Nem volt ez rossz év, de tavaly ilyenkor azért sokkal lelkesebb voltam. Akkor Hollywood is jobb évet zárt, és a kisebb, kevéssé ismert filmekből is több vágott földhöz. Ami mondjuk 2014-ben egy Cold of July volt, az idén csak egy Cop Car, ami akkor egy Galaxis őrzői volt, az idén csak egy Mentőexpedíció vagy egy Star Wars – vagyis jó, de nem az igazi; és nagyjából egész 2015 ezzel az öt szóval írható le. Szóval kétségkívül sok jó filmet láttam, de kevés kiválót. Nem is kellett sokat agyalni, hogy mit válogassak be a legjobb tízbe, igaz, így is akad egy-két film, amit kicsit fájó szívvel hagytam ki: a Beasts of No Nationtől az Agymanókon és A tenger dalán át Az ajándékig. (A félreértések elkerülése végett: az olyan 2014-es film, amit itthon csak idén lehetett megnézni, ezen lista alkalmából ünnepélyesen 2015-ösnek számít.)
Az év abszolút semmiből jött meglepetésfilmje. Amikor először olvastam, hogy készül egy horrorwestern, amelyben Kurt Russell kannibálokkal száll szembe, legfeljebb egy kellemes, de buta és pongyolán kivitelezett, exploitationszerű vérengzésre számítottam. S. Craig Zahler ehhez képest igen kemény gyomrost vitt be lassan induló cselekményével, tökéletesen megalapozott karaktereivel, kiváló színészi alakításaival (Jenkins, Russell és a többiek mellett még Matthew Fox (!!) is remekel) és olyan nyomasztó nyerseséggel és mélyre kúszó feszültséggel, amilyenhez hasonlót egyetlen más horror sem tudott szállítani idén, It Follows ide, Goodnight Mommy oda (na jó, a Backcountry utolsó fél órája közel járt).
Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (Birdman or (The Unexpected Virtue of Ignorance)
Michael Keaton (meg egy rakás mellékszereplő) jutalomjátéka és lehengerlő technikai bravúr. A megszállottság, az őrület krónikája és a művészet ünnepe. A színházi és a filmvilág, sőt, az egész szórakoztatóipar kigúnyolása, szatírája és az öregedés, az elmúló (vagy igazából sosemvolt) dicsőség drámája. A Birdman több vasat tart a tűzben, és mindet forróra hevíti. Már az év elején is szinte biztos voltam benne, hogy rajta lesz a listán. (Ha minden jól megy, González Inarrituval egy év múlva találkozunk ugyanitt.)
Hirtelen nem tudnék ennél okosabb, átgondoltabb filmet mondani a mesterséges intelligencia témájában (bár itt halkan megjegyezném, hogy idén kifejezetten élveztem Blomkamp többnyire igen csúnyán lehordott Chappie-jét is). Alex Garland ráadásul egy pszichothriller eszköztárával ruházza fel az AI-motívumot, továbbá a gép és az ember viszonyába még izgalmasan és vérfagyasztóan belekeveri a nő és a férfi viszonyát is. Plusz ritka tiszta és pontos tükröt tart elénk: megmutatja a korlátokat és a bennünk rejlő lehetőségeket egyaránt; a zsenialitást, a haladást, a kicsinyességet, az ostobaságot. Sci-fi a javából.
Kingsman – A titkos szolgálat (Kingsman: The Secret Service)
Miközben mindenki a szuperhőstrenden lovagol (akár jó, akár rossz értelemben), idén reneszánszukat élték a kémfilmek (kisebbek, nagyobbak, komolyabbak, viccesebbek), ráadásul Az U.N.C.L.E. emberétől az aktuális Mission: Impossible-ig a legtöbb kifejezetten szórakoztató volt. Különösebben nem meglepő, hogy a prímet Matthew Vaughn vitte: viccesen, elegánsan, ritka stílusérzékkel randalírozik végig a Bond-filmek és társaik jellemző toposzain, a felhőtlen mókázást a pofátlanul véres akciókkal keverve, külön rájátszva a néző vagány, profi és éjfekete humorú gyilkolászás iránti perverz vágyára. Ja, és Colin Firth elképesztően jó 007-es lehetett volna.
