Brian Keene a stagnáló modern amerikai horrorirodalom egyik feltörekvője, ami azt jelenti, hogy igazi un. b-lister: a könyvei nem lesznek soha pusztító erejű bestsellerek, de a műfaj rajongói kedvelik és jól ismerik őt, a regényei pedig fogynak annyira, hogy - amennyiben kitart az íróasztal mellett - évtizedeken keresztül eltartsák a karrierjét. Keene-t valaki korábban az új Stephen Kingnek nevezte, ami egyrészt Keene tehetségét tekintve rendkívül erős túlzás, másrészt egy effajta revelációnak nincs is igazán már súlya manapság: a horrornak, mint irodalmi műfajnak a XXI. század elejére megszűnt a faktoriális jelentősége.
A Dark Hollow Kinges területen játszódik, kisvárosban, kisemberek között, de hiányzik belőle a hasonló King-regények ambíciója. A szereplők köre szűk, a történés helyszínei behatároltak: a város legszéle, hőseink házai illetve az erdősáv, ami körülveszi őket. És ezzel az erdővel valami nagyon nem stimmel, sejtik ezt róla a helyiek jó ideje. Főszereplőnk, Adam, a krimiíró egy reggel, kutyasétáltatás közben a fák között olyat lát, amit mi magunk csak ritkán: egyik szomszédnőjét, aki egy lassan emberré átalakuló ősi kőszobor faszát szopja.
Jó reggelt kívánok, isten hozott mindenkit Keene izgalmasan elbaszott fantáziavilágában, mert ezek a perverz ötletei azok, amelyek kiemelik őt a középszerű horroristák közül. A Dark Hollow gyér dialógokkal megvert, meglehetősen kiszámítható fordulatokkal operáló regény, de a magja az eredeti ötlet, olyan motívumokkal körbevéve, amelyek csaknem képesek feledtetni a struktúra hiányosságait.
A veszélyforrást Keene így a könyv legelején leleplezi: egy mitologikus szatír, egy gigantikus fasszal felszerelt patás félkecske-félember kezdi kúrogatni a környék háziasszonyait, és ennek a férfinép nem kifejezetten örül (Keene végletesen explicit a bestialitás határát birizgáló szexjelenetek leírásában, ez helyes). Ókori legendák és a modern amerikai hétköznapok borulnak egymásnak, csakhogy ezen a narratív alapon óriási lyuk tátong: mint antagonista, a szatír nem igazán félelmetes. Jó, rendben, a könyv vége felé páran otthagyják a fogukat, és a finálé kellemesen brutális, de a szörny maga csak baszni akar, a nőket nem öli meg, és ha békén hagynák, hogy nyugodtan tegye a dolgát, kis szatírokat csináljon az asszonynépnek, senkinek nem esne bántódása.
Így lesz a Dark Hollow érdekes regény, még ha horrorként annyira nem is működik (főleg akkor nem működik, mikor Keene olyan unalomig ismert műfaji motívumokat tol elénk, mint egy régi napló feltalálása, és hasonlók). Inkább szól a maszkulin megfelelési pánikról, arról, hogy mi is traumatizál minket igazán, min tudjuk magunkat valójában túltenni, és min nem. Mi hagy valóban örök nyomot: szeretteink elvesztése, vagy annak látványa, ahogy a barátnőnk egy félember-félkecske medicinlabda méretű golyóit nyalogatja.
Chi Ming Shing (Ti Lung) a múltja elől menekül: gyermekkorától rablásra és gyilkolásra képezték ki, a Tizenhárom Sas elnevezésű, nagy harcművészeti tudással rendelkező gazemberekből álló rablóbandának volt a tagja. A csapatot a velejéig gonosz öregember, Yoh Si Hung (Ku Feng) vezeti, akiben az emberi érzésnek még csak szikrája sincs meg, ám ennek ellenére fogadott gyermekei apaként néznek fel rá, és teljesítik legkegyetlenebb parancsait is.
Chi Ming Shing sem volt kivétel, az ő kezéhez is hektoliter szám tapad a vér, ám ő az első, aki meghasonul, és egy új, jobb élet reményében elhagyja a bandát. Természetesen a többiek ezt nem engedhetik – elvégre a színvonalat fenn kell tartani! -, és a nyomába erednek. Chi szerencséjére a túlerővel szemben szövetségese akad, egy névtelen vándor (Fu Sheng) aki rendkívül ügyesen bánik a karddal, és akinek saját elmondása szerint megvan a külön elszámolnivalója Yoh Si Hunggal. A fináléban ők ketten szállnak szembe az ördögi vénemberrel és csatlósaival.
A film rendezője, Sun Chung a Shaw Brothers egyik hűséges szakembere volt. Hírneve nem ér fel az olyan műfaji újítókéhoz, mint Chang Cheh vagy Lau Kar Leung, ám csak idő kérdése, hogy a helyzet megváltozzon. Mióta 2003-ban a Celestial elnevezésű hongkongi cég elkezdte dvd-n megjelentetni a Shaw Bros filmtárát, rengeteg, a közönség előtt ismeretlen tehetség munkái váltak széles körben ismerté/ismertebbé, és Sun Chung is közéjük tartozik, sőt, jelen pillanatban ő a Shaw Bros rendezői közül a kedvencem. Az Avenging Eagle pedig egy szenzációs film, és már nálunk is kapható dvd-n.
Hogy ez a kritika (és a kritikus) rendelkezzen az integritásnak legalább az illúziójával, kellene valami minimális negatívumot mondanom a filmről, de akárhogy próbálom, semmi nem jut eszembe. Az atmoszféra már az első perctől sűrű és kegyetlen, előrevetítve az elkerülhetetlen leszámolást. Ti Lung lenyűgöző a sztoikus, sorsa és a belévert vérszomj elől meghátrálni próbáló főhős szerepében, akitől talán nem is idegen annyira a gyilkolás, mint amennyire mutatja… Fu Sheng, akit általában elviselhetetlennek tartok, itt tökéletesen hozza a hátsó szándékai által vezérelt szövetségest, aki – mert ez meglehetősen nyilvánvaló – a barátság álcáját csak a saját céljai érvényesítése érdekében ölti fel. A Tizenhárom Sas tagjai sem tartoznak éppenséggel az utcáról szalajtott kifutófiúk sorába: a Shaw Bros kungfuistáinak legjavát osztották be soraikba, élükön a nagy Wang Lung Wei-jel, számtalan klasszikus film főgonoszával (jelenleg egy angliai kisváros taxivállalatát igazgatja – kérjetek árengedményt!)
Na és ott van Ku Feng a velejéig rohadt, démoni, emberfeletti, pusztító Yoh Shi Hung szerepében… Ő, a Shaw Brothers legtöbbet foglalkoztatott karakterszínésze valami leírhatatlant alakít ehelyütt, egyszerre meggyőző, mint „gyermekeiért” aggódó patriárka és azok belét árulásukért kiontani kívánó pszichopata (akinek saskarom-stílusa ráadásul kvázi-legyőzhetetlen).
Mert dióhéjban erről szól az Avenging Eagle: apák és fiúk története, a legmélyebb szeretet és gyűlölet sztorija. És amikor Chi és Yoh a film végén összecsap, nyilvánvalóvá válik Tom Wolfe híres mondásának értelme: „You can’t go home again”.
A filmet nálunk Bosszúálló sasok címen forgalmazzák dvd-n.
Az olaszgiallo-filmekrehajazó hongkongi thrillert készített két francia forgatókönyvíró, akik korábban Johnnie Tónak és Tsui Harknak írtak filmeket (eredetileg újságírók, és a Mad Movies-nál a szintén rendezővé avanzsáló Christophe Gans volt a főszerkesztőjük.) A Red Nights főszerepét a 90-es évekCategory III-filmjeinek koronázatlan királynője, Carrie Ng játssza. Enyhén szólva ígéretes a film.
Tizenkét trailer, több mint százötven gyilkosság! Hát mi kellene más a magyarnak így péntek tizenharmadikán? Éppen harminc éves a franchise, ami többek közt bizonyítja, hogy semmi sem kitartóbb, mint az iránti vágyunk, hogy lássuk, hogyan lesz ember embernek farkasa - a mindannyiunkban ott rejtőző hokimaszkos sorozatgyilkost szólítja meg. Természetesen csak macsetével a kézben szabad nézni őket.
Az Expendables közeledik, idáig szaglik a tesztoszteron, így mi sem tehetünk mást, felkészülünk az összecsapásra. A Geekzen az elkövetkező hetekben megszaporodnak majd a 80-as évek akció- és b-film klasszikusait taglaló írásaink - aki pedig kíváncsi a témában eddig elkövetett cikkeinkre,ím elolvashatja őket.
Már az első részt sem láttam, ez meg már a hanyadik? Huszadik? Állítólag nem veszítettem túl sokat, bár ahogy hallom, a szériának megvannak a maga rajongói. Ők most tovább élvezkedhetnek Jojóvics kisasszony pózolásában, illetve a látványban, ahogy masszív pisztolyokkal zsonglőrködik.
