanyol mozikba, az ottani tévék már buzgón nyomják a röpke előzeteseket.

Ha Hollywood-ban remake-t készítenek, már meg se rántja a vállát az ember. Elöntötték a mozikat a felújítások, újraértelmezések és folytatások, de úgy látszik, üzletileg a legtöbb sikeres, ami nem is meglepő, hiszen a nem filmfanatikus moziba járók arrafelé csak angol nyelvű filmekre ülnek be. Az utóbbi időben a Távol-Keleten is, elsősorban Japánban igyekeznek újraforgatni a régmúlt legendás kasszasikereit, ám rögvest hozzá is lehet tenni, hogy azért még nem gyártják futószalagon az egyébként igencsak felemás minőségű, sokszor feleslegesnek tűnő felújításokat. Hogy az üzleti sikeren kívül miért éri meg még remake-t készíteni, az már egy másik, igencsak nehéz kérdés. Főleg egy olyan adaptáció esetében, mint John Woo legendás akciója, az A Better Tomorrow.

Először is le kell szögezni, hogy a 80-as évek közepétől néhány éven keresztül valami egészen különleges időszak zajlott a hongkongi film történetében. Talán soha sem lesz még egyszer jelen egyszerre ennyi zseniális filmes egy ilyen kis helyen. Ennek a korszaknak az elején került a mozikba John Woo A Better Tomorrow-ja (ami egyébként szintén egy remake volt), ami nemcsak a filmvásznon teremtett divatot, hanem a való életben is (Mark kabátja keresett ruhadarab lett akkoriban), ráadásul szupersztárt faragott az addig a mozivásznon szinte csak csetlő-botló Chow Yun-Fat-ból, aki a már akkor is öreg motorosnak számító Ti Lung és a popikon, Leslie Cheung társaságában új fogalmat adott a „menőség” szónak.

Mit lehet hozzáadni egy ilyen filmhez egy felújításban? A sztorit megváltoztatni nagyon nem lehet, ráadásul az „átértelmezések” nagy eséllyel bukások lesznek, amire talán legjobb példa a Tégla, amire máig haragszom, mert akik látták, nem hajlandóak megnézni a 2000-es évek szerintem legjobb hongkongi filmjét. Hiába ajánlom nekik, az a válasz, hogy mi jó lehet abban, ha a Tégla is rossz volt (hozzáteszem, nem láttam azt a változatot, így nem tudom, hogy tényleg rossz-e). Ha már Martin Scorcese remekműve szóba jött, 2009-ben Korea is készített remake-t az Infernal Affairs-ből Sorry for the City címmel és ott igyekeztek a koreai jellegzetességekkel megfűszerezni a történetet, azaz a legváratlanabb helyeken rukkoltak elő humorbombonokkal és brutális bunyókkal. A dolog hellyel-közzel működött is, azonban az A Better Tomorrow stábja nem tudott ilyesmivel előrukkolni. A sztoriban apró változtatásokat hajtottak csak végre, nincs humor, a brutalitás pedig sehol sincs az I Saw Devil, vagy éppen a Man from Nowhere jeleneteihez képest.

Ha a sztorin nem érdemes változtatni, akkor marad a látvány fokozása. Ez Korea esetében bizakodásra adhat okot, a gyönyörű képi világgal rendelkező mozijaik alapján könnyen túl tudnak tenni bármin, nem is beszélve arról, hogy a közelmúltbeli legnagyobb sikereik szinte kivétel nélkül igencsak véres, kőkemény thrillerek voltak, tehát nem okozhat nekik bonyodalmat egy heroic bloodshed leforgatása sem. Robbanásokban, nagy fegyverekben nincs hiány ebben a filmben sem, de az akciójelenetek kidolgozottsága és főleg a tempója meg sem közelíti Woo eredetijének felejthetetlen kompozícióit. Néhány jelenet szinte egy az egyben került bele a felújításba, de igazából csak ócska másolatként hatnak.

A látvány fokozása mellett még egy összetevőn lehet javítani, mégpedig a színészeken, ha megfelelő karizmájú, lenyűgöző egyéniségű alakokat sikerül kiválasztani a szerepekre, sokat tudnak dobni az összképen. Csakhogy, ezúttal Chow Yun-Fat-et, Ti Lung-ot, Leslie Cheung-ot és Waise Lee-t kellene felülmúlni. Ilyesmire a milliók által rajongott hollywoodi sztárok közül sem képes senki, nemhogy a faarcú Lee Byung-hun-t első számú sztárként felvonultató koreai mozi. Pedig rutinos aktorok kapták a szerepeket, köztük a Musa-ban is látott Joo Jin-moo, de be kell látni, egyikük sem egy olyan karizmatikus valaki, mint a ’86-os változat legendái.

Szóval a 2010-es Better Tomorrow csak egy szokásos mostani koreai akcióthriller lett, ami egyetlen pillanatra sem ér fel John Woo változatához. Az első 40 perc heveny ásítási rohamokat okoz, szinte nem történik semmi, a két testvér közötti kapcsolat abszolút nem átérezhető, ezáltal a fő drámai rész sem jön át, az akciójelenetek pedig nem hozzák azt a lenyűgöző látványt és menőséget, amik eredetileg az egész sztori savát-borsát adták. Ráadásul az egész el van nyújtva, mint a rétestészta, rengeteg a lassú, időrabló jelenet, egyszóval a film úgy, ahogy van, unalmas. Ennél nagyobb hibát pedig egy akciófilm esetében nem lehet elkövetni, úgyhogy én mindenkinek csak azt tudom javasolni, hogy ha látta a ’86-os változatot, hagyja ki ezt, ha pedig nem látta, akkor azt szerezze be ez helyett.

Az amerikai tévében a hétvégén, a Daytona 500 közvetítésének szünetében ment le ez az előzetes. 

Hangzatos cím, legalábbis egy reklámfilmnek. A Nike-nak ütött össze egy promóciós rövidfilmet Robert Rodriguez, amiben ismét szabadjára engedhette a fantáziáját. A sokszor meglepő és frappáns ötletek mellett igazi nagyágyúkkal is találkozhatunk a filmben. Kobe Bryant, mint kosárjátékos, akinek szuperereje van. Danny Trejo egy hozzá közel álló szerepben, Bruce Willis, aki kúl és Kanye West, egy cipőfétissel megáldott gyűjtő. Eszméletlen kavalkád a tovább után.

Mikor a sárga Zil átfordul Zevulon feje felett (Viktor Verzsbickij) az Éjszakai őrség (Nocsnoj dozor, 2004) elején, aztán bődületes dördüléssel földet ér, csak hogy továbbrobogjon, azzal az európai zsánerfilm újkori megérkezését jelzi. Egy olyan érába, amely bizonytalan, és éppen ezért rendkívül izgalmas.

Roger Corman fedezte fel Coppolát, Jack Nicholsont, Jonathan Demme-t. És Corman fedezte fel Timur Bekmambetovot. Bár hogy „felfedezte”, ez a kifejezés jelen esetben némi pontosítást igényel: 2001-ben a létező legolcsóbbnál is rentábilisebb helyszínt és stábot keresett Arena című eposzának, amely az 1974-es Naked Warriors remake-je lett (az eredeti is Corman-produkció). Mindezt Kazahsztánban vélte megtalálni, a film levezénylésére pedig a kazah származású reklámfilmes csodagyereket, Bekmambetovot fogadta fel, akinek játékfilmes tapasztalata addig a Pesavári keringő (Persavarszkij valsz,1994) című, az orosz-afgán háborút témájául választó drámában merült ki. Utóbbi több nemzetközi fesztiválról is hozott el díjakat, de a közönség körében nem keltett különösebb feltűnést.

Az Arena olyan film, amelyre egy meglett, bebetonozott karrierrel rendelkező alkotó huncut szégyenlősséggel tekint vissza, hiszen minden pályát el kell valahol kezdeni. Egyértelmű exploitation: a Gladiátor (2000) hátszelét meglovagolni próbáló, az eredetiségnek még morzsáját sem tartalmazó alacsony költségvetésű szemét. Ridley Scott eposzától mindössze abban különbözik – bár ez azért elég nagy differencia –, hogy a rendező a gladiátorszerepeket ujjnyi tangába öltöztetett egykori Playboy-modellekkel „játszatta” el. Tekinthetjük ezt a nőiség szégyentelen kizsákmányolásának, és tekinthetjük (mint ahogy tekintem is) zseniális húzásnak. Egy ilyen alkotástól szó szerint nem várunk semmit, és éppen ezért hathat meglepetésként, hogy Bekmambetov nem hajlandó megalkudni, a légből összegründolt filmnek igyekszik az efféle videóforgalmazásra szánt trashprodukcióktól teljesen szokatlan vizuális intenzitást adni. Persze ha nincs forgatókönyv az ember kezében és nem állnak a rendelkezésére valódi színészek, hiába hajtja magát: az Arena felépítménye összedől, ám rendezője tehetségének ígérete kicsorog a romjai alól.

A Corman-produkció annyiban használt Bekmambetov karrierjének, hogy bebizonyította, képes kommerszfilmet rendezni. 2004-ben két, főleg televíziós területen aktív producer megbízásából már Szergej Lukjanyenko bestsellere, az Éjszakai őrség adaptációjának forgatókönyvén dolgozik, az íróval együttműködésben. Természetesen számítanak a sikerre, de hogy az milyen hatalmas lesz, nem is sejtik.

A Lukjanyenko által teremtett mitológia sikerének kulcsa abban rejlik, hogy a természetfeletti világot őrületes ügyességgel fűzi össze az emberi, banális univerzummal. Lehengerlő az egyszerűség, amellyel a témát megközelíti, földfelszín-közelbe rángatja le, ahogyan figuráit megfosztja mindenfajta potenciális mitikus elemtől. Lukjanyenkónak (és később a regényeket filmre vivő Bekmambetovnak) sikerül az, amire az ítészek és közönség évtizedek óta áhítoznak: kelet-európaiságunk (esetükben, ha szigorúan vesszük, az oroszság) és a kasszasikert hozó történet ötvözése.

Egy efféle történetben a szláv arcok szokatlan őszintesége varázsolja el azokat, akik mainstream-amerikai fantasy-kényelemre áhítoznak, és ezzel máris megvették a nézőt kilóra, mert ezek az emberek ott fenn a vásznon így majdnem mi vagyunk. Azonosulás gyorsabb és gyönyörűbb nem lehet.

Két láthatatlan világ áll egymással harcban évezredek óta, a Sötétség és a Fény katonái feszülnek egymásnak: vámpírok meg mindenféle szörnyek olyan természetfeletti képességekkel rendelkező emberekkel csapnak össze, akik életüket a humánum megőrzésére tették fel. Pár száz éve él csak a törékeny fegyverszünet, amelynek betartásáról az Őrség gondoskodik, és egyre több a dolguk, ráadásul Moszkvában, egy gyermek képében, megjelenni látszik az a kiválasztott, aki eldönti majd a csatát.

Lukjanyenko univerzuma első pillantásra egyszerűnek tűnik, ám részleteiben, bürokráciájában ijesztő és szinte átláthatatlan, amiben közrejátszik, hogy az Éjszakai őrség forgatókönyve szinte teljes egészében megfeledkezik az expozícióról. Belehajít minket egy olyan mese közepébe, amelyben a játékot egy sajátos, kigondolt, ám el nem magyarázott szabályrendszer szerint játsszák. Nem a fordítás a ludas, és a problémát nem is a kulturális különbségek okozzák: egy orosz ismerősöm szerint a film eredetiben is épp ennyire zavaros. Sem Lukjanyenkónak, sem Bekmambetovnak nem volt forgatókönyvírói tapasztalata: szinte egy az egyben vitték filmre a könyvet, elhagyva annak magyarázatait. A felszín maradéktalanul adaptálásra került, de a mély rejtve maradt, ennek pedig az lett az eredménye, hogy igenis szükséges elolvasni a könyvet a film megtekintése előtt.

