A kamaszfilmek mindig is fontosak voltak - főleg a kamaszoknak. Ma, mikor a Már megint újra Amerikai Pite3- koppintások és semmiről nem szóló amerikai sorozatok (Narancsvidék, Smallville) foglalkoznak a témával, pillantsunk vissza egy tipikus ’80-as évekbeli tinifilmre.
A sztori szerint Gary Wallace és Wyatt Donally az iskola két számkivetettje. Ezt megelégelve komputerrel megteremtik és életre keltik maguknak az ideális nőt. Lisa, a teremtmény, önállósul, sőt ő kezdi irányítani a fiúk életét.
A tinifilmek a második világháború után váltak fontosabbá, hogy a szülők a tévé előtt ültek- a kamaszok inkább elmentek a szülők Chevy-jével egy közeli autósmoziba. Eleinte csak kamasz főszereplőket tettek a jól bevált karakterek helyett (ifjú Farkasember, ifjú Frankenstein), de a polgári életben is megjelenő deviáns viselkedésformák miatt a kamasz- és fiatal felnőttkor problémái is terítékre kerültek, (A vad, Haragban a világgal). A lázadás lett a jelszó – akár polgárpukkasztás árán is. A hetvenes évektől lett fontos, hogy a film a kamaszkorral, mint problémáival foglalkozzon. A pattanások, randik, szemét osztálytársak szentháromsága gyakran előkerült, leöntve különböző mázakkal, pl. Grease.
Ebben a legtovább John Hughes jutott – már a nyolcvanas években –, aki a 16 szál gyertyával megteremtette azt a hangvételt, aminek segítségével ismerte és értette a Chicago környéki WASP kamaszok problémáit. A siker a Nulladik órával ütött be – rá fél évre kijön jelen recenzióm tárgya is. A közismerten gyorsan dolgozó írónak (jelen film forgatókönyvét 2, azaz kettő nap alatt írta meg) kisujjában vannak a figurái. (Maga az alapötlet adott volt – egy hasoncímű, ’51-ben megjelent képregény-antológiából származik).
És hogy mi lehet Hughes titka? Szereti a hőseit. Akik kicsit lázadni akarnak (hangsúly a kicsi-n), ki akarnak szabadulni a szülői fennhatóság alól, hogy a saját útjukat járják – és aztán visszatérjenek a biztonságos szülői házba. De még ez a kis szabadság sem adatik meg nekik, így maguk találnak ki ilyen-olyan megoldásokat.
A teljesen nyilvánvaló párhuzamok mellett (Frankenstein, I Dream of Jeannie), olyan előképeket találhatunk, amik nem teljesen nyilvánvalóak. Fontosnak tartom a Tront (’82), amiből jöhetett az önálló életre kelt program teóriája, Az utolsó csillagharcos (’84) kamasz hősei, de a Mary Poppins (’64) nevelőnője sem tűnik túl erőltetettnek.
A filmet nézve elgondolkodtató, hogy milyen invenciózus volt a filmkészítés a nyolcvanas években. Akkor még el akartuk képzelni, milyen lesz, milyen lehet a jövő – ma kit érdekel? A nyolcvanas évek elején a negatív utópiák sora jött el (pl. Mad Max, Menekülés New Yorkból), de Gorbacsov felbukkanásával egyszerre felesleges lett félni a Szovjetuniótól és a hidegháborútól. Jött egy röpke kegyelmi időszak, mikor a filmkészítésnek még eleme volt a jövőbe vetett hit. Talán sejtettük, hogy nem lesznek akaratunknak engedelmeskedő robotszolgák, hogy a számítógép minden problémánkat megoldja, de hihettünk benne, hogy ha mi nem is, de azok ott Nyugaton csak megoldják ezeket is. De a ’90-es évekre fontosabbak lettek más, jelenkori gondok- kisebbségek (’92-es Rodney King-ügy), környezetvédelem, bevándorlás – így a jövőkutatást hátrább sorolták.
Mivel a producerek egyre-másra csaptak le Hughes forgatókönyveire, néhányat meg is rendezhetett. Ő szeretett ugyanazokkal a színészekkel dolgozni, akiket ezért beskatulyáztak („rat pack”- csoport), de tartós sikernek egyikük sem örülhetett. (Mitchell-Smith ma angolt oktat egy texasi egyetemen, Hall legutóbb A sötét lovagban játszott egy riportert.) És hogy szaporítsuk a sikertelen színészek sorát: Kelly Le Brock aztán Mrs. Steven Seagal lett, majd az se, DE a filmtörténet leggecibb bátyjának szerepében Bill Paxton ellopja a show-t. Hollywood kegyetlen. (Na és külön csillag jár az olyan mellékszereplő-gárdáért, amiben benne van Robert Downey Jr., Vernon Wells és persze Michael Berryman).
A fényképezés és a vágás akciófilmes, de ez nem megy a történet kárára. A filmben látható programozás és a trükkök a kor színvonalának megfelelőek, azaz mára elavultak. A főcímdalt a Danny Elfmant is a soraiban tudó Oingo Boingora bízták - maga a soundtrack olyan neveket vonultat fel, mint Kim Wilde, Van Halen, OMD. Stílusos.
Az Hughes-filmek közül ez simul bele legjobban a nyolcvanas évekbe, ez kötődik ezer szállal hozzá – és ezért nem nevezhető remekműnek (akkor már a Nulladik óra vagy a Meglógtam a Ferrarival). De kellemes szórakozás mindenkor.
Weird Science. USA 1985. Írta és rendezte: John Hughes. Producer: Joel Silver. Fényképezte: Matthew F. Leonetti. Zene: Ira Newborn. Szereplők: Anthony Michael Hall, Ilan Mitchell- Smith, Kelly Le Brock, Bill Paxton és mások.
Egyszer csak megjelenik egy csíkos pulcsis fazon a nézőtér és a vászon között. Kalap és pengékbe végződő kesztyű helyett udvarias, ám kissé redundáns monológjával vegzálja a sajtóvetítésre gyűlt ítészeket. Fazekas Péter rendező olthatatlan vágyat érez, hogy közkinccsé tegye a tényt: filmje szórakoztató. Rémisztő is, de főleg szórakoztató. Halász Juditnak cuki a cameoja, Kamarás Iván karakterétől ledobjuk majd az ékszíjat, olyan szokatlan és eredeti és szórakoztató – mert ez egy szórakoztató film –, aztán valami „keverésről” magyaráz alig palástolt pironkodással: a hang miatt ne legyenek írásos fenntartásaink, még bütykölni kell a cuccot, ez nem a végleges vörzsön. Mindezek után telibespoilerkedi a Parát: „riadalomra semmi ok, a végén hepiend lesz!” Gyanús védőbeszédét követően egy újabb ómen tűnik fel, a forgalmazó közli, hogy a HD az jó és szép, mindjárt meglátjuk, és a múltkor is csak a vetítő elé épp akkor költözött pókcsalád miatt tűnt nem annyira jónak és szépnek a HD, mint amennyire jó és szép. Most komolyan, ezek után merhetek én rosszat írni?
Halász Judit szerepét nem lövöm le, aki odáig bírja a filmet (nem, nem rekeszizommal), az megérdemli ezt a meglepetést, Kamarás Iván viszont már az első percekben feltűnik, és mivel sósavba mártogatott biciklilánccal technikai okok miatt nem volt alkalmam senkit, többek között Fazekas és Kamarás urakat csapkodni, itt tenném szóvá, hogy a rózsaszín felsős, szenvtelenül szadista mindenes-testőr karakter NEM VICCES. Nem ám. Kollégája (az időmilliomosok nyugodtan keressék ki a színész nevét) már valamivel hihetőbbre sikeredett, de esetében is messziről ordibál az az aránytévesztés, ami az egész Parát jellemzi.
