Általában nem bírom Danny McBride-ot, de tagadhatatlan, hogy ez az előzetes nagyon vicces és McBride jónak tűnik a szerepben. Az szintén szerencse, hogy a film inkább tűnik a hetvenes-nyolcvanas évek Sword and Sorcery-mozijai paródiájának, mint a szrönyű Gyűrűkúrásnak.
Sammo Hung volt 86-ban a Golden Harvestnél a tai lo tai, a „legnagyobb testvér”, értsd: az atyaúristen. Csak füttyentenie kellett, és minden és mindenki a rendelkezésére állt, legyen szó akár óriási költségvetésről, a cég teljes díszlet- és kosztümtáráról vagy az akkori, hongkongi sztárállatkertről. 1986-os szuperprodukciója, a Millionaire’s Express (Foo gwai lit che (szó szerint: Gazdagok vonata)) az összes effajta lehetőségét a végletekig kihasználja.
Míg nyugaton a nyár és a karácsonyi szezon a mozis csúcsidőszak, addig Hongkongban a kínai újévre gyúrnak a filmesek (ezt mindig január 21. és február 21. között, a február 4-éhez legközelebb eső újhold napján tarják.) A világban seftelő kínaiak milliói igyekeznek ekkor hazajutni, családi körben ülni meg az ünnepet, és ők is, meg akik eleve otthon maradtak, azok is gigantikus tömegekben mennek moziba, és leginkább a hazai sztárok friss filmjeire kíváncsiak. 86-ban a Millionaire’s Express volt a film, amellyel a Golden Harvest újévkor robbantani szándékozott.
Un. ensamble-filmek készülnek manapság is mindenütt – filmek, amelyekben nincs igazán főszereplő: a forgatókönyv számos színésznek megadja a lehetőséget, hogy egyformán kitűnhessen. Az amerikaiak imádták az ilyen mozikat a hatvanas években, és a super-ensamble komádiáikkal, amelyekben szinte csak sztárok virítottak (pl. It’s A Mad Mad Mad World, 1968), kisajtolták ezekből a filmekből az utolsó dollárt is. A Millionaire’s Express ezeknek a hongkongi változata. Amerre csak néz az ember, sztárt lát: olyasvalakit, akiért az ázsiai filmek rajongói még manapság is megőrülnek, hiszen a nyolcvanas évek volt a hongkongi filmipar minőségi csúcspontja. Bocs, de Brad és Angelina nekem semmit nem jelent.
Sammo Hung, Yuen Biao, Kenny Bee, Richard Ng, Lydia Shum, Eric Tsang, Lam Ching Ying, Cynthia Rothrock, Richard Norton, Wu Ma, Yukari Oshima, Rosamund Kwan, James Tien, Wang Lung Wei, Jimmy Wang Yu, Shek Kin, Yuen Kwai, Hwang Jang Lee, Yuen Hua, Lau Kar Leung... Fú, és a felsorolásnak még csak a felénél sem tartok. Jackie Chan kivételével mindenki feltűnik ebben a filmben, aki számított akkoriban, hasonló sztárparádét csak az 1991-es Banquet mondhat magáénak, csakhogy az meg már nem igazán nevezhető filmnek, a Banquet valóban nem más, mint hírességek celluloidra rögzített pofavizitje (egy gigantikus kínai árvíz túlélőinek megsegítése végett készült.) Kenny Bee szerepét Sammo először Jackie Channek szánta, de nem tudtak megfelelő időpontot egyeztetni, ugyanis Jackie épp az Istenek fegyverzete első részét forgatta.
Ekkora sztárparádé mellett szinte mondani sem kell, hogy a forgatókönyv esetleges, ugyanakkor meglepő, hogy – megint csak: a több tucat híresség a filmbe suvasztása ellenére – legalább ennyire működik. Kissé epizodikus, de ez egy, a maximális szórakoztatáson kívül mást semmit fel nem vállaló (épp elég ez is!) akciókomédiánál nem probléma.
A XX. század elejére pozicionált sztori egyszerű: Shanghaiból indul a kizárólag milliomosokat szállító expresszvonat, amelynek utasaira és értékeire rengeteg bandita feni a fogát. Sammo egy szerencsevadász/stricit játszik (akinek a lelke természetesen jó, hogyan is lehetne vele másképp azonosulni), aki visszatér szülőfalujába, azzal a nemes céllal, hogy a sínek felrobbantásával a falu mellett elhaladó vonatot megállítsa. Így az utasok kénytelenek lesznek napokat tölteni a faluban, és ott természetesen pénzt költeni, felvirágoztatva a helyi gazdaságot, ennek szirmaiból remélhetőleg Sammo pénztárcájába is hullik. Hősünk azonban nem számol a falu újonnan megválasztott, talpig becsületes vezetőjével (Yuen Biao), a korrupt, útonállóságra avanzsáló rendőrfőnökkel (Eric Tsang) és embereivel, meg azzal a több tucat banditával, akiknek szintén a vonatra fáj a foguk.
Sammo Hung rendezői zsenialitását dícséri, hogy képes ezt az egész káoszt, féltucatnyi sztoriszálat és sztárok meg statiszták százait összefogni, sőt nemcsak összefogni, de az évtized egyik legszórakoztatóbb filmjét szőni belőlük. A félelmetesen korán elhunyt kíváló forgatókönyvíró, Barry Wong főleg a helyzetkomikumra épít, de sima slapstick is van a filmben dögivel, és éppen a rendezés könnyedtségének valamint a szinészekből áradó elképesztő szimpatikusságnak köszönhető, hogy a poénok nem hatnak bárgyúnak, sőt, egy-két szenzációs is eldörren (mikor Eric Tsang és a csapata megtámadja a száguldó vonatot, húsz évvel ezelőtt is, meg most is szó szerint dőltem a röhögéstől.) Ilyen sztárfelhozatalnál elkerülhetetlen, hogy egyes momentumok ne egyértelmű kikacsintások legyenek a hongkongi filmtörténelemre, például mikor a Wong Fei Hung apját alakító Jimmy Wang Yu meg a kisfia és a 99 epizódot megért fekete-fehér Wong Fei Hung-szériában a mester állandó ellenségét alakító Shek Kin és a gyereke ugyanabban a kupéban utazik. Természetesen belekötnek egymásba...
Sammo Hung akciókoreográfusi zsenialitását dícséri, hogy a harci jelenetek és a stuntok ugyanolyan főszereplőjévé lépnek elő a filmnek, mint a sztárok. Sammo amúgy is minden idők legjobb akciórendezője (Lau Kar Leung, Yuen Kwai, Yuen Woo Ping és Ching Siu Tung mellett), így akkoriban, karrierjének csúcsán nem csoda, hogy semmi nem fogta vissza, teljesítménye behozhatatlan, utánozhatatlan. A harcok változatossága, ereje és lendülete lélegzetelállító, bonyolultságuk őrületes. A film negyedórás fináléja tele szenzációs bunyókkal, amelyeknek párosításai joggal lettek klasszikussá: Sammo Cynthia Rothrock ellen, Richard Norton Yukari Oshima ellen, Yuen Biao Dick Wei ellen...
A tudásnak és akrobatikának egyetlen tomboló fergetege ez a lezárás, és mégis, egy korábbi pillanat az, ami legjobban megragad a nézőben, még a film elejéről. Szinte csak egy odadobott momentum, mintha semmiség lenne: mikor Yuen Biao, miután kimentett egy lányt egy égő házból, a ház tetejéről, mintegy tíz méter magasságból leugrik, minden védelem nélkül. A kőkemény talajon ér földet, aztán felpattan (nincs vágás), odarohan a tűzoltókhoz és parancsokat kezd osztogatni.
Na szóval az ilyesmik miatt... Hongkong Forever.
Jut erre az évre is egy Télapós-horror (aki esetleg lemaradt volna: a "műfaj" jeles képviselőiről már megemlékeztünk korábban, itt és itt), ezúttal finn gyártásban. Jalmari Helander saját rövid sztoriját gyúrta át nagyjátékfilmmé, kábé 2 millió euróból. Jól néz ki.
„Dobogó kövek? Az meg mi a túró?” A forgalmazók, a kritikusok és a többi érintett nagyjából így reagálhatott pár hónapja, amikor megjelent egy új cím az októberi bemutatók között. Magyar film ugyanis a legritkábban esetben manifesztálódik csak úgy, spontán a mozikban: először az illetékes pénzosztó szerveknél lehet találkozni a projekt nevével, majd a Filmszemlén, ha a támogatás megítélése után sikerül leforgatni. A bemutatót még ez sem garantálja: ahhoz előbb forgalmazót kell találni, így mire moziba jut – sokszor egy-másfél évvel a Filmszemlés premier után – már a lőtéri kutya se nagyon kíváncsi rá. A Dobogó kövekről nem véletlenül nem tudott a szakma: állami támogatás, sőt szponzori és kereskedelmi tévés pénzek nélkül készült.
Martin Csaba, aki rendező, író, vágó, producer, casting direktor és főszereplő is egyben, mindössze 15 nap alatt forgatta le a filmet, önerőből, baráti segítséggel. Ha ezek után a végeredmény egy nézhetetlen zagyvaság lenne, a bíztató vállveregetés akkor is járna: tiszteletet érdemel mindenki, aki időt, energiát, saját pénzt nem sajnálva megpróbál alkotni valamit saját maga és persze a közönség örömére. Martin Csabának ráadásul nem is ez az első ilyen kísérlete, 2007-ben Az indigóembert 400 ezer forintból készítette el, második nagyjátékfilmjét, a Brooklynt pedig a Korda Stúdió, a Hellboy 2 stábja által is használt New York-i utcadíszletében forgatta le. Belekóstoltak már mások is (jobb híján) a low (vagy micro)-budget világába az utóbbi években, de se a Papírrepülők, se az Intim fejlövés nem volt mentes a bosszantó hibáktól – előbbiben a színészi játék volt bántóan darabos, utóbbiban a képi világ.
A Dobogó kövek sajnos még több sebből vérzik. Az igazán ütős low budget filmet arról lehet megismerni, hogy nem látszik rajta az olcsóság, vagy ha igen, egyáltalán nem zavarja a műélvezetet (lásd: El Mariachi, Following, Bad Taste), sőt az sem feltűnő, hogy amatőrök készítették. A Dobogó kövek nem ilyen, a történet csapongó, a poénok színvonala egyenetlen, ahogy a színészek játéka is. Martin Csabának a színészek instruálását illetően még van hová fejlődnie, azok a szereplők, akik épp nem beszélnek, látványosan nem tudnak magukkal mit kezdeni, akik meg beszélnek, úgy szavalják sokszor a szöveget, mintha könyvből olvasnák.
A jó hír, hogy a filmnek mégis van egy sajátos bája (a közhiedelemmel ellentétben ez nem minden amatőr filmről mondható el). A figurái ugyan tenyérbemászóan idegesítőek, mégis van bennük valami egyedi, nem olyan simára csiszoltak és műviek, mint a magyar vígjátékok életidegen szereplői, sőt helyenként még viccesek is. Egy debreceni baráti társaság áll a középpontban, pontosabban a rendező által alakított angoltanár, akire nagybátyja hatalmas adósságot, plusz egy értékes(nek mondott) dobogókői telket hagy örökül. Segítői egy testépítő/chip-n-dale srác , egy művészlelkű szoftverfejlesztő, egy antiszociális hacker (talán a legjobb figura a filmben) és a csinos barátnő, akit anno egy fogadásból szedett fel hősünk. A címben szereplő kövek tipikus McGuffinok, a sztori legalábbis nem ebbe az irányba indul el: Patrik és haverjai egy szoftvert akarnak ellopni, hogy pénzhez jussanak. Következetes cselekményépítésről persze nem lehet beszélni, inkább viccesnek szánt epizódok, flashbackekkel elmesélt anekdoták füzére a film, több félresikerült, mint működő poénnal. A homofób viccek vagy a nőnek öltözés példának okáért már talán a Sas kabaréban sem számít humorosnak, a trailerben is látható, a magyar filmeknek címzett kiszólás viszont az.
Az igazi fricska az államilag támogatott filmekkel szemben persze az lenne, ha a Dobogó kövek legnagyobb érdemét nem a puszta létezése jelentené, hanem az, hogy a kis költségvetés és az amatőr szereplők (kivétel: Pindroch Csaba, Szabó Kimmel Tamás) ellenére is profi produkció lenne. Hogy ennél sokkal gyengébb és kínosabb magyar vígjátékok is készülnek, ennél lényegesen több pénzből, „sztárszínészekkel”, nem vigasztalhatja se Martinékat, se a nézőket.
Két brit képregénygeek elindul Mekkába, azaz az amerikai Comic Con-ra, útközben azonban egy, a hírhedt 51-es körzetből szalajtott űrlénnyel futnak össze. Ígéretes sztori, pláne, hogy a két fanboy-t Simon Pegg és Nick Frost alakítják. A tovább után a Paul első teaser-e csodálható meg.
Az NBC vicces-kémes, geek sorozata már a negyedik évadát tapossa, ami kissé hihetetlen, elnézve a kezdeti hányattatásokat. A második, de főleg a harmadik évadjával kitűnő szórakozásnak bizonyult a Chuck, és eme színvonal nem látszik csökkeni a negyedik évad nyitórészét követően sem. A kezdetben szitkomnak induló sorozat, már az elején is gyöngyszemnek bizonyult negyven perces rendhagyó voltának köszönhetően, ám mostanra nem csak a poénok miatt kelti fel az emberek figyelmét. A töméntelen emlékezetes beszólás mellett, a készítők ügyeltek arra, hogy a történet is kerek egészet alkosson, nem voltunk híján sem cliffhangereknek, sem drámai jeleneteknek. Az ugrás után spoilerekkel megtűzdelve folytatom.
A negyedik évad ott folytatta, ahol a harmadik befejezte, hiszen a készítők a csatorna késői berendelése miatt kénytelenek voltak kilenc résszel megtoldani az előző évadot. Az évad végi zűrzavart, ahogy azt már megszokhattuk, röpke negyven perc alatt rendbe tették és még arra is volt idejük, hogy belevágjanak az újabb bonyodalomba.
Ismét belecsöppenünk a forgatagba, az események pörgősen követik egymást, az egész olajozottan működik. Chuck ígérete a nővére felé, hogy felhagy a kémkedéssel, eleve betarthatatlan, így senki sem lepődik meg azon, hogy kedvencünk ismét beáll a CIA zászlaja alá. Az évad körüli bonyodalom középpontjában Chuck anyja áll, akiről kiderült, hogy kém volt – mi más lett volna a Bartowski családban – hősünk pedig Morgannal a keresésére indulnak, körberepülve a világot. Sarah és Casey is úton van, majd a különböző szálak végül Moszkvában futnak össze. Az eddigi főgonosz Ring szervezetét úgy tűnik felváltotta az orosz Volkoff, ami helyes lépésnek tűnik az írók részéről, mivel nem hagyják ellaposodni ezt a vonalat sem.
A nyitóepizódban sajnos nem szerepelt sem a Jeffster duó, sem Awesome, de nem lehet panaszra okunk, hiszen lubickolhattunk a Morgan féle beszólásokban, illetve Casey is ellátott minket sajátos életfilozófiáival. Chuck és Sarah kapcsolata nem vesz el sok időt, nem mintha nem foglalkoznának velül eleget, de nem engedik hogy mindez a minőség rovására menjen. Véleményem szerint muszáj volt meglépniük a készítőknek, hogy végre összehozzák őket, nem nagyon lett volna értelme még több évadon keresztül húzni. A kémia a karakterek között így is működik, sőt rengeteg humor forrását jelentheti majd a következőekben. Amivel még sikerült elkápráztatniuk a nézőket, az nem más, mint a vadonatúj Buy More, amely mostantól teljes mivoltában CIA főhadiszállásként működik.
A Chuck komoly változásokon ment keresztül. Megtartotta azt a bárgyú, sokszor gyerekes, olykor geek humorát, ami elmaradhatatlan velejárója minden epizódnak. Ezzel szemben nincs meg mindig az egy rész egy ügy felépítés, ami többnyire csak javára vált a sorozatnak. A dráma és komédia nagyszerű elegyítése ez, amely még mindig ragaszkodik az alapkoncepcióhoz, miszerint ez egy kémparódia. Mégis, sokszor annyira realisztikus, hogy hirtelen megfeledkezünk minderről azért, hogy utána a földbe döngöljenek minket egy újabb fergeteges beszólással. A történetben még simán van jópár évad, az egyetlen amiért aggódnunk kell, az a viszonylag alacsony nézettség, amit a nyitórész produkált.
A parádés kezdéshez a remek vendégszereplők is nagyban hozzájárultak, hiszen olyan nevekkel találkozhattunk a nyitó epizódban mint Dolph Lundgren, Olivia Munn és Linda Hamilton, aki Chuck anyját játsza. Emellett mostanra már biztos, hogy a negyedik évadban Summer Glau is fel fog tűnni, bár azt még nem tudni melyik oldalon. Így is, úgy is rivalizálásra lehet majd számítani Sarah és az ő karaktere között.
A negyedik évad első része még ha nem is robbant, de elég szépet szólt ahhoz, hogy el tudjak siklani a negatívumok fölött. A folyamatos titkolózás számomra nem idegesítő vagy megkérdőjelezhető, a záróképsorok Ellie és Chuck között igazán megindítóra sikeredtek. Ami feltette az i-re a pontot, az mindenképpen az utolsó jelenet, Lundgren kivégzése és a nem várt fordulat a legjobb 80-as évekbeli akciókat idézte. Ha a minőséget legalább ilyen szinten tudják tartani, ismét egy szórakoztató évadnak nézünk elébe.
Viszonylag régen volt arra lehetőségünk, hogy beüljünk a moziba egy horror mókára. És most nem a borzalmas paródiákra gondolok, hanem valami komolyan vett komolytalanságra. Persze hogy nem Amerikából érkezik most valami hasonló. A finnek hozakodtak elő egy karácsonyi horrorral, amiben a Mikulás nem is olyan kedves, mint amilyennek gondoljuk. A rendező Jalmari Helander, ezt a tradícionális figurát kapja most elő, hogy rémisztgesse a rekeszizmainkat. A filmet be fogják mutatni a Torontói filmfesztiválon, a finnekhez stílusosan december elején érkezik majd. Az ugrás után megtekinthető a trailer, valamint egy 7 perces rövidfilm válogatás, ami a rendező sajátja és amiből adaptálta mostani filmjét.
Peter Jackson Hullajó című munkája kétségkívül minden idők egyik legfelejthetetlenebb zombifilmje. Ez a mozi igazi gorefest, durvább és véresebb, mint egy elfajult vágóhídi ramazuri Herman Nitsch-csel, felkavaró és undorító, zsigeri és provokatív; találóan eufemisztikus régi videótékás műfajmegjelölése a kazetta borítójának hátlapján: “vérben tocsogó”.
Mert szélsőséges, merész és botrányos állomás ez a film az új-zélandi rendező eddigi életművében. Peter Jackson első egész estés filmje, az Ízlésficam (Bad Taste, 1987) - mely a Hullajóhoz, illetve a későbbi Mennyei teremtmények-hez (Heavenly Creatures, 1994) hasonlóan hamar kultuszfilm lett - már magán viseli az azóta Oscar-díjas rendező stílusának ismertető jegyeit: különleges vonzalmát a groteszkhez, sajátosan bizarr látásmódját és fekete humorát. Az Ízlésficam sikere után (a film egy barátja lévén eljutott Cannesba is) adta fel PJ végleg polgári foglalkozását - ő volt a kisvárosi fényképészbolt tulajdonosa - és fogott bele második, humoros animációs filmjének elkészítésébe (Meet The Feebles, 1989 - A Muppett Show pornóváltozata -- W. F.). Ezt követte 1992-ben ez a felejthetetlen low-budget alkotás, melynek képi világát bevallottan Sam Raimi örökzöld Gonosz Halott-jának vizuális effektusai inspirálták.
PJ azonban mintha nem ismerne határokat (nem úgy, mint Raimi, Romero vagy Carpenter). A Hullajó egy szokatlanul vicces és gusztustalan filmes ámokfutás, minek során a rendező fokozatosan, egyre direktebb és egyre túlzóbb képekkel igyekszik a néző gyomrát felforgatni. Ezek közül talán az ebédjelenet az, amely szikár naturalisztikussága miatt a legemlékezetesebb. Itt ugyanis azt láthatjuk, ahogy Lionel anyjának sebéből először rózsaszínű genny fröccsen a tejsodóba, majd a füle is belepottyan, amit aztán a vendégek szeme láttára rögtön be is kanalaz. De legalább ennyire zseniális a féltékenykedő mama zombivá változása: bravúrosan fényképezett és vágott jelenetek során felváltva láthatjuk a tomboló fertozéstől lüktető sebét, majd a halott férjének fényképére fröccsenő trutymót, Lionel és kedvese, Paquita első szeretkezésének intim pillanatait, és Paquita nagyanyját, miközben kártyából jósolja meg unokája bimbózó párkapcsolatának nem várt nehézségeit.
A válogatott és fantáziadús vizuális durvulásokat (például fejbőr-letépés, belső szervek eltávolítása kézzel, csontozás, nyúzás, foghúzás harapófogóval, deréknál való kettészakítás, fejledarálás, fej szétnyitása stb.) azonban tökéletesen ellenpontozza a film fekete humora, kendőzetlen iróniája és kíméletlen paródia volta. Itt aztán megkapja mindenki a magáét: a Koponya-szigeten (rejtett utalás PJ kedvenc filmjére, az 1933-as King Kong-ra) játszódó nyitójelenet például az olasz kannibálfilmeket, McGruder atya temetői szereplése pedig a Bruce Lee- és Jackie Chan-filmeket parodizálja. De legalább ennyire bizarr és mókás egyrészt, ahogyan PJ főhősei, az eladóként dolgozó Paquita Maria Sanchez és az esetlen, halk szavú Lionel Cosgrove lassan és nehezen kibontakozó szerelmét ábrázolja (a komikus hatáshoz nagyban hozzájárul a romantikus jeleneteket aláfestő, némafilmeket idéző andalítóan szentimentális zongorajáték). Másrészt például az a játszótéri jelenet, melyben Lionel egy szögesdróttal védett babakocsiban viszi ki a McGruder atya és McTavish nővér zombiszerelméből született gonosz és kezelhetetlen szörnybébit a parkba, a maga brutális abszurditásában felülmúlhatatlan. A helyenként meghökkentoen ügyes képi megvalósításon túl a dialógusok is jól sikerültek, például a Lionel és faragatlan nagybácsikája, Les között lezajló ízléstelen beszélgetések, vagy az a jelenet, amikor a házibuliban egy táncoló zombi rátámad az egyik fiatal entellektüellre, aki ijedtében csak annyit tud mondani: “Jaj ne. Visszavonom. Sajnálom, hogy Nabokovot pedofilnak neveztem”.
Peter Jackson ekkor még – legnagyobb örömünkre - független provokátor és kényszeres tabudöntögető, akinek senki és semmi nem köti a kezét. És neki aztán tényleg semmi sem szent, dübörgő léptekkel gázol az anyaság szentségébe (lásd a film végén látható igencsak morbid visszatérés az anyatestbe-jelenetet), vagy a vallásba és a gyászba (Lionel anyjának temetési szertartás-jelenete). És közben megajándékoz bennünket jónéhány felejthetetlen és undorító képsorral. A már említetteken kívül például ilyen, amikor Lionel anyja, miután karját megharapta a gonosz majom, cipőjének sarkával tapossa szét annak fejét. Ez az állatkerti epizód azonban több szempontból is izgalmas. Itt tudjuk meg ugyanis a patkánymajmok tudományos alapokat nélkülöző, ám felettébb szórakoztató eredetét (a legenda szerint kalózhajók patkányai erőszakolták meg a kis szumátrai majmokat, a bennszülöttek pedig fekete mágiát űztek ivadékaikkal), és ami a legérdekesebb: itt látható a filmben eloször (a Gyűrűk Urában is visszaköszön) vízből kínyúló kéz víziója, aminek eredetije John Boorman Gyilkos túrájának a végén látható, és amit aztán néhány évvel késobb Brian De Palma is beépített színvonalas Stephen King-adaptációjába, a Carrie-be.
Érdekes esettanulmány Lionel jellemfejlődése, aki eleinte képtelen leküzdeni az életét megkeserítő anyakomplexust, ám miután megtudja az igazságot apja halálával kapcsolatban, sikerül megszabadulnia lelki béklyóitól, és az ügyetlen, bátortalan fiúból sikerül igazi, tökös zombie-hunterré változnia, aki a film végén, kezében a hatalmas fűnyírógéppel, mielott végleg feloszlatná a zombibulit, csak annyit mond: “A partinak vége”. És ezek után hasonló vehemenciával, belevaló férfiként és ízig-vérig hősként száll szembe az ajzószertől tomboló, óriásira nőtt anyjával is, akinek eme apokaliptikus mutációját mintha Hans Rudi Giger készítette volna ópiumos lázálomban, egy őskori termékenységi szobrocska és egy szarvasmarhakoponya keresztezéséből.