Újabb japán őrület: Masayuki Ochiai Kaidan Resturant (szó szerinti fordításban Kísértetek étterme, ettől függetlenül a nemzetközi forgalmazási cím Thriller Restaurant lett) című filmje egy gyerekeknek készült lágy horrorregény-sorozat adaptációja. Valószinűleg elég bárgyú lesz, bár az előzetesben vannak érdekes ötletek.
Simon Rumley új filmje (az első a 2006-os, elképesztő The Living and the Dead volt) az általam legjobban várt film. A cím valószinűleg program: hogyan látja egy brit az amerikai őrületet. A trailer hangulatos, átjön, mennyire jól van megrendezve a film, a vér pedig könnyedén folyik. :)
Na most én aközé a két ember közé tartozom, aki nem volt teljesen elájulva a Red Dead Redemption-től: kétségtelen, hogy eszméletlenül részletes játék, valami mégis hiányzott belőle, gyakran eléggé untam / unom. A hangulata viszont szenzációs, ez tagadhatatlan. És óriási siker. Utóbbinak köszönhetően jön a letölthető kiegészítője, ez pedig annak az előzetese. Pretty, pretty...
Állítólag ez a Chojiku Yosai Macross kínai koppintása, és az előzetesből ítélve tényleg sok a hasonlóság, de ettől függetlenül nem néz ki rosszul. Bár az is igaz, hogy túl nyilvánvaló a CGI és a mecha-dizájn túlságosan csiricsáré. Mellássuk...
Íme annak a bizonyos 15000 dollárból készült szörnyfilmnek a trailere, amelyről korábban már mi is hírt adtunk. A cucc kb. úgy néz ki, mintha a Cloverfieldet jól megcsinálták volna... Nolé Leung olvasónk küldte be ezt nekünk, köszi!
A Dylan Dog az egyik legkultikusabb európai (horror)képregény, az olaszoknál egyenesen nemzeti intézmény. Soron következő adaptációját a 2007-es Teenage Mutant Ninja Turtles-film rendezője, Kevin Munroe instruálja (most komolyan, szükség volt arra egyáltalán, hogy ezt külön kihangsúlyozzam? A filmet is, Munroe-t is jól ismeritek), a főszerepet pedig Brandon Routh játssza, aki így próbálja a Superman Returns romjai alól kiráncigálni a kerrierjét. Alább a filmből egy olasz tévécsatornán bemutatott rövid részlet található.
Az anyag egy mobiltelefon kamerájával készült, tehát senki ne várjon csúcsminőséget, ettől függetlenül ez a majdnem tíz perc szenzációsan szórakoztató :D
Már a vizualitásán látszik, hogy Del Toro produkció, és az előzetes ígéretes, félelmetes-hangulatos, bár Troy Nixey számítógépeffektes területről jön, és ez a szörnyek megjelenésén eléggé érződik. Na mindegy, remélem azért jól sikerült a hetvenes évek egyik leghíresebb tévés horrorfilmjének ez a remake-je...
Korábban már tettünk fel egy trailert, amely Benny Chan nagyköltségvetésű szuperhősmoziját reklámozta - ez az új promó nem valódi előzetes, hanem inkább egyfajta showreel, ami a film akció-kvócienséről hivatott némi benyomást adni. Rengeteg CGI, rengeteg drótozás és még több összetört üveg - enyhén szólva messze van a Moment of Romance-től...
Állítólag a 2010-es Sundance Fesztivál legjobb filmje volt ez a doksi, és ennek az új trailernek az alapján sejthető, miért: van valami hitchcocki és feltartóztathatatlan abban az ismeretlen, valós rettenetben, amiről egyébként FOGALMAM SINCS, létezését ez a nyúlfarknyi előzetes mégis tökéletesen érzékelteti! Ennyire jó. Ezt a filmet látni akarom.
Vajon sikerül-e a Marvel egyik legagyalágyultabb, az olvasói azonosulást legkevésbé megkönnyítő hősét érdekessé tenni? Majd az idő megmondja. Mindenesetre az aluminiumba csomagolt Anthony Hopkins nem sok reményt gerjeszt - és ő az egyik kedvenc szinészem!
A 2012-es nagyfilm előfutáraképpen, annak mintegy megágyazni érkezik 2010 őszén az Avengers animációs sorozat, benne több olyan hőssel, akik hiányozni fognak a filmből (Wasp, Giant Man, stb.) Az animáció stílusa a modern amerikai képregényadaptációs rajzfilmektől megszokott, ám ezt egyáltalán nem negatívumként említem, és úgy néz ki, akció lesz benne rendesen.
Fred Phelps prédikátor és hírhedt követői, akiknek nézetei még a jobbos, republikánus újkeresztények számára is túl radikálisak, úgy határoztak, idei legnagyobb dobásuk a san diegói ComicCon előtti protestálás lesz. Phelps és a “nyája” kezdetben azzal tett szert közismertségre, hogy fröcsögő gyűlölettel viseltettek a melegek iránt (“God Hates Fags”), és ennek mészárlós hangulatú tüntetésekkel adták jelét. Az évek múlásával még inkább radikalizálódtak, és minden olyan társadalmi jelenség ellen fellépnek, ami nincs ínyükre: Irakban elhunyt katonák temetésein tüntetnek a halott személye ellen ("God Hates Fags and America”), politikai rendezvényeken tombolnak, stb.
Csakhogy a csodálatos geekek idén kibasztak velük, és azzal az egyetlen fegyverrel fordultak ellenük, amellyel szemben az efféle eszementek nem tehetnek semmit: humorral. A ComicCon résztvevői beöltöztek, és ellentüntetést tartottak, a Westborói Baptista Egyház pedig eltakarodott.
Giant Robot Fans, unite! Szűnni nem akaró missziós kényszeremben, amellyel mindenkit meg akarok téríteni a mechák vaskebelére, prezentálom ezt a legújabb trailert. A Gundam Unicorn-t nem a szokásos sorozatformátumban kapja képébe a közönség, az epizódok napvilágra kerülése között több mint fél év is eltelik, a Unicorn-széria második epizódja október végén jön majd ki. Addig is itt az előzetese, amely azzal indít, amivel az első résznek vége lett.
Most hogy az MGM pénzügyi zsenijei sikeresen tönkretették saját cégüket és vele együtt természetesen a Bond-franchise-ot is, malmozva várhatjuk, mikor készül legközelebb Bond-film. Szerencsére videojátékokra még éppen hogy van matéria, íme a legújabb, amely a 3PS-shooter és az utóvezetéses-ügyességi stílusok keveréke lesz.
Akik ismernek, tudják, hogy a világbékénél csak egy dolgot kívánok jobban: azt, hogy japán óriásrobotok tépjék egymást, és közben kiírtsák maguk körül az életnek még írmagját is. Minden Mechák Atyja, Go Nagai 2010-ben újra felmelegíti egyik régi konceptjét, és a 2009-ben megrimékelt és rendkívül sikeresnek bizonyult (Shin) Mazinger után idén jön a Mazinkaiser SKL (Skull). Íme egy rövid előzetes - én, akinek háttérzörejként állandóan valamilyen mecha-anime vagy hetvenes évekbeli tokusatsu-sorozat megy a tévéjén, már alig várom.
Az ötvenes években, Nipponban a filmgyártói konkurencia felkámpicsorodott: az egykori atyaúristen, a Toho észrevette, hogy még a földből is a trónjára áhítozó stúdiók nőnek ki, elég volt ehhez a közvetlen közelét végigpásztáznia, hiszen például az akarnok Shin-Toho (Új Toho) az anyavállalat egykori szakember-gárdája függetlenkedési törekvéseinek folyományaként jött létre. Ideje volt hát a gázra lépni, és még az eddigieknél is közönségbarátabb (magyarul par excellence multiplex-kompatibilis) filmeket forgatni.
Kísérletező kedvük odáig hajtotta őket, hogy elkezdtek műfajokat kombinálni: az 1954-es Gojira világsikernek bizonyult, a gengszterfilmek meg állandóan divatban vannak, miért ne turmixolják hát össze a tokusatsu (a speciális effektekre alapozó fantasztikus) filmek és a gengszterműfaj motívumait? Igazság szerint a Toho ennek a produkciónak, illetve a két évvel későbbi, szintén Ishiro Honda rendezésében napvilágot látott Human Vapor-nak, valamint Jun Fukuda Telegian-jának segítségével szakítani szeretett volna a kaiju (óriásszörnyes) filmekkel, amelyek ebben az időben a cég legfőbb bevételi forrásai voltak. Az emberközpontú, némileg komolyabb science-fictionra tett ilyetén próbálkozásuk behalt, Godzilla átgázolt rajtuk, mint szar a lefolyón. A hatvanas évek japán scifijei vagy kaiju, vagy szuperhősöket főszereplőjüknek választó tokusatsu filmek lettek.
Az eposz: Dr. Maki szavára a rendőrök csak azért adnak, mert az utóbbi időben ők maguk is tapasztaltak olyan szörnyűségeket, amilyenekről a meglehetősen hányatott (vagy hánytatott?) idegállapotú atomtudós beszámol. Doktormakinak is úgy mesélte a történetet két meglehetősen hullaszagú tengerész, hogyaszongya: hajójuk túlságosan megközelített az óceánon egy olyan területet, ahol hidrogénbomba-kísérleteket végeznek. Nem sokkal ezután a fedélzeten egy takonyszerű, néha emberformájú massza kezdte felzabálni a legénységet. És ezek a folyékony véglények most az emberiség egészét akarják összenyammogni!!!
