A legjobb fényképezés díját hozta el az idei Szemlén, a Quiet Earth amerikai filmes blog az utóbbi évek egyik legjobb filmjének nevezte - Pater Sparrow 1 című munkáját hamarosan a hazai mozik is bemutatják. Íme az új előzetes.

A tegnapi Emmy-díjkiosztó egyetlen érdekes eseménye Dr. Horrible feltűnése volt. Íme.

Minden nemzetnek megvannak a maga tragikusan korán eltávozott, ám ezáltal mégis halhatatlanságra ítéltetett fiatal filmes legendái, ikonjai. Japánban Yusaku Matsuda-t illeti ez a szomorú ám valahol mégis megtisztelő cím. Még nekem, J-film rajongónak is kissé megfoghatatlan az a mítosz, ami hazájában épült a mindössze 40 évet megért színész köré. A 89-ben elhunyt Matsuda élete során közel negyedszáz filmet és sorozatot forgatott "csak", de személye a mai napig rendszeres téma a japán médiában, könyvek, életrajzok jelennek meg róla folyamatosan, a filmjeit a legkülönfélébb kiadásokban kínálják, videójáték, manga és anime karaktereket mintáztak róla (Például az idehaza is méltán népszerű Cowboy Bebop főhősét, Spike Spiegel-t), a szerepeit megidéző akciófigurákról nem is beszélve. (Mellesleg pont a napokban debütált egy róla szóló dokumentumfilm is a szigetországban.)

Matsuda szexszimbólumnak, amolyan új generációs keményfiú karakternek, a 80-as években már kissé döglődő japán filmgyártás új akciósztárjának lett szánva. De a valóságban Matsuda nem volt az a kifejezett sztár típus, maga is egy kissé titokzatos ember hírében állt, és talán ennek is köszönhető ez a filmjeiben megjelenő misztikus imidzs. 

Harry Brown legjobb barátját a helyi huligánok megölik, mire az egykori tengerészgyalogos bosszút áll. Nem egy Charlie Kaufman-i bonyolultságú sztori, de Michael Caine-t bármiben szívesen megnézem. Ez lesz a Bosszúvágy és a Gran Torino brit változata?

"300 millió forintot raboltak el egy miskolci pénzszállítóautóból"- ásítja a rádió reggel, amint Vilos kollégával Miskolc felé tartunk. A Cinefestre igyekszünk, reggel kilenc körül már magunk mögött hagytuk Budapestet, éppen holland és lengyel kamionokat kerülgetünk. Szemünk dagadt, fáradtan bámulunk az Avas szürke tekintetébe - míg el nem érünk a Művészetek Házáig, a fesztivál központjáig. A szervezőcsajok kedvesek és csinosak, a szállást azonnal intézik - szokatlan élmény ez a camusi közönyhöz szokott kritikusnak.

A szállás keresése közben belefutunk két helyi koszterületfelügyelőbe, akik a Half Life-ból ismert arctámadóként tapadnak ránk és azonnal levágnak öt ruppóra - gránitkemény tekintetüket nem hatja meg sem a fesztiválpassunk, sem a pesti rendszám, sem az a tény, hogy a legközelebbi behajtani tilos tábla háromszáz méterrel korábban volt kitéve. Közben megtudjuk, hogy még mindig nem találják az elrabolt 350 milliót.

Kétórányi parkolóhely-vadászat után sikerült végre összefutnunk Urunkkal és Parancsolónkkal (a főszerkesztővel), akinek ebéd közbeni élménybeszámolójából kiderül, hogy filmet ugyan nem sokat látott, viszont Hungler Tímea, miskolci misszióra küldött pösti származású kolléganő oldalán tegnap fél órát állt sorba egy szelet sonkáért. A rádióból dallamosan üvölt Bon Jovi, és a hír, hogy a rendőrök kitartóan keresik a 400 milliót.

A filmfelhozatal főleg a skandináv vonalra épül, svéd és finn kis- és nagyfilmek- fárasztó humor, alkohol, depresszió, sötét és tél. A hó kivételvel mindez megtalálható szállodai szobánkban is. Ha már finn film, akkor elmondhatjuk, hogy a The home of dark butterflies hozza a finn kötelezőt, csak annál talán valamivel művibb és patetikusabb. A kisjátékfilm blokkokból elsőre csak egyet vettünk: az első film, a német Schaumal egy közlekedési baleset előzményeit és következményeit mutatja be. Egy gyerekcsapat kövekkel dobálja a felüljáróról az alattuk elhaladó kocsikat, mígnem egyszer telibe találják az egyik autót. Érdekesnek tűnt, de pár perc után rájövünk, hogy hosszú, unalmas, és rosszul szerkesztett.

A magyar Vallomás már jobban indul, apa és lánya újbóli kapcsolatfelvételéről szól; Az apa próbál belelátni rég nem látott lánya életébe, de ő nem hagyja, majd kiderül a kapcsolatfelvétel valódi oka is. A színészi játék (Lukács Andor és Tóth Orsi) nem rossz, érezni a rendező érintettségét, de túlbeszélt és sajnos a konfliktusok elég elnagyoltak.

Ezek után már a spanyol Socarrat -tól már nem is várunk semmit, de meglepetésünkre megtaláltuk a fesztivál egyik legjobbját: a mindössze tízperces film egy átlagosnak nem mondható (vagy spanyol mércével mérve normális) családot mutat be, ahol a nagyapa fontos bejelentésre készül: Vilos és jómagam díjesélyesnek tartjuk, de majd szombaton kiderül. Addig is folytatjuk missziónkat, amelynek célja: nézhető filmeket találni egy nemzetközi fesztiválon. Mielőtt bárki rákérdezne: nem mi loptuk el az 500 milliót.

Eve, a dögös bérgyilkosnő rossz formában van: hallucinál, zúg a feje, a célpontok helyett a főnökeit öli, és valahogy feltámadt addig sosem látott lelkiismerete. De ne hibáztasd, te se viselnéd jobban, ha egy kést döftek volna az agyadba.

Az Angel of Death eredetileg egy tízrészes, egyenként nagyjából 8 perces websorozat volt, amit a Crackle nevű nettévé sugárzott napi bontásban, idén márciusban. Ezt aztán kiegészítették pár rövid plusz jelenettel, és nemrég kiadták DVD-n is – mindannyiunk legnagyobb örömére. Mert a népszerű, díjnyertes képregényíró, Ed Brubaker (Criminal, Incognito, Daredevil, Captain America) forgatókönyvéből készült film ugyan abszolút semmi újdonsággal nem szolgál, viszont a jól ismert sablonokat meglepően ügyesen építi egymásra. Az eredmény egy modern, öntudatos exploitation lesz, ami mellesleg a Tarantino által kaszkadőrből színésszé előléptetett Zoe Bell dögös, egyszemélyes show-ja is egyben.

A jéghideg bérgyilkosnő, Eve fejébe egy rosszul elsült akció során kést állítanak, és bár valami csoda folytán élve megússza a sérülést, onnantól kezdve egy általa (véletlenül) megölt 14 éves kislány „szelleme” kezdi kísérteni. Mi mást is tehetne hősnőnk, minthogy szisztematikusan hozzálát azok levadászáshoz, akik megbízták a lány halálához vezetett gyilkossággal? A lelkiismeretet növesztett hitmanek története ezeréves sablon, amihez nincs mit hozzátenni – a tény, hogy Eve pálfordulása akaratlan, morális dilemmától mentes, és szimplán csak egy elvileg halálos sebnek köszönhető, valamelyest mégis új szempontot jelenthetne, ha az alkotók ezt nem csak egy egyszerű (bár meg kell hagyni, frappáns és kellemesen gore-os) gimmicknek használnák. Persze akkor az egy másik film lenne, hisz az Angel of Death exploitationös dramaturgiájában nincs hely a bérgyilkoselvek és a klinikai kényszerűség konfliktusának kibontására.

Brubaker a lendületes, régivágású akciófilmet ponyvás és noiros elemekkel fűszerezi (kicsit több karakterrajzzal és kevesebb bunyóval akár egy kiváló Criminal-sztori is lehetett volna az alapanyagból), és nyilván a comicos képi világ (panelekre bontott képernyő, osztott képmezők stb) sem Paul Etheredge rendező fejéből pattant ki. A láthatóan igen alacsony költségvetésből, de ötletesen készített, trendi hülyeségektől mentes akciók dinamikusak, realisztikusak és látványosak (bár pont a fináléba – mészárlás egy sztriptízbárban rendezett temetésen, micsoda felállás! – belefért volna egy kicsit több kakaó), a kőkemény, véres összecsapások feszültségét jópofa fekete humor hívatott fokozni, a végső, egyetlen felesleges másodpercet sem engedélyező vágáson pedig szerencsére meg sem látszik, hogy az egész 10, nyilván cliffhangerrel végződött epizódból lett összeollózva.

Zoe Bell magabiztosan uralja a vásznat: nem sok nőies vonással bír, és szépnek is csak nagy túlzással nevezhető, mégis van benne valami, aminek köszönhetően határozottan illik rá a „dögös” jelző, emellett simán elhisszük neki, hogy szarrá rúg és lő egy rakás keményfiút (jobban, mint bármilyen hasonló szerepben tetszelgő hollywoodi A-listás sztárnak), ráadásul többnyire színészként is képes helytállni. És ha ő nem lenne elég, ott van még a félbolond leszbikus szomszéd, Lucy Lawless, a drogfüggő orvos, Doug Jones sőt, Ted Raimi fejét is láthatjuk szétrobbanni.

Egyetlen panaszom az, hogy mindenből, ami egyébként nagyszerű a filmben, egy picit több kellett volna. Egy picit több fekete humor, egy kicsit több gore, némi cicivillantás, egy árnyalatnyival stílusosabb operatőri munka, egy hangyányit tökösebb zene, és akár még a maximális pontszámot is kiérdemelhette volna. Az viszont így is elmondható, hogy sokkal szimpatikusabb és szórakoztatóbb, mint a legtöbb CGI-jal felturbózott, stílustalan, ennek a költségvetésnek a sokszorosából vászonra hányt hollwoodi megaakció. Remélhetőleg lesz még folytatás. Lehet, hogy perverz vagyok, de még nagyon sok embert szeretnék látni, ahogy brutális halált hal Zoe Bell kezei által.

Akciófigura- illetve minden geekzes, gyűjthető cuccot magába foglaló rovatunkat felélesztendő, megpróbálkozunk valami újjal: a netes Lego-guru, Tutuka mostantól nálunk is fel-feltűnik majd a színen, teljes szettek kritikáival Véleményeteket a cuccal kapcsolatban, tetszik-e avagy sem, hagyjátok meg a kommentekben.

A 2007-ben megjelent 7991-es kukásautót nézegettem megvételre, amikor szembejött egy régi készlet, amire megvallom,  nem is emlékeztem a kilencvenes évekből. Klasszikus használtvételként, a jól bevált beszállítomtól rendelve szereztem meg végül a poszt tárgyát.

I. Alapadatok

neve: Recycle Truck
sorozatszám: 6668
témakör: Town
kiadás éve: 1992
kockaszám: 109
minifig: 1
ára: 6.945,- Ft. (használtan)

II. Mi van a dobozban?

Mivel nem klasszikus gyűjtő vagyok ritkán vásárolok eredeti dobozzal, de ez egy kifejezetten szépen megmaradt példány:

A leírás is klassz állapotban érkezett:

Nem egész 7.000,- Ft-ért meg ennyi kockát kapni nagyon-nagyon rendben van:

III. Játékmenet

Átlagos nehézségű készlet, öregedő apáknak a gumit a helyére illeszteni nem lesz könnyű. Mérete ellenére viszonylag sokáig rakható, egy kisgyereknek meg főleg.

Csak az összerakás után esett le a gumis megoldás lényege és nagyszerűsége. Mindenféle vezetősín, vagy közbeavatkozás nélkül tökéletesen emeli helyére a konténert a kis kar. Annyira a hatása alá kerültem, hogy vagy tízszer le-föl rakodtam a szállítmányt, mintha csak valaki kényszerítene rá. (Egyébként nem találkoztam még ilyen gumis készlettel.)

IV. Értékelés

4/10 a minifignek. Egy kukásnak én hagyományos sapkát adtam volna és egy kukásmellény  is elkelt volna.
9/10 a kockákért, egyedül a felnikkel nem vagyok kibékülve.
10/10 az áráért. Dobozosan, régi készlet, ennyi elemmel és jó játékmenettel: jóhogy.
Összességében - a minifig ellenére is - 9/10 nagyon jó vétel.

V. lásd még

- 1992-es katalógusok
- szemétipari szakmunkások: egy régi kedvenc, de az új is rendben van
- a legoblog az utcaseprés évtizedeken átívelő változatlanságáról
- még több kép 

Bár szinte egy az egyben a legendás Ghostwatch (minden idők legfélelmetesebb filmje, a Woman in Black és az Innocents mellett) koppintásának látszik, ez az amerikai "videokamerával a kísértetek nyomában"-film valószinűleg megéri majd a mozijegy árát (ilyesmit, a maximális hatás érdekében, tömegben kell nézni.) Íme az új trailer.

A Geekblog elhozza nektek a világsztárokat: Kevin Macdonalddal készült interjú - egy kis csavarral a tovább után. A beszélő fej Klág, a kamera VilosCoohagen, jómagam a volánnál.

Zombinak öltözött rajongók várják George Romero rendezőt a Torontói filmesztiválon. (forrás: HVG)

A 701-es számú női elítélt Nami Matsushima, más néven Sasori (Skorpió) visszatért!

A 70-es években készült Female Prisoner filmek nemcsak a Women In Prison szubzsáner, de a bosszúfilmek és úgy általában a japán exploitation legnagyobb klasszikusainak számítanak.  (Rohadt unalmas állandóan ezzel jönni, de megkerülhetetlen, hogy megemlítsük, hogy a Kill Bill egyik fő ihletőiről van szó.) Ezekben a kultikus rangra emelkedett filmekben (egészen pontosan az első négyben) az igéző szemekkel megáldott, gyönyörű Meiko Kaji alakította a végzet asszonyát, aminek köszönhetően a szerep örökre összeforrt a nevével, és ezt még a számtalan silány minőségű V-cinema kategóriás folytatás sem tudja elfeledtetni.

Az eredetileg Tooru Shinohara mangájának főhősnőjeként megfogant karakter tavaly egy japán/hongkongi koprodukció és Jo Ma rendező által reinkarnálódott, egyenest egy vizuálisan impozáns, furcsa, hipnotikus hangulatú akciófilmbe.

A Sasori nagyobb részben hongkongi, mint japán (Mizuno mellett Ryo Ishibashi és Nana Natsume érkezett még Japánból, illetve  produceri szinten van még japán jelenlét) gyártmány, és sajnos azt kell, hogy mondjam, szerencsénkre. Japánban mostanság a spórolás és az elborultság jellemzi a zsánerfilmgyártást, odahaza ebből valószínűleg egy újabb olcsó videófilm lett volna hatásvadász gore effektekkel és rengeteg művérrel, így viszont egy rettentő erős hangulattal megspékelt, melankolikus-romantikus „badass” akciófilm született, kung-fu és wuxia elemekkel, ami így leírva persze kissé ijesztő, de a valóságban tényleg ilyen sokféle ízű a dolog, de ez szerencsére a javára vált.

A sztori szerkezete itt is a régi Sasori filmek menetét követi, vagyis a női börtönös első fél végül a véres leszámolásokra épülő epikus bosszúdrámába torkollik.

Nami éppen vacsorát főz, miközben várja haza rendőr vőlegényét Hei Tai-t (Dylan Kuo), jövendőbeli apósát és sógornőjét, amikor is egy bizarr bérgyilkosokból álló trió jelenik meg hívatlanul. A gyilkosok végeznek az apósjelölttel, és rákényszerítik Nami-t, hogy ölje meg Hei Tai nővérét, vagy különben ők ölik meg a szeretett férfit. Nami kénytelen meghozni a nehéz döntést és Hei Tai szeme láttára leszúrja a lányt. Ezután természetesen börtönbe kerül, méghozzá egy rendkívül veszélyes női börtönbe. Ott, ahogy az lenni szokott a rabtársak állandóan vegzálják, az igazgató pedig perverz vágyait szeretné kiélni rajta. Nami-t mindez kevésbé bántja, mint a boldogságának elvesztése, és az a tudat, hogy Hei Tai gyűlöli őt. A sitten a túlélés érdekében Nami kénytelen megtanulni harcolni, majd miután kinyírja a zaklatóit, meglehetősen fura módon kijut a börtönből. Egy titokzatos kung-fu mester (Simon Yam) talál rá, aki aztán egy gyorstalpaló harci tanfolyam segítségével befejezi Nami képzését. A lány készen áll a bosszúra…

Ha lett volna beleszólásom a film előkészületeibe, tervezésébe, én magam is Miki Mizuno-t (Slit-mouthed Woman) ajánlottam volna a címszerepbe. Több okból is. Tudtommal jelenleg nincs túl sok erős női karakter a japán filmiparban, másrészt pedig Miki Mizuno több, mint ideális jelölt. A személyes kedvencemnek is számító 35 éves hölgyemény ugyanis a szerep által megkövetelt összes kritériumnak tökéletesen megfelel. Egykori modell karrierje a nőiességét támasztja alá, a Yasuaki Kurata Action Club-béli tagsága pedig a harcművészeti tudását. Mizuno asszonyság ráadásul színészként sem kezdő, a 90-es évek elejétől kezdve folyamatosan forgat, persze főleg akciófilmeket. A Sasori-ban tökéletesen helyt is áll, színészi feladatok ugyanúgy vártak rá, mint akciókoreográfiák, bár a megtört, egykedvű nő és a bosszúra éhes megvadult némber a két véglet, de hát ez a karakter lényege is. Mindenesetre Mizuno szemében is van valami abból a fájdalommal vegyült dühből, ami Kaji kisasszonyt is ikonikussá tette.

A hongkongi filmekre jellemző kissé elrugaszkodott harcjelenetek engem némileg zavartak (főleg a többméteres, egyenes vonalú repkedések), bár ez ízlés kérdése, de összességében látványos, kőkemény harcjeleneteket kapunk, bár kicsit több vért szerintem elbírt volna még a dolog, de nem kizárt, hogy van a filmből egy szaftosabb verzió is, mivel a pikánsabb jelenetek sem igazán tobzódnak, pedig egy női börtönös film cicik nélkül ugye nem az igazi.

A film ereje elsősorban azonban a megvalósításában, egészen pontosan a hangulati elemekben rejlik, a kiváló operatőri bravúrokban, a színes, neonfényes látványvilágban, a melankóliával teli belassított álomszerű jelenetekben és főként a nagyon eltalált zenében. Mindez valójában nem is számít annyira újdonságnak, az eredeti filmek némelyikére is hasonló atmoszféra volt jellemző. Aki hozzám hasonlóan érzékeny az ilyesmire, és sokat ad a hangulatra, az könnyebben szemet hunyhat a film hibái felett is. A Sasori esetében a szűk keresztmetszet talán maga a történet, amiben akadnak kicsit zavaros szegmensek, és a gyilkosok indítékának magyarázata is kissé porban hagyott lett, de egy bosszúfilm esetében ez utóbbiak sokszor amúgy is csak másodlagosak.

A Sasori név újra szép lett, méltó régi nagy híréhez, bár kicsit fáj a szívem, amiért ezt nem teljesen a japán filmgyártás számlájára írhatjuk. Ha remake-nek tekintjük, tulajdonképpen akkor is elégedettek lehetünk, persze azt nem mondom, hogy remélem, hogy egy új sorozat kezdete lesz ez a film, de mindenesetre nem bánnám, ha Miki Mizuno-t többet látnám ilyen összeszedettebb alkotásokban is, nem mintha a Hard Revenge Milli: Bloody Battle karate trancsírparádéját nem úgy várnám, mint a messiást.

Sasori (2008)

Rendezte: Joe Ma
Szereplők: Miki Mizuno, Dylan Kou, Nana Natsume, Ryo Ishibashi, Simon Yam, Suet Lam, Emme Wong
Fényképezte: Kwong-hung Chan
Zene: Lincoln Lo

Bevallom töredelmesen, Jorge Molina nevével ezidáig még nem találkoztam. A kubai rendező az IMDb szerint nagy horror fan, eddig főleg rövidfilmeket készített, az egyikről azt írja egy hozzászóló, hogy Jess Franco, José Mojica Marins és Ken Russell hatását mutatja. Az alábbi korhatárosnak ígérkező Piroska és a Farkas átiratnak egyelőre adatlapja sincs, a sztorijáról sem tudni semmit, de nem néz ki rosszul. Képek a meztelen Piroskáról (?) itt. (via: quietearth.us)

Lars Von Trier filmje óriási botrányt aratott magának Cannes-ban, bár őszintén szólva, az Antichrist extremitásai túlságosan sokkolóak nem lesznek az olyanok számára, akik Audition-on és hasonlókon edzőttek (ami persze nem jelenti azt, hogy a film csupán az ember-ember-ellenes jelenetei okán ne hagyná ott a pszichéden a nyomát.) Ám ami igazán meglepő és éppen amiatt, mivel a film rettenetesen intenzív, nem esik túl sok szó róla, az az, hogy az Antichrist mennyi kérdést vet fel, mennyire magába fordulásra kényszeríti a nézőt, milyen sunyi módon, gyönyörűen okos. Részben hardcore horror, részben tragédia, részben vicc - az év eddigi legjobb filmje. Íme az új amerikai trailer.

Mire is vágyhat egy geek egy ilyen borongós pénteken? Pontosabban: egy ilyen borongós GEEXKOMIX PÉNTEKEN? Malacálarc mögé bújt, őrült, perverz gyilkosra? Barbár félistenek vérgőzös kaszabolásaira? Zord, kegyetlen vikingtörténetre? Dögös, szűkszavú, tömeggyilkos nindzsanőre? Egy jedi lovag rabszolgakereskedők elleni bosszúhadjáratára? Kőkemény szuperhős-noirra? Ezt itt mind megtaláljátok, és még sokkal többet is – sorolhatnám is tovább, de fogadjunk, hogy legkésőbb a dögös nindzsanővel már úgyis meggyőztem mindenkit…

Batman and Robin 3

Történet: Grant Morrison
Rajz: Frank Quitely
Kiadó: DC Comics

Végre, most hogy a Batman and Robin első sztorija véget ért, tényleg elmondhatjuk, hogy oly hosszú idő után megint van egy zseniális Batman sorozatunk. Mert ugye, amit e remek történet írója, Grant Morrison az utóbbi években művelt a Sötét Lovaggal, az semmivel sem volt jobb annál a szeméthalomnál, amit a karakter (egyelőre) főcímében, a Batmanben Judd Winick jelenleg hord össze. Ez viszont tényleg egy fantasztikusan ötletes, izgalmas és érdekes képregény, ami annak ellenére az utóbbi sok-sok év legjobb denevérember szériája, hogy még csak nem is a halottnak hitt Bruce Wayne a főszereplője, hanem az egykori (első) Robin, Dick Greyson, aki mellett Bruce fia, Damien feszít a csodafiú szerepében. A füzet azzal kezdődik, hogy Dick dögös, nyílttetős deneverterepjárójával repeszt az utcán, és úgy húzza maga után az egyik rosszfiút, hogy válaszokat csikarjon ki belőle. Bájos módszer, ami azonnal nyilvánvalóvá teszi az olvasó számára, hogy ez a Batman nem az a Batman. Bruce fegyvere mindig is a megfélemlítés volt, általában elég volt egy árnyékok közül kilövellő, fenyegető tekintet, vagy két-három jól megválogatott szó, nem folyamodott a kínzás módszeréhez. Morrison azonban már az első rész óta ügyesen és logikusan rájátszik arra a tényre, hogy emberünk nem léphet minden tekintetben elődje nyomába, és az ilyen látványos különbségekkel ezt szépen demonstrálja újra és újra, anélkül, hogy úgy éreznénk, túlságosan erőlteti történetének ezt az aspektusát (ahogy azt Winick teszi). Damient pedig senki, Morrison maga sem írta még ilyen nagyszerűen korábban: olyan agresszív, hihetetlenül arrogáns és nagypofájú kis pöcs, hogy nem lehet nem szeretni. Ráadásul csodálatosan működik a két karakter közti dinamika is.

