A zseniális Firefly-on kívül (melynek azóta természetesen kialakult a maga geek kultusza a neten) sosem voltam nagy rajongója az űrhajós sci-fi tévésorozatoknak. Ennek fényében az, hogy végigröhögtem a Star Wrecket, azt bizonyítja, hogy a film nem (csak) a konkrét utalások és belsős poénok miatt működött: ha az ember elnézte neki a kis költségvetésből eredő báját, határozottan élvezhető volt. (A filmnek volt előzménye is, a kis közösség Star Trekes, amatőrfilmes szárnypróbálgatásai azonban, melyek látványa az MS Paintet idézi, már a határozottan fájdalmas kategóriába esnek.)
Most azonban remélhetőleg kicsit több pénzt sikerült összeszedniük a fiúknak (különösen a Star Wreck netes sikerét látva reménykedhetünk ebben), mivel új ötletük határozottan szellemes és sok elborult viccre ad lehetőséget, de kell majd hozzá az erős látvány is. Az Iron Sky története ugyanis nem más, mint hogy a nácik a második világháború végén nem Dél-Amerikába, de egyenesen a Hold sötét oldalára menekültek, hogy onnan megerősödve térjenek vissza döntő csapást mérni a Föld nagyhatalmaira... Az előzetes ígéretes, már csak abban reménykedek, hogy a film honlapján, a történet részben beígért drámát nem viszik túlzásba.
Minden idők legrosszabb filmje: vita nincs. Cirka háromezerben a Földet a pszikló faj tartja rabigában. A megszállók kormányzója (Travolta, a képen középen) maga mellé vesz egy hegyvidéki parasztfiút (Barry Pepper), de az hamar ellene fordul, és az idegenek elleni felkelés élére áll. L. Ron Hubbard, a tehetségtelen író, ám annál tehetségesebb egyházalapító csodálatosan ócska történetéből Roger Christian, az egykori Oscar-díjas csodagyerek gyalázatosan rossz, lassított felvételekkel teletömött szcientológia-reklámot forgatott. Valamennyi beállítása olybá tűnik, mintha Giles Nuttgens operatőrnek erősen oldalra húzna a feje, vagy mintha egy technikus állandóan a kamerán könyökölt volna forgatás közben. Az idegesítően vinnyogó Travolta a Rés a pajzson legfárasztóbb modorában vezeti elő rasztafrizurás, kutyafejű tatárját, a mindig kiváló Forest Whitaker (a képen jobbra) vele tart ezen a szörnyű kálvárián egy botrányosan rossz szerepben. Pepper pszikló maszk nélkül is gyötrelmes alakítást nyújt. Vegyük a Dr. Moreau szigete leggyötrelmesebb percét; itt ez a perc ismétlődik száztizenhétszer egymás után.
CHARLIE KETTŐS ÉLETE (The Truth About Charlie, 2002) Az Amerikai fogócska (1963) nézhetetlen, idegesítő remake-jét csak azoknak ajánljuk, akik perverzül vonzódnak a nagy rendezők katasztrofális bukásaihoz. Csak indokolt esetben hivatkozom a Háború a Földön-re, ezt most ilyen. Jonathan Demme filmje minden képzeletet alulmúlóan rossz, rossz, és csak egyre rosszabb. A forgatókönyv meglehetős hűséggel követi Peter Stone eredetijét, és egy hagyományosabb tálalásban gyenge közepesként muzsikálna. Ami igazán borzalmassá teszi a darabot, az a színészi játék, a casting és a színészvezetés: Mark Wahlberg önirónia és meggyőződés híján játssza Cary Grant szerepét, míg a mellékszereplők leginkább az utca emberére emlékeztetnek. Mindenért Demme a felelős, aki a párizsi helyszíneket ürügyül használja arra, hogy kamaszos Kifulladásig-rajongását kiélje (jump cut-ok vannak, akciójelenetek nincsenek). A máskor oly remek Tak Fujimoto kézből operálja végig a filmet, spontaneitás és energia helyett amatőr, művészkedő hangulatot teremtve. Sajnáljuk Thandie Newtont: Audrey Hepburn szerepében ő az egyetlen őszinte ember a stábban.
FÜGGŐSÉG (Twisted, 2004) Tökéletesen elbaltázott sorozatgyilkos-thriller, a műfaj mélypontja. Ashley Judd (aki kicsit sokszor játszotta már ugyanezt a szerepet), a frissen kinevezett nyomozó esténként filmszakadásig felönt a garatra, reggel pedig saját magát (!) gyanúsítja a San Fransiscót rettegésben tartó titokzatos gyilkosságokkal. Ez a nevetséges dramaturgia egészen a végkifejletig kitart, amikor is a forgatókönyv végleg elborul, és minden addigi történést negligál. Samuel L. Motherfuckin' Jackson és Andy Garcia ennél mélyebbre nem is süllyedhetne a megbízható mellékszereplésben. Az elgyötört ábrázatú Judd próbálkozik valamiféle férfiasan tökéletes jellemábrázolással, de a szerepe mérhetetlenül ellenszenves (nincs olyan pasi a cselekményben, akivel le ne feküdt volna). Szinte hihetetlen: ezt az emberiség elleni merényletet Az igazak rendezője, Philip Kaufman követte el.
MENNYDÖRGŐ ROBAJ (Sound of Thunder, 2005) A kétezres évek egyik legelátkozottabb produkcióját előbb a prágai árvíz, majd a gyártó cég (Franchise) csődje sújtotta – előbb Pierce Brosnan főszereplő, majd Renny Harlin rendező is új projekt után nézett. A film végül elkészült, két évvel később be is mutatták, és éktelenül megbukott – teljesen megérdemelten. Már a sztori is problémás (hiába Ray Bradburytől ered): egy futurisztikus szafari beleavatkozik a múltba, és ezzel olyan időhullámokat (ha-ha) szabadít el, melyek Roland Emmerich-féle katasztrófákat keltenek a modern Los Angelesben. Legalábbis papíron. A trükkökre ugyanis elfogyott a pénz. A T-Rex még csak röhejes, de a felbőszült dínómajmok felháborítóak. A díszletek, kosztümök, párbeszédek mind-mind szánalmasak; Peter Hyamstől nem is várnánk mást A muskétás után. A legszánnivalóbbak a színészek (Edward Burns, Ben Kingsley és a Braveheart szépsége, Catherine McCormack), akik itt tették végleg taccsra karrierjüket.
EGYEDÜL A SÖTÉTBEN (Alone in the Dark, 2005) A mérsékelten népszerűtlen komputeres játék hipnotikusan szar filmváltozatában egy okkult régész (Christian Slater, ki más?) egy rég letűnt faj üzenetét fejtegeti, melynek saját árvaházas múltjához és egy titkos kormánykísérlethez is köze lehet. Khm. Dr. Uwe Boll (irodalomból doktorált) nem is érti, miért bántják, hiszen amit letett az asztalra, az külsőre pont olyan, mint egy film. Csakhogy a steadicam és az avid felhasználói szintű ismerete rendezővé nem, legfeljebb operátorrá teheti az embert. A nyitó felirat olyan hosszú és értelmetlen, hogy fetrengve röhögtük végig. A röhögés sajna alábbhagy, mikor a három felvillantott szál (á la X-akták) végül sehová sem vezet – legfeljebb A bolygó neve halál huszad rangú koppintásába. A lényeg, hogy szörnyek legyenek benne. Slater és Stephen Dorff mínuszba viszik át lenullázott karrierjüket; Tara Reid gyötrelmes antropológus. EGY GYILKOS AGYA (Mindhunters, 2005) Ebben a katasztrofálisan félresikerült, nézhetetlen sorozatgyilkos-thrillerben maroknyi FBI-gyakornok érkezik a kihalt szigetre, hogy átessen a kiképzés utolsó fázisán. Ám mikor egyikőjük gyilkolni kezd, a játék iszonyúan komolyra vált. Renny Harlin (mi lett veled?) fércműve, a Beavatás és a Stallone-féle D-Tox rokona két évig állt dobozban, végül újraforgatva, újravágva, röhejes speciális effektusokkal került a mozikba. Rendezőnktől egyetlen értelmes akcióra sem telik, az idióta forgatókönyvnek a világon semmi értelme, a színészek egyöntetűen csapnivaló alakítást nyújtanak. Christian Slater (már megint) és Val Kilmer alig pár percre tolja be a képét, ezzel is növelve a film B-faktorát, LL Cool J karrierje mélypontjára jut a belső ellenőr szerepével.
KÍGYÓK A FEDÉLZETEN (Snakes on a Plane, 2006)
Olcsó, igénytelen szörnyfilm „a pofátlanság határa” kategóriából. Egy FBI-ügynök (Samuel L. Motherfuckin' Jackson) repülőre ültet egy szemtanút – a gépen azonban mérgeskígyók szabadulnak el, hogy megakadályozzák a vallomástételt. Ez a minősíthetetlen Z-film a címe okán hamar az amerikai film Uhrin Benedekje lett. David R. Ellis (aki Ronnie Yu helyére ugrott be) az internetes rajongáson felbuzdulva még néhány véresnek-viccesnek szánt jelenetet is hozzáforgatott, de az összképen ezek sem javítanak. Az első néhány jelenet még szórakoztatón szar, a többi már csak szimplán szar – az alkotókból hiányzik az a gyilkos humor, amely Peter Jackson vagy Joe Dante korai zsengéit naggyá tette. A fényképezés, vágás, díszlet, forgatókönyv – rosszabb, mint egy nyolcvanas évekbeli tévésorozatban; a színészek idegborzolóak. Jackson autopilótán nyomja le azt a három-négy mondatát, egyébként nem sok vizet zavar.
ULTRAVIOLA (Ultraviolet, 2006) Végzetesen félrecsúszott képregény-adaptáció A kaptár nyomdokain. A tisztavérűek uralta steril világban egy fertőzött forradalmár (Milla Jovovich) oltalmába vesz egy kisfiút (Cameron "Spooky" Bright), aki génállományával új reményt hozhat a kilátástalan küzdelembe. Vagy ilyesmi. Kurt Wimmer a kultikus Equilibrium után ezzel a nézhetetlen, zéró büdzséjű Z-filmmel lepett meg minket, amely a Penge és az Underworld mellett éppen saját korábbi munkájából lop a legtöbbet. A komputeres animáció siralmas, a cselekmény átláthatatlan, a párbeszédek felmondhatatlanok – az egész olyan, mint egy pornófilm szexjelenetek nélkül. Jovovich rutinból hozza a cool csajszit, körötte a rent-an-actor ügynökség legtehetségtelenebb tanulói kapnak szerepeket – Nick Chinlund és Sebastian Andrieu mint rosszfiúk már Háború a Földön-mélységeket érnek el. Wimmer szerint a kudarc oka, hogy a stúdió elvette tőle a filmet, és kivágott belőle 30 percet. A BARBÁR (Pathfinder, 2007) Az 1987-es, Oscarra is jelölt norvég kalandfilm nézhetetlen remake-jében egy Amerikában nevelkedett viking (Karl Urban) saját népe ellen fordul, mikor a partraszálló norvégok lemészárolják indián barátait. Marcus Nispel (aki A texasi láncfűrészes-remake-kel hívta fel magára a figyelmet) alacsony költségvetésű filmje sötét, monoton és érthetetlen: egy érzelemmentes analfabéta műve katasztrofális operatőri munkával, kivehetetlen akciójelenetekkel és ellenszenves szereplőkkel. Clancy Brown és Ralph Moeller arcát az összes jelenetben sisak fedi (ez nagy mínusz!); Urban kifejezéstelenül rohangál.
FOGSÁGBAN (Captivity, 2007) Felháborítóan kretén Fűrész-koppintás A misszió és A skarlát betű hajdan nagy nevű rendezőjétől; igazi szemét. Egy nyávogó Paris Hilton-imitátort (Elisha "24" Cuthbert) elrabol, és fogva tart egy „titokzatos” rajongó, aki tényleg annyira szörnyen titokzatos, hogy egy újszülött is rögtön leleplezné. Közben mintha kínozná is, de mégsem. És mintha a Tortúra… de végül az sem. Joffé nyilván örült, hogy legalább munkát kapott, mégha ebben az igénytelen orosz-amerikai thrillerben is. A forgatókönyv unintelligenciája arra nem fogékonyaknál is epilepsziás rohamot válthat ki. Cuthbert siralmas, nála csak a cellaszomszédját játszó Daniel Gillies rosszabb.
Hát igen, ez tényleg félrement. Vagy inkább: el sem ment odáig. Neil Marshall céljai nemesek voltak, ez kétségtelen. Totális hommage-filmet akart csinálni, a hetvenes-nyolcvanas évek poszt-apokaliptikus mozijai előtt tisztelegni.
A faszom tele a hommage-filmekkel. A faszom tele a posztmodern baromkodással, azzal, hogy lusta agyak azzal mentegetik a kreativitás hiányát mellvértjükön viselő, korábbi filmekből motívumokat, jeleneteket, egész történeteket kölcsönvevő "alkotókat", hogy ez bizony művészet. Nem, ez deficit. Ez kreatív zsákutca. És gyerekes. És ez az infantilizmus nem vezet sehova. Nyilván senki nem dolgozik vákuumban, a kultúra ide-oda hat: de ha saját kreatív politikaként vállaljuk fel az ilyesmit, művészként nem sok szart érünk.
Ezt még akkor is ki kell mondani, ha egy olyan, számomra igazán szimpatikus filmes, mint Neil Marshall bicsaklik meg. A Doomsday-nek nincs egyetlen olyan jelenete sem, amely ne más filmekből lenne átemelve, Marshall csavar rajtuk cseppet, hisz ha egy az egyben másolná őket, az azért a cikiség netovábbja lenne. Csakhogy az összes változtatása tompít az átvett részeken, kiheréli, urambocsá dögunalmassá teszi a korábban brilliáns ötleteket.
Rhona Mithrát (félszemű, mint Snake Plissken) beküldik a fallal körülvett, halálos betegséggel fertőzött Skóciába (Escape from Trainspotting), hogy túlélők vagy vakcina után kutasson. Megy vele egy kommandó, akiket, az Aliens koreográfiáját követve, letámad egy csomó punk. Persze az Aliens-ben alienek jöttek, itt helyettük a punkok hót hülyén hatnak. Eleve ez a punkokból eredő anakronizmus óriásit ránt lefelé a filmen: manapság már csak totálidióták rohangálnak kakastaréllyal. A film főgonoszai nevetségesek. Ilyen hiba felett nem lehet elsiklani. Tudom hogy ezzel Marshall a Mad Max meg az olasz poszt-apokaliptikus cuccok iránt érzett imádatának ad hangot, de egyszerűen nem működik. Hülyén néz ki, na.
A kommandó egyik oszlopos tagja a Sean Pertwee. Ez egy plusz. De megsütik és megeszik.
Eleve az expozíció, mielőtt még bemennének Skóciába, túlságosan bombasztikus és túlságosan elsietett. Ráadásul a csaj messze nem olyan érdekes, mint Snake Plissken. Még bele sem injekcióznak semmit, hogy legyen a sztorinak valami időlimite. Ehelyett a kezébe nyomnak egy GPS-t, hogy a kormány nyomon tudja követni. Érezzük a különbséget?
Eddig volt Escape from New York, Aliens, poszt-apokaliptikus-punkos, most jön az Excalibur. A csaj meg aki még a kommandóból megmaradt, beveti magát a Malcolm McDowell várába, aki szó szerint úgy él ott, mint valami kiskirály. A nagyközönség számára a filmnek ez a valószinűleg leghülyébben ható része tetszett a legjobban, mert megmutatja, hogy Marshall aztán tényleg a végletekig hajlandó elmenni a szeretett filmjei előtt való tisztelgésben. Ez számomra becsülendő, még ha - lásd a második bekezdést - elpazarolt időnek, pénznek és tehetségnek is tartom.
A film minden idők legjobb autós üldözésének koppintás-próbálkozásával, a Mad Max 2 fináléjának erőtlenre sikeredett lemásolásával zárul (Marshall nem igazán tud akciót rendezni, túl sokat vág és túl gyorsan, hogy ezt leplezze. Fejem szétmegy.) Neil, a jóisten áldjon meg, a Descent után ez? Szeretem én is ezeket az olasz cuccokat, Castellarit meg a többieket, de ez most két elbaszott év volt az életedből, miközben jó filmet is csinálhattál volna. A Doomsday viccesnek nem elég vicces, és akciószinten nem elég izgalmas vagy innovatív ahhoz, hogy szórakoztató legyen.
Nem is tudom, de a Tartakowsky-féle előző animációs inkarnáció jobban tetszett. Plusz ezeket az új trilógia által kreált figurákat (fiatal Obi Van, fiatal Anakin, Kim Jong Il) magasról leszarom.