Közben Tokióban egyre másra tűnnek el gengszterek, testük elpárolog mint a katicafing, csupán ruhájuk halma jelzi egykori helyüket. Doktormaki vallomását és az urbánus tényálladékot csak akkor sikerül a rendőröknek gyíkagyukban összekapcsolniuk, mikor egy razzia során szembe találják magukat a zöldgeci-szerű H-Mannal, aki rögvest néhány fakabátot is bekebelez (az egyiknek oly gyönyörűen olvad szét a feje...)
Mikor aztán a szószátyár tengerészek szellemhajójának roncsára is ráakadnak Tokió közelében, már semmi nem áll a rendőrök kombinációs képességeinek útjába: megindul a hajsza, a japáni Derrickek az H-Man nyomába erednek, akinek nem titkolt célja, hogy a tokiói lakosok teljes étlapját végigkóstolja. Hiába na, Japán a szusi hazája.
Az H-Man (egyébként Bijo to ekitainingen) megrendezésének feladata valószinűleg szippantásnyi friss levegő lehetett Ishiro Hinda számára, akinek ekkor Godzilla-filmeket kellett futószalagmód forgatnia. Érződik is az öröme: az H-Man meseszerű-hangulatos, szépen fényképezett, aránylag visszafogott szinészi játékot magáénak mondható tokusatsu, még pontosabban scifi-horror, amely vagy tematikai koppintása a szintén 1958-as amerikai The Blob-nak, vagy nem (szerintem az amerikai filmnél sokkal sikerültebb).
A speciális effektek japán istene, Eiji Tsuburaya ezúttal is hozza a tőle elvárhatót, főleg a testek szétolvadásának látványa fincsi, a matt-festményei pedig egészen kiválóak (sokkal jobbak, mint pl. az 1959-es Uchu daisenso-ban). Egyszóval ha eleged van Godzillából (miért, van olyan!), viszont maradnál még Japánban, látogasd meg H-Mant, és hagyd, hadd spricceljen az arcodra.
Hónapok lankadatlan piárja után - az ázsiai filmes weblapok szinte naponta hoznak le képeket a forgatásról - íme megérkezett az (egyelőre csak mandarin nyelvű) előzetes Benny Chan szuperhősfilmjéről. Egy csapat cirkuszi akrobata szuperképességekre tesz szert, közülük néhányan próbálják mások megsegítésére használni újonnan jött hatalmukat, de természetesen akadnak, akik pénzt és hatalmat szeretnének szerezni... A főszerepben Aaron Kwok és Wu Jing. Az előzetes alapján a film egyvalamiben egyezni fog Benny Chan a kétezres években készült rendezéseivel: jó sok üveget törnek össze benne...
Erre a minden bizonnyal sokunk számára kedves - mivel nosztalgiával fertezett - japán scifi-fantasyre szeretik ráfogni, hogy a Csillagok háborúja koppintása, ám ez erős túlzás. Az Üzenet az űrből Bakin Kyokutei 106 kötetes Nansho satomi hakkenden (A nyolc kutya krónikája, bár inkább a Nyolc szamuráj legendájaként szeretik emlegetni) című eposzán alapszik. A Hét szamuráj alkalmával Kurosawa és a Csillagok háborúja esetében George Lucas is ebből dolgozott.
Kiállítás szempontjából az Üzenet az űrből készítőinek semmiképpen sem kell szégyenkeznie, a film speciális effektjei, kosztümjei és díszletei részletesek és meglátszik mennyi munkát fektettek beléjük - bár ez nem meglepő, hiszen a Toei a tokusatsu (a japán science-fiction filmek) vezető gyártója, évtizedek tapasztalatát, gyakorlatát mondhatja magáénak. Később ugyanezt a professzionalizmust átmentik a tokusatsu és sentai tévésorozataikba is, többek között éppen az Üzenet az űrből folytatásaként képernyőre kerülő, azonos című tévészériába, amelynek epizódjaiból vágták össze az Amerikában Space Ninja - The Sword of the Space Ark címmel forgalmazott katyvaszt.
A folytatásnak és az eredetinek egyaránt Hiroyuki Sanada a főszereplője, ám a Japan Action Clubból nem csak ő, hanem Etsuko Shiomi és maga az alapító Sonny Chiba is feltűnik a filmben. Hogy a J. A. C. micsoda, arról íme egy rövid áttekintés.
A Toei az Üzenet az űrbőllel nagyot akart szakítani, így olyan, úgynevezett komoly sztárok mellett, mint pl. Tetsuro Tamba, amerikai színészeket is szerződtetett, többek között Vic Morrowt, akit ekkor már csak mindössze öt év választ el attól, hogy John Landis Twilight Zone-epizódjának forgatásán egy helikopter rotorja levágja a fejét. Itt még egyben van, úgyhogy alakítása komoly, ami némileg el is üt a sármosan lökött film alaphangulatától.
A történet hétköznapi: gonosz, vassal kivert (aú) vikingekre hajazó gonosz űrlények elpusztítják a Jillucia bolygót. A planéta lakosságának két túlélője nekivág az univerzumnak, hogy összeverbuváljon egy csapatra való életuntat, akarom mondani hőst, akik majd a vikingek nyakára lépnek. A keresésben a liábe diók vannak segítségükre, ezek a mágikus diók, amik valójában... diók. Na most a forgatókönyvíróknak ezt a testvérek közt szólva is idióta ötletét akárhogy kerülgetem, menteni nem tudom: hasonló, alsó testtáji asszociációkra lehetőséget adó motívumokat lehetőleg mellőzzünk filmjeinkből. Az olyan komolytalanokat, mint pl. jómagam, az ilyesmi rögtön kirántja abból a minimálisan komoly narratív szövetből, amelyet az Üzenet az űrbőlnek nagy nehezen sikerül az egyszeri néző köré fonnia, hiszen... nini, diók!
A liábe diók széjjelrepülnek a galaxisban (ojjj) hogy a potenciális bosszúállók ölében, italában landoljanak, így jelölve ki őket a Gavana birodalom elleni összecsapásra. Igyekezniük kell, hiszen japán vasvikingék ezúttal a Földet szemelték ki maguknak célpontként. Ideje őket megmogyorózni...
A finálé eredetiség szempontjából védhetetlen, ugyanis a jófiúk és lányok űrhajókkal hatolnak be a Gavanák bázisára, hogy ott mindenféle alagutakon átrepülve szétlőjék a főreaktort. Aranyos kis űrcsata, amelynek legjobb része mikor Sonny Chiba elkezdi lekardozni az ellent. Írtja őket rendesen, míg el nem jut a Gavanák fővezéréig, akinek lelkén természetesen Sonny szüleinek élete szárad.
A happy end, mondanom sem kell, elkerülhetetlen, mint ahogy a korábban már felemlegetett tvsorozat-folytatás is az volt. Utóbbi akármekkora trashvurstli, a Lucas prequel-trilógiájánál ezerszer nézhetőbb.
Leiji Matsumoto klasszikus manga- és animehőse (a szerző 1953-ban rajzolta meg először), most a róla elnevezett CGI-film főszerepében irtja a gonosz űrkalózokat. A trailert a 2010-es Toei Tokyo Anime Fair-en rögzítették. Így első blikkre a hardware-t impozánsan sikerült megjeleníteni, de az arcjáték hiányát és a lélektelen szemeket mintha a katasztrofális Final Fantasy filmből kopipésztelték volna át.
Most komolyan, volt aki az első részen megijedt? Ugyanezt az ötletet (mert ez nem film, maximum vidámparki mókázás, annak meg gyenge) a Ghostwatch már 1992-ben elsütötte, ezerszer jobban.
Nem tudom utoljára mikor vigyorogtam ennyire egy előzetes alatt: Warren Ellis (zseni) nyúlfarknyi képregényének adaptációja az utóbbi évek legfantasztikusabb szereposztását mondhatja magáénak. Bruce Willis, Morgan Freeman, Mary-Louise Parker, John C Reilly, Helen Mirren, Julian McMahon, Brian Cox, Ernest Borgnine, Richard Dreyfus... Jesszus. És maga a film is viccesnek tűnik. Bár én már csak azért megveszem majd a mozijegyet, hogy Helen Mirrent géppuskával a kezében lássam.
A Zombi 2 (1979) sikere után Lucio Fulci karrierje drasztikusan irányt változtatott, a rendező teljesen ráállt a vérontást központjukba állító filmekre, ami azért sajnálatos, mivel a megfelelő forgatókönyv birtokában Fulci korábban egészen kiváló, narratív és technikai szempontból egyaránt kimagasló munkákat volt képes összehozni. Rendezői karrierje 1959-ben kezdődött, egész sor commedia all'italiana-t rendezett - több ilyennek Toto, az olasz vígjátéksztár volt a főszereplője.