A túlzás és abszurditás a film képi világán túl a zombik biológiáját is áthatja. PJ zombijait inkább kiröhögjük, semmint megijedünk tolük. Igaz, ezek az élőhalottak sok mindenben megfelelnek az általános zombisztereotípiának (lassúak, ösztönösek, nehézkesen mozognak), egyúttal azonban sokkal veszélyesebbek is, mint más filmekben látható társaik. Ezek a lények ugyanis szinte elpusztíthatatlanok, mivel torzóik, testrészeik, sőt akár még a szerveik is tovább élnek, mozognak, támadnak. Ez az élettani nonszensz azonban csak még jobban kihangsúlyozza a film groteszk jellegét, ugyanúgy, mint az a jelenet, amikor Lionel etetés közben az újbóli kanálhasználatra próbálja élőhalott barátait rászoktatni.
De éppen ez a groteszk és abszurd hangvétel az, amitől a film ilyen jól muködik. PJ titka egyszerű: humort használ halálig. Ez az, amit szem előtt kellene tartaniuk azoknak a fiatal rendezőknek, akik ma egy zombifilm elkészítésébe fognak. Hiszen itt egy kiemelkedő példa arra, hogyan lehet egy agyonhasznált zsánerbol az önirónia és a humor segítségével egy életképes, szórakoztató mozit készíteni. Nekem éppen ezért tetszenek sokkal jobban azok az újabb zombifilmek (még esetleges hibáik, gyengeségeik ellenére is), amelyek nem veszik túl komolyan magukat (például Haláli hullák hajnala). A Hullajó is hasonló, bár jobb mindegyiknél. Egyszeri és megismételhetetlen, remek horrorparódia. “Singaia!”
Egy idő után minden alkotó életében elérkezik a pillanat, hogy saját magáról készítsen filmet. Adam Sandlernél ez a pillanat körülbelül tizenöt éve tart; Happy Gilmore-tól kezdve Longfellow Deeds-en át egészen a Távkapcsban bekövetkező katasztrófáig folyamatosan saját magát állítja középpontba - ami drámaterápiában biztos nagy segítség, az egyszeri mozinéző életét viszont alaposan megkeserítheti, ha belefut. Szögezzük le az elején: eddig a filmig nem volt semmi bajom sem Adam Sandlerrel, sem a filmjeivel. A Nagyfiúk azonban olyan mély traumát okozott, hogy mostantól kezdve kimondhatatlanul gyűlölöm mind őt magát, mind bármit, amibe ezentúl belevág.
A családi vígjáték - noha mindenki ennek ellenkezőjét állítja - nagyon nehéz műfaj. Könnyen el lehet rontani, ha nem figyelünk oda a karakterekre, a történetre, viszont elképzeljük, mekkora fejest fogunk ugrani abba a pénzhalomba, amit keresni fogunk rajta. A Nagyfiúk tipikusan a Függetlenség napjára időzített családi mozi, kérdezzük meg bármelyik stúdió igazgatóját, kapásból azt fogja mondani: mindegy mit, csak gyerek, jónő meg kutya legyen benne, jó lesz. A Nagyfiúk ezt kézségesen szállítja is - csak azt nem tudni, minek. Pedig nem is indult volna tragikusan a dolog: a kedves dagadt lúzer, aki olyan kövér, hogy a motorcsónak sem bírja el, - Kevin James világéletében ezt játszotta - a fekete komikus, aki otthon nem a nadrágot, hanem az otthonkát hordja, - Chris Rockot szerintem állandó altatásban tartották a szerep kedvéért - a soha fel nem növő csajozógép, - David Spade lejátszik mindenkit, már amikor kamera elé engedik - a gerontofil New Age guru, - ki más, mint az örök tettestárs, Rob Schneider, hogy a gyehenna tüzén pusztuljon - és Adam Sandler - mint Adam Sandler, csak jobb nő a felesége - elmennek a Nagy Amerikai Nemzeti Hosszúhétvégén gyermekkoruk színhelyére családostul, mert… azért hogy legyen film. Van valami alibi is persze - Edzőbá, az apafigura meghal - de mindez csak addig érdekes, amíg Rob Schneider megpróbálkozik minden idők legkevésbé vicces Temetési Magánszámával. Nincs az egészben semmi megbotránkoztató - leginkább a fejünket fogjuk, hogy vajon ezt meg ki gondolta viccesnek.
A Nagyfiúknál nincs szükség jobb indokra a fogamzásgátlás mellett: van itt idegesítő anyós, hangszálaitól megfosztott kutya, ostoba, irritáló kölykök (pedig esküszöm, szeretem a gyerekeket), és harminc évvel korábban megalázott helyi erők. Mintha George W. Bush maga olvasná fel memoárjait, miközben harminc plazmatévén menne végtelenített szalagról a Koóstoló összes - nagyobb, hosszabb, vágatlanabb kiadásban, ezalatt kipeckelt szemhéjakkal fekszünk egy fogorvosi székbe kötözve és a fejünket simogatva a mennyezetről lelógatott Gyurcsány Ferenc biztosít együttérzéséről. Ehhez képest a Maraton életre-halálra kínzásjelenete könnyű nyáresti korzózás a Gödörben. A lényeg pedig csupán annyi, hogy lehetőleg minden második jelenetben elmondhassák a Három Örök Amerikai Alapérték valamelyikét - bízz a barátaidban, szeresd a családot és grillezz sztéket.
Elhiszem, hogy az öregedés nem túl kellemes dolog, de miért van az, hogy negyven felett vagy arcpirítóan infantilis dolgok vagy prosztataviccek jutnak Adam Sandler eszébe? Hányszor lehet még David Spade fejét lószarba nyomni? Mekkora devizahitelt vehetett fel Steve Buscemi és Salma Hayek hogy muszáj volt mindenképpen ezt a borzalmat elvállalniuk? És az engem személy szerint leginkább foglalkoztató kérdés: meddig tűrik még meg a stúdióvezetők maguk körül ezt az embert? Nem tartom elitistának magamat, de a Nagyfiúkhoz képest a Függetlenség napja egy demokráciakritikus, gondolkodó, előremutató művészfilm. Minden hazabeszélés nélkül: ha eddig nem, most nagyon nagy szükségünk lenne tényleg rendes, normális, ifjúsági vagy családi filmre - nem erre a másfél órás víziparkreklámra, amely körülbelül annyira ötletes, mint az iráni kormányzati kommunikáció és annyira vicces, mint egy nyitott bypass-műtét egy zimbabwei tábori kórházban. A Nagyfiúk olyan, mint egy ultijátszma augusztus végén négy ötvenes középkáder között a balatonberényi SZOT üdülőben: rengeteg unalmas, ezerszer hallott poén és licit, egy elkeseredett kísérlet egy piros negyvenszáz ultira, olcsó és langyos sör keserű mellékízzel - miközben csak nagyon halkan szólhat a Rolling Stones, nehogy felébressze az asszonyt.
Ez egyre jobban néz ki.
Fesztiválszezon van, jelenleg is a fél szerkesztőség vagy a Balaton Sound utóhatásait kezeli, vagy már lent van Orfűn az EFOTT-on. Velük együtt a marketingszakma által különösen kedvelt 18-35-ös korosztály is inkább valami kellemesebb helyen tölti a kánikulai napokat, mintsem a még éjjel is forróságot lehelő betonrengetegben - vagy adott esetben a jégverem klímájú mozitermekben. A filmforgalmazók és marketingesek ezekben a napokban - hacsak nem ők is fesztiváloznak vagy vizisíelnek a Fertő-tavon - szomorúan ülnek az irodában: a légkondícionáló lefagyasztja a fejüket, lábukat égeti a háromrétegű thermoüvegen is átütő erejű nap, és arra gondolnak, vajon mit is lehetne csinálni, hogy a júliusi teljesítményértékelő-értekezleten ne égjenek le jobban, mintha otthon felejtették volna a naptejet az adriai vitorlázásra menet. Ilyenkor a nagyköltségvetésű sikerfilmek már be vannak táblázva, de a közbeeső heteket kénytelenek azzal kitölteni, ami éppen kezük ügyébe akad. Erre a célra pedig bolondbiztos módszer, ha kikeresik a "Romantikus komédia" varázsszót az Excel táblázatban. A romantikus komédia olyan, mint a Neogranormon: bármilyen bőrbetegséget eredményesen kezel - a leégés ellen pedig nem is kell más. Az istenített "célcsoport" úgy sincs a városban, tehát befűzik a szülőket - meg azokat, akik elmúltak harmincöt évesek, így számukra nem léteznek, és máris itt az Újrakezdők - A Világ Leghosszabb És Legértelmetlenebb Alliteráló Alcímű Alkotása.
Emlékeznek még a Kedves Olvasók, a Spancserekre? Nem baj, ha nem: annak idején a filmet azzal hirdették, hogy ez a világ első Bromantic Comedy-je - ezzel a nehezen lefordítható szójátékkal utaltak arra, hogy itt bizony két egynemű ember szexualitástól mentes romantikus kapcsolatára épül a film. (Ez az, amit a régi világban barátságnak hívtak.) Az Újrakezdők ennek megfelelően ismét a műfajba tesz valami egzotikusat, így jött létre a MILF Comedy (Ezt nem fordítom le). Valahogy úgy kell a dolgot elképzelni, mint amikor a Diploma előttbe beledaraboljuk Carrie Bradshawt - aki mint tudjuk, tudja milyen a jó szex, vagy nem fél írni róla. Történetünk akár a Született feleségek egyik epizódja is lehetne: Sandy (Catherine-Zeta Jones) a Tipikus Kertvárosi Negyvenes Anyuka Főszereplő egy napont a Termékelhelyezett Népszerű Számítógépen meglátja férjét, amint éppen a szomszédasszonnyal… de ezt inkább az Olvasók képzeletére bízom. Kábé három perc alatt el is válik tőle, és két gyerekével beköltözik New Yorkba, hogy új életet kezdjen. Hamarosan össze is hozza az élet a Tipikus Huszonéves Szüleivel Élő Zsidó Férfi Föszereplővel (Justin Bartha), aki előbb bébiszitteri (lásd a borzalmas alcímet) majd szeretői státuszba kerül. Persze ott van az a fránya korkülönbség, szóval nem lesz egyszerű az életük. Teszem hozzá, a miénk sem, ha végignézzük.
Nem tudom hol siklott igazán félre a dolog: van egy úgy-ahogy érdekes alaphelyzetünk (újrakezdés negyven évesen két gyerekkel), néhány abszolút sztereotíp karakterünk és New York, amit az Isten is arra teremtett, hogy romantikus komédiákat - és akciófilmeket - forgassanak benne. A béna főcímet még bénább, közepes szituációs komédiákba illő jelenetek követik. A Hogyan Csináljunk Romantikus Komédiát Egyszerűen és Gyorsan című könyv mellett az alkotóknak sikerült összehoznia az évek óta ígérgetett Jóbarátok nagyfilmet - David Schwimmer, Ex Brad Pittné és minden humor nélkül. A Cosmó-lány (pardon, Cosmo-nő) világlátása és babonái elevenednek meg és semmi sem tud megmenteni minket a totális - és értelmetlen - happy end-től. Miközben más filmekből egy az egyben ellopott jelenetek sorakoznak (A Tipikus Zsidó Család Excentrikussága Art Garfunkellel, az Önvédelmi Tanfolyam Börleszkjelenet vagy az utolsó öt perc Benetton reklámkampány színvonalú montázsa a világ minden táján megforduló főhősről) egyre távolabb kerülünk a központi konfliktustól. Ráadásul a harmadik harmadban felbukkanó, rendkívül súlyos drámai mozzanat is inkább ledob a könnyed hangulatról mintsem árnyalná főszereplőink helyzetét.
Catherine-Zeta Jones (a későbbiekben az egyszerűség kedvéért CZJ) elveszve ténfereg a nagyvárosi közegben és a filmben egyaránt; látszik, hogy rutinból csinálta végig az egészet, olyan szürke és semmilyen, hogy beleveszik a háttérbe. Nem sokkal több jót tudok elmondani Justin Bartháról, az ügyeletes Jason Biggs pótlékról: halovány mint az őszi lepke... de hát tudjuk, milyen az. Aranyos - és ennél megalázóbbat férfiról nem mondhat senki. Ugyanazt adja, mint A nemzet aranyában - kapott néhány jó poént, meg egy Nagy Drámai Jelenetet. Ennyi.
Akár csak a film: nem több egy érdekesnek induló, de összecsapottan, fél szívvel megcsinált stúdiófilmnél, amelynek ha szerencséje van, mindenki gyorsan elfelejti. Ha mégis szeretnénk CZJ-t látni játszani - mert sem a testét sem a színészi játékát nem nagyon fogjuk ebben - akkor nézzük újra az Amerika kedvenceit. Sokkal inkább nézhető, mint ez.
A jelenleg futó, amerikai sorozatok közül kettő van, ami kifejezetten geek-ekkel foglalkozik, és ilyen értelemben elsődleges célközönsége is mi vagyunk. Az egyik a CBS műsorán futó, Smart is The New Sexy mondattal fémjelzett szituációs komédia, a The Big Bang Theory (nálunk Agymenők), a másik az NBC talán egyetlen valamirevaló sorozata, a Chuck. Utóbbit szeretném most bővebben kifejteni, de a fizikusok is sorra fognak kerülni a közeljövőben. Az archívumot lapozgatva rátaláltam, Beyonder kolléga egy pilotkritikájára, amiben egy nem túl optimista felhangot véltem felfedezni, mind a sorozat jövőjét, mind a koncepcióját illetően. Be kell valljam, ha annak idején nekem is a pilotról kellett volna írnom, hasonlóan vélekedtem volna.
Szerencsére az azóta eltelt 3 év alatt minden gyermekbetegségét levetkezve, a legszórakoztatóbb network tévés sorozattá nőtte ki magát. Az akció és vígjáték óvatos elegyítésére apelláló, geek központú sorozatban mindkét műfaj szerelmesei megtalálhatják a számukra tetsző elemeket és azoknak sem kell csalódniuk, akik a kütyük megszállotjai vagy odavannak az "arculcsapós" fordulatokért.
Az elején tényleg nehezen, döcögve indult be a gépezet, nem jutottunk egyről a kettőre, a részek csak teltek és teltek, míg úgy nem látszott, semmi sem mentheti meg a sorozatot az első évad utáni kaszától. Aztán egy csapásra megváltozott az atmoszféra. A párbeszédek és a poénok sokkal gördülékenyebbé váltak, a készítők pedig elkezdték erősen szerializálttá változtatni az addig procedurális sorozatot.
A történetről röviden: főhősünk Chuck (Zachary Levi), a Buy More-ban dolgozik, mint számítástechnikai eladó, ő a Nerd Herd részleg vezetője. Az élete félresiklott, az egyetemet nem tudta befejezni, ambíciója nincs, van egy nővére, aki folyton noszogatja, hogy szedje már össze magát és kezdjen valamit az életével. Chuck kiköpött mása Morgan (aki egyben a legjobb barátja is), együtt dolgozik vele a Buy More-ban egy nagy rakás idiótával egyetemben. Egy nap Chuck kap egy furcsa e-mailt, amiről később kiderül, hogy a CIA teljes adatbázisát tartalmazta képek formájában és mindez "bekerül" az agyába, ahonnan bármikor bevillanhat, ha valamihez kapcsolódót lát. A tengernyi szupertitkos információval a fejében hősünk élete fenekestül felfordul, hiszen azonnal rátalál a CIA és az NSA egy-egy ügynöke, akik kezdetben természetesen likvidálni akarják. Döntésüket az változtatja meg, hogy az adatbázis elpusztult, így Chuck az egyetlen, akinél/akiben fellelhetőek a nemzetbiztonsági adatok.
A kezdeti likvidálási akció végül kényszermegoldással zárul, így Chuck kap egy-egy testőrt, mindkét ügynökségről. A CIA részéről, egy szemrevaló hölgyeményt, Sarah Walker-t, (Yvonne Strahovski), míg az NSA-től az örökké mogorva, kívülről kegyetlennek tűnő ex-zsoldost, John Casey-t, (Adam Baldwin). A kezdeti örökös védelem, később átalakul csapatmunkává és Chuck egyre jobban beletanul abba, milyen is egy kém élete, persze teszi mindezt a maga bugyuta módján.
Ha mindössze ennyi lenne a sorozat, sose váltam volna megszállottjává, a különböző mellékszereplők azok, akik igazán színessé és szórakoztatóvá teszik számunkra ezt a heti 40 percet. Chuck nővérének vőlegénye, Devon „Captain Awesome” Woodcomb, (Ryan McPartlin), a Buy More vezetője, az örökös fánkzabáló Big Mike (Mark Cristopher Lawrence) és a Jeffster duó hétről hétre szállítja nekünk a poénokat. A második, de főleg a harmadik évad már sokkal komolyabb hangvételűre sikeredett, emellett iszonyatos cliffhangerek jellemzik majdnem végig, ezért szeretnék tartózkodni a mélyebb elemzéstől és meghagynám ezt a kritikát egyfajta ajánlónak.
Iszonyatos fejlődésen esett keresztül a Chuck, ez nagyban látszik a karaktereken és a történetszálak mesteri kezelésén, mindazonáltal a könnyed, laza hangvétel minden egyes alkalommal mosolygásra ad okot, valahányszor látja az ember.
Megérkezett a The Green Hornet első előzetese. Ha valaki még nem hallott volna a projektről: egy klasszikus, 1930-as évekbeli rádiójáték első mozifilmes adaptációjáról van szó. Tévében (és képregényekben) a maszkos igazságosztó már többször felbukkant, először a 40-es években, legutóbb pedig egy 1966-os sorozatban. Utóbbiban a médiamogulból önjelölt szuperhőssé vedlő főszereplőt Van Williams alakította, ázsiai sidekickjét pedig maga Bruce Lee. A sorozat hangvétele, az ugyanabban az évben indult Adam West-féle Batmannel ellentétben, teljesen komoly volt, Michel Gondry feldolgozása viszont inkább vígjátéknak tűnik, amit Seth Rogen bekasztingolása is jelez. További szereplők: Cameron Diaz, Christoph Waltz, Edward Furlong, Tom Wilkinson, Edward James Olmos. Nem rossz lista, és Gondry sem ügyetlen, de van egy olyan érzésem, hogy az eredeti felállás jobban működött volna: az első hírek ugyanis még arról szóltak, hogy a zseniális Stephen Chow ül a rendezői székbe, és ő alakítja az ázsiai sidekicket is. Amerikai bemutató: jövő január.
Először egy rövid bemutatkozással szeretném kezdeni. Artemis vagyok, geek-ké válásomról nagyrészt nagybátyám tehet, aki tízéves koromban a kezembe nyomta Asimov mester Alapítvány trilógiáját. Azóta könyvek, filmek és sorozatok százait fogyasztottam el, hasonló és kevésbe hasonló kategóriában, ennek köszönhetően vagyok most itt, hogy átadjam egy részét ennek az időközben felhalmozódott információnak. Nagyrészt sorozatos, filmes hírekkel fogok jönni, illetve tervezek jónéhány könyvkritikát is, nem lesz hiány semmiből sem, ígérem.
Csapjunk is a lovak közé, egy igazán aktuális sorozat a mostani kiszemeltem, nevezetesen a FOX legújabb üdvöskéje a Good Guys, ami azonnal kedvencemmé vált és remélem hasonlóan fog másoknak is, akik velem együtt odavannak az oldschool megoldásokért. Egy kicsit Guy Ritchie filmjeit idézi a sorozat, a beállítások és a képernyőn megjelenő feliratok miatt, amelyekre mindig fel van építve valami poén. Igen ez egy kőkemény akcióvígjáték, ami főként a karakterekre épít és teszi ezt brilliánsan.
Adott egy kiöregedő, antigeek rendőr, aki a billentyűzet verésén kívül nem nagyon ért a számítógépekhez, ráadásul egy Skynet féle összeesküvéssel gyanúsítja őket, meg persze ott van a tökéletes ellentéte, a fiatal, számítógépekhez értő, karrierista pali, aki büntetésként került a részleghez. Részlegüket talán túlzás is annak nevezni, hiszen pitiáner bűntények megoldásával foglalkoznak (pl. ellopott párologtató, feltört cukorkaautomata), amelyek aztán elvezetnek egy sokkal nagyobb bűntényhez. Az egészben az a legjobb, hogy a történet és a karakterek nem erőltetettek, általában ez szokott lenni a legnagyobb problémája a hasonló típusú koncepcióknak.
A másik dolog amire még kiválóan építkeznek az alkotók, az az idővel való játszadozás. Mondok egy példát: megmutatják nekünk, hogy mi lesz 5 perc vagy fél óra múlva, ami általában egy nagyon vicces jelenet, majd szépen visszatekerik az egészet és láthatjuk hogyan jutottak hőseink abba a kínos szituációba. Tudom nem új dolog, de mégis egy apró gyöngyszem, amit remekül kihasználnak.
Aztán itt vannak a mellékszereplők, akikről egyre többet tudunk meg, ahogyan bajszos főhősünk életébe is egyre mélyebb betekintést nyerhetünk minden egyes résszel. Ő ugyebár több évtizeddel ezelőtt megmentette a kormányzó fiát és azóta is felemlegeti mindezt, mint a rendőrszakma fénykorát, nameg a híres neves partnerét is Frank-et, akiről később kiderül, hogy pont hősünk miatt kapott idegösszeroppanást. A sorozatban van persze akció is, ha az eszement, vadul ide oda lövöldözést annak lehet nevezni, vagy a pisztolyát nevetségesen forgatni tudó fószert lehetne még felhozni, aki rögtön az első részben felbukkan, mint a világ második legjobb bérgyilkosa.
Az akció, a félnótás rosszfiúk és a kimaradhatatlan helyzetkomikumok elengedhetetlen kellékei az ilyesfajta humornak, akinek mindez bejön nem fog csalódni ezt megígérem. Eddig 3 részt élt meg a sorozat, az első évad 12 részes lesz, ami viszont aggasztó lehet az a pocsék nézettség, így nem feltétlenül számíthatunk 2. évadra. Ez a minőségen semmit sem változtat, az eddigi 3 rész hozta a pilot-tal megalapozott színvonalat, én csak reménykedni tudok egy második évados folytatásban, mivel kezd a szívemhez nőni és ki nem kapható mindig, egy sírva röhögős 40 percre.
Májusban volt nekünk egy képregényfesztiválunk – már megint, és ez jó. A rendezvény idén már hat éves, de még mindig olyan benyomást kelt, mintha legfeljebb kettő lenne – és ez nem jó. De megjelent sok szép és jó friss képregény, és ez viszont fantasztikus. Közülük első körben az utóbbi évtized egyik nagy, független képregénysikerét, a Scott Pilgrimet, és az itthon már szinte csak becsületből és lelkesedésből kiadott, de hazájában bombasikerű Largo Winch-et vesszük górcső alá.