Engedtessék meg nekem a finnyáskodás, "if the milk turns out to be sour, I ain't the kinda pussy to drink it." A gyilkosságot érzelmileg körömpucolással kompatibilisnek tartó antagonista ma, 2008-ban csak értő ábrázolással, pontos színészi alakítással LEHET VICCES, az echte hungarische túlragozás és affekció azonban pont az ellenkező hatást váltja ki: az egész kurvára NEM VICCES, sőt, irritáló. Ugyanígy idegesítő, amikor Csuja Imre ötször kesereg abbéli lúzersége felett fenn a Mennybe’, hogy a nyelvét lenyelve halt meg, ugyanígy idegesítő, amikor a spiritualista ingázás szánalmasságát – és egyben vicces, azaz szórakoztató voltát – hatszázhatvanhatodik alkalommal lóbálják elém, és amikor tizenhét snitten keresztül csámcsog a film a pontatlanul kilyukasztott – azaz vicces – sapka látványán.
A Guy Ritchie-t majmoló Testvérbosszúban hogy lehetett elég kettő?
Ha már Guy Ritchie! A forgatókönyv írója, Csurgó Csaba minden bizonnyal nagy rajongója az angol fenegyereknek, ha totálból nézzük, a teszkógazdaságos fatalizmusba csomagolt sztorit elegáns lendülettel kergeti a végkifejletig, de közelről azért kínosan látszanak azok a napérlelte ruhaszárító csipeszek, amik a szálakat hivatottak összetartani.
A déltáji telesoppingokból rendelhető transzcendenciára roppant fogékony család facér tagja, a biztonsági őr Lajos (Csuja Imre) a gyanúsan tehetős Mr. Faragó (Szervét Tibor játssza, ja, és az ő keze alá dolgoznak Kamarásék is) egyik szobrát és kutyácskáját kilapítja egy éjjeli jardoláskor. (Csuja Imre ölében úgy ficánkol a mopszocska, hogy két méterről rádől…) Öt misi volt a szobor. Mr. Faragó szombatig ad türelmi időt. Lajos állát egyre hevesebben nyaldossa a szar, de mit ad Isten, pont azt az eldugott mosdót kamerázták be a film elején, ektoplazmatikus metajelenléteket rögzítendő ami pont most egy ötven misis emberrablás értékmegőrzőjeként funkcionál. Ötven misiből kivonva az öt misit nemnegatív számot kapunk (természetesen, vicces, szórakoztató fejszámolást követően erre a következtetésre jutnak hőseink is), és ez makacs motivációként görgeti tovább a cselekményt.
Mindeközben – mert romantika nélkül nincs szórakozás – önjelölt médium nővére (Bánsági Ildikó) által felcukkolt okkult erők terelgetik Lajos karjaiba az özvegy Évit. A szeduktív hangú Für Anikó kimért, kedves játékához tartozik a második szitu, amikor Vilos Kollégával intuitív egyetértésben nevettünk fel. Kérdések elébe menvén: ez volt az utolsó ilyen megnyilvánulásunk. Mármint a továbbiakban külön se sikerült ennek a fajta őszinte örömnek hangot adni.
„Ez a film csak szórakoztatni akar!” Oké, mostantól nem lamentálok az ósdi koncepción (gyorsan sok pénz kell a szegény embernek, aki rivális rosszfiúk között keresi az egérutat), az esős-leharcolt kismagyar miliőben narancssárga heringként ficánkoló product placementen (Ford Focus), az indokolatlanul szanaszéjjel vágott jeleneteken, az operatőr alkalomadtán belógó térdén, vagy a félkész film sajtóvetítésre küldésének szükségtelenségén, de az rendíthetetlen tény, hogy szerintem nem tutibiztos, hogy Csurgó és Fazekas teljes mértékben tudja, hol kezdődik, ad absurdum hol fejeződik be egy (amúgy nyomasztó aprólékossággal mindenki által ismert) poén.
A kép szép volt (asszem HD), és mindenképpen kiemelendő az a bátorság, ahogy az áporodott komikumba pászított, hasonló szavatosságú gengszter hangnemet hangsúlyozta a direktor. Bármennyire is kiforratlanok és feleslegesek voltak ezek próbálkozások, egyszerűen jól állt Bánsági Ildikó combjában a bicska.
Friss trélert kapott Kevin Smith új filmje, és ha bizalmunk meg is csappant kissé a szamárszexes poénok ("fajok közti erotika!") nagy mestere iránt a sok önismétlés miatt, azért ebből a sztoriból illene valami - legalább - mérsékelten mulatságost kihoznia. Amerikai bemutató: október 31.
Aki fikázta Jet Li-t, színészi képességeinek hiányára hivatkozva, annak ajánljuk a Múmia legújabb részét. Először is nagyon hiteles, ahogy a zsarnoki császárt alakítja, utána meg az is eléggé szeren van, ahogy pár perccel később a már megöregedett zsarnoki császárt alakítja! Ezt követően úgy csinál, mint aki megkövül… Komolyan: egy arcizma se rezzen! Ezután meg háromfejű sárkányt és egy rottweilerbe oltott óriásorángutánt is úgy hoz, hogy etológus a talpán, aki megmondja, hogy nem az. De ezenkívül meg úgy karatézik, ahogy Bruce Lee se, és biztonsági kötelek nélkül tolja a verekedős jeleneteket is – direkt figyeltem, és mondhatom: tényleg nem voltak kötelek! Jet Li a jetik fejét alaphangon ordítja le, ha mérges, valósággal lángol a tekintete – meg az egész karaktere nagyon ott van, de nemgyengén ám – és amikor az íjászai kilövik a nyilakat, és azok eltakarják a Napot… hát, olyat filmen azt hiszem, még nem láttunk! Mielőtt megvádolnátok: a film még ennyire sem veszi komolyan magát. (Hogy ez a hangnem mennyire tradicionális, azt a korábbi részek ismeretének hiányában nem tudom megállapítani.) És ha ez a komikus intonáció a folytatásokat sújtó szíkvelitisszel (Többet! Hangosabbat! Nagyobbat! ... Többet!) párosul, akkor bizony a végeredmény jobb esetben is egy Zuzu Petasszal folytatott társalgással egyenértékű.
Van egy nagyon rossz Jet Li (posztja asszem császárjelölt), aki e rosszaságához hűen az általa ismert világ trónjánál szerényebb ülőalkalmatossággal nem éri be, szabadidejét meg kedvtelésszerű, ám egyben hatékony szaporulatszabályzással ütögeti el, ahogy egy globálisan gondolkodó kínaihoz illik. Ráadásul a telhetetlenséget nem félvállról veszi: halhatatlan akar lenni, ezért a vonatkozó, titkos információkat egy mutatós boszival hozatja el (egy vidéki könyvtár teológia polcáról), aki az őt kísérő tábornokával eredményesen kamatyol. Jet berág (mer ő is kanos a nőre), rúg, vág, killel – de a boszi megátkozza, és… na, itt elvesztettem a fonalat. Mindegy, Brendan Fraser feltámasztja a meg jól átkozott Jetet valamikor a huszadik század közepén, hogy aztán megölje, remélhetőleg végleg.
A gond csakcsupán annyi, hogy a Jet formálta antagonista már életében is olyan trükköket villantott, hogy annak láttán David Copperfieldtől kezdve Zseniális Teknősön át Teller Edéig bezáróan minden bűvész szájában összefutna a nyál. Fogalmazzunk úgy, ha nem mainstream filmről lenne szó, rá fogadnék.
A klasszikusok közé a Lopakodóval magát már mikor befilmező Rob Cohen ezúttal olyasfajta rugalmassággal pakolgatja a fokozatokat és cseréli a helyszíneket, mint egy kiesőjelölt valamelyik tehetségkutató stand up comedy kiírás regionális selejtezőjében. Az agyagkatonák, sárkányok, jetik, kínainagyfalak, zombik, elixírek és egyéb, vonatkozó mitológiai találmányok aktivált jelenlétével feltüzelt forgatókönyv a szakállukban botladozó poénokkal kiegészülve a tökéletes érdektelenség és az arcpirító kiszámíthatóság másfélórás egyvelegét garantálják.