Ám ami a legérdekesebb, hogy éppen ez adja az Éjszakai őrség egzotikumát, ez az egyik legbájosabb jellemzője. Szakít az elvárásokkal, már-már szabászollóval vágja ki az emberből a Hollywood által belénk ültetett megszokást: recseg-ropog mindenünk, mégsem bánjuk, hogy fáj, mert az utazás öröme, amelyre ezek az oroszok, kazahok minket elragadnak, kárpótol mindenért.

Bekmambetov az Éjszakai őrségben páratlan, már-már művészi szintre emeli a vizuális öncélúságot. Mintha rettegne attól, hogy akár egy tizedmásodpercre is unalmassá váljanak képei – talán a szovjet éra filmes nyugodtsága ellen veszi fel így a harcot, az ellentéte akar lenni mindannak, ami régi. Sőt, Lukjanyenkóhoz hasonlóan ő maga is világot teremt: Moszkvája a színpompás patina, a technicolor-kedvű rothadás metropolisza, egy birodalom túlélőinek tobzódó élet- és halálvágyából építkező, gyönyörű pokla. Jeunet tudna ilyen világot alkotni, ha lenne mersze hozzá és persze, ha szláv lenne. Bekmambetov a túlzásaival, a felesleges tobzódásával meghaladja mesterét, ráadásul elhagyja a francia alkotásainak émelygős kedélyességét. Őrületes vizuális ambíciója zavarba ejtő, lehengerlő: túlságosan is sok a befogadni való, mégis, a film meséjének rokkant szürrealitásához éppen ez illik.

A történet allegorikus volta nyilvánvaló: Lukjanyenko és Bekmambetov szerint a posztkommunista Oroszország gonosz és jó szándékú freakek gyűjtőhelye, akik nem találják a helyüket, céljaikat, és éppen önmaguk létezésének fókuszálása végett van szükségük egy kiválasztottra, egy vezérre – természetesen az oroszoknak mindig is megvolt ez az igénye. Nesze neked nemzeti karakter. Csakhogy ezek a freakek, ellentétben a kommunista idők filmbéli bálványaival, képesek politikai befolyásoktól mentesen önálló döntéseket hozni – ugyanúgy véreznek, mint bármelyikünk. Morális ambivalenciájuk miazmaszerűen terjed szét: annyira emberiek, hogy szinte fáj, és még ha jót tesznek, azt is legtöbbször megjárják.

A folytatásból, a Nappali őrségből (Gyevnoj dozor, 2006) már hiányzik a macskaköves út-szerű dramaturgia. Viszonylag könnyen követhető, köszönhetően az első film sikere folytán beáramló nyugati pénznek: a Fox ragaszkodott az épkézláb forgatókönyvhöz. Igaz ugyan, hogy ezzel elillan az előd sajátos egzotikuma, de amit elveszítünk a réven, megnyerjük a vámon. A Nappali őrség az európai fantasy egyik mesterműve.

Bekmambetov és Lukjanyenko bővíti a mitológiát: a történet egyrészt a világot bármikor, bármilyen mértékben megváltoztatni képes Sors Krétája körül bonyolódik – a varázslatnak mindössze annyi a feltétele, hogy aki a krétát használja, kívánságát ott karistolja a falra, ahol élete egyszer régen zátonyra futott. A sztori másik fővonala hősünk, Anton, az Őrség oszlopos tagja és Szvetlana, az előző filmben felbukkant egyik kiválasztott szerelme körül bonyolódik, amelyet szabotál, hogy Anton fia, a másik kiválasztott, a sötét erők oldalára állt, és keresztbe tesz apjának és jövendő mostohaanyjának, amikor csak tud.

Maga a szinopszis egy, az Éjjeli őrségnél jóval konzervatívabb sztorit sejtet, és a felszínen valóban egy ilyennel van dolgunk. A többé-kevésbé konzervatív szerkezet azonban csak az alap, és az ereje érezhető: képes megtartani a szórakoztató szürrealizmusnak egy olyanfajta tombolását, amely láttán a nézőnek szó szerint leesik az álla. Sőt, a valóságnak ez a meseszerű, elképesztő széjjelbomlasztása már-már természetes állapotként hat, mi több végpontként: Bekmambetov a Nappali őrséggel megérkezik a fantasy világában arra a helyre, ahová eredetileg elindult.

A képi világ az elődénél letisztultabb, elegánsabb, élvezhetőbb. Túlzások ezúttal is előfordulnak, de nem akasztják meg a történetet, sőt, mivel már eszünkbe sem jut megkérdőjelezni, hogy a varázslat belegyökeredzett a világ alapszövetébe, a túlpörgést csak mint mellékzörejt érzékeljük. Ellazulva lebegünk az entrópia felé.

Újra csak a figurák motiváltságának egyszerűsége és a tomboló fantázia fékezhetetlensége az a kombináció, amellyel Bekmambetov megnyer minket magának, és ezt teljes sikerre a követhető sztori segíti. Rajta kívül kevés filmes van a földkerekén, aki megkockáztatna egy afféle teljesen motiválatlan, csak és kizárólag a coolság gerjesztette jelenetet, mint mikor a főgonosz Zevulon első embere, a gyönyörű Alisa (Zhanna Friske) fel-alá száguldozik vérvörös sportkocsijával egy felhőkarcoló oldalán (!) Nincs rá ok, nincs rá motiváció, egyszerűen szenzációs, ahogy az egész kinéz, Bekmambetov ezért teszi bele a filmbe, mi pedig ahelyett, hogy szemforgatva tennénk a cinikus megjegyzéseket, ámulva bámuljuk a látványos nonszenszt. A kezéből eszünk.

Szupergiccs, szűretlen fantázia, és a megemelt költségvetésnek köszönhetően epikus pusztítás jellemzi a Nappali őrséget, amely Bekmambetov eddigi egyértelműen legjobb filmje: maga a tömegfogyasztásra szánt, légcsatornába terelt (irányított? az már oxymoron) szürrealizmus. Fináléja egyszerre idézi meg a legpusztítóbb blockbustereket, a hidegháború fenyegetését és a legtisztább emberi vágyódást. Varázslat.

Az ilyen ember nem maradhat egy helyen, a világ kinyújtja érte a kezét, Hollywood ráteszi a pracliját. Ő pedig boldogan válaszol a hívó szóra, hagyja hadd vigyék, hiszen önmaga és mások előtt sem szégyelli, meg hát miért is szégyellené, hogy mindig is amerikai karrierre vágyott. A Wanted (2008) szintén adaptáció, Mark Millar hírhedt képregényének feldolgozása, csak éppen az összes felforgató motívum ki lett purgálva belőle. Bekmambetov addigi munkáinak és a képregény-eredetinek az ismeretében óriási csalódás, elhasznált klisék felmelegített bográcsa, amelybe minimális ízt újra csak Bekmambetov őrült vizualitása visz. Ám mivel a Wanted alapvetően a valóságban gyökeredzik, a rendező fantáziájának csapongása gyakran idegen testként hat a hidegen kiszámított filmben.

Bekmambetov csak mint producer működött közre a kritika által darabokra szedett Fekete villámban (Csornaja molnija), a filmet Dimitrij Kiszelev, Bekmambetov állandó vágója rendezte. Nem tudok a kritikuscsordával egyetérteni: a Fekete villám olyannyira szórakoztató, hogy hozzátenni lehetetlenség. Kétségtelen, hogy szégyentelen koppintása a Pókember-mítosznak, csakhogy Bekmambetovék oroszosan kicsavarják az egészet, és teszik mindezt olyan kedvvel és lelkesedéssel, hogy a filmre egy rossz szavam sem lehet.

Az átlagegyetemista főszereplő nem szuperképességekre, hanem egy repülő, ősöreg Volgára tesz szert, és ezzel száll szembe a világhatalomra törő archetipikus orosz nagyvállalkozó-milliárdossal (akit az Őrség-filmek gonosza, Verzsbickij alakít). Őrületesen profi produkció, egyetlen másodperc üresjárat nélkül; látványos, vicces, talán a legszórakoztatóbb film, amelyet idén láttam. A Nappali őrség ötletességét meg sem közelíti, szent igaz, ugyanakkor Bekmambetov elmondhatja, hogy a Fekete villámmal sikerült igazi (sőt, a mostaniaknál jobb) hollywoodi filmet készítenie – Oroszországban. Hogy ez áldás-e vagy átok, azt mindenki döntse el maga.

Másodközlés - először a Filmvilág 2010 júliusi számában jelent meg.

Úgy látszik nagy divat lett mostanában a földönkívülieket összeugrasztani valami másik népszerű kult-karaktertípussal. A földönkívüliek találkoztak már a Ragadozókkal, szörnyekkel, lenyomták már őket a vikingek, hamarosan a cowboyok fogják, a japánok pedig természetesen a legfaszább harcosaikat, a nindzsákat küldték ellenük.

A nemrég létrehozott Sushi Typhoon a B-kategóriás filmjeiről elhíresült nagy múltú stúdió, a Nikkatsu "labelje", ami az olcsó exploitationök gyártására kíván szakosodni, az AVN pedig az első projektjeiknek egyike, amit a nindzsafilm specialista Seiji Chiba rendezett. De hiába a hangzatos cím, sajnos ezek az új japán exploitationök általában nem nyújtanak többet, mint agyament sztorit, gagyi effekt-fitogtatást, borzalmas színészeket, meg alkalmasint néhány dekoratív cickót. Éppen ezért én az AVN-tól sem vártam ezeknél többet, ezzel szemben mégis rettentő jól szórakoztam, mert hogy B-film ez a javából, az kétségtelen, de ez alkalommal legalább a tényleg szórakoztató fajtájából.

Ilyen cím után gyakorlatilag felesleges is összefoglalni a film történetét, hiszen pontosan azt kapjuk, amit a cím is ígér, de azért én mégis megteszem. Meteor csapódik be Japánba, mindezt valamikor a nindzsák korában. Az éppen háborúban álló Koga nindzsák egy csoportja azt a feladatot kapja, hogy járjanak utána a dolognak. Csakhogy a meteor hozott magával egy földönkívüli lényt is, akivel igencsak meggyűlik a baja az árnyékharcosoknak, mert ez a lény nem csak böszme erős, de szaporodik is.

A filmet természetesen nem lehet és nem is kell komolyan venni, ugyanis egy akció-komédiáról van szó. Mivel a forgatókönyv nem túl bonyolult, így rengeteg akciót sikerült belesűríteni a 80 perc körüli játékidőbe, és szerencsére nem csak ostoba művérpazarlást kapunk, hanem szépen megkoreografált akciójeleneteket, némi számítógépes rásegítéssel. Ezek ugyanis nem klasszikus történelmi nindzsák, hanem a szuperhősöket megszégyenítő képességekkel bíró típusból való techno-shinobik, ezért a fegyvereik és harcmodoruk is alaposan fel van turbózva. Megtalálhatóak köztük az egymással folyton rivalizáló szépfiúk, az állandó cseszegetésnek kitett, kötelezően idióta lúzer, és a film legimpozánsabb látványeleme, a gyönyörű nindzsalány (Mika Hijii, akit legutóbb a Scott Adkinses Ninjában láthattak a nindzsafilm-buzik), akibe nem csak hogy én nyomban beleszerettem, de a film során az egyik élien is megpróbálja jó alaposan megcsöcsörészni a leányzót. Nem tudom hibáztatni érte, elvégre ő is csak....földönkívüli. Az a kumite, amit egyébként a lánnyal ezután lenyomnak, na az valami fergeteges, a film abszolút legkirályabb jelente. Még az angolul bazdmegelő zombinindzsákat is veri, pedig ott már sírtam a gyönyörtől.