Jelenleg, legalább is számomra, nincs izgalmasabb műfaji filmes Neil Marshallnál. A rendkívül szórakoztató Dog Soldiers után megrendezte az évtized eddigi legjobb horrorfilmjét, a Descent-et, és alig várom, hogy láthassam legújabb opuszát, a poszt-apokaliptikus hommage-filmet, a Doomsday-t. Ebben a három részre szabdalt videointerjúban eddigi karrierjéről és a tervezett projecjeiről mesél.
A nyolcvanas évek egyik legrosszabb filmjében, amely F. Paul Wilson regényén alapul, a nácik túlvilági „erődre” bukkannak Románia szívében, és segítségül hívnak egy zsidó professzort (Ian McKellen), hogy annak lakóját felderítsék. Michael Mann második mozija (az első Az erőszak utcái volt) annyira amatőr módon fényképezett, játszott és levezényelt, hogy az szinte összeegyeztethetetlen későbbi filmjeivel – egyedül a nagyképűség köti össze őket. Az alapötlet kitűnő (a Hellboy ügyesen újra is hasznosította), egyébként minden röhejesen szar, élén a hírhedt gumiszörnnyel és a tévelygő színészi alakításokkal. Jürgen Prochnow és Gabriel Byrne (nagyon fiatalon) a nácik, Scott Glenn a görög parafenomén (sírni fogsz!), miközben McKellen karrierje legszégyenletesebb alakítását nyújtja a tolókocsis tudós szerepében. De Palmának volt egy hasonló ezoterikus leégése, a Dühöngés (1978) – érdemes vele összevetni.
A TŰZGYÚJTÓ (Firestarter, 1984)
Már Stephen King önlopásokban gazdag regénye is kétes színvonalú volt, de a belőle készült filmváltozat egyértelmű szemét. Mark L. Lester rendező a Dallas legócskább epizódjainak színvonalán, béka segge alatti költségvetéssel, minden stílus vagy elgondolás nélkül vitte színre a telekinetikus kislány (Drew Barrymore, az egyetlen jó dolog a filmben) történetét, akit apukájával (David Keith szánalmas Kurt Russell-imitációban) együtt foglyul ejtenek a gonosz kormányügynökök. George C. Scott pályája mélyén játssza a félszemű fejvadászt, aki ravasz Farkasként belopja magát Piroska kegyeibe. Néhány díszlet lángra kap, egyébként ultragagyi az egész.
GYILKOS ROBOTOK (Runaway, 1984)
Gagyi, lapos sci-fi a Feltámad a vadnyugat rendezőjétől. A közeli jövőben a robotok a mindennapok állandó tartozékai, olyannyira, hogy egy különleges rendőri egység vigyáz a zavartalan működésükre. Ezt vezeti Tom Selleck, aki egy ultragonosz programozó (Gene Simmons) nyomába ered. Michael Crichton (mint író-rendező) a nyolcvanas évek zsarutematikáját hitchcocki rémisztgetésekkel (robotpókok a zuhanyzóban) és olyan-amilyen speciális effektusokkal színezi, de 12 év feletti közönségét ezzel legfeljebb csak kacagásra ingerli. Selleck rutinos, Simmons (a Kiss frontembere) elképesztően mulatságos. Itthon nagy siker, odakint nagy bukás volt. Gyerekkoromban én is élveztem.
MACSKASZEM (Cat's Eye, 1985)
Stephen King három béna rémtörténetének vállalhatatlan filmváltozatában előbb James Woods kísérel meg leszokni a cigiről egy szokatlan módszereket alkalmazó cég segítségével, aztán Robert „Pájnacsősz” Hays mászik körbe egy toronyház párkányán, végül Drew Barrymore (igen, már megint) küzd meg egy hálószobájában lakó manóval. A sztorikat egy vándorló macska köti össze. Lewis Teague (Cujo) filmje – akárcsak King saját rendezése, a Maximális túlhajtás (lásd alább) – fekete komédia szeretne lenni, de sehogy sem találja a megfelelő hangvételt. Az operatőri munka igényes, minden más katasztrofális, kezdve King forgatókönyvével és a tévelygő színészi alakításokkal. Kerülendő.
MAXIMÁLIS TÚLHAJTÁS (Maximum Overdrive, 1986)
Stephen King a nyolcvanas évek közepére olyan mélyen alámerült a drog, az alkohol és a siker tengerében, hogy rendezőnek is kikiáltotta magát. Egyetlen filmje, mely a Kamionok című remek novelláján alapul, egy csapat átlagemberről szól, akik az önálló tudatra ébredt gépek elől egy benzinkúton rejtőznek el. A forgatókönyv is baromi lusta, de a rendezés kriminális. Hiába van a vásznon minden, mit pénz megvehet (robbanások tömkelege), ha King egyszer érzéketlen mind a kamerakezelés, mind a színészvezetés iránt. A színészek – Emilio Estevezzel az élen – csúnyán túljátsszák szerepeiket. A film végül akkorát bukott, hogy Kinget nem engedték többet a rendezői szék közelébe.
A HORDA (Nomads, 1986)
John McTiernan írta és rendezte ezt a zavaros, amatőrszagú fantasy / thrillert, amelynek legfőbb ihletője Az éhség (1983) lehetett, de Ridley Scott, De Palma és Argento hatása is érződik rajta. A sztori egy francia antropológusról (Brosnan a Remington Steele utáni első főszerepében) szól, akit Los Angeles utcáin üldözni kezd, és az őrületbe kerget egy túlvilági motorosbanda - valami eszkimó átoknak megfelelően (ezt nem teljesen értettem). McTiernan elsőfilmje a misztikus körítés ellenére unalmas és ötlettelen; a végső fordulat hatásos lehetne, ha a célját értenénk (talán az amerikai társadalom kritikájaként kellene értelmeznünk?). Brosnan helytálló, Down szépséges – mindenki más csapnivaló.
A SÖTÉTSÉG FEJEDELME (Prince of Darkness, 1987)
Két kitűnő mozi, a Nagy zűr Kis-Kínában és Az elpusztíthatatlanok közé ágyazva forgatta John Carpenter ezt a végtelenül semmitmondó, gagyi horrort, amelyben A dolog dramaturgiáját variálja tovább – idegenek helyett sátáni zombikkal. Hipnotikusan szépen indul, de a hosszú főcím után – akárhogy várjuk - semmi érdemleges nem történik. A színészi játék csak erősíti a B-filmes asszociációkat. Nagy csalódás Carpentertől, a film helyett csak a kísérőzenéjét ajánljuk.
A VILÁG URAI (Masters of the Universe, 1987)
A Csillagok háborúja, a Conan, a barbár, a Terminátor, A Beverly Hills-i zsaru és a Vissza a jövőbe találkozik (de tényleg!), mikor Eternia népét leigázza a koponyafejű Skeletor (Frank Langella); He-Man (Dolph Lundgren), a felkelők vezére pedig a nyolcvanas évek kisvárosi Amerikájába teleportál egy legendás kulcs nyomában. Goddard elsőfilmje (Golan-Globus produkció) amatőr és nagyon olcsó. A forgatókönyv jelzőt sem érdemel; a kosztümök, díszletek egy gyengébb iskolai színielőadást is alulmúlnak. Sok az akció, de unalmas – béna kaszkadőrmunkával. Lundgren kifejezésmentes, jellegtelen hős, Chelsea Field gung-ho felkelőlány, Courtney Cox (első főszerepében) Bambi-szemű tinédzser.
A MASSZA (The Blob, 1988)
Az 1958-as eredeti csak Steve McQueen miatt maradt fenn a köztudatban – ez a felesleges, fantáziátlan remake Chuck Russell és Frank Darabont neve ellenére sem méltó a figyelmünkre. A forgatókönyv a Kisgömböc tökéletesen kiszámítható dramaturgiáját követi: egy űrbéli amorf massza végighömpölyög az álmos kisvároson, és közben mindent és mindenkit magába olvaszt. A trükkök egész jók, a Massza izgalmas főgonosz, de a „jók” dögunalmasok, a párbeszédek röhejesek. Az összképen Erika Eleniak felbukkanása sem javít.
Az erősen megcsúszott "Visszaszámolás a Képregénybörzéig" immáron negatívba fordult folytatása, ráadásul egy olyan kötet kapcsán, ami végül nem is jelent meg a Börzén (a Titkos Fiók December 32 című albumáról van szó). Egyszóval semmi sem stimmel, ám ez nem tart vissza attól, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül a Kedves Olvasókra zúdítsam az egyik kedvenc albumom ismertetőjét. Ha épp csupán Hanuka lenne, akkor is megkaptátok volna. Na. (Dr. Sör Kálmán után szabadon.)
Bénultan állsz, ahogy a szürke arcú tömeg folyóként zubog körül az ugyanolyan színtelen, omladozó épületek szegélyezte utcamederben, és az ég felé fordított arcodra fagynak a márciusi zöldes hóesés apró, koszos pelyhei. A város külső övezetében, a nyomornegyedet és az uralkodó elit belső magját elválasztó kordont biztosító fegyveres milicisták is ugyanarra mutogatnak: a zubenúbiai élősködők rondította Eiffel-torony mellett egy gigászi piramis lebeg a város felett. Lakói halhatatlan egyiptomi istenek, akik csillagászati mennyiségű üzemanyagot követelnek a fasiszta városállam kormányzójától, Jean-Ferdinand Choublanc pedig cserébe a halhatatlanság titkát próbálja kicsalni tőlük. Mindezt pedig a testedbe költözött hierakonopoliszi Hórusztól tudod, aki elveszített lábad helyére szerves fémprotézist teremtett a metró síneiből és úgy irányít kénye-kedve szerint, akár egy marionettbábut, belehajszolva a kormányzóválasztás véres politikai játszmájába. Most indulnod kell, Hórusz türelmetlen, és szerezned kell egy milicista egyenruhát, hogy bejuss a festett arcú gazdag polgárok világába. Alcide Nikopol, Isten hozott Párizsban, két atomháború és hibernációban töltött 30 év után, az Úr 2023-ik évében!
Enki Bilal formabontó, szürreális sci-fi trilógiájának harmadik kiadására jó pár éve, Brüsszelben leltem rá a körülöttem tornyosuló és jobbára számomra ismeretlen képregények zigguratjai között, ám a borító megpillantása, majd a kötetbe lapozás után a karakteres, izgalmas és lendületes, gyakorlatilag olajfestményekből álló történet azonnal letaglózott. A kitűnés a többi BD tengeréből leginkább Bilal származásának és tapasztalatainak köszönhető, hiszen Belgrádban született, a volt Jugoszláviában, cseh katolikus anyától, bosnyák muzulmán apától, és csupán 9 éves korában költöztek Párizsba. Ez rányomta a bélyegét a gyermekkorára is, hiszen meglepve látta új honfitársai mennyire nincsenek tisztában a keleti blokkban zajló eseményekkel (ami egyébként ma is jellemző az átlag francia polgárra). Bilal első művei René Goscinny (Astérix, Lucky Luke, Iznogoud, A kis Nicolas) képregénymagazinjában, a Pilote-ban jelentek meg, majd az ott megismert Pierre Christin-ben lelt mentorra és komoly szerzőtársra, ennek eredményeképp született meg a Napjaink legendái sorozat (Légendes d'Aujourd'hui).
Sokoldalúságát jelzi közreműködése Michael Mann 1983-as The Keep című filmjében, ahol a kastélyt őrző náci katonákat öldöklő titokzatos szörny kidolgozásával bízták meg (Mann az amerikai Heavy Metal oldalain tett gyakori vendégszereplése révén figyelt fel rá) és közös munkája látványtervezőként az albán származású Angelin Preljocaj-al a Rómeó és Júlia balettfeldolgozásában. Bilal három filmet is jegyez, mindhárom saját forgatókönyvből készült, az első kettő élőszereplős (Bunker Palace Hotel, 1989, Tykho Moon, 1996), míg a harmadik, 2004-ben nálunk is bemutatott és jelen recenziónk tárgyán alapuló Immortel (Ad Vitam) erősen épít a CGI hátterek és szereplők használatára, ezzel elég egyedi hangulatot teremtve.
Munkásságának eddigi csúcspontja mégis a Nikopol trilógia, melyen közel 12 éven át dolgozott és amely Verne, Wells, Orwell és Philip K. Dick legjobb pillanatait idézi. Disztópikus jövőbe repít minket, szándékoltan nem is olyan távoliba, ahol egymással háborúzó városállamok bástyázzák körül magukat szélsőséges ideológiákkal, minden szülőképes nő születésszabályzó központban fekszik, hogy felgyorsított ütemben adjanak életet a milicisták sorait feltöltő fiúgyermekeknek, az asztrokikötőkön át érkező idegen lények és az atomháborúk utóhatásai pedig szabad utat engednek a különféle pusztító betegségeknek és mutációknak. Telepata macskák, rovarszerű politikai orgyilkosok, menkari óriástojások és diphdai angyalkák nyüzsögnek 2023 fasiszta Párizsában. Ebbe a világba érkezik Alcide Nikopol a trilógia első kötetében, a Halhatatlanok karneváljában (La Foire aux immortels, 1980), amikor meghibásodik a börtönéül szolgáló űrkapszula és a város szegénynegyedében ér földet. Az idegen lények közt a legidegenebbként kénytelen szembesülni azzal, hogy kedvese halott, a szupermarketből ahol hajdanán vásárolt temető lett, szeretett Párizsából pedig egy Mussolini jelszavait harsogó totalitárius városállam. Még a saját testén is egy halhatatlan egyiptomi istenséggel kénytelen osztozni, aki a város feletti uralomról és istentársai iránti bosszúról sző terveket. Nikopol az elméjére zúduló traumák hatására a kötet végére teljesen megtébolyodik, és bár Bilal eredetileg nem trilógiát tervezett, mégsem hagyhatta, hogy kedvenc hőse az elmegyógyintézet folyosóit rója élete végéig.
Miután előkészítették és felvázolták nekünk az egyszerre félelmetes és lenyűgöző jövőképet, az 1986-ban megjelent Vénuszcsapdában (La Femme piege), a narratíva átvált első szám első személybe és megnyílik előttünk a világ: Párizs fojtogató falai közül a vérvörös Temzéjű Londonba kerülünk, idegenvezetőnk pedig Jill Bioskop, egy szabadúszó újságírónő, aki sriptwalker-ével egyenesen a múltba küldi cikkeit és akinek sorsa elkerülhetetlenül összefonódik a börtönéből kiszabadult Hóruszéval és az ép elméjét visszanyerő Nikopoléval. Jill utazását a vonzerejének hatása alá került férfiak hullái szegélyezik, ő pedig HLV kapszulák szedésével próbál feledést nyerni, imígyen lassan, de biztosan összemosva a valóságot és saját hallucinációit az olvasó számára. A szálak végül Berlinben futnak össze, ami az egyetlen autonóm enklávé a cseh-szovjet birodalom szívében, ahol a Mauer Palast biztonságából az iszlámkeresztények idegen menkari tojások elleni dzsihádjába kerülünk (Eierkrieg), majd főszereplőink Egyiptom felé veszik az irányt, hogy az újfent visszatérő repülő piramis istenei elől menedéket találjanak.
A Hideg egyenlítőben (Froid-Équateur, 1992), amelyet egyébként a rangos francia Lire magazin az Év Könyve díjjal jutalmazott (könyv kategóriában!), már külső narrátor kommentálja az apjára megszólalásig hasonlító fiú kutatását az eltűnt Nikopol után Afrikában, ahol találkozik Yelena Prokosh-Tootobi genetikussal, aki egy különös szülés körülményeit érkezik kivizsgálni Equator City-ben. Az Egyenlítő mentén fekvő városban egy környezeti anomália hatására szakadatlanul esik a hó a -26 C°-os fagyban és a KKDZO nevű alvilági szervezet felügyelete alatt emberek és genetikailag felemelt állatok élnik együtt mindennapjaikat. Mint kiderül, az idősebb Nikopol körözött szökevény, akit az első kötetből ismert Choublanc meggyilkolásával vádolnak és álnéven éppen egy sakk-boksz* mérkőzés egyik résztvevője, Yelena nyomozása pedig egyenesen Jill Bioskophoz és emberfeletti gyermekéhez vezet. A végkifejlet semmiképp nem megnyugtató happy end-ben kulminálódik (nem mintha Bilaltól ezt elvártam volna), visszakanyarodik a kezdethez és önmaga farkába harapó kígyóként zárja le a trilógiát.
Mindenképp elmondható, hogy Bilal szürrealista, elmosott kontúrokkal rendelkező, onirikus történetvezetése és rajzstílusa arculcsapóan friss és egyedi, a narratíva ugyan néhol darabokra hullik és bizonyos dolgokra sosem derül fény (vélhetően szándékoltan), ám az Alan Moore Watchmen-jéből már ismert dokumentumokkal (a gyűjteményes kötetben a Libération egy kivehető, Nikopol-univerzumbeli példánya) támogatja a világ részletességét és hihetőségét. A trilógia nem ad térképet a világ földrajzához és nem vezeti kézenfogva az olvasót és pontosan ebben rejlik az egyik nagy erőssége: a kötetek újra és újraolvashatók, minden egyes alkalommal valami újat felfedve magukból, újabb réteget feltárva az olvasó előtt.