Najó, amikor a fapados repülő egzaltált landolása közben a jak pakolja telibe az egészségügyi zacskót, az valóban meglepett.
A vetítésen egyébként akadtak konszenzuális kacajok (ha jól számoltam, ötször-hatszor), tehát az én ketyerémben is lehetnek hibák, mégis, mindenképp minősíti a túinván termék kaland-szegmensét, hogy a mozgalmasabb jelenetek izgalma legfeljebb a vevőket árleszállítással csalogató grill-pultéval vetekszik. Persze, van abban azért valami torokszorító drukk, amikor bemondja a nő a hangosba, és hirtelen minden bevásárlókocsi meglódul a sült csirkék irányába, de hogy egy múmiákkal és egyéb oszló szerzetekkel roskadásig rekrutált eposz legfélelmetesebb képsorában Fraser épp egy csendes patakban pecázik (nyakába szúródik a saját horga), az lazán ciki. (Cohenék stílusérzékét jellemzi, hogy ezt a valóban horrorisztikus balesetet is elviccelik.) A Rachel Weisz-et váltó Maria Bellonak gyors fodrászcserét javasolnánk, a Jet szívére – antik bökővel – pályázó Choi, mármint Jessey Meng viszont ne váltson semmi pénzért: a játékidő túlnyomó részét tündi frufruban végigugráló spiné a Geekz hagyományosan roppant szigorú értékbecslésekor egy csillaggal járult az összesített osztályzathoz. Szúrnánk a némbert, na.
A másik ötöd sem a névtelenségükkel mindig mindent megúszó animátorok számláját terheli (félreértés ne essék: nagyjából hihető, hogy a kiszáradt bőrű agyagkatonák és a bemeszesedett csontkollekciók mozgáskultúrája akár ilyen darabos is lehet egy last-minute megidézést követően), hanem, tá-ttá-dááám: Anthony Wongét, ki elnyűhetetlenségét ezúttal is bizonyítja. Az ölében robbanó bomba annyit se árt neki, mint másnak a lejárt napolaj, karizmája palástolhatatlan és megfejthetetlen, de sajnálatunkra Cohen csak nagyon szűk teret enged a Jet modernkori tábornokát megtestesítő színésznek.
Ja, és a Jetik. Először epilálatlan pankrátorokként tűnnek fel, majd egy átmozgató rögbi edzést rögtönöznek, végül beállnak hegyimenteni. Jó szándékú, önzetlen társaság, segítenek, ahol tudnak, szó se róla, de hogy a kakaós csigától hogy lett ilyen kondijuk, az számomra örök rejtély.
Hogy lehet az, hogy az 1986-os Rövidzárlat főszereplőjének legelső skiccei alapján két évtized elteltével, önálló bájjal bíró herkentyű firkálható? Hogy lehet az vicces, ahogy ez a bizonyos WALL-E melltartót applikál szorgosan fókuszáló optikáira? Hogy lehet, hogy lassan nem hiszem el, hogy az animált tárgyi környezet animált? Hogy lehet a merchandising kizárólagos célpontjait képező csemetesereg gumicukroktól és affektáns visítástól ragacsos torkán ilyen könnyedséggel lenyomni egy olyan történetet, amiben sokáig annyit se beszélnek, mint a 2001: Űrodüsszeiában, és aminek láttán a megboldogult Arthur C. Clarke is elérzékenyülten rágcsálná egynémely körmét? És – mindenekelőtt – hogy lehet az, hogy a happy end előtt minden idegszálammal azon vagyok, a mellettem üldögélő Beyonder egy jól irányzott pillantással nehogy „kiszúrja” csordultig telt könnycsatornáimat? Pedig énengem aztán kurvakemény fából faragtak…
A megoldás öt karakter, vízszintes, és a második betűje egy asztali lámpa.
A Pixar (Animation Studios) valamennyi munkájában (az általa dirigált Némo nyomában-ig és ilyen-olyan kreatív szerepkörben a Hihetetlenék óta is) meghatározó feladatokat vállaló Andrew Stanton már régóta dédelgetett egy mesét, melynek főszereplője a globális villanyoltás után sártekénken egyedüliként maradt, szeméttömörítő robot. A humán telhetetlenség, a jóléti felesleg utáni, delejezett epekedés végenincs tárgyiasulásait szabályos kockácskákba sajtoló, sztahanovista présgép először vízszintes rendszerbe igazgatja a bolygót kényelmes gyávasággal evakuáló emberek itt maradt, szervetlen szarát, majd – kézenfekvő algoritmusainak megfelelően – vertikális halmozásba kezd.
A modellértékű városfejlődés eredményeként muzeális felhőkarcolók és tőlük szinte elkülönböztethetetlen, színtiszta hulladékból hasonló magasságokba felhúzott emléktornyok monotóniája nyomasztja a 700 év múlva játszódó filmet.
Pontosabban: nyomasztaná, hisz a jogos gúnnyal (igaz, nem a legeredetibb módon) élcelődő disztópia sivárságát WALL-E motorikus hétköznapjainak türelemmel és vágyakozással teli békaperspektívája oldja – automatikusan kinyíló fogódzókat megmarkolni – helyenként valóban szívszorongató lávsztorivá. A WALL-E igazi iróniája nem a negatív prognózisban „rejlik”, hanem a főleg elektronikus cast lelkes megformálásában kínálja magát, mintegy: újrafelhasznált pléhtálcán.
Pixarék lassan pusztán kisujjaik hanyag remegtetésével is a kortárs szórakoztatóipari antropomorfizáció csúcsteljesítményeit pottyantják elénk – és e metódus jelen esetben már maga a maliciózus meszidzs. Míg például a Dreamworks inkább klasszicista, La Fontaine-i állat-tipológiában gondolkodik, Stanton stábja egy tojástartót is olyan jellemrajzzal – és fejlődéssel (!) árnyal, aminek merő áhítása is meghaladja a Tomboló Ötök (The Furious Five) kumulált pszichés igényeit. A Föld nevű mementó szondáztatására küldött mesterséges létforma, EVA (az első, az egyetlen kvázi-nő WALL-E kvázi-életében) például fegyelmezett, szigorú lebegését azonnal Besenyei Péter-féle örömkörökre váltja, ahogy felettesei kifarolnak a bolygó légköréből. Rideg, karrierista szingliként tartja a távolságot WALL-E-től, hogy aztán LED-szemei még védtelenebbül párásodjanak be a kis lánctalpas lankadatlanságának láttán.
Az elnyúló expozíció gegrengetegére az ismerkedési fázisban ráhuppan még pár lapáttal. A scriptért is felelős Stanton, valamint a háta mögött perifériákat éjt nappallá téve stimulálók precíz összhangjáról tanúskodik az a kifinomult ízlés, mellyel a Pixar sci-fije az unalomba fúló érzelmi giccset és a helyzetkomikumok egymást laposító halmozását kerülgeti. Majd a film ugyanezzel az érzékkel csap a lecsóba (a melankolikus első félidő tüneményes, esetlen lomhaságát itt ordítja le az akcióorientált, kissé hektikus második rész entrée-ja - a közönséget minden bizonnyal megosztva), és egy huszárvágással repít minket a küldetéstudatos EVA, valamint az érte szabályosan epekedő WALL-E társaságában az emberiség végső menedékéig. Ami történetesen egy, a Naprendszerünk körül korzózó luxushajó, teljeskörű, robotizált kiszolgálással – és irányítással. A tökéletes társadalom, ahol az ember fia kedvéra hízhat, a robot meg kedvére robotolhat.
