Páncélba zárt szellem (Ghost in the Shell), Élet (Life), Blade Runner 2049 (kritikánk és elemzésünk): 2017-re a nyugati mainstream sci-fi (és általában a közönségfilmek) mélyrepülésének éveként fogok emlékezni. Hollywood rendre elképesztő felszínességgel, értetlenséggel és mohósággal hasznosította újra a műfaj legendás darabjait (a fentiek a két már címükből nyilvánvalón túl például az Alient), miközben azok legfontosabb tételeit, jóslatait rendre megtagadták.
Köntörfalazás nélkül, és egy kis általánosítástól sem visszariadva, kijelentem: a mainstream (hollywoodi) sci-fi, legyen bár napjainkra még vaskosabb, zsírosabb és népszerűbb befektetés… akarom mondani műfaj, mint valaha, intellektuálisan egyre üresebb, egyre inkább külsőségekre koncentrál és érzelmekre támad, továbbá elgyávul nem csak bármiféle merész következtetésektől, de a jelenkor puszta őszinte megfigyelésétől is. Úgy tűnik, okos, modern sci-fit jó ideig csak kis költségvetésű, független filmektől várhatunk - mint például az elmúlt években a Moon vagy az Ex Machina, vagy éppen a televíziótól, mint a gyengébb pillanataiban is zseniálisan üdítő Black Mirror.
Nem azt siratom, hogy a mai sci-fi jellemzően kevésbé veszi igénybe középiskolás fizikai tanulmányainkat, habár van egy (főként irodalmi művekre fogékony, tehát olvasói) réteg, amelynek kétségkívül hiányzik a klasszikus tudományos-fantasztikum fizika-központúsága. (A marsi minden bizonnyal legalább fele részben ennek köszönheti a sikerét - a másik részét persze a naplóformátum által lehetővé tett folyamatos cliffhangereknek.)
A fő baj inkább az, hogy a személyes hangvételű történetek jellemzően nem demokratizálják a sci-fit a szélesebb közönség megragadásával, a száraz cselekmény érzelmekkel való megtöltésével - bár egyes nézők, kritikusok próbálják felruházni ilyen tollakkal -, hanem inkább elkerülik a bonyolult, fáradtságosabban kidolgozható és könnyebben cáfolható nagyívű becsléseket, megalapozott jóslatokat. Nem "az” embert helyezik a középpontba, hanem “egy” embert - az emberiség, illetve az emberség (emberlét) helyett -, hogy társadalmi, gazdasági, morális ideológiák és dilemmák helyett biztosabb lóra tegyenek, és személyes melodrámára fussanak ki.
Stanislaw Lem a Solarisban nem csak egy férfi történetét mesélte el, akinek szembe kell néznie veszteségeivel, és felül kell emelkednie rajtuk, hanem egyúttal az emberiség technológiához fűződő viszonyáról és az általános értelemben vett gyarmatosító szándékairól is tanulságos megfigyeléseket fogalmazott meg, mondván, a csillagok közé vágyunk, lehetőségeinket új dimenziók felé terjesztjük ki, mikor még saját magunkat sem ismerjük igazán. A jó sci-fik - nem feltétlenül tökéletes filmek, de a sci-fi műfaj lényegét jól értő művek - képesek egyszerre karakterdrámák és nagyívű tanmesék lenni, a történet mindkét léptékén felépítve és valamilyen módon feloldva egy konfliktust. (Csak néhány példa, nem is a leghíresebbek közül, melyeket nemrégiben láttam: Silent Running, Colossus: Forbin Project, Dark Star.)
Blöffé válik viszont a műfaji díszlet, ha a film hátrahagyja saját premisszáját, mert nem érdekli eléggé az alaphelyzet, nem talál benne feszültséget vagy nem képes kifejteni azt. Igen gyenge mentsége ilyen esetekben a film készítőinek vagy rajongóinak, hogy a néző tehet negatív élményéről, hiszen ő az, aki rossz elvárásokkal érkezett, ahelyett, hogy készen állt volna szűz aggyal befogadni a történetet. A nézői elvárások ugyanis nem a semmiből keletkeznek, azokat egyrészt a tudatosan - és mellesleg profik - által felépített körítés hozza létre (plakát, tagline, előzetes), másrészt maga a film, játékideje alatt, jellemzően az első felében, hogy utána a néző azon elvárások teljesítését elvárja, jogosan.
Szerencsétlen - és manapság sajnos egyre gyakoribb - esetben a sci-fi filmek azonban a nem szervesülő, tudományos-fantasztikus történetszálukat csupán arra használják fel, hogy a melodrámai eseményeket bevezessék. Ilyenkor a történet sokszor nem teljesíti sem az első felének műfaja (sci-fi) által elvárt következetes, intellektuálisan stabil megérkezést, sem a második részének műfaja (dráma, melodráma) által igényelt, a néző érzelmi elmenekülésére, az együttérzés megúszására lehetőséget nem adó, hihető indítást - így lesz két fél film összege kevesebb, mint egész. Az eredmény: instabil, tudathasadásos felépítmény, amely minden szögből nézve torz, javítani való.
Egyszerűbben fogalmazva: rossz mese.
Meztelen a király, csak túl szép a ruhája
Az Érkezés (Arrival) egyébként földhözragadt, tulajdonképpen hétköznapi drámai történetét (halálos beteg gyermek nevelése) olyan sci-fi keretbe ágyazza, amely megsokszorozza az érzelmi töltetet (előre átélt élet és veszteség, ennek ellenére szeretetből-bátorságból meghozott döntés a gyermekvállalásról). Igaz, hogy e képességnek, eseménynek nincsenek hihető, azaz műfajkompatibilis fikciós okai (a nyelvi fejtegetés félbehagyásával odakent igeidős hivatkozás, azaz a nyelvészkedés útján elnyert jövőlátás nem indoklás, csupán két történetelem összefércelése), logikus működése (a jövőlátás predesztinált működése), se kidolgozott vagy legalább felskiccelt, sejtetett következményei. (Már bővebben is kiveséztem egyszer a problémákat.)