De a sztori főnyereménye mégis a vadonatúj gonosztevő, Mr. Pyg. Belőle most már jóval többet látunk, mint az első részekben, de Morrison nem esik a misztikus köd eloszlatásának a csapdájába – arcát továbbra sem látjuk, eredettörténetét sem ismerjük meg, és ez a vele kapcsolatos sok bizonytalanság egyelőre kifejezetten érdekessé és izgalmassá teszi. Az író egy olyan rosszfiút teremtett, aki egyszerre vicces és félelmetes, azaz tökéletesen megfelel a jokeri hagyományoknak (amellett, hogy egyébként igen távol áll a bűn bohóchercegétől). A perverzió, a szadizmus, a brutalitás és a komplett őrület tombol egy túlsúlyos, röhejes farsangi malacmaszkot viselő középkorú férfiban – aki így az utóbbi évek egyik, ha nem a legjobb új képregénykaraktere. Egy gondom van csak, de az sem ezzel a résszel kapcsolatos: a következő sztorit (melyet Morrison már itt felvezet az utolsó oldalakon) már Phillip Tan rajzolja, aki ugyan tehetséges művész, mégis sírni tudnék, amiért nem élvezhetjük tovább Quitely stílusos, gyönyörű képi világát. Mindenesetre a Batman and Robin egyelőre simán a DC legjobb jelenlegi sorozata Geoff Johns Green Lanternje mellett.

Dark Reign: Elektra 5

Történet: Zeb Wells
Rajz: Clay Mann
Kiadó: Marvel Comics

Elektra azon, sajnos egyre fogyatkozó számú Marvel karakterek egyike, akit immár csaknem harmincéves létezése alatt (Frank Miller mutatta be az olvasóknak egy 1981-es Fenegyerekben) még mindig nem sikerült elkúrniuk az íróknak és a szerkesztőknek. Mindig meg tudták őt tartani egy megkérdőjelezhető célokért és még inkább megkérőjelezhető eszközökkel dolgozó figurának, pont a hős-antihős-gonosz háromszög kellős közepén, és ha néha el is tolódtak az arányok valamelyik irányba, az sosem bizonyult tartósnak. Egész jó példa erre Mark Millar itthon is megjelent Rozsomák története, a 12 részes Az állam ellensége, amiben Elektra egy kisebb hadseregnyi S.H.I.E.L.D. ügynököt mészárol le – ám a jó ügy érdekében. Aztán tavaly jött a Secret Invasion, és kiderült, hogy Elektrát egy ideje már elrabolták a skrullok, és egy imposztorukkal helyettesítették – azt egészen mostanáig nem tudtuk, hogy ez a csere mikor történt, és Zeb Wells ötrészes minisorozata épp az említett Millar-sztori körül forog: két ex-S.H.I.E.L.D. ügynök bosszút forral a főhősnő ellen, akinek élete csupa harc, vér, verejték és menekülés a H.A.M.M.E.R. ügynökei és Norman Osborn, Amerika új „főnöke” elől, amióta a skrull inváziót visszaverték. A trükk az, hogy a bosszúvágyó ellenségek nem tudják, hogy több száz társuknak nem Elektra, hanem az őt megszemélyesítő skrull okozta a halálát – már ha tényleg így történt.

Zeb Wells szépen eljátszadozik ezzel a dilemmával, és szerencsére nem csinál belőle valamiféle ostoba lelkiismereti kérdést vagy olcsó melodrámát. Elektra az, aki, vagyis általában véve mindenféle emberi életre magasról szarik, és nagylelkűségnek véli a részéről, hogy megpróbálja elmagyarázni a helyzetet a rá vadászóknak, ahelyett, hogy egyszerűen kibelezné őket. Persze csak addig, amíg számára is ki nem derül, hogy valóban ő a felelős a hadseregnyi ügynök haláláért (merthogy Wells egy ügyes, és meglepően logikus húzással eléri, hogy erről eleinte ő maga se tudja az igazságot). Szóval az író, nagyon helyesen, nem mossa patyolattisztára a főszereplőt, nem törli el megkérdőjelezhető cselekedeteit, nem mentegeti és magyarázza motivációit. Elektra a maga módján egyszerűen együtt él mindazzal, amit tett, és ha valahol mélyen legbelül érez is valami megbánást, kételyt mindezzel kapcsolatban, azt a külvilág (és az olvasó) felé nem mutatja – és pontosan így kell bánni ezzel a karakterrel. Ez a most véget érő mini arra mindenképpen jó volt, hogy megválaszolja a Secret Invasion után az Elektrával kapcsolatban megmaradt kérdéseket, és nem hiszem, hogy ezt ennél jobban meg lehetett volna tenni. De ha pusztán csak az élvezeti érték szempontjából nézzük, ez a képregény akkor is pokoli szórakoztató. Brutális, nyers, nagyon tudatosan, fokozatosan felépített, érdekes, az összképhez rengeteggel hozzájáruló mellékszerelőket (Célpont, Osborn, Rozsomák) felvonultató, remek csúcspontban kiteljesedő sztori, amit Clay Mann néha kissé elnagyolt, de egyébként szépen visszafogott, egészen realisztikus rajzai koronáznak meg. Ilyennek szeretem én a Marvel képregényeket.

Gotham City Sirens 3

Történet: Steve Lodbell
Rajz: Guillem March
Kiadó: DC Comics

A Gotham City Sirens egy korrekt kis sorozatként indult három hónappal ezelőtt, a mindig megbízható Paul Dini kezei alatt, benne a potenciállal, hogy rövid időn belül akár valami igazán nagyszerű is kerekedhet belőle. Nos, most kerekedett, ez a harmadik szám simán kenterbe veri az első kettőt, ami azért furcsa, mert se nem Dini írta, se nem a címbeli szirénekről szól, és megkockáztatom, hogy eleve nincs sok köze a sorozatban elindított szálakhoz. Olyan ez, mint egy one-shot, amit bepasszíroztak két rész közé, hogy valami azért mégiscsak jelenjen meg ezzel a címmel ebben a hónapban, annak ellenére, hogy Paul Dini nem ért rá. Különösebben nem vet rá jó fényt, hogy helyettese, Steve Lodbell elveri rajta a port a saját képregényében, de minket ez most ne zavarjon, inkább csak élvezzük a munkáját. Mint már említettem, az állítólagos címszereplők szinte nincsenek is benne ebben a füzetben (Macskanő és Méregcsók nettó egy darab oldalon bukkan fel, Harley Quinn még annyin sem), a történet a pár éve megreformálódott szupergonoszról, Rébuszról, azaz Edward Nigmáról szól, aki az utóbbi időben a magándetektíves szakma szolgálatában csillogtatja briliáns elméjét, és épp egy sorozatgyilkost hajkurászik. Nyomozása közben pedig természetesen összeakad egykori ellenségével, Batmannel, aki szintén ezen az ügyön dolgozik.

Rébuszt Dini térítette jó útra még 2006-ban, és azóta is főleg ő foglalkozott a karakterrel – Lodbell pedig szerencsére pontosan érti kollégája szándékait, a figurához való viszonyát, és ő is ennek megfelelően írja a hajdani gonosztevőt. Nigma fantasztikusan éles eszű, ugyanakkor a gigászi egója persze megmaradt, és kissé bolond is, de amolyan kifejezetten izgalmas és szeretnivaló módon – azt kell mondjam, hogy így, antihősként összességében érdekesebb, mint rosszfiúként valaha is volt (pedig bizony akadtak nagy pillanatai a „sötét oldalon”). A Sötét Lovaggal való jeleneti szenzációsak: Rébusz természetesen rögtön tudja, hogy a maszk alatt nem ugyanaz az ember van, akivel oly sokszor harcolt, de belemegy a játékba, és a két detektív szórakoztatóan udvariaskodó módon igyekszik felülmúlni a másikat a nyomokból való következtetésekben. Vicces, izgalmas és frappáns dialógusokat kapunk, két kiválóan írt karakterrel. Ezek után csak annyi a kérésem, hogy a DC-nél gyorsan felejtsék el a Gotham City Sirens címet, nevezzék át az egészet Nigmára, vagy valami hangzatosabbra, bánom is én, de a lényeg, hogy Rébusz kapjon saját sorozatot, ne a nőtrió – igaz, ők sem rosszak (és kétségkívül mutatósabbak – mellékszereplőknek mindenképp maradhatnának), de a nagy rejtvényfejtőhöz nem érhetnek fel. Ami a rajzokat illeti, Guillem March szépen eltalálta a szükséges hangulatot: képeiben megvan a Nigma karakteréhez illő, kissé rajzfilmes játékosság, de bőven nem olyan túlzóan, hogy ne lehetne komolyan venni. A következő részre viszont visszatér Paul Dini (nem hittem volna, hogy valaha sajnálni fogom Paul Dini visszatérését – bárhova), és minden bizonnyal a szirének triója is. Kár. Ebből szeretnék még többet és többet. Rébusz sorozatot a népnek!

Hercules: Knives of Kush 2

Történet: Steve Moore
Rajz: Chris Bolson
Kiadó: Radical Comics

Ha meg kéne választani a leggeek(z)esebb témájú képregénykiadót, akkor kétségkívül a Radical Comicsra esne a választás. Ez a két éve alapult cég úgy ontja magából a festett horrorokat, sci-fiket és fantasyket (ha még nem olvastad volna a City of Dustot, sürgősen pótold – addig se evés, se ivás, se szex, se alvás), hogy öröm nézni. Egyik legnagyszerűbb minisorozatuk eddig a Hercules volt, ami Zeusz címbéli fiáról, és egy rakás más zsoldos vérmocskos, árulásokkal, kannibalizmussal és fordulatokkal átszőtt magánháborújáról szólt az ősi Trákiában. Steve Moore fantasztikus érzékkel ragadta meg a csaták vérgőzös hangulatát, a hősök dicsőséget kereső, de csak mészárlásra lelő virtusát, és ügyesen, tetteiken keresztül, a cselekmény alakulásával párhuzamosan bontotta a ki az ugyan egyszerű, de roppant érdekes, jól meghatározott karaktereket. Hogy csak a legjobbakat említsem, ott van pl. Atalanta, a leszbikus harcosnő, aki mielőbb szeretné Artemis istennő ágyékán pihentetni fejét, így minden alkalommal a halál után sóvárogva veti bele magát a harcba, vagy pl. a barbár ölőgép, Tydeus, akinek egyetlen markáns jellemvonása, hogy imád embereket ölni – ja, nem van neki még egy: imádja aztán megenni őket. Az a fajta karakter ő, aki pont egydimenziós mivoltának hála működik oly tökéletesen, úgyhogy csak sajnálni tudom, hogy a Knives of Kush című folytatásban már nem szerepel (az első mini végén elhagyta a csapatot, hogy a maga útját járja). Azért persze nyerünk egy szaftos kis bepillantást a sorsába: utolsó tette az, hogy haldoklása közben zabálja annak az ellenségnek az agyát, aki a végzetes sebet ejtette rajta. Stílszerű lelépés.

A Knives of Kush-ban a szereplők egy kalóztámadás után Egyiptomba érkeznek, hogy ott bocsátsák áruba zsoldosi képességeiket. A trónbitorló testvérével háborúzó fáraó fel is fogadja őket, látszólag testőrnek egyik felesége mellé, valójában azonban azért, hogy találják meg a kémeket, akik információval látják el a sötét mágiát is használó ellenséget. A Radical festett képregényeire általában véve baromi jólesik ránézni, és nincs ez másképp Chris Bolson munkájával sem – annak ellenére, hogy a kiadó sok szép képregénye közül a Hercules ilyen szempontból épp a kevésbé erőteljesek közé tartozik. Mert ugyan vannak kiemelkedő pillanatok (a nekrofil szellemidéző látomását lefestő két oldal a füzet gyönyörűen sötét és brutális vizuális csúcspontja), a dinamikával Bolson itt-ott majdnem annyira hadilábon áll, mint pályatársa, Ariel Olivetti – ám az ő vonásai szerencsére ezzel együtt sem olyan sterilek, úgyhogy összességében nem lehet rájuk panaszunk. Ahogy Steve Moore írására sem nagyon, annak ellenére, hogy gyengeségei azért akadnak (néhány szereplő elég irritálóan anakronisztikus módon kommentálja, hogy éppen mit miért csinál). Viszont a karakterek nagyszerűek, jellemüknek tökéletesen megfelelően viselkednek (naná, hogy Atalanta az első adandó alkalommal ráugrik a fáraó feleségére), a dialógusok barbárosan-férfiasan nyersek és harci szellemmel telik, a cselekmény meg érdekes és feszes. Ami pedig a következő részt illeti, abban valószínűleg egy kiadós, szépen megrajzolt vérfürdő vár ránk, úgyhogy ha egy mód van rá, ne tessék kihagyni. Én szóltam.

Incognito 6

Történet: Ed Brubaker
Rajz: Sean Phillips
Kiadó: Icon Comics

Aligha akad a mai amerikai képregénypiacon olajozottabban és sikeresebben működő páros, mint Ed Brubakeré és Sean Phillipsé. Együttműködésük a Sleeper című 24 részes sorozattal (pontosabban két 12 részes minisorozattal) kezdődött, ami ugyan a Wildstorm szuperhős-univerzumában játszódott, mégis egy hardcore noir-széria volt, ami sötét lelkű hőseit a bűn legmélyebb bugyraiban mártotta meg. Aztán jött az Eisner díjnyertes Criminal, ami már egyszerű átlagbűnözőkről szólt, akik az utcák mocskában próbáltak boldogulni, vagy egyáltalán csak életben maradni – tavaly év végén pedig érkezett az Incognito, amiben Brubakerék ismét a szuperhőszsánert vegyítették a noirral, bár úgy, hogy előbbi ezúttal jóval hangsúlyosabbnak bizonyult, mint a Sleeper esetében. A történet középpontjában egy Zack nevű, szuperképességekkel felruházott rablógyilkos áll, aki elfogása és ikertestvérének halála után a társadalomba való beilleszkedésre kényszerül, a kormány ugyanis egy drog segítségével elnyomja képességeit, és irodai aktakukacot csinál belőle. Zach azonban fű alatt visszaszerzi erejét, és itt kezdődnek a bajok: hamarosan egykori, titokzatos munkaadója, a beszédes nevű, börtönben senyvedő Black Death, és a törvény malmai közt őrlődik, mivel előbbi az életére tör, utóbbi pedig csaliként használná, hogy még több szuperbűnözőt vágjon a rácsok mögé. Zach közben maga sem tudja már, hogy mit akar, sem azt, hogy egyáltalán milyen szerepet fog végülis betölteni abban a harcban, aminek pedig éppen ő van a fókuszpontjában.

A hatrészes minisorozat úgy fejeződik be, mintha egy hosszabb sztori bevezetője lenne: Zach sorsa félig-meddig eldől, de története még érezhetően nem zárul le, és a fő antagonistaként felvezetett Black Death-nek is csak annyi szerep jut, hogy fenyegető tekintettel fonja a szálakat a háttérből. A köztük lévő konfliktusnak még csak az alapjai kerültek lefektetésre, és ezek után lenne igazán érdemes egymásnak ereszteni őket – remélhetőleg ez meg is történik egy majdani folytatásban, bár erről egyelőre nincs szó (az alkotók most visszatérnek a Criminalhoz, amit e mini miatt szüneteltettek az utóbbi fél évben). Az Incognito, minden csodálatosan ponyvás és noiros beütésével együtt a főszereplő, Zach fejlődéstörténete – Brubaker azonban olyan szépen és visszafogottan, látszólag szinte mellékesen vezette őt azon az úton, ami egy láthatatlan ketrecek közé zárt gyilkos bűnözőtől egy finoman szólva is megkérdőjelezhető moralitású, de a sors által a törvény jó oldalára terelt, gyilkos antihőshöz vezetett, hogy ez csak most, az utolsó számban válik nyilvánvalóvá. (A két oldal közt elveszett Zach-et egyébként nem nehéz párhuzamba állítani az említett Sleeper főhősével, Holden Carverrel.) Van itt még két izgalmas femme fatale (Zach munkatársa, aki egy maradandó sokk következtében a veszélyre és a szuperképességűekre izgul, és a 16 éves testbe zárt Ana Destruction, egy igazi gyilkos ribanc), egy őrült tudós (semmilyen valamirevaló ponyvából nem hiányozhat), egy rakás rosszfiú és egy másik rakás, náluk nem sokkal jobb jófiú. És akkor a Zach eredete körüli rejtély lelepleződéséről még nem is beszéltünk – sem Sean Phillips szokásosan gyönyörű képeiről, fény-árnyék játékairól, és fantasztikus mimikáiról. Ráadásul még a borító is baromi cool. Kel ennél több?

Northlanders 20

Történet: Brian Wood
Rajz: Davide Gianfelice
Kiadó: Vertigo Comics

Brian Wood vikingekről szóló Northlanderse azzal a koncepcióval indult, hogy egymástól független sztorikat mesél majd el, amiket csak a hely, a korszak és a téma köt össze. Ennek megvannak az előnyei és a hátrányai is, és utóbbiak közül Wood a most induló Sven the Immortallal néhánytól meg is szabadul. Ez ugyanis a sorozat első sztorijának, a Sven the Returnednek a folytatása, ami húsz évvel azt követően veszi fel a fonalat, hogy a sok vérontás után a főhős szerelmével letelepedett a Faroe nevű szigeten, ahol két gyermekükkel rövid nyarak, kemény telek, és zord körülmények közepette, de boldogan és békében élnek. A jellegzetes „északi” idill (értsd: ugyan kővé fagy a tökünk, de amúgy minden oké) persze előbb-utóbb véget ér. Mióta ugyanis Sven eltűnt a világ szeme elől, a dalnokok fáradhatatlanul zengik vérgőzös legendájának heroikus litániáját, alaposan felkorbácsolva az arrogáns, türelmetlen, dicsőségre éhes fiatal vikingek ambícióit. Mert hát mi más lenne alkalmasabb annak bizonyításaként, hogy kész, felnőtt harcosok, mint egy legenda leölése? Az ifjú harcosok csónakokba szállnak hát, és megindulnak a távoli sziget felé, hogy végezzenek az immár öreg Svennel.

A sorozat abból is látványos hasznot húzott, hogy eddig minden sztoriját másvalaki rajzolta (gondoljunk csak pl. a The Shield Maidens megkapó, impresszionista képi világára), de ha már ez esetben folytatásról van szó, úgy volt illő, hogy visszatérjen a Sven the Returned rajzolója, Davide Gianfelice. Vissza is tért, és mindenki örömére, hozta magával nyers vonásait, baltával vésett, durva, szikár arcait, véres, dinamikus akcióit, és gyönyörűen sivár háttereit. A fakó, hideg színekkel, és az olyan apró fogásokkal, mint hogy állandóan érzékeltetik a szél fúvását (lobog a köpeny, a haj, a ruha), az alkotók fantasztikusan megteremtik a zord északi táj barátságtalan hangulatát. Wood a szöveggel teszi ugyanezt: az előző pár sztori merengő, szinte analizáló narrációi odavannak, helyüket rövid, tényszerű megállapítások veszik át, dialógusból pedig még kevesebb van. Nincs is miről beszélni: a vikingek ölni jönnek, Sven pedig meg kívánja védeni családját, úgyhogy szófosásra semmi szükség, elég hangosan beszélnek a kardok is. A sztori tehát végtelenül egyszerű, és ebben rejlik az ereje is: semmi nincs benne túlmagyarázva, túldimenzionálva, és túlbonyolítva, kapunk egy kis menekülést, némi taktikázást, és egy jó szaftos mészárlást a végén, aztán jöhet a „folytatása következik” felirat. Az viszont, hogy mi lesz a folytatás, jó kérdés, mert az itt felvázolt konfliktus szépen el is merül a finálé vértócsájában, és nyilván nem szólhat a sztori arról, hogy újabb és újabb forrófejű harcosok jönnek a szigetre a dicsőséget keresve, és végül Sven kardja által elhullva – Wood ennél sokkal ügyesebb és kreatívabb író. És hogy mennyire, az egy hónap múlva kiderül – addig is csak annyit mondhatok, hogy a Northlanders továbbra sem okoz csalódást. 

Star Wars: Dark Times 14

Történet: Mick Harrison
Rajz: Douglas Wheatley
Kiadó: Dark Horse Comics

Ezt bizony nem siették el… a 13. szám még anno áprilisban jött ki, és ha ezt így folytatják, simán beletelik majd egy évbe, hogy befejezzék ezt a sztorit (ami mellesleg csaknem egyéves pihenő után indult el). Egyáltalán nem szimpatikusak az efféle késések (amik sajnos Mignola Hellboy minijét, a The Wild Huntot is súlytják), főleg egy olyan cím estében, amit az ember hónapról hónapra komoly lelkesedéssel vár. Márpedig a Dark Times ilyen: indulása óta egy megbízhatóan magas minőséget képvisel, sőt, annyi potenciál van benne, hogy felsorolni is nehéz – de a legfontosabb talán az, hogy lehet belőle egy lenyűgözően izgalmas és sokrétű karaktertanulmány, természetesen a témától megkövetelt csatákkal, akciókkal és komor hangulattal. Merthogy a Dark Times nem sokkal A sith-ek bosszúja, azaz a Birodalom megszületése után játszódik, amikor a császár Vaderrel vadásztatja le a hálójukból megszökött, még menekülő jedi lovagokat. A képregény középpontjában egy ilyen lovag, Dass Jennir áll, akit a szörnyű körülmények újra és újra a jedi értékek és törvények elhagyására, sőt, megerőszakolására sarkallnak – mostanra nem egy védtelen embert kényszerült hidegvérrel meggyilkolni. Fantasztikus lenne, ha Mick Harrison valami olyasmit tűzne ki célul maga elé a Dark Timesszal, mint amit Robert Kirkman a The Walking Deaddel, vagyis, hogy hosszútávon mutassa be, hogy mennyire felismerhetetlenre formálnak egy embert olyan körülmények, amiket ő közvetlenül nem tud befolyásolni.

A Blue Harvestben Jennir már egy zsoldos, aki egy nő megbízásából érkezik a Telerath nevű bolygója, hogy megtisztítson egy várost egy rabszolgakereskedő bandától. Megbízójának azonban hátsó szándékai vannak, Jennir pedig hamar rájön, hogy a várost valójában nem egy, de mindjárt két, egymással állandó konfliktusban álló banda tartja a markában. Ez a felállás egyébként Kurosawa Yojimbójára (meg az abból készült Egy maréknyi dollárért című westernre) hajaz, és miért ne? Hiszen az eredeti Star Wars is a Mester Rejtett erődjéből merített. Jennir minden melodráma nélkül, visszafogottan, mégis erőteljesen ábrázolt tépelődésén kívül így van még itt akció, árulás és intrika, a saját kétségeivel és félelmeivel egy (egyelőre) külön történetszálon küzdő Darth Vaderről pedig még nem is beszéltünk. A komor hangulatot és a feszültséget mindeközben egészen mesterien oldja Jennir droidja, aminek megnyilvánulásai korántsem olyan direktek mint a C3PO-R2D2 pároséi, viszont legalább annyira humorosak. Abban meg nincs semmi újdonság, hogy Douglas Wheatley rajzai nagyon szépek és ízlésesek – ugyan a színek lehetnének kicsit kevésbé tarkák és rikítók, de összességében még így is nagyon jólesik elnézegetni a Dark Times oldalait.