A fémszolgák személyiségjegyei, döntéshozatali önállósága és akarata pedig kéretlenül vetíti előre, hogy ennek a bio-mechanikus harmóniának a nem rendeltetésszerű használata komoly veszélyeket rejt magában. A hallgatólagos egyenjogúság megkérdőjelezése esetén még a kevésbé akaratos cyber-punk dilemmák is a páncélba zárt szellem kieregetéséhez vezetnek. A punnyadt panda és az atletikus hópárduc állkoptatósra koreografált megmérettetése – tán a korhatárra való túlzott figyelem miatt – nem csak narratív szempontból találtatik gyengébbnek a történettel és fontolásra érdemes filozófiával is rendelkező WALL-E-vel szemben, a megjelenítés is ordas szemléleti különbözőségre utal. Akinek mondjuk a nyócas fokozatú csillagharcosok veseleverő technikái könnyen avanzsálnak esztétikai örömforrássá, azok jogosan gyönyörködhetnek az animés(-wuxiás) harcászat Kung-Fu Panda által demonstrált, valóban bravúros megidézésében; a WALL-E azonban nem garázdálkodik ily mohón a virtuális terek biztosította, végtelen plánozási lehetőségekkel. Választékos, sokszor vágástakarékos fahrtjai, óvatosan szédítő „daruzásai”, hatalmas látszögei – és nem utolsósorban a mélységélességgel való leleményes játéka – inkább "csak" a beállítások fölényes ismeretéről adnak számot.
Ez az elegancia is szerves része a WALL-E varázslatosan hiteles meséjének, amiben a dolgok már pittyegésük, kattogásuk, gépies zümmögésük előtt is szinte lerongyolnak a vászonról - noha, az űrben játszódó szegmens steril közege (amiben WALL-E 100% piszoknak minősül) mintha szándékosan bírna gyengébb kidolgozású, művibb felületekkel. Ugyanakkor az igazi csoda a filmben az a részvét, amit űrmodern bádogemberei és (jelenleg még zöldelő) életterünk felé kényszerít ki – minden korosztályú nézőben.
"Hogyan nem szabad egy Rejtő regényt adaptálni, és hogyan lehet még mindezt tovább tetézni egy borzalmas trélerrel?" - című rovatunkat olvassátok éppen. A képi világ mint a Szomszédoké csodásan letisztult, a hangulat a Megy a gőzösét idézi fergeteges, a casting kreatív (Szőke-Badár, Mucsi-Scherer). Az előzetes kétségtelen előnye, hogy nem próbálja meg filmnek álcázni ezt a valamit, megtekintése után pedig mindenki tudni fogja, hogy mire (ne) számítson. (A szóban forgó regény egyébként a Tizennégy karátos autó, ha ez érdekel bárkit is.)
A legutóbbi Chuck Palahniuk-adaptáció egész tűrhetőre sikeredett (tréfálunk persze: a Harcosok klubja zsenialitásához nem férhet kétség), úgyhogy az író Choke című könyvéből készülő filmet akkor is nagy reményekkel várjuk, ha a rendezőnek még csak ez az első munkája. A Sundance fesztiválon elnyert különdíj ténye, és az alábbi tréler mindenestre bíztató jelek. Ha minden igaz, az Intercom jóvoltából nálunk is bemutatják a filmet, még idén ősszel. A könyv már jó ideje megjelent, Cigányút címen lehet keresni a boltokban, kérdés, hogy ezen a néven fog-e futni a mozikban is.
A harapós punci évezredes mítosza kiállta az idő próbáját, a nőiség pusztító erejének ez az egyszerű, primitív képe, ma is életképes, jelentéssel bír és, mint szimbólum halhatatlan. A vagina dentata isteni alakok személyiségjegyeként, legalább utalás szinten megtalálható az ősi görög, egyiptomi, indián kultúrák történeteiben, azokban a korokban, amikor a szexualitást hasonló kendőzetlenséggel emelték be a szakralitásba, mint ma a művészetbe.
Ezekben a történetekben a vagina dentata istenanyákkal van kapcsolatban, fontos, hogy ezek a nők termékenyek, a női nemiszervtől való félelem ugyanis nem csak a szexualitásból, de az élet bölcsőjének képéből és ennek a halállal, veszéllyel való összekapcsolásából fakad. A matriarchális kultúrák hanyatlásával, a mítoszok kora is véget ért, új társadalmi szerkezetek alakultak, a nemek újfajta értékrendjével. A nő továbbra is a családi tűzhely őrzője, a szépség és a termékenység szelencéje maradt, a férfira pedig a „harc” és a megélhetés gondjai hárultak, ezzel együtt a nők társadalmi szerepe korlátozódott, hiszen ilyen berendezkedés mellett nem volt szükség a magasszintű taníttatásukra illetve arra, hogy beleszólhassanak a közügyekbe.
Ez a fajta átalakulás az ókorban kezdődött, majd a középkorban tobzódott igazán, míg nem a lelkes szüfrazsettek Jean d’Arc nyomában újra kiharcolták, úgymond a nők jogait. Az uralkodó falloszkultusz hanyatlani kezdett, Freud pszichoanalízise elhozta a komplexusfejtés évszázadát, Dali szexuális frusztrációit örökítette meg szürrealista képein, de a nemiszervek vizuális boncolgatása nem csak nála lett bevett szokás. Az új világgal nem jelentek meg új személyiség-, nőtípusok vagy szexuális szokások csak a nyilvánosságuk lett más. Míg a huszadik században a férfi nő általi „kasztrálása” a filmekben átvitt értelemben jelenik meg, pl. Hitchcocknál, a Psycho ödipusz-komplexusos gyilkosának esetében, 2000 után eljutottunk oda, hogy az őskor vagina dentata mítosza leplezetlenül újjászületett. Igaz, ma már a mondák helyett a mozivásznon vagy dvd-n lehet nyomon követni a szexualitás öldöklő angyalainak sorsát.
Ez a cikk a Teeth című film bemutatójának apropóján született, de ha már témánál vagyunk, a teljesség igényével, meg kell említeni a japán szoftpornó idevágó opuszát, a 2004-es Sexual parasite: Killerpussy című félprofi darabot. Ennek az elég egyszerű és a maga műfajában is idegesítő filmnek, egyetlen előnye, hogy a vagina dentata téma elég gazdag ahhoz, hogy viszonylag jó alapszituba helyezze a film hőseit, az erdőben barangoló húszévkörülieket, három lányt és két fiút. A karakterek a következők: van egy menő pasi, egy lúzer srác, két jó csaj meg egy harmadik, aki szintén nem néz ki rosszul, de mivel nincsenek akkora mellei, mint a többieknek, ő a csapat beszólogatós, deviáns, leszbikusa.