Largo Winch: Business Blues
A francia képregényeknek sajnos immár hagyományosan hányatott sorsuk van itthon. A Largo Winch negyedik része hosszas vajúdás után született csak meg a magyar piacra, és így is csak 400 példányszámban – persze nem lehet hibáztatni a kiadót, sőt. Dicséretes dolog, hogy az első három rész bukása után még mindig nem mondanak le a farmernadrágos milliárdos ólomzáporokkal és üzleti machinációkkal teli kalandjairól. A Business Blues a második, az Ellenséges felvásárlással indult Largo-történet lezárása, amiben tetőfokára hág a W konszern és a Fenico vállalatcsoport nem csupán dollárokra, de vérre is menő küzdelme. Jean Van Hamme gyönyörűen fonja össze az összes, a cselekmény fősodrához látszólag alig-alig kapcsolódó mellékszálat, hogy a cégbirodalmak összecsapása mögött felvillantson egy riasztó összeesküvést, ami messze túlmutat a puszta vállalati szkanderozáson. Merthogy az a hatalom, ami az efféle konszernek kezében van, nem csak részvényesek, de államok sorsát is eldöntheti, és Amerikának vannak agyafúrt ellenségei, akik nem feltétlenül bombákban és tornyokba vezethető repülőgépekben gondolkodnak. Van Hamme-nak ez a nagyvállalati manipulációk veszélyeiről szóló kommentárja szépen, visszafogottan húzódik meg a cselekmény hátterében – van a fickónak stílusérzéke, ez azon is látszik, hogy amikor az olvasó már éppen kezdené unni az üzleti bonyodalmakat ecsetelő, némileg száraz jeleneteket (merthogy az írónak esze ágában sincs lebutítani a témát), mindig beszúr egy roppant ügyesen és látványosan komponált, adrenalint pumpáló akciót. És az összes eddigi közül a Business Blues fináléjában látott a leginkább lehengerlő. Az ellenségei elől menekülő, és az idővel versenyt futó főhős egy szédületes tempójú, filmszerű hajszában igyekszik megmenteni a céget, és közvetve talán fél Amerikát, és ahogy Van Hamme és rajzolója, a gyönyörűen részletgazdag és lendületes képekkel dolgozó Philippe Francq ezt a szcénát kivitelezik, azt Hollywoodban is megirigyelhetnék. A bónusz pedig az a panel, amin Largo, közvetlenül a totális káosz és pusztítás után, meg sem lazult nyakkendővel, halálos hidegvérrel, sármos mosollyal, alig kócos hajjal, az ablakon keresztül, az utolsó utáni pillanatban érkezik meg a sorsdöntő gyűlésre. Style, baby, style. James Bond is csettintene. Gyerekek, vegyétek ezt a képregényt, ne hagyjátok, hogy ez legyen az utolsó…
Scott Pilgrim 1-2
A 2000-es évek egyik legnagyobb meglepetésképregénye kétségkívül a hatrészes, mangaformátumban megjelent Scott Pilgrim volt (az utolsó etap júliusban jön ki Amerikában, a mozifilmes adaptációhoz igazítva), ami ahhoz képest, hogy független, hazánkban teljesen ismeretlen comic, bámulatos gyorsasággal szivárog be a magyar piacra. A Nyitott Könyvműhely a Képregényfesztiválra hozta ki nem csupán az első, de mindjárt az első két kötetet (Scott Pilgrim kivételes átlagélete, Scott Pilgrim a világ ellen), és ha minden igaz, még idén várható a harmadik is (feltételezhetően a film őszi premierje mellé). Bryan Lee O’Malley keleti és nyugati történetmesélési technikát és stílusvilágot bátran ötvöző Scott Pilgrimjének fő- és címszereplője egy 23 éves, perspektíva és életcél nélküli, egy saját bevallása szerint pocsék bandában játszó srác, aki egy lepukkant lakás szakadt matracán kénytelen osztozni meleg lakótársával, és aki csak azért nem szarik teljesen a világra, mert ahhoz tudomásul kellene vennie, hogy létezik. Rutinból élt életét váratlanul felrázza a nagy szerelem: Ramona Flowers, az amazonos futár, először álmaiban jelenik meg, majd teljes életnagyságban is. Minden töketlensége ellenére Scott elnyeri a lány kegyeit, de az igazi próbatétel csak ezután következik: ha meg akarja tartani őt, meg kell küzdenie hét gonosz expasijával. A Scott Pilgrim egy roppant kedves, bájos és őszinte „komédia az életről” koncepcióval indul, tele szimpatikus és nagyszerű karakterekkel, eleven, sziporkázó dialógusokkal és popkultúrális utalások tömkelegével. És aki gyanútlanul veszi kezébe az első kötetet, arra a vége felé szép kis meglepetés vár: O’Malley agyának elszállása következtében ugyanis egy koncert közepén az addig földön járó képregény egészen a sztratoszféráig ugrik, és a főszereplő egy videójátékba illő, szuperhősszerű küzdelmet folytat le Ramona egyik tetőt átszakítva érkező exével. Hogy ez hogy lehetséges, az lényegtelen, az író nem traktál minket mondvacsinált magyarázatokkal, a „stílustörést” teljes lazasággal és természetességgel vágja a képünkbe, és elvárja, hogy ugyanilyen hozzáállással fogadjuk. És így is fogunk tenni, mert addigra a Scott Pilgrim lendülete, energiája és életkedve rég magunkkal ragadott, és egyszerűen tudomásul vesszük, hogy az exekkel vívott élethalálharc ugyanúgy része az életnek, mint a kellemetlen szakítások és az anyagi problémák – posztmodern mágikus realizmus. A mangás képi világ egyébként pofátlanul egyszerű, de az arcokra kiülő érzelmeket egy-két alapvonás segítségével is nagyszerűen ragadja meg az alkotó. És ne feledjtétek: a 64-ütéses kombó a nyerő.
Jelentős agymenésnek tűnő film a Náci Zombik (Dead Snow) producereitől, egy elsőfilmes rendezésében. A történetnek vannak valós alapjai: a főhős, Arne Treholt létező személy, norvég szociáldemokrata politikus és diplomata volt, akit a Szovjetúnió részére történő kémkedéssel vádoltak, '84-ben börtönbe is került, ahonnan '92-ben szabadult. A filmben azonban ő a jó fiú, egy hazafias nindzsa klánt vezet, éberen őrködve Norvégia függetlensége felett. Az előzetes alapján meglehetősen kaotikusnak tűnő izé a slashfilm szerint a 70-es évek eurokrimijeit és a nindzsafilmek kliséit ötvözi a Black Dynamite-hoz hasonló stílusban.
Hadd idézzek az áprilisi udinei ázsiafilmes fesztiválról készült riportomból: "A fesztivál legviccesebb filmje Derek Kwok Gallants-a, amely, ha hozzám hasonló old school kungfufilm-rajongó vagy, maga a mennyország. Micsoda szereplőgárda! Leung Siu Lung, Chen Kuan Tai, Michael Chan, Teddy Robin Kwan! Megtarthatjátok a kikent-kifent, fiatal sztárokat, ezeknek a vénembereknek a kisujjában több a tehetség, élet és tudás, mint a dzsordzsklúnikban, andzselinadzsolikban vagy - hogy földrajzilag relevánsak maradjunk - Lee Byung-hunokban (guglizd meg) összesen. Szenzációs, kőkemény akciókoreográfia és remek poénok keverednek kedves pátosszal ebben a komédiában - a hongkongi filmek szerelmeseinek kötelező." Mivel a film nemsokára széles körben is forgalmazásba kerül, összeraktak neki egy trailert. Már csak a klasszikus-kungfufilmes főcím miatt megéri megnézni a Gallants-ot.
Az udinei ázsiaifilmes fesztiválra (április vége) kilátogató magyar kontingens létszáma évről évre nő, idén már annyian leszünk, mint az oroszok - lesz is róla képes riport. A Woochi-t vetíteni fogják Udinében, az első kritikák a filmről pozitívak, jó hangulatú wuxia-szuperhősös sztorikeveréknek írják le, amely a koreai filmek állandó szépséghibájával küzd: húsz perccel, fél órával hosszabb a kelleténél. Maj mellássuk...
Timur Bekmambetov feltűnése óta az orosz közönségfilmeket illik komolyan venni. Pontosítsunk: már a ’90-es évek végén beindult valami az orosz filmiparban, de az Éjszakai őrség volt az első, amely külföldön is sikert aratott. Nem csoda, hogy Hollywood egyből le is igazolta Bekmambetovot, aki viszont (Luc Besson mintájára), producerként segíti tovább egykori alkotótársait. Például Dmitrij Kiselevet, az Őrség-széria vágóját, aki első rendezésével kis híján túlszárnyalta mesterét.
Kényelmes-kellemes kritikusi közhely egy filmen (bármely filmen) az un. „eredetiséget” számon kérni, pedig, mint a tárgyalt opusz is bizonyítja, sok esetben egyáltalán nem ezen múlik, hogy működik-e a produkció. A Fekete villám az amerikai szuperhős-képregények és filmek – egész pontosan a Pókember – sablonjainak szemérmetlen lenyúlása, pontosabban átültetése orosz környezetbe. A hangsúly az átültetésen van: az ismerős klisék ellenére a Fekete villám az első perctől az utolsóig annyira sajátosan orosz, amennyire csak lehet.
Főhőse, akárcsak Peter Parker, csóró egyetemista, akit talpig becsületes apja (vö: Ben bácsi) születésnapjára egy ősöreg Volga típusú autóval ajándékoz meg. Dima nem boldog, sőt: kifejezetten kínosnak érzi, hogy egy ilyen ócskasággal kell járnia, miközben újgazdag haverja egy vadonatúj Mercedes-szel szédíti az évfolyam legszebb csaját (vö: Mary Jane, csak Ekaterina Vilkova nagyjából háromszor olyan bájos, mint Kirsten Dunst), míg rá nem jön, hogy a lesajnált Volga jobban fel van turbózva, mint Kitt és Herbie együttvéve: lehet vele repülni. Kiderül szép lassan, hogy az autó egy régi szupertitkos szovjet kísérlet mellékterméke: egy olyan nanokatalizátor működteti, amely a gázolajat nanoüzemanyaggá alakítja, egy Holdról származó kristály segítségével. Csak ez az egyetlen működő modell készült el, erre fáj egy rosszarcú „üzletember” foga, aki természetesen gonosz terveket forgat a fejében. Dima közben saját kárán tanulja meg, hogy különleges autóhoz különleges felelősség jár, és elkezdi üldözni a bűnt, illetve katasztrófahelyzetekben is a moszkvai lakosság segítségére siet.
Az Éjszakai őrséghez hasonlóan a Fekete villám is a hiteles környezettől és figuráktól működik. A Pókember alapdilemmája (mások önfeláldozó megsegítése vs. a saját boldogulásunk) itt is ugyanolyan „érvényes” és „hiteles”, sőt talán még hitelesebb és aktuálisabb. Aki már elolvasott legalább egy Pelevin-regényt, pontosan tudja, milyen az a poszt-szovjet világ, ahol a hirtelen meggazdagodott kiskirályok diktálják a morált és jelentik a követendő példát: nem véletlen, hogy a főgonosz maffiózó tart egyetemi kurzust arról, hogyan kell az (üzleti) életben érvényesülni. Ennek az Oroszországnak bizony saját szuperhősre van szüksége, és persze saját, helyi viszonyokra adaptált tanmesére a gonosz felett győzedelmeskedő csakazértis-becsületes kisemberről.
Ez persze csak (a nagyon is szükséges) háttér, a Fekete villám elsősorban egy „ifjúsági kalandfilm” hollywoodi mércével is értékelhető akciójelenetekkel és látvánnyal, sajátos humorral és az Éjszakai őrségben is megcsodált, súlyos arcokkal a mellékszerepekben. A történet a sablonok ellenére sem válik unalmassá, hála az ügyesen szövögetett mellékszálaknak, egyszóval: kívül-belül profi munkáról van szó. Egyedül csak a kulcsmondatokat és a jeleneteket megismétlő, a történet tanulságait nyomatékosító flashbackekért kár: Bekmambetovék nyilván nem bíztak a nézőik értelmi képességeiben, de persze még az is lehet, hogy nekik van igazuk. A Fekete villám végső soron tényleg csak egy kiváló popcorn mozi, amelynek – ideális esetben – a világ minden multiplexében az egyre jobban kifulladó amerikai szuperhős-mozikkal kellene versenyeznie, és érdemei alapján: győznie.
1. A filmet a UIP-Duna Film vetítette le nekünk, és a többi kritikusnak, hogy kipuhatolja, érdemes-e bemutatni. Szerintünk igen.
2. Egy kollegina ötlete nyomán szerettem volna a "Zúg a volga"-poént elsütni a cikkben. Nem sikerült. :(
Annak, aki nem ismerné MacGruber figuráját: a Saturday Night Live (SNL) című, vicces(nek szánt) szkeccsekkel operáló showműsorban született meg, mint MacGuyver-paródia. A pár perces jelenetekből most egy másfélórás ökörködést csináltak, majd meglátjuk, hogy működik. (A tovább után meg lehet nézni az eredeti szkeccseket.)
Mivel az ünnepi boldogság-pia-buli-szeretet bódulatában szinte bizonyosan el fog sikkadni a képregény (tudom, szinte eretnekség, de ez van), ezúton alighanem az év utolsó GeexKomixát tárom elétek – becsüljétek meg, olvassátok el, véleményezzétek, rebegjetek érte hálát, emeljetek nekem szobrot, aztán jövőre, veletek, mindannyiótokkal, ugyanitt. Addig is boldog zombikarácsonyt kívánok – hogy miért is, azt beljebb olvashatjátok.
Murderer #1
Történet: Robert Kirkman
Rajz: Nelson Blake II
Kiadó: Top Cow Productions
A Top Cow útjára indította idei Pilot Seasonját, aminek lényeg a következő: kiadják néhány képregény első részét, aztán az olvasók szavazhatnak róla, hogy melyik legyen az az egy, amit folytatnak az alkotók, amiből ténylegesen sorozat lesz. Robert Kirkman a Murdererrel szállt be a játékba. A sztori Jasonról szól, aki látszólag egy átlagember, de persze a látszat az ilyen képregényekben mindig csal. Jasonnek ugyanis van egy különleges képessége: érzi más emberek érzéseit, gondolatait, szándékait, de hogy a helyzet ne legyen ilyen rózsás, mindezt képtelen kontrollálni. Ekkora „zajjal” a fejében pedig képtelen bármire rendesen koncentrálni, normális életet élni, és ezt a zajt csak egyvalami képes ideiglenesen elnémítani: az, ha egy haldokló ember semmibe vesző gondolataira összpontosít. És íme, megszületett sajátos motivációval megvert gyilkosunk, aki persze csakis olyanokat öl, akik rászolgálnak. Namost, ez kétségívül úgy hangzik, mint egy szuperhőstörténetbe oltott Dexter, még ha a hasonlat mind előbbi, mind pedig utóbbi szempontjából sántít is kicsit, merthogy még nem világos, Kirkman hová akarja helyezni a hangsúlyt a későbbiekben. Az első rész funkciója szimplán annyi, hogy bemutassa azokat az egyedi körülményeket, amik közt a főhős élni kénytelen, és emellett felvet egy sor problémát és mellékszálat, amelyek közül bármelyik bizonyulhat dominánsnak, ha az olvasók úgy döntenek, hogy a Murdererből sorozat lesz. A koncepció mindenesetre érdekes, és legyen szó akár Jason és nagyanyja furcsa, nem éppen ideális kapcsolatáról, a bizarr módon (egy gyilkossággal, természetesen) elstartoló szerelmi szálról, a főhős aktuális áldozatának becserkészéséről, illetve a főhősnek az ölési kényszerhez való rezignált hozzáállásáról, a képregény nagyszerűen működik – kétségkívül van benne potenciál egy remek ongoinghoz. Nelson Blake II rajzai is tökéletesen helytállnak, mert ugyan nem különlegesek, de az élvezetes átlag lehető legmagasabb szintjén állnak, azaz életszerűek, lendületesek, és hibátlanul leképezik Kirkman történetének némileg melankolikus hangulatát. Legfeljebb a szokásoshoz képest még így is valamelyest visszafogott színvilág lehetne kissé egységesebb, atmoszférikusabb (ehhez a sztorihoz passzolna egy sötétebb, komorabb, és főleg, meghatározóbb, egyedibb látvány), de így sem lehet okunk panaszra. Ugyan a Pilot Season többi versenyzőjének elolvasása még várat magára, de az már most kijelenthető, hogy alapból nem járunk rosszul, ha a Murderer folytatódik.
Nation X #1
Történet: Simon Spurrier, James Asmus, Chris Yost, Scott Snyder
Rajz: Leonard Kirk, Michael Allred, Michele Bertilorenzi, David López
Kiadó: Marvel Comics
A Marvel antológiái nem szoktak jól elsülni, legutóbb a hatrészes Astonishing Talesszel fürödtek be – és a speciálisan x-menes antológiák is kétes értékűek (ld. a tavalyi Divided We Standet és Manifest Destinyt). De a négyrészes Nation X, legalábbis az első szám alapján, kivételt képez. Na jó, a négy rövid sztoriból ide is jutott egy, ami meglehetősen érdektelen és felesleges, de összességében határozottan pozitív az összkép – főleg, ha azt nézzük, hogy létezése egyáltalán nem öncélú, hanem nagyon is sokat hozzátesz Matt Fraction jelenlegi Uncanny X-Menjéhez. Ami mellesleg már jó egy éve haldoklik, és a Nation X megtárgyalását itt kell kezdenünk. Fraction pár hónapja egy, a hatóságok hatáskörén kívül eső szigetre (Magneto régi Asteroid M-jére), Utópiára költöztette az X-eket, és teljes kompániájukat. A szerző azóta írhatatlanul sok karakterrel dolgozik, aminek óhatatlan mellékhatása, hogy nagy részük elsikkad (és ez még a jobbik eset, voltak, akiket Fraction teljesen és otrombán félreírt), és fontos kérdések, dilemmák, témák maradnak említetlenül. Miért is jó az X-eknek, hogy elszeparálják magukat, és úgy általában, a mutáns faj maradékát a világtól, és összegyűlnek egy adott helyre (ahol egyszerre lehet őket kiirtani)? És mit gondolnak erről az egyes karakterek, a fiatalok mutánsok, a „vendégek”, vagy ha úgy tetszik, befogadott menekültek? Bármilyen szégyen is Fraction számára, ezekre a kérdésekre nem ő ad választ az Uncannyben, hanem egy rakás más író a Nation X-ben. Simon Spurrier sztorija (The Ghost of Asteroid M) például Magneto és a mutánsok új nemzedékének kapcsolatával fűszerezve látogatja meg a mágnesesség urának múltját – helyenként ugyan túl lazára veszi Magneto figuráját, de összességében érdekes adalék az ősellenség visszatéréséhez. A kakukktojás Scott Snyder Testamentje, ami a sokadik rohadtul unalmas bőrt húzza le a „Kolosszus elvesztette Kittyt, és most szenved, és nem találja magát, és búsong” koncepcióról. Erről már a Manifest Destinyben is szólt pár oldal (Christ Yost remek kis Uncheerable-je), csakhogy míg annak ott volt humora és lelke, ennek nincs semmije, Snyder csak bután rázza a fát, hátha leesik még róla valami. Yost Cold Shoulder című rövidje sokkal-sokkal élvezetesebb, az imént említett Uncheerable-höz tudnám hasonlítani: alapul vesz egy karaktert (ezúttal a notóriusan komolytalan és felelőtlen Jégembert), tökéletesen bemutatja reakcióit a jelenlegi szituációra, az egészet megtölti humorral és szívvel, hogy aztán a végére roppant eleganciával odalopjon egy drámai felhangot, ami az egész addigi vidám sztorit sajátosan édeskeserűvé varázsolja. A legjobb viszont James Asmus Road Tripje: ebben a két régi barát, Rozsomák és Árnyék utazgat, iszogat, és beszélget (többek közt arról, hogy melyik dögös szuperhősnő jön be jobban nekik), majd pedig rátérünk a lényegre: Küklopsz döntéseire és Utópiára. Ez a dialógus két oldalban többet mond el a mutánsok jelenlegi helyzetéről, mint Fraction összes eddigi képregénye a témában. Ráadásul közben vicces, szórakoztató, és remekül ábrázolja a két karakter kapcsolatát. Remélhetőleg tartják a színvonalat a későbbi számokban is, bár egy antológiánál ez mindig kétséges.
Supergod #2
Történet: Warren Ellis
Rajz: Garrie Gastonny
Kiadó: Avatar
Újabb képregény arról, hogy milyen volna a világ viszonylag reális (értsd: nem marveles/dc-s) szemmel, ha léteznének benne szuperhősök… És az igazat megvallva, kicsit unalmas már ez a koncepció. Sok író sok bőrt lehúzott róla, és kevés új van, amit még hozzá lehet tenni. Az efféle sztorik egyik közös pontja, hogy általában sokkal sötétebb/cinikusabb szemszögből közelítenek a témához, vagyis a dicsőséges hősökkel teli szuperhősvilágok kontrasztjaként ezek rendszerint tele vannak őrültekkel, gyilkosokkal és pszichopatákkal (elég csak a Watchmenre gondolni), vagy egyszerűen csak oly módon képezik a két nagy kiadó műveinek antitéziseit, hogy minden, de tényleg minden gyökeresen el van bennük kúrva. Ehhez a legjobb példa pont Warren Ellis Ruins című kétrészes minije, ami egy mélyen depresszív és sokkoló alternatívája a Marvel-világnak. A baj azzal a képregénnyel az volt, hogy Ellis szimplán az „alakuljon minden a lehető legszarabbul” elv szerint írta meg, teljesen öncélúan, kiélve véres és vad fantáziáit, vajmi kevés tekintettel karakterekre és történetvezetésre. A Supergod sajnos ehhez hasonlatos. A kiindulási pont a fegyverkezési verseny szuperemberversennyé fajulása, vagyis, hogy a Föld különböző államai hipertitkos laboratóriumokban igyekeznek előállítani az emberi (?) faj következő lépcsőfokát – amit szerintük olyan lények képviselnek, akik izmuk egy rándulásával kiirthatnak egy fél országot. Persze, hogy minden egyes állam minden egyes kísérlete katasztrofálisan sül el, és a bolygón hamarosan pusztító, amorális supermanek ámokfutnak, mindenféle, teremtőik számára megfejthetetlen és érthetetlen motivációknak és logikának engedve. Ellis nem erőlteti meg magát: az első rész frappáns nyitányát leszámítva (az első oldalon úgy tűnik, mintha a Föld amortizálódását mesélő narrátor egy szobában ülne, de a következő kétoldalas totálkép London lángoló-füstölgő romjainak közepére, a hullákkal teli Temze partjára teszi) csak sajátos, senki máséval össze nem téveszthető, ízes káromkodásokkal, hűvös brit eleganciával, szemét cinizmussal és végső, „a szart is leszarom” habitussal vegyített tudományos blablája érdemes említésre. És gyanítom, hogy ez a tudományos blabla a legfontosabb számára: az egész képregény csak szórakoztatóan őrült és gonosz ötletek tárháza („Valaki azt mondta, hogy rádióhullámokat szart. Nem tudom, hogy lehet ilyesmit bizonyítani.”), amivel Ellis kedvére eljátszogathat. Közben maga a sztori alakulása olyannyira mellékes neki, hogy mindent gyors flashbackekben mesél el, karakterek és dialógusok nélkül, pusztán a tényekre szorítkozva, mint valami alternatív történelemórán. A képregény így ráadásul frusztrálóan redundáns lesz: az egyébként szép, realisztikus és hatásos képek nem tartalmaznak új információkat, pusztán illusztrálják a szöveget. Eddig leginkább egy képregényíró művészi maszturbációjának tűnik a dolog – ő biztos élvezi, de mi csak zavartak vagyunk a látványától.
Siege – The Cabal
Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Michael Lark
Kiadó: Marvel Comics
Nyakunkon a Marvel következő nagy, januárban induló crossovere, a Siege, ami véget vet majd az egy éve tartó Dark Reignnek. Brian Michael Bendis ezúttal Asgard, Thor otthona ellen küldi a Secret Invasiont követően a nemzetbiztonság fejévé előlépett Norman Osbornt, de a prológus, a The Cabal szerint ennél azért kicsit bonyolultabb a helyzet. Osborn címbeli belső köréből Loki és Doom is közvetlenül érintett Asgard sorsában – előbbi nyilván a hatalmat kívánja átvenni, ahogy mindig is akarta, utóbbi pedig (ahogy azt Straczynski, illetve most már Gillon Thorjában láthatjuk) a halhatatlanság titkát akarja kierőszakolni az épp nála, Latvériában lakó istenekből. Ez a konfliktus régóta alakul már, gyökerei jó másfél évre nyúlnak vissza, vagyis ez pont az a következetes és tudatos történetvezetés, amit Bendistől már megszokhattunk marveles pályafutása során. Legalábbis majdnem: ugyanis Osborn képbe kerülése a sztori többi aspektusához képest kissé elsietettnek, vagy ha úgy tetszik, erőltetettnek tűnik. Korábban egyáltalán nem esett szó róla, hogy frusztrálná Asgard mi világunkban való létezése, így némileg meglepő, hogy minden átmenet nélkül most hirtelen ez áll figyelme középpontjában, és kész háborút hirdetni ellene. Persze, végső soron egy őrülttel van dolgunk, ami önmagában sok mindent megmagyaráz, de ez egy egyébként ilyen gondosan kiszámított történetben így is kilóg kissé a sorból. (Bár ott van még Loki, akit szövetségüknek megfelelően trónra kell segítenie – de ő mostanában segítség nélkül is elég jól boldogult.) Ettől eltekintve a Siege – The Cabal azon a színvonalon mozog, amit a mindig nagyszerű szórakozást jelentő New Avengers és Dark Avengers írójától elvárunk. Osbornnak az őrületére koncentráló nyitó monológjától az arrogáns Doommal való konfrontációján át az Asgard elleni stratégia füzetvégi előkészítéséig minden tökéletesen működik, legyen szó akár karakterekről, akár dialógusokról, akár akcióról. Nagy és szórakoztató haddelhaddnak nézünk előre, ami e prológus szerint nem csak a csimmbummról szól majd (mint az egyébként igen jól sikerült Secret Invasion), hanem az egyes figurák döntéseiről, kapcsolatairól is. A sztori ígéretesnek tűnik már csak az egymás ellen forduló gonoszok és Asgard miatt is, és akkor a New Avengers tagjait, és a frissiben visszatérő Amerika Kapitányt még számításba se vettük. Ami pedig a rajzot illeti, Michael Lark képei szokásosan szépek, realisztikusak és visszafogottak (értsd: nélkülözik mindazokat a szuperhősös képi kliséket, amik ebben a zsánerben oly gyakoriak). Egyedül a nyitó duplaoldal fest furcsán, merthogy Lark gyökeresen másképp ábrázolja Asgardot, mint ahogy azt Thor saját sorozatában láttuk – de Loki ördögi mosolya, ahogy figyeli (és alakítja) a körülötte elszabaduló poklot, mindenért kárpótol.