A földönkívüli lény kinézete elsőre igencsak megmosolyogtató, úgy néz ki a szerencsétlen, mint egy Alien és egy delfin szerelemgyereke gumiba öntve, és egészen addig még izgalmas is, amíg csak részleteiben látjuk, illetve a hangját halljuk, mert amint meglátjuk egész alakosan, onnantól már kifejezetten röhejes. Bár tulajdonképpen ez a kaiju filmes érzet nem is annyira zavaró, és azért a lény összességében jobban is néz ki, mint a legtöbb ilyen kaiju filmes monszta. Ráadásul még meglehetősen egyedi is, mert sok szörnyet láttam már a filmekben, de olyan, aki a fején lévő lukakban hordja a kicsinyeit, és verekedés közben nindzsalányokat molesztál szexuálisan, nem nagyon rémlik.
 
Esküszöm, jobban örülök, hogy nem valami komoly filmet szenteltek ennek a párosnak, az úgyis halálra lett volna ítélve. Így viszont egy valóban szórakoztató, akcióban gazdag, rossz értelemben csak kicsit idióta, jó értelemben viszont nagyon is lökött, és a filléres költségvetéshez képest egészen látványos filmmel kell beérnünk, és az nem baj. Az Alien Versus Predator filmek költségvetésének töredékéből készült, de szerintem kábé ezerszer jobb film is náluk.

A Sushi Typhoon egyébként olyan címekkel készülődik, mint pl. a Yakuza Weapon, Karate-Robo Zaborgar, vagy a Helldriver, Seiji Chiba pedig az Evil Ninja-jával készül, amit ha jól vettem le, akkor az Evil Dead nindzsásítása akar lenni. 

"A Paranormal Activity és a Fűrész alkotóitól"... Ha el akarnak ijeszteni egy filmtől, akkor azt így kell beajánlani. Ennek ellenére az Insidious állítólag egészen jó, bár nekem a Patrick (1978) koppintásának tűnik. Íme a faszán túlrendezett trailer.

 
A filmtörténet leghíresebb interjúja (25 részletben), amelyből Truffaut a könyvét összeszerkesztette! Hitchcock elmond MINDENT, amit a filmkészítésről tudni kell - tapasztalatai és elméletei többet érnek, mint bármelyik filmes iskola. A francia állami rádió jóvoltából lesz közkincsé az egész - Truffaut franciául kérdez, Hitchcocknak a tolmács a kérdéseket lefordítja, amelyekre Hitchcock angolul válaszol.

• 1. rész: Gyermekkor és a korai filmes évek
• 2. rész: Mountain Eagle-től a némafilmes korszak végéig
• 3. rész: Blackmail és az amerikai közönség
• 4. rész: Rich and Strange és a filmes realizmus
• 5. rész: The 39 Steps, a hihetőség filmen és a filmkritikusok
• 6. rész: Secret Agent és Sabotage
• 7. rész: Young and Innocent és The Lady Vanishes
• 8. rész: Az Amerikába költözés
• 9. rész: Rebecca
• 10. rész: Korai hollywoodi évek és a Notorious
• 11. rész: Mr and Mrs Smith és Suspicion
• 12. rész: Saboteur és Shadow of a Doubt
• 13. rész: Lifeboat és Spellbound
• 14. rész: Notorious és The Paradine Case
• 15. rész: Rope
• 16. rész: Rope és Under Capricorn
• 17. rész: Stage Fright és Strangers on a Train
• 18. rész: Strangers on a Train és I Confess
• 19. rész: Notorious és a suspense
• 20. rész: The Birds és a Rear Window
• 21. rész: The Wrong Man és a Vertigo
• 22. rész: North by Northwest és a Psycho
• 23. rész: Psycho
• 24. rész: The Birds
• 25. rész: Psycho és a filmes jellemábrázolás

Töltsd le az egészet egyben ITT.

Az X-Men kezdetek lebőgését követően nem kellett eltelnie csak pár évnek ahhoz, hogy valaki ismét kezébe vegye ezt a hányattatott sorsú projektet. A film Rozsomák (véletlenül sem Farkas) eredettörténetével foglalkozik, a rendező pedig, aki megpróbálja újra és egyben jobbá alkotni a filmet nem más, mint Darren Aronofsky. Sikerült megnyernie Hugh Jackman-t, akivel már dolgoztak együtt a Forrás kapcsán. A film várható bemutatója az Egyesült Államokban jövő év eleje, azonban a rajongók addig sem ülnek tétlenkedve. Wolverine Vs the Hand címmel forgatott le egy majd kétperces trailert, egy képzeletbeli második részhez Gary Shore. A rövidfilmben Rozsomák a The Hand nevű ninja csoporttal csap össze. Ráadásul mindezt slow-motion-ben élvezhetjük. Gyönyörű.

Wolverine Vs The Hand from Gary Shore on Vimeo.

Van itt valaki, aki képes volt önmegtartóztatni és a maximális élmény érdekében megvárta a Félszemű hazai mozipremierjét? Nekik üzenjük, hogy már csak egy nap, és nekik küldjük megbecsülésünk jeleként ennek a képgalériának az elérhetőségét. Jeff Bridges fényképei a film forgatásáról. Aki pedig már látta az 1969-es, és a 2010-es feldolgozást is, itt az ideje, hogy elolvassa a film alapjául szolgáló könyvet is. A három közül az a legjobb. A mozipremierhez időzítve, a napokban jelent meg a magyar fordítása.

  „Good Poets Borrow, Great Poets Steal.”  (A jó költő kölcsönvesz, a nagyszerű lop.)

A jeligeként önállósodó idézetet Nancy Pragertől kölcsönöztem, aki azt a hakniszaki Bill Hammack kommentárjai között találta. Ő sokadmagával T. S. Eliotnak tulajdonítja a frázist (mások meg Pablo Picassonak), ami nem mellesleg teljesen más formában, más üzenetként látta meg a napvilágot… Legkedvencebb Olvasóim se mulasszák el észrevenni: Eliot gondolatának hányattatott sorsa azért oly beszédes a szellemi javak kisajátításának, birtokba vételének közösségi gyakorlatára nézve, mert az magáról a kisajátításról, az eredetiség és a szuverenitás problematikájáról szól. Ki a tulajdonos, mi a tulajdon abban a kultúrában, ahol az eltulajdonlás meghatározása is folyamatos sikkasztás tárgya? Amikor parafrázisokat idézünk és idézeteket parafrazeálunk, mikor a zenei invenció letéteményese a sampling, amikor Quentin Tarantino a Kutyaszorító kapcsán Jean-Luc Godardtól Roger Cormanig mindenkinek tövig beköszön, csak épp a Lángoló város rendezője, Ringo Lam marad ki a szórásból?

Eliot William Shakespeare és Philip Massinger munkásságának hasonlóságaival szöszmötölt az inkriminált mondat fogantatásakor, de következtetései egyre kényelmesebben simulnak a köztudatba: a másfél évtizede Lam és Tarantino kapcsán éledő, szórványos megbotránkozás bizonnyal messze túlmúlja a nagyérdemű szépérzékében ébredő  zavart, amit hamarosan Satoshi Kon és Darren Aronofsky együttes emlegetésekor érez, érezhet.

A popidol Mima lelki passiója, a Perfect Blue (rendezte Satoshi Kon, 1998), és a Black Swan, az első nagy szerepének kapujában fizikálisan és pszichésen megtöretett balerina, Nina érvényesülésének kompakt és analitikus krónikája számos helyen, magától értetődően rímel. Ráadásul, hogy ne ütközzön jogi akadályba az anime egy bizonyos jelenetének újraforgatása (még a Rekviemhez), Aronofsky megvásárolta a jogdíjakat; a kérdés messze nem az, hogy a japán opus inspirálta-e a 2011-es Oscar-várományost…

[A továbbiakban beható okoskodás, minden felelősség a saját belátásából olvasó Olvasót terheli.]

Nem lenne tisztességes azonban megfeledkezni arról, hogy a Perfect Blue egy zseniálisan meg, vagy inkább agyonírt posztmodern formatanulmány, idézetek és gegek ihletett kumulációja – Kon rajzolt tükörszobájában végtelenített reflexiói közé szorult történet, ami gyönyörű halált hal álomban álmodott álmok, filmben forgatott filmek, egymáson élősködő illúziók monomániásan halmozott rétegei alatt. Ám kulcsfilmmé a pszichothrillerek unottas toposzának felhasználási módja teszi, ahogy a kórt kiterjeszti a kifestett, megcsinált imágókba bóduló társadalom, a popkultúra majd’ egészére. A személyiség töredezése nem a főállású pszichopaták privilégiuma, hanem kollektív jelenség, kortünet.

Nina (Natalie Portman) története szívszaggatóan individuális. A frigid, a Fehér hattyú szerepét 0-24, eo ipso hozó Nina próbatétele, hogy a szeduktív, erkölcstelen Fekete hattyút is hitelesen személyesítse meg. A nővé válás, nemi kiteljesedés árnyaival kell megbirkóznia, foggal-körömmel, leginkább önmagát marcangolva. A karakter előképe az ehelyütt már magasztalt Michael Powell és Emeric Pressburger Piros cipellőkjének (1948) balettsztárja, Victoria Page, akit a szigorú és becsvágyó igazgató kizárólagos szakmai elhivatottságra és interperszonális kielégületlenségre kárhoztat, miközben a nő halálosan beleszeret a társulat zeneszerzőjébe. Az érzelmi konfrontáció, a meghasonulás, ami a modernizmus hajnalán elkerülhetetlen tragédiába torkollott, a posztmodern érában a siker előfeltétele.

Nina oktatójában, Thomas Leroyban (Vincent Cassel) egyszerre van jelen e két férfikarakter: nemcsak mozdulatait instruálja, egyúttal szexuális impulzusokkal próbálja érlelni a kecses teremtést, akár az arcpirítóan kifinomult zaklatás határait feszegetve. A Perfect Blue amennyire a hazug ártatlanságtól való elszakadás képtelenségének, Aronofsky filmje annyira a letagadott, de részünket képező tisztátalanság elfogadásának újrakomponálása; mélyén a csontig rágott freudizmus húzódik, az „úrrá lenni saját házunkban” eszméje, szenvedélyeink és irracionális tartományaink tudatosításával.

A nem is annyira kicsi, viszont roppant terjedelmes ábrázolási múlttal rendelkező pszichodinamikai jelenség kellő érzékeltetéséhez a Perfect Blue kb. teljes eszköztára igénybe vétetik, a félelmetesen pimasz tükröződésektől a megelevenedő festményekig és tovább. Aronofsky az alapozó szakaszban felmutatja ezt a motívumkészletet, majd szokatlan türelemmel kivár – egészen az utolsó harmadig, hogy a szárnyait a középső régiókban bontogató, realista drámát (melyben a felszabadult, intim otthonosságérzet gyengéden megteremtett jeleneteit perverz precízióval fojtja meg) színpompás lélektani horrorba fordítsa.

Eme ütemezés Pjotr Iljics Csajkovszkij három felvonásos forrásmunkájához, a Hattyúk tavához igazodik, melyben Aronofsky sok helyütt félreértett vagy mindössze ignorált formatudatossága érhető tetten. Ő pont hogy nem formalista, az esztétikán túl a narratív építményt is messzemenőkig adaptálja a témához, filmről filmre. Ennek köszönhető a számmisztikába révedő Pi spirális vonalvezetése, a Rekviem egyre gyorsuló lejtmenete, A forrásban a transzcendencia egyetemességének hangsúlyozása, mitológiák, tér- és idősíkok szentháromságával, vagy épp a Black Swan triviális testvérfilmjévé avanzsáló hattyúdal, A pankrátor elégikus egyszerűsége.