Bilal következő nagy dobása, amit ugyan már eleve három kötetesre tervezett, mára már tetralógiává bővült, és első része legnagyobb örömömre már megjelent magyarul a Titkos Fiók gondozásában A szörny ébredése (Le sommeil du monstre, 1998) címmel. Ha lehet még szebb, mint Nikopol kalandjai és bevallottan önéletrajzi ihletésű, rengeteg referenciával a közelmúlt politikai történéseire és már a 9/11 előtt előrevetítve a szélsőséges iszlám előretörését.
*A képregényalbum inspiráló hatására a holland Iepe Rubingh a valóságban is megalapította ezt a furcsa sportot és az első sakk-boksz világbajnokságot 2003-ban rendezték meg Amszterdamban.
A cikk valódi szerzője Lehota Árpád, aki ezúttal sem volt hajlandó regisztrálni magát.
Az első Terminátort (az akkor még csak feltörekvő Arnold Schwarzenegger) pont a megfelelő helyre (Los Angeles) és időpontba (1984) hozta az időgép: virágkorukat élték az apokalipszis-mozik, negatív utópiák, atomháború söpört végig a Földön (Mad Max 1-2-3), ill. amerikai metropoliszok váltak romhalmazzá (Menekülés New Yorkból). Az akkor még kevéssé ismert, B-kategóriás horrorokon (Piranha 2) edződött James Cameron filmje azonban - egy időutazós csavarral - az utópiát a mába helyezi, de a Terminator jelenjének Los Angelese nem sokban különbözik a túlnyomórészt a jófiú Kyle Reese (Michael Biehn) visszaemlékezéseiből megismert romvárostól, hiszen az emberi civilizáció amúgy is halálra ítéltetett, a katasztrófa árnyéka ott lebeg a város Szárnyas fejvadász-ból visszaköszönő koromsötét égboltján. Kyle a jövőben gerillaharcos, és ezt a szerepet 1984-be érkezvén sem kell levetnie, csak a harctér ezúttal egy nagyáruház raktárépülete, üldözői rendőrök, menedéke szemeteskonténer.
Hál'istennek Cameron nem tudott, és valószínűleg nem is akart elszakadni B-filmes gyökereitől: a Terminator kellemesen alacsony költségvetésű, eredeti helyszíneken forgatott mozi, megismételhetetlenül fenyegető hangulattal, még a '80-as évek kötelező borzalmai (Linda Hamilton frizurája és szintipop betétdalok) ellenére sem. Az akkoriban - orwelli év! - kötelező jellegű hidegháborús paranoiának megfelelően a Hatóság, mint funkcióját vesztett intézmény fokozottan jelen van a filmben, és folytatásaiban is - eloször csak buta, a hősöket félreértő, fogva tartó rendőrök képében, majd maga az egyenruha lesz az ellenség álcája. Az első rész terminátora - a Halloween visszajáró réméhez hasonlóan - rendőrautóval cirkálva kutat a parkolóházban elrejtőzött hősök után, a folytatásban T-1000 pedig rendőrré változva próbál célpontjához közel kerülni, a kamera közben ironikusan közelít szolgálati kocsijának "szolgálunk és védünk" matricájára. A Kormány természetesen titkos fegyverépítési projektben érdekelt, pedig hol vagyunk még az X-akták világméretű összeesküvés-elméleteitől… A hősök két frontos háborút vívnak, egyrészt a gyilkos kiborgok, másrészt a veszélyt fel nem ismerő emberiség ellen, paradox módon annak megmentéséért.
Hősök. Sarah Connor (Linda Hamilton) az Idegenek ellen irtóhadjáratot indító Ellen Ripley és a Mélység titka kutatónőjéhez hasonló, mondhatni tipikus cameroni hősnő, jellemfejlődése, fizikai-lelki átalakulása mintaszerű. Adott egy butuska pincérnő, aki történelmi kulcsszerepét csak vonakodva hajlandó felismerni, és csak a szeretett férfi önfeláldozása után lényegül át igazi harcossá. Az első film végén még csak elszánt tekintetét látjuk, ahogy Mexikó felé autózik, a második részben azonban már - az Aliens Vasquezéhez hasonlóan - erősítő gyakorlatokat végezve látjuk viszont, majd ketrecbe zárt vadállatként támad az orvosokra, majd kudarcaiból tanulva magába zárkózva, hideg fejjel (még amikor a tanácstalan rendőröktől tudomást szerez a második terminátor felbukkanásáról, akkor sem veszti el gépies önkontrollját) tervezi szökését. Mikor elhatározza Miles Dyson (Joe Morton), az atomháborút kirobbantó szupercomputer, a Skynet megépítéséért felelős kutató meggyilkolását, maga is elszánt és kérlelhetetlen terminátorrá válik - Cameron előszeretettel mutatja ezután az első film terminátorának pózaiban, ezzel is érzékeltetve a törést személyiségében. Sarah azonban több egyszerű gyilkológépnél: poszt-modern szűzanyaként (ő is az emberiség megváltójának anyja, aki ismeretlen, jövőből érkező apától esik teherbe), anyatigrisként száll harcba fiáért. Csúcspont, amikor a T2 fináléjában "Állj el az útból, John!" felkiáltással támad a T1000-re, és lehetetlen nem észrevenni a hasonlóságot a fogadott kislányát az idegenektől védelmező Ellen Ripley-vel.
Sarah a görög mondák vak jósnőjéhez, Kasszandrához hasonlóan prédikál a világvége eljöveteléről, egyetlen kincse elátkozott tudása, nem véletlen, hogy a második rész végén T-1000 pont a szeme világától akarja megfosztani, akárcsak a saját végzetére egy pillanat alatt ráeszmélő kórházi biztonsági őrt, Lewist. A Terminator 2 egyszeri és megismételhetetlen mainstream akciófilm, akkor készült, amikor a közönség buta feketerendőr/fehérrendőr/kutya típusú krimi-vígjátékokon tengődött, a hong-kongi filmnyelvet még nem importálta John Woo, és Michael Bay is csak reklámfilmeket rendezett. Szakmai szempontból James Cameron legjobb filmje: zseniálisan megírt forgatókönyvvel, üresjárat nélkül, a történet pörög, mint a Duracell-nyuszi, minden mondat a helyén van, az idézhető párbeszédek és bemondások száma végtelen, gondoljunk csak a klasszikussá vált "Hasta la vista, baby"-re és társaira. A történet szórakoztatóan eljátszik az időutazás-paradoxonával, Vissza a jövőbe-módon ismétel az első filmből jeleneteket, párbeszédeket és ügyesen kihasználja a lelketlen gépemberben rejlő jellemfejlődési potenciált ("Nem öldökölheted csak úgy az embereket!" - "Miért nem?"). A mellékszereplőnek szánt alakok, még ha csak pár percre bukkannak is fel, de akkor olyan intenzitással vannak jelen, hogy az ember újra és újra fel tudja idézni John nevelőszüleinek (az Aliens Vasquez-e szakadt proletárasszony szerepben!) vagy Silberman, a rendőrségi pszichiáter mimikáját. A forgatókönyvnek többek között ez az egyik olyan bravúrja, amit a harmadik rész írói képtelenek voltak megismételni. Cameron döbbenetesen letisztult formanyelvvel és színvilággal dolgozik, radikálisan eltér az első rész realista, néha kézikamerával felvett képeitől, itt nincs nagyvárosi szemét és por, a környezet még a sivatagban is videojáték-szerűen steril, többnyire sárga, fekete vagy gonoszul kék szűrőkön keresztül látjuk a világot. Tetszetős.
A videojátékok világa egyébként is erősen jelen van, és nem csak a vizualitásban: 1992-t írunk, a számítógépes játékok is akkor indultak igazán fejlődésnek, nem véletlen, hogy John Connort is egy játékteremben látjuk viszont a film első jeleneteiben, nyilvánvaló párhuzam az emberiség elpusztítását tervező Skynet elleni későbbi háborújára, egyébként pedig az egész mozi egy két és fél órás videojáték, amely felvonultatja a műfajra jellemző legfontosabb akció-típusokat. Van itt minden, az autós-üldözéstől kezdve a kézitusán át a célbalövésig. Szintén a film erőteljes, mondhatni letaglózó hatását erősíti a jelenetek hajszálpontos koreográfiája, talán csak Sam Peckinpah és John Woo dolgoztak ennyire tervszerűen: itt minden gesztusnak, minden mozdulatnak jelentősége van, a lépések is centire pontosan koppannak, a fegyvereket egy művészitornász kecsességével tárazzák - és meg kell hagyni, a színészek remekül végzik a dolgukat. Schwarzenegger még mindig a robosztus, barbár őserőt megtestesítő óriás, sugárzik belőle a John Milius által kitalált conani-nietzschei-übermenschi imidzs, tökéletesen kidolgozott izomzatú gyilkológép, mindkét film nyitányában szupermenként a társadalom szemetében tesz rendet - kötekedő punkokat vagy bunkó kamionsofőröket ver össze, sértetlenül éli meg az időbeli áthelyezést, míg a nagyon is emberi Kyle Reese hatalmas fájdalmakkal, magzatpózba merevedett újszülöttként érkezik az időn át.
A T2 gonosza, a T-1000-t megformáló Robert Patrick hajlékony, kecses, és egyébként is, arcszerkezetében van valami határozottan macskaszerű, tekintete folyamatos fenyegető figyelem, a legkisebb rezdülésre is reagál - megismételhetetlen figura, nem csoda, hogy egy életre hozzánőtt a T-1000 szerepe. Edward Furlong szintén telitalálat, a 90-es évtized emblematikus tinédzsere, poszterre való MTV-kölyök, motorozik, fehér létére a lázadó fekete zenekar (Public Enemy) pólóját viseli és egyébként is az akkor trendi botránybandát, a Guns N' Roses-t hallgatja, sőt, a számítógépes bűnözéshez is ért egy picit (hihetetlen, hogy volt idő, mikor menő volt hackernek lenni). Szerepe borotvaélen táncol a "cool" és az "idegesítő" között, bár utóbbi felé billen az egyensúly, amikor a poszt-hidegháborús, politikailag korrekt történelemleckét mondja fel szájbarágósan ("Az oroszok a szövetségeseink!"). Egyáltalán, ez a folytatás már gyökeresen eltér elődje sötét, reménytelen világképétől - a 90-es évek optimista világszemlélete szerint a világvége elkerülhető, az emberiség megmenthető, csak a majd tudtán kívül tömeggyilkossá váló Dyson önfeláldozása szükséges hozzá. Az eredetileg tervezett befejező képsorokon még maga a futurisztikus Fehér ház is feltűnt volna, hintázó gyerekekkel és egy békésen megőszült Sarah Connorral, de ennyi édesség már a készítők gyomrának is sok volt, úgyhogy a dvd-kiadás "törölt jelenetek" fejezetében végezte.
Cameron mindkét filmben maximálisan kiélheti a gépek iránti már-már perverz vonzalmát, és ezúttal (az Aliens-szel és a Mélység titká-val ellentétben) ez nem megy a nézhetőség rovására, sőt. A jövőben játszódó jelenetekben feltűnő gép-szörnyek megfelelően érzékeltetik a jövendő háború szörnyűségeit, a jelen gépei pedig egyszerűen "csak" ellenségesek. A T1 halálosztója először gépzenére, a Tech-Noir nevű klubban csap le Sarah Connorra, a hősöket kétszer is telefonok-üzenetrögzítők árulják el, ez a szál T2 hazatelefonálós-jelenetében is újra felbukkan. A célpontok robogókon, rozoga autókon menekülnek, a terminatorok pedig nagyságrendekkel fenyegetőbb és gyorsabb kamion-monstrumokkal vagy helikopterekkel üldözik őket, Brad Fiedel fülbevágó szintetizátor-témájára.
Mit lehet mindezek alapján elmondani a nagyszabású marketinggel (T3-sátor a Szigeten, például) körített harmadik részről? A T3 Akhillesz-sarka nem más, mint James Cameron távolléte, és ezen nem segít sem a Vajna/Kassar producerpáros holywoodi rutinja, vagy Schwarzenegger már jól bevált manírjai. A film forgatókönyve izzadtságszagúan több szálra próbál koncentrálni, de rögtön az első 10 perc után darabokra hullik, mint a lefagyasztott T-1000-es. A jelenetek legalább 5 perccel hosszabbak, mint amilyennek lenniük kellene, hiányzik az a feszes szerkezet, ami miatt a T2 annyira hibátlanul működött. Az új figurák - a felnőtt John, barátnője, Katherine, vagy maga TX - kidolgozatlanok, mondhatni egydimenziósak. A pozitív karakterek azonosulásra alkalmatlanok, még szurkolni is nehéz értük. A film okosan meg is kímél minket a felesleges érzelmi munkától - valahogy sosem érezzük veszélyben a szereplőket, nincsenek éles szituációk, csak öncélú akciózás, ez legjobban az amúgy profin megcsinált daruskocsis üldözésnél derül ki - hiába a látvány és a pirotechnika, ha hiányzik a feszültség.
Pedig Jonathan Mostow, ez a másodvonalbeli iparos egyszer már forgatott idegtépően izgalmas mozit, a méltatlanul alacsony nézettségű A félelem országútján-t (Breakdown), a remek Kurt Russell foszereplésével. A Terminator 3-ban egyedül Schwarzenegger figurája működik, mert a tőle megszokott gesztusokkal és mondatokkal dolgozik, sőt, egy-két kifejezetten humoros önparódia-pillanatot is megenged magának - bár a napszemüveges poénok túlsúlya miatt néha azt gondolhatjuk, hogy a jövőből ezúttal egy betegesen narcisztikus fetisisztát küldtek az emberiség megmentésére, aki taktikai hibát taktikai hibára halmoz - figyeljük meg a benzinkút-jelenetet, a T2 hátborzongatóan racionális cyborgja vajon mit csinált volna ilyen szituációban?
Az új terminátor, Kristina Loekken szupermodell harmatgyenge, a gonosznak szánt pillantásokon kívül többre nemigen futja tőle, a fenyegető sétálás/még fenyegetőbb futás üzemmódot váltogatja, a többit elvégzi a speciális effektusokért felelős team. Claire Daines azt játssza, hogy ő Sandra Bullock, több-kevesebb sikerrel - hiba, hogy ezzel egy kultikus sorozat harmadik részében próbálkozik. Meglepő módon a legnagyobb szkepticizmussal várt Nick Stahl a legjobb, abszolút hitelesen folytatja figurája fejlődésének az azóta magát szétdrogozott Edward Furlong által megszabott irányát.
Az alkotók vitán felül legeredetibb húzása a zene teljes hiánya, pedig a stáblista szerint van zeneszerző, ennek ellenére én zenét egyetlen, drámainak szánt jelenetben fedeztem csak fel. A Brad Fiedel-féle Terminator-téma csak a záró stáblista aláfestéseként hallható. A történetben éktelenkedő lyukaknál (a T2-ben a kis csapatnak még több táskányi fegyverre volt szüksége, hogy betörjenek a Cyberdine irodaházába, a hősök itt csak úgy ki-be járkálnak szupertitkos katonai bázisokba) csak az erőltetett politikai korrektség bántóbb, a jó terminator természetesen nem öl embert, de még a minimális, az életszerűséghez azért elengedhetetlen durvaság is hiányzik a filmből, ennél a vasárnap délelőtti Cartoon Network felhozatal is fröcsögősebb. Kis tisztelettel és tehetséggel ha nem is az első két rész színvonalát megközelítő, de legalább nézhető-szórakoztató mozit forgathatott volna Mostow és csapata, csak sajnos nem így történt: az égbekiáltó hibák és butaságok elvonják figyelmünket a valóban szórakoztató jelenetekről, például a mindhárom filmben felbukkanó Doktor Silberman vicces beugrójáról, vagy Arnold még mindig büntető egysoros beszólásairól.
Az első két rész rajongóinak olyan ez a folytatás, mintha valamelyik kedvenc gyerekkori kisautójukat festették volna át. Szép-szép, de rondább, mint volt, és már nem ugyanaz. A fentebb már dicsért reklámkampánynak köszönhetően a film sikeres lett, de ez akkor sem feledteti a tényt, hogy itt valakik egy valaha átütő és kultikus akciófilmről, illetve egy öregedő, egykori megasztárról próbálnak újabb bőröket lehúzni, pedig ha a T2-vel nem csak a stáblistán ("készült James Cameron karakterei alapján") találkoztak, tudhatnák: az élő szövet után már csak a belső fémváz marad.