A Very Zombie Christmas
Történet és rajz: Joseph Wight, Fred Perry, David Hutchison
Kiadó: Antarctic Press
Az Antarctic Press egy bájos kis speciális egyrészessel kedveskedik azon olvasóknak, akiknek már a belük kifordul a tömény és mesterkélt karácsonyi hangulattól, az egy hónapja villódzó és díszben pompázó üzletektől (jön a szeretet ünnepe, vásárolj, vásárolj, vásárolj!) és utcáktól, a sok karácsonyi daltól és attól a tetves Last Christmastól. Az A Very Zombie Christmas három író-rajzoló három rövid, fekete-fehér történetét tartalmazza, és a közös bennük természetesen az, hogy karácsonykor játszódnak, a szereplőket pedig a Jézuska és a Télapó helyett emberevő életholtak látogatják meg, akik ajándékot és virgácsot hanyagolva, szeretetteljes harapásokkal jutalmazzák a jókat és a rosszakat is. Az elsőben (Unholy Night) Joseph Wight egy második világháborús sztorit mesél, amiben az ellenséges vonalak mögött rekedt amerikai katonák tankokat vezető és lődöző náci zombikkal kénytelenek szembeszállni. Kellemes kis szösszenet, amiben viszont a viszonylag jópofa ötleten és gördülékeny történetmesélésen kívül nincs semmi élvezetes. Értsd: nem igazán vicces, és egyáltalán nem félelmetes, bár legalább a nagyapjuk „karácsonyi meséjétől” a takaró alatt tágra nyílt szemekkel rettegő lurkók képe bájos slusszpoén, és a kellemesen retró rajzok is szépen helytállnak. A második sztori a The Littlest Zombie Meets Santa! címet viseli, és messze a legjobb a háromból. A főszereplő itt maga is egy zombi, egy (egykori) kisgyerek, aki szegény olyan kicsi, hogy a „holtak hajnalán” nem tud kimászni a sírjából, mert nem éri el a tetejét (már itt meg kell szakadni a röhögéstől) – ráadásul a csúnya, rossz felnőtt zombik mindig elveszik tőle a zamatos emberhúst. Úgyhogy egyedül vadászik az erdőben, mert túl kicsi, hogy beleessen az emberek által ott felállított csapdákba – és ott találkozik egy (gyilkos) télapóval is. Fred Perry sztorija apró kis gyöngyszem: a nyilván igen egyoldalú és szimpla zombiperspektívából nem lehet hosszú történetet mesélni, így az író maga is afféle gegként fogja fel az egészet, és pár oldalon kihozza belőle, amit lehet. Vicces, ötletes, sőt, még fordulatos is, és a szívmelengetően meseszerű képi világ felteszi a pontot az i-re. Az utolsó adalék a legkevésbé érdekes: a You better watch out-ban egy gengszter egy pénzszállító kirablása után bezárja három társát egy raktárba a zsákmánnyal együtt, hogy ott rohadjanak meg. A terve az, hogy pár év múlva, mikor a rablás körüli hisztéria már lecsillapodott, majd elmegy az aranyért, de társai még azelőtt zombikként térnek vissza. David Hutchison vicces, kísérteties, végzetszerű és tanulságos is akar lenni egyszerre, de egyik sem megy neki igazán. Túl egyszerű, unalmas és kiszámítható az egész – még egy egyszeri poénnak is lapos, a vázlatos rajzok pedig (egy kihúzó nagyon elkelt volna) még a havas-gengszteres hangulatot is hazavágják. A füzetet egyértelműen a középső sztori miatt érdemes beszerezni.
Hideg időhöz jéghideg sztorik dukálnak: ezen a héten főleg bűnügyi történetekben mélyedünk el, azaz vérben, bűnben, mocsokban, hullákban, kurvákban, pénzben és halálban úszunk, méghozzá a noir legnagyobb képregényes művelőinek hála. De azért lesz itt még más is. Például Dr. Horrible meglátogatja a comicok világát, Thor otthonában lassan elszabadul a pokol, Steve Niles pedig Hellboyt mímel. Fáradjatok beljebb!
Noir: A Collection of Crime Stories
Történet: David Lapham, Jeff Lemire, Alex De Campi, Chris Offutt, M.K. Perker, Paul Grist, Rick Geary, Ken Lizzi, Gary Phillips, Ed Brubaker, Brian Azzarello, Matthew és Shawn Fillbach
Rajz: David Lapham, Jeff Lemire, M.K. Perker, Dean Motter, Paul Grist, Rick Geary, Hugo Petrus, Joelle Jones, Eduardo Barreto, Sean Phillips, Kano, Stefano Gaudiano, Fabio Moon, Gabriel Ba,
Kiadó: Dark Horse Comics
Ugyan a Dark Horse 13 rövid noirt tartalmazó graphic novelje nem tartozik az elmúlt két-három hét termése közé, de azért még bőven belefér az „újdonság” kategóriába – és műfajválasztásából adódóan egyszerűen nem mehetünk el mellette itt a geekzen csak úgy, szó nélkül. Tehát, a kiadó összegyűjtött egy rakás, a zsánerben, és úgy egyáltalán, a képregényművészetben jó nevűnek számító írót és rajzolót, és megrendelt tőlük egy-egy kőkemény, mocskos-karcos bűnügyi történetet pár oldalon, fekete-fehérben. Egyszerű átlagemberekről, akiket a nélkülözés sodor a bűn világába, a noir jellemző balekjairól, akik egy punci hívószavának engedelmeskedve csinálnak magukból hülyét és hullát, bűnözőkről, gyilkosokról, pénzről, vérről és halálról, meg egyéb földi jókról, amiknek itt helyük van. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, az egyes sztorik színvonala erősen ingadozó, a kötetbe éppúgy kerültek remekművek, mint felejthető alkotások – de a noir rajongói kétségkívül megtalálják benne a számításaikat.
A nyitány mindjárt lenyűgöző: David Lapham híres sorozatának, a 2005-ben véget ért Stray Bulletsnek a világát látogatja meg újra, egy fiatal lányon keresztül, akit két osztálytársa egy ládába zár, azzal a szándékkal, hogy később megerőszakolják és megöljék. Az Open the Goddamned Box, amellett, hogy ijesztő bepillantást enged a mai tinédzserek dühvel, keserűséggel teli, és céltalanságukban sokszor erőszakhoz vezető életébe, rafináltan eljátszadozik az áldozat-tettes szerepkörrel, és mindezt egyszerű, de hatásos képi világgal, és egy nem konvencionális befejezéssel koronázza meg. A kötet másik csúcspontja a 21st Century Noir, a műfajban felülmúlhatatlan Ed Brubaker-Sean Phillips (Criminal) párostól. A mindössze hatoldalas képregény a szűk keretek közt is háromszor vált szemszöget (szerető-feleség-férj), és egy klasszikus „öljük meg a férjem, hogy együtt lehessünk” történetet csavar ki, és zár le roppant szemét és mocskos módon. Ez kérem itt a noir legjava, és most már azt is tudjuk, amit eddig is biztosan sejtettünk: Phillipsnek nem feltétlenül van szüksége színezőre, hogy a rajzai fantasztikusan mutassanak.
A többi 11 sztori (melyek közt egy ötletes illusztrált novellát is találunk, Ken Lizzi és Joelle Jones tollából: Thrustworthy) általában egyetlen egyszerű szituációra épül, hol jobban, hol rosszabbul, hol érdekes, hol tipikus megoldásokat alkalmazva, hol meglepetést okozva, hol kiszámíthatónak maradva. Jeff Lemire végtelenül szimpla The Old Silo-ja például egy anyagi nehézségekkel küzdő farmerről szól, akinek pajtájában pár héttel a kilakoltatása előtt felbukkan egy sebesült bankrabló, természetesen egy pénzzel tömött táska társaságában, míg Matthew és Shawn Fillbach Lady’s Choice-a egy meglehetősen lapos és érdektelen szösszenet egy gengszterkörökben mozgó, izgalmakat hajkurászó nőről, aki pasiját egy „erősebb kutyára” cseréli. A Gary Phillips-Eduardo Barreto páros sztorija (The New Me) egy teljesen földhözragadt, szerelmi bonyodalmakat ígérő cselekményt váratlanul sci-fibe olt az utolsó panelekkel, a The Last Hit (Chris Offutt, Kano, Stefano Gaudiano) egy öreg és egy fiatal bérgyilkos nyilvánvalóan halálba vezető találkozásának intenzív, és meglepően erős érzelmi töltéssel is rendelkező krónikája, az M. K. Perker írta és rajzolta The Albanianban egy albán takarító találja szembe magát egy irodai alkalmazott gyilkos ámokfutásával, a Blood on my Hands, Rick Gearytől, pedig egy férjcsalós-magánnyomozós-bérgyilkosos sztori, egy bájos csavarral a végén.
Akad még egy Mr. X és egy Kane történet is, ám mind közül a legkülönösebb Alex de Campi és Hugo Petrus Fracture című képregénye, amiben egy nő azon morfondírozik/arról ábrándozik, hogy a metró elé lök valakit – és ez a „mi lenne ha…” szcenárió aztán álomszerűen gyűrűzik tovább („és mi lenne ha…”, „na, és ha…”, „vagy ha esetleg…”). A koncepció kétségkívül roppant érdekes, csak szegény Petrusnak esik nehezére lépést tartani de Campi agymenésével, és ez le is csapódik a végeredményen: a minimális szöveget tartalmazó sztori szinte feldolgozhatatlanul kusza – de talán megéri szenvedni vele. A végére a Brian Azzarello-Fábio Moon-Gabriel Bá trió, minden képregényrajongó arcára mosolyt csaló slusszpoénja, a The Bad Night maradt, amiben egy gengszter rablással egybekötött biztosításai csalásra kap megbízást: el kell vennie egy értékes nyakláncot egy nőtől, amikor az egy sikátorban tart hazafelé, mozi után, férje és kisfia társaságában…
A Noir, formátumából adódóan egy vegyesfelvágott, de legalább a nagyszerű, a kellemesen szórakoztató és az egy-két közepes alkotás mellé nem kerültek komoly csalódást keltő történetek – így a mérleg végül egyértelműen pozitív, a kötet pedig kihagyhatatlan a műfaj rajongóinak.
Punisher Max #1
Történet: Jason Aaron
Rajz: Steve Dillon
Kiadó: Marvel Comics
Amikor tavaly a 60. résszel Garth Ennis otthagyta a Punishert, sokan tartottak attól, hogy a sorozatnak befellegzett, vagy legalábbis súlyos minőségi romlás következik – de annak ellenére, hogy a Marvel bő egy évig nem talált hozzá állandó írót, és így a szerzők történetenként váltották egymást, a legtöbb olvasó kellemes meglepetéssel szembesült. Gregg Hurwitz, Duane Swierczynski és Victor Gischler is pofás kis sztorikat szállítottak (na jó, nem Ennis-színvonalon, de akkor is), és közben a kiadó megtalálta a tökéletes írót, aki továbbviheti a címet –ennek örömére pedig újrakezdték a számozást is. Úgyhogy most itt van a Punisher Max első része, Jason Aarontól, akinek az egyik legnagyszerűbb jelenleg futó amerikai sorozatot köszönhetjük (Scalped), és Steve Dillontól, aki már dolgozott Ennisszel a Megtorlón, bő 10 évvel ezelőtt (ld. a maxos előtti sorozatot, aminek utolsó sztorija – Balfékek szövetsége – itthon is megjelent). Dillon sajátos, szatirikus stílusa tökéletesen passzolt ahhoz a groteszk, végtelenül fekete humorú Punisherhez, és bár jelentősen nehezebben találja a helyét a Maxhoz szabott sötét, vérmocskos és vérkomoly kereteken belül, azért panaszunk szokás szerint aligha lehet rá. Ami pedig a sztorit illeti, Aaron nem vacakol, rögtön az első adandó alkalommal előhúzza az aduászt az ingujjából: jelesül a Vezért, a Marvel Univerzum elsőszámú gengszterfőnökét, akit dacára annak, hogy ez a sorozat már jó 10 éve fut, még egyetlen író sem vezetett be a Max-világba. Wilson Fisk itt még csak egy nagymenő gengszter roppant intelligens és hatalmas fizikai erővel bíró testőre, aki titokban nyilvánvalóan a csúcsra vezető útját tervezgeti – és ehhez épp a Megtorlót választja akaratlan segítőjének. A gengszterek ugyanis el akarják végre tenni őt láb alól, és ehhez Fisk ötletét használnák: elhitetik vele, hogy a Vezér nem csak egy városi legenda, hanem valóban létezik, hogy így tereljék el a figyelmét, és végül leszámolhassanak vele. Aaron izgalmasan építi fel a sztorit, felhúzva egy háromszöget, aminek mindegyik csúcsa konfliktusban áll (vagy fog) a másik kettővel. Ha minden igaz, nagy átverésekkel és mészárlásokkal teli cselekménynek nézünk elébe, aminek fő kérdése alighanem az lesz, hogy mikor jön rá koponyás hősünk, hogy Fisk őt csak bábuként rángatja a saját hatalomra jutása érdekében. Ígéretes koncepció, aminek lefutását akár egy sztorinál jóval hosszabb távon is el tudnám képzelni – az mindenesetre máris látszik, hogy Aaron érti a karaktert: Frank öl, kínoz, és szarik mindenre, aminek nincs köze a rosszfiúk kinyírásához. Kezdetnek határozottan nem rossz.
Stumptown #1
Történet: Greg Rucka
Rajz: Matthew Southworth
Kiadó: Oni Press
Ha Greg Rucka bűnügyi történetekbe ártja magát, abból nem nagyon szokott rossz kisülni – gondoljunk csak az Ed Brubakerrel közösen írt szenzációs Gotham Centralra, vagy akár a nemrég megfilmesítésre került Whiteoutra. A szerző legújabb sorozata a Stumptown címet viseli, és közel s távol Raymond Chandler és A nagy Lebowski keresztezéseként utalnak rá – bár azt gyorsan megjegyezném, hogy a legendás noir író stílusa sokkal inkább tetten érhető a képregényben, mint Coenéké. A főszereplő egy Dex nevű nő, aki ha épp nem magándetektívként keresi kenyerét (pontosabban állandóan gyarapodó szerencsejáték-adósságainak ellenértékét), fogyatékos öccséről gondoskodik. Most lehetőséget kap egy kaszinótulajdonostól, hogy összes adósságát lenullázza, és ehhez csak annyit kell tennie, hogy megkeresi az illető eltűnt unokáját. De a dolog persze nem ilyen egyszerű, mert a megbízó és a megbízott személyén kívül még vannak mások is, akik érdekeltek a lány megtalálásában – vagy abban, hogy soha ne kerüljön elő. A csaknem 40 oldalas képregény cselekményét Rucka a figyelemfelkeltő in medias res kezdés után lassan bontja ki, bőven szánva időt a főhős és életkörülményének bemutatására – és ez a mű egyik elsőszámú erénye. Dex egy teljesen átlagos nő, még inkább az, mint Renee Montoya vagy Carrie Stetko az író említett, korábbi műveiből. Megvan a magához való esze, de semmiképpen nem valami szupernő, aki rettenthetetlenül néz szembe a halállal, és lő, és üt, és rúg, és mindenből kivágja magát fél perc alatt. Ellenkezőleg: nyomozásának első lépései után rögtön össze is verik, aztán nem sokkal később belelövik a folyóba (ez mellesleg nem spoiler: így kezdődik a füzet, és aztán ugrunk vissza az időben, hogy megnézzük, mi vezetett idáig). Esendő, sebezhető, 100%-ig valós benyomást keltő, hús-vér ember, aki röpke pár oldal után magáénak tudja az olvasó teljes és feltétlen szimpátiáját és együttérzését, akkor meg főleg, amikor a zsánerre jellemző szarvihar előtör a semmiből, és kezdi őt maga alá temetni. A szálak teljes kibontása, a sztori itt lefektetett alapjaiból való tényleges építkezés persze még hátra van, de kezdetnek ez határozottan meggyőző, Rucka ismét bebizonyította, hogy ért a műfajhoz. Tettestársa ezúttal Matthew Southworth, akinek stílusa leginkább a Michael Lark-Stefano Gaudiano pároshoz (Daredevil) hasonlítható (az egyetlen komoly különbség, hogy – legalábbis egyelőre – jóval kevesebb árnyékot használ) – vagyis tökéletesen passzol egy hamisítatlan noirhoz. Várjuk a folytatást.
Thor: Giant Sized Finale
Történet: J. M. Straczynski
Rajz: Marko Djurdjevic
Kiadó: Marvel Comics
Időről időre úrrá lesz rajtam a kísértés, hogy elutazzak az államokba, és ledobjak egy molotov koktélt a Marvel székházára. Vagy egy gránátot. Vagy egy atombombát. Pedig, mint oly sokszor, most is olyan szépen indult minden. Thor három éven át nem bukkant fel a Marvel Univerzumban (ez nem kis dolog egy ilyen nagy és fontos karakter esetében – Amerika Kapitány nélkül pl. két évig tudott csak meglenni a kiadó), miután a 2004-es Ragnarok című sztoriban, asgardi társaival együtt meghalt. Aztán a Civil War után J. M. Straczynski belekezdett egy új Thor sorozatba, amiben a norvég istenek újjáéledtek, csak hogy újabb és újabb sötét kihívásokkal, veszélyekkel, árulásokkal, hazugságokkal és intrikákkal találják szembe magukat, köszönhetően egyikük, Loki ármánykodásainak. Straczynski sutba vágta a bevett formulákat, és a tipikus szuperhőstörténet helyett egy lassan hömpölygő, aprólékosan kidolgozott, intelligens és érett hard fantasyt írt, ami még a pizsamás igazságosztók világától öklendező olvasókat is meggyőzte, és vásárlásra késztette. Azóta azonban az író otthagyta a kiadót (állítása szerint a januárban induló, Asgard-központú crossover, a Siege miatt – köztudott ugyanis, hogy rühelli a hasonló eseményeket), és munkáját a Thor 604-től Kieron Gillen folytatja. Szóval mi is ez a Giant Sized Finale? Egy pofátlan, tisztességtelen, undorító reklámfogás. Mert hogy ez se nem óriásméretű (egy normál hosszúságú sztori van benne, a többi csak előzetes a 604-es számból, és egy régi Thor történet újranyomása), se nem finálé. Nincs nagy, mindent megváltoztató fordulópont, kirobbanó befejezés, szálelvarrás, egyáltalán semmi különös: minden jog szerint ennek kellene lennie a Thor 604-nek, merthogy a sztori ugyanúgy fejlődik, építkezik, halad tovább egy későbbi nagy finálé felé, mint eddig. Úgyhogy aki azt hitte, hogy Straczynski befejezi a történetet az utolsó általa írt részben, az bizony csalódni fog. Ettől függetlenül persze a képregény most is (majdnem) hozza a már megszokott színvonalat – nem utolsósorban Marco Djurdjevicnek köszönhetően, akinek képei éppoly gyönyörűek, sötétek, részletekben gazdagok és lendületesek, mint mindig. Loki és Doom szövetségének első halálos következményei a Keldába szerelmes halandót, Williamat érik utol, Latvéria urának robotjai pedig Thor alteregóját, Donald Blake-et veszik célba. A cselekmény a sorozathoz képest szokatlanul akciódús (legalább a felét csatajelenetek teszik ki, William és Loki pribékjei, illetve az említett robotok és a főhős és barátai között), a végére pedig a mennydörgés istene és Blake kapcsolata némileg módosul, míg Balder, Asgard uralkodója előtt végre világossá válik, hogy ki áll a sötét események hátterében. William sorsának beteljesülése szolgáltatja az emocionális csúcspontot, míg az istenek és a gépek látványos összecsapása a tempóról gondoskodik – ügyesen, profin összerakott képregény ez, csak egyrészt nem az, aminek hirdetik, másrészt mintha kicsit elkapkodottabb lenne, mint az eddigi számok. Mintha Stracyzinski mindenképpen akart volna egy viszonylag monumentális búcsút, ezért a sok akció, és a gyors (noha nem túl jelentős) változások, következmények, amikkel majd Gillennek kell megbirkóznia. Reméljük, méltó lesz a feladatra – de bárhogy alakul is, azt hiszem, mindenki jobban örült volna, ha Straczynski az eredeti tervek szerint végigviszi a történetét.
Batman – Streets of Gotham #6
A Paul Dinit ideiglenesen helyettesítő Chris Yost kétrészes történetének lezárása nem csak hogy jól, de frappánsabban és kreatívabban is sikerült, mint azt az előző szám után várhattuk volna. A fél Gothamen át rohanó-verekedő Man-Bat és Vadásznő csatája egy templomban ér véget, ahol az „Isten” hangját halló, és puskával hadonászó pap foglyul ejti mindkettejüket. A különös szituációt Yost képes szinte oldalról oldalra fokozni, ahogy mind több karaktert von be az eseményekbe, miközben lassan rávilágít azok hátterére. Mire világossá válik, hogy valójában mi és miért is történik, az olvasó hirtelen egészen más szemmel kénytelen nézni pár szereplőre, akiknek egymás közti viszonyuk is átértékelődik. Az átváltozásait elvileg már uraló, most mégis őrjöngő Man-Bat, a denevércsaládban mindig is kívülállónak, megtűrtnek számított Vadásznő, az őrültnek tűnő pap és a rejtélyes „hang” templomi partija természetesen Batman érkezésével éri el kellemesen meglepő, dinamikus és ötletes csúcspontját, és mintha még Dustin Nguyen vonásai is határozottabbak, összeszedettebbek, képei pedig hangulatosabbak volnának, mint az utóbbi részekben. Szép munka.
Dr. Horrible #1
Először is, aki még nem ismerné a Dr. Horrible’s Sing Along Blog című frenetikus (ingyen letölthető/megnézhető) internetes minisorozatot Joss Whedontól, az sürgősen pótolja. Másodszor, miután ezt megtette, és betegre röhögte magát rajta, lehetőleg kerülje le Zhack Whedon abból született, az eredetihez képes kínosan ötlettelen, száraz, fantáziátlan és unalmas képregényét. A Dr. Horrible 1 a címszereplő „eredetét” meséli el, úgyhogy a comic visszaröpít minket kedvenc, béna gazemberünk gyerekkorába, amikoris tanúja volt egy agyas gonosztevő győzelmének egy izmos szuperhős fölött – a következmények sejthetők. A kisebbik Whedonnak sikerül itt-ott megidéznie a mini humorát és frissességét (pl. Horrible és a tuskó hős, Hammer első találkozásakor), de a kevés remek pillanatot hosszú, eseménytelen és humortalan oldalak kötik össze, a nagy ötletből (a címszereplő ideiglenesen szupererőssé teszi magát) pedig sehogy sem sikerül kihozni a benne rejlő potenciált. Joelle Jones egyszerű, bájos, rajzfilmes látványvilága sem váltja meg a világot, bár gond sincs vele: a képregény nem a képek miatt bukik el.
The Ghoul #1
Steve Nilesban ritkán kell csalódni, de akárhová néz az ember, legújabb sorozatának első részével kapcsolatban mindenhol, mindenki Hellboy-plágiumot kiált. És nem ok nélkül: a nagyjából háromméteres, hullaarcú címszereplő, a Ghoul, egy, a kormány alkalmazásában álló nyomozó, aki természetfeletti ügyekre szakosodott. Azaz, ha valami nem szokványos bűneset történik, akkor a helyszínre szállítják egy repülőben, amit direkt az ő méreteihez igazítottak, hogy öklét és géppuskáját a jó ügy érdekébe állítsa. De nem csak ennyiből áll a nyilvánvaló párhuzam: Ghoul egész viselkedése, jelleme szinte tökéletes leképezése Mignola vörös démonjának, és (az ég szerelmére!) még ugyanolyan dögös ballonkabátot is hord. Egyébként korrektül megírt comic ez, gond nélkül csúsznak a dialógusok, tisztességes a sztori és a karakterek felvezetése, csak, még ha el is tekintünk a kínos Hellboy-párhuzamtól, akkor sincs benne semmi különös (Bernie Wrightson képei viszont hangulatosak, Tom Smith csodálatos színezést pedig külön ki kell emelni). Ráadásul csak 16 oldal az egész, a füzet maradékát Niles novellájának első (egyébként ügyesen megírt) része foglalja el, a Ghoul eredetéről. Nem rossz, de összességében kihagyható – legalábbis egyelőre.