A színész kultuszára, aurájára újfent zseniálisan játszik rá a rendező, a szerepre termett Portman (aki kiskorában megszerzett tánctudását egy évnyi balett-gyakorlással fényesítette tovább, és a forgatás késedelmei következtében szó nélkül hosszabbította meg répadiétáját) pedig legalább annyira átütő jelenléttel ajándékozza meg a nagyérdeműt, mint Mickey Rourke, ráadásul szebb is.

Ahogy Aronofsky többi hőse, Nina, és a Rourke által megformált Randy is a rögeszme magányos magasztosságát nyeri el, ugyanakkor mindketten fizikai munkások, a test-művészet két szemközti sarkából. Amíg a hústorony Randy az explicit erő emberszobraként döngöli munkatársait a ring linóleumába, a tehetetlenség verejtékes demonstrációjaként, addig a törékeny Nina eleganciájával azt hiteti el velünk, hogy a test könnyű, mint a pihe, a gravitáció szabotálható. Matthew Libatique perfekcionista kameramunkája (lásd még Nina lakásának szuggesztív plánozása) azonban tolakodó bepillantást enged a tánc világába, a pattogva húzódó inak és musculus filigranicusok közé, nyomatékosítva, hogy azt a Newtont azért mégsem ejtették a fejére.

Ragyogó technikai megvalósítás jellemzi a Black Swant, mely utolsó felvonásában a hatáskeltés megannyi trükkjét latba veti. Itt már mindenre és mindenkire rávetül Nina paranoiájának tárgya, önnön libidója, ösztön-énje - melyben Jung követői  természetesen a lány Árnyékát is látni vélhetik. Azonban Aronofsky – Konhoz hasonlatosan – továbbmegy, a klinikai kórkép szimbolikus erejére bazírozva felvállalja a giccspatológiát. Teszi mindezt szerény számításaim szerint megkérdőjelezhetetlen strukturális indokoltsággal. A fináléban megelevenedő Hattyúk tava szinte esdekel három felvonásának amaz tagolásáért, amit a thriller alműfajának szabályai szerint elváló tett és annak felismerése biztosít.

A Black Swan így lesz mérnökin mértéktelen mestermű, egyben egy telhetetlenül önigazoló kor fölényes ars poeticája. A szereppel való makulátlan azonosulás, az egymást látszólag kizáró ellentétekben meglelt pszichés egység sokadik sikertörténetén túlmenően önkéntelenül is kínálja a lehetőséget, hogy művészettörténeti allegóriaként olvassuk, mely a jövevény cselekmény-elemek sajátként történő érzékelésére csábít. Noha nem állítható fehéren, feketén, mi a befogadott és mi a befogadó toposz, séma, ötlet, mém, az Idegen makulátlan elfogadásáig, elsajátításáig kaparások, hegek és kitört körmök jelzik az Új integritás megkaparintásáért folytatott harcot.

Az Akadémia – többek között – a Szigorúan piszkos ügyek trilógia újvilági összeollózásának elismerésével tanújelét adta, hogy élenjár a kiüresedő mainstream hiúságának legyezésében, és most valószínűleg mindennél közelebb van ahhoz, hogy a „jó” Aronofskyt „nagyszerű” művésznek kiáltsa ki. Ami – természetesen – nem áll távol a valóságtól, viszont ha Csajkovszkijnak jutott hely a stáblistán, az operájára építkezve – természetesen – mesteri zenével előrukkoló Clint Mansell neve mellett, akkor igazán pazarolhattak volna pár betűt Mr. Konra is. 

Lau Kar Leung VS Wang Lung Wei... a Shaw Brothers filmjei rajongóinak mindkét név fogalom. Lau Kar Leung (szerény véleményem szerint) minden idők legjobb akciókoreográfusa és kungfufilm-rendezője, aki többször is forradalmasította a műfajt (lásd pl. az Eight Diagram Pole Fighter-kritikámat), és színésznek sem volt utolsó. Wang Lung Wei a stúdió későhetvenes-koranyolcvanas filmjeinek legjobb un. baddie-je, rosszembere, aki később maga is rendezői pályára lépett (a Hong Kong Godfather kritikánk már nem késhet tovább.) Az alábbi, káprázatosan megkoreografált bunyó Lau Kar Leung 1981-es filmjéből, a My Young Auntie-ből származik, amely hiába könnyed vígjáték csupán, a harci jelenetei lélegzetelállítóak.

A ’60-as, ’70-es évek exploitationjei az utóbbi években reneszánszukat élik (ezt Tarantionónak és Rodrigueznek tessék köszönni), persze a korszellemhez méltón, igazi posztmodern formában. A legtöbb ilyen, retróhullámot meglovagló alkotás sűrű kacsintások és önironikus gesztusok közepette állít emléket a grindhouse-korszaknak (mint az említett rendezőpáros duplafilmje vagy a Black Dynamite), néhány pedig no-bullshit módon úgy adja el magát, mintha tényleg 30-40 évvel ezelőtt készült volna (mint a Run Bitch Run! vagy részben a Machete). A sor végén kullognak a világ legfeleslegesebb remake-ei, mint amilyen az 1978-as I Spit on your Grave tavalyi felmelegítése is.

Az utolsó ház balra kapcsán már megpróbálták ezt eljátszani velünk: klasszikus grindhouse film újraforgatása mai eszközökkel, mai közönségnek, mai terjesztésben. Nem működött. Túl a végtelenül szimpla magyarázaton, hogy a film egyszerűen pocsék volt, azért sem működött, mert ezek a régi exploitationök csak a saját koruk és körülményeik kontextusában életképesek. Ma eljátszani lehet velük, kiforgatni jellegzetességeiket, vagy ravaszul korabelinek álcázni őket – azaz lehet őket modernizálni vagy komolyan venni. De nem modernizálni ÉS komolyan venni, mint ahogy azt Steven R. Monroe kísérelte meg.

Az I Spit on your Grave egy fiatal írónő, Jennifer története, aki pár hónapra kiköltözik vidékre, egy teljesen elhagyatott vityillóba, hogy senki és semmi ne zavarhassa munkájában. A környéken egy csendes tó terül el, szép, zöld fák ágaskodnak, madarak csiripelnek, és benzinkútnál (hol máshol?) dolgozó redneckek figyelik a megerőszakolható puncik érkezését. Négy fiatal tahó egy este ráront Jenniferre, és a seriff közreműködésével jól megadják „a városi picsának”, ami szerintük jár neki. A lány pechjükre túléli gyengédségüket, és egy hónappal később egyenként kezdi levadászni őket.

A sztori (a seriff szerepeltetését leszámítva) semmit nem változott az eredetihez képest, az arányok viszont igencsak eltolódtak. Anno Jennifer megerőszakolásán volt a hangsúly (csaknem félórás jelenetről beszélünk), szenvedése, reménytelensége, testi-lelki megalázottsága fájdalmasan átérezhető volt (hasonlóan, mint Monica Bellucci alakította sorstársának a 2002-es Visszafordíthatatlanban), így bosszúja jogosnak, igazoltnak tűnt, ráadásul egyfajta perverz kielégülést jelentett a lány meggyalázásán felháborodott néző számára is.

Az új verzióban a megerőszakolásjelenet hasonlóan hosszú, de közel sem olyan nyers és felkavaró, mint a régi volt (inkább csak álmosító) – a technikailag professzionális, egyben túlságosan kiszámított, mechanikus filmkészítés nem versenyezhet az eredeti valóságszagot árasztó, bárdolatlan amatőrjellegével, legalábbis nem ötletek, a szituáció brutalitását kihangsúlyozó rendezői megoldások híján.

Ami még rosszabb, hogy Jennifer megtámadásával kezdve a rendező a férfiak szemszögét erőlteti ránk, és ezen később sem változtat. Az ő bőrükbe bújhatunk az erőszaktételnél, és az ő bőrükbe bújhatunk a meggyilkolásuknál is. Így előbbinél esélyünk sincs, hogy kellőképpen átérezzük Jennifer helyzetét, utóbbiaknál viszont túlságosan is átérezzük a tettesek kínjait. Ennek eredménye, hogy bűn és bűnhődés a vásznon messze nem tűnik arányosnak (már csak azért sem, mert az eredeti film legszemetebb része teljes egészében hiányzik a remake-ből: a nő a megerőszakolás után véresen, megtörten, félholtan, anyaszült meztelenül hazatántorog, ahol már várják őt kínzói, és még egyszer végigmennek rajta).

Monroe extrém végletekig megy el a bosszú beteljesítésekor: míg a ’78-as filmben Jennifer egyszerűen, praktikusan, gyorsan intézte el a bűnös redneckeket, itt hosszú, kegyetlen kínzásoknak veti alá őket. A film a játékidő második felében egy fárasztó torture pornba torkollik, ami a Fűrész-sorozatra jellemző groteszk halálcsapdákkal operál, és a nyers, zsigeri bosszúhadjáratot olcsó vásári horrorrá degradálja (hiába is várnánk olyan jelenetet, mint az eredeti vérfagyasztó, fürdőkádas péniszlevágása). Mivel a realisztikus megerőszakolásra rajzfilmszerűen eltúlzott, teljesen életszerűtlen gorefest érkezik válaszként, a film egész koncepciója a vécé lefolyójában végzi. Az őt ért atrocitásokat megbosszuló nőből itt egy perverz, szadista sorozatgyilkos lesz, aki láthatóan élvezi, amit csinál.

Az már majdnem mellékes, hogy a Jennifert alakító Sarah Butler, aki láncfűrésszel sem nyomhat többet 40 kg-nál, sokkal hitelesebb szenvedő alanyként, mint könyörtelen gyilkosként – és ahogy áldozatainak azok saját korábbi, gonosz heccelődésnek és lelki kínzásnak szánt sorait mondja vissza kínosan erőltetett iróniával, miközben leöli őket, azzal végképp nevetségessé teszi mind a karaktert, mind az egész művet. Minden idők egyik legfeleslegesebb filmje ez.

Vigyázat! Az írás spoileres.

A 127 óra tipikusan egy olyan történetet mesél el, amely kifejtéséhez sokkal jobban illik a könyv, mint a film. Majdnem monodráma egy adrenalin-hajhász srácról, aki több mint négy napot töltött beszorulva egy szűk kanyon alján, és aki végső elszántságában levágta a saját kezét. A játékidő java részét egy helyszín és egy szereplő tölti ki, szinte minden hiányzik belőle, amit egy játékfilmtől megszoktunk: legyen az párbeszéd, vagy gyakori helyváltoztatás. Szigorúan értelmezve, alig történik a 127 órában valami, amit egy szokványos játékfilmben meg szokás örökíteni. A lényeges dolgok túlnyomórészt gondolati síkon játszódnak le, és ezek érzékletes megjelenítésére sokkal célravezetőbb eszköz a szöveg, hiszen az írás nincsen olyan technikai korlátok közé szorítva, mint a film. Ambiciózus vállalkozás tehát a 127 óra, abból a szempontból, hogy egy alapjában véve nem odavaló történetet ültettek át a film nyelvére.

Még meglepőbb a rendező személye, Danny Boyle. Filmjeiben visszatérő elem a rohanás, a zaklatottság, a helyváltoztatás kényszere, legyen szó edinburghi junkiekról, indiai utcagyerekekről vagy zombikról. Életművében nagyítóval kell keresni az eseménytelenséget megörökítő, hosszan kitartott, nyugodt beállításokat, amelyek – legalábbis elméletben – a legmegfelelőbb módon ábrázolhatnák a főszereplő röghöz kötöttségét.