A halálosztó (The Terminator). USA, 1984. Rendezte: James Cameron. Producerek: John Daley, Derek Gibson és Gale Anne Hurd. Írta: Gale Anne Hurd, William Wisher és James Cameron. Zene: Brad Fiedel. Fényképezte: Adam Greenberg. Vágó: Mark Goldblatt. Szereplők: Arnold Schwarzenegger, Linda Hamilton, Michael Biehn, Lance Henriksen és mások. Terminátor 2: Az ítélet napja (Terminator 2 - Judgement Day). USA, 1991. Rendezte: James Cameron. Producerek: Gale Anne Hurd, Mario Kassar, B. J. Rack, Stephanie Austin és James Cameron. Írta: William Wisher és James Cameron. Zene: Brad Fiedel. Fényképezte: Adam Greenberg. Vágó: Mark Goldblatt. Szereplők: Arnold Schwarzenegger. Linda Hamilton, Edward Furlong, Robert Patrick és mások. Terminátor 3: A gépek lázadása (Terminator 3 - Rise of the Machines). USA, 2003. Rendezte: Jonathan Mostow. Producerek: Vajna András, Hal Lieberman, Joel B. Michaels, Gale Anne Hurd és Colin Wilson. Írta: Michael Ferris és John D. Brancato. Fényképezte: Don Burgess és Bob Seresin. Vágók: Neil Travis és Nicolas De Toth. Zene: Marco Beltrami és Brad Fiedel. Szereplők: Arnold Schwarzenegger, Nick Stahl, Claire Denes, Kristanna Loken és mások.
Nomen est fucking omen: legújabb sorozatunk klasszikus VHS-borítókat ömleszt a nagyérdemű elé. Mivel rajongói tömegekkel egyetemben jómagam is meg vagyok győződve, hogy a VHS-borítók egy külön művészeti ág volt, így nem hagyhatjuk, hogy mindenféle multimediális változásaok (Blúréj? Mi a faszom az?) a feledésbe taszítsák őket.
Elsőként íme a Sergio Martino-féle Hands of Steel (Vendetta dal Futuro) japán borítója, amelyen az eredeti posztermotívumot a szokásosan állat japán kandzsik borítják. A hátoldalon Daniel Steel... ja elnézést, Daniel Green és John Saxon emocionál egyszerre, egyik kínjában, a másik fegyverlóbálás-keltette orgazmusában. És a domináns szín a kék - always cool!
Neil Marshall az ISTEN. Ez a három filmrészlet is bizonyítja (jó, a második elég erős koppintás egy bizonyos Cameron-filmből, de még ezt is el lehet nézni neki, főleg mikor a rendező ennyire nyilvánvalóan szeretné, hogy ráismerjünk a hasonlóságra.)
A korábbi, nyúlfarknyi előzetes után íme Stephen Chow új filmjének teljes bemutatója. Igen, az amerikai narrátor hangja irritáló. Igen, a trailer az eredeti kantoni hangsáv helyett mandarinul van újraszinkronizálva (de szerencsére ellátták angol feliratokkal).
Na VÉGRE itt az általam (De La Iglesia Oxford Murders-e mellett) legjobban várt film bemutatója. Menekülés New Yorkból + Mad Max + úgy az összes nyolcvanas években készült poszt-apokaliptikus film = Doomsday.
A posztmodern amerikai film története a paranoid film története. Posztmodernnek nevezem ebben az esszében azokat az amerikai filmeket, amelyek 1967 után készültek. Paranoidnak pedig azokat, amelyben a főhős olyan összeesküvésre bukkan, mely nem csak a saját létét (az egyént), de az egész fennálló rendet (a társadalmat) is megkérdőjelezi, és pusztulással fenyegeti. A paranoid film alapmotívuma tehát az objektív valóság szubjektív észlelése (percepciója), e két valóság közti diszkrepancia, valamint a szubjektum mibenlétének kutatása, sőt sokszor az objektív valóság fogalmának tagadása. (SPOILER ALERT!)
ELŐZMÉNYEK Paranoid filmek a posztmodern kort megelőzően is készültek, különösen az ötvenes évek hidegháborús légkörében. De míg ezek azt kérdezték: „vajon a szomszédom kommunista?” „vajon az ott az égen kommunista rakéta?”, addig a posztmodern paranoid film azt is megkérdőjelezi, amiben a hidegháborús néző biztosan hitt, ti. önmagát és vezetőit. Azt kérdezi: „vajon a kormányom kommunista, csak ügyesen titkolja?” „vajon én is kommunista vagyok, csak nem tudom?” (A kommunista helyére ki-ki helyettesítse be az arabokat, replikánsokat, űrlényeket stb.)
Mint annyi más műfajé, a posztmodern paranoid film gyökerei is Hitchcockig nyúlnak vissza. A Szédülés (1958) a film noir és a gótikus horror elemeit is felhasználva sosem látott módon kérdőjelezte meg főhőse percepcióját (már A hátsó ablak is hasonlóval kísérletezett), és manipulálta közönségét; míg az egy évvel későbbi Észak-északnyugat (1959) bevezette a kormányszintű összeesküvés témakörét, és egyben lefektette a hajszamozik összes későbbi kliséjét.
A Szédülés tehát a „ki vagyok valójában?”, az Észak-északnyugat pedig a „mi folyik a világban?” kérdését vetette fel. A posztmodern paranoid mozik kifejlett formájukban ezt a két kérdést ötvözik, és válaszolják meg egyetlen válasszal - mint A mandzsúriai jelölt (1962), melyet a műfaj alapkövének is tekinthetünk. John Frankenheimer filmjében egy rémálmokkal küzdő veterán (Frank Sinatra) nemcsak saját beteges viselkedésére talál magyarázatot, de leleplez egy kormányszintű összeesküvést is, mikor agymosott bajtársát (Laurence Harvey) lelövi. A mandzsúriai jelölt nyugtalanítóan megelőzte korát. A Kennedy-merénylet másnapján a mozik levették műsorukról, és egészen 1987-ig zárolták a kópiáit.
HETVENES ÉVEK Míg a Frankenheimer-filmben külső erők kezdeményezték és irányították az összeesküvést (a szovjetek), addig a hetvenes évek paranoid filmjei már az amerikai kormányon belül keresték az ellenséget. Nem véletlen: a vietnámi háború kudarca, Nixon lemondása és a „nagy Amerika” vajúdása közben megrendült, vagy egészen elveszett az amerikai polgár bizalma kormányában. Nemcsak azt érezte, hogy a vezetőség magára hagyta a mindennapokban (megélhetés, közbiztonság stb.), de azt is, hogy egyenesen ellene dolgozik.
Ezt az élményt fogalmazta meg először a műfaj másik klasszikusa, A Parallax-gyilkosságok (1974), mely A mandzsúriai jelölt-höz hasonlóan profetikusnak bizonyult. Alan J. Pakula nyomasztóan pesszimista filmjét alig nyolc héttel Nixon lemondása előtt mutatták be a mozik. Warren Beatty újságírót játszik, aki nyomozni kezd egy közkedvelt szenátor meggyilkolása ügyében, és rábukkan egy kormányok feletti titkos szervezetre (a Parallaxra), mely a világ minden táján bérgyilkosokat toboroz.
A Keselyű három napja (1975) az első posztmodern paranoid mozi, ahol Amerika kimondva is önmagával harcol. Ez az a film, melynek emlékezetes nyitójelenetében Robert Redford kiugrik egy kávéra, és arra tér vissza munkahelyére, hogy összes kollégáját lemészárolták. Ahogy a CIA egyik vezetője fogalmaz a filmben: ez már nem az ötvenes évek, nem a hidegháború, itt „hiányoznak az átlátható frontok.” Sydney Pollack bátran merített ihletet A Parallax-gyilkosságok-ból (tehette, Pakula filmjét a kutya sem látta) – az eredmény mégis egyedi, olyan klasszikus, melyet az elmúlt harmincakárhány évben újra és újra sikertelenül próbálnak leutánozni.
Látván, hogy Watergate-allegóriáját az amerikai közönség (akkor még) nem értette meg, Pakula úgy döntött, nem kerülgeti tovább a forró kását, és filmet forgat a valódi eseményekről. Így készült el Az elnök emberei (1976), a hetvenes évek egyik legnépszerűbb filmje Robert Redford és Dustin Hoffman főszereplésével, amit még abban az évben egy másik Hoffman-szerep követett (Maraton életre-halálra). John Schlesinger filmjében egy egyetemista döbben rá arra, hogy a náci háborús bűnösök még mindig köztünk járnak (ráadásul Laurence Olivier képében).
Gene Hackman főszereplésével 1977-ben készült egy roppant gyenge Parallax-koppintás A dominó-elv címmel, amelyben kormányszervek fegyenceket bérelnek fel egy-egy politikai merénylet erejéig. Az elnök emberei alapkiindulását használta Spielberg is kasszasikere, a Harmadik típusú találkozások (szintén 1977) forgatókönyvében. Spielberg elmondása szerint eredetileg jóval komorabbnak képzelte filmjét, de aztán a Cápa sikere jókedvre derítette, és a Carter-éra konszolidációját is megérezvén pozitív pontot tett a filmbéli kormány-összeesküvés végére.
Nem mindenki volt ilyen elégedett Jimmy Carterrel. A Kína-szindróma elkötelezetten balos stábja (rendező: James Bridges, főszereplő: Jane Fonda, Jack Lemmon és Michael Douglas) egy potenciális atomerűmű-katasztrófát vázolt fel, melyet a kormány minden erejével igyekszik eltitkolni az újságírók elől. A téma az energiaválság korában nem is lehetett volna égetőbb, ráadásul néhány héttel a bemutató előtt valódi katasztrófa történt Three Mile Island-nél.
Mint a fentiekből kitűnik, a hetvenes évek abszolút hőse az újságíró volt. A Watergate-összeesküvés leleplezése után egy időre komolyan úgy tűnt, hogy a sajtó negyedik hatalmi ág lehet, és direkt ellensúlyként szolgálhat a kormánnyal szemben. Ez az idealizmus a nyolcvanas évekre teljesen kiveszett az amerikai moziból, miután olyan nagyhatású filmek is megkérdőjelezték a sajtó szerepét, mint a Hálózat (Sidney Lumet, 1976) vagy A szenzáció áldozata (Sydney Pollack, 1981).
Bár modern film noirnak szokás nevezni, paranoid egzisztencialista thriller a Kínai negyed (Roman Polanski, 1974) is, mely – furcsán hangzik, de - nagyban emlékeztet a Rosemary gyermeké-re. Hiszen miközben feltár egy Los Angelest behálózó (és végső soron felépítő) összeesküvést, Jack Gittes egész élete a feje tetejére áll: megtudja, hogy szerelme (Faye Dunaway) a saját apjával hál. A film noir egyébként a posztmodern paranoid film előképe, amennyiben a femme fatale karaktere minden esetben magában hordozza az összeesküvés lehetőségét.
Az Ira Levin regényeiből készült paranoid thrillerek a Szédülés - mondjuk úgy - egzisztencialista paranoiáját szőtték tovább. A már említett Rosemary gyermeke (szintén Polanski, 1968) hősnője alól alaposan kihúzzák a szőnyeget, mikor megtudja, hogy férje, orvosa és szomszédjai mind összeesküdtek a Sátán szolgálatára. A Stepfordi feleségek (Bryan Forbes, 1975) a miszticizmust robotokra cseréli; míg A brazíliai fiúk (Franklin J. Schaffner, 1978) öreg nácivadásza (Laurence Olivier mesteri alakítása) klónozott Hitler-gyerekek után kutat egy világot behálózó összeesküvésben.
Nem Levin írta, de ide kívánkozik az Ómen (Richard Donner, 1976), amely a Rosemary eseményeit férfiszemszögből meséli el, illetve a Kóma (Michael Crichton, 1978) – egy doktornőről (Genevieve Bujold), aki fényt derít egy kórházak közti szervkereskedő összeesküvésre, miközben élete is veszélybe kerül.
A paranoia nemcsak a kortárs környezetben játszódó amerikai filmbe furakodott be. A hetvenes években több hasonló alkotás is (elsőként George Lucas művészkedő, monoton sci-fije, a THX 1138) egy olyan jövőbeli társadalom képét villantotta fel, melyben látszólag minden szép és rendezett, de a felszín alatt szörnyű titok lappang. Nyilván az 1984 inspirálta az olyan negatív utópiákat, mint a Zöld szója (Richard Fleischer, 1973), ahol Charlton Heston megrázóbb felfedezést tesz, mint A majmok bolygójá-ban, ti. hogy a jövő Amerikájának alapélelmiszere, a címbéli zöld szója a halottak húsából készül. A Logan futása (Michael Anderson, 1976) Michael Yorkjának pedig arra kellett rájönnie, hogy a szép új világban nem szűkségszerű harmincévesen megöletni magad.
Kortárs science-fiction A testrablók támadása (1978), egy nagyszerű film, mely az 1956-os hidegháborús horrort veszi alapul, és tágítja ki egy kisvárosról az egész országra, kormányra, közintézetekre, metropoliszokra. Philip Kaufman filmjénél kevés paranoidabb és nyomasztóbb látlelet készült a hetvenes évek Amerikájáról. Bár az űrből érkezett óriásvirágok akár a flower power-érát is jelképezhetnénk, A testrablók az egyformaságtól, az univerzalizálódástól való félelemről szól – attól, hogy a néhány éve még lázadó szelíd motorosok (mint a főszereplő Donald Sutherland) elkerülhetetlenül is betagozódnak a társadalomba.
Szeretek nézőként kellemesen csalódni, mivel igen ritkák az ilyen kegyes pillanatok a sorozat- és filmnyűvő sivár éjszakai életében, de hála a Sanctuarynek, végre újra megízlelhettem a meghökkenés okozta euforikus élmény édes és kábító örömét. Persze egy ilyen túlságosan lelkes kezdőmondattal nem akarok senkit sem gyanútlanul félrevezetni, sem pedig azt a hamis első benyomást kelteni, hogy itt most egy titkos remekművel van dolgunk, ami felett eddig talán elsiklott éber figyelmünk, mert erről szó sincs. A Sanctuarynek is bőven kijutott a látványos és könnyen kitapintható gyenge pontokból, amelyek kellőképpen lerontják az (amúgy rossznak még mindig nem nevezhető) összhatást, ettől függetlenül mégis nyugodtan ki merem jelenteni, hogy számomra ez a sorozat kétségkívül az év egyik meglepetése volt (low budget pályán természetesen), minden hibája ellenére.
De itt álljunk is meg egy pillanatra, az előző mondattal kapcsolatban ugyanis több mindent tisztázni kellene. Az egyik az, hogy a Sanctuary tulajdonképpen nem is klasszikus tévésorozat, mert tévében a mai napig nem vetítették, hanem egy ún. direct-to-web sorozat, ami azt jelenti, hogy az egyes epizódok kifejezetten az internetre készültek, és (egyelőre) ott is tekinthetők meg. Azt, hogy ez mennyire jó ötlet, illetve mennyire működhet jól a jövőben, én nem akarom most itt megítélni, mindenesetre azért érdemes megjegyezni a Sanctuaryt ebből a szempontból is, ami nem elhanyagolható médiatörténeti tényező: ez a sorozat ugyanis az online felület kizárólagos filmes médiumként való felhasználásának egyik újabb úttörő állomása. A másik dolog pedig a költségvetéssel kapcsolatos: annak ellenére, hogy a Sanctuary diadalát low budget pályán könyveltem el, még nem jelenti azt, hogy ne költöttek volna rá sok pénzt, hiszen a sorozat Guiness rekorder lett, persze a maga kategóriájában (legdrágább webre szánt sorozat), ennek ellenére természetesen a költségvetése még mindig meg sem közelíti mainstream társaiét.
És ez sajnos meg is látszik rajta. Ha valami miatt cikizni lehetne a Sanctuaryt, akkor elsősorban a béna akciójelenetek, a halovány vizuális effektek és a sokszor zavaróan művi green screen technológián alapuló látványvilág miatt lehetne. A másik negatívum már nem vizuális, hanem dramaturgiai: az epizódok ugyanis mindössze 15-18 perc hosszúságúak, emiatt aztán a történetvezetés eléggé csapongó és darabos, valahogy nem áll össze egyetlen egésszé, nem beszélve arról, hogy negyedóránként mindig át kellett élnem azt kellemetlen és idegesítő érzést, hogy „már vége is?!” De hiába ment a pénzhiány a látvány rovására, hiába az elvarratlan és a megfelelően ki nem bontott cselekményszálak, én mégis könnyen megbocsátottam mindezt a sorozatnak.
Hogy miért? Az atmoszféra, kérem, az atmoszféra. Nem tagadom, engem – sántikáló effektek ide vagy oda - simán meg lehet venni, ha a film/sorozat hatásosan megteremtett és végigvezetett atmoszférával rendelkezik (ezért is vagyok oda például Shyamalan sokak által lenézett és szívesen ócsárolt munkásságáért), ami a Sanctuaryre hatványozottan igaz. „Sanctuary For All”, azaz „Menedék Mindenkinek”, szól a sorozat mottója, a központi helyszín ugyanis nem más, mint ez a címbeli menedékhely, ahol Dr. Helen Magnus (Amanda Tapping) és lánya, Ashley (Emilie Ullerup) különféle szörnyeknek és mitikus lényeknek nyújt önzetlenül biztonságos óvóhelyet. Ide csöppen egy rejtélyes mészárlás és egy biológiai rendelleneséggel együtt élő kisfiú miatt a fiatal pszichológus, Dr. Will Zimmermann (Robin Dunne), aki végül úgy dönt, hogy velük marad és részt vesz a kalandokban, amiben bizony bőven van és lesz is még részük mindannyiuknak.