A tökéletes anti-Alkonyat lehetett volna, ha jól csinálják. De nem jól csinálták, így csak az év egyik legunalmasabb filmje lett – Megan Fox teste ide vagy oda.
A legfélelmetesebb ebben a filmben az, hogy egy Oscar-díjas író munkája: Diablo Cody a Juno című édes-bájos komédiával lopta be magát az Akadémia és a fél világ szívébe, hogy aztán második egészestés művével a horror birodalmába keveredjen – és jól el is vesszen benne. Pedig olyan ígéretesnek tűnt minden: a tinédzserfiúk álma, a szuperdögös Megan Fox egy (szó szerint) férfifaló szépség szerepében, tömény szexualitással és leszbikus csókjelenettel körítve, egy feminista felhangokkal színesített, okos horrorvígjátékban. De attól eltekintve, hogy sokszor mutatja Megant csábító pózokban (persze érdemi látvány nélkül), a Jennifer’s Body semmi izgalmassal és érdekessel nem tud szolgálni.
A röhejesen gyönyörű Jennifer és kapcsolatukban egyértelműen az alárendelt szerepet játszó barátnője, Needy, egy este épp hogy kikeverednek egy lángokba borult bárból, amiben egy sátánista rockbanda a vendég. Másnapra azonban Jennifer megváltozik, mintha csak valami démon költözött volna belé, és hamarosan lassú, de biztos fogyásnak indulnak a kisvároska ifjú bikái, akik megszállt hősnőnk lába közére pályáznak.
Cody helyenként ugyan sikeresen feldobja a forgatókönyvet pár frappáns, a nőiességet és a szexualitást horrorba oltó dialógussal, de a cselekmény olyan lassan, laposan és ötlettelenül döcög előre a sematikus fordulatok útján, a kiszámítható és unalmas fináléig, hogy a néző még akkor is elaludna, ha Megan Fox az egész filmet meztelenül játszaná végig (persze a „játszik” itt csak szófordulat). Tényleges horrorjelenetből kevés van, ráadásul az a kevés is vértelen és sótlan, a fáradt poénok pedig legjobb esetben is csak halvány félmosolyokban csapódnak le. A komédia és a horror kilövése után már csak az alkotók által oly büszkén és bőszen hangoztatott női öntudatossággal, feminizmussal és tinédzserléttel kapcsolatos metaforák és okosságok maradnak, illetve maradnának, ha legalább tized akkora jelentőségük lenne, mint amekkorára a számtalan öntömjénező interjú után számítani lehetett.
A problémák a karakterekben gyökeredznek: ha Cody és fantáziátlan rendezője, Karyn Kusama (Aeon Flux) nem gore- és gegfestet terveztek, akkor gondoskodniuk kellett volna olyan figurákról, amiken keresztül élvezetesen és hitelesen tudják közvetíteni mondandójukat. Jennifer és Needy (ezt nevezem névválasztásnak: nagyjából olyan intelligens és visszafogott, mintha John Rambo-t Bad Motherfuckernek hívnák) zsarnok-alattvaló kapcsolata azonban éppúgy kihasználatlan marad, mint számtalan másik, egyébként érdekes, de parlagon hagyott ötlet. Így például Jennifer sajátos havibaja (menstruáció helyett férfievési kényszer), a középiskolai, szívtipró bombázó és a démoni szívzabáló (haha) ribanc közti bájos párhuzam, vagy éppen a pubertáskori változások, a felnőtté válás útjának horrorisztikus metaforája.
A férfinézők legalább legeltethetik a szemüket a két főszereplőn – persze a finoman szólva is igen mutatós Amanda Seyfriednek úgysem hiszi el senki, hogy egy szerencsétlen kis nerd, csak mert szemüveget hord, és kócos a haja. És sajnos ugyanez a felszínesség jellemző a film egészére, ami pedig pont azzal csábított, hogy a horror és a komédia mellett sorok közti mondanivalóval is kényeztet majd. Ehhez képest még Megan Fox testét sem láthatjuk…
A Bloom testvérek mások hiszékenységét váltják nagy pénzre. Először kikémlelik áldozatuk jellembeli hiányosságait, sebezhető pontjait, majd a bizalmába férkőznek és elhihetik vele, hogy segítségükkel álmai valóra válhatnak. A csalás működési mechanizmusa lényegében megegyezik a moziéval. Ahogy a néző a filmvászon előtt, úgy a mit sem sejtő áldozat is egy olyan illuzórikus állapotba kerül, amelyben vágyainak beteljesülése valóságos opciónak tűnik. Ez a reményteli állapot azonban csak ideig-óráig tart. A lámpák előbb-utóbb felgyulladnak. A nézőnek ezért az élményért csak egy mozijegyet kell vásárolnia, a szélhámosok által átvert balek azonban jóval nagyobb árat fizet hiszékenységéért. Addig kell élvezni tehát az utazást, amíg tart. Mutat rá sommásan a megoldásra az idősebbik testvér és egyúttal elegánsan a szőnyeg alá söpri a dolog erkölcsi vetületét. És valóban: hogy elaltassák a frissen kiválasztott áldozatuk egyébként is takaréklángon égő gyanakvását, és hogy a közelébe férkőzzenek a csekkfüzetének, megszervezik számára az élete kalandját. A kérdés már csak az, hogy én, mint átverésre és szemfényvesztésre áhítozó néző, élveztem-e az utazást. A kritikából kiderül.
Rian Johnson, első filmje fogadtatásának köszönhetően, egy meteorit kérlelhetetlenségével robbant be a köztudatba. Rendezői debütálásának (Brick) legfőbb ereje abban rejlett, hogy sikeresen ültette át a film-noir sémáit, egy alapvetően műfajidegen környezetbe, a gimnáziumi folyosók világába. A Brothers Bloom forgatókönyve megalkotásakor pedig a szélhámosfilmek hagyományos cselekményvázát vette alapul. Egy pillanatra se higyjük azonban, hogy csak egyféleképpen lehet a Tökéletes trükk megvalósítását filmre vinni. David Mamet munkája, a Játékos végzet például egy visszafogott lélektani dráma egy magányos nőről, aki az unalom elől menekül a svindlerek karjaiba. Az argentín Kilenc királynő, vagy a Nagy balhé esetében, a hangsúly már egyértelműen a külsőségeken van, azon, hogy az előre nem látott fordulatokkal lenyűgözzék és állandó találgatásra késztessék a nézőt. Emellett a Nagy balhé humort is csempészett a szélhámosok mesterkedéseibe. A Brothers Bloom - hangvételében legalábbis - ez utóbbihoz áll a legközelebb. A film könnyed vígjátékként indul, a bevezetőben visszakanyarodik a testvérpár gyermekkoráig. Stephen és Bloom legalább egy tucatnyi nevelőszülőt használtak el, és eközben, ami a többi gyerek számára természetes volt, jégkrémtől kezdve a zsebpénzen át a barátokig, azt ők csak kifinomult és bonyolult trükkök végrehajtásával szerezhették meg. Pimaszságuk, élénk fantáziájuk és istenadta tehetségük a színjátszáshoz szakmájuk legjobbjai közé emelte őket. Ez a szemtelen, de ugyanakkor súlytalan hangvétel egy ideig még nem változik: csupa olyan excentrikus és különc alak népesíti be Rian Johnson művét, akik egy Wes Anderson filmben (Tenenbaum, a háziátok, Édes vízi élet) sem mozognának idegenül.
Penelopé (Rachel Weisz) a tökéletes áldozat. Övé a keleti part legnagyobb lakóingatlanja, Lamborghinivel jár, viszont megrekedt a szocializációs folyamat elején és unalmában hobbikat gyűjt. Az idősebbik testvér, Stephen (Mark Ruffalo) az ész. Egymást átszelő narratívákban és bonyolult folyamatábrákban gondolkodik. Bloom (Adrien Brody) pedig a szív. Az általa megformált esendő, romantikus karakternek kell elcsábítania a dúsgazdag Penelopét. És ott van még állandó segítőtársuk, Bang Bang (Rinko Kikuchi), akit Stephen, egész frappánsan, az ötödik Beatlestaghoz hasonlít. A terv működésbe lép: a dúsgazdag nő hajóra száll, majd lassanként a Kaland, a Bonyodalom, és a Szerelem vitorlája is feltűnik a horizonton.
Hiába sikerült azonban bravúrosan a szereplők bemutatása, hiába utaznak keresztül Kelet-Közép-Európán, ha a forgatókönyv mindig a legnyilvánvalóbb megoldásokat választja, vagyis a Stephen által kitervelt kaland nélkülöz bármiféle meglepő fordulatot. Egy idő után fárasztóvá válnak a trükkök és az átverések, ha már jó előre ki lehet őket szagolni. Rá kellett jönnöm, hogy Stephen a legjobb trükkjét már gyermekkorában elsütötte. Már rég nem láttam ilyen filmet, amely ilyen sokat igért és ilyen keveset teljesített belőle. Sajnos a poénok is elfogytak a film felére. Ezeknek a karikatúraszerű, különc alakoknak jól állt az igazából tétnélküli bohóckodás, de azt, hogy Mexikóban a történet menete sötétebb irányt vesz, a karakterek már nem bírják el és kidomborodik mesterkéltségük, műviségük. Arról nem is beszélve, hogy Mexikótól kezdve nagyrészt követhetetlenné válik a cselekmény. Az összecsapottság érződik a végjátékon. Minden bizonnyal, Ryan Johnson pont a legrosszabb Wes Anderson filmet, az Utazás Darjeelingbe címűt nézte meg túl sokszor. Abban éreztem ezt, hogy a szereplők túl sekélyesek és irritálóak ahhoz, hogy komolyan izgulni lehessen értük.
Sajnos, az egész filmre rá lehet fogni, hogy egy Wes Anderson epigon munkája. A testvérpár divatérzékenysége, a film végén előbújó szentimentalizmus és a zenehasználat is Anderson filmjeit idézi. Nem az eredeti stílus hiányát kérem számon Johnsonon, hanem azt, hogy ezeket az elemeket nem tudta sikeresen alkalmazni. Az a jelenet, amelyben felcsendül Cat Stevenstől a Miles From Nowhere, olyan, mintha hirtelen egy másik filmben járnánk, és ezt mondom úgy, hogy a Butch Cassidy és a Sundance kölyök biciklis, esőcseppek esnek a fejemre kitérőjét imádom.
A színészek azt hozzák, amit megszoktunk tőlük. Aki látta már Adrien Brodyt a King Kongban, vagy a Darjeeling Limitedben, annak minden gesztusa ismerőse lesz. Sose hittem volna, hogy valaha rosszat fogok mondani Rachel Weiszról, de a játéka néha átmegy ripacskodásba, amikor Prága közepén elkezd ugrándozni, az volt az első pillanat az életemben, amikor sikerült kiszeretnem belőle. Az egyetlen kellemes meglepetés Rinko Kikuchi nevéhez fűződik. Sajnos sokat elmond a filmről, hogy a benne felvonultatott karakterek közül a legemlékezetesebb gyakorlatilag néma. Bang Bang az egyetlen, akit a Nagy balhé két, minden hájjal megkent fősvindlere is biztosan alkalmazott volna a szélhámosbrigádjában.
A film legnagyobb hibájának azt tartom, hogy Stephennek nem sikerült elhihetnie velem, hogy ő tényleg olyan mesteri történetmesélő. Nem szívesen vennék részt az általa kitalált kalandokban, és nemcsak azért, mert hazaérve szívrohamot kapnék a kipostázott bankszámlaegyenleg láttán, hanem azért, mert unalmasnak találnám azokat. Elindult volna vajon Stanley Livingstone nyomában, ha csak unalmas afrikai útibeszámolókat olvasott volna? Ebből is látszik, hogy hatalmas felelősség nehezedik a történetmesélők vállára.
Idén az igazi ínyencek egyetlen horrorkomédiát vártak csak a ködös Albionból, a már nevében is izgalmas Leszbikus vámpírok gyilkosait, amiről azonban kiderült, hogy iszonytatóan ostoba, vértelen és humortalan film (ráadásul különösebben erotikusnak sem nevezhető). A hasonló témát boncolgató Doghouse-t, amelyet ugyancsak idén dobott piacra a népszerű P2P-kiadó, és szintúgy brit produkció, nem övezett ilyen hype, de mégis jóval szórakoztatóbbra sikeredett.
A Doghouse-ban nincs egy darab leszbikus vámpír sem, viszont hasonló a szituáció: fiatal férfiak egy csoportja leutazik vidékre, egy isten háta mögötti faluba, csajozási és relaxációs (értsd: vedelési) szándékkal, illetve, hogy segítsenek a legjobb havernek elfelejteni, hogy épp most dobta ki az asszony. Hogy pontosan miből gondolják azt, hogy a párszáz lelkes porfészkek tele vannak egyszerre hamvas és dögös fiatal nőkkel, akik csak rájuk várnak, az egyik filmben sem derül ki. A Doghouse hősei a Moodley nevű faluban kötnek ki, amely első pillanatra teljesen kihaltnak tűnik, míg elő nem kezdenek mászni a férfihúsra éhező felajzott nőstények. A dolog szépséghibája csupán annyi, hogy a helyi lányok és asszonyok a szó legszorosabb értelmében akarják felfalni a látogatókat. A folytatás a horrorkomédiák, pontosabban a zomkomok koreográfiája szerint alakul, még ha utólag ki is derül, hogy nem igazi zombikról, hanem vírusfertőzöttekről van szó, akik ráadásul mutálódni is képesek.
A legutóbbi, Geekzen tárgyalt horrorkomédia kapcsán Chavez kolléga biztosította a híveket arról, hogy nincs a Shaun of the Dead trónja veszélyben, ugyanezt itt felesleges lenne megtenni, mert egy pillanatra sem merül fel, hogy a két film ugyanabban a ligában indulna. A Doghouse-nak pont annyival szerényebbek az ambíciói, amennyivel az alkotói is szerényebb képességűek. A maszkokra, a trükkökre és a gore mennyiségére ugyan sok panaszunk nem lehet, annál bosszantóbbak a forgatókönyv pongyolaságai, már ami a történet műfaji vonatkozásait illeti. Vajon a feldühödött vérasszonyok, akik a közelharcban elég erősnek tűnnek, és szerszámaik is vannak (mindenki az egykori szakmája eszközét használja: a fodrász az ollót, a hentes a bárdot, a fogorvos a fúrót), miért torpannak meg egy ablaküveg előtt, miközben a főhősök odabent teázgatnak? A történet vége felé kapunk ugyan némi magyarázatot a (kvázi)zombi-epidémia kialakulásának okairól, de nem ez a film erősebb oldala.
 |
Az alapszituáció kínálta ziccereket jóval ügyesebben csapdossa le a Doghouse, vagyis azt, hogy itt tulajdonképpen a „nemek csatájának” dramatizált, horror-verzióját láthatjuk férfi szemszögből. Az intróból, amelyben a szereplők elindulnak otthonról a hétvégi „boy’s weekend”-re, kiderül, hogy egyikük sem él éppen egészséges, kiegyensúlyozott párkapcsolatban. Az egyik végletet azok képviselik, akik felett az asszony vagy a barátnő (vagy a barát: van egy homoszexuális is a csapatban) totális kontrollt gyakorol, vagy próbál gyakorolni, a másikat pedig Neil, aki kizárólag egyéjszakás kalandokban utazik. Adott tehát négy, magát férfi mivoltában elnyomottnak érző férfi (plusz egy ötödik, aki alapból nem sokra becsüli a nőket), így aztán amikor Moodley-ban aprítani kell a hárpiává változott nőket, nem csak az életükért küzdenek, de a hétköznapok során felgyülemlett frusztrációikat is levezethetik. A film első fele tulajdonképpen politikailag teljesen korrekt, itt még a főhősök (de leginkább Neil) beszűkült macsó-mentalitása a fő poénforrás, mintha csak azt kapnák, amit megérdemelnek. (A legszebb: amikor vitatkozni kezdenek azon, melyik zombinő a dögösebb.) A végére aztán lassan kiderül, hogy itt épphogy nem a macsóság kritikájáról, hanem az ünnepléséről van szó. Hogy a néző pontosan értse, miről van szó, Vince (a kirúgott és emiatt depresszióba zuhant férj), össze is foglalja a végén egy monológban: „Azzá válunk, amivé akarják, hogy váljunk. Megbízhatóak, érettek, háziasítottak. És mi lesz mindig a vége? Ránk unnak. Ha a nők csak egy háziállatot akarnak, miért nem vesznek egy kibaszott labradort? Elegem volt ebből! Mától azt kapják, amit látnak.”
 |
Az alkotók persze ügyelnek rá, hogy az efféle nagyjeleneteket egyből idézőjelbe, és a műfajparódia részévé tegyék, de a lényegen ez nem változtat. A Doghouse a nagy női emancipációban magukat elnyomottnak, férfiasságuk lényegétől megfosztottnak érző férfiközönségnek szól, már-már populista módon. A „nemek harca” témát fel lehetett volna kicsit komolyabban is dolgozni , valahogy úgy, ahogy azt a Mély harapás teszi (női oldalról, természetesen), de még a komédia sem működik mindig: az infantilis poénokból kevesebb is elég lett volna. Ennek ellenére a film összességében friss és lendületes, meglepően jó a fényképezés, magabiztos a rendezés, és telitalálat a casting (létezhet olyan brit macsófilm, amiben Danny Dyer nem kap szerepet?). Kábé erre találták ki a kifejezést: guilty pleasure.
(A film nem érdemelne 4 csillagot, csak 3 és felet, de mivel olyan itt nincs, felfelé kerekítettem.)
Mi itt a Geekblognál szeretjük a kultúrát, Richard Gale rendező The Horribly Slow Murderer with the Extremely Inefficient Weapon című ál-előzetese pedig nyilván része az egyetemes (rövid)filmes kánonnak, hiszen Németországtól Koreán át Amerikáig több jelentős fesztiválon kapott fődíjat. A cím magáért beszél, az alapötlet szellemes, a kivitelezés vérprofi, talán egyedül a 10 perces játékidő hosszú egy kissé.
Mindenkit megnyugtathatok, nem történt trónfosztás, minden idők legjobb zombis vígjátéka továbbra is a Shaun Of The Dead maradt. Várjunk csak! Ez igazából pont, hogy nem egy megnyugtató hír. Na, akkor még egyszer. Mindenkit el kell, hogy keserítsek, nem történt trónfosztás, minden idők legjobb zombis vígjátéka továbbra is a Shaun Of The Dead. A Zombieland pedig megmaradt egy nagyon ügyes próbálkozásnak.
Az összehasonlítás elkerülhetetlen, hiszen már az első kritikák is a méltán sikeres brit etalonhoz mérték a filmet, de saját bevallása szerint magát a direktor urat is inspirálta a regnáló klasszikus. De szerencsére ennyiben ki is merült a dolog, mert itt szó sincs replikáról, még hasonlóságot, kölcsönzött elemeket sem nagyon lehet felfedezni benne, a Zombieland pedig kábé úgy különbözik a Shaun of the dead-től, mint az angol humor az amerikaitól.
Shaunék jó angol szokás szerint a kocsmában kerestek menedéket, a Zombieland szereplői viszont nem nagyon maradnak egy helyben, vagyis egy road-movieval van dolgunk. Főhőse a Jesse Eisenberg alakította Columbus (a filmben mindenki az úti céljának megfelelő városról van elnevezve), a zombik által alaposan leélt világban magára maradt kollégista diák, aki éppen a szüleihez tart hazafelé. A film gerince tulajdonképpen az ő alkalmi narrációja, és a zombi támadások túlélését megkönnyítő, a képernyőn 3D-ben is megjelenő szabályai, melyek visszatérő elemei a sztorinak és valóban ötletesre sikerültek. (Csak példaképpen, hogy értsük: Ilyen például az első szabály, a megfelelő erőnlét („Elsőként a kövérek haltak meg”), vagy a 2. számú szabály, miszerint mindig kétszer lőjjünk/üssünk a zombikra, biztos, ami biztos.) Ezeket és még néhányat a filmben nem szereplők közül már egyébként a film promóciójaként is megnézhettünk a neten. Columbust útközben egy Tallahassee (Harrelson) nevű különös déli fickóval hozza össze a sors. A kígyóbőr kabátot viselő cowboy kalapos suttyó tulajdonképpen az utolsó amerikai akcióhős, egy tehetséges zombikiller, aki imádja a fegyvereket, és akinek egyetlen igazi célja, hogy találjon egy Twinky nevű hülye amerikai édességet még valahol. Woody Harrelson parádés a szerepben, ami nem is csoda, hiszen a karakter kialakításában jelentős részt vállalt.
Október 21-én mutatják be a franciáknál Goscinny és Morris klasszikus képregénysorozatának, egyben sokunk gyermekkora kedvencének nagyköltségvetésű adaptációját - a filmet, amely reményeim szerint még az emlékét is elűzi a rettenetes, Terrence Hill-féle feldolgozásoknak. A komikus szupersztár Jean Dujardin külsőleg tökéletes Lucky Luke, és az alábbi előzetesek is csak jót ígérnek: magas költségvetést, tetszetős látványt.
A legjobb amerikai rajzfilm nem a Simpsons (*már* nem), nem a South Park vagy a Family Guy (bár utóbbi sosem volt az), hanem a Cartoon Network felnőtteknek szóló Adult Swim elnevezésű programcsokrába tűzött szenzációs Venture Brothers, amely egyszerre szuperhős-paródia, gyilkos, éjfekete komédia és high drama. A negyedik szezon nemsokára indul, aki pedig teheti, szerezze be az első három szezon dvd-jét, esküszöm nem bánja meg, a sorozat annyira teli van epikus akcióval és gyilkos poénokkal.
A horrorvígjáték és a horrorparódia csak papíron hálás műfaj: bár az utóbbi a zsánerhez tartozó alkotások száma megsokszorozódott – pedig Mel Brooks a Drakula halott és élvezi óta rendezőként lényegében nyugdíjazta magát – néhány instant klasszikus kivételével legtöbbjük a középszerűség dögletes bűzébe burkolózott. Minden Hullajóra és Haláli hullák hajnalára egy egész Horrora akadva-sorozat jut, s a kortárs horror legnépszerűbb műfaja mellett (zombifilm) a másik leggyakoribb célpontot a magában is gyakran a komikummal kacérkodó slasher jelenti. A szubjektív kamerán keresztül szuszogó maszkos gyilkosok fénykorukban is hamar gúnyolódás céltáblájává váltak (Student Bodies), s rémtetteiket már a kezdetektől idézőjelek és éjfekete humor kísérték (lásd a Rémálom az Elm utcában vagy a Silent Night, Deadly Night-sorozatok példáját, de tegye fel a kezét, aki még soha nem röhögte el magát valamelyik autentikus, Jason Voorhees-féle "kreatív kill"-en).
Majd’ egy évtizeddel a trend kifulladása után Wes Craven a Sikoly-szériával éppen a fokozott önreflexió és a humor beemelésével támasztotta fel a műfajt – s a tinihorror, mint olyan, azonnal bele is döglött, mikor e kettőt elhagyva elkezdte magát komolyan venni –, de még olyan jobb sorsra érdemes komikusok, mint a Super Troopers-szel azért bizonyított Broken Lizard Comedy Group is képesek a mai napig úgy gondolni, hogy egy slasherparódia még mindig vicces lehet (nem jött be). Ám a Club Dread és a Haláli hullák évében egy igazi öreg róka is megnyilatkozott, hozzáfűzve saját lábjegyzetét a horrorvígjáték kérdésköréhez, s bizonyítva, hogy a humor és a borzalom elsősorban csupán az elméletírok szerint üti egymást.