Ultimate Spider-Man 2

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: David Lafuente
Kiadó: Marvel Comics

Egek, nem hittem volna, hogy valaha visszasírom még Mark Bagley-t, de David Lafuente képeit elnézve, bizony ennek határán állok. Bagley ugye hosszú éveken át rajzolta az Ultimate Spider-Mant (ahogy azt a magyar olvasók is tudják), mire a 111. számmal végre-valahára leváltotta őt a sokkal ügyesebb és kifinomultabb munkát végző Stuart Immonem. Most viszont, hogy az Ultimatum eseményei után, a 133. résszel (és azt követő Requiem című sztorival) lezárták az előző sorozatot, hogy elindítsák ezt a teljesen újat (ami persze tökugyanaz, mint a régi, úgyhogy akár Ultimate Spider-Man 134 is lehetne), Immonem is kikerült a képből. Míg ő a New Avengersben továbbra is folytatja a munkát Brian Michael Bendisszel, addig az új sorozatra Lafuentét kérték fel, de hogy miért, az rejtély előttem. Még gyerekesebb és rajzfilmesebb vonásai vannak, mint Bagley-nek voltak 10 évvel ezelőtt: az arcok karikatúraszerűen túlzók (Mary Jane ráadásul, azt hiszem, a Pókember történetében először néz ki úgy, mint valami szerencsétlen, rusnya kis szürke egér – persze valahol ez is teljesítmény), amikor pedig Peter magára ölti a jelmezét, akkor hirtelen vízfeje lesz, és úgy néz ki, mint egy nyolcéves. A nagy paneleken ráadásul látszik, hogy Lafuentének vajmi kevés érzéke van a dinamikához és a részletekhez. Szóval az új Ultimate Spider-Man sorozat finoman szólva nem néz ki valami fényesen – és hogy innen hogy jutunk el a lenti négycsillagos értékelésig? Úgy, hogy Brian Michael Bendis még mindig baromira tudja, hogyan kell képregényt írni.

Mindig is a Pókember volt az Ultimate univerzum egyetlen biztos pontja, az egyetlen olyan sorozat, aminek a színvonalában (még az egy-két kevésbé jól sikerült sztori ellenére is) mindig lehetett bízni, és úgy látszik, hogy Bendis a jövőben is meg tervezik dolgozni ezért a bizalomért. Az első részben fél évet ugrott előre az időben az Ultimatum eseményeihez képest, és felállított egy igen érdekes status quo-t: először is, Pókembert most már mindenki hősnek tartja (még a rendőrség is), Peter barátnője valamiért már nem Mary Jane, hanem Gwen Stacy, az előző sorozat egyik nagy gonoszát, a Vezért pedig egy új rosszfiú amúgy istenesen kivágta egy ablakon, aminek következtében az alvilág fejének hája minden irányban szétfolyt az aszfalton. A tettes a rejtélyes és kegyetlen Mysterio, akinek nagyszabású tervei vannak – de ő még főleg csak a háttérben tevékenykedik (Bendis nyilvánvalóan hosszútávra tervez vele), hősünk ebben a számban is más rosszarcokkal bunyózik. Konkrétan egy robbantgató anya-lánya szupergonosz-párossal, egy frenetikus, lendületes, vicces és ötletes akciójelenetben. Összességében, legyenek bármily visszásak is a rajzok, mint mindig, a történet most is érdekes, a karakterek nagyszerűek, a dialógusokat pedig öröm olvasni. Jó tudni, hogy vannak címek, amiknek a színvonala állandó, és bármikor lehet rájuk számítani.

The Unknown 4

Történet: Mark Waid
Rajz: Minck Oosterveer
Kiadó: Boom! Studios

Ez egy furcsa mini volt. Mark Waid egy briliáns elmével megáldott magánnyomozóról, a nem mellesleg gyönyörű Cat Allinghamről mesélt, akinek már csak hónapjai vannak hátra az életéből egy rosszindulatú agytumor miatt. Cat maga mellé vesz egy roppant intelligens, és nagyszerű megfigyelőképességgel megáldott kidobót, James Doyle-t, és a férfival együtt az emberiség rejtélyeinek egyik legnagyobbika után ered: van-e élet a halál után, és ha igen, milyen? Ehhez persze egy bűntett jelenti az ugródeszkát, de ez a cselekmény előrehaladtával teljesen irrelevánssá válik. A mini elején leginkább a két, fantasztikus érzékkel életre keltett, a sztereotípiáknak üdítően ellentmondó karakter, illetve a köztük felvázolt, izgalmas, intelligens, sablonokat elkerülő kapcsolat jelentette a sorozat fő vonzerejét, de a befejezésre ez az aspektus is a háttérbe szorul. Még mielőbb belekezdek abba, hogy miért, érdemes megjegyezni, hogy Waid egészen mostanáig kiválóan tartotta fenn az egyensúlyt a több zsáner közt lavírozó történetben: a kiindulópontnak használt krimi elegánsan eltért hol a nyugtalanító hangulatú horror (ld. a főhősöket afféle látomásként követő, szörnyszerű alakot), hol az adrenalinpumpáló akció (a második rész vonatos jelenete az egész sorozat egyik csúcspontja) irányába, de valahogy az összkép mégis végig egységes maradt.

Most viszont az író egyértelműen az akció jegyében zárja le a sztorit, és ez nem biztos, hogy jó döntés volt. Cat és James ott állnak az evilágot a túlvilágtól elválasztó ajtó előtt, a bizarr szörnyszerű ember társaságában, egy elmegyógyintézet alagsorában – micsoda felállás! Aztán az ajtó kinyílik, és kapunk egy valóban erőteljes és hatásos, „majdnem odaát” játszódó jelenetet, a szituáció minden feszültségével és horrorisztikus, bizarr vetületével – és innentől a képregény sajnálatosan szokványos véget ér. Kezdjük azzal, hogy nem kapunk választ semmire: persze ez a „mi van a halál után” téma pont egy olyan, aminek jobb nyitott befejezést, mint szép, patentos lezárást adni, de a sok felvezetés után Waid igazán megajándékozhatta volna az olvasókat valami frappáns, sokat sejtető végkicsengéssel – vagy legalább némi ideillő dialógussal életről és halálról, esetleg Cat merengésével saját múlandóságáról. Így viszont, egy emocionális csúcspont hiányában afféle befejezetlenség-érzetünk van, főleg, hogy lényegében semmi nem változik a negyedik részé végére az első elejéhez képest. Hőseink rendületlenül folytatják a hajszát a „nagy válasz” nyomában, és ha Waid terve az, hogy tovább fonja ezt a történetet pár későbbi miniben, akkor be is fogom a pofám: mert felvezetésnek ez a sztori tökéletes – de csak annak, önmagában amolyan kurta-furcsa mű csupán. Azért ha leszámítjuk a finálé okozta csalódást, akkor még így is remek kis képregényről van szó, Minck Oosterveer rajzaira pedig a legkisebb panaszunk sem lehet: fantasztikusan bánik az árnyékokkal, lendületesen viszi előre a cselekményt, realisztikus és roppant kifejező, a kellő plusz hatás elérése érdekében picit mégis túlzó mimikáival pedig igazán életre kelti a karaktereket. Legyen ez egy kezdet, és akkor kilátásunk van egy nagyszerű sorozatra…

Dead Run 4

Andrew Cosby Mad Max-beütésű Szállító-klónja a negyedik résszel ezennel véget ért, és besorolt a megszámlálhatatlanul sok, viszonylag élvezetes, de felejthető tucatképregény közé. Nem mondom, van egy szuper jelenet a fináléban, amit olvasva minden geek elérzékenyül (hőseink a páncélozott autóval és egy bazinagy kéziágyúval, amit még Scwarzi se tudna felemelni, véres utat vágnak maguknak a gyilkos, mutáns útonállók hadseregében), de összességében az ilyen nagy pillanatok aránya elég alacsony a mini teljes hosszához képest. Másra meg ugye eleve nem számíthatunk egy ilyen alkotástól. Történet? Karakterek? Na, ne vicceljünk… Szóval több dögös, brutális, szórakoztató hentelésre lett volna szükség, esetleg a főhős figurájának kissé „zsáneresebbre” vételére (Nick sokkal inkább tűnik sótlan átlagembernek, mint valami fasza posztapokaliptikus hősnek – hiába rajzol Michael Alan Nelson lazán lógó cigit a szájába, ez még kevés), meg némi szexre és cicivillantásra, akkor lehetett volna a Dead Runból egy kellemes gulity pleasure, amire talán egy hónap múlva is emlékeztünk volna.

Predator 2

Ki hitte volna… egy vérlázítóan gyenge első rész után úgy néz ki, hogy talán mégis jutunk majd valahová ezzel a sorozattal. Ez a második szám (ami korrekt akciójelenetek laza füzéréből áll) ugyanis határozottan javulás ahhoz képest – még mindig nem jó, de ha folytatódik a tendencia… ki tudja? Szóval, slendrián módon felskiccelt zsoldoskatonáink összecsapnak a ragadozókkal (igen, máris, sőt, egyet rögtön ki is nyírnak), aztán menekülnek a városon át, miközben még a lázadók tüzérsége is boldogítja őket. Van két viszonylag érdekes aspektusa a sztorinak: az egyik az, hogy a főhős érezhetően többet tud az idegen vadászokról, mint amit elmond, a másik pedig az, hogy úgy tűnik, van egy ragadozó, aki a változatosság kedvéért a saját társait öldösi. Ez még jól és rosszul is elsülhet, viszont ha ez a titokzatos vadász áll majd a sztori középpontjában, akkor egy fokkal már érthetőbb, hogy miért bagatellizálja el John Arcudi a többi idegen jelentette fenyegetést (merthogy ennyire inkompetensnek, fafejűnek és könnyű prédának még aligha állították be a predatorokat ezelőtt).

Wolverine: Weapon X 4

Jason Aaron nem tökörészik: kőkemény, brutális, véres akciót szállít, méghozzá nonstop, és meg sem próbál úgy tenni, mintha sztorijának ezenfelül bármi értelme lenne. Helyes. Nincs annál rosszabb, mint amikor valami kaszabolós filmbe/képregénybe érzelmeket és mondanivalót akarnak erőltetni. És tudjuk, hogy Aaron ért a kaszaboláshoz, hisz már tavalyi Rozsomák sztorija, a Get Mystiqe is nagyrészt arról szólt. Logan ezúttal arra készül, hogy kiiktassa a Weapon X program terveit és módszereit lenyúlt cég, a Blackguard vezetőit, és ehhez öngyógyító képességekkel, törhetetlen csontokkal és lézerkarmokkal felturbózott katonákon kell átvágnia magát. A képregény csúcspontja az a több mint 10 oldalas csata, amit az egyik zsoldossal vív: őrült, szuperdinamikus, kegyetlen összecsapás, amit kiváló karakterpillanatok szakítanak meg. Az egyik ilyen, amikor Logan és ellensége a csata hevében egy zsúfolt iskolabusz mellé keverednek, egymásra néznek, visszavonják karmaikat, és elsétálnak egy csendes helyre, hogy ott folytassák egymás kinyírását – a másik pedig, amikor a katona, érezvén a vesztét, megkérdezi Logant, hogy tudja-e, mi a vége annak a könyvnek, amit már sosem fog tudni befejezni. Eszméletlenül szórakoztató hentelés, Ron Garney lendületes panelkezelésével és korrekt képi világával.

Azt hiszem, az olyan klasszikusok megalkotójától, mint a Godzilla, a King Kong VS Godzilla vagy a Terror of Mechagodzilla, csak tanulhatunk.

Azt hiszem De Niro és Pesci egyaránt szinészleckéket vehetne ezektől a minden bizonnyal elhivatott és a szakma iránt rendkívüli elfogódottságot mutató fiatal hölgyektől, akik... mm... miről is beszéltem? Lefelé kalandozott a tekintetem... Ja igen, szinészet... 'Szal ezek a csajok új értelmet adnak olyan mondatoknak, mint pl. a "You fucked my wife?"

Kevés filmnek volt a Trick 'r Treatnél hányatottabb sorsa. Előfordul persze, hogy egy-egy filmnek évekig hátráltatják a bemutatóját, de erre általában van valami minőségbeli ok - a Trick 'r Treatről azonban legelső fesztiválos vetítése óta mindenki csak ódákat zeng, Carpenter Halloweenjéhez hasonlítják, meg ilyesmi (utóbbi gondolom erős túlzás, bár a trailer alapján nagyon hangulatos kis omnibusz-filmnek (olyan film, amelyben sorban követik egymást a rövid sztorik) látszik. Szerencsére a forgalmazói bénázásnak ezennel vége, a film október elején megjelenik Amerikában dvd-én (persze ha valóban ennyire jó, először moziban kellett volna lefussa a köreit, bár most már ennek érdekében tenni nem sokat tudunk.) Íme az előzetes.

Csak hiánypótlásképpen, íme a Filmvilágban hónapokkal ezelőtt megjelent kritikám a filmről.

Bollywood, mint általában a betokosodott nyomorral nap mint nap megküzdeni kénytelen társadalmak filmgyárai, szereti kihasználni a szegényeit. Van bennük téma. Persze a kizsákmányolás során a mozi álmokat ajándékoz a szerencsétleneknek, vagy legalább is megpróbálja elfeledtetni velük mindennapjaik borzalmát. Danny Boyle melodráma-remekműve, a Slumdog Millionaire a rendezőmester keze által a bollywoodi habos meséknél multiplex-kompatibilisebben adagolja a dickensi megváltás-történeteknek ezt a legújabb változatát.

Ahol a legnagyobb a mocsok, ott a legelnyűhetetlenebb a kitartás is, az ember már csak ilyen. Jamal a legmélyebb mumbai szegénységben nőtt fel, most mégis a Legyen Ön is milliomos! főnyereményére pályázik. Villámgyorsan halad előre, az összes válasza helyes – magabiztossága felkelti a műsorvezető Prem Kumar gyanúját (az indiai filmsztár, Anil Kapoor játssza, kár, hogy nem jelölték a legjobb mellékszereplő Oscarjára, ilyen bajuszpörgető villain-t utoljára a harmincas években látott a mozi.) Az első adásnap végén rendőrkézre adja a fiút: kínozzák csak meg, szedjék ki belőle, hogyan jutott a helyes válaszokhoz.

A vallatás során Jamal ártatlannak mondja magát, a rendőrök elé tárja fordulatos élete megpróbáltatásait, a rengeteg szörnyűséget és a sok gyönyörűséget, és lassan kihallgatói is hinni kezdenek abban, hogy a fiú az igazat mondja…

Boyle a világ egyik legtehetségesebb jelenlegi rendezője, és a történetből olyan optimizmussal, életkedvvel és kikacsintásokkal teli, mégis oldschool nagyfilmet csinál, hogy az ember vadalmaként vigyorogva jön ki a moziból. Ha képes vagy megbocsátani a Gettómilliomos melodráma voltát, méghozzá gátlástalan melodráma voltát – és tapasztalataim szerint a nézőkbe és ítészekbe mára mélyen beépült cinizmus áll csak ennek útjába –, nos akkor az utóbbi évek legzsigeribb filmélményéhez lehet szerencséd.

Balls to the wall: minden extrém. Az erőszak, a gyász, az öröm, a remény, a barátság, a szerelem. Évtizedeken átívelő, halhatatlan, kikezdhetetlen. A kisember győz, és mindent visz. Mint az életben soha. De kit érdekel itt a valóság? Ez Bollywood, amelyet ezúttal egy ánglius filmzseni igyekszik betörni, vagy legalábbis, amennyire lehet, a maga modern ízlésére formálni. Csak a legvégén van tradicionális össztánc, de akkor robban.

A film tempója elképesztő. Két óra soha nem tűnt ennyire rövidnek. Boyle és operatőre, a fantasztikus Anthony Dod Mantle az egyetlen csapat a mainstreamben, akik képesek olyan egységes, a videoklip-kulturából eredeztethető, de azt réges-rég maga mögött hagyó képzuhatagra, amely valóban modernnek nevezhető. A történet gerince a vetélkedő, és Boyle, valamint Simon Beaufoy, a forgatókönyvíró alig leplezett utálattal vannak iránta. A hős viszont másképp éli meg a játékot, azért lehet belőle gettómilliomos, mert minden kvízkérdésre élete egy-egy epizódjából ismeri a választ. A kihallgatáson, illetve a vetélkedőműsorban elhangzó kérdések adnak keretet Jamal visszaemlékezéseinek, egy élet fájdalommal és örömmel megszerzett tudása összegzésének, egy olyan fiatal férfi számvetésének, akinek nincs is mása, csak ez a vérrel-verejtékkel összekuporgatott emlékkupac.

A színészek számunkra ugyan még ismeretlenek, de mind nagyon jók. A főszerepet Dev Patel játssza, aki a brit Skins című tévésorozatból lehet ismerős. Természetesen, szimpatikusan adja a jólelkű, az élet által realistára edzett Jamalt. Partnernője a gyönyörű modell, Freida Pinto, aki ebben a filmben debütál. Anil Kapoort fentebb már emlegettem, 2008-ban az ő alakítása volt a kedvencem. Egy brutális gengszterszerepben feltűnik az író-rendező Mahesh Manjrekar is, és ijesztő-meggyőzően alakít.

A Gettómilliomos talán túlságosan is tradicionális, túlzottan „vissza a gyökerekhez” típusú film egyeseknek. Egy olyan filmes univerzumban, amelyet a posztmodern szarkazmus mozgat, egy ennyire leplezetlenül régi vágású, bár formailag szupermodern munka, zavarba ejtően ciki lehet olyanok számára, akik túl komolyan veszik a mesét. Pedig ennél nagyobb hibát elkövetni nem is lehet. Danny Boyle filmje giccs, de annak egész egyszerűen zseniális.

Michael J. Bassett (Wilderness) az európai műfaji film egyik nagy reménysége, Neil Marshall mellett ő az, aki horrorban, scifiben bizakodásra ad okot. Új filmje, a fesztiválokon máris óriási sikert arató Solomon Kane előzetese alapján éppen olyan film lesz, amely megmelengeti a geek-szíveket: akciódús, látványos, izgalmas, kamfasztikus. Solomon Kane figurája Conan apukájának, Robert E. Howardnak a koponyájából pattant ki: Kane egy világjáró puritán, aki a gonoszságnak még írmagját is el akarja pusztítani. A trailerrel csak annyi a bibi, hogy oroszul van, de nem hinném hogy ez túl nagy problémát jelent a megértés szempontjából - amúgy is a cseheknél forgatták, úgyhogy a szlávok benne vannak rendesen. Ócseny harasó, Szalomon Kéjn!

Ismert filmes körökben az az általános nézet, hogy a jenkik annyira pénzéhes, gátlástalan férgek, hogy képesek még a legnagyobb filmklasszikusokat is feldolgozni hazavágni, pedig sok esetben tényleg nem árt egy-egy régebbi filmet a fiatalabb közönséghez közelebb álló stílusban elkészíteni. De, hogy a Kilences terv az űrből című kultfilmet miért kell rimékelni, az rejtély. Ed Wood mester főművének épp az a bája, hogy elmondhatatlanul dilettáns munka, emiatt szórakoztató még ma is. Az alábbi tréler alapján mondjuk inkább hommage-ról lehet szó, mert ebben űrlények mellett / helyett zombik rohangálnak. A rendező (John Johnson) egyébként eddig főleg straight to dvd opuszokat fogatott, a következő munkája viszont a Stephen King-féle Sötét torony feldolgozása lesz.

Plan 9 Teaser Trailer from Darkstone Entertainment on Vimeo.

Október 21-én mutatják be a franciáknál Goscinny és Morris klasszikus képregénysorozatának, egyben sokunk gyermekkora kedvencének nagyköltségvetésű adaptációját - a filmet, amely reményeim szerint még az emlékét is elűzi a rettenetes, Terrence Hill-féle feldolgozásoknak. A komikus szupersztár Jean Dujardin külsőleg tökéletes Lucky Luke, és az alábbi előzetesek is csak jót ígérnek: magas költségvetést, tetszetős látványt.

Kilenc évvel ezelőtt a filmesek kitalálták a tökéletes sorozatgyilkost. A Nagy Kaszás végtelen számú folytatásban szerepeltethető, nem kell minden rész végén kinyírni, és minden következő elején feltámasztani, és bármilyen bizarr, hihetetlen, túlspilázott módon lecsaphat az áldozatokra. Nem csoda, hogy már negyedszer nyomják le a torkunkon ugyanazt, és az sem, hogy mi meg csak unottan öklendezzük fel a kéretlen repetát.

A horrorfolytatások sosem az eredetiségükről voltak híresek (ahogy a Sikoly 2-ben elhangzik: a műfajt a sequelek nyírták ki), de egy idő után az alkotók mégis rendre megpróbáltak kitörni az adott széria keretei közül, vagy legalábbis kicsit módosítani a rozsdás formulákon. Wes Craven kegyetlen gyerekgyilkosából, Freddyből, gonosz humorú komédiás vált, láthattunk Péntek 13 folytatást Jason nélkül, a cenobiták pedig már teljesen mást jelentenek ma, mint bő két évtizede, a Hellraiser első részében. A Végső állomás esetében azonban soha senkinek nem kellett tartania efféle „mítoszrombolásoktól”: az összes sequel gépiesen, pontról-pontra lekövette az első rész dramaturgiáját, és ez alól a most mozikba kerülő negyedik sem kivétel. Egy fiatal srác előre megérez egy katasztrófát (ezúttal egy autóversenyen), és egy maréknyi emberrel távozik a helyszínről, mielőtt az bekövetkezne. A halál persze berág, amiért néhányan elhajoltak a kaszája elől, és később egyenként hozza be a lemaradást. A szereplők nagy részének elhullása után a túlélők egy ponton meggyőződnek róla, hogy kicselezték a halált, és biztonságban vannak, de egy gyors stáblista előtti jelenetben persze kiderül, hogy tévedtek.

Ezek után nem csoda, hogy a stúdió már oda se merte írni a cím után a sorszámot (Final Destination 4 helyett így kaptunk The Final Destinationt, ami egyébként akár remake-ként is értékelhető), sőt, még a korábbi részekre is csak egy sebtében odavetett félmondattal utalnak. Ez persze nem meglepő, mert a filmben egyébként is csak sebtében odavetett félmondatok vannak. A karakterek jó esetben pofátlanul egydimenziósak, rossz esetben a röhejes drámai hatás érdekében szomorú múlttal terheltek – de minek, mikor ezeknek amúgy sincs jelentőségük, hisz a szereplők és a köztük lévő dialógusok, konfliktusok úgyis csak szükséges ragasztóanyagként szolgálnak a furmányos haláljelenetek közt (ezért fárasztó és felesleges a sztori erőltetett csavargatása is), és végülis ez utóbbiak miatt ülnek be az emberek a moziba. Ám míg az első részben ezek a jelenetek valóban ötletesek és ügyesen kivitelezettek voltak, a többségük mostanra fárasztóan abszurddá, eltúlzottá vált, és szerencsétlenül, akaratlanul egyensúlyoz a komédia határán. Jól gondolták az alkotók, hogy ez az elkoptatott gimmick önmagában már nem elég, és kell valami más nézőcsalogató fogás is: ez lett az egyre elterjedtebb 3D, amit itt jól ki is használtak. A másfél óra tobzódik a három dimenzió előnyeit demonstráló beállításokban, a néző arcába csapódó belsőségekben, alkatrészekben és egyéb halált okozó eszközökben, így aztán a gorefest, még ha nem is vehető komolyan, kielégítheti a rajongók igényeit. 

Persze a 3D „csodáját” hamar megszokja az ember, azután meg csak egy slendrián fércmű marad, ami negyedszer meséli el tökugyanazt, és hol nincs benne semmi fantázia, hol meg túl sokat is akarnak beleerőszakolni. És ezzel még nincs vége: a film elég szépen gyűjtögeti a zöldhasúakat, úgyhogy abban a szerencsés helyzetben lehet részünk, hogy ha négyszer még nem volt elég, hamarosan ötödször is megnézhetjük „ugyanazt” a filmet – aztán meg még ki tudja, hányszor…

Kedvenc japán rendezőm, Nomura Yoshitaro (Castle of Sand) 1961-es krimijének, a Zero Focusnak a japánok, íme, előálltak a remake-jével (ha évforduló, hát legyen évforduló: idén lenne száz éves az Edogava Rampo mellett leghíresebb japán krimiíró, Matsumoto Seicho - a film, a filmek az ő 1958-ban, a Hoseki Magazinban sorozatformában megjelent regényén alapulnak.)