A Sanctuaryben valamiért kivételesen jól működik az amúgy eltúlzott műfajkeveredés, illetve a bizonyos zsánerek közkedvelt motívumainak rapszodikus mixelése, amelyek közül hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe: a scifi (pl.: tér és idő manipulálásával végrehajtott teleportálás) mellé kapunk bőven például darkfantasyt és gótikát (pl.: a szörnyek vagy az 1800-as évek végi London és a Hasfelmetsző Jack-mítosz), kalandfilmbe illő régészeti kutatásokat, történelmi eposzokat idéző titokzatos múltbeli eseményeket és okkultizmust (a három boszorkány) stb. Ez a sokszínűség ahelyett hogy kioltaná és lassan felszámolná magát, teljes mértékben működik, mert a készítőknek sikerült egy egyéni és hangulatos világot teremtenie, ami nem mondható el bármelyik sorozatról. A Sanctuary sötét és magával ragadó világába pedig én bármikor szívesen visszatérnék, de eddig sajnos csak nyolc webizód készült el (amelyek online meg is vásárolhatóak), és csak remélni tudom, hogy előbb-utóbb jön majd folytatás. Sok a lehetőség ebben a sorozatban, kár volna veszni hagyni.
A hazai képregénykultúra fejlődését tekintve mindenképpen örvendetes, hogy rövid időn belül már egy újabb idehaza megjelenő seinen mangáról írhatok. (És ezzel még nincs is vége!) A Mangafan, hazánk elsőszámú mangakiadója három sikeres shounen sorozat beindítása után, most az idősebb korosztály felé is szeretne nyitni, nyilván azzal a nem titkolt szándékkal, hogy idővel belőlük is igazi manga-fanokat faragjon. Az olvasói igények óvatos felméréséhez pedig egy már sokat bizonyított klasszikust választottak, az egyik legismertebb japán mangaka Takahashi Tsutomu egykötetesét, az Alive-ot, azaz magyarul az Élni-t.
Mielőtt azonban a bonckéshez nyúlnék, ismerjük meg egy kicsit az embert a manga mögött. A 65-ös születésű Takahashi karrierje 1987-ben indult, az első nagyobb sikert pedig a 92 és 99 között futó Jiraishin (Ice Blade) című sorozatával érte el, ami a tokiói Shinjuku negyed egyik keménykezű nyomozójának mindennapjairól szólt. Ezután készítette el a most tárgyalt Alive-ot, ami először a Young Jump magazinban jelent meg folytatásokban, majd nem sokkal később önálló kötet formájában is napvilágot látott. Az Alive sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2002-ben a japán kultrendező Kitamura Ryuhei, egy szinte mértani pontosságú, szintén nagyon sikeres adaptációt készített a műből. (Kitamura azóta még két másik Takahashi mangát is filmre vitt, ezek a Sky High, illetve a „69” alapján készült LoveDeath.) A szabadidejében a motorozásért és a The Rolling Stones-ért rajongó mangaka természetesen ezután sem ült a babérjain, a 2000-es években egymás után jelentek meg a sikeresebbnél sikeresebb sorozatai (Tetsuwan Girl, Blue Heaven), és jelenleg is több címen dolgozik egyszerre. Takahashi műveire általában jellemzőek a sötét, misztikus, esetleg természetfeletti témák bevonása, a realisztikus rajzok, valamint a dinamikus történetvezetés. Mindez egyszerre megtalálható az Élni-ben. (A képen balról Takahashi, jobbról Kitamura.)
A hazai kiadás külsőre nagyon kellemes látvány. Az azonnali olvasásra csábító vaskos kötetet komor hangulatú, kissé bőre szabott védőborító óvja a külvilág veszélyeitől. Az olvasási irány természetesen maradt az eredeti (j-b), és szokás szerint az első néhány oldal ezúttal is színes.
Yashiro Tenshu-t az ügyészség halálra ítélte, 5 ember meggyilkolása miatt. A kivégzés azonban elmaradt, Yashiro ugyanis választási lehetőséget kapott: élni, vagy meghalni. De az életben maradás nincs ingyen, cserébe egy szigorúan titkos kísérletben kell részt vennie. Egy kísérleti telepre szállítják, ahol összezárják egy másik elítélttel, majd napokig nem történik velük semmi. Egyszer aztán kinyílik egy zsilipajtó, és az üvegfal mögött megpillantanak egy gyönyörű, fiatal lányt. A lányban egy gyilkos parazita lakozik, ami új testbe akar költözni, mégpedig annak az alanynak a testébe, akiben erősebb a gyilkolási vágy. Ha a transzfer megtörténik, a világ legveszélyesebb fegyvere születik meg.
Az Élni műfaját tekintve talán a horror, a sci-fi és az akció keverékeként írható le, csipetnyi pszichológiai drámával megfűszerezve. Éppen ezért a kötet elolvasása elsősorban a 16 éven felüliek számára javasolt, bár inkább a történet összetettsége az, ami igényel egy bizonyos szintű érettséget. Vér és öncélú erőszak terén azért mindenképpen a szolidabb seinen mangák közé tartozik. A sztori lendületes tempóban robog, éppen ezért a manga „kivégzése”, a terjedelem ígéretével szemben, viszonylag rövid időt vesz igénybe. A 10 fejezetre osztott mű az elején nagy lépésekben halad előre, a második fejezettől (a kísérlet helyszínére való megérkezés után) már némileg belassul, és ekkor hagy egy kis időt a főbb karakterek, valamint az alapszituáció alaposabb megismerésére. Az ötödik fejezet teljes egészében Yashiro múltját, illetve kínzó bűntudatának gyökereit tárja fel, mindezt álomképek formájában prezentálva, és ennek a fejezetnek a címe nem véletlenül lett Kritikus Pont. Ez tulajdonképpen a történet fordulópontja. A cselekmény ezután sokkal dinamikusabbá válik, a feszültség ettől fogva már egy cseppet sem hagy alább, kitart egészen a legvégéig, ahol a csattanó sajnos kisebbet pukkan, mint azt várnánk. Igazából nincs is vele semmi baj, hiszen tökéletesen lezárja a sztorit, és még hiányérzetünk sem nagyon lehet, de talán egy kevésbé kiszámítható, meglepetésszerű végső csavar nagyobb katarzist okozhatott volna. De ez már csak kákán való csomókeresés tipikus esete, a manga élvezeti értékéből mindez vajmi keveset von le.
Az Élni rajzai a történet előrehaladtával egyre zaklatottabbá, mozgalmasabbá válnak, a képek próbálnak a történet ritmusához idomulni. Takahashi gyakran mutatja közelről az arcokat, emellett pedig nagyon hangsúlyos szemeket rajzol, ezek pedig nagyon meggyőzően képesek visszaadni a szereplők pillanatnyi érzéseit, indulatait. Az arcok amúgy többnyire a karakterek jelleméhez igazodnak, és csak annyira vannak kidolgozva, amennyire feltétlenül szükséges. Azt ugye már mondanom sem kell, hogy a nők (összesen 2) természetesen itt is hibátlan alkatú, igéző tekintetű erotikus vágyálmokként lettek papírra álmodva. A hatalmas termek, illetve a szűk folyosók méreteinek érzékeltetése megintcsak Takahashi tehetségét dicsérik. Ilyenkor néhol béka-perspektívából, jóval gyakrabban pedig az adott helyiség távoli sarkából (Ezt nem tudom, hogy hívják. Talán pók a falon perspektíva?) láttatva rajzolja meg az adott helyiséget. Ráadásul a képet gyakran néhány fokkal el is forgatja, így az eltörpülő szereplők úgy tűnnek, mintha csak egy ipari kamera szemével látnánk őket. A falak és a padló mintázatát adó párhuzamos vonalak is segítenek az arányok alapos felmérésében, ráadásul tovább fokozzák a rideg, futurisztikus ipari környezet hatását is.
Azt kell hogy mondjam, a Mangafan nagyon jól választott. Az Élni a Tűzharcos és a Sötétség mélyén-hez hasonlóan, kiválóan alkalmas az ún. érettebb mangák hazai bevezetéséhez. Izgalmas, kellően mélyenszántó, ugyanakkor nem túl megterhelő olvasmány. Külalakra talán a legszebb az itthon megjelent mangák/manhwák közül, és hiba gyanánt is mindössze néhány apró betűhiba róható fel, de ezek is csak nagyítóval észrevehetőek. Az ár/érték arányt figyelembe véve pedig igazán vásárlóbarát kiadványról van szó. Ezekután kíváncsian várom egy esetleges seinen sorozat beindítását is, talán most már elég érettek vagyunk arra is.
ÉLNI (Alive) Mangafan kiadó 262 oldal Ára: 2000 Ft
"In space, your father can still hear you scream!"
Stephen Chow (Shaolin Soccer, Kung Fu Hustle) újabb agymenése január végén kerül bemutatásra Hong-Kongban. A sztori szerint Chow egy olyan szegénysorsú apát alakít, akinek még arra sincs pénze, hogy játékot vegyen az adoptált kisfiának. Egyik nap aztán talál valami kacatot a szemétben, amit hazavisz a kölyöknek. A játékról azonban kiderül, hogy az valójában egy földönkívüli szerkezet, és az "élienek" is igényt tartanak rá. A film érdekessége, hogy a kisfiút igazából egy kislány (Xu Jiao) alakítja.
A bukás rendezőjének bukásában Nicole Kidman botorkál a testrablók között. Hazai bemutató: 2007. november 15.
2005 nyarán jelentette be Joel Silver über-producer The Visiting című filmtervét. A Warner sajtósai annyit árultak el a tuti blockbusterről, hogy a főszereplő Nicole Kidman és Daniel Craig, Oliver Hirschbiegel (A bukás) a rendező, a forgatókönyvet pedig David Kajganich írja. Azt viszont ügyesen titkolták (előttem is), hogy a sci-fi nem más, mint Jack Finney A testrablók támadása című könyvének immár negyedik feldolgozása.
Aztán a Visiting várva várt 2006-os bemutatója nagy megdöbbenésre elmaradt. Silver annyira csalódott a leforgatott anyagban, hogy kirúgta Hirschbiegelt, és szerződtette a Wachowski testvéreket (igen, azokat a Wachowski testvéreket), hogy üssenek össze rövid úton egy új szkriptet. Ősszel újra összetrombitálta a stábot, amely James McTeigue (V mint vérbosszú) helyettes rendező vezetésével egészen 2007 januárjáig dolgozott a reshoot-okon.
Az immár The Invasion címre hallgató film végül 2007 augusztusában került az amerikai, és alig néhány napja a magyar mozikba. Brutálisan megbukott, a befektetett 80 millió dollárral szemben 15 milliós bevételt hozott. És ami sokkal rosszabb: az Invasion a silány, inkoherens, felesleges remake-ek tárházát gazdagítja, amelynek sosem lett volna szabad zöldlámpát kapnia (kíváncsi vagyok, vajon Hirschbiegel rendezői változata valaha napvilágot lát-e. Én vevő lennék rá).
A testrablók történetének első, fekete-fehér, szélesvásznú filmváltozatát Don Siegel rendezte 1956-ban. Az Invasion of the Body Snatchers (1956) B-filmnek indult, de olyan hatásosan sikerült (tényleg, érdemes megnézni - ráadásul mindössze 80 perces), hogy az évek során klasszikussá nőtte ki magát. A sztori egy kisvárosi orvosról szól, aki rádöbben, hogy barátait, rokonait érzelemmentes hasonmások váltják fel. A fináléra egyedül találja magát a csőcselékkel szemben, amelyek az M - Egy város keresi a gyilkost mintájára űzik-hajtják a hegyeken át. Siegel testrablóit szokás a kommunistákkal azonosítani, de a filmnek az a titka, hogy nincs egyértelmű megfejtése. Lehet, hogy éppen hősünk a más, a kommunista, akit egyéni nézetei miatt üldöz a felbőszült, konformista WASP-tömeg.
Philip Kaufman, aki valaha zseni volt, most meg Függőség-szintű szarságokat rendez, 1978-ban forgatta azonos című remake-jét. Szívemhez ez a felkavaróan nihilista változat áll a legközelebb. A remake az ötvenes évekbeli sztorit nagyvárosi környezetbe helyezi, és Az elnök emberei stílusában, az X-akták előképeként kormányszintű paranoiával ötvözi. Donald Sutherland, Jeff Goldblum, de még Mr. Spock is kimagaslót alakít. Kaufman filmje különleges - és különlegesen nyomasztó - mestermű; minden perce emlékezetes. Ami nem mondható el az Abel Ferrara rendezte olcsó 1994-es változatról (Body Snatchers), amelyben az ismerős cselekmény átkerül egy katonai bázisra, míg a hősnő egy tinilány lesz (a hamvasan szexi Gabrielle Anwar). Akadnak hatásos momentumok, de jellegzetes Ferrara-filmként ez is sokszor hajlik gagyiba.
Ebben a legújabb, negyedik változatban hősünk egy washingtoni pszichológusnő (Kidman), egyedülálló anya, aki munkája során egyre több mániákus pácienssel találkozik. Furcsamód mind azt állítják, szeretteiket kicserélték. Craig játssza a dokit, aki egyetlen támasza a bajban. Kajganich néhány tudományosnak vélt kiigazítással színesíti Finney történetét, így növényi gubók helyett űrbéli baktériumot kapunk, amely az REM-ben fertőzi meg a gyanútlan embereket, és hát mit is szépítsük: utat enged a happy endnek, mikor Kidman fiát baktérium-rezisztenssé teszi.
Az Invasion legnagyobb hibája, hogy összemossa a klasszikus testrablós sztorit a kétezres években divatos lebutított zombifilmekkel. Míg Don Siegel eredetijében a testrablók látszatra semmiben sem különböznek tőlünk, sőt: baromi meggyőzőek intellektuális síkon is, addig itt egy kiábrándítóan gagyi zombihordát kapunk, és olyan fordulatokat, amelyek legfeljebb egy horror-újszülöttnek mondhatnak újat. Az akciójelenetek siralmasan generikusak, a CGI-effekteket "szebbet hányok" kategóriába sorolnám. Az egyetlen használható jelenet egy asztali beszélgetés a világ pillanatnyi helyzetéről - de a film szövetébe ágyazva ennek sincs semmi értelme. Kidman és különösen Craig maga is zombiként, minden meggyőződés híján botladozza végig a cselekményt.
Kár ezért a filmért, és különösen kár a több mint tehetséges Hirschbiegel amerikai bemutatkozásáért. A pasi most bizonyosan jó darabig be nem teszi lábát Hollywoodba. Ugyanakkor nem sajnálom túlságosan se őt, se társait, hiszen istenüket kísérették, mikor olyan sztorival kezdtek, amely két klasszikus (Siegel, Kaufman) és egy egész jó (Ferrara) feldolgozást fialt már. Ha mégis kedved támadna egy jó kis invázióra, állj ellen, és válaszd a félelmetes 1978-as verziót.
Hazánk egyik legjelentősebb kulturális exportcikke, Dobó Kata, miután megkapta a maga másfél másodperces jelenetét a 15 perc hírnév című De Niro filmben, nem kisebb akciólegendák oldalán tűnt fel, mint Steven Seagal és Dolph Lundgren. Egy rövid mozis kitérő után (Elemi ösztön 2), most újból egy straight to DVD opussal építi tovább lendületesen ívelő szakmai karrierjét. A jó nevű Ostrana Entertainment által 100 ezer dollárból összedobott Broken Sky egy posztapokaliptikus sci-fi, ahol a Hugyetz Lajos kickbox világbajnok alakította diktátor, bizonyos Golhard terrorizálja a jónépet, mígnem egy zen harcművész, Ben David útját nem állja. A trailer alapján kiváló full kontaktos harcjelenetekre, különleges drámai feszültségre és pazar látványra számíthatnak a műfaj szerelmesei illetve Dobó Kata rajongói.
Bár sem a producer, Don Murphy, sem a rendező, Michael Bay nem erősítette meg, úgy néz ki, hogy két év múlva újra áttrappolnak felettünk a háznagyságú, mindenféle bizgentyűvé átváltozni képes óriásrobotok.
A Box Office Mojo és az LA Times szerint Bay ül majd ismét a rendezői székben, és megint Spielberg lesz az, aki fogja a kezét. Az első rész idei, 700 milliós bevétele után szinte magától érthetődik, hogy elkészül a folytatás.