Jeff Lieberman már korábban is csinált furákat: amellett, hogy a Just Before Dawnt sokan a nyolcvanas évek egyik legjobb slasherjének tartják, rendezőnk már a hetvenes években belemászott a divatműfajokba, rendesen szét is barmolva őket – attól függetlenül, hogy nem minden esetben paródiáról volt szó. A Squirm, minden freudista nedves álmaként, a gyilkoskukacos horrorfilmek és a szerelmi-háromszög történetek metszéspontjára próbálta pozícionálni magát, valójában nem sok sikerrel, viszont annál több harapós homokféreggel és egy kellemes fináléval. A legendás gilisztáshorrorral egy évben készült, még annál is legendásabb Blue Sunshine pedig a jó öreg őrület-drog toposzával játszott el, a mai napig élvezhető módon. Mindez nem homályosítja el azt a tényt, hogy Jeff Lieberman karrierjének legbetegebb projektje kétségkívül a Végtelen Történet 3 forgatókönyve volt, ami után rendezőnk lényegében egy évtizednyi hallgatásba burkolódzott (mondjuk, meg tudom érteni). A visszatérést jelentő Satan’s Little Helper ránézésre nem sok jóval kecsegtetett: HD-kamerával forgatott agymenés aprópénzből, ráadásul slasherkomédia, lerágott csont, meg úgy egyáltalán, minek? Egy dolog miatt máris megérte: Lieberman, mainstream kollégáival ellentétben, mert olyan igazán vérgeci lenni.
A kis Dougie hamisítatlan protogeek: egész nap a kis kvarcjátékán (ennek neve a Satan’s Little Helper) lógó kis görcs, saját anyja és nővére kivételével mindenki rühelli, és a film körüli beszélgetések egyik kardinális kérdése, hogy akkor ő most retardált vagy csak kicsit. A játék lényege: segédkezni a Sátánnak a legkülönfélébb gonosztettek véghezvitelében, úgymint terhes nő elütése bevásárlókocsival (50 pont), vak emberrel ugyanez (100 pont), ésígytovább. A minden ízében idegesítő kiskölyköt csak az választja le a kisképernyőről, hogy itt a Halloween és a jelmezes lejmolás ideje. (Némiképp megnyugtató, hogy ahogy nálunk felváltotta a húsvéti tojást a papírpénz, úgy a tengerentúlon is megfigyelhető ugyanez a tendencia: Dougie anyukája már egydollárosokkal várja látogatóit.) Beöltözik a Sátán Kicsiny Segítőjének, nekivág a kisváros utcáinak és egyszercsak összefut munkáltatójával. Mármint valakivel, aki Sátánnak öltözött, vagy talán az is, de egy biztos: embert ölni azt szeret és cseppet sem bánja, ha egy kvázi-retardált kisfiú mellészegődik, hogy sok-sok móka és kacagás közepette néhány cizellált gyilkosság mellett a kvarcjáték gegjeit is valóra váltsák.
A Satan’s Little Helper fő erőssége, hogy Lieberman paródia helyett mert vérbeli komédiát forgatni. Filméjének fő humorforrását nem a kívülről fújt műfaji sémák és filmidézetek kiforgatása jelenti (lásd például a Friedberg/Seltzer-páros végtermékeit), hanem elsősorban a „félreértések vígjátéka”, megfűszerezve néhány olyan valóban emlékezetes kreatív killel, mint a festőecsetként használt házimacska (aminek látványára vélhetően millió Postal 2-rajongó kapott a szívéhez). Lieberman le sem tagadhatná exploitation-gyökereit: az olyan, szinte örök tabukat, mint a (retardált) gyerekekkel és terhes nőkkel nem baszakszunk, a lehető legkéjesebb vigyorral szegi meg, mintegy visszarepítve nézőjét olyan csodás filmek aranykorába, mint a Grizzly vagy a Night of the Lepus. Bár lassan indul be, a Satan’s Little Helper attól a pillanattól a székhez szegezi nézőjét, hogy feltűnik a vásznon Joshua Annex és az ő feledhetetlen jelmeze. Mert valljuk be, ennek a Sátán-rucinak még Varg Vikernes is csudájára járna.
Kicsit azért elszomorító, hogy egy ütős tengerentúli horrorkomédiához egy immár több mint hatvan éves direktorra volt szükség. Pár apróságtól eltekintve, mint a pocsék színészi játék (ide mondjuk megfelel), a Satan’s Little Helper üdítő darab, abszurd és kegyetlen, mint a legjobb South Park-epizódok, és csont nélkül maga mögé utasítja a manapság a műfajban készült alkotások legjavát. A Satan's Little Helper kicsinyes gonoszsága csupán az Iglesia-féle Day of The Beastben látotthoz mérhető, de ha mindez túlzás volna, a legszebb geek-érvek egyike még mindig Lieberman mellett áll: olyan rossz, hogy már jó.
Ígéretes trash, igazi horror legendákkal és korunk legszexibb pornószínésznőjével. A filmben egy nem túl sikeres rendező(David Hess) embereket gyilkol, hogy azok testrészeit kellékként használja fel a következő filmjében.
Elnézést kérünk a Geekz összes olvasójától, amiért a Zombieland előzetesét eddig nem tettük ki. Fogalmunk sincs, hogyan történhetett ekkora malőr, nálunk jobban ugyanis kevesen rajonganak a morcos élőhalottakért, úgyhogy most szégyelljük is magunkat. A felelősöket mindenesetre felelősségre vonjuk, addig is a tovább után megtekinthető Ruben Fleischer poszt-apokaliptikus zombikomédiájának előzetese. Személy szerint nehezen tudom elképzelni, hogy a Haláli hullák hajnalát letaszítsa a legjobb zombivígjáték trónjáról, de hátha. Főszereplők: Jesse Eisenberg, Woody Harrelson és Emma Stone, de állítólag 1-1 zombicameo erejéig több ismert arc (Bill Murray, például) is feltűnik a filmben.
1966: miközben itthon javában zajlik a Táncdalfesztivál és az MSZMP KB büszkén számol be arról, hogy sikeresen visszaszorították a galeriket és a hippiket, akkor Angliában egészen más tartotta lázban az embereket - legalábbis a Rockhajó szerint: ez pedig a Radio Rock kalózrádió élőben az Északi-tengerről, ahol a legmenőbb zenéket adták a legmenőbb DJ-k - éjjel-nappal. Ebbe az úszó Rock'n'Roll mennyországba érkezik meg a tizennyolc éves Carl (Tom Sturridge), hogy keresztapjánál, Quentinnél (Bill Nighy) töltsön el némi időt, miután kirúgták az iskolából. Ebbe az idillbe fog hamarosan belerondítani Dormandy kabinetminiszter (Kenneth Branagh), aki úgy dönt, rövid úton leszámol a kalózrádiókkal és lehetőleg a Rock’n’Rollal is, örökre…
Richard Curtist alapvetően romantikus komédiáiért szeretjük - vagy vérmérséklettől függően: utáljuk – és a Rockhajó sem lóg ki a sorból annyira. Itt is felvonul a brit színjátszás szigorúan szubjektív értelemben vett krémje, kezdve Bill Nighyval, aki megint fog táncolni, tiszteletét teszi Őkirályi felsége Emma Thompson, Kenneth Branaghnak végre megbocsáthatjuk Valkűrbéli hakniját és a távoli vendég, Philip Seymour Hoffman is remek: minden adott egy jó kis ensemble comedy-hez. Noha a párhuzam szinte adná magát, a Rockhajó nem olyan, mint a M*A*S*H; mélyrehatoló társadalomkritikát senki ne várjon tőle, még az uralkodó kormányzatot képviselő Kenneth Branagh történetszála sem erre való. Ő inkább élére vasalt kispolgáriasságával egyfajta uralkodó apafigura lehet a forgatókönyvíró világában.
Azonban a többi elvárást a film teljesíti: itt a hatvanas évek, amely lehet, hogy csak annyira tükrözi a valóságot, mint a Made in Hungária, de itt sem ez a lényeg: zenék, ruhák és The Artist Formerly Known as Rhys Ifans – aki a hatvanas évek legkúlabb arca. Megidéződik egy jelenet erejéig Morricone zenéje, felcsendül megint a „Won’t Get Fooled Again”, és végre nem David Caruso teszi fel napszemüvegét közben agyonszűrőzött aranysárga háttérben. És ugyan belepréselődött valahogy némi szerelmi szál is a történetbe, senkit nem fog kizökkenteni 129 percnyi múltidézésből.
Mindezek mellett azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Richard Curtis lassan ötvenhárom éves, és érzi, hogy öregszik: ilyenkor az ember szívesen felidézi a fiatalkorát, és nagyon könnyen talál ki maga helyett egy tizennyolc évest (Tom Sturridge), aki olyasmiket él meg, amiről ő maga csak álmodozott. És újraírja a történelmet lányokkal, arcokkal és nagy nagy bulizásokkal. Ettől elérzékenyül – mint a második óra elejére a film is, és könny szökik a szemébe. Főleg az utolsó felvonás tűnik úgy mint egy vén fiatalember dala: sziruposan érzelgős, és hiába figurázza ki a Titanic végét, akkor is tagadhatatlanul hollywoodi a befejezés: gyanítom, hogy a forgatókönyv eredetileg nem pontosan így ért véget. Valószínűleg ha idősebb lennék húsz évvel, nem is akarnám másmilyenre.
Mégis talán a legjobb beatfilm, amiben nincs benne a Beatles. A Rockhajó olyan, mint Marvin Gaye: kissé gejl, csöpögős, de ha meghallja az ember, azonnal eszébe jut legalább két szép emlék vele kapcsolatban. És ugyan ha szóba jön, tagadjuk, de titokban, főleg esős vasárnap délutánokon mégis meghallgatjuk az I Want You-t.
Valami történhetett Hollywoodban; lehet, hogy egy reggel arra ébredtek a producerek, hogy egyetlen igaz barátjuk sincs. Ezen nincs mit csodálkozni: tulajdonképpen senki sem szereti őket, az esetek többségében még a saját anyjuk sem. Sokak élete, de főleg karrierje függ tőlük, éppen ezért mindenki rendkívül óvatos és vigyáz arra, mit mond a közelükben, mert a producerekről nem mindig lehet kitalálni, hogy milyen hangulatban vannak: éppen lecseszték a stúdióvezetők a csökkenő bevételek miatt, vagy az előző este megismert feltörekvő színésznő nem volt eléggé meggyőző az ágyban; egyszóval igazi szociális csőd lehet az életük. Nem is szeretik a romantikus komédiákat: feszengnek tőle.
Ellenben titkon mégis szeretnék őket szeretni, hiszen üzembiztosan hozzák a bevételt, talán nem is lehetnek olyan rosszak. De miért érzik mégis rosszul magukat? Valószínűleg a producerek magányosságát a hölgytársaság kevéssé enyhíti: szexuális beállítottságtól függetlenül nagyon vágyhatnak egy barátra. "Legyen olyan, mint a Túl a barátságon, de semmi buzulás." kezdi óvatosan elővezetni az ötletet a rendezőnek, lassan és vontatottan. "Tudod, nem csajt akar, éppen hogy az van neki, de nincs egy barátja sem." réved a távolba, majd összeszedi magát, mégiscsak ő a Producer (Nagy P-vel), úgyhogy tettetett könnyedséggel hozzáteszi: "Nem tudom, ezt a részét találd ki."
A Spancserek ezért egyszerű, mint a faék: szedj elő bármilyen romantikus komédiát az elmúlt húsz évből, cseréld ki a csajt férfira, a "szerelem" szót barátságra és kész: hősünk Peter Klaven (Paul Rudd) ingatlanügynök álmokkal, szép szemekkel és csodálatos menyasszonnyal: ám kénytelen rájönni, hogy saját kaliforniai álmából vastagon kimaradt a "barátság", mint kifejezés: mivel közeleg az esküvő napja, és nincs olyan férfi a környezetében, akit (jó szívvel) felkérne násznagynak, ezért "randizni" kezd férfiakkal, amelyek - minő meglepetés - egyre-másra katasztrofálisan sülnek el, pedig öccse, a meleg fitnesszedző (Andy Samberg, aki jó) mindent megtesz, hogy sikerüljön neki. Azonban amikor Peter a tévélegenda Lou Ferrigno (igen, ő Hulk a tévéből) házán próbál - vastag jutalékért - túladni, belefut Sidneybe (Jason Segal), aki szinte tökéletes ellentéte Mr. Tökéletesnek - és akkor itt kezdődnek a mindenféle bonyodalmak a koránt sem meglepő, ám borzasztóan sablonos befejezésig.
Körülbelül a tizenhetedik percig azon gondolkodtam, hogy én most kimegyek. Nem hittem a szememnek: a filmtörténet legbénább első jelenetét követte a filmtörténet legbénább második jelenete. Úgy kapaszkodtam a karfába, hallgatva a kínosabbnál kínosabb dialógusokat, mintha az életem múlna rajta - azonban a tizenhetedik percben elkezdett érdekessé válni a dolog, ugyanis a kellékes végre átadta a helyét a forgatókönyvírónak; elkezdtek élni a karakterek, és Phoebe férjéről a Jóbarátokból (ez minden, amit Paul Ruddról tudni érdemes) lassan kiderül, miért is akkora seggfej. Persze az óvatosság jegyében a meleg-poénok minimálisra - és a kevésbé viccesekre - lettek véve, viszont akadt egy-két őszintén vicces pillanat, mint mondjuk a dzsemmelés (sic!) a kanapén, vagy mondjuk Peter menyasszonyának szingli barátnőjének kényszeres pasit-találhatnékja. (Ide kapcsolódik a film legviccesebb párbeszéde, ezt megosztom, hogy ezért ne kelljen végigülni a száz percet: "Miért kell, hogy minden rólad szólnia? - Mert szingli vagyok." Sikerült ezzel a mozdulattal gyomorszájon vágni Carrie Bradshawt - aki, mint tudjuk, tudja, milyen a jó szex, vagy nem fél írni róla. Isten veled, szinglifilm, megjött a bromantic comedy!
.jpg)
Az eddig méltán ismeretlen John Hamburg (akiről ebből a filmből nem derül ki, hogy ő rendezte az Apádra ütöket) és szerzőtársa Larry Levin - aki olyan feledhetetlen alkotásokkal tette magát felejthetővé, mint a Dr. Dolittle mindkét része - összehozott egy egészen közepes, időnként irgalmatlanul borzalmas filmet. Hiába szerepelnek benne egészen jó komikus színészek, mint mondjuk Jason Segel (a film egyetlen értékelhető szereplője a főhős apját játszó J.K. Simmons mellett), mindez sem elég ahhoz, hogy kibekkeljük azokat a kínos perceket, amikor a Família kft. óta nem látott legcikibb, legbántóbb termékelhelyezéseket (szaknyelven product placementeket) kell végigülnünk, amelyek színvonalban együtt sem érik el egy tetszőlegesen kiválasztott teleshop műsor első tíz percét. A visszatérő poénnak szánt szombat esti kötelező kábeltévé-nézés olyan könnyedén illeszkedik a cselekménybe, mint német minimáltechno-DJ a Havanna lakótelepre. Lehet, hogy jól szól, de két percen belül megölik a szomszédok.
A Spancserekhez muszáj márkás öltönyt és egyéb trendi, ezekben a sorokban nem taglalható gyártmányú elektronikai kiegészítőket beszerezni, mert ezek nélkül úgy fogjuk magunkat érezni a vetítés alatt, mint egy menekült afgán nő a Dolce&Gabbana tavaszi bemutatóján Monte Carlóban. Ez a film olyan, mint egy borzalmas játszótéri keverék kutya; ha ránézel, elhányod magad, büdös, koszos, és pontosan úgy viselkedik, ahogy kinéz. De ha jobban megismered, egy kicsit meg fogod kedvelni, és nem utálod már annyira. Viszont soha nem vinnéd haza a lányodnak.
A sztori indítása tökéletesen alap horrorklisé: Néhány orvostanhallgató fiatal egy mindentől távol eső hegyi házikóban szándékozik tölteni a szünidőt. Első este egy mogorva férfi hívatja be magát egy kávéra, majd előad egy kis történetet a háború alatt a környék lakosságát fosztogató kegyetlen náci katonákról, akikkel végül a felbőszült emberek szembeszálltak, az életben maradt katonákat pedig felkergették a zord hegyekbe, ahonnét aztán többé nem kerültek elő. Az öreg szerint a környék ördögi hely, ezért a fiataloknak inkább télakolást tanácsol. Utóbbiak persze befosnak egy percre az öreg vészjósló szavaitól, de hát nem azért mentek oda, hogy holmi helyi csősz elcsessze a bulijukat. Másnap egyikük a hószánnal elindul megkeresni a még meg nem érkezett társukat. A többiek közben a padló alatt egy kis faládát találnak, benne rengeteg arany ékszerrel, ami nyilvánvalóan nem más, mint a németek által zsákmányolt szajré. Nemsokára azonban kiderül, hogy az öreg mégsem volt teljesen flúgos, merthogy az éjszaka folyamán vagy fél tucat fagyott fritz támadja be a kunyhót, kissé lecsökkentve a bentiek létszámát. A túlélőknek pedig nem sok esélyük maradt az elbarikádozott kunyhóban, bár nyilván odakint a rothadt nácikkal teli hegyekben sem.
A film feléig tulajdonképpen egy teljesen hagyományos, és meglehetősen elcsépelt tinihorror előkészületeit láthatjuk. Mit sem sejtő fiatalok buliznak az isten háta mögött, közöttük néhány elmaradhatatlan sablonkarakter, mint például a dagi horrorfilmgeek, vagy a kanos hülyegyerek. Az első zombitámadásra sajnos a film feléig kell várni, de ettől fogva már végig pörögnek az események. A közben fogyatkozó létszámú csapat innentől átmegy először védekezésbe, majd menekülésbe, végül ellentámadásba, és ez utóbbi során csúszik szét az addig még viszonylag korrekt mederben folyó film. A klasszikus értelembe vett, kellően feszült horror ekkor ugyanis átcsap egy komolytalannak szánt abszurd hentelésbe, ami nem lett volna probléma, ha a film első fele is már eleve teljesen a poénkodásra épül, így viszont az összhatás látta kárát. Akik hozzám hasonlóan sokkal komolyabban veszik a náci-zombi mítoszt, azoknak ez egy kicsit csalódást okoz. (Bár a sarló-kalapácsos poén nagyon odavert nálam!)
Ráadásul ezek a náci zombik a film végére már igencsak sokan lesznek, szó szerint minden hóbucka alatt akad belőlük egy, ám villámgyorsaságuk vagy famászó képességük ellenére sem túl komoly ellenfelek, a fiatalok még sérülten is kimondottan jó hatásfokkal dolgoznak ellenük. A technikai kivitelük átlagos, nem éppen a legjobb zombismink, de messziről nézve azért valóban ijesztőek, már csak a nagy számuk miatt is. Egy szépre sikerült fejszéttépést leszámítva, a gore sem sokkal igényesebb munka, leginkább a nevetségesen túlzásba vitt kizsigerelések (nem vagyok orvos, de kétlem, hogy két felnőtt ember súlyát elbírná egy bomlásnak indult ember bele), és persze rengeteg művér jellemzi, de egy ilyen viccesnek szánt hentelésbe torkolló filmhez képest ez még vállalható.
Ez az 1983-as film az első epizódja az un. Lucky Stars (Fuk Szing)-szériának, amely egyfajta hidat képez a 1982-es szupersiker, a Mad Mission őrült, urbánus mo lei tau-ja és a Jackie által tökélyre fejlesztett modern hongkongi akciófilmek között. A Balekok és banditák még a Mad Mission-nál is nagyobb bevételt produkált, és a mai napig öt folytatása készült: My Lucky Stars (Vigyázat, nyomozunk!, 1985), Twinkle Twinkle Lucky Stars (Vigyázat, már megint nyomozunk!, 1985), Lucky Stars Go Places (1986), Return of the Lucky Stars (1989) és How to Meet the Lucky Stars (1996). A két 1985-ös filmről, mivel nemrég nálunk is kiadták őket dvd-n, még lesz szó.
A Lucky Stars-filmek kvintesszenciális ensemble komédiák, magyarul az összeeresztett jófejek részben előre megírt, részben rögtönzött jelenetsora lett egymás után fűzve, lehetőleg annyi akciójelenettel megspékelve, amennyire a szériába bele-bele kameózó Jackie Chan éppen ráért. Persze Jackie nem egyedül viseli vállán a bunyó terhét, időnként Yuen Biao is bekukkant, sőt, a Balekok és banditák rendezője, Sammo Hung szintén besegít, a koreográfiát is neki köszönhetjük. És amúgy is kevesebb gyönyörűbb dolog van a filmtörténelemben, mint Sammo Hung Kam Bót verekedni látni. Egy nyúlfarknyi szerepben feltűnik Lam Ching Ying is, aki két évvel később mint Mr. Vampire kezd bele emblematikus horrorkomédia-sorozatába. Jackie jelenetei, az a néhány, ami van, inkább a technikai kaszkadőrmutatványokra koncentrálnak (van a filmben egy gyönyörű, a Blues Brothers-t megidéző tömeges karambol), de azért verekszik is.
Bűntársaival együtt. Mert ezt a bizonyos Lucky Stars-t a nyolcvanas évek legjobb hongkongi komikusai adják. A Balekok és banditák-ban Sammo mellett ott virít a gumiarcú Richard Ng, a bájgúnár Charlie Chin, a később rendezői ambícióinak engedő Stanley Fung és John Shum, aki… nos, John Shum egy jelenség.
A történet minimális, sőt, igazi történetről csak az utolsó félórában beszélhetünk, amikor a börtönviselt kétlakiak haverbandájának valódi gengszterekkel gyűlik meg a baja. Hamispénz nyomtatásához szükséges klisék kerülnek véletlenül a birtokukba, és a keresztapa minden létező módszert felhasznál a visszaszerzésükre, még John Shum húgát is elrabolja, akit szerelmem, Cherie Chung alakít. Persze nem számol a Szerencsecsillagok leleményességével, ügyességével és Sammo esetében, a harci tudásukkal…
A Balekok és banditák a Lucky Stars-sorozat legviccesebb darabja, köszönhetően a nyolcvanas-korai kilencvenes évek legfoglalkoztatottabb forgatókönyvírójának, a sajnos fiatalon elhunyt Barry Wongnak, no meg persze a szenzációs szereposztásnak – a jelenet, mikor Richard Ng önmagát láthatatlannak vélve pucéron vonaglik végig a házon, klasszikus. Hongkongfilm-rajongók számára bonbon ez a film.
A Budapest Film dvd-jén extrák nincsenek, a kép pedig nem anamorf, és meglehetősen viharvert – kétlem, hogy ez a remaszterelt verzió lenne. A magyar hangba egy percre hallgattam csak bele, de mikor megszólalt az a csóka, aki évtizedek óta szegény Jackie-t szinkronizálja, visszamenekültem a jó öreg sztereó kantonira. A feliratok kiválóak, kellemes beleérzősen lett a magyar szöveg fordítva.
Kei mau miu gai: Ng fok sing / Winners and Sinners. Hongkong, 1983. Rendezte: Sammo Hung. Producer: Raymond Chow. Írta: Barry Wong és Sammo Hung. Fényképezte: Ricky Lau. Szereplők: Sammo Hung, Jackie Chan, Cherie Chung, Richard Ng, Charlie Chin, John Shum, Stanley Fung, Lam Ching Ying, Yuen Biao és mások.
Ez a film valahogy úgy születhetett, hogy a Disneynél egy fejes hátradőlt, és a pénzügyi válság küszöbén azt találta mondani: "Tudjátok mire lenne szükségünk? Mint A nemzet aranya, csak aranyos földönkívüli gyerekekkel. Meg kutyával. Legyen mondjuk E.T. találkozik Nicholas Cage-el. Az eredeti Boszorkány-hegyre meg úgy sem emlékszik már senki." "Logikus" - felelte a producer - "de ő éppen nem ér rá, meg különben is; sokba kerül." Ezek után már csak át kellett alakítania a két - viszonylag - kezdő forgatókönyvírónak (Matt Lopez és Mark Bomback - maximum az utóbbiról hallhattunk, ő írta a Godsendet). Beszerezték Dwayne Johnsont (a. k. a. The Rock), egy jócsajt (Carla Gugino), két aranyos gyereket, valakit aki, csúnyán tud nézni, aztán irány Vegas! "Majd dől a lé" - dőlt hátra elégedetten a stúdiófejes.
Andy Fickmannek nem nagyon kellett vacakolnia holmi karakterekkel vagy történettel: Adott a főszereplő, Jack Bruno, aki mellesleg kemény mint a szikla (haha) és nagyon jól vezet, mert muszáj neki: taxisofőr Las Vegasban. Az élet - és az írói szeszély - összehozza két földönkívülivel, akik teljesen úgy néznek ki, mint két kiskamasz. A feladat tehát adott: juttasd haza a két nebulót, lehetőleg közben jöjj össze a csinos, ámde teljesen bolond asztrofizikus csajjal, verj szét tucatnyi elitkatonát, földönkívüli gyilkost és las vegasi vagányt, mindezt anélkül, hogy teljesen lezúzd a taxidat. Persze van nekünk földi rosszemberünk is: a gonosz washingtoni bürokrata, Henry Burke (Ciarán Hinds játssza) aki a Patrióta Törvényre hivatkozva el akarja kapni az aranyos cuki idegen gyerekeket. Mert hogy megteheti. Ebben ki is merült a karakter: csúnyán néz mint Arnie, és passz.