A remake, attól a dícséretes tulajdonságától eltekintve, hogy Hirosue Ryoko a főszereplője, a japán blockbusterek rettenetes jellemzőjével, szürke-szürke tévésorozat-esztétikával rendelkezik. Komolyan, hogy az istenbe lehet minden egyes sikerfilmüknek efféle élettelen, színtelen képi világot adniuk? Még a végén igaza lesz Seijun Suzukinak, aki egy 1994-es, a német Splatting Image magazinnak adott interjújában a japán filmgyártás rákfenéjeként a vizuális fantáziátlanságot nevezte meg.

Érdekes, hogy a 2006-os téli japán tv-szezonban két klasszikus film sorozatváltozatát is bemutatták. Bár ez így némileg talán túlzás – sőt, biztosan az, mivel - a Sailor fuku to kikanju (Matrózblúz és géppisztoly) eredetileg manga formában létezett, és a széria nem az 1981-es film újrafeldolgozása, hanem a képregény-eredeti adaptációja. A Suna no utsuwa (Homokvár) tévéváltozata sem az alább tárgyalandó, Tamba Tetsuro főszereplésével készült klasszikust majmolja, hanem visszanyúl a forrásig, Matsumoto Seicho bestselleréig, és az irodalmi eredeti perspektívájának felcserélésével (a könyvben (és a filmben is) a történetet Imanishi detektív szemszögéből követhetjük nyomon, a sorozatban azonban már Waga Eiryo a kulcsszemély) adja a tragédia kissé túlságosan is szappanopera-szerű interpretációját.

Az 1974-ben készült film kőkemény police procedural-ként indul, és meg is marad annak jó másfél órán keresztül. Csak az utolsó harmadában vált műfajt, de akkor valami eszméletlenül durván. És mégis… a zsánerkéziféknek ez a fájdalmas erejű berántása nemhogy rontaná az összhatást, hanem egyértelművé teszi, hogy a rendező, Nomura Yoshitaro micsoda lenyűgöző tehetséggel készítette elő a katartikus erejű, több mint harminc percig tartó finálét.

Amikor „kőkemény”-ként jellemzem a film első részét, akkor ne valami Fukasaku Kinji-féle erőszakorgiára gondoljatok, hanem a nyomozati procedúra olyan részletes kitárgyalására, amilyennel filmen még talán nem is találkoztam. Az irodalomban is csak egyszer, James Ellroy My Dark Places című obszcesszív true crime könyve volt ilyen (nem, a Hidegvérrel a közelébe sem jön). A megszállottság itt is bejátszik: az ügy felderítésével megbízott két nyomozó, a veterán Imanishi és a zöldfülű Yoshimura valami saját maguk számára is megmagyarázhatatlan okból rettenetes túlórákat, távoli nyomozótúrákat és elsőre értelmetlennek tűnő, sziszifuszi feladatokat vállalnak magukra az ügy megoldásának érdekében. Hajtja őket a homályos érzet, hogy ebben az ügyben több rejtőzik a mindennapok banális borzalmánál.

A gyilkos kiléte már a film első harmadában nyilvánvalóvá válik, legalább is a nézők számára: Waga Eiryo, a fiatal, ünnepelt zeneszerző tette el láb alól az isten háta mögötti településről származó nyugdíjas rendőrt, aki nemhogy életében nem ártott senkinek, de szó szerint imádta a környezete. Mi vezethette Wagát a barbár tettre – Imanishi és Yoshimura nyomozása erre derít fényt. Mikor a nyomozók feletteseik elé tárják az okokat, vizsgálódásuk eredményét, a film megrázza magát, és mind narratív, mind formai szempontból szakít addigi önmagával: a Waga karrierjének csúcspontját jelentő hangverseny zenéjével aláfestve egy olyan epikus, minden felesleges szöveget mellőző montázs veszi kezdetét, amely megrázó erővel mesél gyermekkori szenvedésről, határtalan szülői szeretetről és a legmélyebb emberi árulásról.

A metodikus krimit bátor szívvel váltja a melodráma, az a műfaj, amelyet nehéz biztos kézzel művelni. A Suna no utsuwa a legnagyobb bűn mozgatórugóinak felfedésére használja, létjogosultságot teremt neki, a történet pedig, amelyről ez a lezáró rész szól, mélyen megrázó, és egyértelművé teszi, hogy meneküljünk bármilyen messzíre vagy tegyünk ellenében akármit is, a múltunk ránk talál. Apákra, fiúkra, bűnösökre.

Suna no utsuwa. Japán, 1974. Rendezte: Yoshitaro Nomura. Producer: Shinobu Hashimoto, Yoshihara Mishima, Masayuki Sato. Seicho Matsumoto regénye alapján a forgatókönyvet Shinobu Hashimoto, Yoshitaro Nomura és Yoji Yamada írta. Zene: Mitsuaki Kanno és Kosuge Sugano. Fényképezte: Takashi Kawamata. Szereplők: Tetsuro Tamba, Go Katu, Kensaku Morita, Ken Ogata és mások.

Az Aintitcool.com szerint (pontosabban Stallone önnönmaga szerint, ugyanis szavai audijójilag meg lettek örökítve az utókornak) a jövőre leforgatandó Rambo 5 arról szólna, hogy a Rambó az USA észak-nyugati erdőségeiben (szóval pont ott, ahol az első rész is játszódott) valami genetikailag és agyilag megzakkantott szuperkatonát vadászik le. Ez annyira hülye és nyolcvanasévekbeli ötlet, hogy pár nyugtató bevétele után még tetszik is... A Toronto Film Festivalra összerittyentett korai promóposzter sok jót nem ígér, bár az ilyenek mindig szarok.

Íme az első klip a Wachowski-testvérek által producerált Ninja Assassin-ből. Lesz-e vajon Rainből, a koreai popsztárból Sho Kosugi szintű badass ninja? Apropó: természetesen Sho is szerepel a filmben.

Két korábban megkezdett sorozatunkat igyekszem most egyszerre rezurrektálni: a különféle Golgo 13 feldolgozásokat bemutató szériánkat, és a Grindhouse Klassix alá besorakoztatott Sonny Chiba klasszikusokat taglaló rovatunkat, amit hát…izé…szóval csúnyán hanyagoltam és emiatt most ég is a pofám rendesen. Na de akkor most jöjjön ez az elfeledett, majd újra felfedezett igazi akciófilm-opusz, vagyis a Golgo 13 manga második élőszereplős filmes feldolgozása, a főszerepben kivel mással, mint Sonny „gyilkos ököl, gyilkos láb, gyilkos szemöldök” Chiba-val!

GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 9.

Kétségtelen, hogy Sonny Chiba egymaga számít a film lelkének, méghozzá úgy, hogy alig szólal meg, és gyakorlatilag egyetlen arcizmát sem kell mozdítania hozzá, vagyis rendkívül jól hozza a hűvös, profi, hidegfejű bérgyilkost. Gondoljunk csak bele! Duke Togo megformálására ki más lett volna a legalkalmasabb a 70-es évek Ázsiájában, mint Sonny Chiba, aki szinte mindenben tökéletesen megfelelt a karakter által támasztott követelményeknek. Egy elegáns, ellenállhatatlanul férfias, rezzenéstelen arcú macsó, aki mellesleg a harcművészeti ismereteinek köszönhetően már önmaga is egy halálos fegyver, és ráadásul a manga karakteréhez hasonló terebélyes szemöldökkel is rendelkezik (a filmben erre azért a sminkesek is rásegítettek). Több, mint ideális választás. Sonny-nak ráadásul a szereptípus nem volt teljesen ismeretlen, hiszen a Street Fighter trilógiában szintén egy Duke Togo-hoz hasonlatos amorális gyilkológépet alakított, aki számára ugyancsak nem létezett lehetetlen feladat, bár tény, hogy Tsurugi főleg a közelharcban volt hatékony, de mondjuk abban aztán bitangmód.

Persze nem lehet mindent megoldani az Armalite M16-os távcsöves puskával, így emberünk itt is kénytelen olykor néhány saller kiosztásával helyrebillenteni az univerzum és a saját lelki egyensúlyát, és néhány esetben elcsattan néhány pofon és láb is, de ettől függetlenül ez még nem egy karatefilm. Természetesen szex és nők nélkül nem is létezik Golgo 13 produkció, és brit kollégájához hasonlóan Duke Togo is két nőt fektet meg egyetlen film alatt, az egyik az általa korábban megmentett fiatal nő, aki mellesleg egyből belezúg a férfiba, a másik pedig Chou rendkívül szexi, ám halálos özvegye, aki a kufirc közben próbálja megöletni hősünket. Duke természetesen kiszagolja a veszélyt („Legközelebb bizonyosodj meg róla, hogy a gyilkos ugyanazt a parfümöt használja, mint te.” - mondanom sem kell, hogy a hölgynek nem lesz olyan, hogy legközelebb…), így az aktus során végül Golgo 13 mindkét fegyvere elsül.

Az akció folyamatos, hiszen nem csak Golgo vadászik a prédára,de ő rá is vadászik a rendőrség és az alvilág egyszerre. Chiba rúg, lő (és persze mindig az áldozat homlokának kellős közepébe talál), van amikor a kettőt egyszerre is, de olykor vascsövet állít bele az őt üldöző haramiába, valamint nagyszerű az a megmozdulása is, amikor az egyik támadó lábfejét a földhöz szögezi egy késsel, majd egy forduló rúgással úgy küldi pofán a delikvenst, hogy a többit innen már könnyen elképzelhetjük. Egy igazán jól sikerült utcai üldözést is kapunk Hong-Kong utcáin, amiben az a legviccesebb, hogy az utcai tömeg reakciója olykor teljesen hiteles, mivel a messziről fényképezett jeleneteknél (ahol az emberek valószínűleg nem látták a stábot) igencsak furán és értetlenül nézik az emeletes buszokon és lámpavasakon csimpaszkodó bozontos szemöldökű férfit, ám a közelebbről felvett jeleneteknél már szinte mindenki a kamerába bámul, ami a filmnek nem árt különösebben, a nézők számára viszont elég vicces. De persze rajtunk áll, hogy mennyire vesszük az egészet komolyan, és hogy fennakadunk-e olyan további apróságokon, hogy pl. a lábon lőtt főhősön pár jelenettel később még egy nyamvadt heget se látunk azon a helyen, vagy azon, hogy ha tényleg annyira profi ez a Golgo, akkor miért gondolja, hogy ha az újságba rejtett távcsövön keresztül kukkol a nyílt utcán, akkor az majd nem lesz feltűnő. Mert egyébként marhára az. Véleményem szerint az ilyen bakik is a film hangulat-faktorát emelik, ez pedig csakis a mi hasznunkra válik.

A Golgo 13: Kowloon Assignment egy pörgős, übermacsó exploitation extravaganza, képregényes történettel, képregényes karakterekkel, mindezt a kor laza, funkys zenéjével és atmoszférájával kísérve. Manga-adaptációnak sem utolsó, de egyáltalán nincs szükség hozzá semmiféle mangás előismeretre, önálló akciófilmként is remekül helytáll. A további Golgo 13 filmek elmaradásának egyébként prózai okai voltak, vagyis a pénz. A Golgo történetek szinte mindig külföldön játszódnak, és ez bizony felemészti a költségvetést rendesen. (Az első film Iránban forgott, ahol már akkoriban sem volt probléma- és bürokráciamentes a forgatás.) Ez sajnálatos, de szerencsére az anime piac ezért nem hagyta cserben a rajongókat és a két film után nemrég egy 50 részes sorozatot is készített, ami igencsak kiváló lett. Ez a film talán nem a legjobb Sonny Chiba film, és talán nem is a legjobb Golgo adaptáció, de hogy a 70-es évek egyik legfaszább naiv akciómozija, az olyan biztos, mint Duke Togo keze a ravaszon!

Golgo 13: Kowloon Assignment (1977)
Gorugo Sātīn Kûron no kubi

Rendezte: Yukio Noda
Szereplők: Sonny Chiba, Callan Leung, Etsuko Shihomi, Nick Lam Wai Kei, Koji Tsuruta
Fényképezte: Shigeru Akatsuka
Zene: Harumi Ibe

A héten mutatják be nálunk Tony Scott új moziját (Hajsza a föld alatt), amelyről Saint-Clair kolléga már nyilatkozott is. A film japán forgalmazója úgy gondolta, ráférne némi plusz promóció Scott mester művére, és felkérte Sabu-t, hogy forgasson hozzá egy tematikájában hasonló rövidfilmet, ez található alább. Hiroyuki Tanaka neve mifelénk valószínűleg csak néhány tucatnyi embernek mond valamit (a fontosabb filmjeit néhány éve az Urániában levetítették a Japán Filmnapokon), nekik javasoljuk a Monday, a Postman Blues, a Drive vagy a Dangan Ranna beszerzését.

Filmjei többségében az történik, hogy egy szerencsétlen salaryman belekeveredik valami jakuzás ügyletbe, a néző pedig azt se tudja, sírjon-e vagy nevessen. Elég lassú tempójúak ezek a filmek, ezért is furcsa, hogy miért pont rá bízták ennek a rövidfilmnek az elkészítését. Hiába indul tonyscottos tempóban és vágásokkal, semmi köze a Hajsza a föld alatt hangulatához vagy stílusához. Az üldözéses jelenet akár a Dangan Rannából is lehetne, a finálé pedig egy tipikusan agyament Sabu-poén. Ha valaki utána bután néz maga elé, miközben a WTF hangsor magyar megfelelőjét mormolja, ne aggódjon: ez a természetes. Jobban belegondolva, mégicsak van hasonlóság Scott filmjével: az élmény végül ugyanaz - csak a Dash and Cash 5 perces. 

Micsoda hét! Chavez és Santito comicőrült kollégákkal még a szokásosnál is geekesebb képregényeket mutatunk nektek, és ha a cikket olvasva nem csorog a nyálatok, miközben önkívületi állapotban remegtek a széketeken, bizony veletek van a baj! Egymást tépő vámpírok és farkasemberek? A valóság és a fikció határmezsgyéjén bolyongó Mary Shelly és Edgar Allan Poe? Zombis western? Itt mindet megtaláljátok, némi jófajta Bosszú Angyalaival, egy vérben tocsogó Megtorlóval, meg egy becsületvisszaszerző misszión lévő szamurájkard-készítővel. Na, olvasásra fel, és csorogjon az a nyál…

FRANKENSTEIN’S WOMB

Történet: Warren Ellis
Rajz: Marek Oleksicki
Kiadó: Avatar Press

A prekoncepció bizony hajlamos megviccelni az embert. Mert tudván, hogy Warren Ellistől nem áll távol a horror és a brutalitás, az Avatar Press meg pont ezeknek a melegágya és az írók kedvence (lévén, hogy senkinek nem kötik meg a kezét, mint a nagy kiadók), vajon ki mire gondolhat, amikor az említett úriembernek egy Frankenstein’s Womb nevű képregénye jelenik meg a piacon, pont az említett cég gondozásában? Persze, hogy szörnyekre, vérre és belekre, és talán a klasszikus történet egy jellegzetesen ellises, esetleg sajátosan futurisztikus, steampunkos átdolgozására. Na, ez a 44 oldalas graphic novella sehogy sem akar megfelelni ennek a prekoncepciónak. Olyannyira nem, hogy az emberben az olvasása közben fel-felébred a gyanú, hogy ezt valójában Alan Moore írta, csak az idióta szerkesztők rossz borítótervvel és névvel adták le a nyomdának.  A Frankenstein’s Womb ugyanis egy megkapó (bár mint látni fogjuk, problematikus) metafora köré épülő filozofikus-horrorisztikus diskurzus jövőről, végzetről, és a Frankenstein regény megszületésének (fiktív) körülményeiről. Mary Wollstonecraft Godwin (hamarosan Mary Shelly), vőlegénye, Percy Shelly és mostohatestvére, Claire Clairmont, 1816 tavaszán egy hintón tartanak Genevába, hogy ott találkozzanak Lord Byronnal (ez az út, mint ahogy azt a Frankenstein rajongói tudják, valóban megesett). Útközben megállnak a Frankenstein kastélynál, ami az alkimista és filozófus Johann Conrad Dippel otthona volt (sokan hiszik, hogy ez szintén megtörtént, és ez ihlette Shellyt a Frankenstein megírására, bár ezt nem támasztják alá semmilyen bizonyítékok). A nő imádja a régi kastélyokat, ezért egyedül bebarangolja annak termeit, miközben útitársai kint várnak rá – és bent összetalálkozik Dippel holtakból összetákolt teremtményével, aki megmutatja neki a saját és az emberiség jövőjét, és feltárja előtte, hogy milyen szerepe lesz a világ alakulásában.

Ellis megközelítése felettébb érdekes: nem magyarázza meg, hogyan képes a kreatúra látni a jövőt, még kevésbé azt, hogyan képes ténylegesen megmutatni Shellynek, sem pedig azt, honnan tud ilyen sokat a nőről – ugyanakkor a leghalványabban sem utal arra semmi, hogy mindez csak Shelly fejében létezik, és az egészet csak valamiféle lázálomként vagy hallucinációként kell értelmeznünk. Vagyis, Ellist nem érdeklik a miértek, csak a párhuzamok és a metaforák, amikkel pár tucat oldalon keresztül (talán kicsit öncélúan) kedvére eljátszadozhat. Izgalmas pl. az a gondolata, hogy mivel Shelly anyja pár nappal a lány világra hozása után meghalt, mind a nő, mind a kreatúra „megölték” teremtőjüket, és mindkettőjüknek holtak adtak életet. Shelly múltjának és jövőjének részletei egyébként autentikusak, az író láthatóan beleásta magát az író életébe, és úgy mossa össze a valóságot a fikcióval, ahogy azt Alan Moore teszi a LoEG képregényekben. És ha már Moore, van a Frankenstein’s Wombnak még egy aspektusa, ami rímel a torzonborz öreg egyik művére (bár ez már inkább a plágium határán egyensúlyoz). Emlékszünk a From Hell azon mondatára a hasfelmetszőtől, hogy „Én adtam életet a XX. századnak”? Ellis ugyanezt a gondolatot használja, nála Shelly munkássága szüli a jövőt – csakhogy míg Moore-nál ez a gondolat megalapozott, rémisztő és gonosz volt, addig Ellisnél inkább csak erőltetettnek hat. A „hullák és villámlás”, illetve az elektromosság motívumának ismételgetése elég gyenge érv, más pedig nincs az író tarsolyában, ami kellőképpen alátámasztaná ezt az amúgy igen ambiciózus metaforát. És minthogy az egész képregény erre épül, Ellis műve a jó ötletek (és a rá maximálisan jellemző, remek, nyers dialógusok) ellenére súlytalanná válik. Marek Oleksicki viszont gyönyörű munkát végzett. Fekete-fehér (szürkeárnyalatok nélküli) képei gyönyörűen kidolgozottak, sötétek és realisztikusak, az olvasó lélegzete rögtön a második-harmadik oldal erdős úton vágtató hintójának látványától eláll. A 44 oldalon, köszönhetően a sztori időben, térben és képzeletben csapongó természetének, alkalma van tájképek, romantikus, gótikus, horrorisztikus panelek megrajzolására, és mindegyiken öröm elidőzni. A végeredmény: tetszetős külső, de sajnos kicsit üres belső.

- Olórin

POE #1

Történet: J. Barton Mitchell
Rajz: Dean Kotz
Kiadó: Boom! Studios

Senkinek nem eshet nehezére arra következtetni a cím alapján, hogy ez a képregény Edgar Allan Poe-ról szól. Viszont aki valamiféle életrajzi történetre számít, az súlyosan téved: J. Barton Mitchell és Dean Kotz minisorozatának középpontjában ugyan valóban a legendás író áll, azonban a sztori, sőt, maga a környezet és a világ, amiben játszódik, teljesen fiktív. A Poe lényegében egyfajta tisztelgésként értelmezhető a sorozat névadójának krimi irodalomra gyakorolt hatása előtt: hősünk maga mondja az egyik jelenetben, amiben egy holttest megvizsgálásával segít a rendőrségnek, hogy azokat a módszereket használja, amiket a klasszikus Morgue utcai kettős gyilkosságok (a világ első detektívtörténeteként számon tartott, forradalmi hatású novella) írásakor ötölt ki. És főszereplővé tenni Poe-t egy olyan műfajú történetben, aminek alapjait ő maga fektette le (ugye még Sherlock Holmesnak is az említett novella nyomozója, Dupin az előképe), valóban szép ötlet. De ez csak ennyi, egy ötlet, és önmagában attól, hogy Mithcell ily módon tiszteleg a szerző előtt, a képregény még nem lesz jó – szerencsére azonban bőven vannak egyéb erényei is. A sztori egy elmegyógyintézetben indul, ahol Edgar Allan Poe nyomorultul vegetál feleségének halála után, próbálva újra rátalálni írói vénájára, és rettegve egy kisfiúnak a szobájában újra és újra megjelenő szellemétől. Viselkedése miatt azonban kizárják az intézetből, így testvére, a rendőrnyomozó William veszi gondjaiba. Ám amikor hazafelé tartanak, Williamat szólítja a kötelesség: egy rejtélyes gyilkosság helyszínére érkeznek, ahol Edgar figyelemreméltó detektív készségekről tesz tanúbizonyságot, és ezzel a lendülettel be is száll a nyomozásba. Az ügynek persze komoly természetfeletti aspektusai vannak…

A Poe elsősorban a sejtelmes, sötét, nyugtalanító hangulatának köszönhetően működik. Mitchell egy zaklatott, kísértett, őrület határán vergődő embernek ábrázolja a főhőst, aki csak akkor kap erőre, és szakad ki vegetáló állapotából, amikor detektívmunkával köti le magát – vagyis a nyomozás egyfajta szükségszerűség számára, hogy megőrizze épelméjűségét. Ez persze nem könnyű, mert a látomások így sem szűnnek meg, és baljós ómenként egy holló is folyton fel-felbukkan a környezetében. A legnagyobb kérdés az, hogy Mitchell vajon csak játszik a karakter elmeállapotával, és ez „csak” egy hatásos, hangulatfokozó eleme lesz a képregénynek, vagy ténylegesen szerves részévé válik a cselekménynek is. Bármelyik valósuljon is meg (persze az utóbbi variáció érdekesebb lenne), a Poe egyelőre minden szempontból szórakoztató, jól átgondolt, és roppant ügyesen megírt sorozatnak tűnik. Mitchell minden téren kitesz magáért. Remek az a jelenet, amiben Edgar a rendőrség elképedésére hasznos következtetéseket von le a holttest birtokában talált tárgyakból, és nagyszerű a két testvér közti dinamika is: az elején William a domináns, de öccse aztán saját területén veszi át a „vezetést”. Ami pedig a cliffhangert illeti, az szép kicsúcsosodása a detektívtörténet hátterében végig meghúzódó természetfeletti motívumnak. A rajzokat az újonc Dean Kotz követte el, és meglepően ügyes munkát végzett: pontosan azt az atmoszférikus, homályos, borongós képi világot kapjuk, amit egy ilyen képregénytől elvárunk. Az egyetlen problémát az jelenti, hogy egyáltalán nincsenek totálképek (holott, különösen egy több évszázaddal ezelőtt játszódó sztori esetében, azok sokat segítenek a hangulatteremtésben), a látószög alig-alig mozdul el a közelképektől – és az ilyesmi hajlamos a képi dinamika rovására menni. Mindenesetre, aki szereti a gótikus, Poe stílusához közel álló, természetfeletti elemekkel dúsított detektívtörténetet, annak ez a képregény kihagyhatatlan olvasmánynak tűnik.