Mad Max: A harag útja (Mad Max: Fury Road)
A dühöngő posztapokalpszis-téboly vizuális szimfóniája, a mozgókép erejének és energiájának színtiszta demonstrációja. Nem is mondanék erről többet. Nekem egyértelműen az év filmje.
Az öreg Sherlock Holmes élete legnagyobb, legfontosabb esetében nyomoz. A rejtély azonban nem bűnügyi, hanem egzisztenciális, emberi és: a sajátja. Bill Condon bölcs, érett, érzékeny és csodálatos filmje számomra letarolt minden Holmes-kalandot, amit valaha láttam, a klasszikus, 30-as/40-es évekbeli szériától a BBC-s modernizálásig (noha az összehasonlítás nem feltétlenül tisztességes, mert a Mr. Holmes műfajilag, stilisztikailag egészen más ligában játszik). Ian McKellen megrázó, visszafogottságában gyönyörű, komplex alakítása nálam letarolt minden Holmest, amit valaha láttam, Basil Rathbone-tól Benedict Cumberbatch-ig (noha az összehasonlítás nem feltétlenül tisztességes, mert Ian McKellen az Ian McKellen). Az év legszebb filmje.
A filmes közbeszédet itthon nagyjából félig a Saul fia jelenti idén, még a mindenhol hiperhisztériát kiváltó Star Wars árnyékában is. Ami nem semmi, de Nemes Jeles rá is szolgált. Szakított a holokausztfilmek szokásos, a borzalmaknak kontrasztot állító tiszta, sőt, gyönyörű képeivel, és egyenesen behajította a nézőt a rendhez és az emberséghez ragaszkodó, megtört, sőt, talán bűnös és önző főszereplő máris félholt világába. Ahol nincsenek drámai nagyjelenetek, mert csak a koncentrációs tábor elmosódott, zaklatott háttérfoltokban megjelenő napi, gyilkos rutinja van. A Saul fia bravúrosan és gyomorszorítóan megmutat valamit, amiről még beszélni is nagyon nehéz.
Sicario – A bérgyilkos (Sicario)
Fenyegetően morgó-morajló, egyszer-egyszer, korántsem váratlanul, de annál vérfagyasztóbban felüvöltő dráma-szörnyeteg a drogháború határokon és illegális meg hivatalos szervezeteken egyaránt átnyúló morális pokláról. Bónuszként egy olyan női főszereplővel (Emily Blunt kitűnő), aki nem attól erős, hogy látványosan szétrúgja mindenki seggét (rád nézek, Rey), hanem attól, hogy egyedüliként képes lehet felülemelkedni a társadalmat, embert, mindent ellepő-megrontó-szétrohasztó fertőn.
Elsőre erősnek tűnhet eredetinek nevezni valamit, ami egy nyílegyenes történetet mesél el egy fiatal lány bűnbe sodródásáról és annak egyre durvuló következményeiről, de a Victoriát nem is a sztori vagy a karakterek teszik egyedivé, hanem a tartalom és a forma tökéletes egysége. A Birdmannel ellentétben tényleg egyetlen snittben felvett film dokumentarizmusa kellemes éjszakai flörtölgetéssel és Mielőtt felkel a nap-hangulattal ágyaz meg a realizmusnak, amelyből a bűntény és a rendőrök előli tébolyult menekülés elviselhetetlen feszültségbe ágyazott jelenetei sem lógnak ki. Laia Costa nagyszerű a főszerepben, a film maga pedig egészen kimerítő, izzasztó élménnyé válik a végére.
Whiplash
Damien Chazelle egy tipikus sportfilm dramaturgiájára húzta rá a Whiplash-t, és benne hagyta a műfaj egy-két jellemző túlkapását is, viszont a szokásos lózungok helyett a karakterek viszonyára ment rá. De keményen. Teller és Simmons óriásiak, a rendezés hihetetlenül energikus, a zárójelenet pedig felejthetetlen, gonoszan-nyomorultul, mégis szépen-fantasztikusan katartikus. A show – a kivárás – és a Nagy, Áhított Pillanat: God approves.