A hatvanas és hetvenes években westernek, giallók és krimik tucatjait instruálta, a horrorba a Zombi 2 sikerével teljesen véletlenül toccsant bele. Igaz ugyan, hogy korábbi munkáiban is gyakran felbukkan az erőszak, de a fantasztikum hiányzott belőlük. A zoom előszeretettel való alkalmazása, a döntött beállítások és hasonló kísérletező kedvű játszadozások azok a formai motívumok, amelyeket karrierjének második felébe, a véresbe átmentett a, fogalmazzunk úgy, mainstreamből.
Hogy a Pokol hét kapuja (E tu vivrai nel terrore - L'aldilà másnéven The Beyond másnéven Seven Doors of Death - 1981) Fulci legjobb zombifilmje-e, az ízlés kérdése. A Zombik városa (Paura nella città dei morti viventi másnéven The Gates of Hell másnéven City of the Living Dead - 1980), minden őrültségével egyetemben, dramaturgiai szempontból hatásosabb, lezártabb. A Pokol hét kapujának forgatókönyve azonban tartalmaz olyan kiszámíthatatlan, lenyűgöző fordulatokat, ötleteket, hogy nyugodtan nevezhetjük minden idők legszürreálisabb zombifilmjének.
A történet 1927-ben kezdődik, de úgy, mintha meg sem akarna állni: egy csapat paraszt sáskarajként özönli el azt a lousianai motelt, amelynek pincéjében egy rossz hírű festő szállásolta el magát. A fáklyákat lengető falusiak jófajta százas szögekkel a falhoz erősítik a művészlelket, és azon nyomban le is öntik oltott mésszel, utóbbi tettük folyományaként a festő húsa széjjelfolyik. Az átlagosnál edzettebb megfigyelőképességgel rendelkező néző ebben a jelenetben megfigyelheti, hogy a meszesvödröt először meglóbáló paraszt kezére is ráfröccsen a mész, ám ő ezt észre sem veszi - hiába na, a vidéki élet megedzi az embert!
Fél évszázaddal később a gyönyörű Lisa örökli meg a motelt (amely természetesen, nomen est omen, a pokol hét kapujának egyikére épült - egy másik kapuját én is ismerem, Pesterzsébeten van) és azon nyomban nekilát kitataroztatni a lerobbant építményt. Sajnos a renoválásnak több áldozata is lesz, hullik a munkaerő: a víz- és gázsszerelőnek egy, a pince mocskából előbugyborékoló zombi kinyomja a szemét, mások az állványzatról zuhannak le, egy értelmiségit pedig pókok(!) tépnek széjjel. Szerencsére Lisának vannak szövetségesei is, pl. a vak Emily meg a vakvezető kutyája, akinek olyan a hangja, hogy már abból egyértelmű, valami nem kóser vele (Emily hangjáról van szó, nem a vakvezető kutyáéról.)
Fulci ebben a filmjében két lábbal tapos a gázpedálra. Silence is sickening, ugyebár, Lydia Lunch szerint. A filmben a formális komponensek saját életet élnek, amely ezt a már eleve zakkant rémmesét, amelynek szereplői gyakran úgy viselkednek mint a hóttidióták, egy rendkívül hangulatos képregény-paralelldimenzióba vezetik át: a rendezőnek sikerül a cirkuszi látványosságok tudatosan művi horrormegfelelőit beleágyaznia egy klasszikus rémfilmalapba. Fulci burleszk-mesevilágában a szélben hajladozó fák olyan hangot adnak ki mint egy fűrésztelep műszak idején, ha fejbe lőnek valakit az görögdinnyemód szakad, az araszoló tarantulák zajait pedig mintha törött üvegcserepet majszoló zsiráfok hangfelvételeiből állították volna össze. De ami a legfurcsább, hogy működik! Ha az ember megadja magát a film prolisármjának, az olyan, mintha Alice-szal együtt minket is beszippantana a rókalyuk, de Csodaország helyett egy diliházban érnénk földet, ahol nem minden ápolt jóindulatú.
A film tele van emlékezetes, egyedi, a rokonfilmekből hiányzó ötletekkel: a befejezés hátborzongató-metafizikus, és eleve a debilfilozófiának az extrém gore-ral való kombinációja ahogy végig van vezetve a filmen, az zavarba ejtő. Fabio Frizzi muzsikája remekül illik a Pokol hét kapujának művi-gótikus természetéhez, mint ahogy Sergio Salvati fényképezése is: hogy elegáns lenne, azt nem lehet ráfogni, de idegbeteg zoomjaival, a mélyélesség állandó variálásával tökéletesen hozza a mindent félvállról vevő őrületet. Ezek után már meglepődni sem lehet azon a jeleneten, mikor a film egyik főszereplője a zombikkal való összecsapás során pisztolyát a csövén(!) keresztül tölti meg. Requiescat in pace, Lucio.
Nagy a pánik a német kisvárosban: fiatal lányokat támadnak le éjnek idején, és kihasítják a szívüket! Csak nem a mondai Lórelei áll a setét történések megett, a homéroszi, dallal tengerészeket halálba csábító nimfák e teuton változata? De sose félj, Tony Kendall, született Luciano Stella már útrakelt, hogy a legendáriumi machinációk vérpöttyözte függönye mögé nézzen! Csíkos gatyás nyomozása lassan, de biztosan szül eredményt: a Lórelei a szupermilf Helga Liné, aki teliholdkor emberméretű Godzillává változik (csak randább és karmosabb.)
Segítőjét, a szintén a Niebelungenlied-ből megidézett Alberichet - valószínűleg a mondauniverzum legnagyobb törpéje - Louis Barboo és a sebhelye játssza. A tó mellett, amelyben Lórelei lakik, terül el Poroszország legöregebb tinédzsereit oktató lejányiskolája. A dvd-n a spanyol verzió van, ami azt jelenti, hogy a csajok le ugyan nem vetkezhetnek, Generalissimo Franco ezt annak idején szigorúan megtiltotta, de a cicijüket mindenféle szörnyek szertefrecskelhetik. Totál szőke mind, ami azt jelenti hogy még a barnák is debilek, tőmondatok és párnacsaták a maximum, ami tőlük telik.
Tony Kendall közéjük szállásolja el magát (nem hülye!), szakmájára nézve vadász, és bevallott célja a titokzatos szörny leszedése. Profizmusa némileg megkérdőjelezhető, a csíkos és fehér gatyáiban azonban impozánsan pózol, saját szexualitásába vetett magabiztossága figyelemreméltó. Elke, a frigid igazgatónő (aki ugyanannyi idős, mint a tanítványai) beleszeret Tonyba, és nem nézi jó szemmel, ahogy a tinilányok(haha!) legszívesebben szó szerint széjjelszednék. Tony koncentrációját ennyi nő elvonja a melóról, Lorelei jó pár mellkasba beletúr, mire a végső összecsapásra sor kerül.
Amando De Ossorio Loreley's Grasp című 1974-es filmje szuperszórakoztató. Egy negyedmásodpercre sem sikerül a német, rögvalós környezet illúzióját keltenie (Fassbinder csókoltatja), a díszletesek valószínűleg mesekönyv-illusztrációkból dolgozhattak, a falusi boltok cégtáblái ordítva hirdetik "Élelmiszer", "Kocsma", stb. Tony Kendall leginkább a Kommissar X-sorozat címszereplőjeként (ezek alacsony költségvetésű Bond-koppintások), valamint jó pár spagetti westernből ismert. Helga Liné a maga masszív nőiségében szenzációsan néz ki, és a film egyetlen negatívuma, hogy nem veti le azt a kisestélyit, amelyet a mocsár legdzsuvásabb részein való általtúrázása során is hősiesen visel. A kaszkadőr, aki a szörny gumiancúgjába passzírozva lejányok szívét szakajtja ki, kiszakajtás közben rendesen le is taperolja őket - ki hibáztathatná! A csajok mellett még Németország legjobban öltözött vak koldusát és egy professzort is elintéz, utóbbinak megmurdelésekor pisaminta fröccsen az arcába, az meg savas, annak minden utóhatásával. Na de minek is fékezne a film - előre Helgával a Valhallába, így lesz érdekes a túlvilág!
Kegyetlen és isteni: Peter Weir a Master and Commander-ben újra együtt dolgozott a Gallipolli, a Veszélyes élet éve és a Last Wave operatőrével, Russell Boyddal. A végeredmény történelmileg ugyanannyira hiteles mint korábbi munkáik, ám ami fontosabb, hogy a film epikus szépsége egyenesen lehengerlő. A Master and Commander döbbenetet kelt: részleteiben obszcesszív, a kor megidézésében, legyen szó akár a Galapagos-szigetek állatvilágának felfedezéséről vagy a technológiára való rácsodálkozásról, már-már ördögien kiforrott. Weir számára nem jelent gondot a régi és az új, babona és tudomány, ösztön és kalkuláció összecsapásáról filmet csinálni, legjobb alkotásai az egyén a tradícióval megvívott harcáról és arról szólnak, mit nyer a modern ember az ősi szokások a friss matériába való belegyúrásával.