MikeDavis építészeti tanulmányában olvasom a minap, hogy a XXI. század Amerikájában a börtönszerű építkezés a divat. Az még csak hagyján, hogy az egyszerű polgárok kamerával, riasztóval, pitbullal szerelik fel külvárosi egyenházaikat, de egyes negyedek már védőfalakat meg high-tech ellenőrzőkapukat követelnek maguknak, hogy csak az arra jogosultak léphessenek be a kerületbe (azaz távol tartsák a nemkívánatos - többnyire persze latin, afro-amerikai és egyéb hátrányos helyzetű - elemeket). Az Államok nyugati partja kezd úgy kinézni, mint Stephen King legsötétebb rémálmának metropolisza (Menekülő ember): egyes kerületekbe csak „igazoltan törvényes céllal” lehet belépni, a várost elözönlő hajléktalanok ellen néha szabályos hajtóvadászatot folytat a hírhedt LAPD (Los Angelesi rendőrség) - a zsaruk kiképzőprogramja „helikopteres tömegoszlatást” is tartalmaz. Szintén ismerős a Menekülő emberből, ugye? Építészek szerint a Los angelesi Goldwyn Branch könyvtár épülete úgy néz ki, mint „egy lovassági erőd és egy partra vontatott csatahajó bizarr keveréke”. Az irodaépítési láz csökkenésével az üzlet immáron a büntetés-végrehajtás intézetek tervezésében van - a republikánusok ‘80-as években meghirdetett szigorú büntetőpolitikájának köszönhetően a börtönökben egyelőre nincs üresedés.
Úgyhogy bárki bármit mond, John Carpenter jócskán megelőzte korát: 1981-es, Menekülés New Yorkból c. filmjében mindjárt egy egész városrészt börtönné változtatott, ötvözve a Mad Max történetek utópisztikus világát és a klasszikus börtönfilmek elemeit. Jól kezdődik az évtized - a Menekülés New Yorkból korszakalkotó mozi, követője akadt rengeteg, felülmúlni eddig nem sikerült. A többnyire lapos, egysíkú utánzatok (pl. Fortress, Menekülés Absolomból) alkotói ugyanis képtelenek voltak összehozni azt a „klasszikus négyest”, amelyek Carpenter minden filmjét jellemzik: rendezés, történet, színészek, zene. E négy dolog tökéletes összhangjából született egy olyan film, amelyet képtelenség a közönségfilmek hagyományos kategóriáiba beskatulyázni. A Menekülés New Yorkból volt már minden: hidegháborús nagyvárosi western, vacak kis B-kategóriás sci-fi, kőkemény Kurt Russell akció, legutóbb pedig azt olvastam, erőteljesen felfedezhetőek benne vígjátéki elemek. Ez utóbbi elég merész megközelítés - amikor mindjárt az első percekben a megszokott, fényképezgető japán turisták helyett egy fekete ruhás, géppisztolyos katona (pont olyan, mint a Gellért-hegyi emlékmű mellett posztoló szovjet katona szobra volt) tűnik fel a Szabadságszobor tövében, valahogy lefagy a mosoly…
Azt, hogy a birodalmi rohamosztagosra hajazó őrszem hogy került Miss Liberty szigetére, érzelemmentes, hideg női hang (Jamie Lee Curtis!) meséli el - a sci-fikben szokták ilyen közönyösen a felrobbanó űrhajó utolsó perceit visszaszámolni. Az egykoron virágzó Manhattanből, vagy ahogy Al Pacino nevezte az Egy asszony illatában, „a civilizáció Mekkájából” 1998-ra szigorúan őrzött börtön lett. A szabályok egyszerűek: ha valaki bekerül, többé nem jön ki. Turistatérkép helyett vázlatos komputergrafikát látunk, bejelölve rajta a szigetet körülvevő természetes határokat: a Hudson folyót és az aláaknázott hidakat. Az Egyesült Államokból fasisztoid, militarista nagyhatalom lett, egyenruhás katonák járőröznek mindenfele, mintha háborús helyzet lenne, akkora a nyüzsgés Ellis Islanden. Annak idején itt szálltak partra a bevándorlók, mára a börtönszigetet felügyelő katonai bázis otthona. Csak egy - bilincsbe vert - legény tűnik ki a sötét tónusú (operatőr Dean Cundey…) környezetből: bakancs, farmer, bőrdzseki, hajszobrászt és borotvát régen látott fej, fekete szemfedőben. Snake Plisskin, a legenda (a tehetségét addig csak Disney gyerekfilmekben és a Tragacsparádé c. Robert Zemeckis zsengében pazarló Kurt Russel, életének legjobb szerepében) köztünk van. Keveset beszél, de érti a dolgát (behatolás szigorúan őrzött városokba, tetszőleges számú mellékszereplő likvidálásával).
Üdvözlésére az őszülő parancsnok, Hauk siet, aki szintén nem mozog otthonosan az uniformizált környezetben. Nem véletlenül választhatta Carpenter Lee Van Cleef-t, az öregedő westernhőst a szerepre- a filmben, akárcsak Snake, Hauk is az öregedő világ képviselője. A valamikori Angyalszem visszafogott, mégis erőteljes jutalomjátéka ez, Hauk jelenléte, szavai uralják az egész mozit. Az első perctől fogva egyenrangú félként kezeli Snake-t, talán fiatalkori önmagára emlékezteti, mindenesetre tiszteli az egykori katonát - beszélgetéseik során a parancsnok folyton-folyvást egykori akciókra, egy idők távolába vesző világháborúra utal. Kettejük párbeszéde egyébként minimális, többnyire rádióüzenetekre korlátozódik. Az eligazításon ugyan éles szópárbaj alakul ki köztük, de mintha elbeszélnének egymás mellett. Két különböző nemzedék, a múlt hőse (Lee Van Cleef) enged itt utat az új idők bálványának (Kurt Russell). Hátborzongató jelenet, mikor Hauk megemlíti Leningrád elfoglalását, de a Gonosz Birodalmának - ne feledjük, 1981-ben a hidegháború paranoid légköre uralta az Egyesült Államokat - szívében levő város ostroma tökéletesen illeszkedik Snake elképzelt múltjába. A film végére sem tudjuk meg, mi történt vele a Szovjetunióban, hogyan vesztette el fél szemét, és miért lett a kitüntetésekkel hazatérő veteránból köztörvényes bűnöző. Arra sem kapunk választ, miért retteg ez a keménykötésű katona a tűktől, de jobb bele sem gondolni. Pont olyan, mint a 13.-as rendőrőrsön fogva tartott Napoleon Wilson: csak várjuk, várjuk a katartikus csúcspontot, amikor fény derül múltjára…Hiába várjuk.
Snake azt a feladatot kapja, hogy - teljes büntetlenségért cserébe - kiszabadítsa az Egyesült Államok elnökét a börtönszigetről. Az elnök repülőgépét kommunista terroristák térítették el, miközben egy nagyon fontos - na ja, a nukleáris fegyverek leszereléséről szóló - konferenciára igyekezett, Mr. President azonban élete, és a nála levő, természetesen kulcsfontosságú hangszalag kockáztatásával mentőkabinba ül, ami - micsoda véletlen - éppen Manhattan szigetére zuhan. A bűnözők persze rögtön túszul ejtik, az elmebeteg Herceg (Isaac Hayes, aranytorkú fekete énekes, ugye mindenki ismeri a Southpark szakácsát…) vezetésével.
Az Elnök figurája rendkívül érdekes és ellentmondásos: vajon melyik is valódi énje - a nagypolitika bábja ő, felszínes pojáca (figyelitek a párhuzamot Ronald Reagannel?), vagy egyszerűen csak egy férfi, aki nem tud mit kezdeni a rá ruházott történelmi szereppel? Donald Pleasence jelenléte ismét - akárcsak a Halloweenben - csak néhány kulcsfontosságú jelenetre korlátozódik. Érdemes megfigyelni viselkedését a film során: amikor először találkozunk vele, önfeláldozóan bilincseli karjára aktatáskáját, és katapultál a bűnözők szigetére. Tette maradéktalanul megfelel a hagyományos államfői szerepnek - „az amerikai elnök feláldozza magát népéért és a világért”. Fél órával később megkötözve látjuk viszont egy koszos vasúti kocsiban, balsikerű szökése után pedig céltáblának használja a Herceg. A gettólakó bűnöző a végletekig megalázza és hatalmában tartja a társadalmi hierarchia legfelső fokán álló államfőt - mi ez, ha nem maga a megvalósult kommunista utópia? Az elnöki különgépet eltérítő, az imperializmust büntetni akaró terroristanő szándéka rajta kívülálló okokból, de beteljesedett. A szabadság hazájának vezetője parókában, összefestékezett arccal várja végzetét. Arab terroristák álmodhatnak erről hűvös sivatagi éjszakákon. De az Elnök ezáltal dicsőül meg, már-már krisztusi figura, ahogyan kereszt alakban kifeszítve tűrnie kell a Herceg kegyetlen játékát. A fináléban azonban övé az utolsó szó, biztonságos védelemben, géppisztollyal a kezében szitává lövi egykori fogva tartóját. Már egy öntudatra ébredt férfi cselekedete ez, aki tisztában van a Fegyver nyújtotta erővel, és megteszi, amit több évezredes ösztöne diktál: kíméletlenül elpusztítja ellenségét (Vajon mit üzent ezzel Carpenter a csillagháborús terveket szövögető, frissen megválasztott Ronald Reagannek?). És ehhez az önigazoláshoz még arra is képes, hogy kiszolgáltassa megmentőjét - miközben Mr. President üvöltve lövöldözik, Snake tehetetlenül lóg a betonfalon. A film utolsó előtti jelenetében az Elnök és megmentője visszatérnek hagyományos szerepükbe - mikor az Elnököt tévéinterjúra sminkelik, az egyszerű választópolgárrá visszavedlett Snake csak annyit kérdez tőle: milyen érzés, hogy sokan feláldozták az életüket a megmentéséért. Az Elnök az ilyenkor szokásos, politikai közhelyekkel válaszol, az utolsó szó azonban nem az övé…
De addig még sok idő telik el, és Carpenter közben tobzódik az amerikai film összes, felhasználásra érdemes stílusában, a horrortól a westernig. Mint az elején említettem, sokan nagyvárosi westernnek tartják a filmet, és nem véletlenül: hamisítatlan férfifilmet látunk, a nők egy-egy karaktert képviselnek, semmi többet. A szökésért a testét is árúba bocsátó Kurva (Season Hubley) és a menekülést önzetlenül segítő Feleség (Adrienne Barbeu, Carpenter első felesége) csak mellékszereplők, haláluk csak egy a sok közül. Nem így a férfiaké: a klasszikus kalandfilmek szabályainak tökéletesen megfelelő (a harc végső soron egy térképért folyik, amin nem elásott kincs van, hanem az egyik elaknásított híd tervrajza), tökéletesen kidolgozott és szerethető figurák segítik Snake küldetését. Brain (micsoda arc! - a zseniális Harry Dean Stanton, Lynch és Carpenter állandó szereplője), aki egyszer, még a kinti világban, már elárulta félszemű barátját - és most is ingadozik -, képviseli az Észt (övé a régi városi könyvtár, és a legjobban könyveit félti). Cabbie (Ernest Borgnine, szintén kultikus arc, háborús filmekből például), a taxis pedig a jópofa mellékszereplő tipikus példája. Kevésbé vicces a nagy Isaac Hayes a Herceg szerepében, teljesen őrült szociopata bűnöző, csillárokkal (!) feldíszített limuzinjával járja a várost éjszaka, gyakorlatilag élet és halál ura. A ‘80-as évek Amerikájának rémálma, a hatalomhoz jutott, nagyon dühös fekete ember. A késői, cinikus spagetti-westernek jellegzetes figurái ők, bármikor készek átverni a másikat, ha úgy hozza a forgatókönyv (a társszerző Az utolsó csillagharcossal, nomeg a Halloween ámokfutójaként elhíresült Nick Castle). Brain is, Snake is utálják, ha polgári nevükön szólítják őket, de itt senkinek nincs rendes neve - a Kígyó, a Sólyom, az Agy, (még az elnök is csak egyszerűen Elnök) mind-mind jelzik, társadalmon kívüli, névtelen hősökről van szó, akik, mint a filmből kiderül, legjobban egy éjszakai, gladiátorjáték-szerű verekedésen (szöges baseball-ütővel természetesen) szórakoznak, hol máshol, mint a Madison Square Gardenben - csak van aki nézőként, és van, aki résztvevőként.
A börtönszigetet lakó, megtébolyodott bűnözők közben arctalan zombikként, válogatás nélkül támadják meg az embereket, ész nélkül rombolnak (ennek Snake repülőgépe látja kárát), törzshelyük a Broadway… Az amerikai utópia valóra vált, a fáradtságos munkával felépített New York romokban van, senkiben sem lehet bízni, a hagyományos értékek elvesztek - csak a rock n’ roll örök, ez szól a Boradway lepusztult színházaiban és a fináléban is… Még a bosszú is értelmét veszti: miután az Elnök megmenekült, Hauk és Snake céltalanul, magányosan járkál a bázison. Snake - ígéretével ellentétben - nem öli meg az őt csúnyán átverő Hauk-t, igazából nem derül ki, miért. Talán a közös emlékekre való tekintettel? Sajnálatból? Gyávaságból? Hauk utolsó, gusztustalanul hízelgő ajánlatát egy közös munkára mindenesetre elutasítja.
Carpenter sem állt kötélnek sokáig, amikor egy lehetséges folytatásért piszkálták. Az évek azonban teltek-múltak, az egykoron ünnepelt rendező filmjei sorra buktak meg a mozipénztáraknál (a Sikoly-filmeket kitörő örömmel fogadó amerikai közönség már nem volt vevő Carpenter régimódi stílusára), a pálya szélére került rendező, hogy mentse, ami menthető, megragadta az utolsó szalmaszálat. Snake Plisskin visszatért. Mondanom sem kell, akkora sikert aratott, hogy nálunk nem is forgalmazták moziban.
A helyszín ezúttal Los Angeles, 2013. A felállás hasonló, mint 15 éve: a várost egy földrengés teljesen elvágta a szárazföldtől, az előző rész feketeruhásainál is fasisztoidabb kormány pedig csupa kultgyanús arccal telepítette tele (Steve Buscemi, Bruce Cambell, Pam Grier, Peter Fonda és társaik). A jó oldalon az Elnök lánya, Utopia (A.J. Langer - ő volt a kiscsaj a Wes Craven-féle People Under The Stairs-ben), aki ellopta apuci egyik szuperfegyverét (amivel tetszőleges számú elektromos szerkentyűt lehet hatástalanítani, műholdról - a vicc az, hogy az amerikai hadsereg tényleg kifejlesztett egy ilyen fegyvert, a New Scientist is megírta), és szívszerelmével, a nagyon Fidel Castro-szerű (megváltozott ellenségkép, ugye…) Cuervo Jones-szal (Georges Corraface) leléptek a börtönszigetre. Persze a papa sem lusta, Malloy (Stacy Keach, mindenki Mike Hammerje vette át az elhunyt Lee Van Cleef szerepét) parancsnoksága alatt utána küldi Snake Plisskent, szerezné már vissza a cuccost. Snake pedig csak felkapja régi katonaruháját, még jó rá, és már benn is van Los Angelesben, hogy aztán mindenféle kalandokba keverje magát (motoros üldözés, szörfözés szökőáron, repülés sárkányrepülővel).
Nagyon szórakoztató és vicces mozi ez, csak az agymosott amerikai közönség nem értékelte a kifinomult humort és a fapados speciális effekteket. Carpenter szemmel láthatólag élvezi, hogy a megszokottnál nagyobb költségvetésből garázdálkodhat (még a tőle megszokott minimál-szintetizátor zene is rockosabb, Shirley Walker közreműködésével): ami gyúlékony, kigyullad, ami robbanékony, felrobban, közben az elmúlt idők összes akciófilmje visszaköszön, a Terminator 2.-től (ez már a főcímnél…) az Emlékmásig. Még a Carpenter által köztudottan tisztelt westernek (mindig is szeretett volna rendezni egyet) is megkapják a magukét, egy Volt egyszer egy vadnyugat-szerű párbajjal végződő lovas hajsza formájában. Semmi sem az, aminek látszik, a bombanőről kiderül, hogy transzvesztita, az Elnök csak egy hologram, a nagyon cinikusan végződő finálé pedig kölcsönös átverések sorozata. A csúcspont, amikor - természetesen Snake ténykedésének köszönhetően - a legendás HOLLYWOOD felirat is lángba borul - Carpenter legalább még tudja, mit érdemes nevetségessé tenni és elpusztítani (csak megnyugtatásul: az Universal Stúdió hologram-cápája túléli a világvégét.) Az agyatlan kritikusok persze nem értették a tréfát, jól sárba döngölték a filmet, állandóan összehasonlítva az első résszel. Nem szabad. Míg a Menekülés New Yorkból egy nagyon komoly kérdéseket feszegető (árulás, hazaszeretet), nagyon sötét, filmtörténeti jelentőségű remekmű, a Menekülés Los Angelesből „csak” egy paródia. Annak viszont remek - nem érdemli meg, hogy a VHS/DVD gyűjtemény második sorába száműzzük. És csak elrettentésképpen mondom: Carpenter és Kurt Russel lelkesen tervezik a harmadik részt (Menekülés a Földről) és a filmeken alapuló tévésorozatot. Minden tiszteletem az említett úriembereké, ezért csak halkan jegyzem meg: azt a tévé-sorozatot annyira azért nem kéne erőltetni…
A cikk szerzője Lehota Árpád, akinek nem volt kedve regisztrálni a blog.hu-ra.