A film első negyedórájában mindenesetre még a saját vadászterületén belül marad a skót rendező: osztott képernyő, hektikus vágások, villódzó, látványos felvételek a Zion Nemzeti Park pazar sziklaképződményeiről és a tájon végigsüvítő, kalandot kereső Aronról. Mindez laza ujjgyakorlat a Trainspotting és a Gettómilliomos hasonló intenzitású jelenetei után: az extrémsportok magas izgalmi faktora és szabadságérzete száz százalékosan átjön. A felvezetésben az extrémsport-filmek látványvilága, egy álomszerű csavarral a pornófilmek narratív szerkezetére van ráhúzva, ugyanis Aron nem elég, hogy a világ egyik legszebb helyén mászkál, még összetalálkozik két feltűnően jó testi adottságokkal rendelkező csajjal (Kate Mara és Amber Tamblyn), akik még vagányak is. Arról nem is beszélve, hogy később, még az igazi álomnő, Clemence Poesy is feltűnik. A túrát a barlangba azonban nem követi a meglebegtetett menage a trois, és az extrémsport-filmektől eltérően, az esést sem követi feltápászkodás és a ruha leporolása.

Volt egy katasztrofálisan kivitelezett biciklis ugratásom, lebénultam és egy-két órán át magatehetetlenül feküdtem az avarban, amíg megtaláltak. Nem azt mondom, hogy át tudom érezni azt, amit a srác érzett, mert az bődületesen nagy pofátlanság lenne, de nem tudtam nem olyan szemmel nézni a filmet, hogy vajon bennem is ilyen gondolatok futottak-e végig akkor. És tényleg, nem életem filmje pergett, hanem kis apró, idegesítő dolgokon járt az eszem, ott van a zsebemben a telefon, de nem tudom kivenni basszameg, miért ilyen szarul ugrattam, ez a bogár nehogy rámmásszon, lépéseket hallok, hahó. És ezek a kis apró, idegesítő dolgok mind benne vannak a filmben, ahogy a főszereplő feltérképezi a környezetét, számbaveszi a felszerelését és végiggondolja, hogy milyen jelentéktelennek tűnő döntések vezettek a balesethez. Félek lelőni a film talán legjobb jelenetét, ezért inkább egy hasonló epizódot citálok ide a saját élményeimből: amikor a kórházban feküdtem és még nem tudtam járni, visszatérő álmom volt, hogy futok, sétálok, vagy éppen állva vizelek. Danny Boyle, ezúttal naturalizmussal felvértezett, kapkodó, töredezett stílusa – az előzetes várakozásaimmal ellentétben - remekül visszaadja a fogságba esett főszereplő csapongó gondolatfutamait, fokozatos leépülését és egyre elkeseredettebb küzdelmét a szabadulása érdekében.

A kamera végig ott lebzsel James Franco közvetlen közelében, szembesítve minket, hogy Aaron világa beszűkült és eddig figyelmen kívül hagyott, észrevétlenül tovatűnő dolgok kerülnek a főszereplő érdeklődésének középpontjába, gyakorlatias dolgok, mint az élelem, vagy az ivóvíz, vagy a minden reggel, ugyanabban az időpontban, a szűk hasadékon végigvonuló napfény. A 127 óra kevés valódi történése és a főszereplő hangulati ingadozása izgalmasan és átélhetően van tálalva. Amit viszont a film nem tud visszaadni, az az eseménytelenség, az az üresség, ami minden bizonnyal a 127 óra nagy részét kitette. Amikor csak ott feküdt a sziklára dőlve, nem gondolkozott, nem erőlködött, amikor tényleg nem történt vele semmi. Ebben érzem az írásos elbeszélés előnyét, képes behatolni oda, ahová Danny Boyle kamerája nem ért el. Nem olvastam Aron Ralstrom könyvét, de feltételezem, hogy ez a mélység megjelenik benne.

Vitatható álláspont, de számomra a film kulcspillanata az volt, miután kiszabadította magát a sziklatömb fogságából, hátrafordult és lefényképezte a helyszínt. Mintha a halálos veszély leküzdése után, ismét visszatért volna belé az extrémsportoló pökhendisége: hatalmas árat fizettem, de ismét legyőztem a természetet és ezt a dicsőséges pillanatot most megörökítem. Mintha csak egy újabb leküzdött akadály lett volna a megmászott hegycsúcsok és a bringával megugrott több méteres letörések után ez a 127 óra, amelynek emlékét képre rögzítve trófeaként hazaviszi. Az én értelmezésemben olyan sokat nem változott a főszereplő, éli tovább adrenalin-hajhász életét, megmássza a Himaláját félkézzel, ezalatt pedig várja otthon a családja, hogy épségben hazatérjen. Vagy az is lehet, hogy a túlságosan is lekerekített és örök boldogságot sugalló befejezés láttán kezdtem el viszolyogni és önkéntelenül is keresni Aron megmaradt jellembeli hiányosságait.

Egy biztos, a befejezés túlhalad az ideális végponton. A giccsbe forduló zárlat egy wikipédia szócikk aprólékosságával tájékoztat a főszereplő életének további alakulásáról és a bombasztikus képek segítségével dicsőségesőben füröszti Aront és megpróbál hőst faragni belőle. Így pont a lényeg veszik el, az ember, aki felelőtlen és ostoba módon kockáztatta az életét, de egy emberfeletti és valóban hősies tett véghezvitelével azonban kapott még egy esélyt élete folytatására. Az, hogy mihez kezdett ezzel a második eséllyel, már nem lényeges, főleg nem olyan formában, ahogyan azt a film az utolsó pár percében tálalja. A lényegnek annak kellett volna lennie, hogy szorult helyzetben, akár ilyen hihetetlennek tűnő tettre is képes az ember, és megpróbálni érzékeltetni, milyen idegállapot szükségeltetik ennek a borzasztó tettnek a végrehajtására. Erről vonja el a figyelmet a lezárás, és emeli hősi alakká Aront. Márpedig egy igazi hősnek már nem is olyan nagy világrengető dolog megválni a saját karjától, így maga a tett jelentősége kisebbedik.

Sokkal elegánsabb és hatásosabb befejezése lett volna a filmnek, ha a civilizációba való visszatérés első egyértelmű jelénél, amikor minden kétséget tudatosul a nézőben, hogy Aron megmenekült, a képernyő elsötétül. A főszereplő polgári utóéletét hadd alakíthassák kényük-kedvük szerint a nézők, hadd morfondírozhassanak azon, vajon mennyiben változtatta meg az életét ez a traumatikus élmény. És a legfontosabb, hadd tehessék fel maguknak a legfontosabb kérdést, vajon ők, hogyan viselkednének hasonló helyzetben. Mégiscsak egy játékfilmről van szó. Akit meg a valóság érdekel, annak ott a wikipédia.

A zárlatig azonban, addig, ameddig a legjobb Jack London novellák hagyományait követve, a túlélésről szól a film, és nem a főszereplő dicsőséges utóéletéről, egyszer sem bicsaklik meg a film. Danny Boyle-nak sikerült a 127 óra történéseit belefoglalnia úgy egy játékfilm kereteibe, hogy az egyrészt ne legyen nézhetetlenül egysíkú, és mégis, hiteles tudjon maradni és átadjon valamit a helyzet monotonitásából és reménytelenségéből. A nyilvánvaló ellentmondás ellenére, dinamikus és mozgalmas képi fogalmazásmódjával sikerült megragadni valamit azokból a felfoghatatlannak tűnő érzésekből, ami egy mozdulatlanságra és lassú halálra ítélt emberben kavaroghatnak. Remek partner volt ebben James Franco, aki maníroktól mentes, bátor színészi játékával megejtő közelségbe hozta tulajdon elbizakodottságunkat és sebezhetőségünket, átlagemberi mivoltunkat, és azokat a ritka pillanatokat, amikor felülemelkedünk önmagunkon. Alakításával elhitette, hogy bármelyikünk kerülhet ilyen helyzetbe, és azt is, hogy talán arra is képesek vagyunk, amire nem is mernénk gondolni. Mindösszesen annyi kell hozzá, hogy ne legyen más választásunk.

A Fűrész 2, 3 és 4 illetve a Repo! - A genetikus opera rendezőjét, Darren Lynn Bousmant eddig sem a horror műfajának megújítójaként ünnepeltük, és valószínűleg új filmjével sem fog ebbe a státuszba lépni. A koncepció viszont ravasz. A 2012-es világvégét már láttuk a vásznon, így kerestek egy másik dátumot. 2011. 11. hó 11. napján 11:11-kor megnyílik a menny 11. ajtaja és túlvilági lények lepik el a Földet. (Van kapcsolódó, "komolynak" tűnő honlap is.) A tovább után látható a teaser.

Az igazi férfiak szeretik a kaiju-t! Kim Jong Il pedig igazi férfi, amit mi sem bizonyít jobban, mint a brutális méretű háreméről regélő legendák, és az ezen legendákat „feldolgozó” dél-koreai ellenpropaganda filmek. Nagy általánosságban azonban elmondható, hogy minden városi legenda mögött rejlik azért némi valóság. Bár a déli szomszéd által mozgóképen prezentált „tények” valószínűleg nagyrészt a rendező képzeletének szüleményei, a Kedves Vezér saját maga által büszkén hangoztatott elképesztő méretű filmgyűjteménye mögött azért ott lapulhat az igazság maga. Köztudottnak számít ugyanis ama tény, hogy a legidősebb Kim vezér egyszerűen odavan a filmekért! Azonban igaz, ami igaz, meglehetősen szélsőséges véleménye van a filmkészítés művészetéről, amelyet az 1971-ben általa közzétett „On thoroughly establishing a revolutionary film-making system of our own” című elmélkedése is ékesen bizonyít. A tömör esszé lényege, hogy az észak-koreai filmgyártás céljai kimerülnek abban, hogy tökéletesen kiszolgálják a pártot, és az általa felállított normákat. Nem meglepő tehát, hogy az észak-koreai filmeket a velejéig áthatja a propaganda, és a pártérdek, amely mögött néha, ahogy a Pulgasari című kaiju film esetében láthatjuk, ahogy szégyenlősen, de megbújik a Kedves Vezér gyermekded filmek iránti szeretete.

Kim Jong Il ugyanis imádja a kaiju filmeket, így hát a 70-es évek végén szinte parancsba adta, hogy márpedig a nemzet érdeke, hogy saját óriás-szörnyfilmet készítsenek. A saját stúdió, a kimeríthetetlen költségvetés, és a több száz fős stáb adott volt, már csak a hozzáértés hiányzott. Megfelelő szakértelem híján úgy oldották meg az így keletkező űrt, hogy egy bizonyos dél-koreai származású Shin Sang-ok nevű filmrendezőt az észak-koreai titkosszolgálat egyszerűen elrabolt. A történteket természetesen az észak-koreai vezetés folyamatosan tagadta egészen addig, amíg a Choi Eun-hee (Shin exneje, akivel későbbi fogsága alatt újra összejött) által titokban rögzített beszélgetések ki nem szivárogtak. A közel 45 perces anyagot aztán később a dél-koreai rádióadók is leadták. Magára a tényszerű rablásra tehát 1978-ban Hong Kong-ban került sor, ahova Shin a szintén Kim Jong Il parancsára elrabolt Choi ügyében ment kihallgatásra. Az észak-koreai titkosszolgálat feje ekkor maga Kim Jong Il volt, aki Shin Sang-ok szakértelmét felhasználva kívánta teljesen új irányba terelni hazája filmiparát. Maga a rablás ténye természetesen szigorúan titkos volt, és Shin Észak-Koreába való érkezését számos megkoreografált hangfelvétellel próbálták bizonyítani a nép felé. Ezeken a felvételeken beszélgetések hallgatóak Kim Jong Il és Shin Sang-ok között, aki saját elmondása szerint szabad akaratából érkezett az országba. A Hong Kong-ból elrabolt filmrendezőt aztán 8 évig tartották fogva exnejével Észak-Koreában, hol házőrizetben, hol börtönben (ide egy szökési kísérlete után került), és ezalatt a Kedves Vezér parancsára kellett, mintegy gyártania az általa elképzelt filmeket.