A harcban edzett "Szerencsés" Jack Aubrey a H. M. S. Surprise kapitánya. Azt a parancsot kapja, hogy vadássza le az Acheron nevű francia csatahajót, amely a brit konvojokat fosztogatja Brazília partjainál. Az Acheron azonban nagyobb, gyorsabb és modernebb a Surprise-nál, első összecsapásuk alkalmával a franciák meglepik és majdnem elsüllyesztik az angolokat. Aubrey menekülni kényszerül - csak hajszálon múlik, hogy nem hagyják ott a fogukat. A kapitányt ettől fogva egyaránt hajtja a megbízatása elvégzésének vágya és sértett büszkesége: őrült hajszába fog, fel-alá hajózik Dél-Amerika partjai mentén az ellenséget kutatva, és csak barátja, Maturin, a hajóorvos képes, mintegy Aubrey lelkiismereteként, a kapitányt végzetes helyzetekben jobb belátásra bírni.
A csatajelenetek kataklizma-szerű ereje a Gallipolli lövészárkos összecsapásainak füstjét és rezes vérízét sprickolja az orrba meg a szájba, ám a film lényege az értékek megöröklésének problematikája. Aubrey a tisztjeinek vacsora alkalmával Nelson admirális nagyságáról mesél, a sebesült Blakeney kadétnak pedig egy, az admirális stratégiájáról szóló könyvet ajándékoz. A Master and Commander az egyén méltó utódjának megtalálásáról szól, illetve ennek a megtiszteltetésnek a kiérdemléséről; az élet ciklikusságának elfogadásáról és a munka és feladatteljesítés általi definiálásáról. A Master and Commander Michael Mann Utolsó mohikánja óta a legfelemelőbben maszkulin mainstream film: a férfiasság kultuszát valódi, primér, alfa voltában tárgyalja, melyet tradíció és rítus egyszerre húz vissza és taszít felfelé, elismerve nagyszerűségét.
Crowe, ha formában van, a legerősebb jelenléttel rendelkező modern filmsztár, képes egyszerre parancsoló mégis érzékeny lenni, acélos elszántságának és önmarcangolásának pillanatai egyaránt meggyőzőek. Weir mindig maszkulin hősökkel a főszerepben készítette a legjobb filmjeit, tökéletesen megragadva a látens konfliktust machismo és a közeledő modernitás által az egyénre erőltetett romantikus intellektualizmus között. A Master and Commander szinte felemészti a nézőjét: a felszínen a tökéletes hajós kalandfilm, valódi drámája azonban annak kitárgyalásában rejlik, hogyan lesznek a fiúkból férfiak - és felveti: utóbbinak talán több útja is van.
Szász Attila Most látszom, most nem látszom című kisjátékfilmje 2005 óta magyarparaszthajszálnyi-nagyságú legendává lett, megjárta a nemzetközi fesztiválokat, és (megint csak: ungárise viszonylatban ez szinte hallatlan) egyöntetűen pozitív kritikákat kapott. A neten ezek közül több is fellelhető (csak angolul - magyar kritika eddig a pillanatig nem készült róla), és meg lehet nézni, el vannak ájulva a filmtől.
Mert íme, Peter Strickland mesteriKatalin Vargájaután újra itt egy honi zsánerfilm (pontosabban kisjátékfilm, még pontosabban a műfajiságot csak nyalogatja, sőt, legpontosabban: Stricklandet igazából pár évvel megelőzi, csak éppen szinte hozzáférhetetlen, még a netről sem lehet letölteni, úgyhogy simán beszélhetünk róla mint aktualitásról) amely működik. Furcsa leírni ezt a tényt, szörnyű, hogy külön ki kell emelni, de nincs mese, magyar viszonylatban, csődtömeg filmek garmadáján az ember magamagát, mint a lefolyón általküzdve kell, hogy ordítsa: ez a film meg van rendezve, ez a film működik.
("Feri, meg van rendezve? Hogy érted ezt? Minden film meg van rendezve! - Nem, kedves, csak a képzeletemben létező beszélgetőpartnerem, akivel ha szóba elegyedek, anyámék meg a rokonok rám akarják hívni a Hárshegyet: idén nyáron is (többek között) egy olyan rendező filmjét küldtük Cannes-ba, aki igazándiból színházat vesz filmre, de a filmrendezés olyan messze áll tőle, mint Indiana Jones Prousttól. Épp ezért ha valódi filmrendezőre akadunk, becsüljük meg.)
A Most látszom, most nem látszom jobban működne, ha a központi konfliktust nem kezelné misztériumként, mivel a csavar, amelynek leleplezését a készítők a film csúcspontjaként akarják eladni, már az első perctől sejthető, sőt, mondhatnám nyilvánvaló. Ha ez a fél órás film csupán egy házaspár drámája lenne, akiknek meg kell küzdeniük az őrjítő gyásszal, a legborzalmasabb fájdalommal, amely szülőbe csak belecsaphat, tökéletes lenne. Így, ebben a formában, a szerkezete némileg nyikorog, megbicsaklik, CSAKHOGY!
Éppen az teszi végtelenül szimpatikussá, hogy Szász nem hajlandó drámát csinálni belőle - a Most látszom, most nem látszom egy gyönyörűen fényképezett mood piece, zsánerfilm amely büszke a műfaji DNS-ére, elegáns kísértetfilm. Épp ideje, hogy a rendező csináljon valami egész estés cuccot - állítólag már idén lesz belőle valami.
A Nisi Masa nemzetközi ifjúsági szervezet idén is meghirdeti rövidfilmes forgatókönyvíró pályázatát 18-28 év közötti fiatalok számára.
Idén-az eddigi évek pályázataitól eltérően- a forgatókönyv témáját nem köti meg a szervezet, szabad tematikában lehet nevezni.
A verseny 23 országban (Albánia, Ausztria, Bulgária, Horvátország, Csehország, Észtország, Finnország, Franciaország, Németország, Magyarország, Olaszország, Koszovó, Luxemburg, Makedónia, Hollandia, Portugália, Románia, Oroszország, Szlovákia, Szlovénia, Spanyolország, Svédország, Törökország) kerül meghirdetésre, minden ország képviselőcsoportjához csak az adott ország állampolgárságával rendelkezők pályázhatnak.
A pályázaton csak eredeti forgatókönyvek vehetnek részt. A művet magyar, illetve angol nyelven is be lehet nyújtani. Terjedelme nem haladhatja meg a 20000 karaktert. (Körülbelül 10-20 perc közötti vetítési idejű filmterveket várunk)
A pályázat leadási határideje: 2010. július 31.
Az országos zsűri a három legjobb írásokat juttatja tovább a nemzetközi bírálócsapathoz, akik végül kiválasztják az összes országból beérkezett pályázatok közül a legjobb 25 művet. A legjobb 25 forgatókönyv írójának nyereménye a European Short Pitch projekten való részvételi lehetőség.
A magyar országos zsűri Ruttkay Zsófia, forgatókönyvíró ( a zsűri elnöke) Alföldi Nóra, filmkritikus Harmi Gábor, az SZFE forgatókönyvíró szakos hallgatója
A European Short Pitch két rendezvényből álló forgatókönyvfejlesztő kurzus, melynek első fele a 2011. január 10-15. között a franciaországi Moulin d’Andé-Céci-ban (íróknak fenntartott rezidencia) lezajló workshop, ahol a résztvevők professzionális szkriptdoktorokkal fejleszthetik tovább tervüket. Az elkészült forgatókönyveket márciusban mutathatják be neves producerek előtt.
Az elkészült forgatókönyvet és a kitöltött pályázati űrlapot postai úton az alábbi címre kell eljuttatni 2010 július 31-ig: Budapest, 1133 Hegedűs Gyula utca 63.
A forgatókönyvet rtf formátumban a crastibi@gmail.com Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. címre is kérjük elküldeni.
Az országos zsűrinek legkésőbb 2010. szeptember 5-én kell meghozni döntését.
A pályázat teljes kiírása, a European Short Pitch tájékoztatója, és a jelentkezési lap itt érhető el.
ADoomsday ellenére én még mindig bízom Neil Marshallban (mert aDescent továbbra is a 2000-es évek legjobb horrorfilmje) és a Centurion új előzeteséből ítélve a(z egykori?) rajongóknak valóban korai lenne még kiátkozniuk az európai zsánerfilmnek ezt a továbbra is ígéretes rendezőjét.
UPDATE: A filmet a Mokép hozza be "A kilencedik légió" címen augusztus 26.-ától!
Az MTV Movie Awards a hétvégén megvillantotta az utolsó Potter-könyv adaptációjának előzetesét. Ha jól tudom, a sorozat meglehetősen népszerű a fiatalok körében.
Illetve a majdnem semmiből. Gareth Edwards Monsters című filmjét májusban mutatták be Cannes-ban és nagyon jó kritikákat kapott. A film összköltségvetése állítóleg mindössze 15000 dollár, de úgy néz ki, mintha ezerszer ennyiből forgatták volna. A rendező elmondja, mindezt hogyan hozta össze.