Escape from New York. USA, 1981. Rendezte: John Carpenter. Producerek: Larry J. Franco és Debra Hill. Írta: Nick Castle és John Carpenter. Zene: John Carpenter és Alan Howarth. Fényképezte: Dean Cundey. Szereplők: Kurt Russell, Lee Van Cleef, Ernest Borgnine, Donald Pleasence, Isaac Hayes, Adrienne Barbeau, Harry Dean Stanton és mások.
Escape from L. A. USA, 1996. Rendezte: John Carpenter. Producerek: John Carpenter és Debra Hill. Írta: John Carpenter, Debra Hill és Kurt Russell. Zene: John Carpenter. Fényképezte: Gary B. Kibbe. Szereplők: Kurt Russell, A. J. Langer, Steve Buscemi, Georges Corraface, Stacy Keach, Michelle Forbes, Pam Grier, Bruce Campbell és mások.
(A cikk szerzője Mano, a képregény.net és az aliensonline.hu szerkesztője.)
Gyermeki vigyor ül ki az arcomra, és éles kacaj hagyja el ajkaim, ha egy-egy új Alien figurát kaparinthatok a kezembe. Amíg a boltban tartózkodtam, egy 30-as hölgyemény hasonló tüneteket produkált, miután férjura PárizsHiltonos könyvet vett neki. Hinnye mondom, én maradnék a szemnélküli földönkívülieknél.
A HeroClix-et már ismertem, a HorrorClix-ről pedig már hallottam, de nem nagyon emelte meg szívdobbanásaim számát, amíg be nem jelentették, hogy a Gigerig visszavezethető idegenek is részesei lehetnek a csatának, mely a Clix rendszeren alapul. Ennek a lényege röviden, hogy akár több ismert univerzum (DC Comics, Marvel Comics, Battlestar Galactica, MechWarrior és Star Wars univerzumok) 4-5 centiméteres, fröccsöntött hősei feszülhetnek egymásnak a talpuk alatt lévő egységes pontozási rendszernek köszönhetően, amolyan RPG szabályok keretei között.
A HorrorClix, Alien vs Predator filmen alapuló szériájában három csomag látott napvilágot: Aliens, Predators és Alien Queen. A Ragadozók, akiket a filmtörténelem alienvadászokká degradált, mindig is hidegen hagytak, a királynős kiszerelés meglehetősen drágának bizonyult szűkös, kánikulában megszikkadt pénztárcámhoz, de a teljes és hivatalos nevén Aliens Collector's Set-re csak kiizzadtam a hozzávalót.
Lássuk: a stramm, ablakos dobozka biztonságában 7 pici Alien lapul meg, plusz a nyolcadik utas: a halott, egy jelentéktelen mellékszereplő, játékbeli kódnevén a "tudós". Akad még a dobozban majd egy négyzetméternyi játékmező, játékkártya és egyéb apró kellékek. Található itt minden fajta Idegen: futó, szaladó, kúszó, mászó, támadó, csíkos fejű és vágott farkú is.
Magasságuk nem több 5cm-nél (hivatalosan 50mm), mely méret pont elegendő ahhoz, hogy az eredeti célra, azaz játékra használhassák őket, és mégsem annyira kicsi, hogy ne lehessen kivenni rajtuk mit is akarnak ábrázolni. Az amúgy sem bonyolult színvilággal rendelkező idegen sereg ennek megfelelően van gyárilag pingálva. Testük a matt és a fényes sötétkék/fekete foltok között ingadozik, koponyájuk viszont csillogóan feketével, fogaik pedig vakítóan ezüsttel vannak bevonva. Kettőnek kijutott a zöldből is, a Predator hálóval megpántolt szerencsétlen egyed fején zöld vércsíkok folynak, a ’körülmetélt’-nek a farkát pedig ügyesen, áttetsző zöld pótlással toldották meg. A mindegyikük talpán megtalálható játékkorongon kívül hárman díszletet is kaptak, sőt egyikük falatozhat is a szerencsétlen tudósból, akiről csak annyi mondanék, hogy a jobb kezéről lemaradt a hüvelykujj.
Kicsik, kevesen vannak, és (még) drágák is, valamint vélhetően nem lesz olyan ritkaságszámba menő kultuszuk, mint a Micro Machines Aliens szériájának... Ebből adódóan szigorúan csak rajongóknak és/vagy a Clix-el játszók számára ajánlott. De ők kedvelni fogják!
Az éjjel felkerült a netre az év egyik legjobban várt filmjének, az Alien Vs Predator második részének az előzetese! A trailer alapján, az Aliens Vs Predator - Requiem címen futó film, egy igazán látványos, és akciódús mozinak ígérkezik. Ezt támaszthatja alá az a tény is, hogy rendezői szék(ek)be ezúttal egy olyan testvérpár került, akiknek bár ez lesz az első rendezésük, de a vizuális effektek terén már mindketten igazi veteránnak számítanak. Colin és Greg Strause többek között olyan filmek látvány-munkálataiban működött közre, mint pl. a Terminátor 3, a Fantasztikus 4-es mindkét része, az X-Men 3, vagy éppen a 300. A Paul W.S. Anderson által jegyzett, kimondottan gyenge és vértelen első rész után, további bíztató jelnek vehetjük, hogy a második rész már R besorolást kapott. A teljesen ismeretlen színészek közül, egyedül talán Steven Pasquale neve lehet ismerős, aki a nálunk is futó Ments Meg! című sorozat Sean Garrity-je. A galaktikus ragadozók összecsapására ezúttal a jelenkori Föld bolygón, pontosabban egy coloradoi kisvárosban kerül majd sor, a harcból pedig természetesen most sem maradnak ki az emberek. A filmamerikaibemutatója pont Karácsony első napjára esik majd, reméljük szép ajándék lesz. A tovább-ra kattintva megtekinthetjük az előzetest, illetve innen akár többféle minőségben le is tölthetjük.
Fantastic Four - The Rise of the Silver Surfer. USA, 2007.
Hazai bemutató: 2007. július 19.
Csak a jegyzőkönyv kedvéért: A Fantasztikus Négyes gyerekfilm, az volt már az első rész és az lesz a harmadik is. Ezzel nem is lenne baj, valaki, valahol odafönt úgy döntött, hogy ezek a karakterek – Nyúlós Ricsi, Tüzes Jani, Sziklás Vic Mackey és a Láthatatlan Eye Candy – leginkább a fiatal célközönség szórakoztatására alkalmasak. És sokat nem is tévedett az illető, mivel a Marvel Univerzumnak már képregény formában sem a sötétebb, brutálisabb oldalát képviselte a Négyes – igaz, annyira sosem volt infantilis, mint a celluloid verzió.
Szóval, ideális lenne a matéria egy habkönnyű matinéhoz: akció, poénok, popcorn plusz némi visszafogott érzelem leöblítve egy kis kólával, ‘oszt jónapot. Az F4 széria ehhez képest se nem vicces, se nem izgalmas, cserébe viszont érzelgős. Az volt már az első felvonás is, de még tolerálható mennyiségben, a mostani etap viszont elveti a sulykot.
A bugyutaságokon, javaslom, ne is ütközzünk meg, az a nyári blockbusterek szériatartozéka. Sue Storm (Láthatatlan) és Reed Richards (Nyíl) esküvőre készül (egymással), ami kiváló apropót ad tucatnyi témába vágó, romantikus sit-comot idéző poén elsütésére. Túléljük. Ben (Lény) és Johnny (Fáklya) közben tréfásan civódnak egymással, ahogy szoktak. Jót kacagunk. Ezalatt baljós események történnek, egy ezüstös repülő izé cikázza körbe a bolygót, hogy leamortizálja a világörökség jelentékeny részét. Ezen elámulunk. A furcsa, azonosítatlan repülő ojjektum épp akkor ér New Yorkba, amikor Sue és Reed kimondaná a boldogítót. A többi borítékolható: meg kell menteni a világot, hogy végül az utolsó jelenetben mégiscsak megszülethessen az a fránya frigy.
Ezen a ponton kéne, hogy jöjjön az akció és az izgalom. Helyette borzalmas dramaturgiai fordulatot kapunk: visszatér az előző rész főgonosza, Dr. Fátum, aki felajánlja, hogy segít Reednek megfékezni az Ezüst Utazót. A csávó akkor se lehetne gyanúsabb, ha homlokára lenne tetoválva, hogy “Muhahhaha, hazudok, hazudok!”, Reed nem is akar vele kollaborálni, de a kormány szigorú arcú képviselője ráveszi, hogy mégis. Ettől kezdve valószínűleg még egy mentálisan kihívásokkal küszködő főemlős is kitalálná, hogy mi Fátum terve és merre fog a sztori kanyarodni. Sebaj, majd az akcióval vigasztalódunk, gondoljuk ekkor. Abból viszont szinte alig kapunk valamit (mire ment el a 130 milliós büdzsé?), az F4 kármentést végez Londonban, Fáklya fogócskázik az Ezüst Utazóval, de igazi harcot, ahol mindenki kihasználhatná a szuperképességét, alig látunk többet – ha egyáltalán – mint a Hősök fináléjában.
Külön nem térnék ki a színészekre (illetve: miért kell a kreol Jessica Albát szőke, fehér nővé maszkírozni?), elég csapás lehet nekik a röhejes dialógokkal megbirkózni. Illusztrációul álljon itt az Ezüst Utazó és Sue Storm első találkozása:
SS: Miért akarsz elpusztítani minket? EU: Nincs más választásom. SS: Mindig van más választás. EU: Nem mindig.
Kár, hogy a film ezzel együtt sem elég béna ahhoz, hogy belessen az ‘olyan szar, hogy már jó’ kategóriába. Pedig akkor talán – feltéve, de meg nem engedve – felvehetné a versenyt az 1994-ben készült home-made verzióval, amelynek a trailer alapján élmény lehet minden másodperce.
A zseniális Firefly-on kívül (melynek azóta természetesen kialakult a maga geek kultusza a neten) sosem voltam nagy rajongója az űrhajós sci-fi tévésorozatoknak. Ennek fényében az, hogy végigröhögtem a Star Wrecket, azt bizonyítja, hogy a film nem (csak) a konkrét utalások és belsős poénok miatt működött: ha az ember elnézte neki a kis költségvetésből eredő báját, határozottan élvezhető volt. (A filmnek volt előzménye is, a kis közösség Star Trekes, amatőrfilmes szárnypróbálgatásai azonban, melyek látványa az MS Paintet idézi, már a határozottan fájdalmas kategóriába esnek.)
HÁBORÚ A FÖLDÖN (Battlefield Earth, 2000)
KÍGYÓK A FEDÉLZETEN (Snakes on a Plane, 2006)
Hát igen, ez tényleg félrement. Vagy inkább: el sem ment odáig. Neil Marshall céljai nemesek voltak, ez kétségtelen. Totális hommage-filmet akart csinálni, a hetvenes-nyolcvanas évek poszt-apokaliptikus mozijai előtt tisztelegni.
Jelenleg, legalább is számomra, nincs izgalmasabb műfaji filmes Neil Marshallnál. A rendkívül szórakoztató Dog Soldiers után megrendezte az évtized eddigi legjobb horrorfilmjét, a 
AZ ERŐD (The Keep, 1983)
MAXIMÁLIS TÚLHAJTÁS (Maximum Overdrive, 1986)
Bénultan állsz, ahogy a szürke arcú tömeg folyóként zubog körül az ugyanolyan színtelen, omladozó épületek szegélyezte utcamederben, és az ég felé fordított arcodra fagynak a márciusi zöldes hóesés apró, koszos pelyhei. A város külső övezetében, a nyomornegyedet és az uralkodó elit belső magját elválasztó kordont biztosító fegyveres milicisták is ugyanarra mutogatnak: a zubenúbiai élősködők rondította Eiffel-torony mellett egy gigászi piramis lebeg a város felett. Lakói halhatatlan egyiptomi istenek, akik csillagászati mennyiségű üzemanyagot követelnek a fasiszta városállam kormányzójától, Jean-Ferdinand Choublanc pedig cserébe a halhatatlanság titkát próbálja kicsalni tőlük. Mindezt pedig a testedbe költözött hierakonopoliszi Hórusztól tudod, aki elveszített lábad helyére szerves fémprotézist teremtett a metró síneiből és úgy irányít kénye-kedve szerint, akár egy marionettbábut, belehajszolva a kormányzóválasztás véres politikai játszmájába. Most indulnod kell, Hórusz türelmetlen, és szerezned kell egy milicista egyenruhát, hogy bejuss a festett arcú gazdag polgárok világába. Alcide Nikopol, Isten hozott Párizsban, két atomháború és hibernációban töltött 30 év után, az Úr 2023-ik évében! 
Sokoldalúságát jelzi közreműködése Michael Mann 1983-as The Keep című filmjében, ahol a kastélyt őrző náci katonákat öldöklő titokzatos szörny kidolgozásával bízták meg (Mann az amerikai Heavy Metal oldalain tett gyakori vendégszereplése révén figyelt fel rá) és közös munkája látványtervezőként az albán származású Angelin Preljocaj-al a Rómeó és Júlia balettfeldolgozásában. Bilal három filmet is jegyez, mindhárom saját forgatókönyvből készült, az első kettő élőszereplős (Bunker Palace Hotel, 1989, Tykho Moon, 1996), míg a harmadik, 2004-ben nálunk is bemutatott és jelen recenziónk tárgyán alapuló Immortel (Ad Vitam) erősen épít a CGI hátterek és szereplők használatára, ezzel elég egyedi hangulatot teremtve. 
Miután előkészítették és felvázolták nekünk az egyszerre félelmetes és lenyűgöző jövőképet, az 1986-ban megjelent Vénuszcsapdában (La Femme piege), a narratíva átvált első szám első személybe és megnyílik előttünk a világ: Párizs fojtogató falai közül a vérvörös Temzéjű Londonba kerülünk, idegenvezetőnk pedig Jill Bioskop, egy szabadúszó újságírónő, aki sriptwalker-ével egyenesen a múltba küldi cikkeit és akinek sorsa elkerülhetetlenül összefonódik a börtönéből kiszabadult Hóruszéval és az ép elméjét visszanyerő Nikopoléval. Jill utazását a vonzerejének hatása alá került férfiak hullái szegélyezik, ő pedig HLV kapszulák szedésével próbál feledést nyerni, imígyen lassan, de biztosan összemosva a valóságot és saját hallucinációit az olvasó számára. A szálak végül Berlinben futnak össze, ami az egyetlen autonóm enklávé a cseh-szovjet birodalom szívében, ahol a Mauer Palast biztonságából az iszlámkeresztények idegen menkari tojások elleni dzsihádjába kerülünk (Eierkrieg), majd főszereplőink Egyiptom felé veszik az irányt, hogy az újfent visszatérő repülő piramis istenei elől menedéket találjanak. 
Mindenképp elmondható, hogy Bilal szürrealista, elmosott kontúrokkal rendelkező, onirikus történetvezetése és rajzstílusa arculcsapóan friss és egyedi, a narratíva ugyan néhol darabokra hullik és bizonyos dolgokra sosem derül fény (vélhetően szándékoltan), ám az Alan Moore Watchmen-jéből már ismert dokumentumokkal (a gyűjteményes kötetben a Libération egy kivehető, Nikopol-univerzumbeli példánya) támogatja a világ részletességét és hihetőségét. A trilógia nem ad térképet a világ földrajzához és nem vezeti kézenfogva az olvasót és pontosan ebben rejlik az egyik nagy erőssége: a kötetek újra és újraolvashatók, minden egyes alkalommal valami újat felfedve magukból, újabb réteget feltárva az olvasó előtt. 
A cikk valódi szerzője Lehota Árpád, aki 
A videojátékok világa egyébként is erősen jelen van, és nem csak a vizualitásban: 1992-t írunk, a számítógépes játékok is akkor indultak igazán fejlődésnek, nem véletlen, hogy John Connort is egy játékteremben látjuk viszont a film első jeleneteiben, nyilvánvaló párhuzam az emberiség elpusztítását tervező Skynet elleni későbbi háborújára, egyébként pedig az egész mozi egy két és fél órás videojáték, amely felvonultatja a műfajra jellemző legfontosabb akció-típusokat. Van itt minden, az autós-üldözéstől kezdve a kézitusán át a célbalövésig. Szintén a film erőteljes, mondhatni letaglózó hatását erősíti a jelenetek hajszálpontos koreográfiája, talán csak Sam Peckinpah és John Woo dolgoztak ennyire tervszerűen: itt minden gesztusnak, minden mozdulatnak jelentősége van, a lépések is centire pontosan koppannak, a fegyvereket egy művészitornász kecsességével tárazzák - és meg kell hagyni, a színészek remekül végzik a dolgukat. Schwarzenegger még mindig a robosztus, barbár őserőt megtestesítő óriás, sugárzik belőle a John Milius által kitalált conani-nietzschei-übermenschi imidzs, tökéletesen kidolgozott izomzatú gyilkológép, mindkét film nyitányában szupermenként a társadalom szemetében tesz rendet - kötekedő punkokat vagy bunkó kamionsofőröket ver össze, sértetlenül éli meg az időbeli áthelyezést, míg a nagyon is emberi Kyle Reese hatalmas fájdalmakkal, magzatpózba merevedett újszülöttként érkezik az időn át.