Mivel halvány fingjuk sem volt, hogy hogyan is kellene kaiju-t készíteni Shin Sank-ok mellé „leigazoltak” japánból pár szakembert, akiket a Toho stúdió némi anyagi ellenszolgáltatás fejében természetesen rendelkezésre is bocsátott a kommunista ország számára. Mindezért csupán garanciát kértek az észak-koreai kormánytól arra, hogy honfitársaikat a munka elvvégeztével haza is engedik. A japánok aggodalma nem volt alaptalan, hiszem a 70-es évek vége és a 80-as évek eleje között az észak-koreai titkosszolgálat mintegy 11 japán illetőségű embert rabolt el, fogalmazzunk úgy „kulturális célok” végett. A tárgyalások lefolytatása után aztán Teruyoshi Nakano-ra Godzilla megalkotójára a speciális effekteket bízták, míg Pulgasari „legendás” kosztümjét a heisei szériában (1984 – 1995) Godzillát alakító Kenpachiro Satsuma ölthette magára.

A történet valahol a 14dik századi Koreában játszódik a Koryo dinasztia idején. A helyi parasztok az őket sújtó folyamatos adók, és egyéb terhek okozta elviselhetetlen életkörülmények miatt ellenállást szerveznek a főúri elnyomás ellen. A renegátok tagjai fiatal földművesek, akik a hegyekben tömörülve szervezik forradalmukat, melyhez a falu idősebb parasztjai, és hölgytagjai rendszeres segítséget nyújtanak számukra. A királyi karhatalom azonban megelégeli a szervezkedést, amelynek leverésére a parasztok szerszámainak elkobzása által generált feszültséget használják fel ürügyként. Egyszerűen összegyűjtik a földműveseket, és börtönbe zárják őket. Taksi a helyi kovács, a számára becsempészett főtt rizsből azonban egy különös kis játékfigurát eszkábál, amelyet börtöne ablakán kihajít lányának Ami-nek. A lány eleinte nem tud mit kezdeni a különös kis szoborral, azonban, amikor véletlenül megvágja az ujját, és a vére rácsöppen, az apró szobor életre kel. Rövidesen kiderül, hogy a lénynek hatalmas étvágya van, amelyet egyedül csak fém tárgyak elfogyasztásával tud csillapítani. A popcorn módjára fogyasztott vas-karbidtól ráadásul rohamléptekben elkezd nőni. Miután a helyi parasztok szinte mindent felzabáltatnak az ormótlan lénnyel hamar rájönnek, hogy a gigantikussá nőtt Pulgasari-t sikeresen fel tudnák használni forradalmukhoz. El is indul hát az ádáz küzdelem a két tábor között, ám a böszme döggel szemben még a meglehetősen agyafurt királyi hadsereg is tehetetlen. A Pulgasari-val ápgrédelt ellenállók győzelme ezek után magától értetődővé válik. Örömükbe azonban egy kis üröm is vegyül, amikor rájönnek, hogy a lény gyakorlatilag minden fém tárgyat felzabált a vidéken. Szomorú döntést kell hát meghozniuk. El kell pusztítaniuk a hatalmas óriást, amire egyedül az öreg kovács lánya Ami képes, hiszen vérével ő keltette életre a szörnyeteget.

A fentebb leírtakból még a kevésbé szakavatott egyszeri filmnéző számára is kiderül, hogy a Pulgasari nem sokban tér el a tipikus kaiju filmektől. Adva vagyon egy gigantic monstah, akinek útját sikítozó humanoidok, és porrá zúzott nikecel építészeti csodák romhalmaza kövezi, melyet egyéb, mondhatni speciálisan az észak-koreai filmekre jellemző groteszk propaganda egészít ki. Az ország filmgyártását ugyanis a mai napig a velejéig áthatja a pártérdek, és a Kedves Vezér által a szeretett honfitársai irányába plántált alantas szájbarágás a gonosz amerikai elnyomókról, a párt erejéről, és a közös célokról. Más filmek esetében talán erőltetettnek tűnhet az ideológia belemagyarázása a cselekménybe, azonban a Pulgasari esetében ez több mint helytálló. Az elnyomott parasztok, és az őket eleinte megmentő, majd később felemésztő óriásszörnyeteg könnyedén azonosítható be a szocialista ideológia, és a mindent felfaló nyugati kapitalizmus metaforájának, amely mögött tudatos alkotói munka húzódik meg a háttérben. Kim Jong Il ugyanis szilárdan hit abban, hogy hazája filmgyártásának üzenetet kell közvetíteni a nézői felé, még egy egyértelműen szórakoztatási célokat szolgáló filmes műfaj esetében is.

Túllépvén az agyunkba táplált politikai üzenethalmazon igazából semmivel sem nyújt többet a film egy átlagos óriás-szörnyfilmnél. A színészi játék hozza egy japán kaiju által elvárt színvonalat, a forgatókönyv nemkülönben, a különbség egyedül abban van, hogy a történet a középkori Koreába került áthelyezésre. A speciális effektusok tekintetében azonban nem nagyon lehet okunk panaszra. A Toho szakemberei igazán kitettek magukért, hiszen a film kimondottan látványosra sikeredett. Természetesen egy kaiju-hoz mérten. Egyértelműen látszik a szörny megjelenésén, és az arcáról mutatott közelik közbeni grimaszolásaiból, hogy a mechanikus effektus, és jó néhány beállítás egy az egyben át lett vége a korszak Godzilla filmjeiből. Nincs is ezzel gond, hiszen mindannyian szeretjük a Godzilla filmeket ugye?

Mindent egybevetve elmondható, hogy a Pulgasari Shin észak-koreai raboskodásának talán az egyik legjobban sikerült filmje, amely később japán segítséggel ki tudott jutni az országból, és nemzetközi forgalmazásba került. 1985-ben ugyanis Shin és exneje nem sokkal a film befejezése előtt sikeresen meglépett Észak-Koreából, így Kim Jong Il parancsára a film stáblistájára egy bizonyos Chon Gon Jo került Shin helyett. A 90-es évek elején próbált az észak-koreai vezetés nemzetközi piacot találni a filmnek, amely végül 1998-ban japánon keresztül sikerült is. A film forgalmazási jogai valahogy átkerültek a szigetországba, ahol, ha nem is túl hangos de szép sikereket aratott, hogy aztán 2000 körül dél-koreai bemutatót is kapjon. Bár sem az ázsiai sem a tengerentúli piacon nem tudta hozni a forgalmazók előzetes elvárásait, a filmet körülölelő legendák hamar kult státuszba repítették a fémzabáló szörnyeteg történetét, amely 1996-ban még egy amerikai remake-et is megélt. Galgameth munkacímre keresztelt csodát egyébként maga Shin Sang-ok írta Simon Sheen álnéven Amerikába emigrálását követően. A Pulgasari tehát amellett, hogy egy közepes színvonalú óriás-szörnyfilm benyomását kelti mindenképpen érdemes a megtekintésre. Már csak a származási helyének okán is.

Mert mi megyünk, és ha jönnél velünk, jelezd kommentben vagy emailben vagy twitteren. Íme az esemény állandó weboldala, tele képekkel (bilder).

Norvégia válaszolt Hollywoodnak: André Ovredal áldokumentumfilmje keresztbe nyeli le nagyköltségvetésű álomgyári testvérét, a 2008-ban bemutatott Cloverfieldet, és mint több társa az utóbbi években, onnan pumpál friss vért a gyengélkedő, holtsápadt horrorba, ahonnan a legkevésbé várnánk. És most nem csak a származási országra gondolok: mert ki hitte volna, hogy látni fogunk még olyan áldokut a műfajban, ami azzal a kiábrándítóan unalmas, fontoskodó sorral kezdődik, hogy „ezt a bizonyíthatóan hiteles felvételt itt és ilyen körülmények közt találták”, és mégis képes székbe szögezni minket? Ráadásul egy olyan koncepcióval, amit hallva először egy komikus filmet várnánk.

Egy csapat norvég egyetemista egy illegális medvevadászt követ egy leleplező dokumentumfilm reményében. Kiderül azonban, hogy a vadász nem medvére, hanem trollra utazik. A fiatal filmesek szkepticizmusát az óriás fenevadak első felbukkanásakor artikulálatlan üvöltésekkel színezett, fejvesztett menekülés váltja fel, és innentől kezdve egy céljuk van. Leforgatni életük dokumentumfilmjét, és a világ elé tárni a trolloknak a kormány által titokban tartott létezését.

A The Troll Hunter a meglepő csúcspontja egy olyan posztmodern jelenségnek, ami az 1999-es The Blair Witch Projecttel vált népszerűvé, és ami trükkjei felfedésével, mindössze pár év alatt menthetetlenül kifáradt. Ovredal sikerének kulcsa a témaválasztás, és a témához való halálosan komoly hozzáállás. A modern irodalomban és filmművészetben a trollok leginkább középkori fantasykben jelennek meg, és jobbára ott is mellékes, gyorsan leölendő szörnyalakokként – korántsem olyan coolak és népszerűek, mint a kísértetek, a földönkívüliek vagy a vámpírok.

Az író-rendező azonban nem csak, hogy ennek ellenére őket állította filmjének középpontjába, hanem jó norvéghoz illően, hűen és méltósággal nyúlt hazája mitológiájához – márpedig nehéz elképzelni, hogy más nemzetiségű filmes kezében a nagy, melák, ostoba szörnyekről szóló film ne vált volna legalább részben komikussá, rosszabb esetben egyenesen önmaga paródiájává.

Ovredal csaknem teljesen hihető világot teremt a vásznon, és a trollok mítoszát némi könnyen befogadható tudományos magyarázattal igazítja hozzá a XXI. századhoz (avagy miért robbannak fel vagy válnak kővé a napfénytől, miért van néha több fejük), miközben itt-ott tudatosan benne hagy a filmjében természetfeletti elemeket is (a lények kiszagolják a keresztényeket). A trollok efféle ábrázolása már önmagában üdítő, az pedig, ahogy Ovredal a dokumentumjelleg kedvéért felrúgja a horror szabályait, főleg.

Nem szarakodik a vászon sarkában másfél másodpercre felvillanó könyökkel, sötétben és árnyékokban bujkáló szörnyekkel, meg a háttérben gyorsan elsuhanó farokkal: már az első troll felbukkanásakor megmutatja a több száz éves rajzok és festmények koncepciójához is hű lényt, teljes pompájában, fejtetőtől lábujjig, szépen megvilágítva. Megközelítésének van értelme: ha egyszer áldokumentumfilmről van szó, evidens, hogy amit a szereplő lát, azt a néző is látja. Részben ennek, részben pedig a meggyőző természetességgel alakító színészeknek köszönhető, hogy a képekben nincs semmi modorosság, nincs meg bennük a megtervezettség, a kiszámítottság érzése, így hajlamosak vagyunk elhinni, amit látunk.

Ami a leginkább meglepő, hogy a CGI trollok baromi jól néznek ki. Keveset lehet tudni a film készítésének körülményeiről, a költségvetésről meg csak annyit, hogy alacsony volt. Ehhez képest a szörnyek élnek, lélegeznek, rondák és veszélyesek, ráadásul mindig a kamera fókuszpontjában vannak. Egyetlen támadás során többet látunk a trollokból, mint a Cloverfield óriásizéjéből a teljes játékidő alatt – és jobban is néznek ki. Ovredal szerencsére tudja, hogy az óriásszörnyes filmek rémeit nem szokás sokáig rejtegetni a kamera elől (innen csókoltatom a britek Monsters című altatóját), már csak azért sem, mert az ilyen műveknek nem a lassan fokozódó suspense a fő eszközük. A finálé ennek megfelelően szép és grandiózus, és egy újabb erényként, amerikai társaival ellentétben nem szorult belé egy csipetnyi megalománia sem – a sztori maga végig megmarad szimpatikusan kicsinek (értsd: nemhogy a világ, de Norvégia, sőt, még annak egy kis falucskája sem kerül végveszélybe).