Hadd idézzek azáprilisi udinei ázsiafilmes fesztiválról készült riportomból: "A fesztivál legviccesebb filmje Derek Kwok Gallants-a, amely, ha hozzám hasonló old school kungfufilm-rajongó vagy, maga a mennyország. Micsoda szereplőgárda! Leung Siu Lung, Chen Kuan Tai, Michael Chan, Teddy Robin Kwan! Megtarthatjátok a kikent-kifent, fiatal sztárokat, ezeknek a vénembereknek a kisujjában több a tehetség, élet és tudás, mint a dzsordzsklúnikban, andzselinadzsolikban vagy - hogy földrajzilag relevánsak maradjunk - Lee Byung-hunokban (guglizd meg) összesen. Szenzációs, kőkemény akciókoreográfia és remek poénok keverednek kedves pátosszal ebben a komédiában - a hongkongi filmek szerelmeseinek kötelező." Mivel a film nemsokára széles körben is forgalmazásba kerül, összeraktak neki egy trailert. Már csak a klasszikus-kungfufilmes főcím miatt megéri megnézni a Gallants-ot.
Mindenféle apropó nélkül íme egy jelenet a legendás kanadai komédiasorozatból, az SCTV-ből, a hetvenes évek végéről. Egyszerre remek paródiája a horrorfilmeknek és az akkori 3D-őrületnek, amely rendkívül gyorsan lecsengett - az efféle baromságoknak ez szokása, a mostani 3D-hullám sem tart már soká. A jelenetben látható Catherine O'Hara, Eugene Levy és a zseniális John Candy, aki manapság úgy hiányzik az amerikai vígjátékokból, mint egy falat kenyér (a figura akit játszik Charles Laughton paródiája az Island of the Lost Souls-ból (1933)).
Az még csak hagyján, hogy a Michele Soavi és Pupi Avati mellett legtehetségesebb aktív európai rendező, Philip Ridley újra kamera mögé állt (utolsó filmje az 1995-ös, mindenféle értelemben fantasztikus Passion of Darkly Noon volt), de ráadásul a Heartless állítólag "az utolsó 20 év legjobb brit horrorfilmje." Ridleytől ez a legkevesebb.
A Danny Trejo mit jelent mexikóijul, "straight to video"? Ez nem a remek Johnnie To-film előzetese, sajnos, az a film már lement. Áramvonalas földműves nicknevű olvasónk guglizó ujját nem sajnálva akadt erre a frissropogós gyöngyszemre, amely úgy néz ki mint egy kalap szar: digitális álkaristolások a kópián ("kópián", milyen kópián, ez szar videóra forgott), ami már a Grindhouse-nál is agyalágyult ötlet volt, semmi büdzsé és természetesen Mr. Trejo, akinek úgy látszik vannak rajongói mert még mindig hagyják hogy filmeket forgasson ahelyett, hogy azt csinálná, amire született és cracket árulna a sarkon. A szeme sarkába odabaszott liternyi műkönny csodás. Szinésziskola.
A kilencvenes évek vériszamos, izzadtságos vesszõfutásnak bizonyultak Argento számára. Fogta magát, Amerikába helyezte át a székhelyét, azt hitte, ha adaptálja az ottani filmes érzékenységet (=higít), mûvészi kompromisszumokat köt, akkor bejön neki a big biznisz, a világ szétteszi neki lábait. Tévedett. A Trauma minden szinten bukott, Argento hazakullogott. A langyos giallo rossz giallo.
Az 1995-ös Il Sindrome di Stendhal-t már nem ilyen könnyû leírni, bár szívesen tenném, mert számomra nézhetetlen. Argento ebben a filmben félreteszi az összes olyan eszközt, amelyek miatt horrortól könnyes szemû rajongók ezrei csókolják a lába nyomát. Se igazi titok (csak nevetséges titok-kezdemény), se gyönyörû fahrtok (egy-két kivétellel), se atmoszféra nincs a filmben. Asia Argento, Dario lánya a világ legrandább szõke parókájában egy obersturmbahnführerre emlékeztetõ árja erõszaktevõ elõl menekül, megöli, aztán az feltámad, aztán mégsem. A Stendhal szindrómánál volt elõször érezhetõ Argento a skatulyából való kitörés iránti igyekezete. A történetmesélés bevett struktúrájának felborításával, a tõle megszokott látványos megoldások hanyagolásával, a karakterek alaposabb ábrázolásával karrierjében úgy szeretett volna új fejezetet kezdeni, hogy nem akarta elárulni rajongóit és megtagadni saját természetét: a giallót akarta gyökeresen megújítani. Az egyetlen bibi az, hogy a film szörnyû. Fentebb felsorolt tulajdonságai mellett agyonbeszélt, ritmustalan és a csúcspontok - egy Argento-filmnél ezek mindig a cerebrális, mérnöki precizitással megtervezett gyilkosságok - nevetségesek. Argento és a rossz rendezés? Elõfordulhat egyáltalán ez a párosítás?
Bezony. Sõt ha lehet ilyet mondani, a Magyarországon forgatott Il Phantasme della Opera még sokkal, de sokkal elviselhetetlenebb, csõd minden szempontból. Didaktikus, tele gusztustalan szinészi alakításokkal (amelyek közül persze a magyarok a legborzalmasabbak, komolyan, amit a Bubik mûvel abban a filmben, azt valami komoly testi fenyítéssel kellene büntetni), undorítóan fényképezve, és olyan a forgatókönyve, hogy az még vécépapírként is karcolná a seggemet. Elfogynak az érvek, feleslegesek a jelzõk: a Fantom Argento legrosszabb filmje.
A rajongók zúgolódni, elégedetlenkedni kezdtek. "Hol a régi Dario, akinek véres-gyönyörû vízióin a nemzedékünk nevelkedett?!" És Argento is elégedetlenkedett, lóvé szempontjából. A fenti filmek hatalmas, hamvas lekváros buktáknak bizonyultak a mozipénztáraknál. Anno tehát tarthatatlan volt az állapot. Argento hosszas tépelõdés után szögre akasztotta új látásmódját, mûvészi törekvéseit pedig lehúzta a vécén. A tömegnek a régi Dario kell. Dariónak pénz kell. A megoldás egyértelmû.
Moretti felügyelõ (Max Von Sydow) meg van gyõzõdve arról, hogy sikerült egy brutális gyilkosságsorozat végére pontot tennie: az ún. "törpe-gyilkosságok" elkövetõjét, a kisnövésû krimiírót holtan találják. Mindössze tizenhárom évnek kell eltelnie ahhoz, hogy - a mostanra nyugdíjba vonult, meglehetõsen szenilis - Moretti felülvizsgálja a nyomozással kapcsolatos korábbi nézeteit: a rendõrség újra megnyitja az aktát, mivel valaki ugyanazzal a módszerrel, egy morbid gyermekdal szövegét hûen követve kezd fiatal nõket kaszabolni. Moretti szövetkezik a régi gyilkosságsorozat egyik áldozatának mára felnõtt fiával, Lorenzóval, és együtt indulnak a friss évjáratú õrült nyomába. A gyilkos azonban egy lépéssel mindíg elõttük jár, és mikor a törpe csontvázát valaki elrabolja a családi kriptából, sõt, még az író édesanyját is meggyilkolja, a nyomok végleg összekeveredni látszanak. A nyomozópáros egyetlen esélye a rejtély megoldására az marad, ha elõször a múlt sötét titkait állnak neki megfejteni...
A Sleepless több is, kevesebb is, mint visszatérés a régi, látványos giallókhoz. A Sleepless-ben Argento önkannibalizmusa mutatkozik meg: tartalmilag semmi, de abszolúte semmi eredeti vagy új nincs benne. Minden fordulat, csavar és motiváció a korábbi filmek valamelyikébõl köszön vissza. A Sleepless-ben Argento riszájklingol. A gyermekkor traumái, az ödipális horror, a diszfunkcionális családok, a szülõi szeretet hiánya és az általa hagyott ûr betöltésére irányuló vágy, illetve a belõle fakadó õrület Argentónál már harminc évvel ezelõtt is téma volt - és az igazat megvallva akkor jobban bánt vele. Szerencsére a mérleg másik serpenyõjét lefelé billentõ tényezõk túlsúlyban vannak. Von Sydow minden ízében profi alakítása központja a filmnek, valóságos horgony, amely nem hagyja, hogy az olasz szinészgárda sokszor fröcskölõsen túlspilázós tagjai (amelyek közül természetesen kivétel a nagy Gabriele Lavia, Lorenzo egyik barátjának, Giacomo apjának szerepében) az örvénybe evezzék a filmet. Az Oscar-díjas Ronnie Taylor (Gandhi) kamerája, amely képtelen volt egyetlen normális plánt befogni a Fantom-ban, most egy eltökélt sebész precizitásával ontja a kristálytiszta, analitikus képeket. Bár hiányzik belõle egy Luciano Tovoli (Tenebre) grandeur-je, sikerül "felnõnie" a feladathoz. A zenét pedig újra a Goblin jegyzi, az a progresszív-metál banda, amely Argento legjobb hetvenes évekbeli filmjeinek muzsikáját is komponálta. Dübörög a gótikus orgona alapú horror-szintipop - kis rajongó-szívem ilyenkor kihagy egy ütemet.