A Hang nélkül (A Quiet Place) egy sci-fi thriller ruhájába bújt, de nem csak ezért exploitív kisrealista dráma. Szereplői egyetlen család tagjai, akik a hang alapján tájékozódó szörnyek jelentette mindennapos életveszélyben élnek. A film fő feszültségét azonban nem ez, hanem feldolgozatlan közös traumájuk adja. E család privát posztapokalipszise még a szörnyek fenyegetésével együtt is bukolikusnak és idillinek nevezhető (nem különbözik lényegében bármely veszélyes, elszigetelt környezetben élő családétól - amiben igen, az megmagyarázatlan, lásd az örökös hallgatást). Szerepeltetésük így megmarad egzotikus plot device-nak, amely kiszolgálja az apa önvádjára és lánya szeretetéhségére, elhanyagoltság-érzésére épülő történetet.
A sci-fi komponens nem csak kifejtetlen, de ellentmondásoktól hemzsegő is, melyeket nem old fel a nézői kétkedés felfüggesztését elváró, filmet védő érvelés sem. Ha a cselekmény fókusza a trauma és annak megkésett feldolgozási folyamata, az inváziós sci-fi pedig csak izgalmas színtere ennek, legalább annyira meg kellene állnia a lábán, hogy hihető hátteret biztosítson. A lények csapdába ejtése, levadászása láthatólag senkinek sem jutott eszébe a lőfegyverektől hemzsegő USA-ban, pedig azok kifejezetten kiszolgáltatottak lennének a mai, hangokádó és zajkeltő berendezésekkel teli jelenünkben - még magánszemélyeknek is, nemhogy a hadseregnek.
Mindezt tetézi, hogy a kislány részleges süketsége a film hallás-megbeszélés tematika köré felépített drámai szerkezete ellenére felesleges marad, csupán néhány kiszámítható jelenet indokolja (még a traumát okozó múltbeli jelenet sem), ez a hatásvadászat pedig még jobban kiemeli a zajokra robotszerű megbízhatósággal reagáló szörnyek, az apokaliptikus háttérszín, lényegében tehát a sci-fi elemek öncélúságát.
A Blade Runner 2049 harmincöt évvel később készült, mint elődje, ahhoz képest
mégis kifejezetten konzervatív, retrográd szellemiségű film. A 1982-es eredeti tézise: az érzelmekkel és emlékekkel rendelkező androidot, ha egy bonyolult teszttel meg is lehet különböztetni egy biológiai embertől, valójában nem különbözteti meg semmi egy embertől, ha tudatát, szubjektív, megélt élményeit tekintjük. A tavalyi folytatás zanzája: a munkája morális vonatkozásaitól elzárkózó, robotoló "Joe" újsütetű lelkesedéssel folytatja nyomozását, mikor felmerül, hogy talán valódi, majd ennek tévességét felfedezve alázatosan feláldozza magát a biológiai emberért, azaz értékes családtagjaiért. A filozófiai kérdések háttérbe szorulnak az Egyén szívszorító melodrámájáért.
Hasonló, ideológiai gyökerű anti-poszthumanista hozzáállással zárul az 1995-ös Ghost in the Shell hollywoodi filmes feldolgozása. Az eredeti izgalmas, ember és AI összeolvadását vizionáló zárlata helyett, melyhez az események logikusan vezetnek el (az Őrnagy lelki utazása külső motívumokkal is gyönyörűen végigkísért), a nő itt visszariad kiborgtestének hátrahagyásától, sőt némi éllel jelenti be, hogy egy ideig még "ember maradna" (mindezt szuperhős-pózban, telitömve high-tech elektronikával...). A szűkkeblű és látóterű változtatást csak még jobban aláhúzza, hogy az eredeti film (és még inkább a manga-, illetve az animesorozat) előszeretettel reflektál rá, hogy a Section 9 egy politikusok kezében tartott eszköz, egy erőszakszervezet, amely komplex politikai viharokban olykor maga sem tudja, miért cselekszik - az amerikai filmben viszont a béke biztosítója és a rend letéteményese.
Melodrámára ítélve
A szép új sci-fi alapproblémája az a fránya "sci", a tudományos, vagy legalábbis vásznon annak ható megközelítés, értelmes ok-okozati összefüggésekkel, átgondolt világképpel. Nem poros, tankönyvi fikciót hiányolok: rengeteg jól megvalósított mű bizonyítja, hogy bármilyen kreatív, extravagáns ötlettel kiegészíthető a valóságunk, ha utána beledolgozzák azt a világ saját ismereteinknek és tapasztalatunknak megfelelő szövetébe. Ez a munka azonban fárasztó, türelmet és figyelmet igényel a készítő és a befogadó részéről egyaránt, és persze kompromisszumokat követel a drámai események részéről.
Hollywood pedig nem szeret kockáztatni, és szívesebben hagyja el ezt a fárasztó részt, a sci-fi elemek ellenére inkább csak fantasztikus filmeket készítve, melyek a nézőket és a kritikusokat érzelmi csúcspontokkal hengerlik le. Az érzelmek ugyanis működnek, ha akarja a befogadó, ha nem - működnek ormótlanul és erőszakosan átadva is, nem úgy, mint az értelemre ható érvelés, a fárasztó gondolatkísérletek, valószerűségre törekvő jóslatok.