Az új terminátor, Kristina Loekken szupermodell harmatgyenge, a gonosznak szánt pillantásokon kívül többre nemigen futja tőle, a fenyegető sétálás/még fenyegetőbb futás üzemmódot váltogatja, a többit elvégzi a speciális effektusokért felelős team. Claire Daines azt játssza, hogy ő Sandra Bullock, több-kevesebb sikerrel - hiba, hogy ezzel egy kultikus sorozat harmadik részében próbálkozik. Meglepő módon a legnagyobb szkepticizmussal várt Nick Stahl a legjobb, abszolút hitelesen folytatja figurája fejlődésének az azóta magát szétdrogozott Edward Furlong által megszabott irányát.
Na VÉGRE itt az általam (De La Iglesia Oxford Murders-e mellett) 
.jpg)
Szeretek nézőként kellemesen csalódni, mivel igen ritkák az ilyen kegyes pillanatok a sorozat- és filmnyűvő sivár éjszakai életében, de hála a Sanctuarynek, végre újra megízlelhettem a meghökkenés okozta euforikus élmény édes és kábító örömét. Persze egy ilyen túlságosan lelkes kezdőmondattal nem akarok senkit sem gyanútlanul félrevezetni, sem pedig azt a hamis első benyomást kelteni, hogy itt most egy titkos remekművel van dolgunk, ami felett eddig talán elsiklott éber figyelmünk, mert erről szó sincs. A Sanctuarynek is bőven kijutott a látványos és könnyen kitapintható gyenge pontokból, amelyek kellőképpen lerontják az (amúgy rossznak még mindig nem nevezhető) összhatást, ettől függetlenül mégis nyugodtan ki merem jelenteni, hogy számomra ez a sorozat kétségkívül az év egyik meglepetése volt (low budget pályán természetesen), minden hibája ellenére.
És ez sajnos meg is látszik rajta. Ha valami miatt cikizni lehetne a Sanctuaryt, akkor elsősorban a béna akciójelenetek, a halovány vizuális effektek és a sokszor zavaróan művi green screen technológián alapuló látványvilág miatt lehetne. A másik negatívum már nem vizuális, hanem dramaturgiai: az epizódok ugyanis mindössze 15-18 perc hosszúságúak, emiatt aztán a történetvezetés eléggé csapongó és darabos, valahogy nem áll össze egyetlen egésszé, nem beszélve arról, hogy negyedóránként mindig át kellett élnem azt kellemetlen és idegesítő érzést, hogy „már vége is?!” De hiába ment a pénzhiány a látvány rovására, hiába az elvarratlan és a megfelelően ki nem bontott cselekményszálak, én mégis könnyen megbocsátottam mindezt a sorozatnak. 
Mielőtt azonban a bonckéshez nyúlnék, ismerjük meg egy kicsit az embert a manga mögött. A 65-ös születésű Takahashi karrierje 1987-ben indult, az első nagyobb sikert pedig a 92 és 99 között futó Jiraishin (Ice Blade) című sorozatával érte el, ami a tokiói Shinjuku negyed egyik keménykezű nyomozójának mindennapjairól szólt. Ezután készítette el a most tárgyalt Alive-ot, ami először a Young Jump magazinban jelent meg folytatásokban, majd nem sokkal később önálló kötet formájában is napvilágot látott. Az Alive sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2002-ben a japán kultrendező Kitamura Ryuhei, egy szinte mértani pontosságú, szintén nagyon sikeres adaptációt készített a műből. (Kitamura azóta még két másik Takahashi mangát is filmre vitt, ezek a Sky High, illetve a „69” alapján készült LoveDeath.) A szabadidejében a motorozásért és a The Rolling Stones-ért rajongó mangaka természetesen ezután sem ült a babérjain, a 2000-es években egymás után jelentek meg a sikeresebbnél sikeresebb sorozatai (Tetsuwan Girl, Blue Heaven), és jelenleg is több címen dolgozik egyszerre. Takahashi műveire általában jellemzőek a sötét, misztikus, esetleg természetfeletti témák bevonása, a realisztikus rajzok, valamint a dinamikus történetvezetés. Mindez egyszerre megtalálható az Élni-ben. (A képen balról Takahashi, jobbról Kitamura.)
Az Élni műfaját tekintve talán a horror, a sci-fi és az akció keverékeként írható le, csipetnyi pszichológiai drámával megfűszerezve. Éppen ezért a kötet elolvasása elsősorban a 16 éven felüliek számára javasolt, bár inkább a történet összetettsége az, ami igényel egy bizonyos szintű érettséget. Vér és öncélú erőszak terén azért mindenképpen a szolidabb seinen mangák közé tartozik. A sztori lendületes tempóban robog, éppen ezért a manga „kivégzése”, a terjedelem ígéretével szemben, viszonylag rövid időt vesz igénybe. A 10 fejezetre osztott mű az elején nagy lépésekben halad előre, a második fejezettől (a kísérlet helyszínére való megérkezés után) már némileg belassul, és ekkor hagy egy kis időt a főbb karakterek, valamint az alapszituáció alaposabb megismerésére. Az ötödik fejezet teljes egészében Yashiro múltját, illetve kínzó bűntudatának gyökereit tárja fel, mindezt álomképek formájában prezentálva, és ennek a fejezetnek a címe nem véletlenül lett Kritikus Pont. Ez tulajdonképpen a történet fordulópontja. A cselekmény ezután sokkal dinamikusabbá válik, a feszültség ettől fogva már egy cseppet sem hagy alább, kitart egészen a legvégéig, ahol a csattanó sajnos kisebbet pukkan, mint azt várnánk. Igazából nincs is vele semmi baj, hiszen tökéletesen lezárja a sztorit, és még hiányérzetünk sem nagyon lehet, de talán egy kevésbé kiszámítható, meglepetésszerű végső csavar nagyobb katarzist okozhatott volna. De ez már csak kákán való csomókeresés tipikus esete, a manga élvezeti értékéből mindez vajmi keveset von le. 
Az Élni rajzai a történet előrehaladtával egyre zaklatottabbá, mozgalmasabbá válnak, a képek próbálnak a történet ritmusához idomulni. Takahashi gyakran mutatja közelről az arcokat, emellett pedig nagyon hangsúlyos szemeket rajzol, ezek pedig nagyon meggyőzően képesek visszaadni a szereplők pillanatnyi érzéseit, indulatait. Az arcok amúgy többnyire a karakterek jelleméhez igazodnak, és csak annyira vannak kidolgozva, amennyire feltétlenül szükséges. Azt ugye már mondanom sem kell, hogy a nők (összesen 2) természetesen itt is hibátlan alkatú, igéző tekintetű erotikus vágyálmokként lettek papírra álmodva. A hatalmas termek, illetve a szűk folyosók méreteinek érzékeltetése megintcsak Takahashi tehetségét dicsérik. Ilyenkor néhol béka-perspektívából, jóval gyakrabban pedig az adott helyiség távoli sarkából (Ezt nem tudom, hogy hívják. Talán pók a falon perspektíva?) láttatva rajzolja meg az adott helyiséget. Ráadásul a képet gyakran néhány fokkal el is forgatja, így az eltörpülő szereplők úgy tűnnek, mintha csak egy ipari kamera szemével látnánk őket. A falak és a padló mintázatát adó párhuzamos vonalak is segítenek az arányok alapos felmérésében, ráadásul tovább fokozzák a rideg, futurisztikus ipari környezet hatását is. 
2005 nyarán jelentette be Joel Silver über-producer The Visiting című filmtervét. A Warner sajtósai annyit árultak el a tuti blockbusterről, hogy a főszereplő Nicole Kidman és Daniel Craig, Oliver Hirschbiegel (A bukás) a rendező, a forgatókönyvet pedig David Kajganich írja. Azt viszont ügyesen titkolták (előttem is), hogy a sci-fi nem más, mint Jack Finney A testrablók támadása című könyvének immár negyedik feldolgozása.
Philip Kaufman, aki valaha zseni volt, most meg Függőség-szintű szarságokat rendez, 1978-ban forgatta azonos című remake-jét. Szívemhez ez a felkavaróan nihilista változat áll a legközelebb. A remake az ötvenes évekbeli sztorit nagyvárosi környezetbe helyezi, és Az elnök emberei stílusában, az X-akták előképeként kormányszintű paranoiával ötvözi. Donald Sutherland, Jeff Goldblum, de még Mr. Spock is kimagaslót alakít. Kaufman filmje különleges - és különlegesen nyomasztó - mestermű; minden perce emlékezetes. Ami nem mondható el az Abel Ferrara rendezte olcsó 1994-es változatról (Body Snatchers), amelyben az ismerős cselekmény átkerül egy katonai bázisra, míg a hősnő egy tinilány lesz (a hamvasan szexi Gabrielle Anwar). Akadnak hatásos momentumok, de jellegzetes Ferrara-filmként ez is sokszor hajlik gagyiba.
Üdvözlésére az őszülő parancsnok, Hauk siet, aki szintén nem mozog otthonosan az uniformizált környezetben. Nem véletlenül választhatta Carpenter Lee Van Cleef-t, az öregedő westernhőst a szerepre- a filmben, akárcsak Snake, Hauk is az öregedő világ képviselője. A valamikori Angyalszem visszafogott, mégis erőteljes jutalomjátéka ez, Hauk jelenléte, szavai uralják az egész mozit. Az első perctől fogva egyenrangú félként kezeli Snake-t, talán fiatalkori önmagára emlékezteti, mindenesetre tiszteli az egykori katonát - beszélgetéseik során a parancsnok folyton-folyvást egykori akciókra, egy idők távolába vesző világháborúra utal. Kettejük párbeszéde egyébként minimális, többnyire rádióüzenetekre korlátozódik. Az eligazításon ugyan éles szópárbaj alakul ki köztük, de mintha elbeszélnének egymás mellett. Két különböző nemzedék, a múlt hőse (Lee Van Cleef) enged itt utat az új idők bálványának (Kurt Russell). Hátborzongató jelenet, mikor Hauk megemlíti Leningrád elfoglalását, de a Gonosz Birodalmának - ne feledjük, 1981-ben a hidegháború paranoid légköre uralta az Egyesült Államokat - szívében levő város ostroma tökéletesen illeszkedik Snake elképzelt múltjába. A film végére sem tudjuk meg, mi történt vele a Szovjetunióban, hogyan vesztette el fél szemét, és miért lett a kitüntetésekkel hazatérő veteránból köztörvényes bűnöző. Arra sem kapunk választ, miért retteg ez a keménykötésű katona a tűktől, de jobb bele sem gondolni. Pont olyan, mint a 13.-as rendőrőrsön fogva tartott Napoleon Wilson: csak várjuk, várjuk a katartikus csúcspontot, amikor fény derül múltjára…Hiába várjuk. 
De addig még sok idő telik el, és Carpenter közben tobzódik az amerikai film összes, felhasználásra érdemes stílusában, a horrortól a westernig. Mint az elején említettem, sokan nagyvárosi westernnek tartják a filmet, és nem véletlenül: hamisítatlan férfifilmet látunk, a nők egy-egy karaktert képviselnek, semmi többet. A szökésért a testét is árúba bocsátó Kurva (Season Hubley) és a menekülést önzetlenül segítő Feleség (Adrienne Barbeu, Carpenter első felesége) csak mellékszereplők, haláluk csak egy a sok közül. Nem így a férfiaké: a klasszikus kalandfilmek szabályainak tökéletesen megfelelő (a harc végső soron egy térképért folyik, amin nem elásott kincs van, hanem az egyik elaknásított híd tervrajza), tökéletesen kidolgozott és szerethető figurák segítik Snake küldetését. Brain (micsoda arc! - a zseniális Harry Dean Stanton, Lynch és Carpenter állandó szereplője), aki egyszer, még a kinti világban, már elárulta félszemű barátját - és most is ingadozik -, képviseli az Észt (övé a régi városi könyvtár, és a legjobban könyveit félti). Cabbie (Ernest Borgnine, szintén kultikus arc, háborús filmekből például), a taxis pedig a jópofa mellékszereplő tipikus példája. Kevésbé vicces a nagy Isaac Hayes a Herceg szerepében, teljesen őrült szociopata bűnöző, csillárokkal (!) feldíszített limuzinjával járja a várost éjszaka, gyakorlatilag élet és halál ura. A ‘80-as évek Amerikájának rémálma, a hatalomhoz jutott, nagyon dühös fekete ember. A késői, cinikus spagetti-westernek jellegzetes figurái ők, bármikor készek átverni a másikat, ha úgy hozza a forgatókönyv (a társszerző Az utolsó csillagharcossal, nomeg a Halloween ámokfutójaként elhíresült Nick Castle). Brain is, Snake is utálják, ha polgári nevükön szólítják őket, de itt senkinek nincs rendes neve - a Kígyó, a Sólyom, az Agy, (még az elnök is csak egyszerűen Elnök) mind-mind jelzik, társadalmon kívüli, névtelen hősökről van szó, akik, mint a filmből kiderül, legjobban egy éjszakai, gladiátorjáték-szerű verekedésen (szöges baseball-ütővel természetesen) szórakoznak, hol máshol, mint a Madison Square Gardenben - csak van aki nézőként, és van, aki résztvevőként. 
Nagyon szórakoztató és vicces mozi ez, csak az agymosott amerikai közönség nem értékelte a kifinomult humort és a fapados speciális effekteket. Carpenter szemmel láthatólag élvezi, hogy a megszokottnál nagyobb költségvetésből garázdálkodhat (még a tőle megszokott minimál-szintetizátor zene is rockosabb, Shirley Walker közreműködésével): ami gyúlékony, kigyullad, ami robbanékony, felrobban, közben az elmúlt idők összes akciófilmje visszaköszön, a Terminator 2.-től (ez már a főcímnél…) az Emlékmásig. Még a Carpenter által köztudottan tisztelt westernek (mindig is szeretett volna rendezni egyet) is megkapják a magukét, egy Volt egyszer egy vadnyugat-szerű párbajjal végződő lovas hajsza formájában. Semmi sem az, aminek látszik, a bombanőről kiderül, hogy transzvesztita, az Elnök csak egy hologram, a nagyon cinikusan végződő finálé pedig kölcsönös átverések sorozata. A csúcspont, amikor - természetesen Snake ténykedésének köszönhetően - a legendás HOLLYWOOD felirat is lángba borul - Carpenter legalább még tudja, mit érdemes nevetségessé tenni és elpusztítani (csak megnyugtatásul: az Universal Stúdió hologram-cápája túléli a világvégét.) Az agyatlan kritikusok persze nem értették a tréfát, jól sárba döngölték a filmet, állandóan összehasonlítva az első résszel. Nem szabad. Míg a Menekülés New Yorkból egy nagyon komoly kérdéseket feszegető (árulás, hazaszeretet), nagyon sötét, filmtörténeti jelentőségű remekmű, a Menekülés Los Angelesből „csak” egy paródia. Annak viszont remek - nem érdemli meg, hogy a VHS/DVD gyűjtemény második sorába száműzzük. És csak elrettentésképpen mondom: Carpenter és Kurt Russel lelkesen tervezik a harmadik részt (Menekülés a Földről) és a filmeken alapuló tévésorozatot. Minden tiszteletem az említett úriembereké, ezért csak halkan jegyzem meg: azt a tévé-sorozatot annyira azért nem kéne erőltetni…
Ezen a ponton kéne, hogy jöjjön az akció és az izgalom. Helyette borzalmas dramaturgiai fordulatot kapunk: visszatér az előző rész főgonosza, Dr. Fátum, aki felajánlja, hogy segít Reednek megfékezni az Ezüst Utazót. A csávó akkor se lehetne gyanúsabb, ha homlokára lenne tetoválva, hogy “Muhahhaha, hazudok, hazudok!”, Reed nem is akar vele kollaborálni, de a kormány szigorú arcú képviselője ráveszi, hogy mégis. Ettől kezdve valószínűleg még egy mentálisan kihívásokkal küszködő főemlős is kitalálná, hogy mi Fátum terve és merre fog a sztori kanyarodni. Sebaj, majd az akcióval vigasztalódunk, gondoljuk ekkor. Abból viszont szinte alig kapunk valamit (mire ment el a 130 milliós büdzsé?), az F4 kármentést végez Londonban, Fáklya fogócskázik az Ezüst Utazóval, de igazi harcot, ahol mindenki kihasználhatná a szuperképességét, alig látunk többet – ha egyáltalán – mint a Hősök fináléjában.