Sõt, még egyet, mikor Argento suspense-módba kapcsol, mert gyerekek, íme az igazság: ma a világon nincs még egy olyan rendezõ, aki úgy tudna bánni az izgalommal, mint az öreg Dario. Ebbõl a szempontból még talán jobb is az új film, mint a korábbi klasszikusok (kivétel ez alól a Tenebre fináléja, amely suspense grand guignol par excellence). Az elsõ gyilkosság, a vonaton, a virtuóz vizuális megoldásoknak, a hozzáértõ késleltetéseknek, hirtelen sokkoknak és aláfestõ muzsikának bámulatos audiovizuális orgiája. A finálé alatt meg lerágod a körmöd. Aztán a melletted ülõét.
Nota bene érdemes elcsámcsogni, fõleg ezekben a neo-prûd idõkben a film brutalitásán. Bár véleményem szerint Argento legkegyetlenebb filmjei a Tenebre és az 1988-as Opera, a Sleepless a vigyorgó harmadik. Ujjamputációk, orális trauma (hehe), fejlövés és etcetera: a film vérben tocsog, öncélúan erõszakos és fáj - utóbbi ritkaság a ma mozivilágában.
SPOILERES!!! Az Opera (1987) Argento technikai szempontból legkiforrottabb filmje, egyben utolsó igazán kiváló alkotása. Szórakoztató, kegyetlen és gyakran zavaros érzéki zuhatag, amelyben a logika és a motiváció néha döbbenetesen hibádzik, ám ha a néző meglazítja kissé az elvárásait, maradandó emlékkel gazdagodhat.
Mikor Maria Checkovát, a világhírű dívát a pármai operaház előtt elcsapja egy autó, szerepébe a tapasztalatlan Bettynek (Cristina Marsillach) kell beugrania, aki átütő sikernek bizonyul Lady Macbeth szerepében. A közönség és a kulisszák mögötti stáb is – főleg Marco, a rendező (Ian Charleson), aki egyébként horrorfilmjeiről híres – elégedett vele. Betty hamar megbánja gyorsan jött hírnevét: egy ismeretlen, fekete csuklyát viselő férfi ered a nyomába, aki ugyan fizikailag nem tesz benne kárt, ám támadásai alkalmával megkötözi a lányt, és annak szemei alá egy sor tűt ragaszt, hogy ne tudja lezárni a szemhéjait, és kénytelen legyen végignézni az őrült által elkövetett bestiális gyilkosságokat. Betty tudatalattijából fokozatosan előtör egy, a gyermekkorában látott homályos emlékű emberölés, melyet eddig elnyomott magában, és amely a jelenlegi gyilkosságokra kísértetiesen emlékeztet...
Cristina Marsillach legenda: Argento, aki maga sem könnyű természet, sosem boldogult még színésznővel nála nehezebben. Egyetlen forgatási nap sem múlt el valamilyen viharos konfrontáció nélkül. Érdekesen hozza azt a szexuálisan tapasztalatlan szépséget, amelyet a szerep megkíván, bizonyos szempontból ő a meghosszabbítása Jessica Harper Suspiria-beli figurájának. Argento alteregóját Ian Charleson alakítja, magabiztosan és arrogánsan. Kellőképpen érzékelteti, hogy a szerep és a valóságos személy közt mennyire erős a párhuzam, hogy 1985-ben, a Phenomena befejezése után a maceratai Sferisterio Színház igazgatója felkérte Argentót a Rigoletto színpadra vitelére. A készülő előadás extrém tervei jóval a premier előtt kiszivárogtak, és a közfelháborodás miatt az igazgatóság kénytelen volt Argentót leváltani, aki az eseten felpaprikázta magát, és egy, az operaház színfalai mögött settenkedő őrült történetének megfilmesítésébe fogott.
Az élvezetes alakítások ellenére a film igazi erőssége Ronnie Taylor (Richard Attenborough: Gandhi – 1982) fantasztikus fényképezése – a tárgyalt film után még kétszer dolgozik együtt Argentóval, az Az operaház fantomja (1998) és a Nem tudok aludni (Non ho sonno, 2001) alkalmával, de ezek képi világa messze nem ér fel az Operáéval. A kamera állandóan mozog, olyan helyekre kukucskál, csusszan be, ahová egy normális filmben sosem; a szubjektív kamerabeállítások tömege igyekszik minket erőszakos módon rábírni a gyilkossal való azonosulásra. Ám Argento nem áll meg itt: az operaelőadás során tucatnyi holló repked össze-vissza a színpadon, úgyhogy gólyaperspektíva helyett a hollóperspektívából is kivehetjük részünket (a fináléban az a fahrt, amelynek során az épület kupolájában körbe-körbe repülő madár szemén keresztül látjuk a nézőközönséget – és sejtjük, hogy akire leszáll, az a gyilkos lesz – a vizuális kreativitásnak olyan példája, amelytől a nézőnek tényleg leesik az álla.)
Technicolor színburjánzásnak ezúttal semmi nyoma: bár a szélesvásznú kompozíciók továbbra is rendkívül elegánsak (többek között ebben is különbözik a film a későbbi Taylor–Argento kollaborációktól), a film színvilága realista, szürke-fémes, amelyben így sokként hat, ha kifröccsen az élénkvörös vér. Ráadásul a képek kontrasztja nagyon erős, így az Opera fényképezését akár a David Fincher által népszerűvé tett stílus előfutárának is tekinthetnénk. Argento folytatja a Phenomenában megkezdett eltávolodását a Suspiria és az Inferno hagymázas fantasyjétől vagy a Tenebre futurisztikus álrealitásának látványvilágától.
Az Opera zenéje minden, csak az nem, amit a cím alapján várnánk: Argento azzal, hogy zeneszerzők egész csapatát szerződteti, garantálja a stílus-kakofóniát. Brian Eno, Bill Wyman és Claudio Simonetti (ex-Goblin) a tettesek: a film énekeseinek torkából előtörő áriák szó szerint megütköznek az elektronikus szinti-szólamokkal és a dübörgő heavy metallal. Kontrasztteremtés a rendező célja, és ezt – a Phenomenával ellentétben, ahol a legrosszabb helyeken szólalt meg a metal – itt érdekes módon sikerül létrehoznia, élvezetes formában tálalnia. A kemény zene persze főleg a gyilkossági jelenetekben hatásos.
Az Opera szédítően brutális film, még argentói viszonylatban is. Ez természetesen összefügg központi témájával, amelyet a szemei alatt egy sornyi tűt viselő Betty-t megpillantva nem túl nehéz dekódolni: az erőszak mentális hatását az individuumra, több szinten is; a filmbéli figurára és a tehetetlen nézőre. Argento mintegy erőszakot követ el mindkettőn: a tűkkel kapcsolatos szadista ötlete akkor támadt, mikor látta, hogyan takarják el filmjei vetítése során a nézők a szemüket a véres részek közben. Az Operában ezek kegyetlenség-kvóciensét megduplázza, csak félig-meddig öncélúan: az antagonista aberrált szexuális múltjához, mint kiváltó okhoz köti őket. A gyilkos élvezettel csúsztatja végig kését, a fallikus szimbólumot a megkötözött Betty testén: nála szex és fájdalom ugyanolyan örömforrás.
A voyeurista fixáció, amely a gyilkost, Santini felügyelőt hajtja, a múltban gyökeredzik: Betty anyja kényszerítette őt arra, hogy embereket öljön. Az asszony végignézte a gyilkosságokat, de sosem „jutalmazta meg” a férfit, sosem engedte az ágyába, pedig Santini csak erre vágyott. A jelent újra csak a múlt fertőzi meg – az évtizedeken átható női/anyai agresszió, mint a Mélyvörösben –, a gyilkolásra és a gyilkosság látványára való igény, a szexuális penetrációra és a fájdalom okozására való vágy – mindezt a gyilkos szexuális aberrációja és valószínű impotenciája táplálja. Santini a film végén megvallja Betty-nek a lány anyjával évekkel ezelőtt fenntartott szadomazochista kapcsolatát; csakhogy a szexuális vágy nem volt kölcsönös, a nő nem vette őt komolyan, inkább csak mint buta gyerekre tekintett rá. Most Betty az ő kapcsolata a múltba, a kötelék egy ember emlékéhez, akit végül szintén megölt.
Santini a Tenebre-ben látható flashback-sorozathoz hasonlóval vizionálja ezt a hajdani kapcsolatot. Ezek a fantáziálások elsőre a kontextustól teljesen különbözőnek tűnnek, még szubjektív képzelgésekként is nehezen fogadhatóak el. Logikájuk inkább metaforikus, mint oksági, mivel a sztorival fenntartott kapcsolatukra inkább csak utal a forgatókönyv – a kettő közt az összefüggés pusztán asszociatív. „Az Opera a pasolini-i értelemben poétikus film. Ezt úgy értem, hogy minden kamerafahrtnak megvan a maga pszichológiai interpretációja.” (Maitland McDonagh)
Argento a film végén egy tőle szokatlan narratív trükköt vet be: megduplázza a finálét. Santini látszólag halálát leli az operaház égő kottaraktárában, ám később mégis felbukkan Betty és Marco alpesi nyaralójában. Az őrült megöli Marcót, és Betty is csak azért menekül meg, mert felölti anyja démoni vonásait – beigazolva azt, amit Santini sugdosott állandóan a fülébe, miközben a szeme láttára embereket ölt: „Épp olyan vagy, mint anyád”.