A küldetés sikerült: a film pörög. Mint az állat. Szüksége is van rá; a történet annyira sablonos, hogy az már fáj. A látványtervezők pedig nyilvánvalóan elsikkasztották a pénzt: szinte minden űrkütyü, helyszín a Csillagkapu sorozatból ismerős. A megállíthatatlan csillagközi fejvadász sem okozott nagy fejtörést: öltöztessük be a Predatort Anubis kull harcosának kosztümébe. Mellesleg hogy lehet egy megállíthatatlan harcost Szifonnak keresztelni? A tét pedig szokás szerint hatalmas: ha a két prepubertás alien nem jut haza, jönnek a rokonok és beköltöznek a helyünkre.
Legnagyobb fájdalmam nem is ez, hanem hogy belementek a készítők a "mossuk össze az UFO hívőket a sci-fi nördökkel, majd csináljunk belőlük hülyét" nevezetű játékba. Ezt én, mint enye fokú sci-fi fan kérem ki magamnak. A running gag-ként állandóan felbukkanó két ostoba Birodalmi Rohamosztagos meg minden, csak nem vicces. És ha már a sci-fi (vagy mi a szösz) szóba jött: régen láttam ennyi rosszul sikerült CGI snittet: mind csúnya, rosszul komponált borzalom. Egyébként alkalmazkodik a filmhez: közhelyes megoldások, ezerszer látott fordulatok mindenhol. Az akciójeleneteket ugyanígy tudták le - sajátos kormányzati elképzelés, hogy minden titkos kormányügynök szigorúfekete Chevrolet behemótokkal jár - a Kredit Kráncs ellenére.
Néhány érdekes dolgot azért megtudhatunk: szennyezzük a környezetünket jobban, mert különben még megtetszik valamelyik másik bolygónak, 'oszt jönnek és elfoglalnak minket jól. Nem kell félteni a stúdiót: biztos sokan meg fogják nézni. De mégis, szerintem jobban jár mindenki, ha ehelyett a Planetáriumba viszi el a kölköket: legalább ilyen izgalmas, ugyanakkor sokkal hasznosabb, mint ez a száz perces General Motors reklám.
Race to Witch Mountain – amerikai, 2009. Rendezte: Andy Fickman. Írta: Andy Fickman, Matt Lopez, Mark Bomback, Alexander Key. Operatőr: Greg Gardiner. Zene: Trevor Rabin. Szereplők: Dwayne "The Rock" Johnson (Jack Bruno), Alexander Ludwig (Seth), AnnaSophia Robb (Sara), Carla Gugino (Dr. Alex Friedman), Ciarán Hinds (Burke). Gyártó: Walt Disney Pictures. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 98 perc.
A South Park legfrissebb része (már a 13. évadnál járnak odakint) minden szuperhősfilm-fannak kötelező: a Watchmen, A sötét lovag és a Spirit világát parodizálták ki Parkerék, vagy inkább adaptálták a sorozatbéli kisvárosra. Az epizód ingyen és legálisan megnézhető, kedvcsinálónak következzék az intró, amiben Cartman hősiesen megakadályoz egy nemi erőszakot.
Harold Ramis (Idétlen időkig) filmjében Jack Black és Michael Cera két ősembert játszik, akiket száműznek a törzsükből, így kénytelenek elindulni a világtörténelem első "road trip"-jére. Ha csak fele olyan vicces lesz, mint Roland Emmerich fergeteges komédiája, az I.e. 10 000, akkor megnézzük.
Amikor kiderült, hogy Frank Miller, korunk egyik legnevesebb képregényzsenije (a másik nyilván Alan Moore), filmet kíván rendezi, nem csak a fanboyok meg a comics-geekek jöttek heves izgalomba, de a Rodriguez-féle Sin City rajongói is. Utóbbiak nyilván egy újabb kőkemény, CGI-vérbe és fekete-fehér vad-romantikába tunkolt neo-noirt vizionáltak, borostás übermacsókkal és dögös szexbombákkal. Miller ehhez képest – hogy is fogalmazzunk finoman – büszkén, bátran és egyenesen a trambulinról hugyozta szembe a nézői elvárásokat.
Kezdjük először is a témaválasztással, amivel kapcsolatban nagyon sokan értetlenkedtek, mondván, miért nyúl Miller más képregényéhez, miért nem saját munkásságából szemezget. A válasz pofonegyszerű: Will Eisner sorozatának adaptálására nem önként ajánlkozott, hanem egy felkérést fogadott el. És hogy miért mondott igent? Mert nem mondhatott nemet. Will Eisner neve ugyan nem sokat mond mifelénk – ami nem jelent semmit, tekintve, hogy pár hónapja, még Alan Moore is az ismeretlenség homályában leledzett –, viszont angolszász körökben őt tekintik a képregény műfaj egyik úttörőjének, és (többek között) az első komolyabb „grafikus regény” megalkotójának. 1940-ben indult, The Spirit című sorozatával pedig olyan történetvezetési, szemléletbeli és nem utolsó sorban kompozíciós újdonságokat vezetett be, amelyek hatással voltak az egész médium fejlődésére. Maga Miller is Eisner köpönyegéből bújt elő, így nem csoda, ha megtisztelőnek érezte a felkérést. A 2005-ben elhunyt legendát egyébként személyesen is ismerte, sőt barátok voltak, noha voltak szakmai vitáik is bőven.
A tiszteletből nem sok jutott a filmverzióba, már ami az eredeti történetet és hangulatát illeti. Szemben Snyderrel, aki precízen lemásolta a Watchmen figuráit és a sztori fontosabb elemeit, Miller különösebb aggályok nélkül nyúlt bele az alapanyagba. Tegyük hozzá, hogy az eredeti képregény, mivel egy évtizedeken át görgetett, több író és rajzoló által alakított sorozatról van szó, nem olyan egységes, mint Moore klasszikusa, de mégiscsak van egy sajátos hangulata és mitológiája. Az eredeti sztori szerint a képzeletbeli Central City-ben a gonosz Dr. Cobra megöli a Denny Colt nevű magándetektívet, aki azonban „feltámad” pár nap múlva. Ezt azonban csak Dolan felügyelő tudja, Colt régi énje ugyanis megszűnt, helyette megszületik az álarcot, öltönyt és kalapot viselő Spirit, a város önkéntes őrangyala, akinek egyébként semmiféle szuperképessége nincs, csak a kemény ökle, a csípős humora, meg egy Ebony White névre hallgató kisfiú, mint a segítője.
Hogy utóbbit már nem emelte át a filmbe Miller, az érthető, mivel a fiú a legdurvább, ’40-es évekbeli néger sztereotípiákat testesíti meg. De ugyanígy a többi karaktert is megváltoztatta, van, akit megfiatalított (Silken Floss), van, akinek új foglalkozást kreált (Ellen Dolan), van, akit újonnan hozott létre (Morgenstern), a főgonosznak pedig – akit a képregényben csak egy pár fehér kesztyű szimbolizált – új identitást talált ki. A főhős ruhatárát is update-elte: Spirit az öltönyhöz kapott egy rikító vörös nyakkendőt és egy hófehér tornacipőt. Ezek persze apró – és a legtöbb esetben indokolható – változtatások ahhoz képest, hogy az eredetileg szuperképességek nélküli Spiritnek itt Rozsomákhoz hasonló öngyógyító képessége van, és egy „földközeli” humoros fickó helyett egy öntelt, felszínes hólyag lett belőle.
Odáig persze nem engedi a filmet eljutni Miller, hogy bármelyik karaktert, vagy akár magát a történetet egy pillanatra is komolyan vegyük. Rögtön az első komolyabb jelenetből (Spirit és a főgonosz Octopus összecsapása) egy olyan burleszk-szerű csete-patét kanyarít, hogy arra még Stephen Chow is elismeréssel biccentene. Óriási idézőjelek között van minden egyes mondat, dialógus, jelenet, de maga az egész film is, és akkor a millió utalásról még nem is esett szó. Mintha egyszerre akarná Miller kiparodizálni a képregényes és a képregény-filmes kliséket, úgy hogy közben azért demonstratíve szembemegy a most divatos realista vonulattal is (lásd: A sötét lovag, Watchmen).
Mindez ott bukik meg, hogy Miller, mint elsőfilmes (a Sin City rendezői kreditje inkább csak szimbolikus volt), nem akkora spíler még, hogy úgy zsonglőrködjön a stílusokkal és kikacsintó gesztusokkal, a komoly és a komolytalan határán egyensúlyozva, mint mondjuk egy Tarantino. Kéne például egy végig érdekes sztori, különben nincs mire felhúzni a kismillió vizuális geget, a színészeknek pedig fogalmuk se lesz, hogy mit kezdjenek a figuráikkal, és ez az alakításaikon is látszani fog. Itt kábé ez történik. Ráadásul épp a főhős a legérdektelenebb, egy üvegbetonnál is átlátszóbb, tenyérbemászó figura (alakítja: az eddig méltán ismeretlen Gabriel Macht).
Ahogy az jó előre borítékolható volt, a látvánnyal semmi gond, „képregényes-retrós” monokróm színek uralkodnak végig (hasonlóan a Sky Kapitány és a Holnap Világához), és ahogy a Sin City-ben, úgy itt is nagy hangsúlyt kapnak a fény-árnyék hatások, illetve egy két élénkebb szín, mint visszatérő motívum. Akad nem egy zseniális vizuális megoldás, ez persze nem akkora meglepetés, ismerve Miller tehetségét. Összességében mégis iszonyatosan zsibbasztó, mindenféle önkontrollt nélkülöző film a Spirit.
És emiatt mégse igazán Miller a hibás, ő ugyanis pont azt hozta létre, amit megálmodott. Fogta kedvenc szerzőjének alapmítoszát, összemixelte saját védjegyszerű stílusával, leszerződtetett egy csomó jó (színész)nőt (nyilván a személyes toplistájának az élbolyát: Scarlett Johansson, Eva Mendes, Jaime King, Paz Vega, Sarah Paulson, Stana Katic), és maszturbált egy egészségeset, mármint: vizuálisan. A producernek vagy a stúdiónak kellett volna szorosabbra húzni a szöges nyakörvet a póráz végén – no de, mi várható attól a Lionsgate-től, ami pont emiatt az – egyéb szempontból persze szimpatikus – rugalmassága miatt mehet hamarosan csődbe?
Így aztán, sokan fognak ugyanolyan kellemetlenül meglepődni, mint az újabb Blöff-ben reménykedő Guy Ritchi-fanok a Revolver esetében. Persze az, hogy az egyfajta Sin City-folytatásra számító átlagnéző milyen válogatott bazmegelések közepette fog felállni a mozifotelből, itt a Geekzen kevésbé fontos elemzői szempont. Elvégre furcsa lenne, ha pont itt döngölnék földbe egy vérbeli fanboy-filmet, amikor akár meg is dicsérhetném Miller tökösségét.
A Spirit pont olyan, mint a filmbéli félresikerült fejeslábas klón, amit vagy fél percig bámul Samuel Jackson Octopusa, miközben azt ismételgeti, hogy: „That's damn weird…That's just plain damn weird.” Igen, baromi bizarr ez az egész, mégis – pont ezért – nem lehet nem megbámulni.
Spirit - A sikitó város - amerikai, 2009. Rendező és író: Frank Miller. Zeneszerző: David Newman. Operatőr: Bill Pope. Szereplők: Gabriel Macht (The Spirit/Denny Colt), Samuel L. Jackson (Octopus), Scarlett Johansson (Silken Floss), Eva Mendes (Sand Saref), Jaime King (Lorelei Rox), Paz Vega (Plaster of Paris), Sarah Paulson (Ellen Dolan), Stana Katic (Morgenstern). Gyártó: Lionsgate. Forgalmazó: Budapest Film. 108 perc.
Ahogy Vilos kolléga szokta kérdezni: hát ez meg mi a vaddöfakk? Annál biztos több, mint aminek kinéz, mert anno 2 éve Cannes-ban debütált és jó pár egyéb fesztiválra meghívták. Szóval?
Nem szokásom a stúdiók által elhullajtott marketingmorzsákra rástartolni (erre van többszáz másik blog is), de az új QT filmmel kivételt teszek. (Bocs főnök!) Azért mert csak. (A képre kattintva látható a harmadik poszter is.)
Gulandro után újabb Geekz-olvasónak támadt kedve vendégbloggerkedni. Fdave Miyazaki Mester egy kevésbé ismert korai remekét veszi górcső alá, plusz Arséne Lupin japánosításának történetét foglalja össze. (Ha más is vendégbloggerkedne: geekz@index.hu.)
Bizonyára sokan ismeritek a híres francia tolvaj, Arséne Lupin történeteit, de legalábbis hallottatok már róla. Ez egyáltalán nem meglepő, hisz rengeteg formában lehet a nevével találkozni a mai napig, elég csak a szinte folyton műsoron lévő tévésorozatokra, vagy a kissé balul elsült mozifilmre gondolni. Az meg aztán tényleg dicséretes, ha valaki az eredeti, Maurice Leblanc által írt könyvekre vetemedik.
Azonban van egy itthon sajnos eddig mellőzött, a világ többi részén elég nagy kultusznak örvendő unokája is a nagy Arséne Lupinnek, aki esetlegességével és humorával garantáltan jó pár éven keresztül fog még szórakoztatni boldog-boldogtalant. Ő nem más, mint Lupin the Third, megszámlálhatatlanul sok anime illetve manga főszereplője.
A fiktív Lupin kalandjai 1967. augusztus 10-én kezdődtek. Ekkor jelent meg első ízben az Action Manga Weekly nevű magazinban, az író-rajzoló posztot pedig egy bizonyos Monkey Punch vállalta magára. A Monkey Punch álnév Kazuhiko Katōt rejtette, aki 1937. májusában született, és azóta Lupin kalandjain kívül számtalan figurát ötlött ki és öntött mangaformába. A rendkívül termékeny mangaka azonban számtalan sikere és tényleg értékes munkája mellett egyértelműen a gátlástalan tolvajjal vált ismertté, neve azóta is imába foglaltatik minden egyes elvakult rajongónál.
Az első mangasorozat 1972-ig futott (190 sztori), de nem kellett várni sokat a következő szériára sem. Ez utóbbi 1977-ben indult, és 184 sztorit foglalt magába. A rajzolt változat mellett elég gyorsan kijöttek az animált verzióval, ami először tévésorozatok, majd mozifilmek és TV-specialok formájában került képernyőre. Mindezek száma mára már a végtelenhez konvergál, kevesen vannak azok, akik tényleg észben képesek tartani a hosszú sorozatok és mondjuk a specialok eseményeit, bár az is igaz, hogy német tévéadókon szinte rendszeresen feltűnik valamelyik film, így nekik lényegesen könnyebb memorizálni a látottakat.
Fontos viszont Monkey Punch névválasztása. A kezdésnél egyáltalán nem törődött a jogokkal, állítólag nem is foglalkozott a Maurice Leblanc-örökösökkel, igaz, nem is zaklatták őt. A dolog akkor lett érdekes, mikor az egész brand, kinőve addigi korlátait, Japánon kívül is terjeszkedni kezdett. Itt már szemet szúrt az illetékeseknek, plágium és hasonlók vádja fogalmazódott meg a rajzoló ellen. Így történhetett, hogy az amerikai keresztségben nem egyszer a The Wolf, vagy a Rupan nevet kapták a filmek. Előbbi a Lupin egy kicsit ferdített fordítása, míg utóbbi a Lupin japán kiejtéséből eredeztethető. Ma már nem kell efféle ferdefordításokra hagyatkozniuk a Japánon kívüli terjesztőknek, ugyanis az említett jogok lejártak, így szabadon használható bárhol a Lupin III név.
A főhős maga, mondhatni, szembeköpte nagyszülői örökségét, és ahelyett, hogy folytatta volna a megkezdett hagyományokat, és személyében újabb „tolvajok Sherlock Holmes-a” vált volna belőle, őt egyedül a nők és a pénz mozgatta és mozgatja meg. A tipikusan rajzfilmes megoldások nagy örömmel rendelődnek alá ezen tulajdonságoknak, és valljuk be, nekünk is jobban esik egy gátlástalan figura kalandjait bámulni. Egy jólszituált, öltönyös úriember helyett egy esetlen, vicces, ám sármos és céltudatos főhőst kapunk, aki a kalandok során egyfajta James Bond-paródiává is válik.
A mangában és az animékben Lupin III mellett jószerivel állandó fő- és mellékszereplők húzzák a talpalávalót. Baráti és segítői körébe tartozik Jigen, a mindig kalapot viselő, Lupin egyfajta érettebb és megfontoltabb énjét eljátszó bandita, illetve Goemon, a nagyszerű kardforgató, aki a legendás japán bűnöző, Ishikawa Goemon leszármazottja. A kötelező femme fatale szerep Fujikóra jut, és mint mindig, kell egy állandó ellenfél, aki a gegek hatalmas részéért lesz a felelős: belép a képbe Zenigata, a flúgos rendőrfőnök is. Ők négyen alkotják általában a gerincet, rajtuk kívüli szereplők csak az adott filmben tűnnek fel.
A hosszúra nyúlt bevezető után jöjjön hát a címben már beígért Cagliostro kastélya. Miyazaki Hayao neve az itthon is kiadott dévédé-sorozat óta talán még ismertebbé vált kis hazánkban, azonban azt kevesen tudják, hogy mielőtt megalapították volna a Studio Ghiblit, Miyazaki elég sokat dolgozott a Lupin III sorozatokban. Az első tévésorozatban társrendezőként, a másodikban pedig két rész erejéig rendezőként vett részt. Egyik első komolyabb munkája viszont a Castle of Cagliostro volt, ami 1979-ben került a japán mozikba.
Az egészestés mozifilm egy képzeletbeli európai államban játszódik, Cagliostróban, ahova egy balul elsült monacói bankrablást követően csöppen a két főhős, Jigen és Lupin. Európai kisautójukban többször is egy lány segítségére sietnek, akinek a nyomában fegyveresek loholnak, ő maga pedig menyasszonyi ruhát visel. A látószög tágítása után szépen lassan adagolódnak az információk magáról az országról, és címben szereplő csodálatos kastélyról is.
A készítők megpróbáltak egy nagyon is hihető, és lendületes kalandmozit keríteni, ehhez pedig rengeteg helyről kellett addig elcsépelt közhelyeket kölcsönvenniük, hogy azokat kipofozva és felhasználva hatalmas vigyorral és elégedettséggel merjenek a közönség szemébe nézni. Miyazaki precizitása már itt is megmutatkozik, a felhasznált elemek megfelelő tempóban való beillesztése, vagy egyszerű megmutatása nagyfokú szakértelmet igényelt. Ezeknek megfelelően kapunk egy túszkiszabadítós filmet, amit egy kis pénzhamisítással is megspékeltek az alkotók. A várható sémára épülget a történet, de mindezt anélkül teszi, hogy unalmassá vagy középszerűvé válna.
A hercegnőt, ahogy a mesében meg van írva, a gonosz és csúf grófhoz akarják feleségül adni, neki pedig, természetesen, egyáltalán nem fűlik ehhez a foga. Az ő drámája mellett második szálként ügyesen megírva jön a képbe a kastély sokáig halogatott, rejtett titka, ami, miután Lupin felfedezi, elég nagy galibát okoz.
Lupin és Jigen kettőse már az elején mosolyt fakaszt annál a bizonyos autós üldözős jelenetnél, előbbi viszont szokásához hűen a film végéig megőrzi humorát. A bajból általában hajszál híján megmenekülő főhős poénjai jól megírtak, csak egy-két erőltetett akad. Amint a nő közelébe jut, Lupin megbolondul, és bár korábbi manga-, illetve későbbi animeváltozatokban szexuális túlfűtöttsége jobban kidomborodik, visszafogottan, de már itt is megjelenik. Ez a visszafogottság talán kicsit zavaró lehet, de mivel tudjuk milyen Miyazaki mester stílusa, ez tökéletesen elnézhető, sőt igazából a történet szempontjából elhanyagolható. Az önmagában is brillírozó Lupin akkor lendül azonban csak igazán formába, amikor bekerül a képbe a rendőrség, vele pedig az ütődött Zenigata kapitány. Kettejük találkozása érdekes csemege, a tolvaj átverős poénjai pedig nagyszerű töltelékei a mozinak.
Dramaturgiai szempontból sem találni hibát a Cagliostro kastélyában: ha lenne tankönyv, ami sorra veszi egy bűnügyi vígjátékba kötelezően beillesztendő sztorielemeket, fogásokat, ez az anime lenne annak iskolapéldája. Bár tényleg semmi újat nem hoz, az addig a filmművészetben használt paneleket mesteri fokon illeszti magába, és ennek tetejében még a "szereposztás" is tökéletes.
A pénzhamisítás és a hercegkisasszony szála a történet vége felé összeolvad, hogy egy akciódús fináléba torkolljon a film. Természetesen kiegészül a szereplőgárda a most kicsit keveset szereplő Fujikóval, illetve egy epizódszerep erejéig Goemon is tiszteleté teszi. Zenigatának a pénzhamisítást leleplező, tévékamerába előadott álmeglepettsége viszont egy utolsó döfés a rekeszizmok közé: rájövünk, hogy Lupin mellett tényleg ő a legnagyobb arc, mégha néha ezt elég rendesen képes is álcázni.
A külcsín fontos elem egy rajzolt filmnél, ám a készítők semmit sem bíztak a véletlenre. Számtalan vonás utal a későbbi Miyazaki stílusra, ezek közül a legszembetűnőbb a bajszos, segítőkész szolga külleme, ami akár egyből illeszthető lenne egy újkeletű Miyazaki moziba. Ugyanígy a Karl nevű kutya, akinek egyetlen közeli beállítása van, de azalatt van időnk elmerengeni: a Mester már akkor is Mester volt.
A Castle of Cagliostro tehát egy nagyszerű példája az igényes bűnügyi vígjátéknak, emellett pedig méltán vált az egyik leghíresebb Lupin III mozifilmmé. Bár az összes többinek sem kell szégyenkeznie, ebben a moziban tényleg minden megvan, amit egy tapasztalt, vagy épp mit sem sejtő néző kívánhat, és még nem is feltétlenül kell ismernie a szereplőket, előzményeket.
A Lupin III köré időközben épült brand világméretűvé duzzadt, a megszámlalhatatlan tárgy és csecsebecse mellett a legfontosabbak szerencsére a filmek és a mangasorozatok maradtak. Talán csak idő kérdése egy magyarországi dvd-premier.
Johnnie To-nak a hongkongi bűnügyi filmek terén végzett munkájáról nem is olyan régen, első hazánkban is bemutatásra került mesterműve, a Száműzöttek kapcsán emlékeztünk meg (DVD változatát Ramiz kolléga vette górcső alá, ugye mindenki olvasta?), azonban jó stúdiófőnökként és okos üzletemberként életművében legalább ekkora figyelmet szentel a hongkongi filmgyártás egyéb népszerű zsánereinek is, a romantikus filmeknek éppúgy mint a vígjátékoknak. Legutóbbi filmje, az idei Berlinálén debütált Sparrow azonban nehezen illeszthető bármelyik csoportba is. Mindhárom egyben, de igazából egyik se: ez Johnnie To szabadon választott gyakorlata, színes, szélesvásznú, hongkongi JÁTÉKfilm. De tényleg, a szó szoros értelmében!.jpg)
Az alapsztori első látásra egyszerű mese: hőseink - villámkezű és leleményes zsebesek, azaz a hongkongi utca nyelve szerint sparrow-k - rutinszerűen élik megszokott, és kissé szürke mindennapjaikat. Teszik ezt egész addig, amíg egy titokzatos és meseszép lány „be nem röppen" az életükbe. A lánynak segítségre van szüksége, és mivel válogatott és személyre szabott csudaságokkal egyenként elrabolta mindannyiuk szívét, a négy kedves csirkefogó instant Grál lovagként siet megszabadítani őt a gonosz sárkány, akarom mondani az öreg férj karmaiból. Talán nem túlságosan vaskos spoiler, ha elárulom, hogy a végén madárkánk természetesen kiszabadul „kalitkájából", ám hogy addig mi történik, nos az legyen titok, de erre a másfél órára, erre a hibátlanul levezényelt csupaszív stílusforgatagra garantáltan sokáig emlékezni fogsz!