A srácok autója lerobban az erdő közepén, de szerencséjükre (vagy nem) öt perc séta és nyafogás után találnak egy elhagyott épületet. Ugyan nem kellene bemenniük, mert ki van írva, hogy veszélyes, de a probléma nincs eléggé részletezve ahhoz, hogy elrettentse a fiatalokat, akik letáboroznak odabent, majd hamar jól kezdik érezni magukat zene, pia, tánc és szex. Hatására. Szoftpornóról lévén szó a szexjelenetek a parazita támadásait kivéve nem túl emlékezetesek, az egyetlen érdekesség, hogy a mellekre különösen nagy hangsúly helyeződik a többi testrésszel ellentétben, és a mellbimbók monoton dörzsölése minden fiúszereplőnél elengedhetetlen és egyetlen kelléke a szexuális előjátéknak, függetlenül attól épp ki a partner. Mindegy, biztos nagyon összeszokott társaság és mindenki ugyanúgy szereti. Tehát ők öten, ott vannak a bunkerban, ahol, mint kiderül egy szexparazitával fertőzött, kómás professzornőt ápol a kollégája, miután a professzornő egy kutatás közben hordozója lett a parazitának. Öt hősünk erről mit sem tudva szétszóródik az épületben. Az egyik lány felfedező útra indul és véletlenül talál egy kádat tele vízzel, ennek természetesen nagyon megörül és habozás nélkül meg is mártózik (naná!), ám hamarosan megjelenik a vontatott mozgású professzor nő és a kádba mászva, a vízen át, megfertőzi a mitsemsejtő áldozatot. Az ominózus szexparazita kis féregszerű lény, ami szisztematikusan beveszi magát a nők hüvelyébe, ezzel öntudatlan hordozójává téve őket. A fertőzöttek ettől fogva csak a lehetőséget keresik, amikor vaginájukat megetethetik és a szexparazita pusztíthat. A nemiszerveken az aktus után láthatóvá válnak a fogak, és ahogy a parazita növekszik már ki is merészkedik a vulvából. Leírva nem olyan rossz, mint amilyen megnézve, nem tudom ajánlani, de soha nem lehet tudni, kinek mi lesz a javára.
A Killer pussy-t ellenpontozandó nézzünk egy spanyol, szerzői kisfilmet, ahol már egyéni látásmód, változatos és igényes vizualitás egészíti ki a vagina dentatától szenvedő gyönyörű lány történetét. Az alkotó, Gabe Ibanez animációfilmes, eredeti ötleteinek tanúbizonyságaként, egy madridi reklámfilmet is láthatunk a youtube-on. Szóban forgó kisfilmje a Maquina.
A Maquiná-ban is, mint a Killerpussy-ban, külső behatás révén válik a vagina gyilkológéppé (most a szó szoros értelmében) és az áldozat itt is tehetetlen az önállósodott nemiszerv tobzódása ellen. Főhősnőnk magányos típus, nem tudni róla mást, minthogy egyedül van, míg nem egy éjszaka az ismeretlen, férfi betolakodó felvágja a hasát és egy darálót helyez a hüvelyébe. Az orvosok nem tudnak mit kezdeni a gondosan bevarrt szerkezettel, ami azonnal működésbe lép, ha valami a hatáskörébe kerül, legyen az emberi testrész vagy például egy répa. A film arról szól, hogy a lány, hogy dolgozza fel ezt a nemierőszak allegóriájának beillő traumát. A téma felvetés a Teeth előtt mindenképp eredeti volt, a hangulat pedig öt pontos, az aláfestő, borzalmas zenékkel együtt.
Ez a hosszú bevezető talán arra jó volt, hogy megválaszolja az első kérdést, ami a Teeth filmelőzetesét látva felmerül a nézőben: „Ki az a beteg állat, akinek ilyesmi eszébe jut?” Voltak és vannak tehát egy páran, de a fenti megközelítésekhez képest Mitchell Lichtenstein író és rendező járja körül leginkább a témát, nagyobb költségvetésű, független elsőfilmjében. Nem véletlen a Sundance és a Berlinalén kiérdemelt figyelem, a Teeth bátor vállalkozás, az eredmény pedig emlékezetes.
Történetünk főszereplője, Dawn, szép és egyszerű, kisvárosi gimnazista lány. Különlegessége, hogy makacsul őrzi érintetlenségét. Vallásos fogadalmat tett, miszerint óvakodik a testi szerelemtől egészen addig, míg az oltár és Isten színe előtt egybe nem kel élete párjával. Fennen hangoztatott szüzessége persze birizgálja Dawn fiú iskolatársainak a fantáziáját, a fogadalom szinte kihívás lesz a lány meghódítására, aki már maga is nehezen állja meg a bűnös fantáziálásokat, különösen, ha egyik helyes szektatársáról van szó. Dawn talán szép lassan megadná magát a szerelemnek és vágyainak, de udvarlója a szent fogadalmat semmibe véve lerohanja a lányt, akinek tisztaságát nem csak az erkölcs, de mint hamar kiderül, engesztelhetetlen fogsor védi. A leharapott pénisz látványa sokkolja az eddig a Biblia tanításainak és romantikus képzelgéseinek világában élő lányt, hamarosan mégis leküzdi félelmét és elmegy nőgyógyászhoz, finoman utalgatva rá, hogy valami van neki „ott”. A doki a naiv kislány esetében, jó alkalmat lát egy kis molesztálásra, amiért négy ujjával fizet. Dawn előtt szép lassan körvonalazódik élete tragédiája, a nőiesség, amivel egyedül kell megbirkóznia. Anyja halála után, nevelőapja és abberált bátyja között magára marad vaginájával és lelkiismeretével. A Killer pussy és a Maquina főhősnőivel szemben, azonban ő rájön, hogyan uralkodhat nemiszerve fölött, felismeri, hogy, amit kapott a természettől, fegyver is lehet a kezében (lábai közt).
A Teeth a két fent említett filmmel ellentétben nem elégszik meg azzal, hogy elszórakozik a vagina-álkapocs kombináció furcsaságán. A történet részletessége jelzi, hogy Lichtenstein alaposan utánanyúlt a témának. Átlapozott pár pszichológiai könyvet és mivel mindent szépen megindokol, a karakterek és a konfliktusok a realitások talaján maradnak, groteszk lélektani dráma, egyfajta allegorikus felnőtté-, jelenesetben nővé válás történet lesz az eredmény. Különös érzékenységgel járja körbe a testiség kamaszos problémáit, és bár a filmben vázolt jellemfejlődés elég drasztikus, ha szimbolikusan fogjuk fel, egyáltalán nem zavaró, hogy a szinte aszexuális kislányból öntudatos domina válik, talán pár hét leforgása alatt. Ez a figura, az erkölcsös jókislány, eleinte visszás, szép lassan válik befogadhatóvá, míg végül szexuális érettségével képes lesz felvenni a harcot a szélsőséges férfiasságot megtestesítő báttyal szemben. Nem akarom lelőni a poént, de ez a kedvenc jelenetem, csak kár, hogy olyan szomorú a vége és nem lesz az egész vagina dentata téma lezárása egy szép happyendes, jin és jang-szerű összefonódása a férfinak és a nőnek, ami megoldaná ezt az egész komplexusos görcsölést, nélkülözve a nemek és a testek egymás fölötti dominanciájának vérbe és könnybe fulladó versengését…
Visszatérve a Teeth-hez, Lichtensteinék bátor vállalkozásának szerethető és eredeti film lett az eredménye. A folytatást ígérő lezárás után egy második részen sem csodálkoznék, főleg a Sundance és a Berlinale fesztiválokon kapott egyáltalán nem érdemtelen figyelem után.
Úgy látszik, hogy (a most még) Madonnáné, alias Guy Ritchie megunta a papucsférj szerepet, és újra rendezőként szeretne ismert lenni. Az októberben bemutatásra kerülő filmje a szokásos trendi akció/vígjáték lesz, telis-tele erős akcentussal bíró brit színésszel. Az előzetes nem rossz, de a hátasdobás nálam legalábbis elmaradt.
Till Attila nevére illik legyinteni, hiszen a köztudatban ő az egyik kertévé mindent elvállaló showmane, példának okáért ő tartotta a Big Brotherben a lámpát egy élőben levezetett dugáshoz. Azt viszont kevesebben tudják, hogy Tillát nem egy titkos földalatti laboratóriumban hozták létre a TV2 Gonosz Urai, hanem ő anno mint „kulturális riporter” indult a Képzőművészeti elvégzése után. A 72 óra című műsora az egyik legjobb volt a műfajban, a külcsínt illetően is: minden héten más stílusban forgattak, különböző lencsékkel, szűrőkkel és merész vágásokkal dobták fel a látványt. Ugyanezt később a Propaganda című műsorban is folytatták, és a Pánik alapján kijelenthető: volt értelme a gyakorlásnak és a kísérletezgetésnek.