Brian Keene a stagnáló modern amerikai horrorirodalom egyik feltörekvője, ami azt jelenti, hogy igazi un. b-lister: a könyvei nem lesznek soha pusztító erejű bestsellerek, de a műfaj rajongói kedvelik és jól ismerik őt, a regényei pedig fogynak annyira, hogy - amennyiben kitart az íróasztal mellett - évtizedeken keresztül eltartsák a karrierjét. Keene-t valaki korábban az új Stephen Kingnek nevezte, ami egyrészt Keene tehetségét tekintve rendkívül erős túlzás, másrészt egy effajta revelációnak nincs is igazán már súlya manapság: a horrornak, mint irodalmi műfajnak a XXI. század elejére megszűnt a faktoriális jelentősége.
.jpg)
.jpg)
Az eposz: Dr. Maki szavára a rendőrök csak azért adnak, mert az utóbbi időben ők maguk is tapasztaltak olyan szörnyűségeket, amilyenekről a meglehetősen hányatott (vagy hánytatott?) idegállapotú atomtudós beszámol. Doktormakinak is úgy mesélte a történetet két meglehetősen hullaszagú tengerész, hogyaszongya: hajójuk túlságosan megközelített az óceánon egy olyan területet, ahol hidrogénbomba-kísérleteket végeznek. Nem sokkal ezután a fedélzeten egy takonyszerű, néha emberformájú massza kezdte felzabálni a legénységet. És ezek a folyékony véglények most az emberiség egészét akarják összenyammogni!!!
Az H-Man (egyébként Bijo to ekitainingen) megrendezésének feladata valószinűleg szippantásnyi friss levegő lehetett Ishiro Hinda számára, akinek ekkor Godzilla-filmeket kellett futószalagmód forgatnia. Érződik is az öröme: az H-Man meseszerű-hangulatos, szépen fényképezett, aránylag visszafogott szinészi játékot magáénak mondható tokusatsu, még pontosabban scifi-horror, amely vagy tematikai koppintása a szintén 1958-as amerikai The Blob-nak, vagy nem (szerintem az amerikai filmnél sokkal sikerültebb).
A Toei az Üzenet az űrbőllel nagyot akart szakítani, így olyan, úgynevezett komoly sztárok mellett, mint pl. Tetsuro Tamba, amerikai színészeket is szerződtetett, többek között Vic Morrowt, akit ekkor már csak mindössze öt év választ el attól, hogy John Landis Twilight Zone-epizódjának forgatásán egy helikopter rotorja levágja a fejét. Itt még egyben van, úgyhogy alakítása komoly, ami némileg el is üt a sármosan lökött film alaphangulatától.
A finálé eredetiség szempontjából védhetetlen, ugyanis a jófiúk és lányok űrhajókkal hatolnak be a Gavanák bázisára, hogy ott mindenféle alagutakon átrepülve szétlőjék a főreaktort. Aranyos kis űrcsata, amelynek legjobb része mikor Sonny Chiba elkezdi lekardozni az ellent. Írtja őket rendesen, míg el nem jut a Gavanák fővezéréig, akinek lelkén természetesen Sonny szüleinek élete szárad.
Hogy a Pokol hét kapuja (E tu vivrai nel terrore - L'aldilà másnéven The Beyond másnéven Seven Doors of Death - 1981) Fulci legjobb zombifilmje-e, az ízlés kérdése. A Zombik városa (Paura nella città dei morti viventi másnéven The Gates of Hell másnéven City of the Living Dead - 1980), minden őrültségével egyetemben, dramaturgiai szempontból hatásosabb, lezártabb. A Pokol hét kapujának forgatókönyve azonban tartalmaz olyan kiszámíthatatlan, lenyűgöző fordulatokat, ötleteket, hogy nyugodtan nevezhetjük minden idők legszürreálisabb zombifilmjének.
Fél évszázaddal később a gyönyörű Lisa örökli meg a motelt (amely természetesen, nomen est omen, a pokol hét kapujának egyikére épült - egy másik kapuját én is ismerem, Pesterzsébeten van) és azon nyomban nekilát kitataroztatni a lerobbant építményt. Sajnos a renoválásnak több áldozata is lesz, hullik a munkaerő: a víz- és gázsszerelőnek egy, a pince mocskából előbugyborékoló zombi kinyomja a szemét, mások az állványzatról zuhannak le, egy értelmiségit pedig pókok(!) tépnek széjjel. Szerencsére Lisának vannak szövetségesei is, pl. a vak Emily meg a vakvezető kutyája, akinek olyan a hangja, hogy már abból egyértelmű, valami nem kóser vele (Emily hangjáról van szó, nem a vakvezető kutyáéról.)
Korábbi nagy cikk a rendező, Amando De Ossorio "vakhalottas" filmjeiről
Segítőjét, a szintén a Niebelungenlied-ből megidézett Alberichet - valószínűleg a mondauniverzum legnagyobb törpéje - Louis Barboo és a sebhelye játssza. A tó mellett, amelyben Lórelei lakik, terül el Poroszország legöregebb tinédzsereit oktató lejányiskolája. A dvd-n a spanyol verzió van, ami azt jelenti, hogy a csajok le ugyan nem vetkezhetnek, Generalissimo Franco ezt annak idején szigorúan megtiltotta, de a cicijüket mindenféle szörnyek szertefrecskelhetik. Totál szőke mind, ami azt jelenti hogy még a barnák is debilek, tőmondatok és párnacsaták a maximum, ami tőlük telik.
Tony Kendall közéjük szállásolja el magát (nem hülye!), szakmájára nézve vadász, és bevallott célja a titokzatos szörny leszedése. Profizmusa némileg megkérdőjelezhető, a csíkos és fehér gatyáiban azonban impozánsan pózol, saját szexualitásába vetett magabiztossága figyelemreméltó. Elke, a frigid igazgatónő (aki ugyanannyi idős, mint a tanítványai) beleszeret Tonyba, és nem nézi jó szemmel, ahogy a tinilányok(haha!) legszívesebben szó szerint széjjelszednék. Tony koncentrációját ennyi nő elvonja a melóról, Lorelei jó pár mellkasba beletúr, mire a végső összecsapásra sor kerül.
Amando De Ossorio Loreley's Grasp című 1974-es filmje szuperszórakoztató. Egy negyedmásodpercre sem sikerül a német, rögvalós környezet illúzióját keltenie (Fassbinder csókoltatja), a díszletesek valószínűleg mesekönyv-illusztrációkból dolgozhattak, a falusi boltok cégtáblái ordítva hirdetik "Élelmiszer", "Kocsma", stb. Tony Kendall leginkább a Kommissar X-sorozat címszereplőjeként (ezek alacsony költségvetésű Bond-koppintások), valamint jó pár spagetti westernből ismert. Helga Liné a maga masszív nőiségében szenzációsan néz ki, és a film egyetlen negatívuma, hogy nem veti le azt a kisestélyit, amelyet a mocsár legdzsuvásabb részein való általtúrázása során is hősiesen visel. A kaszkadőr, aki a szörny gumiancúgjába passzírozva lejányok szívét szakajtja ki, kiszakajtás közben rendesen le is taperolja őket - ki hibáztathatná! A csajok mellett még Németország legjobban öltözött vak koldusát és egy professzort is elintéz, utóbbinak megmurdelésekor pisaminta fröccsen az arcába, az meg savas, annak minden utóhatásával. Na de minek is fékezne a film - előre Helgával a Valhallába, így lesz érdekes a túlvilág!
SPOILERES!!!
Technicolor színburjánzásnak ezúttal semmi nyoma: bár a szélesvásznú kompozíciók továbbra is rendkívül elegánsak (többek között ebben is különbözik a film a későbbi Taylor–Argento kollaborációktól), a film színvilága realista, szürke-fémes, amelyben így sokként hat, ha kifröccsen az élénkvörös vér. Ráadásul a képek kontrasztja nagyon erős, így az Opera fényképezését akár a David Fincher által népszerűvé tett stílus előfutárának is tekinthetnénk. Argento folytatja a Phenomenában megkezdett eltávolodását a Suspiria és az 
Santini a Tenebre-ben látható flashback-sorozathoz hasonlóval vizionálja ezt a hajdani kapcsolatot. Ezek a fantáziálások elsőre a kontextustól teljesen különbözőnek tűnnek, még szubjektív képzelgésekként is nehezen fogadhatóak el. Logikájuk inkább metaforikus, mint oksági, mivel a sztorival fenntartott kapcsolatukra inkább csak utal a forgatókönyv – a kettő közt az összefüggés pusztán asszociatív. „Az Opera a pasolini-i értelemben poétikus film. Ezt úgy értem, hogy minden kamerafahrtnak megvan a maga pszichológiai interpretációja.” (Maitland McDonagh)