- Olórin

PUNISHER: FRANK CASTLE #73

Történet: Victor Gischler
Rajz: Goran Parlov
Kiadó: Marvel Comics

Idomtalanra rajzolt Megtorlónk a 4 részesre tervezett Welcome to the bayou sztori első részében (GeexKomix #7) az amerikai délvidéken járva gyanút fogott, hogy valami nincs rendben a helyi fogatlan lakosság körül. A folytatásban kiderült, hogy nem is ok nélkül, mert hogy a suttyó őslakosok nem csak kukoricát meg „holfdfényt” (sufniban főtt pálesz, ezzel foglalkozott Jesse bátyó is a Hazárd Megye Lordjaiban) fogyasztanak előszeretettel, de emberhúst is. Nem elég, hogy maga az alapszitu is erősen elcsépelt, de a 72. számban olyan sok minden történt, hogy igazából nem is történt semmi. Frank megpróbálta kiszabadítani a vacsorának szánt tinédzsereket, de közben meglepték a tahók, majd a képregény nagy részében nem láthattunk mást, mint hogy emberünk legyakta őket, míg bele nem futott egy orbitális nagy ökölbe, melynek másik végén egy orbitális nagy hillbilly volt. Kevés szöveg, sok bunyó és még több kivert fog. Éreztem, hogy a sztori háromnegyedénél sem fog túl sok meglepetés érni, és ez nagyrészt igazolódott is. Ahogy az várható volt, Castle maga is fogságba esik, később a csomagtartójában lévő leszállításra váró „csomag” segítségével kiszabadul, majd kamatostul visszaadja a kapott sallert, aztán pedig iszkiri onnét, de a túlélés még mindig nem garantált, mert hogy a mocsárban valami vagy valaki még várja őket. Továbbra is csak egy kiszámítható, ötlettelen, filmes klisékből összetákolt, macsóságra kihegyezett kamu sztori, amit pillanatok alatt ki lehet végezni és elégedetlenül a sarokba vágni (a monitort, számítógépet azért inkább ne!). Még a panelelrendezés is totál fantáziátlan, de a rajzzal kapcsolatban továbbra is csak Frank háromszög alakú felsőteste és zsugorított feje zavart igazán. És még valami. A hiteleség kedvéért legalább a helyi tájszólást megpróbálhatták volna a szövegbe átültetni, de ilyesminek nyoma sincs, így aztán töketlen az egész. Izmok, szőrős felsőtestek, kantáros nadrágok, meg krokodilok és egy súlytalan történet. A befejezést illetően már nincsenek illúzióim, de legalább megtudjuk majd, hogy mi is van ott a láp mélyén, ami embereinket várja. Remélem nem egy még a korábbinál is nagyobb Izom Tibor.

- Chavez

ROTTEN #1

Történet: Mark Rahner, and Robert Horton
Rajz: Dan Doughtery
Kiadó: Moonstone Books

Undeadwood. Hehe! A találó és vicces titulus nem az én érdemem, hanem Mark Waid amerikai képregényíróé, aki a Moonstone kiadó új zombi-western sorozatának, a Rottennek a méltatásában használta. Zombis képregényből több is van, mint kellene, de szerencsére az agyonhasznált téma azért néha tud még kellemes meglepetéseket is okozni, gondoljunk csak a Geekz képregényes különítményének kollektív kedvencére*, a The Walking Dead-re. A western környezetbe ültetett zombik már nem annyira számítanak megfáradt koncepciónak, így ebben a fülledt zombi-képregény invázióban tényleg üdítőleg hatott a Rotten első, 52 oldalas száma. A vadnyugat ugye tele van fegyverekkel, elhagyott településekkel és a halálozási arány is kimagasló, tehát ideális hely a bezombulásra. A sztori úgy indul, ahogy egy westernnek illik: magányos lovas érkezik az istenháta mögötti településre, ahol aztán a kihalt utcán egyszercsak kilövik alóla a lovat. A cowboy hamarosan megtudja, hogy mire ez a szívélyesnek nem éppen mondható fogadtatás. A várost ugyanis élőhalottak látogatják gyakran, akik a közeli bányák mélyéről érkeznek. A C.O. Jones nevű főszereplő a helyiektől megtudja, hogy gyanújuk szerint a bányákat és általa a várost is a zsebében tudó gazdag ember állhat a zombikór hátterében. Mivel a magányos lovas valójában nem más, mint William Wade, az Államok elnökének saját titkosügynöke, megpróbál a dolgok után járni.

Ígéretes sorozatnak tűnik ez a Rotten. A sztori ügyesen van megírva, kellemes a tempója, fordulatokban gazdag, és annak ellenére, hogy elsősorban nem a zombikra van kihegyezve az egész, vérben, gore-ban és akcióban sem szenved hiányt. Úgy tapasztaltam, hogy amennyire csak lehetséges, próbálja kerülni a kliséket, nem akar agyatlan zombi hentelésbe átmenni, de a western örökségeiből is igyekszik minél többet felvenni, szóval a balansz szinte tökéletes. (A végén ott van az elmaradhatatlan naplementébe való lovagolás is.) Az első szám a dupla terjedelemnek köszönhetően jobban kibontja a sztorit, így már bőven kínál izgalmakat, sőt, tulajdonképpen egy félig kerek történetet kapunk, így aztán nem fogjuk azt érezni, hogy éppen csak egy gyors felvezetést olvastunk. A rajzok teljesen átlagosak, a célnak viszont bőven megfelelnek, az arcok kicsit egyszerűek, de a zombik már igencsak szépre és változatosra sikeredtek. Jó kezdet, van hangulata és látni a potenciált a sztoriban is. Ilyesmi lett volna az Élőhalottak éjszakája, ha Romero westernnek csinálja, vagy a Deadwood zombikkal.

*A négyes alliterációt remélem értékelitek!

- Chavez

SWORDSMITH: ASSASSIN #1

Történet: Andrew Cosby, Michael Alan Nelson
Rajz: Ayhan Hayrula
Kiadó: Boom Studios!

Nem mondhatjuk, hogy dúskálunk a szamurájokról szóló amerikai képregényekben, úgyhogy annál nagyobb öröm, amikor egy ilyen történet mégis felbukkan a megjelenések közt – és annál nagyobb bosszúság, amikor kiderül, hogy egy erőltetett, sebtében összetákolt kliséhalmazra futotta csak az alkotóktól. Mondhatnánk persze, hogy ez nem meglepő, hiszen a nyugati művészek ritkán tudnak úgy nyúlni a keleti kultúrához, hogy a végeredmény ne legyen vagy dögunalmas, vagy röhejesen sztereotip. A Swordsmith: Assassin ráadásul eléri, hogy ne csak egyik, hanem mindkettő legyen. 1870-ben vagyunk, vagyis a szamurájok korszakának hajnalán. Toshiro Ono, kora egyik legnagyszerűbb, legnevesebb kardkészítője, miután körbeutazta a fél világot, egy porosz tábornokot látogat meg a fronton, a franciák elleni háború kellős közepén. A férfi azt kéri a tiszttől, hogy adjon át neki egy értékes, pompás kardot, amit az annak idején a sógunátustól kapott ajándékba. A tábornok persze tiltakozik, de Toshiro hajlandó fizetni: méghozzá azzal, hogy elmeséli történetét, és ezzel együtt az okokat, amik miatt a kardot, melyet régen ő maga kovácsolt, vissza akarja szerezni.

Andrew Cosby és Michael Alan Nelson minden ötlet és eredetiség nélkül mesélnek el egy ordítóan sablonos történetet, amelyben a főhős motivációi megmosolyogtatóan gyermetegek. Toshiro apjától tanulta a kardkészítést, és a vele járó felelősséget, illetve a szükséges „egyensúlyt” is, aminek lényege, hogy ezeket a kardokat csak olyanoknak adhatják el, akik valóban méltók a viseletükre. Ám a férfi persze vérszemet kap, a nagy pénz reményében boldog-boldogtalannak árulja remekműveit, és tisztességesen (tisztességtelenül) meg is gazdagszik rajta. Apja rosszallása csak némi elviselhető lelkiismeret furdalást okoz, amíg egy nap egy egyszerű tolvaj betör a házukba, és lemészárolja feleségét és gyermekét – na, kitaláljátok, kinek a kardjával? A bosszú után fejébe veszi, hogy az összes kardot, amit valaha kovácsolt, a tenger fenekére küldi. Nem szívesen vádolok egy független, szerzői képregényt azzal, hogy mainstream szuperhőscuccokból lopja össze magát, de mondja valaki, hogy ez az egész nem úgy hangzik, mint Pókember (hozzátartozó(k) halála a hős korábbi cselekedetei miatt) és Vasember (a fegyverkészítő elragadóan bájos rácsodálkozása arra, hogy fegyverével – hűazannyát! – ölnek) eredettörténetének keresztezése. És még ha ezen sikerül túllépünk, akkor is csak egy sebtében elhadart flashbacket kapunk, ami ugyan majdnem egy teljes képregényt kitölt, mégsem képes megfelelően érzékeltetni a főhős fájdalmát illetve döntéseinek súlyát és miértjeit. És akkor a logikai bukfencekről (pl. hogy a fenébe képes egy közönséges útszéli tolvaj megvásárolni egy méregdrága kardot? Egyáltalán miért vásárolja, miért nem lopja el? Egyáltalán minek neki egy neves kard az utazók és parasztok kaszabolásához?) még nem is beszéltünk. A dráma tehát nem működik, akciót meg ne nagyon várjunk, mert Tohsiro kardkészítő, nem kardforgató (ahogy a saját főhősüket komplett idiótának beállító írók ezt jól szájba is rágják). Mi marad? Legfeljebb a képi világ, ami néhány pocsékul megrajzolt képkockától eltekintve egészen korrekt: egyszerű, de többnyire hatásos vonások, elnagyolt, de a szürkés-sárgás-vöröses színvilággal mégis tetszetősen kitöltött hátterek, nem kifejezetten kreatív, ám rutinos panelkezelés, ügyes hangulatteremtés. Ja, és mellesleg egyelőre dunsztom sincs, hogy az „Assassin” szó a mi a fenét keres a címben.

- Olórin

ULTIMATE AVENGERS #1

Történet: Mark Millar
Rajz: Carlos Pacheco
Kiadó: Marvel Comics

Az a képregény, aminek első oldalán Nick Fury egy szép nagy képen káromkodik egy ízeset, már nem indul rosszul. Főleg ilyen körülmények közt: „I disappear for ten minutes and the whole place goes to hell”, mondja a szitkozódás után, utalva az Ultimatum eseményeire, és bár sosem éreztem úgy, hogy Mark Millarnak valami fenenagy érzéke van az iróniához, de azt hiszem (vagy legalábbis szeretném hinni), hogy karakterének e szavain keresztül ő is elmondta a véleményét Jeph Loeb papírszemetéről. Millar két és fél év után tér most vissza az Ultimate Univerzumba (utolsó munkája a frenetikus Ultimates 2 volt, 2007-ben), és alaposan össze kell szednie magát, hogy meggyőzze az Ultimatum miatt jogosan fanyalgó és köpködő rajongókat, hogy van még potenciál ebben a világban. Elnézve új sorozatának, az Ultimate Avengersnek az első részét (amire mindenhol Ultimate Comics Avengersként utalnak, de magán a füzeten nem szerepel a „Comics” szó – úgyhogy részemről pokolba vele, úgysincs sok értelme), egyáltalán nem kizárt, hogy sikerrel jár majd. A széria koncepciója egyébként már önmagában is ígéretes: évente két sztori lesz (illetve ennyit terveznek, de jól tudjuk már, hogy ezek a képregények hajlamosak durva csúszásokat produkálni), elvileg mindig más rajzolóval, és egymást történetenként cserélő karakterek egész armadájával. Tehát a változatosság lehetősége adott, és ez viszonylag ritka a szuperhősképregények esetében.

Az első szám Nick Fury és Sólyomszem beszélgetésével kezdődik: előbbi kikerült a fejesek kegyeiből, így a S.H.I.E.L.D.-et már Carol Danvers vezeti helyette, aki azt akarja, hogy egy titkos egységet irányítva találja meg az elmúlt napokban felszívódott Amerika Kapitányt. Egy flashbackből, amiben Sólyomszem és a Kapitány egy Chicago egén vívott csatában szembekerül a Vörös Koponyával, kiderül, hogy a csillagos-sávos hős miért tűnt el a felettesei szeme elől, és miért kezdte hirtelen a maga útját járni. Sztoriból egyelőre nincs sok, és ami van, az sem különösebben érdekes: ez a szám pusztán felvezeti a későbbi eseményeket, és lerántja a leplet egy kényelmetlen titokról, ami azonban meglehetősen szappanoperaszerű fordulatnak hat, és nem is a jó értelemben véve. Ráadásul a Vörös Koponya korántsem tűnik olyan brutálisnak, coolnak és kegyetlennek, amilyennek Millar még korábban beharangozta: tetoválásaival, khaki nadrágjával és fehér izompólójával inkább valami kigyúrt, b-filmes tahónak tűnik, mint igazán félelmetes, komoly gonosznak – úgyhogy nagyon remélem, hogy ezen a képen az író még igazít majd a jövőben. Viszont addig is, a tárgyalt negatívumok ellenére, ez mégis egy erőteljes, hatásos, és mindenekelőtt, pokoli szórakoztató sorozatnyitány. Az akció olyan, amilyet Millartól elvárunk, vagyis gyors, dögös, látványos, ötletes és nagyszabású – annak ellenére, hogy nemhogy nem dől össze benne egy fél város, de még csak fel sem robban benne semmi (mikor írt Millar utoljára egy olyan mainstream szuperhősképregényt, amiben nem robbant fel semmi?). A magam részéről pedig nem bánom, ha az író kicsit visszavesz a megalomániájából – mert ilyenkor még az is előfordul néha, hogy használja az agyát. És hogy teljes legyen a kép, Carlos Pacheco rajzairól szinte csak szuperlatívuszokban lehet beszélni: simán hozza azt a színvonalat, amit Bryan Hitch az első két Ultiamates miniben, képi dinamikusak, hátterei kidolgozottak, emberalakjai, mimikái realisztikusak, és egyértelműen látszik, hogy van érzéke egy akciójelenet levezényléséhez. Pofás kezdet. Csak így tovább, és akkor van még remény az Ultimate Univerzumnak.

- Olórin

WEREWOLVES ON THE MOON: VERSUS VAMPIRES #3

Történet: Dave Land és a Fillbach testvérek
Rajz: Fillbach testvérek
Kiadó: Dark Horse

Már maga a cím is olyan tökéletes egyszerűségében, mint egy remekbeszabott, ám egyúttal funkcionális faék. Ami egy vértócsában hever és egy közepén átszakított és félrehajított ajtót támaszt ki. Aki a Perry Rhodan-féle sci-fi ponyvák és a Tales from the Crypt füzetek körül tapogatózik az ötvenes évekből, már közel jár, de a modern, rajzfilmszerű vizuális köntös még őt is meghökkentheti az első nekifutásra. A Clone Wars rajzfilmek sikerét meglovagló Fillbach testvérek ugyanis a messzi-messzi galaxisból ugrottak át egy párhuzamos univerzumba a háromrészes mini erejéig, amibe aztán minden ponyva és B-film elemet belezsúfoltak, amit csak képesek voltak: Ted, Jeff és Stan, a három alapvetően jóindulatú, de nem túl eszes vérfarkas fejében megvilágosodik az évszázad ötlete, és az első űrjárattal a Holdon lévő kolóniára utaznak, hiszen ott a nap 24 órájában szőrösek, erősek és legyőzhetetlenek lesznek. Ennek mellékes következményeként az összes utast sikerült átváltoztatniuk, így a holdbázis parancsnoka, Maggie Pilgrim, élete egyik legnehezebb napja elé néz. Az incidens jó alkalmat szolgáltat a Hold sötét oldalán klónvámpírseregét eddig hibernáló Lord Till akcióba lépésére, így a krízismenedzselési feladat egy leheletnyivel nehezebbé válik. A jól bevett hagyományoknak (kliséknek?) megfelelően a vámpírnagyúr természetesen halálosan rajong főhősnőnkért, akinek ugyancsak vámpír apját jelenleg a Földön tartják fogva hét lakat alatt (nyilván nem sokáig), és aki nyilván szemet vet a legfessebb bundás vérjószágra, amaz pedig őrá. Láthatunk itt holdjáró csomagteréről végrehajtott vámpírgolfot, elektromos mágnes és vizelet segítségével kivégzett vérszívót, a kötelező jellegű atomfelhőt és végül a barbecue-ra későn érkező vacsoravendégeket, akik a helyi ásatástól szabadultak ki (személyüket nem fedném fel, hiszen nem akarom elrontani senki kellemes meglepetését).

A teljesen agyatlan történet nyilvánvalóan nem veszi komolyan magát, így a lánctalpakon a holdbázis felé dübörgő organikus vámpírkastély bájosan szórakoztató bumfordiságával vezeti végig az olvasót az egyszerű, de hatásos poénokon, a mérsékelt mennyiségben kiontott bélnedveken keresztül a füzetek legfontosabb egzisztencialista-filozófiai kérdéséhez: vajon a vérfarkasok a kezükkel vakarják meg a farukat, ha viszket vagy a földön húzgálják magukat végig? Mindenki tegye a szívére a kezét és mondja azt, hogy ez a kérdés még soha nem merült fel benne egy szép tiszta holdas éjjelen…

- Santito

A politikai erkölcs hazájaként Olaszországot felhozni annyira helyénvaló, mint randihelyszínként a disznópestises vágóhidat. De mi vezetett idáig? Milyen politikai machinációk? Lehet ennek a vizsgálatnak tökéletesebb alanya, mint a kilencven éves Giulio Andreotti, aki hatvan éve jelen van az olasz politikában, hétszeres miniszterelnök és 32 kormányt látott megbukni? A kereszténydemokrata politikus kötéltáncot járt ott, két irányból rángatta a maffia és a Vörös Brigádok, néha pedig kötél sem volt. Ehhez képest Berlusconi „harca” az EU-val egy pozőr reklámblöffje.

Ha maffiairányból közelítünk a klasszikus Damiani–művek  ugranak be: Mint a bagoly nappal (’68), Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek (’71), vagy a Polip-sorozat. Az életrajzi irányból felsejlik  Oliver Stone W-je a maga  koncepciótlanságával és kritikátlanságával, Nanni Moretti A kajmán-ja a vércinikus Berlusconival és neurotikus értelmiségi vitáival. Ezekkel a filmekkel az a baj, hogy a különböző okokból sértett rendezőik adott nézőpontra helyezkednek, általában a tárgyiasított alannyal szemben. Itt viszont maguk az események érdekesek, nem a személyről kialakított vélemény. A film nem foglal állást se pro, se kontra, nem ítélkezik, csak bemutat  (a véleménynyilvánítás szofisztikáltságára a filmzenénél még visszatérek). Nem történelemóra, nem egy vélemény sulykolása, csak egy film.

Ezért már az elején belecsap a lecsóba a gyilkosságokkal, amik később nyerik el helyüket az események sodrásában. A történetben egy esemény kap központi helyet: Andreotti gyűlölt párttársának, Aldo Morónak a kivégzése és a lelkiismeretfurdalás, hogy talán megmenthette volna (ez a felállás ismerős lehet pl. a Kádár-Nagy Imre viszonyból.) Nem a hagyományos életrajzi filmek kronologikus sorrendje szerint mesél, hanem egy királydrámából villant fel részleteket, ami összességében tragikus lenne, ha nem lenne sajátja az ironikus, sötét humor és a szinte musical-szerű megvalósítás.

Ilyennek kellett volna lennie a Keresztapa 3-nak. Mindent elkövet a rendező, hogy ne unatkozzunk: a stílusos feliratozástól a Tarantino/ Ritchie-féle gyors kocsizásokon át, a szokatlan kameraszögekig rengeteg vizuális trükköt bevet. A magánéleti részeknél befékez és ráérősen, érzelmesen mesél.

A színészi játék kivételes. Andreottinál, mint karakternél kevés passzívabb, kifejezéstelenebb, színtelenebb van a mozitörténetben. Toni Servillo játéka láttán mégis érezni lehet, hogy ez a cinikus, pókerarcú alak a központi figura. Kifejezéstelen arcában benne van Kinski Nosferatuja, Lugosi Drakulája - persze a sármot nélkülözi.

A soundtrack bravúros. Hibátlanul húz alá jeleneteket vagy ellenpontoz. Faurétól a Gossipon át a Cassiusig minden a helyén van. Érdekes, hogy ha rendelkezik is a rendező véleménnyel hőséről, azt maximum a dalok szövegein keresztül közli („Your Mangled Heart”, „Am I on the right train headed in the wrong direction?”). Meglehetősen szofisztikált módja ez a filmzene használatának, túlmutat Scorsese epikusságán és Tarantino stílusdömpingjén. És külön köszönet, hogy ki meri játszani az adut a végefőcímnél.

Az idei év egyik legjobb filmje. A Gomorra is biztató volt - talán az olasz filmmel is megtörténik a német csoda: a ’80-as évek gagyitévéitől két évtizedes kihagyás után visszajutnak a jó mozihoz. (Hogy hogy tette tönkre a jelenlegi miniszterelnök alá tartozó Mediaset az olasz filmgyártást a nyolcvanas évek végétől, külön monográfia tárgyát képezhetné.)

A cannes-i zsűri díja is jelzi, hogy egy aktuális tartalmú, jól kivitelezett politikai filmre igény van, amit a bevételek is bizonyítanak. (A költségvetés négy millió euró volt. A Dolinának is kábé ennyi (az egy magyar film - W. F.) - a két alkotás közti minőségi különbséget zongorázhatnám, ha Rahmanyinov lennék.)

Magánjellegű közlemény: négy csillagot akartam rá adni, de egyrészt az idei mezőny rém harmatos, másrészt azon kaptam magam, hogy még másnap is agyaltam, hogy hogyan tud ez a púpos, elálló fülű, alacsony ember  egy egész országot manipulálni évtizedeken keresztül és hogyan lehet ennyire eszköztelenül eljátszani. Szóval a film az ember bőre alá fúrja magát, megérdemli a maximumot.

Il Divo. Olaszország. 2008. Írta és rendezte: Paolo Sorrentino. Producer: Nicola Giuliano, Francesca Cima, Andrea Occhipinti. Fényképezte: Luca Bigazzi. Zene: Teho Teardo Szereplők: Toni Servillo, Anna Bonaiuto, Piera Degli Esposti, Giulio Bosetti, Flavio Bucci, és még sokan mások.

Amikor néhány hónapja megjelent a Hajsza a föld alatt előzetese, rossz érzés fogott el: már megint egy feldolgozás, ami nyilvánvalóan rosszabb, mint az eredeti. Emiatt pedig boldogtalan leszek, és azon fogok keseregni, ez vajon miért kellett? Biztos forrásból tudom, hogy rengeteg, megfilmesítésre váró eredeti forgatókönyv van a stúdiók birtokában, amelyeket egy hatalmas raktárban őríznek több száz ládába zárva. El tudom képzelni, hogy még most is ott lapul az egyikben a Szövetség Ládája. Aztán megláttam a videó végén, hogy Tony Scott rendezi. Hűha. Sajátos hollywoodi ökölszabály, hogy Tony Scott páros számú filmjei nagyon jók, a páratlan számúak pedig nagyon rosszak. A Hajsza a föld alatt pedig páratlanra jött ki.

A történet ugyanúgy kezdődik, mint az 1974-es eredeti: egy reggel New Yorkban maroknyi elszánt bűnöző Robert Shaw (akarom mondani, John Travolta) vezetésével hatalmába kerít egy metrószerelvényt, és váltságdíjat követel. Az egyetlen ember, aki segíthet a diszpécser, aki éppen szolgálatban van: innentől pedig a szokásos mederben folynak a dolgok, a hatóságoknak egy órájuk van arra, hogy kifizessék a 10 millió dolláros váltságdíjat, vagy a túszoknak annyi. Az alaphelyzet már annak idején sem váltotta meg a világot, de nem is ez volt a lényeg - ez a mostani filmre is hatványozottan igaz. A Hajsza a föld alatt egy harsogó 5,7 literes V8-assal hajtott, lángolva driftelő AC/DC koncert - ami a klímaváltozás és a kredit kráncs tükrében nem tűnik annyira menőnek manapság, - bárhogyan is próbálja a forgatókönyv azzá tenni - viszont mindenképpen jól néz ki.