Tilla első filmje ugyanis, ha máshogy nem is, de képileg remekül van összerakva. Nincsenek öncélú vizuális bűvészkedések, minden snitt a történetmesélés szolgálatába van állítva, a jelenetek pedig nem úgy követik egymást, mintha Commodore 64-en vágták volna össze őket. Máshol ez szóra sem érdemes alapkövetelmény, nálunk viszont muszáj már ezt is díjazni. Egy elsőfilmes esetében pedig, aki a rendező szak közelébe se jutott (pedig próbálkozott), ez külön dicsérendő.
A Pánik olyan magabiztosan szövi így a több szálon futó cselekményét, hogy jó ideig még azt is el tudja hitetni a nézővel, hogy van koncepciója. Csak a végére áll össze, hogy nincs minek összeállnia. Kapunk négy-öt, itt-ott egymást keresztező történetszálat, amelyeket a pánik fogalmának kéne összekapcsolnia, de annyira különböznek a szereplők neurózisai – van képzelt és valóságos, komoly és komolytalan is –, hogy jobban tesszük, ha lemondunk róla, hogy itt tényleg meg tudhatunk valamit a címszereplőről. Hogy nincs igazi kapcsolat a párhuzamos szálak között, az a kisebb baj, a nagyobb a kidolgozottságuk eltérő szintje. A coming out-olás dilemmáján összevitatkozó meleg rendőrök sztorija például kifejezetten jól lett megírva, amíg Bánsági Ildikó figurájával a másfél óra alatt semmi érdemleges nem történik, ami igen, az meg inkább illene egy Kabay-Barna-féle blődlibe. A fő(bb)hős, Zsuzsa pánikklinikás mindennapjai sem tűnnek túl életszagúnak, ahogy az sem világos, hogy mi is a lány igazi problémája. (Másik rejtély: Gubik Ágnes hogyan kaphatott ezért a szerepért és ezért az alakításért díjat a Szemlén?)
A következetlenségeken és a koncepció homályosságán azért nem lehet nagyvonalúan átsiklani, mert a Pánik, témaválasztásával, és ennek a témának a látszólagos komolyan vételével, több akarna lenni egy szimpla vígjátéknál. Mondjuk: egy tabló. Ez az, ami nem sikerült. Lett belőle helyette egy furcsa, drámával – sőt néha tragédiával – flörtölő komédia, sok jó, és néhány kevésbé működő ötlettel, ami – minden narratív baklövése ellenére – le tudja kötni a néző figyelmét.
A speciális kritikusi kristálygömböm azt súgja: fog még Tilla kellemes meglepetéseket okozni.
A The Executioner folytatása a jól bevált japán szokás szerint nem váratott magára sokat, hiszen még ugyanabban az évben bemutatásra került, mint a kultikus első rész. Teruo Ishii rendező azonban valamiféle ismeretlen erő által befolyásolva úgy döntött, hogy a második epizódot teljes mértékben a humorra hegyezi ki, így aztán Sonny Chiba gyilkos harcművészetéből a folytatásban sajnos elég keveset kapunk, ami ugye már csak azért is furcsa, mert a film a Karate Inferno alcímre hallgat. A legfurcsább azonban az, hogy a film a fingós-hugyozós prosztó humora ellenére is működik, de persze azon sincs mit csodálkozni, hogy több rész végül nem készült belőle.
A 70-es évek krimisorozatainak hangulatát idéző, montázsszerű főcím után azonnal belecsapunk a Miso levesbe:
„Vészhelyzet van. Hívja össze mind a hármukat!” – hangzik fel Arashiyama felügyelő (Ryo Ikebe) szájából a film első mondata, és rögtön utána meg is tudjuk, hogy mi történt hőseinkkel a legutóbbi kalandjuk óta, amikor is felszámolták a kábítószercsempész maffiát. Ryuichi Koga (Sonny Chiba) azóta a Nemzeti Védelmi Erők légideszantosa lett, Hayabusa visszament a jakuzákhoz bérgyilkosnak, Sakura-t pedig megint meg kell menteni, ezúttal egy bibircsókos, aranyfogú sárkánytól, vagyis a feleségétől.
Sabine Kaufman-tól, egy nemzetközi jótékonysági szervezet elnöknőjétől ellopták a Fáraó Csillaga nevű, 1 milliárd yent érő ékszert. A rablók a nő kislányát is magukkal vitték, és további egy milliárdot követelnek váltságdíj gyanánt. Az ékszert biztosító társaság elnöke (Tetsuro Tamba) nem szívesen fizetne ki ennyi pénzt, ezért megbízza a csapatot, hogy szerezzék vissza a Fáraó Csillagát és a kislányt is. Az akciót a trió annak rendje és módja szerint elszúrja, a kislány kiszabadul ugyan, de sem az ékszert, sem pedig a pénzt nem tudták visszaszerezni. Kaufman asszony közben megegyezett a rablókkal, és visszavásárolta tőlük a Fáraó Csillagát. A csapat persze elégedetlen, mivel így a fizetségük is elmarad, ezért Ryuichi titokban ellopja az ékszert, de hamarosan kiderül, hogy az csak egy hamisítvány, és az igazit egy szuperbiztonságos bankban őrzik. Így a társaság számára nem maradt más megoldás, mint betörni a bankba, kijátszani a biztonsági rendszert, és megfújni a szajrét.
Mint látszik, igazából egy heist movie-val van dolgunk, csak a viccesebb fajtából. Az előző rész minden komolysága eltűnt, és az egész leginkább a francia-olasz vígjátékok hangulatát és humorát idézi. Egyik poén után sem fogunk hisztérikusan a földön fetrengeni a röhögéstől, és véresre sem fogjuk csapkodni a térdünket az üvöltő kacaj közepette, de a kellemes szórakozás, és némi vigyor azért garantált. A trió az egész történet alatt egymást szívatja, így már az újratalálkozás is ennek jegyében telik el. Míg Sakura nem figyel oda, Ryuichi a fejéről belevakarja a korpát (vagy mit) az italába, majd mikor Ryuichi kimegy kajáért, addig Hayabusa az orrából kiszedett ajándékkal dúsítja az ő piáját is, végül Hayabusa is kap a poharába egy kis fejvakarékot. Pfájj! Természetesen Arashiyama felügyelő unokahúga, a hihetetlenül szexi Emi (Yutaka Nakajima) is bőven okot ad a vetélkedésre, és az újabb szívatásokra. Az éttermi jelenet a film talán legviccesebb képsorai: Emi és a három tökéletlen idióta egy előkelő étteremben akarnak ünnepelni, ám az etikettet hírből sem ismerik. Az asztalon lévő összehajtogatott szalvétát a fejükre teszik, a kéz mosására odarakott vizestálból isznak, majd mikor a pincér szól nekik a szalvétáról („– Customer, your napkin!”), Ryuichi megkérdezi a többieket, hogy akarnak-e ők is enni napkint? De jópofa kis poén az is, amikor a Ryuichi-t kergető rosszfiúk megtorpannak egy plakát előtt, amin Sonny Chiba éppen egy karórát reklámoz. Aki nyitott az efféle egyszerű humorra, az remekül szórakozhat.
A filmben néhány iszonyú kínos baki is felfedezhető. Az olyan jelenetek során, mint amikor a társaság egy repülőgéppel huligánkodik, vagy amikor Sonny Chiba egy hatalmas léggömbön lóg, a város képét úgy sikerült falra vetíteni, hogy a felületen lévő díszítésminták jól kivehetőek. (Hiába, a nagy felbontás bizony kihozza az ilyen hibákat.) A léggömbös résznél viszont sokkal nagyobb gáz, hogy még a daru árnyéka is tökéletesen látszik a házfalon (lásd kép), holott az óriáslufi elvileg ugye elszabadulva repked a levegőben. Az igazat megvallva ezektől csak még viccesebb lett az egész film. Mint mondtam, ez nem egy harcművészeti film, de két egész pofás kis fight scene azért most is helyet kapott. A legvégén látható hosszabb bunyó némileg kárpótolhatja az akcióra vágyókat. Sonny rendesen hozza a formáját, és még tanítványa Etsuko Shihomi is kiveszi a részét a pofonosztogatásból. És mielőtt még valaki hiányolná: igen, Sonny most is kitép valakiből valamit a puszta kezével, és szem sem marad kiveretlenül.