Azért a The Troll Hunter nem tökéletes film. A lények titokban tartásáért dolgozó kormányzati összeesküvés felesleges és elnagyolt történeti elem, a karakterek pedig, a magányos, mogorva, és mocskos munkájába belefáradt, de minden tipikus coolságtól józanul távoltartott trollvadászt, Hanst leszámítva, egymással felcserélhetők (ez utóbbit a film mintha némi iróniával el is ismerné: az egyik stábtag halála után vonattal érkezik az utánpótlás, és egy perccel később minden visszatér a régi kerékvágásba). És persze nem sikerül elkerülni a műfaj fárasztó kliséjét sem, vagyis a kameraman ezúttal is csak forgat, és forgat, még akkor is, amikor már minden ép- és bomlott elméjű ember mindenét elhajítva menekülne.

Megkockáztatom, hogy így is ez az egyik (?) legamatőrebbnek látszó, és leginkább profi áldokumentumfilm (érted…), amit valaha láttam. Ráadásul, amikor már azt hinnéd, hogy nincs humora, a kötelező „ez történt a felvétel megtalálása óta” okosságok után Ovredal beszúr egy jelenetet a trollokról nyilatkozó Jens Stoltenberg miniszterelnökről – és szakadni fogsz a röhögéstől.

PS: tégy magadnak egy szívességet, és tartsd magad távol a képgalériáktól és az előzetestől, mert a móka jó nagy részét tönkreteszik.

"Peace was never an option." Még biztosabbak lehetünk abban, amit eddig is tudtunk: Matthew Vaughannél jó kezekben van az X-Men franchise, McAvoynál és Fassbendernél pedig jó kezekben van Xavier és Magneto karaktere. Szuperhősfilm egymás ellen forduló barátokkal a kubai válság árnyékában? Jöhet!

Hoppá, hoppá. A felesleges folytatások dömpingjében azért mindig felbukkan egy-két izgalmas projekt. Robin Hardy, 38 évvel a Wicker Man után, elkészítette kultikus horrorjának folytatását. A trailerből egy dolog biztosan kiderül, a Wicker Tree elüt a mostanság népszerű horrortrendektől, és ismét hangsúlyt kap a misztikum. Kíváncsian várom, hogy a kereszténység kontra természetvallás csatából melyik fog győztesen kijönni a játékidő végére. Egy cameo erejéig tiszteletét fogja tenni a filmben, a Wicker Man Lord Summerisle-jét alakító Christopher Lee is.

The Wicker Tree - Trailer
Uploaded by dreadcentral. - Check out other Film & TV videos.

1348-ban, a szegénységtől és háborútól már amúgyis megtépázott Angliában tombol a pestis, ami lassan kiirtja csaknem fél Európát. De a fekete halálnak komoly vetélytársa akad az emberben lakó szörnyeteg személyében. Christopher Smith minden szempontból brutális filmje kényelmetlen látlelet egy sötét és kegyetlen korról, és főleg, az emberről, aki a nyomás alatt magasztos ideák zászlaját lobogtatva ereszti ki a gőzt, és pusztít, rombol, és öl közben, amerre jár. A járványt az emberek fele Isten büntetésének, a másik féle a Sátán machinációjának tudja be, a vallási fanatizmus minden formája gátak nélkül burjánzik.

Christopher Smith-t ugyan túlzás volna a XXI. századi brit horror géniuszának nevezni, de tény, hogy filmről filmre jobb, és minden alkalommal a zsáner egy újabb altípusát próbálja fel – ráadásul mindegyik jól áll neki. A gonosz humorral felpumpált Csapatleépítés, és a nyomasztó atmoszférájú, de saját ambíciójának súlya alatt összeomló Triangle után a Black Death pályafutása eddigi csúcsát jelenti. Több ugyanis, mint aminek látszik, és nem hagyja magát beskatulyázni egyetlen műfajba. A dráma, a kaland és a horror közt evickél, és ami kikeveredik belőle, az olyan, mintha kereszteznék a The Wicker Mant az Aguirre-vel. Persze annyira nem jó, mint azok, de ilyen társaságban már az is nagy szó, hogy nem kell szégyellnie magát.

A fundamentalista lovag, Ulric (Sean Bean) feladata, hogy egy kis csapatot vezessen egy mocsáron túl fekvő faluba, és kiderítse az igazságot a pletykákról, amelyek szerint egy boszorkány él ott, aki feltámasztja a halottakat, és távol tartja a mindenhol máshol pusztító pestist. A katonák útbaigazítását a helyi kolostorban élő, fiatal szerzetes, Desmond (Eddie Redmayne) vállalja el, aki egy lány iránt érzett titkos szerelme, és hitbéli kötelességei közt őrlődik. A faluba érve látszólag barátságos fogadtatásban részesülnek, de a vendégszeretet és a mosolyok álcája hamar lehullik.

A Black Death azon filmek hosszú sorát gyarapítja, amik kimondják, hogy legyen szó akár pusztító járványról, akár tomboló szörnyetegről, magáról a Sátánról vagy földönkívüli agresszorokról, az igazi gonosz mindig maga az ember. Dario Poloni forgatókönyve (ez a második munkája, az első a Wilderness volt – az kettőből kettő) lassan, gondosan építi fel az ezeréves, de mindig aktuális tanulságot, miközben jó darabig úgy tűnik, a sztori pusztán egy középkori road movie, egy lehetséges természetfeletti szállal megfűszerezve. De a falubéli események zenitjét képező vérfürdő után a film váratlanul egy olyan befejezésre fut ki, ami az említett tanulságot duplán húzza alá, és kényelmetlen gondolatok közepette hagyja magára a nézőt.

Smith magabiztos kézzel teremt atmoszférát, rendezői eszköztárát a letisztult, nyílegyenes cselekmény szolgálatába állítja: nem trükközik, nem fitogtatja tehetségét, nem él semmilyen posztmodern, trendi megoldással. A komor, füstös képek, a sziklás, köves, mocsaras tájak, a rövid, de brutális, véres-mocskos akciók, a mély baljóslattal morajló zene fokozatosan szippantják be a nézőt, Sean Bean, Eddie Redmayne és John Lynch triója pedig képes élettel megtölteni a pusztán néhány jellemvonással meghatározott karaktereket. A sötétség ott van mindannyukban, még a legártatlanabbnak tűnőben is. A film keserű iróniája éppen az, hogy egyenlőségjelet tesz a „jók” és a „rosszak” közé: mindenki csak teszi, amit a saját, biztosnak és megingathatatlannak tartott világnézete szerint helyesnek tart. De a gonoszság mindig gonoszság, akár Isten, akár Sátán, akár a saját nevünkben követjük el.

 

Coenék új filmje nem véletlenül vált máris pályafutásuk legnagyobb pénzügyi sikerévé. A félszemű egyszerűbb, tisztább és kommerszebb, mint bármi, amit eddig forgattak, nyugodtan oda lehet tenni Charles Portis regényének első, John Wayne főszereplésével készült adaptációja (A félszemű seriff) mellé. Olyannyira, hogy néhány nagyon tipikus jelenetet, nameg az operatőristen, Roger Deakins munkáját leszámítva, ezt a filmet, így, szinte bármelyik tehetségesebb amerikai rendező le tudta volna forgatni. Ettől persze A félszemű még jó film – de csak épphogy, és felkerült azon Coen-művek listájára, amikhez nem kellett volna pont ez a rendezőpáros.

A 14 éves, szigorú keresztény értékrend szerint nevelt Mattie Ross apját egyik útján lelövi alkalmazottja, a gyáva Tom Chaney. A lány nem hajlandó addig hazamenni, amíg a gyilkost kötélen nem látja, a helyi seriff azonban nem tehet semmit, mivel Chaney már eltűnt a környékről, és beállt a körözés alatt álló Lucky Ned bandájába. Mattie felbérli a kíméletlenségéről híres, részeges békebírót, Rooster Cogburnt, hogy segítsen neki törvény elé állítani a férfit. Csatlakozik hozzájuk a texasi ranger, LaBoeuf is, aki Chaney-t egy szenátor megöléséért akarja elkapni, hogy besöpörhesse érte a vérdíjat.

Henry Hathaway 1969-es adaptációjának természetesen John Wayne volt az elvitathatatlan főszereplője, maga Mattie pedig háttérbe szorult, holott a regény lényege éppen az volt, hogy a vadnyugat világát egy 14 éves, karót nyelt, kőkemény kislány szemein keresztül mutatta be az olvasónak. Coenék célja az volt, hogy ezt a saját verziójukban korrigálják. De hiába vastagabb ezúttal Mattie szerepe, hiába érezzük úgy, hogy az ő történetét látjuk, és nem Cogburnét, a testvérek még így sem hangsúlyozzák ki annyira a makacs és öntudatos lány szemszögét, hogy valami újat és egyedit kapjunk. Viszont a bibliai áthallások kétségkívül egyértelműbbek lettek (bár ehhez a befejezés megváltoztatása, könyvhöz igazítása is kellett). A film legfontosabb mondata a lány szájából hangzik el: „Így vagy úgy, de mindenért fizetned kell ezen a világon. Semmi nincs ingyen, csak Isten kegyelme.” Ugyan Mattie igazságot keres, és nem bosszút, de készen áll az utóbbira is. És amikor egy pillanat hevében emellett dönt, rögtön egy sötét gödörben találja magát, kígyómarással a kezén. Megingásának béklyóját egész életben viselni fogja – és nem csak a testén.

Hailee Steinfelddel Coenék megütötték a főnyereményt: tökéletes átéléssel kelti életre Mattie-t, már a városi kereskedővel való, a testvérekre jellemzően intelligens, kifinomult humorral átitatott alkudozása során nyilvánvaló, hogy az egész film az övé. Annak ellenére is, hogy Jeff Bridges szintén nagyszerű Cogburn, bár ez nem meglepő – Wayne-nel ellentétben ő nem csak a lovat tudja jól megülni, hanem színészkedésre is képes (hogy a „Duke” hogy kaphatott anno Oscar-díjat ezért a szerepért, örök rejtély marad). Matt Damon is ügyesen hozza LaBoeuf figuráját, és ezzel a szereposztással Coenék kiküszöbölték az eredeti film legnagyobb csorbáját. Mert Wayne még csak-csak elment, de a 22 éves Kim Darby egy vicc volt Mattie-ként (neki sosem hittük el, hogy az eredeti cím rá vonatkozik), amikor pedig Glenn Campbell megjelent a vásznon mint LabBoeuf, azonnal mérföldeket zuhant a színvonal.

Ha egy tipikus westernként tekintünk A félszeműre, akkor egy remek filmet kapunk. De ha a Coen-életmű részeként, akkor kilóg a lóláb. A testvérek sosem hagyták, hogy egy műfaj határok közé szorítsa őket, mert bár forgattak krimit, westernt, thrillert, vígjátékot, noirt és gengszterfilmet, mindegyiknek megvolt a maga sajátos, posztmodern fonákja, rögtön legelső (és máig az egyik legjobb) filmjükkel, a Véresen egyszerűvel kezdve. Itt viszont csak nyomokban lelhető fel jellegzetes kézjegyük, például amikor Cogburn részegen tart céllövészetet. Tipikus tőlük, hogy a nagy, fehér, kőkemény amerikai hőst szánalmasan motyogó, dülöngélő, kicsinyes roncsként ábrázolják. Ha John Wayne ott lenne abban a jelenetben, leütné őt, feldobná egy ló hátára, és az állat hátsójára csapna, hogy az hazáig vágtasson a balfékkel. Mert bár Cogburnnek ez az oldala meg-megvillant az előző adaptációban is, Wayne-nel ellentétben Birdges vállalja, hogy ne csak vele, hanem egyenesen rajta röhögjön a néző.