Kezdetnek kapunk egy tízperces stáblistát ahogy azt megszoktuk Tony Scott-tól - nem tudom elképzelni, hogy Chris Lebenzon erőltette volna ezt a fajta indítást - majd elképesztő tempóban folytatódnak a dolgok. A kor kihívásainak eleget téve telerakták divatos elektronika eszközökkel, enyhe hazafiassággal és fontos szerephez jut a hitelválság is - de ezt még fogom emlegetni. Nem spóroltak semmin: több tucat rendőrautó, motorosrendőrök, kommandósok, helikopterek, apróra vágott panorámaképek, hülye belassítások és vizuális effektek - csak hogy az ember érezze a törődést.

Az iménti impozáns listából a teljesen értelmetlenül jelen lévő John Turturro és James Gandolfini lóg ki - Nem mondom, van jelenlétük - ami nagyon fontos bármilyen színész esetében - viszont elfelejtettek nekik épkézláb karaktereket írni, vagy legalább egy-egy normális mondatot, hogy ne állandóan Turturro közhelyei legyenek a végszavak. John Travoltáról annyit mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy megint üvöltözik - ami esetében inkább kislányos sikongatásnak felel meg. Ezen kívül kövér is - itt véget is ér a színészi eszköztára. Denzel Washington ellenben jól csinálja amit csinál, de amikor a film utolsó tíz percére akcióhőssé változik az egyszeri - egyébként korrupcióval gyanúsított - köztisztviselő, az a film legnagyobb tragédiája.

A fentiekből az derülhetett ki, hogy a Hajsza föld alatt rossz film - ennél azért bonyolultabb a dolog. Ez a film olyan, mint egy Corvette ZR1. Nem csavaros vagy ötletes, több botox van benne, mint John Travolta arcában, és ha beleülünk, mindenhol undorító műanyag meg faimitáció vesz körül. De veszettül pörög, ordít és lenyűgözően erős. Félreértés ne essék, nagyon szeretem az akciófilmeket, de a legjobban az bánt, hogy az eredeti sokkal jobb volt akkor is és ma is - Tony Scott nem tett mást, mint belepasszírozott néhány tucat akciószekvenciát. És éppen ez a lényeg: aki egyszerűen látni akar egy akciófilmet, amiben autók törnek össze, visítanak a szirénák, és emberek eltökélt arccal fognak különböző fegyvereket egymásra, nem fog csalódni. Mindent egybevetve jól lehet rajta szórakozni, ha félre tudjuk tenni a film időnként ordítóan buta párbeszédeit, ostoba és rossz helyen lévő benyögéseit és negyedgázon üzemelő sztárjait.

Ann Hui az un. hongkongi new wave legnevesebb rendezői közé tartozik. A hongkongi filmnek ez az újhulláma az ítészi konszenzus szerint 79-től 84-ig hömpölygött, az akkori stúdiórendszer (Shaw Brothers, Golden Harvest, Cathay) megkötöttségei közül szabadulni akaró, formai és tartalmi újításokat bevezető fiatal filmesek forradalmát jelentette. Igazság szerint a new wave a teljes nyolcvanas éveket a magáénak mondhatja. Ezek a rendezők szociálisan érzékenyebb, Hongkong-központú mozit szerettek volna - és ezt meg is valósították.

A The Secret (Fung gip, 1979), Hui első és máig legjobb filmje. Pontos, mindenféle hamis romantizálást nélkülöző látlelet Hongkong átlagpolgárairól - akik jelen esetben, meglehet, egy kísértethistória közepébe csöppennek. És többek között ez is szimpatikus jellemvonása a hongkongi újhullámnak: művelői ügyesen elbalanszíroztak realizmus és kommersz között. A helyszín, a miliő olyannyira valós, hogy szaglik, na de ki a szart érdekel az, ha a nagymutter kocsmázni megy? Olyan sztori kell, amelyre bemennek az emberek.

A lakótelep melletti erdőben holtan találják Yuen Yuen-t (Angie Chiu) és vőlegényét, a fiatal orvost (Alex Man). A férfit agyonszúrták, a nőt megfojtották és levetkőztették, de nem erőszakolták meg. Yuen Yuen nagyanyjával élt, egy vak öregasszonnyal, akire ezentúl a szomszéd lány, Lin (Sylvia Chang, Mad Mission) visel majd gondot.

A gyilkosnak a rendőrök képtelenek a nyomára bukkanni, végül az agyalágyult Ah Shaw-t (Norman Chu, Bastard Swordsman) tartóztatják le, pedig nincs ellene semmi bizonyítékuk. Közben Lin többször is látni véli Yuen Yuen-t a lepukkant bérházban, ahol a nagyanyó lakik, ám mikor utánaindulna a jelenésnek, az mindig kereket old. Lin egy idő után már nem bírja a feszkót, és maga áll neki kinyomozni, hogyan is halt meg valójában barátnője és a fiúja...

Bár későbbi karrierje során Hui teljesen ráállt a szocreálra és ez meg is hozta neki a nemzetközi sikert (pl. Boat People, 1983), sosem volt képes annyira hatásos atmoszférát teremteni, mint a The Secretben. A hátborzongató, fenyegető atmoszféra, a kísértet felbukkanásai, illetve azok a pillanatok, amikor várjuk megjelenését,  ezek felveszik a versenyt a leghangulatosabb horrorfilmek hasonló jeleneteivel is. Ez a sötétség filmje: még nappal is mintha éjszaka lenne, a sarkokban sötét, a szivekben szomorúság. Hui a francia novelle vague-ból átvett vágástechnikája végképp elbizonytalanítja a nézőt, asszociációs munkára kényszeríti: idősíkokat mos egybe, hektikásan, váratlanul lódítja előre a cselekményt - illik egy olyan sztorihoz, amelyet a húsba vágó fém indított útjára.

A finálé, amelynek poénját természetesen nem fogom lelőni, a vérontós, intenzív, mindenki mindenki ellenes hongkongi fajta - a legjobb fajta. Olyan, amely valóban a lezárás érzetét kelti. Embereknek, szellemeknek egyaránt.

Már az előzetesekből sejtettük, hogy az idei filmszezon legkúlabb mecha-harcát nem a jegypénztáraknál kiemelkedően jól, a kritikusoknál viszont harmatgyengén muzsikáló Transformers folytatás szállítja majd. A District 9 minden szempontból jobb, stílusosabb, kifinomultabb sci-fi, valódi tartalommal és mondanivalóval. Neill Blomkamp elsőfilmes rendező Dél-Afrikában rekedt földönkívüli bevándorlói lehetnének akár embertelen körülmények közé kényszerített afrikai lakosok is.

A johannesburgi direktor saját anyagból dolgozott, amikor lefektette a District 9 alapjait. Filmes összeköttetései révén néhány évvel ezelőtt felvette a kapcsolatot Peter Jacksonnal, hogy elkészítsék a Halo filmváltozatát. Mikor a tárgyalások kudarcba fulladtak, Jackson fogta magát és már állt volna odébb, ám úgy érezte, támogatnia kell a fiatal filmest és ígéretet tett neki leendő prodzsektjének finanszírozására. Blomkamp úgy döntött, elkészíti saját 2005-ös rövidfilmjének (Alive in Joburg) egész estés változatát, nagyobb költségvetéssel, intenzívebb cselekménnyel és látványosabb trükkökkel.

2008-at írunk, a helyszín Johannesburg, Dél-Afrika. A film dokumentarista stílusban mutatja be a város mindennapjait, hivatali személyek és az utca egyszerű polgárai nyilatkoznak a 28 évvel ezelőtt történtekről, a kapcsolatfelvétel napjáról, amely megváltoztatta az emberiség sorsát, és a térség nem kívánatos földönkívüli lakóiról (kinézetük miatt "prawn"-nak, azaz rákoknak nevezik őket). Az otthonukból száműzött idegen lények a lehető legrosszabb helyre kerültek: az apartheid rezsim elkülönített térségbe szeparálja az idegeneket, melyek a zsúfoltság valamint életterük militarizálódása okán hamar nyomornegyedekké válnak. Tovább súlyosbítja a helyzetet az afrikai bűnbandák feltűnése, akik fegyvereikért cserébe ételt (macskaeledelt) osztanak az idegeneknek.

A történet központi figurája Wikus Van De Merve, a kormány katonai szervezetének, az MNU-nak az ügynöke, aki kulcsszerepet kapott az idegenek a városból való elszállítására irányuló eljárásban. Szimpatikus, kissé esetlen figura, a totális átlagember. A dél-afrikai vezetés Jöburgtól 250km-re szándékozza áttelepíteni az addigra közel 2 milliósra duzzadt idegen lakosságot, a törvényesnek hazudott eljárást Van De Merve vezeti. A razziák során a nyomornegyedben Wikus egy ismeretlen rendeltetésű tartályra bukkan, amelynek tartalmát véletlenül magára fújja, majd egyre súlyosbodó rosszulléte miatt kórházba szállítják. Ott legsötétebb rémálma válik valóra, egyben a történet csalós, szociodrámás megközelítéssel altató első negyede is lezárul. Ugyanis.

A reklámkampány ügyesen vezette félre a nézőket, az előzetesek egy dokumentarista stílusban leforgatott sci-fi helyzetjelentést sejtettek, ám a film nem az idegenek hétköznapjairól szól, szerencsére. Wikus egyszemélyes kálváriája, rendszerbe vetett hitének megtörése, számkivetettségének és bosszújának tárgyalása kerül előtérbe, valamint a rendszer kritikája, amely a kisebbség után az egyént is cserben hagyja.

A történet alapjául a rendező saját gyerekkora szolgált (a film címe az 50-es években végrehajtott, a lakosság színes bőrű tagjait érintő erőszakos áttelepítés helyére utal), az idegenek külsejét is egy Dél-Afrikai tücsökfaj ihlette. A földönkívülieket számítógép keltette életre, az eredmény magáért beszél: hiteles, hihető idegen faj kellőképpen egzotikus, elidegenítő külsővel (szó nincs Avataros mesefigurákról), de szándékoltan emberi gesztusokkal felruházva.

A rovarszerű külső tökéletesen passzol a film nyers vizualitásához, hol biztonsági kamerák, hol remegő kézi kamerák szemszögéből követhetjük az eseményeket. A(z ál)dokumentarista stílust Blomkamp csak a film utolsó harmadában adja fel, amikor a cselekmény átvált kőkemény akcióba: látványos tűzharcokat és kendőzetlen brutalitást tartogat a film végjátéka. A humán katonai erők hagyományos fegyverekkel szállnak szembe az idegen technológiával, ezt is sikerült látványosan, ám túlzásoktól mentesen filmre vinni (Wikus az idegen masinéria irányítását átvéve sem válik sebezhetetlenné). Bár a trükkök nem  hivalkodóak, egyáltalán nem látszik meg rajtuk az amerikai viszonylatban szűkös, 30 milliós költségvetés.

A cselekmény több váratlan fordulattal is szolgál, a film tempója sem egyenletes, lendületéből hol visszavesz, hol rákapcsol, ám ez a keverék tökéletesen működik. A drámai hangsúlyt, a főszereplő kétségbeesését, majd elszánt küzdelmét realisztikus képek és remek színészi játék érzékelteti.

Egyetlen fájó pont, hogy az idegenek hátteréről szinte semmit sem tudunk meg, homályba burkolózik a kultúrájuk, származásuk, számkivetettségük oka, a Földre jutásuk körülményei. Ezektől eltekintve a film a figyelmet így is képes fenntartani elejétől végéig, hisz a mondanivaló egyértelmű és megszívlelendő.

Mese az elnyomásról, elmélkedés a kirekesztettség és az identitáskeresés fájdalmas küzdelméről, mindez egy feszes, jól megírt, hiteles színészi játékkal előadott sci-fibe csomagolva. Bár a nagy hűhóval érkező Avatar az év végén debütál csak, a District 9 komolyabb hangvételének és átgondoltságának köszönhetően könnyen az idei év legjobb fantasztikus filmje lehet.

A cikk első része itt olvasható.

Sötét Észak

Mivel meglehetősen szűkös terjedelemben több mint háromszáz filmről illene megemlékeznem (az írás először a Filmvilágban jelent meg - W. F.), kénytelen leszek némileg rövidre zárni a dolgot: a műfaj három legnépszerűbb rendezőjének munkásságán keresztül igyekszem majd, Cattani felügyelő módjára összefogni a poliziottesco-polip csápjait.

Fernando Di Leo (1932–2003) rendezőasszisztensként és társ-forgatókönyvíróként kezdte a pályafutását (Pár dollárral többért, Ringo visszatér, mindkettő 1965-ben készült). Később már önállóan ontotta a szkripteket, többek közt Lucio Fulci 1966-os A mészárlás ideje (Tempo di massacro) című westernjét is ő írta. Mikor a hetvenes évek elején a cowboyopera-műfaj kifulladni látszott, átlovagolt városi területre.

Első komolyabb sikere rendezőként A mészárlás fiai (I ragazzi del massacro) című 1969-es oknyomozó mozi volt, amely a tinédzser bűnelkövetők motivációit kutatta. Ezzel a filmjével már-már a poliziottesco területére téved, és rövid idő múltán elkészíti remekművét, a Milano Calibro 9-et (1971), amely műfaji mérföldkőnek bizonyul.

„Ha a forgatókönyved legelső jelenetétől nem áll fel a farkad, dobd ki a francba az egészet!” – hörögte óriási szivarjai árnyékából Sam Fuller, és nem beszélt mellé, hiszen például a Meztelen csók (1964) eleje minden idők egyik legerősebb indítása. A másik legvadabb meg a Milano Calibro 9-é! Az első, uszkve 3 perc: pénzes csomag érkezik Milánóba, nagy adag kábszerért ez a fizetség; átmegy pár rosszarcú kezén, mire elér a címzett Roccóhoz (Mario Adorf), aki a legrosszabb arcú. Háromszázezer dollárnak kellene lennie a csomagolópapírban, ám az lóvé helyett üres fecnikkel van kitömve. Az amúgy sem a higgadtságáról híres Rocco metodikusan halad visszafelé, aki csak hozzáért a pénzhez, most megfizet: az egyiknek szétveri a fejét, a másiknak az arcát szabdalja széjjel borotvával, a banda egyetlen nőtagját véresre veri, majd lezárásképpen enyveskezűnek vélt beosztottjait összekötözve egy barlang mélyére vonszolja, ahol egy adag dinamit segítségével mindhármukat cafatokra robbantja.

Nem árt, ha egy gengszterfilm efféle lendületet mondhat magáénak.

A film igazi főhőse Ugo Piazza (Gastone Moschin), a már-már természetellenesen higgadt gengszter, akinek kiismerhetetlensége Rocco idegeire megy, és egy idő után már Piazzát sejti a pénz lenyúlása mögött. Di Leo műfaji viszonylatban elképesztő összetettségű figurákat alkot, akik egy jéghideg, materialista univerzumban keresik, csak és kizárólag a saját szerencséjüket – így amikor tucatnyi fordulat után bekövetkezik a döbbenetes finálé, a motivációk lelepleződése okán a film pusztító katarzissal zárul.

Di Leo két következő filmjét, a Gonosz parancsot (La mala ordina, 1972) és A főnököt (Il boss, 1973) a Milano Calibro 9-cel szeretik tematikai csokorba kötni, bár sem karaktereiknek, sem történetüknek nincs semmi köze egymáshoz. Csupán a miliő ugyanaz: az iparváros Milánó hideg, illúzióktól és romantikától teljesen mentes alvilága, amelyben a számítás az egyetlen, létjogosultságra érdemes hozzáállás. A Mala ordina antihősei egy fehér és egy színes bőrű, állandóan öltönyt viselő amerikai bérgyilkos (Di Leo a síron túlról is csókoltatja Tarantinót), akik new yorki főnökük megbízásából igyekeznek eltenni láb alól az olajoshajú, ám egyébként meglepően jólelkű stricit, Luca Canarit (Mario Adorf). Canarinak semmi köze annak a heroinszállítmánynak az eltűnéséhez, amelynek eltulajdonításával megvádolják, mindössze arról van szó, hogy a helyi maffiafőnök (Adolfo Celi) őt szemelte ki áldozati báránynak.

Canari élete teljesen összeomlik, Milánó összes gyilkosa ott lohol a nyomában a vérdíjra pályázva, az amerikaiakról már nem is beszélve. Csakhogy Canari mindenkit meglep, széttörhetetlen diónak bizonyul, még azután is, hogy feleségét és kisfiát a fejvadászok halálra gázolják (elképesztő jelenet, mikor Luca a gyilkosok furgonjának szélvédőjébe kapaszkodva kapkod a merénylők torka után, a kocsi robog vagy százzal, de ez a strici már nem ember, hanem vérszomjas vadállat: befejeli [!] az üveget, csak hogy szétszedhesse a mocskokat) .

Hasonlóan „visszafogott” az Il boss kezdése: Henry Silva egy pornómozi vetítőjéből páncélököllel lövi szét a nézőteret megtöltő maffiafőnököket. Di Leo tudja, mi kell a népnek – bár a poliziottesco egyik realistájaként tartjuk számon, az exploitationista hozzáállás, mint követendő rendezői koncepció, ott van minden munkájában.

Szintén Di Leo írta a műfaj egyik legérdekesebb, mert hangulatában egyedülálló darabját: Emberként élj, zsaruként halj (Uomini si nasce, poliziotti si muore, 1974). A film rendezője, Ruggero Deodato, aki majd 1980-ban írja bele magát örökre a filmtörténetbe a zseniális Cannibal Holocausttal, itt sem fékezi magát különösebben. A poliziottescókat a kritika állandóan reakciós, szélsőjobbos hozzáállással vádolta, hiszen a rendőrhősök általában az alsó néposztály vad elemei ellen léptek fel erőszakosan. Deodato és Di Leo jelen esetben mintha gúnyt akarna űzni az ítészek sznobizmusából, és védhetetlen, igazi pszichopata hősöket produkál. A film két főszereplője (Ray Lovelock és Marc Porel), a fiatal rendőrpáros hol megkínozza, hol agyonlövi a gyanúsítottakat, magasról tesz a legalapvetőbb emberi értékekre, és úgy általában vérbeli szadistaként viselkedik. Ami a legkellemetlenebb, hogy a film műfaji profizmusa nem biztosít a néző számára distanciát – képtelenség eldönteni, hogy az alkotók ezt az egészet komolyan gondolják-e vagy sem. És épp ez benne a nagyszerű. Persze, ne feledjük, a zsáner sikere mögött ott sötétlik az ólomévek Itáliájának minden szorongása, gyűlölete és paranoiája.

Di Leo későbbi poliziottescói már nem ütik meg a Milánó-trilógia színvonalát, de kivétel nélkül szórakoztató filmek, például az Őrült város (Citta sconvolta, 1976), amelyben Luc Merenda, a műfaj egyik legfoglalkoztatottabb színésze nyújt döbbenetes alakítást. A fiát egy milliárdos (James Mason) gyerekével egyetemben elrabolják, és példa statuálása végett a szegény srácot agyonlövik az emberrablók. A félőrült Merenda nemcsak a gyilkosoknak jut a nyomára, de az őket pénzelő gyáriparosok bandáját is elintézi (utóbbiak Mason üzleti konkurenciája): kevés kielégítőbb fináléja van a filmtörténelemnek annál, mint mikor a géppisztollyal felfegyverkezett Merenda felkoncol egy tárgyalóteremnyi átkozott szupergazdagot.

Mély Dél

Umberto Lenzi neve sajnálatos módon, főleg a nyolcvanas évekbeli szánalmas horrorfilmjeinek köszönhetően a rendezői szerencsétlenkedés szinonimája lett, pedig a hetvenes poliziottescói nemhogy felveszik a versenyt a többivel, de rajongói körökben egyenesen a legnépszerűbbek. Nem nehéz rájönni miért: senki nem rendezett gyorsabb, akciódúsabb rendőrmozikat.

Lenzi színészrepertoárjának két sztárja a kubai születésű Tomás Milián és a Franco Nero-hasonmás Maurizio Merli, akik éppen a Lenzi-filmek segítségével kapartak ki maguknak saját sarkot az olasz b-filmes panteonban. Milian már a hatvanas évek derekától Itália ismertebb színészei közé tartozott, de csillaga csak a poliziottescók sikerével jutott a csúcsra, Merli pedig azután lett széles körben népszerű, hogy eljátszotta Marino Girolami fantasztikus Roma Violentájának (1975) a főszerepét. A folytatást, az Itália fegyverbent (Italia a mano armata, 1976) szintén Girolami jegyzi és annak főszerepét, a kiirthatatlan Comissario Bettit újra csak Merli alakítja. Ekkortól hol Betti, hol Tanzi néven játssza majd tucatnyi poliziottescókban alapvetően ugyanazt a figurát, és nincs ez másként Lenzi tökéletes akciófilmjében, a műfaj formai csúcspontjaként tisztelt Napoli violentában sem (1976).

A fékezhetetlen Bettit felettesei a mélydélre helyezik át, Nápolyba, innen már nincs lejjebb. A pályaudvaron rögtön betöri egy autótolvaj fejét a kocsi motorházának tetejével – a hatékonyság a lényeg. A tett láttán a Betti érkezésére kivonuló helyi don arcáról nem olvad le a mosoly. „Inspettore, üdvözlöm Nápolyban! De azért csak vigyázzon magára!” Viszont Betti szótárából hiányzik az önfegyelem, olyan, mint egy pitbull, darázsfészekkel a seggében, Dirty Harry szégyenkezve állna félre az útjából: a Napoli violenta egyetlen, másfél órás rohanás, üldözés, verekedés, lövöldözés és gyilkolásorgia, amelynek végén a város életben maradt gengszterei, bűneiket meggyónva térnek a javulás útjára. És mindez Franco Micalizzi leírhatatlanul cool zenéjével aláfestve.

Lenzi összes poliziottescója az intenzitása miatt olyan szimpatikus. Van bennük ugyan némi szociálkritikai hajlam, de isten ments, hogy utóbbi megakassza a lendületet. Nincs ez másként az Itália fegyverben esetén sem, ahol Merli a nagy vetélytárssal, Miliánnal néz farkasszemet. Utóbbi egy pszichopata, púpos rablóvezért alakít (a figura visszatér az 1978-as Il banda del gobbóban), akinek hendikepje természetesen nem akadályozza meg Merlit abban, hogy autósüldözés közben a fél várost lerombolja miatta.

Milián egész karrierjének csúcspontja az 1974-es Milánó gyűlöli, de a rendőrség képtelen tüzelni (Milano odia: la polizia non puo sparare). Figuráját, a gátlástalan Giulio Sacchit egyaránt fűti a felsőbb osztályok iránt érzett gyűlölete és határtalan kapzsisága. Lenzi hagyja, hogy Milian, aki amúgy sem a visszafogottságáról volt híres, a végletekig kiélvezze az ambivalens, hol szimpatikusan elesett, hol undorító kegyetlenségekben élvezkedő emberrabló szerepét. Henry Silva a végén persze jól lelövi.

Enzo G. Castellari a rendőrfilmes hullámot elsőként meglovagoló rendezők egyike: klasszikusa, A rendőrség letartóztatja, a törvény felmenti (La polizia incrimina, la legge assolve, 1973) joggal tartozik még ma is a rajongók kedvencei közé. A film hőse, Belli felügyelő (Franco Nero túlspilázott játéka láttán még talán Milián is azt mondja: „mamma mia!”) szembeszáll az Egyesült Államokból kábítószert importáló maffiával. A sztori igazából nem több mint a Francia kapcsolat remake-je, persze olaszosan felturbózva, közbülső asztali díszként a műfaj egyik legkáprázatosabb autós üldözésével. A De Angelis testvérek zenéje garantáltan beleragad a néző hallójárataiba.