A Karate Inferno egy szokatlan pálfordulás, és hogy miért kellett egy dögös akciófilmet egy blődli komédiával folytatni, az rejtély. Bár a Sonny Chiba akciófilmektől sosem állt messze a humor, az arányok most valahogy alaposan felborultak, de szerencsére a végeredmény azért fogyasztható lett. Ha tudunk nevetni olyanokon, hogy pl. Sonny Chiba a vizeletével oltja el a tüzet fogott Sakura-t, vagy éppen odaragasztja a társa egyik kezét az asztallaphoz, amit aztán a szerencsétlen némi körbefűrészelés után, kénytelen ott viselni a kezén az egész film alatt, akkor ez a film bőven ad okot a szórakozásra. Ha viszont többnyire mások pofánverésének látványán szeretünk élvezkedni, akkor vagy menjünk el egy meccsre, vagy pedig nézzük meg az ugyanebben az évben útjára indított The Street Fighter sorozatot. Utóbbi során nagyobb biztonságban leszünk.
Oké, ez hihetetlen de az új Steve Carrell-film bemutatója, amely a hatvanas évek ikonikus komédiasorozatának felturbózott filmváltozata, vígjátékként és akciófilmként egyaránt működni ígérkezik.
A korábbi, nyúlfarknyi előzetes után íme Stephen Chow új filmjének teljes bemutatója. Igen, az amerikai narrátor hangja irritáló. Igen, a trailer az eredeti kantoni hangsáv helyett mandarinul van újraszinkronizálva (de szerencsére ellátták angol feliratokkal).
Gondolom mindenki értesült már róla, ha máshonnan nem is, a Geekblog fergeteges Christmas Specialjából feltétlenül, hogy a karácsony idén is megállíthatatlanul utolér bennünket.
És mivel a karácsony nem csak a mákos bejgli és a tojáslikőr, hanem az igazmondás ideje is, így kezdjük egy vallomással: hiába a szőröstökű horrorfreak vagy éppen a rendíthetetlen grindhouse-mániákus megtévesztően zord külseje, a Geekz alkotócsapatának minden tagjában érző szív dobog. Így legalább egyikünknek fel kell vállalni, hogy végre egy olyan karácsonyi filmről írjon, ahol a télapó hacukája nem a kiontott vértől piroslik...
Szokásos karácsony este a Ringsider-rezidencián: a férfiak a karácsonyfát próbálják a lábába befaragni, az asszonyok a konyhában sürögnek, a lazacfilé a fürdőkádban lubickol, bejgli szag amerre nézel, a dvd-lejátszóban pedig az Igazából szerelem pörög...
Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra hihetetlen, hogy az Igazából szerelemnek ez még csak a negyedik karácsonya! Vagy csak én érzem úgy, hogy ez a megunhatatlan ünnepi sokaság mindig is a karácsonyunkhoz tartozott? No mindegy, az újszülöttek kedvéért akkor röviden: az Igazából szerelem Richard Curtisnek, a romantikus komédiák atyamesterének (elég, ha csak annyit mondok, hogy Négy esküvő és egy temetés vagy Sztárom a párom, ugye?) debütáló rendezése, amely megannyi szereplőjének egymás útjait újra és újra keresztező szerelmi fogócskáját meséli el a karácsonyi visszaszámlálás lázában égő Londonban.
A filmben minden megvan, ami egy ilyen moziba elengedhetetlen: tapintható ünnepi várakozás és fényes esküvő, darabokba tört szívek és fellobbanó szerelmek; azt pedig elárulhatom, hogy a legtöbb szereplőnek karácsony este mosolyra húzódik a szája. (De persze nem mindenkinek, hiszen az élet még Meseországban sem rózsalugas!) Mindehhez még adjuk hozzá a ködös Albion legjobb színészeit, akik a közel tucatnyi hálás szerepben lubickolnak; ilyen erős és kiegyensúlyozott ensemble casttal ritkán találkozhatunk. Hugh Granttől Emma Thompsonig mindenki megkapja a maga emlékezetes nagyjelenetét, a showt mégis egy, a film készítésekor még tökismeretlen vén trotty, az exheroinista rocknagypapa szerepében brillírozó Bill Nighy lopja el.
Az elmondottak után talán sejthető, hogy ezt a filmet nem az eredetisége miatt szeretjük, nem tartogat ugyanis semmi forradalmit; a film valamennyi szereplője, a megcsalt szerelmestől a csábítás labirintusába bukdácsoló férjig egytől-egyig a romcom univerzum jól ismert alakja.
De ilyen ellenállhatatlanul egy csokorba kötve, és varázslatos ízekkel ilyen gazdagon meghintve nem tálalta még fel nekünk senki. Ehhez Curtis alkotó fantáziája kellett, aki az otthonosan ismerős ízeket olyan apró filmnyelvi és dramaturgiai leleményekkel teszi ellenállhatatlanná, mint az esküvői videóként elmondott szerelmi vallomás, vagy éppen egy, a hősök útját terelgető álruhás Kupidó.
A Love Actually, nemcsak egy olyan, hibátlan stílus- és tempóérzékkel elmesélt műfajösszegző tabloid, aminek láttán valószínűleg még szegény Robert Altman is elégedetten vakargathatta ősz szakállát, de 35mm-es mementója is Umbert Eco híres mondásának: "Két közhely nevetséges, száz szívbemarkoló!". Kétségtelenül helye van a Nélkülözhetetlen Karácsonyi Hozzávalók Csarnokában, ahova csak a legszebb szelet hús, a legjobb üveg bor, és a család kedvenc süteménye nyerhet bebocsátatást.
U.i.: Megragadnám az alkalmat, hogy mindenkinek boldog karácsonyt kívánjak; azoknak, akik elég szerencsések, hogy a szerelmükkel töltsék az ünnepeket, meg persze azoknak is, akik már írják a táblákat, amellyel karácsony este bekopognak vágyaik netovábbjának ajtaján...
Miike nem lassít, a Sukiaki Western Django elkészülte után kb. 2 perccel máris itt az új filmje, a Tantei Monogatari (Krimi), amely nem az azonos című, 1983-as, Juszaku Macuda főszereplésével készült klasszikus detektív-történet re-make-je, szerencsére.
Kinek tetszett az első két Asterix film? Nekem nem, bár a Kleopátrás valamivel jobban sikerült mint az első, az egy katasztrófa volt. A harmadik részt jövő év elején mutatják be, a látvány elsőrangú. Delon mint Julius Caesar? Inkább nézném már őt abban a Johnnie To-filmben, ami még márciusban be lett ígérve...
A nyolcvanas évek végének-kilencvenesek elejének egyik hongkongi csodagyereke, Ching Siu Tung (Chinese Ghost Story, többek között) az An Empress and the Warriors című nagyköltségvetésű eposszal igyekszik életet verni a karrierjébe - hogy mekkora sikerrel, majd elválik: lesz benne Donnie Yen, aki most Ázsiában nagyon megy, meg Kelly Chen, a cantopop egyik szupersztárja, de maga a film sajnos a túldíszletezett, lélektelen újmódi wuxia-eposzok sorába látszik beleilleni.
"In space, your father can still hear you scream!"
