2017 egyszerre volt erős és aggasztó év a videojátékosok számára, de erről majd máskor. Most gyorsan csapjunk a lovak közé, hiszen amíg tavaly egy ötös listát is úgy kellett összegereblyézni, idén egy tízes lista is kitelt, sőt nem is fért rá fel minden, de valahol meg kellett húzni a határt. (Remélhetőleg kár külön mondanom, de azért nem véletlen mondom, hogy mint minden toplista, ez is szubjektív, nem Isten szava adamantium táblába vésve.) A szabályok egyébként ugyanazok, mint tavaly, vagyis: a listára első, idei és európai megjelenések közül szemezgettem, tehát nem tartalmaz semmilyen HD vagy definitív kiadást, illetve hiába jelent meg valami Európán kívül, ha hozzánk nem jutott el, akkor nem kerülhetett fel.
10./ Wolfenstein 2:
New Colossus
Ennek a játéknak a legfontosabb célja, hogy a lista szubjektív minőségét példázza. Viccet félretéve, nem teljesen nyugodt a lelkem, hogy itt van, hiszen bizonyos értelemben a Prey sokkal inkább kívánkozna a tizedik helyre, mivel az új Wolfenstein lényegében semmi újat nem tud mechanikai szinten az elődhöz képest, sőt néhány mezőt vissza is lépett. Az átvezető videókban felrajzolt sztori viszont annyira zseniális, hogy valamilyen listán mégis helye van, és nem hiszem, hogy Rusznyák főszerkesztő urat valaha meggyőzőm arról, hogy a szép kis szememért pakolja már be a mozis top tízbe.
9./ The Sexy Brutale
Kicsi, de ügyes. A The Sexy Brutale egy rokokó puzzle játék, amely a detektívregény legősibb tradíciójához nyúlik vissza. Ezen kívül a Hitman játékok antitézise, amennyiben nem gyilkolnunk kell, hanem épp ellenkezőleg. 2017 legelső kellemes csalódása volt, és kicsit sajnálok most írni róla, mert így (ismét) felhívom rá a figyelmet, pedig úgy az igazi, ha véletlen fedezed fel valamely shopban, aztán elindítod, és ámulsz. Ha csak egy dolgot kérhetek 2018-tól videojáték fronton, akkor még sok ilyen meglepetést!
8./ Nioh
Az év Dark Soulsa. Ez persze nem volt törvényszerű, ezt a címet akár a Surge is megkaphatta volna, csak hát nem véletlenül nem kapta meg. A Nioh felpörgött akcióorgia, ördögi démonmészárlás, precíz, de állati menő kardtorna. Nagyjából úgy viszonyul a Dark Soulshoz, mint a Die Hard a Jelenetek egy Házasságbólhoz. Abban is, ebben is akad elromlott férfi-nő kapcsolat, az mélyebb, érettebb, hovatovább: művészibb, de ez lazább és vagányabb. Ja és vágtat, mint az Isten nyila. Apró adalék: személy szerint az itteni bossokon jóval többet izzadtam. Akkor nem is Dark Souls, hanem az év vigyorgós önkínzása. Kapudrog saját magához.
7./
What Remains of Edith Finch
Hogyan lehet egy családtörténetként (bizonyos értelemben: regényként) működő novelláskötetet annak teljes zsánergazdagságával, műfaji kicsapongásával átültetni térbe és időbe? Ez a metamorfózis a videojáték médiumán belül ment végbe. A What Remains of Edith Finch tehát több egyszerű játéknál, szunnyadó, ám végtelen lehetőségeket villant fel.
6./ Persona 5
Vörös és fekete. Ne izgulj, elszakadtunk az irodalomtól, egyszerűen csak ezek az új Persona alapszínei. A játék lényege pedig minden, amire ezekről a színekről asszociálni tudsz. Gyász, halál, éjszaka, tolvajok, vér, de szerelem, elszántság, melegség és remény is. Tokióban saját magukban saját maguknak építenek üres hodályokat romlott senkik. Egy csapat fiatal rájön a módjára, hogy megváltoztassa ezeket az embereket, de ezzel talán sokkal súlyosabb bűncselekményt követnek el, mintha tényleges besurranó tolvajnak állnának. Meddig lehet elmenni, ha egy szebb világot akarunk? A jogos, de kierőszakolt bűnhődés vagy a szabad akarat a fontosabb? Félkomoly komolykodás, vörös-noir Jrpg, amely most szélesebb közönség számára lehet élvezetes, mint valaha.