Castellari a film sikerének hatására az elkövetkező években három, színvonalas, különböző horderejű problematikával felfűtött poliziottescót rendezett. A lázadó polgár (Cittadino si ribella, 1974), bár alapvetésében sokban hasonlít a Bosszúvágy-filmekre, azoknál jóval intelligensebb és kidolgozottabb, főhőse, Antonelli mérnök (Franco Nero) pedig távol áll Bronson végső soron fasiszta figurájától. Castellari tisztában van a valósággal, Antonelli egy rakás szerencsétlenség, a rendező nem aggat a személyére álromantikát.

A nagy bűnbandában (Il grande racket, 1976) ismét csak a végsőkig feszített húr pattan el, a maszkulin düh a katalizátor. Az olasz kisváros életét egy Rómából kiszorított bűnözői csoport teszi pokollá, akik védelmi pénzt próbálnak kizsarolni mindenkitől, aki él és mozog. Palmieri felügyelő (Fabio Testi), miután a törvényes utak járhatatlannak bizonyulnak, helyi átlagemberekből rögtönzött, elkeseredett kommandójával száll szembe a kegyetlen gengszterekkel. Bár Castellari krimijei közül ez a leggyengébb – nyikorog a szerkezete, túl hosszú az expozíció, a szabadságharcosok csapata csak több mint egy óra lefolytával áll össze –, az akciójelenetek kiválóak, egyértelművé téve, hogy már John Woo színrelépése előtt is voltak Peckinpah-nak tehetséges követői.

A drog útja (La via della droga, 1977) főszerepében újra Fabio Testit láthatjuk viszont. Ennek a filmnek már gyorsabb a folyása, bár a felépítmény itt is inog. A finálé azonban mindenért kárpótol: a vakondmélyen beépített (persze ekkorra már lebukott) rendőrnek a teljes római alvilág a nyomába ered. Egymaga szerette volna a kartellt lebuktatni, miután a törvényes út járhatatlannak bizonyult, és most issza a levét. A végső összecsapás előtt azonban csatoljuk le realista elvárásaink béklyóját: a főgonosz és Testi csinos kis sétarepülőgépek kormányai mögé pattanva vív élethalálharcot a római légtérben. Roberto Rossellini csókoltatja a résztvevőket.

A cikk először a Filmvilágban jelent meg.

A Warning to the Curious - Figyelmeztetés a kiváncsiaknak... M. R. James klasszikus kísértethistóriájának nem kevésbé híres adaptációja, a BBC emlékezetes A Ghost Story for Christmas című szériájából. A Youtube-ra az egyórás film öt részletben van feltöltve, a maradék négyért ott kattingassatok - megéri, becsszó.

Christopher Nolan jövő nyáron bemutatandó sci-fi-jének első előzetese.

Szeptember 10-én kerül a mozikba ez a nagyon kellemes magyar dramedy (tragikomédiát írnom túlzás lenne), íme a vadiúj bemutatója.

Félsz lemenni a pincébe? Mindössze tíz lépcső lefelé... Éjjel nézd!

Mától kezdve egy héten keresztül, pontban éjfélkor hét félelmetes rövidfilmet prezentálunk nektek, amelyeket természetesen csak éjszakának idején érdemes megnézni. Íme az első, a He dies at the end.

Megérte a várakozás?

A legjobb amerikai rajzfilm nem a Simpsons (*már* nem), nem a South Park vagy a Family Guy (bár utóbbi sosem volt az), hanem a Cartoon Network felnőtteknek szóló Adult Swim elnevezésű programcsokrába tűzött szenzációs Venture Brothers, amely egyszerre szuperhős-paródia, gyilkos, éjfekete komédia és high drama. A negyedik szezon nemsokára indul, aki pedig teheti, szerezze be az első három szezon dvd-jét, esküszöm nem bánja meg, a sorozat annyira teli van epikus akcióval és gyilkos poénokkal.

Az alábbi 5 perces werkben a színészek agyondícsérik Romerót, ez a kevésbé érdekes rész, sokkal izgalmasabb, hogy látni is a Mestert munka közben, na meg a sztoriból is el lehet csípni ezt-azt. Kiderült egyébként az is, hogy végül nem Island of the Dead, hanem Survival of the Dead lesz a film címe, és elkészült az első plakát is. A haloványabbra sikeredett Holtak földje után a Holtak naplója engem meggyőzött arról, hogy nem szabad még leírni Romerót, így ezt a filmet is kíváncsian várom.

Ördög és pokol, micsoda impozáns kis nyálcsorgatásra ingerlő trailer! Angyalok és démonok, poszt-apokaliptika és Dennis Quaid. A Legion sztorija pisztáciahéjban: a bibliai végitélet utáni világban néhány ember egy kamionos pihenőben reked valahol a dél-nyugaton, és hamarosan kiderül, hogy a pincérnő a szíve alatt hordja az új Messiást. Aki még ezt az előzetest elnézve is fanyalog, azt már tényleg nem tudom, hogy mivel lehetne felcsigázni. Pedig biztos lesznek ilyenek... 

Kicsit ugyan csalódott vagyok, hogy a múlt héten (technikai okokból) elmaradt Geexkomix miatt nem tört ki forradalom, de gondolom, most már tényleg mindenki készíti a molotov koktélokat, úgyhogy talán örömmel halljátok, hogy ehelyett ma újabb képregényes összefoglalót olvashattok az ország legfrankóbb blogján. Lesznek itt vikingek, jedik, feltámadt hullák, mumusok, katonák, háborúk, hősök, gonoszok, és akkor a Pókember 600. számáról, nameg Rozsomák haláláról még nem is beszéltünk.

Amazing Spider-Man 600

Történet: Dan Slott, Stan Lee, Mark Waid, Bob Gale, Zeb Wells, Marc Guggenheim
Rajz: John Romita Jr., Marcos Martin, Coleen Doran, Mario Alberti, Derek Donovan, Mitch Breitweiser
Kiadó: Marvel Comics

Mostanában egymást érik a Marvelnél a nagy csinnadrattával beharangozott jubileumi számok. Nemrég estünk túl a Thor 600-on, a Captain America 600-on, nemsokára jön a Daredevil 600, most pedig kedvenc hálószövőnk első sorozata érte el szintén a 600. részt. Eme alkalmat a kiadó May néni, és J.J. Jameson apjának esküvőjével ünnepli meg, ami valahol ironikus, hisz egy korábbi jubileumi számot (a 400.-at) épp azzal tettek emlékezetessé, hogy Peter nagynénjét megölték (ezt aztán összevissza retconálták később, a hírhedt Clone Storyval kapcsolatosan). Persze egy szimpla kis esküvő önmagában még nem elegendő egy ekkora eseményhez, úgyhogy Dan Slott beleírta a sztoriba Doctor Octopust is, aki az évek során (többek közt Pókitól) kapott marhanagy pofonok miatt haldoklik, és jó szupergonoszhoz méltón stílszerűen kíván távozni az élők sorából: át akarja venni az irányítást New York infrastruktúrája felett, méghozzá jó szándékkal, úgy gondolja ugyanis, hogy ezzel megkönnyítené az ott lakók életét. Igenám, csak közben az elméje által uralt város fogja magát, és hősünk ellen fordul, mert bár a doki nem akar már foglalkozni hősünkkel, elfojtott gyűlölete és tudatalattija erősebb annál, semhogy csak úgy hagyja hálóhintázni a felhőkarcolók közt. A buliba beszállnak a Bosszú Angyalai és a Fantasztikusok is, közben meg Jameson akadályokat gördít az esküvő elé, de a végén természetesen minden jóra fordul. A házasságkötési hercehurca a szokásos klisékkel és szentimentalizmussal van tele, de egyrészt ide ez is kell, másrészt Slott azért ezeket ellensúlyozza néhány jól eltalált poénnal és dialógussal. A Dock Ock szál akciódús, lendületes és ötletes, és bár csodát itt sem kell várni (hacsak nem John Romita Jr.-tól, aki az utóbbi egy-két évben teljesen levetkőzte irritáló stílusát, és gyönyörűen letisztult, stílusos vonásokkal dolgozik), hoz egy élvezhető színvonalat, amit az írótól már megszokhattunk – a nyitó bunyójelenet pedig, a szupergonoszokat tömörítő Névtelen Bárban, Fenegyerek mellékszereplésével, frenetikus. De a csúcspont persze mégis egy bizonyos vörös szépség visszatérése, akit Romita olyan eszméletlenül dögösen rajzol meg, amilyennek (bármily nagy szavaknak is tűnjenek ezek) ritkán láthattuk bő 40 év alatt.

Minthogy jubileumi számról van szó, a Slott-féle fősztori mellett még egyéb rövid történetekkel (és vicces fake borítókkal) is gazdagodunk. Az első ilyet maga a nagy öreg, Stan Lee jegyzi, és Póki egy pszichiáternek beszél benne identitásválságáról. Kicsit kevésbé sikerült viccesre, mint amilyennek a Mester szánta, sőt, helyenként erőltetett is, de összességében azért jókat lehet kacarászni rajta. Mark Waid szívmelengető kis szösszenete egy egyszerű, de egyszerűségében mélyen emberi flashback-epizód a kis Peter és Ben bácsi szereplésével, Bob Gale egy jópofa, de csak mérsékelten vicces pároldalassal jelentkezik, amiben hősünk kisgyerekek elmélkedését hallgatja arról, hogy Pókember mennyire cool, Zeb Wells pedig némileg erőltetetten viccelődik a hírhedt Pókmobillal kapcsolatban. És természetesen mindig bízhatunk Marc Guggenheimben, hogy szolgáltatja a mélypontot: May néni egy giccses, felesleges és mesterkélt jelenetben engedélyt kér Bentől a sírjánál, hogy hozzámehessen az idősebb Jamesonhoz. Összességében kellemes kis jubileumi számot kapunk, aminek egyébként is, minőségtől függetlenül ott a helye a rajongók polcain.

Fantastic Four 569

Történet: Mark Millar, Joe Ahearne
Rajz: Stuart Immonen
Kiadó: Marvel Comics

Elmond valamit egy író munkájáról, ha a legjobban akkor érzi magát az ember, amikor végigolvasta az egészet, és tudja, hogy több baromságot már nem kell elviselnie. Na, ilyen érzés volt befejezni Mark Millar 16 részes Fantasztikus Négyes történetét, ami (te jó ég!) még 2008 februárjában vette kezdetét. Volt itt minden: ostoba párhuzamos világos kavarások, gagyi óriásrobot, gigászi logikai bakik, nagy és otromba pózolások, mesterségesen felfújt, megoldhatatlannak tűnő, majd pedig egy laza vállrándítással mégis feloldott konfliktusok, röhejesen eltúlzott gonoszok, megalomán hülyeségek és egy Bryan Hitch, aki tehetségéhez képest meglepően ritkán állt a helyzet magaslatán. Millar harmatgyenge írói teljesítményére jellemző, hogy a színvonalon már az sem volt képes rontani, hogy az egyre ritkuló megjelenések miatt, a felpörgetés érdekében, az utolsó két részhez fedélzetre hozták a képregényes berkekben nímand Joe Ahearne-t. Na jó, elismerem: azért voltak Millarnak jó pillanatai. A karakterekkel helyenként kifejezetten ügyesen bánt, többnyire szépen megőrizte a szuperhőscsaládra jellemző hangulatot, bájt, humort és könnyedséget, viszont akárhogy töröm is a fejem, ennél több pozitívum sehogy sem jut eszembe. Történetei inkoherensek, zagyvák, átgondolatlanok, ostobák voltak, akciói (főleg hozzá képest) elsietettek, kidolgozatlanok, és korántsem elég epikusak – ez utóbbi pedig olyan, mintha Garth Ennis írna egy Megtorlót, amiben Frank nem öl meg senkit.

A legrosszabb pont a végére jutott. Az utolsó sztori a Master of Doom címet viseli, és egy röhejesen nagyhatalmú gonoszról szól, aki karlendítéssel pusztít egész csillagokat (!), és aki, ahogy azt a cím is mutatja, egykor Doom mestere volt – most pedig nem különösebben elégedett azzal, hogy régi tanítványa egy tetves kis közép-európai országot igazgat, és a Fantasztikus Négyes rendszeresen homokzsáknak használja. Úgyhogy meg akarja ölni őt, a Fantasztikusokat, és ha már úgyis erre jár, az egész világot – de persze kellemetlen meglepetés vár rá. Ez egyébként Doommal kapcsolatos, és egyáltalán nem is rossz – passzol hozzá és a sztorihoz, és olyan szintre emeli a figurát, ami az egyik legjelentősebb változtatást jelenti egy élvonalbéli Marvel karakternél az utóbbi jópár évben – kérdés, hogy nem fogják-e kiretconálni a fenébe, de ez még a jövő zenéje. Viszont az itt-ott megbúvó jó pillanatok és érdekes ötletek sem képesek feledtetni, hogy az egész képregény milyen elképesztően trehány módon van megírva. Elvileg csúcspontok jönnek csúcspontok után (Doom mestere régi önmaga ellen, a Fantasztikusok a Mester ellen, és végül Doom szintén ellene), és mégis, az írók erőlködése ellenére minden súlytalan és érdektelen marad, egy percig sem lehet átérezni az események monumentalitását. Aztán jön a kegyelemdöfés a Ben-Debbie kapcsolat nyilván meghatónak szánt, de sajnos igen sablonos és buta lezárásának formájában, és ezen a ponton már csak a rajzoló, Stuart Immonen tartja bennünk a lelket, aki meglepő módon simán lekörözi elődje, Bryan Hitch munkáját. De ez persze az üdvösség látszatához is kevés. És ami igazán szomorú, hogy nem emlékszem, hogy ebben a sorozatban bárki is írt volna valami igazán kiemelkedő sztorit azóta, hogy John Byrne hat év után leköszönt 1986-ban. Talán Millar utódja, Jonathan Hickman változtat majd ezen. Ideje lenne.

Northlanders 19

Történet: Brian Wood
Rajz: Danijel Zezelj
Kiadó: Vertigo Comics

„Odin farkasai vagyunk, akik azért vannak itt, hogy felszögezett Istenetekhez küldjenek titeket!” Ha egy ilyen, amúgy piszkosul hangzatos mondat egy vikingekről szóló sztoriban hangzik el, az ember már szinte látja is maga előtt a durva, kemény, izmos, szakállas, bárdot lóbáló, jól megtermett férfit, akinek száját e szavak mennydörögve elhagyják. De Brian Wood Northlanders című sorozatának kétrészes, The Shield Maidens című képregényében egy nő mondja ezt, ráadásul rögtön azután, hogy bazinagy lándzsát döfött keresztül egy szász katonán, aki pedig már valószínűleg előre nyalta a szája szélét a hosszas megerőszakolás örömére. Bizony, vikingekről született történetekben ritka a fontos női szereplő, nemhogy a női főszereplő – itt viszont utóbbiból van mindjárt három, a többi karakter meg leginkább csak azért bukkan fel, hogy a frissen megözvegyült asszonyok hol trükkök segítségével, hol puszta, nem várt erővel kibelezzék őket. 868-ban járunk, amikor a szászok felgyújtanak egy viking falut Dániában, és megölnek mindenkit – illetve majdnem mindenkit. Csak három nő marad életben, akik halott férjeiket és gyerekeiket hátrahagyva egy kis erődbe menekülnek, amit mindenfelől víz vesz körül, és csak apálykor közelíthető meg. A szászok azonban nem mondanak le róluk, és megkezdődik az ostrom: három nő száz férfi ellen.

Wood remek sorozata újra és újra nagyszerű történetekkel kápráztatja el az olvasókat, és hosszú, drámai sztorijai (mint pl. a nemrég véget ért The Cross and the Hammer) épp olyan szórakoztatóak, mint rövidebb, kevésbé epikusabb ujjgyakorlatai. Bizony, kár volna a The Shild Maidenst annyival elintézni, hogy azért érdekes és bizonyos szempontból különleges, mert nők kaszabolnak benne a jól megszokott férfiak helyett. Először is, Wood mestere a narrációnak, és annak segítségével tökéletesen teszi az egyik nő szemszögét az olvasóévá, és mutatja be, hogy mennyire példátlan ez a helyzet, amiben a főszereplők férfiak nélkül kénytelenek küzdeni az életükért egy olyan világban, amiben mindent az erősebb nem maszkulin hozzáállása határoz meg. Nincs is más választásuk, mint hogy hitük szerint egyszerűen a végzetükre bízzák magukat, kardot, lándzsát, kést fogjanak, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Brutálisan egyszerű reakció ez, ami nélkülöz mindenféle felesleges sírás-rívást az elhullott családtagokkal és az igen csekélynek tűnő túlélési esélyekkel kapcsolatban, és ami afféle sorsdrámává emeli a súlyos feminista felhangokkal (nem kell sok katonának elhullania, hogy a kőkemény férfiak alaposan fosni kezdjenek a három nőtől) feltöltött akciókat. A megoldás, vagyis az erődből való menekülés pedig fantasztikus: Wood babonát, misztikumot mos bele a történetbe, de csak bizonyos karakterek szemszögén keresztül, egyébként pedig mindkét lábbal a realitás talaján marad. Daniel Zezelj rajzai részben tökéletesen megfelelnek a mű stílusának, a vázlatos képek absztrakt, itt-ott egészen impresszionista jellege fantasztikus hangulatot teremt, és óriási erővel viszi előre a cselekményt (az állandó fenyegetettséget sugalló színezés is elsőosztályú) – néha viszont inkább visszavesz a mű hatásából, főleg ha a főszereplők arcát nézzük, amik szinte megkülönböztethetetlenek egymástól. De azért a The Shield Maidens összességében e téren is bőven pozitív benyomást tesz.

The Stuff of Legend 1

Történet: Mike Raicht, Brian Smith
Rajz: Charles Paul Wilson III
Kiadó: Th3rdworld Studios

Örülhet a képregénygeekek szíve, és nem is kicsit: az utóbbi egy év egyszerűen fantasztikus volt, hiszen szinte minden hónapban indult legalább egy olyan új sorozat valamelyik kisebb-nagyobb kiadónál, amelyre újra és újra azt kellett mondanom, hogy „ez akár az év legjobbja is lehet” (ld. pl: The Unwritten, Madame Xanadu, Unknown Soldier, Chew). És most itt van a The Stuff of Legend, ami talán még ezek közül is kiemelkedik: tényleg ritkán van alkalmunk ilyen erőteljes, ilyen mesterien megírt és gyönyörűen megrajzolt, ilyen fantáziadús és gördülékeny comicot olvasni, ami ráadásul képes arra, hogy egyszerre szóljon minden korosztályhoz. Elég sötét és brutális, hogy a felnőttek tetszését is elnyerje, ugyanakkor elég mesés hangulatú, hogy a gyermekek is élvezzék. A koncepciót úgy lehetne a legkönnyebben leírni, mint a Toy Story találkozását a Ryan közlegény megmentésével, előbbi hangsúlyosan komikus jellege és utóbbi pátosza nélkül, megspékelve egy nagy adag klasszikus fantasy behatással, és második világháborús allegóriákkal. A négyzet alakú, nagyformájú képregény egy gyerekeknek szóló képeskönyvet sejtet, de senki ne hagyja magát becsapni a külsőségek által (ilyen szempontból a The Stuff of Legend leginkább a mesteri Mouse Guardhoz hasonlítható) – bár úgyis, már az első oldalak után nyilvánvaló lesz, hogy honnan fúj a szél. Ugyanis már a felütés is meglehetősen sötét, sőt horrorisztikus: 1944-ben, Brooklynban, egy kisfiút elrabol az ágyából a mumus (Boogeyman), és magával viszi a „Sötétségbe” (vagyis a szekrényajtón túlra). Játékai ezután életre kelnek, és néhányan, a fiú kedvenc katonájával, az Ezredessel az élen, a család kutyájával kiegészülve, elhatározzák, hogy gazdájuk után mennek, és épségben visszahozzák őt.

Az ezt követő kép mintha a normandiai partraszállásról készült volna: halott katonák egész tömege fekszik csata után egy szögesdrótokkal és lőállásokkal teli tengerparton, maga az összecsapás pedig a nyolc főből álló felmentősereg és a mumus hadai közt megdöbbentően intenzív és kegyetlen. Mert ahogy átlépnek Brooklynból a gonosz birodalmába, a játékfigurák is megváltoznak. A kedves külsejű plüssmackó igazi medve lesz, aki üvöltve tépi és szaggatja a mumus pribékjeit, a szótlan indián figura harcos hercegnővé avanzsál, aki késével mosolyogva aprítja a redneck katonákat és így tovább. Az írókról lerí, hogy a történetmesélés mesterei: nincs egy darab panel és szó sem, ami ne vinné előre a cselekményt, többek közt nem vacakolnak hosszú karakteranalízisekkel sem, inkább tetteiken keresztül, röviden, de roppant hatékonyan definiálják a szereplőket, és apró, de nagyon fontos csavarokkal (egymás közti kapcsolatrendszerük, a fiúhoz való viszonyuk és persze játékfunkciójuknak megfelelő természetük és motivációik) egészítik ki őket. Az első rész vége felé tiszteletét teszi maga a főgonosz is, aki a vártnál kevésbé elrugaszkodottabb a valóságtól, viszont annál hatásosabb, és bizonyos pillanatokban félelmetesebb. Igaz, az egyik játékfigura árulásra csábítása a képregény egyetlen gyenge pontja (minthogy klisés és kiszámítható), de a karakter szempontjából ez is tökéletesen indokolt. Említettem már, hogy a rajzok gyönyörűek? Charles Paul Wilson III elképesztően kifejező mimikával ruházza fel a szereplőket, és csalhatatlan érzékkel egyensúlyoz a realizmus és a fantasy határvidékén, erőlködés nélkül rajzolva emberi vonásokat az állatfigurákra is – a barnás színvilág pedig csodálatosan anakronisztikus benyomást kelt. Csak egy szavam van rá: tökéletes.

Ultimatum 5

Történet: Jeph Loeb
Rajz: David Finch
Kiadó: Marvel Comics

Vannak ugyebár ezek az ún. „recap page”-ek, amikben egy-egy szám legelején elmondják, mi történt a korábbi részekben. Namost, az Ultimatum 5-ben ez így hangzik: „Pusztítás söpör végig a bolygón. Magneto a tettes. Több hős is megfizette a végső árat. És most Magnetót meg kell állítani.” És az a vicc az egészben, hogy ezzel nem hagytak ki semmit, ennyi történt ebben a minisorozatban. Magneto mindenféle katasztrófákat szabadított a világra, amiknek következtében egy rakás karakter random körülmények közt elpatkolt. Na és? Mostanra teljesen világossá vált, hogy az egész Ultimatum csak egy röhejes, mondvacsinált ürügy arra, hogy a kiadó valami nagynak álcázott eseménnyel zárhassa le az utóbbi években súlyos hírnévcsorbulást szenvedett Ultimate részleg első korszakát, és ennek farvizén olyan történeteket indítson útnak, amiket baromi coolnak, merésznek és nagyszabásúnak ígérnek. Ja, hogy annak ígérték az Ultimatumot is? Szép kilátások… Az mindenesetre biztos, hogy egy ilyen új kezdet nem sok jóval kecsegtet a jövőre nézve. Szóval, ott tartottunk az előző, katasztrofálisan szar rész végén, hogy a még élő és mozgó hősök megrohamozták Magneto erődítményét, hogy végre leszámoljanak vele egyszer és mindenkorra. Ez meg is történik, méghozzá annak köszönhetően, hogy Nick Fury felébreszti a gyerekei halálába érzelmileg belerokkant, félőrült tömeggyilkos lelkiismeretét, aki párszáz millió ember lemészárlása és Rozsomák elhamvasztása után két perccel hirtelen elsírja magát, térdre borul, és kifakad: „Mit tettem?” Őszintén remélem, hogy ezt Jeph Loeb is sűrűn kérdezgeti magától mostanában.