Stephen Chow (Shaolin Soccer, Kung Fu Hustle) újabb agymenése január végén kerül bemutatásra Hong-Kongban. A sztori szerint Chow egy olyan szegénysorsú apát alakít, akinek még arra sincs pénze, hogy játékot vegyen az adoptált kisfiának. Egyik nap aztán talál valami kacatot a szemétben, amit hazavisz a kölyöknek. A játékról azonban kiderül, hogy az valójában egy földönkívüli szerkezet, és az "élienek" is igényt tartanak rá. A film érdekessége, hogy a kisfiút igazából egy kislány (Xu Jiao) alakítja.
Emlékszik még valaki a SkyOne-ra? Vasárnap délutánonként ment ott a Simpsons, Európában először, a kilencvenes évek legelején. És én, mint a sorozat legelső és legfanatikusabb magyar rajongója, vallásos áhitattal vártam hétről hétre az új epizódokat.
Hozzánk akkor hozták be, mikor csillaga már leáldozóban volt - legalább is kreatív szempontból, hiszen a népszerűsége tizennyolc éve töretlen, ami példátlan a televíziózás történetében. Azok számára, akik a kezdetektől nyomon követik Homerék kalandjait, nyilvánvaló, hogy a hetedik-nyolcadik szezon óta (akkor hagyták ott a legjobb írók, és a szerzőcsapat élén is váltás történt), tehát pont tíz éve, a Simpson család, mint sorozat, csak a hírnevéből él. Elillant belőle mindaz, ami kezdetben olyannyira élvezetessé tette: a komédia alá rejtett emberi beleérzőképessége, amelynek a helyét az erőltetettség vette át. A poénok minősége valami szörnyűségeset esett.
Ennek a filmnek szintén nincs sok létjogosultsága, kivéve egyetlen egy szempontot, az anyagit: miközben ezeket a sorokat írom, a Simpsons Movie a legelső az amerikai bevételi listán. De egyéb oka nincs igazán annak, hogy létrejött. Túl kevés ez, túl későn.
Pedig az első tíz perc enyhén szólva meglepett, és pont ezért skizofrén ez a film: a régi, hősi Simpsons-időket idézi, mikor még olyanok tartoztak a szerzőgárdába, mint Conan O'Brien: vágtató tempó és a lehető legfurmányosabb módon kigondolt poénhelyek zúdulnak ránk. De mindez csak andalító ál-expozíciónak bizonyul: amint a film lényegének alapjai letételre kerülnek (Homer szerelmes lesz egy malacba, ám a malacszart nem tudja hová tenni, és végül meggondolatlanul a springfieldi tóba süllyeszti a trágyatárolót, amitől megbillen a környezeti egyensúly. A kormány közbelép, a várost egy üvegbúrával szigetelik el a külvilágtól, Simpsonékat pedig elüldözik Springfieldből) az egész úgy leül, ahogy azt az utóbbi tíz év epizódjaiban már megszokhattuk. Még gyengécske politikai szatíra szintjén sem működik a sztori, hiszen ebből a szempontból a Simpsons mindig is gyávább volt az olyan, dekonstrukcióra beállított szériáknál, mint pl. a South Park (amelynek egész estét változata az előző évtized egyik legjobb filmje.) A maximum, ami telik tőle, hogy Schwarzeneggerből amerikai elnököt csinál, ez meg sajnálatos módon inkább tartozik a potenciális lehetőségek, mint az abszurd túlzások közé.
.jpg)
GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 7.
A 70-es évek krimisorozatainak hangulatát idéző, montázsszerű főcím után azonnal belecsapunk a Miso levesbe:
Mint látszik, igazából egy heist movie-val van dolgunk, csak a viccesebb fajtából. Az előző rész minden komolysága eltűnt, és az egész leginkább a francia-olasz vígjátékok hangulatát és humorát idézi. Egyik poén után sem fogunk hisztérikusan a földön fetrengeni a röhögéstől, és véresre sem fogjuk csapkodni a térdünket az üvöltő kacaj közepette, de a kellemes szórakozás, és némi vigyor azért garantált. A trió az egész történet alatt egymást szívatja, így már az újratalálkozás is ennek jegyében telik el. Míg Sakura nem figyel oda, Ryuichi a fejéről belevakarja a korpát (vagy mit) az italába, majd mikor Ryuichi kimegy kajáért, addig Hayabusa az orrából kiszedett ajándékkal dúsítja az ő piáját is, végül Hayabusa is kap a poharába egy kis fejvakarékot. Pfájj! Természetesen Arashiyama felügyelő unokahúga, a hihetetlenül szexi Emi (Yutaka Nakajima) is bőven okot ad a vetélkedésre, és az újabb szívatásokra. Az éttermi jelenet a film talán legviccesebb képsorai: Emi és a három tökéletlen idióta egy előkelő étteremben akarnak ünnepelni, ám az etikettet hírből sem ismerik. Az asztalon lévő összehajtogatott szalvétát a fejükre teszik, a kéz mosására odarakott vizestálból isznak, majd mikor a pincér szól nekik a szalvétáról („– Customer, your napkin!”), Ryuichi megkérdezi a többieket, hogy akarnak-e ők is enni napkint? De jópofa kis poén az is, amikor a Ryuichi-t kergető rosszfiúk megtorpannak egy plakát előtt, amin Sonny Chiba éppen egy karórát reklámoz. Aki nyitott az efféle egyszerű humorra, az remekül szórakozhat.
A filmben néhány iszonyú kínos baki is felfedezhető. Az olyan jelenetek során, mint amikor a társaság egy repülőgéppel huligánkodik, vagy amikor Sonny Chiba egy hatalmas léggömbön lóg, a város képét úgy sikerült falra vetíteni, hogy a felületen lévő díszítésminták jól kivehetőek. (Hiába, a nagy felbontás bizony kihozza az ilyen hibákat.) A léggömbös résznél viszont sokkal nagyobb gáz, hogy még a daru árnyéka is tökéletesen látszik a házfalon (lásd kép), holott az óriáslufi elvileg ugye elszabadulva repked a levegőben. Az igazat megvallva ezektől csak még viccesebb lett az egész film. Mint mondtam, ez nem egy harcművészeti film, de két egész pofás kis fight scene azért most is helyet kapott. A legvégén látható hosszabb bunyó némileg kárpótolhatja az akcióra vágyókat. Sonny rendesen hozza a formáját, és még tanítványa Etsuko Shihomi is kiveszi a részét a pofonosztogatásból. És mielőtt még valaki hiányolná: igen, Sonny most is kitép valakiből valamit a puszta kezével, és szem sem marad kiveretlenül.
A Karate Inferno egy szokatlan pálfordulás, és hogy miért kellett egy dögös akciófilmet egy blődli komédiával folytatni, az rejtély. Bár a Sonny Chiba akciófilmektől sosem állt messze a humor, az arányok most valahogy alaposan felborultak, de szerencsére a végeredmény azért fogyasztható lett. Ha tudunk nevetni olyanokon, hogy pl. Sonny Chiba a vizeletével oltja el a tüzet fogott Sakura-t, vagy éppen odaragasztja a társa egyik kezét az asztallaphoz, amit aztán a szerencsétlen némi körbefűrészelés után, kénytelen ott viselni a kezén az egész film alatt, akkor ez a film bőven ad okot a szórakozásra. Ha viszont többnyire mások pofánverésének látványán szeretünk élvezkedni, akkor vagy menjünk el egy meccsre, vagy pedig nézzük meg az ugyanebben az évben útjára indított The Street Fighter sorozatot. Utóbbi során nagyobb biztonságban leszünk.
Az elmondottak után talán sejthető, hogy ezt a filmet nem az eredetisége miatt szeretjük, nem tartogat ugyanis semmi forradalmit; a film valamennyi szereplője, a megcsalt szerelmestől a csábítás labirintusába bukdácsoló férjig egytől-egyig a romcom univerzum jól ismert alakja. 