A Sparrow kétségtelenül a rendező filmje, de azért két színészről gyorsan: egyszerűen csodás a lányt játszó Kelly Lin, aki amellett, hogy gyönyörű, a szükséges pillanatokban érzékeny testjátékával hibátlanul imitálja a címszereplő madárkát. És ott van még ugye a zsebtolvaj-csapat vezérének szerepében a sokáig másodhegedűsnek tartott Simon Yam. Kétségtelen tény, hogy hiányzik belőle Lau Ching-Wan utánozhatatlan sármja vagy mondjuk Francis Ng drámaisága, ám az is, hogy a 1998-as Expect The Unexpected óta gyakorlatilag nem készült jelentős hongkongi film nélküle. Egyébként itt is remek, mint szinte mindig.
A Sparrow To számára a „szabadság édes madara", olyan film, amilyet mindig is szeretett volna csinálni. Három évig készítette, az alkotófolyamat jelentős részében udvari operatőrével, Cheng Siu Keung-gal és a Milkyway Creative Team-mel járta Hongkong utcáit helyszínekre vadászva, egy utcasarok és egy jelenet szerencsés egymásra találásakor riasztotta csak színészeit (akik nagy része nem véletlenül az ez idő alatt párhuzamosan forgatott filmjeinek, a Száműzötteknek és a Mad Detective-nek a stábtagjai közül kerültek ki). To állítólag hasonló forgatási technikát használt korábbi, a várossal szintén együtt lélegző filmje, a PTU munkálatai alatt is; míg rendezőnk azzal az éjszakai, addig a Sparrow-val most a nappali Hongkong fülébe súg szerelmes szavakat.
De nem csak emiatt ez To eddigi talán legszemélyesebb filmje. A habkönnyű „caper comedy"-ket idéző kezdéstől a saját gengsztermozijainak végső leszámolását és a klasszikus musicalek színpompás fináléját egyszerre idéző, varázslatos filmvégi zsebtolvaj-keringőig To végigkalauzolja a nézőt szuverén filmtörténelmén: a szemünk előtt jár egymással táncot Alfred Hitchcock, Stanley Donen és a nouvelle vague, és a legnagyobb természetességgel elevenedik meg a Bortány az operában klasszikus kabinjelenete éppúgy mint a Ne nézz vissza! vérfagyasztó befejezése.
Egy külföldi kritikus mondta a filmről, hogy a rendező a készítésekor nyílván szerelmes lehetett, hát annyi mindenesetre bizonyos, hogy ehhez fogható csodát egy To-hoz hasonló félisten is csak jókedvében teremthet.
A Sparrow tehát igazi szerelemgyerek; egy urbánus tündérmese, keserédes zsiványmozi és sajátos városszimfónia szépséges elegye, ezerszínben játszó emlékműve mindannak amit úgy hívunk: a mozgókép csodája.
Man jeuk. Hongkong. 2008. Rendezte: Johnnie To. Irta: Fung Chi-Keung, Chan Kin-Chung és a Milkyway Creative Team. Fényképezte: Cheng Siu Keung. Zene: Fred Avril és Xavier Jamaux. Szereplők: Simon Yam, Kelly Lin, meg persze Lam Suet és még sokan mások
QT és RR valószínűleg nem tudták, mit cselekszenek, amikor bemutatták a Grindhouse-t, azóta ugyanis boldog-boldogtalan összekacsintós ál-trasht akar forgatni. Egy idő után mindez baromi unalmassá fog válni, reméljük, hogy a leszbikus vámpírok kalandjai kivételt képeznek majd. Az első teaser alant tekinthető meg, de érdemes lesz majd a jelenleg még fejlesztés alatt álló pofás kis honlapot is látogatni.
A Valami Amerika 2002 legnagyobb filmsikere lett - tán az alkotókat is megdöbbentő módon. A magyar (értsd: budapesti) valóságban gyökerező film unikum volt a maga nemében: nem elhasznált, fiatal színészek, kidolgozott forgatókönyv, technikai precizitás hármasságára épült, és több, mint 500.000 nézőt vitt be a mozikba.
Egy folytatásnak pedig ritkán tesz jót, ha sokáig várat magára. Elül a lendület, csappan az érdeklődés, az alkotók munkakedve. Maga a történet Mel Brooks Producerek című Oscar-díjas forgatókönyvét másolja, miszerint a három testvér a lottónyereményből leforgatott - és megbukott - Bűnös város című filmje után próbálnak magukra találni, mikor Alex, a szélhámos nyomára bukkannak, aki álnéven egy East-West című darab jogaira pályázik (ami félúton lehet két kurzusmusical, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról és a Miss Saigon között ). Alexnek muszáj színpadra állítani a darabot, mert Balával, a magyar maffiózóval csak így tudja rendezni ügyeit. A fiúk abban bíznak, hogy ha megtalálják Alexet és megveszik előle az East-West jogait, végre visszaszerzik hatvan milliójukat, amellyel Alex lelépett. Viszont Magyarországra hozzák a darabot, ahol a maffiózó a lányát szeretné látni a főszerepben.
A tizedik perc tájékán már érződik, hogy a forgatókönyv mindig a könnyebbik utat választja. A tétek érezhetetlenek, a logikát is sikerült kiiktatni (miért lepődik meg a maffiafőnök, mikor a lánya ugyanazt játssza, mint a próbán?). A poénok széles skálán mozognak a bennfentesen zseniálistól (Kamondi Zoltán és Janisch Attila álcameója), a felesleges, de vállalhatón át (rendőrök) a kínosig (takarítónőcasting). Egy közös van bennük: egyik sem karakterből fakad, senkinek nincs humoros nézőpontja, mint volt anno Schütz Ilának. (A rá való megemlékezést sokallom, pláne, hogy önálló történetszálat kapott a takarítónő-hiány.) A karakterbakik szinte állandóak, mintha az alkotók nem is ismernék a szereplőiket (Eszter gyógyszerészből lesz korrepetitor, András csak intelligens lányokra gerjedt - most a maffiacsaládhoz kerül közel.)
A film második harmada, mint a saját farkába harapó kígyó, csak tekergőzik, igyekszik, hogy a saját maga által feladott labdákat leüsse. Ebben a részben egy unalmas sitcomot látunk, ahol a próbák jelentenék a dramaturgiai szálat, de annyi mellékalak kerül feleslegesen képbe, hogy a sok karakter közt elvész a feszültség.
A színészek lépten-nyomon kiesnek a szerepükből - vagy a rendező engedi el a gyeplőt, vagy szimplán csak unják a saját szerepüket. Csak kevesek küzdik végig a játékidőt megingás nélkül; Csuja Imre, Ónodi Eszter precízen helytáll.
Ha az első rész Oroszlán Szonja nagy kiugrása volt, a második Tompos Kátyáé lesz (legyen bármilyen vonzó is előbbi testdublőrvitát kiváltó feneke). Meglepő módon az utóbbi jeleneteiben van élet, ő akar és küzd, míg a többiek robotpilóta-üzemmódban játszanak. A Pindroch-Szabó-Hujber trió egyben van, vagyis mindenki hozza a kötelező minimumot. Szervét Tibor akkor sincs a vásznon, mikor rajta van a kamera, ami azért gáz, mert az ő karaktere köré épülne az egész történet. Arra meg tényleg kíváncsi lennék, hogy Lucia Brawley múzsai minőségben funkcionál-e Herendinél, vagy szponzori kívánság, mert a külföldi tánctanár szerepe annyira passzol a filmhez, mint baracklé a langyos tejhez.
A fényképezés korrektnél nem több, bár a new york-i montázsnál megcsillan, hogy Márton Balázs többre is képes lenne.
A zene fontos volt az első részben is, most sem maradunk slágergyanús számok nélkül. Hál’ Istennek nem kapunk három és félperces klipeket, viszont a filmnek saját zenéje nincs, csak a soundtrack. Az meg olyan, mint a vegyigyümi, mikor november elején felsöprik a szeszfőzde udvarát. A Tankcsapda új száma hozza a bevált sémát, Tompos Kátya énekesnőként is megállná a helyét. A főcímdal viszont legalább hatszor hangzik el a filmben, minden helyre feleslegesen beleerőltetve - igaz refrénje sincs, de ennek ellenére megszokható. A többi szám próbálja a Timbaland-Tricky Stewart alapokra hajazó ritmusokat összebékíteni Duba Gábor szövegeivel és némi Pink Floyddal, de sikeresebb projekt lenne a Mongol-Magyar Tengervíz Sótlanítási Program.
És hát a vég… csak azt tudnám feledni. Megértem, hogy a főszponzorok 20-25 milliójukért akarnak is látni valamit. De az, hogy a stáblista alatt a mégoly minimális katarzisélménybe belepofátlankodjanak és ezáltal hiteltelenné tegyék a karaktereket - ez már sok.
Az egész filmen vörös fonálként húzódik végig a részeg kőműves fájrontkori magabiztossága és munkakedve. Hitelességében, valóságtartalmában egy Kabay-Gyöngyössy vígjáték, goda krisztai profizmussal megvalósítva. Bizonyára a karácsonyi moziszezon nagy durranása lesz, tán megnézi 250.000 néző. Aztán fájdalommentesen tovaszáll, mint a Fényes nyergekben a cowboyok koncertje a tábortűz mellett.
Valami Amerika 2. 2008, Magyarország. Rendezte: Herendi Gábor. Forgatókönyv: Herendi Gábor, Divinyi Réka, Harmat Gábor. Operatőr: Márton Balázs. Producer: Herendi Gábor, Havas Ágnes, Kecskeméthy Lívia. Szereplők: Pindroch Csaba, Szabó Győző, Hujber Ferenc, Oroszlán Szonja, Tompos Kátya és sokan mások. .
Újra Coen–film!, ujjong a szívem, miközben kialszanak a fények. Még egy éve sem roppantott össze, cincált szét és hagyott romokban a zseniálisan nihilista, borongós, hallgatásával hanyagul hetekre a lélekre telepedő Nem vénnek való vidék, és máris itt a következő adag leleményes zsánerturmix a szerzői és közönségbarát műfaji filmek határmezsgyéjén egyensúlyozó hollywoodi alkotópárostól.
 |
A történet alapján a fivérek életművében hangsúlyos szerepet kapó, fokozatosan eldurvuló zsarolásos krimit várhattunk (Véresen egyszerű, Fargo, Az ember, aki ott se volt, A nagy Lebowski), az előzetes alapján egy furcsa fazonokkal teli screwball comedy–t, a poszter és az alapanyagul szolgáló, egy ex–CIA igazgató által írt „Burn before reading” című könyv alapján hidegháborús paranoiafilm–paródiát. És azt hiszem, senki nem lepődik meg, ha azt mondom: ezt mind megkaptuk.
Kapásból az első percekben fel–alá nyargalnak az Öltönyösök a Pentagonban, akik viselkedésükkel Kubrick hidegháborút gúnyoló klasszikusát idézik: mind nagyon fontosak, de fogalmuk sincs semmiről (a film legvégéig – bocsi, spoiler!). Ráadásul kirúgnak egy sokat látott, sokat tapasztalt szakértőt (John Malkovich), aki aztán nekiáll emlékiratokat írni.
De mindent beleír ám, és hála néhány valószerűtlen véletlennek és egy válni akaró, bizalmatlan feleségnek (Tilda Swinton – ő is és a rendezők is mindent megtesznek, hogy totálisan ellenszenves legyen a karaktere, és sikerrel is járnak), a dokumentum egy ostoba fitnesz-edző (Brad Pitt) és munkatársa (a Coen–filmekből elmaradhatatlan Frances McDormand) kezébe kerül. Az előbbi buta, de annyira ám, hogy folyton rágózik és minden szót azzal helyettesít, hogy „shit” (mondom, hogy buta! hahaha, ez annyira vicces!), az utóbbi meg plasztikai műtétre gyűjt, ráadásul nő, és mint ilyen, mindenre képes. Plusz még összekavar egy szövetségi ügynökkel is (George Clooney), aki amúgy az ex–CIA–tanácsadó feleségével csalja a sajátját.
 |
Ebből aztán mindenféle kalamajka kerekedik, és az események egyre váratlanabb fordulatokat vesznek, mondanám, ha egy VHS-doboz hátuljára írnék ismertetőt egy ’90–es évekbeli családi vígjátékról, pedig nem, és ez már régen rossz jel. Csak az a baj, hogy vélhetően Joelnek és Ethannak sem volt sokkal több fogalma arról, hogy hova is kéne tenni itt a hangsúlyt, meg hogy hova akarnak egyáltalán megérkezni. Így hát a forgatókönyv a Coenes, véletlen események mentén ténfergő „minden egyre rosszabb lesz” elvet követi, persze azért inkább vicces, mint drámai, kivéve az első fél órát, ami unalmas szenvelgés: mindenki megcsal mindenkit és közben még piszok szarul is érzi magát. Szerencsére aztán azért magukra eszméltek, és behúzták a féket, mielőtt leforgattak volna egy echte Woody Allen-filmet (ami egyébként is felesleges lett volna, mert épp most jött ki egy oridzsinál).
És innentől: Coenék, ha szórakoznak. De nemcsak ők, a színészeknek is jutalomjáték az egész, lábrázás és lazázás, nagy röhögések forgatás közben (és biztos a szünetekben is jól elvoltak). Kicsit olyan szaga van a folyamatosan érezhető, minden mozdulatban és pillantásban megcsillanó komolytalanságnak, mint a Trópusi viharban, csak ott legalább volt rá némi indok, lévén az említett mű papíron vietnámi háborús film, valójában Hollywood–paródia (iróniában pácolt öntömjénezés?). Itt viszont összeállhatott volna egy egésszé a cselekmény, ha lett volna mondanivaló, vagy legalább egy egyértelmű törekvés, hogy az USA mindenható és főleg mindentudó, rettegve tisztelt hárombetűs szervezetének mutatott fityisz ne elröhögött viccként, hanem komor mosollyal előadott, emlékezetes anekdotaként (ha nem is tanmese!) tárgyiasuljon filmmé.
 |
Csakhogy hiába a csillagos–sávos párna és a gumidildót rejtegető fotel, a cselekmény gyenge, és bár a szerzőpáros van annyira rutinos, hogy menet közben ne tudjuk pontosan rámutatni, mely történetszálak vagy szerzői szándékok mentén feslik szét a film szövete és szivárog el a mozgóképbe életet lehelő mágia, mégis érezzük, hogy valami nem működik. És hiába a boldogan ripacskodó szereplőgárda, valamint az egy–két elegánsan előadott, váratlanul érkező morbid húzás, amiért sok rendező piros pontot kapna (de nem ti, Coenék! ti tudtok jobbat is, tőletek a legjobbat várjuk! közepes, leülni!), mégis hiányérzete marad a nézőnek. Mert ha utólag csak annyi marad meg, hogy milyen vicces volt, amikor az alkesz Malkovich megindult a kalapáccsal piáért, vagy hogy hű de idiótán tud rágózni Brad Pitt, de a film valahol menet közben elsikkadt, az azért mégiscsak kínos. Tőlük mindenképpen. Elszórt nevetések és jóízűen felfalt literes popcorn ide vagy oda.
Szóval a beígérés nélkül is elvárt (felkínált) műfaji egyveleget szépen szervírozzák is a fiúk: benne van minden a lábosban. Igaz ugyan, hogy ennyi hozzávalóból háromfogásos vacsorát is főzhettek volna, de sebaj, jó a lecsó is, ha elég meleg, elég sós.
Déja vu: Betörő az albérlőm–hangulatban hagyom el a termet. Mert végül is meglepődtem és nevettem is párat, viccesek voltak a karakterek, élvezhető a bohóckodás, csak valahogy az egész cirkusz túlságosan átlátszó, túlságosan nyilvánvaló, hogy ezúttal nem maradnak hullák a porondon. Semmiképpen sem a klasszikusok mellé (közelébe!) helyezhető szösszenettel gazdagodott a testvérpáros életműve, ha nem is égető bizonyítékként szolgálva, de ékesen illusztrálva: ilyenek a Coenék, mikor épp lusták jó filmet csinálni.
A Derrick Comedy az egyik legjobb félprofi, vicces szkeccseket gyártó csapat a YouTube-on. Egyes számú bizonyíték: Blowjob girl. Kettes számú bizonyíték: Daughters (24 paródia). Az öt fiatal anno dráma és filmszakon végzett, most egyikük íróként dolgozik (30 Rock), másikuk producerkedik, és van aki stand up-ol szorgalmasan. A Derrick Comedy csak kvázi hobbi, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy elkészítsék első egész estés filmjüket. A történetben, ami a tréler alapján a Disney-féle matinék és a tinifilmek paródiájának tűnik, három "gyerekdetektív" megpróbál felderíteni egy gyilkossági ügyet.
Masszív médiatámogatással érkezik Csupó Gábor új animációs filmje a mozikba, de – ahogy ez általában lenni szokott – akkor járunk jól, ha nem hisszük el a hivatalos marketingszöveget. Szó sincs South Park-beütésű / merészségű szatíráról, a témáról (bevándorló-lét) ugyanis csak néhány vaskos közhely jutott a forgatókönyvírók eszébe.
Nem illik persze elhallgatni, hogy a produkció meglehetősen viszontagságos körülmények között jött világra. Csupó és animátorai már vagy egy éve melóztak a filmen, amikor a megrendelő cég csődbe ment, és az is hosszas ügyvédi fogcsikorgatásba került, hogy a jogokat vissza tudják szerezni, így végül négy évvel később, Magyarországon, egy magyar gyártó segítségével tudták csak befejezni a filmet. A halivudi sztárokon élcelődő poénok szavatossága így aztán mára már sajnos le is járt, cserébe viszont elmondhatjuk, hogy nálunk lesz a világpremier. Juhé.
Az Immigrants ennek ellenére is egy korrekt, helyenként szórakoztató rajzfilm. Az animációra nemigen lehet panaszunk, a figurák a Csupó-védjegynek számító picit groteszk, picit simpsonos stílusban rajzolódtak meg, és a hátterek is kellően kidolgozottak. A magyar szinkronba igyekeztek minél több nagy nevet belezsúfolni, ennek ellenére élvezhető lett az is. Szabó Győző adja az orosz karakter, Vlad hangját, míg a magyar Jóskát Hujber Ferenc szinkronizálja – a kettejük közül érthető módon az előbbinek van több lehetősége játszani az akcentussal.
A verbális poénok minőségére nem lehet különösebben panaszunk, igaz, azt nem ártott volna eldönteni, hogy melyik is a megcélzott korosztály. A gegek többsége ugyanis inkább „simpsonos”, azaz családbarát, viszont becsúszik egy-két merészebb, szókimondóbb poén is. A legnagyobb gond azonban nem ez, hanem a sztori kidolgozatlansága. Pontosabban az, hogy nincs is igazán koherens történet, hanem csak random szekvenciák egymás után.
A kiindulópont szerint a töményen multikulti környezetben és relatív szegénységben élő két bevándorló, Vlad és Jóska, munkát akar keresni. Az első felvonásban ezt láthatjuk – állásinterjúkra járnak, közös orosz-magyar éttermet próbálnak indítani – utána viszont mintha Csupóék elfelejtették volna, hogy mi is volt az alapkonfliktus, és hőseinknek új motivációt adnak: végül már nem a létfenntartás a cél, hanem a becsajozás. Valószínűleg a kollégának lehet igaza, és valójában itt 3 különálló tv-epizód lett egymás mögé pakolva, és ezért a koherencia fájó hiánya. Hogy ez azért alakult így, mert tévés környezetből érkező írók jegyzik a filmet, akik nem tudtak mozifilmes dramaturgiában gondolkodni, vagy eleve ilyen epizodikus sztorit akartak összedobni, az mindegy is. A lényeg, hogy emiatt nem képes igazi moziélményt nyújtani az Immigrants.
Gyanítható, hogy nem fog senki anyázva kijönni a vetítésről, a filmen ugyanis alapvetően érződik, hogy Csupóék lelkesedésből készítették, a karakterek pedig nagyon is szerethetőek, de merészebb poénok, értékelhető történet és igazi szatíra hiányában erősen középszerű lett a végeredmény. Nem kerül viszont mindennap hasonló – magyar vonatkozásokkal dúsított – animációs film a mozikba (a legutóbbi talán a Simpsons volt), így aki a műfajt kedveli, az egy próbát nyugodtan tehet, hátha nincs igazam. (De igen.)
Immigrants - Jóska menni Amerika (Immigrants L.A. Dolce Vita), 2008, amerikai-magyar. Rendezte: Csupó Gábor. Írta: Billiam Coronel és Josh Lieb. Zene: Gregory Hinde és Drew Neumann. Gyártó: Megafilm.
Magyar bemutató: 2008 október 30.
A kistelepülések drámai történések színterei Flaubert-től Dürrenmattig, illetve Langtól Lynchig. Mindenki ismeri a másikat, hiszen mindenki rokon vagy szomszéd. Erős a közösség, hiszen csak egymásra számíthatnak. Gyenge az idegenek iránti tolerancia, és általában az ottlakóknak még pénzük sincs. A magyar falu pedig egyéni módon terhelt.
A megtörtént események alapján készült filmben Ógyarmaton, egy osztrák-magyar határon található szegény zsákfaluban felfedezik, hogy a temető alatt húzódik egy olajvezeték. Gyorsan jött ötlettől vezérelve megfúrják, és közösen elkezdik árulni a gázolajat, temetésnek álcázva az árusítást. Mindenki elégedett egészen addig, amíg mindenki el nem kezdi a saját zsebére árulni az olajat, egymás árai alá ígérve. Ezt tetézve megjelenik a faluban az olajtársaság embere, majd a rendőrség is.
Speciálisan keverednek itt a kisrealista példák – akár európaiak (Az én kis falum, Lottózsonglőrök), akár magyarok (Portugál, Egészséges erotika) – a legjobb hagyományokból teremtődne meg egy újfajta minőség – de mégsem. Valami hiányzik.
Szívemhez közel áll a magyar (balkáni?) mentalitás bemutatása, amire sok film vállalkozik, de csak kevés ér célt. Itt konkrét szituációkban láthatjuk, hova vezet, ha a szomszéd tehene jobb holtan, mint élve; mikor egy vezető azt hiszi, hogy ő a muszkák ellen harcoló Petőfi Sándor; mikor egy tiszteletes a saját zsebére hajt.
A forgatókönyv színvonala egyenetlen – az ötletek néha találóak (az osztrák kokaint szív, a magyar dinitrogén-oxidot), néha viszont túlzásokba esnek (a tolmács félrefordítása).
Felfedezhető benne ugyan a humor (kommandósok a kocsmában), de előbb lesz Rocco Siffrediből kereszténydemokrata pártelnök, mint ebből a filmből vígjáték. És nemcsak a több humor jönne jól, nem ártanának az erős karakterek sem, akik emlékezetesek és túllépnek a sztereotípiákon.
Maga a hangvétel erősen szatirikus – osztrák-magyar összebilincselés, az MTV-s kocsi leégése, traktor közös megtolása –, de következetlenül van végigvezetve. A végső megoldás pláne hiteltelen, de legalább nem csapja teljesen agyon a sztorit.
A színészek sem rosszak, de a rutinból nem lépnek ki – üdítő kivétel a plébánost játszó Kiss Jenő, aki láthatólag élvezi a szerepét. (Megjegyzés: itt a bizonyíték, hogy lehet úgy instruálni magyar színészt, hogy ne ripacskodjon és ne ordítson minden harmadik percben.) A fiatal színészek szimpatikusak (Kerekes Vica, ó, léhégy az enyééém!!) – bár az ő karaktereik is sematikusak.
A fényképezésre nem lehet rosszat mondani, a zene is stílusos – de ennyi. Nem maradt meg bennem se egy téma, se egy említésre érdemes kép.
A filmet minden tekintetben egy erős hajszál választja el attól, hogy jó legyen. Van egy stabil forgatókönyv, értő rendezés, nem elkoptatott színészek. Nos, ez lenne az alap, amire lehet építkezni. 2008-ra eljutottunk idáig.
(Így a 2006-os sajnálatos események évfordulóihoz közeledve adja magát a film egy speciális megközelítése: a magyar rendőrség és az állampolgárok viszonya. Ha az állampolgár gondol valami olyan csalafintaságot, amit szívesen megtenne, de törvényileg tilos (pl. útlezárás, gyújtogatás, a Btk. bármelyik szakasza), azt a rendőrség elviszi. De mi van, ha nem egy állampolgárról van szó, hanem kb. kétszázról? Olyankor, barátaim és üzletfeleim, a rendőrség befékez, mint a Gyalogkakukk a lezuhanó szikla előtt és pislog nagyokat. Szeretem, ha egy film a valóságot tükrözi.)
Mázli. Magyarország 2008. Rendezte: Keményffy Tamás. Írta: Hegedűs Bálint. Producer: Hidasi Dalma. Operatőr: Garas Dániel. Zene: Monori András. Szereplők: Lukáts Andor, Gyuricza István, Kapácsy Miklós, Kerekes Vica, Deutch Loránt és mások.