Ezek a ritka pillanatok azonban sajnos elvesznek a konvencionális westernköntösben, és az egyszerű történet ráadásul csak az utolsó fél órában képes emocionálisan kiaknázni a különös trió közt képződő köteléket, ami bajtársiasságról, férfiasságról és elszántságról mesél. A katarzis még épphogy becsúszik a záró, immár felnőtt Mattie-t követő jeleneteknek hála, addig pedig csak az alakítások (mindenkinek az ízes akcentusával) és Deakins képei tartják a lelket a nézőben (ez az első amerikai western a Fegyvertársak óta, aminek látványvilága meg tudja idézni a műfaj klasszikus darabjainak technicolor dicsőségét) – mert egyébként még Carter Burwell keresztény nótákkal kiegészülő zenéje is csupa westernkliséből épül fel. A technikai profizmus persze abszolút elvitathatatlan a filmtől, sőt, ilyen szempontból a ’69-es verzió és ez ég és föld, elég csak megnézni az említett leszámolásjelenetet. Az eredeti mind jó, mind rossz értelemben véve rutinosan megrendezetett fináléja óvodások rögtönzött cowboyosdijának hat Coenék izgalmas és gyönyörű vizuális költészete mellett. Bár az egész film olyan hatásos lenne, mint az a néhány perc.

Vajon valóban túllihegett film volt-e a Hibrid? Ki a frász rendezte a Frequency-t? Lehet-e olyan névvel, hogy Isaac Florentine, élvezhető b-akciófilmet csinálni? Melyik Shane Black legjobb filmje? Melyik a legélvezhetőbb Legenda vagyok-adaptáció? Rá tudom-e bírni beszélgetőtársaimat a Stieg Larsson-féle könyvek aggresszív-feminista olvasatának elfogadására? (Nem.)

Ilyen és ehhez hasonló horzsolós témákat vitatunk meg a Geekblog podcast-sorozatának új részének első felében, a második felét pedig John Carpenter munkásságának kivesézésével töltjük - pontosabban csak belekezdünk (és eljutunk a Ködig), hiszen a téma olyannyira sűrű, hogy kénytelenek leszünk majd a következő alkalommal folytatni.

Beszélgetőtársaim ezúttal Lehota Árpád és Rusznyák Csaba. Az új epizódot innen lehet letölteni, a korábbit pedig eminnen. Az új epizód minősége mérföldekkel jobb, ugyanis hozzánk vágtak egy diktafont.

3 millió dollár fél percért. Az testvérek közt is 100 000 dollár egyetlen másodpercért. Ennyibe került a reklám a tegnap esti Super Bowlon, és mint általában, a hollywoodi stúdiók két kézzel szórták a pénzt, hogy promotálják legnagyobbnak szánt tavaszi-nyári durranásaikat. Amerika Kapitány, cowboyok, űrlények, invázió, gyors kocsik, tökös férfiak, szörnyetegek és szuperhősök. Bepillantás a nyár nagyjaiba.

Battle: Los Angeles:
Ebben pont semmi újdonság nincs az eddigi, hosszú trailerek után, azt meg eddig is tudtuk, hogy baromi jól néz ki.

Captain America: The First Avenger:
Ebből eddig csak képeket láttunk, amik túlságosan nem voltak meggyőzőek - ez viszont az. Persze harminc másodpercbe mindenféle szarból össze lehet vágni egy pofás előzetest, de ha ilyen hangulatos, faltól-falig akció lesz az egész film, akkor akár meglehet a negyedik résszel elbaltázott Indiana Jones sorozat utódja is.

Cowboys & Aliens:
Már volt belőle hosszú előzetes, de ez még meggyőzőbb. Harrison Ford és Daniel Craig, mint vadnyugati rosszarcok a földönkívüliek ellen? Az év egyik legnagyobb mókájának tűnik.

Fast Five: 
A legutóbbi felvonás meglepően szórakoztató marhaság volt, ebbe meg ráadásul még beletuszkolták a Rockot is. Hadd szóljon!

Super 8:
Ez olyasmi, amit Spielberg csinált volna a '70-es, '80-as években. Amerika, kisváros, gyerekek, katonák, és valami mérges és nem emberi, aminek nem kéne ott lennie. J.J. Abramsnek nehéz dolga lesz egy eredeti sztorival a franchise-októl hangos nyáron, de mi biztos ott leszünk a moziban.

Thor:
Ebből valahogy minél többet látok, annál kevésbé meggyőző.

Transformers: Dark of the Moon:
Nem. Nem kell. A hátam közepére sem.

A Vampire Warriors-ról mindent elmond az a három szó, hogy Dennis Law rendezte. Az úriembert nyugodtan nevezhetjük a hongkongi Ed Wood-nak, vagy Uwe Boll-nak, elvégre nyílt célja, hogy kiérdemelje a legrosszabb helyi filmrendező titulust és bizony minden egyes újabb produkciójával bizonyítja, hogy érdemes a megtisztelő címre. Viszont a Vampire Warriors-ról mindent elmond az a pár szó, hogy Jiang Lu-Xia a főszereplője, azaz rossz film nem lehet. A kérdés csak az, hogy Law, vagy Jiang jelenléte számít-e többet?

Law mester múltjáról annyit érdemes tudni, hogy az Egyesült Államokban folytatott filmes tanulmányokat, ám amikor hazatért Hongkongba, úgy vélte, hogy az ingatlanbizniszben jobban tud majd érvényesülni. Ez így is történt, ám sokak pechjére összehaverkodott az egyik legnagyobb filmproducerrel, a triádfőnökként is elhíresült Charles Heung-gal, aki azt ajánlotta neki, hogy lessen el filmes trükköket a rutinos öreg rókáktól. Law így is tett, amiből az következett, hogy 2005-ben már Johnnie To-ékkal dolgozott együtt, többek között a két Election producereként és befektetőjeként, sőt, egy ideig a Milkyway Images elnökeként is tündökölt. Ha már lúd, legyen kövér alapon pedig belevágott saját ötleteinek megvalósításába, amihez a producerként szerzett kapcsolatoknak köszönhetően neves sztárokat, állandó szereplőket és jó nevű operatőröket, valamint akciókoreográfusokat tudott szerződtetni. Rendezőre és forgatókönyvíróra nem akart költeni, hobbiját szerzői filmekkel akarta kiélni, úgy vélte, ő maga a hongkongi Kitano Takeshi.

Ám amíg a nagy Kitano tett már le ezt-azt a filmvilágban, addig Law mesterről már nem mondható el mindez. Filmjei a guilty pleasure kategóriába esnek, a kritikusok minden egyes mozijáról lehúzzák a keresztvizet, ráadásul túl sok eredeti ötletre sem tellett még tőle. Korai ártatlan tinivígjátékai (The Unusual Youth, Love @ First Note) még inkább a Gold Label fiatal sztárjainak promotálásáról szóltak és első akciófilmje, a Fatal Contact sem zavart sok vizet. A fordulópontot az SPL spinoffjának szánt, rettenetesen rosszul összetákolt Fatal Move jelentette, amiben minden benne volt, ami egy jó filmhez kell (Herman Yau az operatőr, Li Chung-Chi az akciókoreográfus, a főszerepekben pedig olyan nevek, mint Sammo Hung, Simon Yam, Wu Jing és Danny Lee), de benne volt a Dennis Law faktor is, ami tönkrevágta az egészet. Azóta készített drámát (A Very Short Life), Pang bratyókat majmoló horrort (Womb Ghosts) és egy újabb látványos, de gyengécske akciófilmet (Bad Blood), mindről ugyanaz mondható el, mint a Fatal Move-ról. Persze felfoghatjuk mindezt egyfajta „Law-style”-ként is, aminek legfőbb elemei, hogy teljesen érdektelen mellékszálakra pazarolja el a játékidő nagy részét, bűn rosszul forgatja le a drámai jeleneteket (amik így szánalmasakká válnak), sajátos logikával vezeti le a forgatókönyv fordulatait, nem tudja eldönteni, mire fókuszáljon, stb.

Mindezek tökéletesen jellemzőek legújabb mozijára, a Vampire Warriors-ra is. Sajnos Law mester is áldozatául esett az Egyesült Államokból kiindult vámpír és Twilight mániának, amit a maga sajátosan idétlen módján igyekezett hozzáigazítani a helyi nézők igényeihez. Hihetetlen fantáziával kitalált három vámpírtípust, a „jó” vámpírokat (értsd: vegetáriánusok, azaz csak disznóvéren élnek), a „rossz” vámpírokat (embervérrel táplálkoznak) és a „főgonosz” vámpírt (vámpírvérrel táplálkozik). Zseniális. Hogy miért nem próbált némi színt vinni a játékba a legendás „hopping vampire” filmek karaktereiből, rejtély marad. Homályosan emlékezett rá, hogy hongkongi film nem lehet meg kungfujelenetek nélkül, úgyhogy gyorsan újfent leszerződtette a a Bad Blood-ban már bevált párost, az amúgy nagyszerű koreográfus, Li Chung-Chi és a legjobb fiatal akciósztár, Jiang Lu-Xia személyében. Innentől kezdve csak annyit kellett volna a forgatókönyvbe beletenni, hogy minél többször essenek egymásnak a vámpírok és Jiang, már ezzel egy jó kis kungfu mozit ki lehetett volna hozni a sztoriból.

Persze nem így történt, Law mester meg akarta ismertetni a vámpírlét kínjait és nehézségeit a nézővel. A cím ellenére a film első felében gyakorlatilag nem történik a világon semmi, a „jó” vámpírok jajveszékelnek csak, hogy milyen sanyarú az ő sorsuk és milyen rossz az, hogy nem éreznek semmit. Ezzel nagyon következetes is a rendező, hiszen amint bunyóra kerül a sor, egyből érző lényekké válnak és alig bírnak felkelni az ütések és rúgások után, de ez persze csak a leglátványosabb marhaság a sok közül.

Hosszasan lehetne sorolni a forgatókönyv bakijait, logikátlanságait, kihagyott lehetőségeit és hibáit, de felesleges. Aki látott már Dennis Law filmet, tudja, mire számíthat, nem is fog csalódni. Egyedül a kínai wushu bajnok, Jiang Lu-Xia miatt érdemes rászánni az időt, aki látványos repertoárjából mutat be egy keveset az akciójelenetek során (az elmaradhatatlan wire-fu mellett), nagy kár, hogy egyelőre csak az ehhez hasonló gyenge akciókban alkalmazzák (lásd még Coweb, Bad Blood, True Legend), sokkal többet érdemelne.
 

Az egyik legkreatívabb hollywoodi rendező mostanság Guillermo Del Toro, aki ugyan műfaji filmeket készít, de a szó valódi értelmében vett auteur. Filmjeihez az ötleteket egy bőrkötésű jegyzettömben gyűjti, amelybe bele is lapozhatunk itt, a rendező audikommentárja kiséretében. A tovább után látható videóban pedig egy kritikus elemzi A faun labirintusához és a Hellboy 2 szörnyeihez készített szkeccseit.

DVD-k: A halál angyala és A halál angyala visszatér (Sleepaway Camp 1-2), Mad Mission, Durr-durr és csók (Kiss Kiss Bang Bang), Sötét angyal (Dark Angel), Nindzsa imája a halálért (Pray for Death), Üzenet az űrből (Message from Space). Könyvek: Zombie Spaceship Wasteland, Pike, Conquest of the Useless, Barbár állatok (Savages).