5./ Cuphead
A Cuphead valahonnan a sztratoszférából szarik szinte mindenre, amit egy run and gun shootertől elvárnánk, hiszen hibátlan szintteljesítményt követel tőlünk, annál is perfektebb küzdelmet a főellenfelekkel szemben, grafikájában a harmincas évek rajzfilmjeit idézi olyan sötét humorral, hogy az szinte fekete lyukként nyeli el a képernyőt, a konzolt, minket és az egész nappalit. Ráadásul egyszerre használja fel az alkalmi játékok és a legkeményvonalasabb cuccok megoldásait. Papírforma szerint ez egy bukásra ítélt, működésképtelen katyvasz, valójában megfoghatatlan, interaktív és audiovizuális zsenialitás.
4./ Horizon: Zero Dawn
A legfontosabb különbség az Xbox One X és a PS4 Pro között az, hogy ez utóbbi egy célszerszám. És hogy mi a célja? Természetesen a Horizon futtatása 4K-ban (tudom, hogy nem natív, de úgysem látod a különbséget, szóval nyugi). Egy olyan világ kel életre az inger többlettől túlterhelt szemünk előtt, amellyel felvértezve egy sok százmilliós hollywoodi produkciónak sem lenne szégyenkezni valója. És ezt a világot bejárhatjuk, ahogy kedvünk tartja, miközben a fejlesztők összeszedték a legműködőképesebb open world mechanikákat, letisztultan egybecsiszolták, és egy svájci óra finomságú szerkezetet raktak ki belőle. Alig akad sosem látott összetevő, de az egész egy élvezetes, kínos precizitással átgondolt, lehengerlően látványos videojátékká áll össze. Ilyen egy méltó PlayStation exkluzív.
3./ Night in the Woods
A Night in the Woods ha akarod, platformer, ha akarod, kalandjáték. Egy olyan cím, amely a nüanszokban él. Egy életérzés, hogy még nem vagyunk ott, ahol lennünk kellene. Mese egy nemzedéknyi Mózesről, akiket Jahve rég magukra hagyott a sivatag közepén. Lovercraft ízű kísértethistória a kései kapitalizmus gyomrának a mélyéből. Úgy fontos, hogy lényegtelen, úgy lényegtelen, hogy nagyon is fontos. Ha generációs regény többé már valószínűleg nem is születik (ahhoz túl fragmentáltak vagyunk), a Night in the Woods jut a legközelebb a generációs játék titulushoz.
2. Nier: Automata
Ha most szeretnék hőzöngést a kommentekben, akkor leírnám, hogy milyen egy szekunder szégyent indukáló, vállalhatatlan szar a Mass Effect: Andromeda, de nem írom. Hisz minek búsongjon a sci-fi barát videojátékos, ha egyszer egy Nierhez fogható ajándékot kapott rögtön az év elején? A Nier előző része ugyan jó értelemben fura volt, de messze állt az anyagi és közönségsikertől, meg úgy általában attól, hogy bátran élvezhető játéknak nevezzük. Semmi sem magyarázta tehát a frencsájz feltámasztását/folytatását, ám ez szerencsére mégis megtörtént. Mi a Nier: Automata? Egyrészt remek open world kaland egy posztapokaliptikus világban. Másrészt a létezés értelmét zsigeri szinten boncolgató (bocs a patetikus felhangért!) mű. Harmadrészt egy remekül összerakott, bődületes mechanikai mélységekkel rendelkező akció-rpg, amely időnként bátran ugrik át más zsánerekbe. Egyszerűen tehát minden, amire egy játékos vágyhat.
1./ Zelda Breath of
the Wild és Super Mario Odyssey
Ez van, megosztott első hely. A jó hír, hogy így eggyel több játék tudott felkapaszkodni a listára, a rossz, hogy döntésképtelennek tűnök. De higgyétek el, nem csak annak tűnök, tényleg nem tudom megmondani, melyik az év játéka.
Link kalandja? Az open world újra feltalálása? Egy olyan összhangban lélegző, mechanikai-narratív rendezettség, amely a legközelebb áll ahhoz, hogy a mai technikai fejlettségünk mellett a történelemben először jogosan a világ szót aggassuk rá? Amelynek meg kell határoznia a jövő open worldjeit, mert ha nem így lesz, minden száraznak, ízetlennek fog tűnni?
Vagy a videojátékozás legemblematikusabb figurájának az elképesztő visszatérése? A platformer, amely a zsánerén belül ismét új mércét állított fel? A legjobb, és talán a legelső valóban felhőtlenül élvezhető, három dimenzióba ültetett ugrabugra? Az az ötletsziporka, amely a legmakacsabban lekonyult szájat is mosolyra húzza? Amit ha holnap nagy tömegben ledobnának Jeruzsálemben, kitörne a közel keleti béke?
Nem, ezek a videojátékozás olyan magaslatai, ahol magára kicsit is adó úriember egyszerűen nem ítélkezhet. Csak állhat lehajtott fejjel, és örülhet mégiscsak, hogy ebbe a korba született.