Bele se kezdek az orbitális logikai hibák felsorolásába – százszor több van belőlük, mint ahány értelmes szó az egész sztoriban, kezdve azzal, hogy a hősök fémfegyverek hadával felszerelkezve mennek megvívni az utolsó csatájukat Magnetóval, aki… mi is az ő képessége? Nem a mágnesességet uralja véletlenül? Továbbá, meg sem kísérlem számba venni, hány karakter, hányszor cselekszik teljesen önmagából kivetkőzve, alapvető jellemvonásaival szembepisálva – de vegyük csak mondjuk a Lényt, aki hirtelen kíméletlen hóhérrá lép elő, ahogy Fátumot egyetlen kézmozdulattal (!) kinyírja – ráadásul mosolyogva. Talán egyszer Loeb még ír egy Ultimates 4-et, aminek a Fantasztikus Négyes sziklaembere lesz a főgonosza, és egy durva cliffhangerben, az utolsóelőtti számban kiderül róla, hogy valójában egy perverz, szadista, pedofil tömeggyilkos, aki az összeroppanó koponyák hangjára élvez el. Egyébként, ahogy az Ultimates 3-ban, Loeb most is ellövi a nagy, sztori utáni fordulatot, amiben kiderül, hogy az egész esemény mögött valójában valaki teljesen más állt – és mit mondjak, baromi unalmas és irritáló már az egész. Legalább az akciók lennének látványosak, ötletesek és jól strukturáltak… de nem. Ilyen kulimunkával összegányolt jeleneteket nem látni mindennap – a csata hevében a főszereplők megállnak gyászolni Logant egy egyoldalas képen, Magneto meg, aki két másodperccel azelőtt még a mutáns húsának hamuvá égetésével volt elfoglalva, hirtelen sehol sincs, és legközelebb szobájában látjuk feküdni, és vérezni (amíg be nem jön Fury, hogy fejének szegezzen egy pisztolyt – egy fémpisztolyt). A sztori, a karakterek, a dialógusok, az akciók, minden, de tényleg minden, úgy ahogy van, katasztrofális. David Finch próbálja menteni a menthetőt, de ilyen színvonalú írást Michelangelo festményeivel sem lehetne felturbózni. Ez a minisoroat csak egy barbár kéz által összehányt hullahegy, ami olyan szuperhősök tetemeiből épül, akik kicsit többet érdemeltek volna annál, hogy haláluknak se értelme, se jelentősége, se drámaisága, se semmilye ne legyen. Még arra sem méltó, hogy a WC-n lehúzzuk. Különb nála, ami normál esetben tűnik el a lefolyóban.

Unknown Soldier 10

Történet: Joshua Dysart
Rajz: Alberto Ponticelli
Kiadó: Vertigo Comics

Lassan első évének végéhez érkezik Joshua Dysart tavaly indult sorozata, ami ennek megfelelően pár hónappal már túlvan a karakter és az alapszituáció felvázolásán, és bár az író még mindig nem tette világossá, hogy a pacifista hős miért is változott a címbeli Ismeretlen Katonává, a sztori szinte minden egyes számmal jobb és jobb – ami nem kis szó, mert már a legelső is baromi jó volt. Az utóbbi időben a Vertigo egymás után importálja felnőtt sorozatokba a régi, ezüst- és bronzkori DC sorozatokat (ld. még: House of Mystery, Madame Xanadu), és egyelőre mind közül ez a legizgalmasabb és a legtöbb lehetőséggel kecsegtető. Az Unknown Soldier eredetileg egy második világháborús katonáról szólt, aki arca összeroncsolódása után egyfajta szuperkémként hajtotta a vizet a szövetségesek malmára (nem utolsósorban Hitler kinyírásával), de Dysart ebből a koncepcióból csak töredékeket vett át. Az ő hőse, Lwanga Moses egy pacifista ugandai orvos, aki véletlenül keveredik az ország véres konfliktusába, és maga is megdöbben, hogy egy belső, kegyetlen, és őt vérprofi gyilkolásra késztető, illetve azt lehetővé tevő hangnak köszönhetően mennyire félelmetesen jól helytáll benne. Az első sztori leginkább azzal foglalkozott, hogyan változik meg Moses, és hogyan találja meg új célját, aminek elérésében semmi, sem akadályozhatja meg, még szerető felesége sem: a kormány ellen harcoló lázadók vezetőjének megölését.

A most harmadik részénél tartó Easy Kill azonban váratlanul egy teljesen új irányt vett: Mosest a sors összehozta egy csoporttal, ami több ország politikai menekültjeit tömöríti, és aminek sajátos terve van arra nézve, hogy irányítsák a világ figyelmét Afrikára. Meg akarják ölni a jótékonysági körúton lévő híres amerikai színésznőt, Margarat Wellst, és beállítani azt a lázadók tettének – ráadásul ehhez Moses segítségét kérik. Dysart úgy ír egy fordulatos, akciódús, lendületes képregényt, hogy közben számos érdekes témát és kényelmetlen kérdést vet fel. Ahogy az eredeti Unknown Soldier, úgy ez is aköré a gondolat köré épül, hogy egyetlen ember tette (vagy éppen egyetlen ember halála) is képes nagy változásokat hozni, és ehhez pont jól passzol az a morális dilemma, ami egy ártatlan nő életét helyezi szembe egy egész szenvedő kontinens helyzetének lehetséges javulásával. És ezek még csak a globális szintű témák, legalább ilyen izgalmas a precíz gyilkológéppé váló pacifista orvos karaktere, aki önmagában egy hatalmas, és látszólag feloldhatatlan ellentmondás, aki ebben a számban egy szörnyű hibát követ el, és aki nem csak a lázadókkal, hanem önmagával is állandó háborúban áll. Fantasztikus Moses álmokon és más karaktereken keresztül fenntartott kapcsolata a feleségével is, akivel mellesleg már jó ideje nem találkozott – de a köztük lévő kötelékek elszakíthatatlanságát Dysart rendkívül szépen, hitelesen, érzelemgazdagon, és minden giccs nélkül ábrázolja (és ha már álmok, ez a rész tartalmazza az utóbbi idők képregényeinek egyik legnagyszerűbb szürreális jelenetét). Alberto Ponticelli munkáját nem lehet eléggé dicsérni: roppant erőteljes, nyers, naturalisztikus vonásai a mű hangulatának tökéletes vizuális leképezései, egyszerű de hatásos oldalszerkezetivel pedig igazi profiként vezeti az olvasó szemét. Ha akarnék se tudnék belekötni semmibe.

War of Kings 6

Történet: Dan Abnett, Andy Lanning
Rajz: Paul Pelletier
Kiadó: Marvel Comics

Szerencsére a Marvelnél van más nagy haddelhadd is az Ultimatumon kívül, és annak színvonalára nem lehet panaszunk. Ez persze nem meglepő, hiszen amióta Keith Griffen a kirobbanó erejű 2006-os Annihilationnel visszairányította a figyelmet a kiadó akkor már évek óta tetszhalott űrrészlegére (és nem mellesleg porig alázta a párhuzamosan futott, jóval nagyobb hírverést kapott, de jóval kevésbé érdekes Civil Wart), a kiadó galaktikus témájú képregényeiben egymás után születnek a jobbnál jobb történetek. Az Annihilaton után jött a következő nagy crossover, az Annihilaton Conquest, és közben Dan Abnett és Andy Lanning útnak indított két máig nagyszerű sorozatot, a Novát és a Guardians of the Galaxyt – mindezekeknek, és egy Secret Invasion tie-innek az eseményei vezettek a most véget ért War of Kingshez, amiben a korábbi történetekben már amúgyis megtépázott galaxison ismét egy monumentális háború hullámai söpörnek végig. A ludas ezúttal az Uncanny X-Men képregényekből importált harmadik Summers testvér, Vulkán, aki Ed Brubaker ideje alatt átvette a Shi’ar birodalom irányítását, és most pusztító bolygóközi hódításba kezdett. Útjában csak a Black Bolt vezette Inhumans, és az immár alájuk tartozó kree nép áll, és a két király e háborújába a fél univerzum beleremeg.

Bármilyen remek a War of Kings, meg kell mondjam, ez az első általam olvasott olyan crossover, aminek a tie-injei jobban sikerültek, mint a főesemény. A Nova Corps frontvonalak közt, a konfliktus gócpontjában rekedt tagjainak elsöprően lendületes története, és a Guardians of the Galaxy szedett-vedett csapatának kereszttűzbe kerüléssel végződő békemissziója azt az egy aspektusát ragadta meg a sztorinak, ami az egyébként nagyszerűen megírt, fordulatos War of Kinsből mindeddig egy kicsit hiányzott: a lehengerlő monumentalitást. Szerencsére ez a monumentalitás most, a befejező részhez, megérkezett végre ebbe a minibe is. Király a király ellen, azaz Vulkán és Black Bolt döntő összecsapásának lehetünk szemtanúi, miközben az Inhumans ura az egész galaxis drasztikus megváltoztatására készül, hogy egyszer és mindenkorra megszüntessen minden konfliktust (ez egyébként egy kissé elsietett, kevésbé átgondolt eleme a sztorinak). A végső harc olyan, amilyennek ezektől az íróktól elvárjuk: székbeszögezően lendületes, epikus, és kő kövön nem marad benne. A képregény szerencsére emocionális szempontból is erőteljes lezárást kap (az utolsó oldal gyönyörűen szomorú) a súlyos veszteséget elszenvedett, árulást elkövetett Gladiator sorsa pedig épp olyan ígéretes a jövőbeli történetekre nézve, mint a tér és idő szövetében keletkezett „lyuk”. Paul Pelletier képei rutinosak, hatásosak és dinamikusak, kreatív, a sztorinak plusz lendületet adó panelelrendezését pedig különösen nagy dicséret illeti. Hiába, három év után a Marvel Univerzum egyik legizgalmasabb területe még mindig az űrrészleg…

Blackest Night 2
A feltámadt holtak hatalmas pusztítással a nyomukban ámokfutnak a DC Univerzumban, vagyis Geoff Johns parádésan indult nyolcrészes minisorozatának második felvonásában folytatódnak az elhalálozások és az újjászületések – ám nem csak előbbiekben, de utóbbiakban sincs köszönet. A történet természetesen több szálon fut, és már az eheti megjelenésekből is nyilvánvaló, hogy némelyiküknek csak a kezdetét láthatjuk majd ebben a miniben – hisz pl. Deadman sztorija a Blackest Night: Batmanben folytatódik tovább. Ez egy kicsit furcsa helyzetet eredményez, mintha a főesemény dolgozna a tie-inek keze alá és nem fordítva (ilyesmire volt példa a Marvel tavalyi Secret Invasionében is), márpedig ez nem feltétlenül tesz jót az előbbinek. Aggódni persze nem kell, mert Johns ettől függetlenül ügyesen kézben tart mindent. Ez a rész főleg a visszatért Aquaman és Martian Manhunter elleni harcról szól, azzal a nem különösebben meglepő tanulsággal, hogy a Fekete Lámpásokat nem lehet megölni (hiszen már halottak). Epikus, lendületes, sötét és őrülten szórakoztató, Ivan Reis képei pedig gyönyörűek. Csak azért van egy apró hiányérzetem, mert a Zöld és a Fekete Lámpásokon kívül a színspektrum többi „képviselője” még nem keveredett bele a konfliktusba – de nyilván ez csak idő kérdése. Hátravan még hat rész, és ha azok is olyan jók lesznek, mint az első kettő, akkor egy szavunk sem lehet majd.

Star Wars: Invasion 2
Nem, csak nem akar ez a sorozat beindulni. Unalmasan, összecsapottan, a benne rejlő lehetőségeket teljesen kihasználatlanul hagyva indult, és sajnos pontosan úgy is folytatódik. Pedig a 25 évvel a Jedi visszatér eseményei után játszódó sztori, ami a Yuuzhan Vong Új Köztársaság elleni inváziójáról szól, tényleg ígéretes téma, ráadásul benne van Luke Skywalker, és most már Han és Lei három gyermeke is, akik természetesen jediknek tanulnak. Ahogy az első részben, lerohant szülőbolygójáról megszökött főszereplő, Finn herceg is, de képzése olyan elkapkodottan és hiteltelenül van ábrázolva, hogy rossz nézni – ráadásul a füzet végén már indul is a Yuuzhan Vong ellen. Olyan ez, mintha egy katona kiképzése abból állna, mielőtt csatába küldik, hogy „nesze, ez a puska, itt a ravasz, ezt kell meghúzni, és abból a végéből repül ki a golyó – most pedig menj”. De még ennél is röhejesebb az az elvileg szerető és gondoskodó anya, aki semmiképpen nem hajlandó a megszálló seregek rabszolgája lenni, mert az borzalmas dolog – inkább hagyja, hogy lányát vigyék el helyette. A rajzról sem tudok jókat mondani, sőt: a Finn fénykardos gyakorlatát bemutató duplaoldalas kép egész egyszerűen értelmezhetetlen (mégis, mi a franc történik ott?), ráadásul a képregény struktúrájába sem passzol, olyan, mintha teljesen véletlenül került volna a füzetbe. Nem biztos, hogy a harmadik számra rászánom majd azt a 10 percet…

Ultimatum – X-Men: Requiem
Tudom-tudom, joggal merülhet fel a kérdés, hogy miután a crossovert az év legnagyobb mocskának bélyegeztem, mégis mi a fenéért kínzom magam a tie-injével. Nos, az Ultimate X-Men ugyebár véget ért, és (legalábbis egyelőre) az Ultimate Spider-Mannel ellentétben nem is indul újra – úgyhogy ez az egész széria hattyúdala, és ugyan ez a széria finoman szólva nem volt emlékezetes (főleg az utóbbi két év történeteit nézve), gondoltam, ha már mindegyik füzeten végigrágtam magam, nem az epilógust fogom kihagyni. De akár ki is hagyhattam volna, mert rohadtul unalmas, érdektelen és felesleges az egész. Röviden? Kitty visszaszerzi a S.H.I.E.L.D.-től Rozsomák holttestét, amit a csapat a többi halott taggal együtt eltemet, aztán harcol egy kicsit pár harmatgyenge motiváció által vezérelten, a semmiből felbukkanó gonosszal, és aztán mindenki hazamegy. Részletesebben? Á, nincs mit. Röhej az egész. A coolnak szánt pillanatok kínosak, a dialógusok csikorognak, nyekeregnek, az akciók unalmasak, ötlettelenek, a frissen bemutatott, és aztán pár oldal után ki is nyírt új karakter, Assemble pedig úgy, ahogy van, borzalmas, úgy. Annyi pozitívumot tudok mondani, hogy a rajzok egész szépek, és legalább nincs nagy giccses sírás-rívás az elesett bajtársak felett – de a naplementés záróképet azért nem tudták kihagyni.

A Hitler elleni merénylet témakörét mostanában a Valkűr tette kevésbé vonzóvá, de szerencsére Quentin Tarantino volt annyira okos rendező, hogy ne erre az egyetlen mozzanatra hegyezze ki filmjét. A Becstelen brigantyk az átverések mozija. Semmi sem az, aminek látszik, még maga a film sem.

Az első, ami eszünkbe jut a két és fél órás játékidő elteltével, hogy direktorunk végre egy saját lábán is megálló opuszt rendezett, ahol nem kell percenként találgatnunk, vajon éppen melyik kedvencétől idéz éppen (bár sok rajongója épp ezért szereti). A mozi szeretete ezúttal is átitatja a vásznat, de most nem idézetek formájában, hanem úgy, hogy a fő helyszín is egy mozi és az oda szervezett díszbemutató, ráadásul a szereplők gyakran vitatkoznak korabeli német és hollywoodi filmekről.

Eddigi gyakorlatával ellentétben a Becstelen brigantyk forgatókönyvén közel tíz éven keresztül dolgozott, és az átgondoltság tükröződik is a vásznon. Tarantino híres a zseniális dialógusairól, de a Kill Billben és a Halálbiztosban ezek gyakran már öncélúvá váltak. Az volt az érzésünk, mintha minden figura szájából maga a rendező beszélne, és nem a karaktereihez formálta volna a párbeszédeket. Ennek a hibának most nyoma veszett, és a kiváló dialógusok már teljes mértékben a figurákat szolgálják. A franciaországi tejfarmon játszódó nyitójelenetben a Christoph Waltz alakította náci tiszt nemcsak a fantasztikus színészi alakításnak, hanem a papírra vetett mondatoknak is köszönheti egyediségét és félelmetes kisugárzását, és a többi figura is messzi van az egydimenziósságtól.

A Becstelen brigantyk nem az, aminek látszik. A trailer alapján még simán gondolhattuk, hogy egy II. Világháborús környezetbe helyezett, akciódús Kill Billel lesz dolgunk, ahol majd megkapjuk A piszkos tizenkettő és a Vaskereszt idézeteket, ám a filmben a legtöbb konfliktust egy asztal körül ülve, párbeszéd formájában oldják meg, és alig-alig látunk akciót. Továbbá ha valaki főszereplőként könyveli el Brad Pittet, jókorát téved, ugyanis a sztár szerepe inkább csak fontosabb mellékszerep, ráadásul Aldo Raineként leginkább csak passzívan szemléli az eseményeket, és nincs alkalma átvenni felettük az irányítást, a francia és német ajkú szereplőgárdával ellentétben.

A film tempójában a Jackie Brownt idézi, ahol szintén ráérősen hosszú jelenetekben, a párbeszédek közben bontották ki a figurákat és konfliktusaikat. Az események ezúttal kronológiai sorrendben bontakoznak ki előttünk, maximum egy-egy rövidebb visszaemlékezés szakítja meg a cselekménysort, és a rendező abban is hű maradt önmagához, hogy figurái a lehető legváratlanabbul pusztulnak el, tehát egy Tarantino moziban senki sincs biztonságban. Az elhíresült mexican standoffra (szereplők valamilyen fegyverrel/fegyverekkel kölcsönösen sakkban tartják egymást) is mutat be új és fantáziadús példát, tehát rendezőnk úgy tudott önmagához képest újítani, hogy közben számos stílusjegyét megőrizte.

A film befejezése különösen merész és izgalmas, ráadásul a visszafogott stílus miatt Tarantino ezúttal talán azokat is meggyőzheti, akiknek máskor egyszerűen túl sok szokott lenni. Az egyetlen, amit sajnálhatunk, hogy nem az eredetileg főszereplőknek szánt Michael Madsent és Tim Rothot láthatjuk a vásznon, mivel velük a brigantyk csapata valószínűleg sokkal harapósabbra sikerülhetett volna.

Ivan Engler svájci rendező kitartó ember: 8 különböző verzióját készítette el a Cargo című sci-fi-jének, majd miután összeszedte a költségvetést 2000 körül, pechjére történt egy 9/11, a befektetők pedig kivették a pénzüket. Nem adta fel, és ha az eredeti büdzsé töredékéből is, de 8 év alatt elkészítette a filmet. A törénetben semmi új: egy kereskedelmi űrhajón a legénység hibernálva utazik, egyedül Laura, a főhős van ébren, 4 hónapig kell szolgálatot teljesítenie, ámde kiderül, hogy annyira mégsincs egyedül. A klisék ellenére a képivilág izgalmasnak tűnik, és különben is: mikor láttunk utoljára egy jó svájci sci-fit?

Alison Lohman sírban turkál, gennyet nyel, vért spriccel, és egy öregasszonyt rugdos. Mi pedig, amikor már azt hittük, hogy Hollywood feláldozta Sam Raimit a nyálas szuperhősfilmek oltárán, egyszercsak visszakapjuk a rendezőt olyannak, amilyennek sok-sok évvvel ezelőtt ismertük, és szerettük meg: egy lelkes mozimágusnak, aki egyszerre hozzá ránk a frászt, és dolgozza meg rekeszizmainkat.

Pedig idestova több mint 10 éve, hogy az egykor nagy becsben tartott Raimi értékelhető filmet készített (A szimpla ügy), értékelhető horrorért pedig még mélyebbre kell ásnunk a filmográfiájában. Szerencsére azért nem felejtette el, mitől is döglik a légy ebben a műfajban, és ellentétben a Pókember adaptációkkal, a bő egy évtizede tervbe vett Pokolba taszítva leforgatásával nem köpte szembe saját magát sem. A film a zombis, vámpíros, sorozatgyilkosos, szellemes, szörnyes vérontásoknál jóval kevésbé felkapott átkok témáját tette magáévá, főhőse pedig egy fiatal hitelügyintéző lány, Christine Brown, aki magára haragít egy vénasszonyt, amikor a karrierlétra mielőbbi megmászása érdekében visszautasítja kérését, hogy késleltesse házából való kilakoltatását. A nő megátkozza Christine-t, aki lassan ráébred, hogy a Lamia nevű démon három napig fogja kínozni, mielőtt végleg magával ragadja, és lerántja a pokolba.

A Pokolba taszítva jól bevált séma szerint épül fel: egy bevezetőben előrejelzik nekünk a főhősre váró borzalmakat, és szegénykénk fejére a karakterek felvázolása után nem sokkal már hullik is az átok – aztán jön a hatástalanítására tett kísérletek sora, természetesen egy okkult szakértő segítségével, a kudarcok és a teljes reménytelenség (meg egy macska elföldelése) után az édes bosszú, majd pedig a kellemesen szemét csavar a végén. A cselekményt tehát rutin szülte, de ez sosem jelentett problémát Raiminél, hisz humora és ötletei segítségével már az Evil Dead filmekben is frenetikusan el tudta adni a legbanálisabb szituációkat is. Nincs ez másként most sem: bravúrosan egyensúlyozik az ijesztő, undorító jelenetekben bőven megmártózó horror és a játékosan túlzó, eszement komédia között, burleszkszerű haláltánccá fokozva Christine vesszőfutását. Mindezt szépen megtámogatják a többnyire szándékosan sarkított mellékkarakterek, a karót nyelt anyósjelölttől a szkeptikus vőlegényen át a kétszínű, aljas munkatársig, akiknek fő funkciója az, hogy a rémisztő jeleneteket helyzetkomikumokkal párosítsák (ld. a férjjelölt szüleinél elköltött megismerkedős vacsorát, amibe Lamia természetesen belerondít).

A rajongók persze hőbörögtek, amikor kiderült, hogy Raimi a PG-13-as besoroláshoz igazítja a filmet, de bármennyire is szeretnek manapság belekben turkálni a gagyibbnál gagyibb Fűrész-folytatások és lelki társaik, egyrészt a horror színvonala még mindig nem áll egyenes arányosságban a kiöntött vér mennyiségével, másrészt pedig a Pokolba taszítva a fenti korhatár keretein belül is kellően ijesztő és gusztustalan. A vér ugyan csak egyszer spriccel, és akkor is komikus elemként, de a játékidő során mindenféle testnedvek folynak mindenféle nyílásokba, ahová nem kellene nekik, és ez általában semmivel sem kevésbé sokkoló, mint egy premier plános szívkitépés… sőt! A Pokolba taszítva talán egyetlen nagy hátránya a menthetetlenül viszonyítási alapot jelentő Evil Dead filmekkel szemben a főszereplő személye: Alison Lohman sem karakteréből, sem színészi játékából adódóan nem emelkedik a szürke átlaghősök felé, az őrülten cool Bruce Campbellhez meg hasonlítani sem érdemes. Persze láncfűrészkezű hősünkkel egyrészt nem működött volna a történet morális tanulsága (mondjuk az elvicceléseknek köszönhetően itt is csak alig), másrészt meg neki amúgyse hitte volna el senki, hogy nem rugdossa vissza Lamiát egészen a Sátán küszöbéig, miután felnégyelte az átokszóró vén ribanc hulláját.

Wes Anderson ezúttal a stopmotion-animációs egész estés mesefilmek területén próbálja ki magát, és az előzetesből ítélve meglehetősen élvezhető, amit összehozott. Egyes fanyalgók szerint az animáció maga darabosabb, mint azt például Henry Selicktől és hasonlóktól megszokhattuk. Hát nem tudom... a szuperül animált, de túlrendezett és túldíszletezett, és éppen emiatt inkább nyomasztó, mint szórakoztató Coraline után ez a sármos film szerintem felüdülés lesz. Készült a mese- és ifjúságiregény-írók királyának, Roald Dahlnak a könyve alapján.

Comic Con-ról kiszivárgott előzetes.

Ebből klasszikus lesz, akárki meglássa.