Ha emlékszünk még, a Tűzvonalban első évadának jelentékeny színvonalhullámzásait a készítők, illetőleg a megértőbb nézők, a főszerepet játszó Stohl András balesetével indokolták, át kellett ugyanis írni a történetet, hogy érthető legyen, miért kezd hirtelen sántítani a jó Bordás őrnagy. Hasonló incidensekkel – tudomásom szerint – a második évad forgatása során nem kellett a stábnak szembesülnie, így – elvileg – minden adott volt egy jóval koherensebb, dramaturgiai bakiktól mentesebb évad prezentálásához.
Nem sikerült. Mentség persze most is akadhat: a sorozatok világában meglehetősen ritka módon, az első évad fináléja után rögtön elstartolt a következő etap, így az írók se ücsöröghettek túl sokat a papír fölött, a ceruzájukat rágva. A kezdet mindenesetre ígéretes volt: érkezett egy új főgonosz Demsa Péter személyében (László Zsolt), aki az első évad karikatúraszerű orosz maffiózójához képest egészen hitelesnek, mi több, emberinek tűnt. Jár a dicséret a drogtéma beemeléséért is, noha egyes jeleneteken (lásd: Kriszta drogos öccsének kalandjai) az érződött, mintha az írók a Reefer Madness-ből szerezték volna a kábítószerek hatásairól való ismereteiket. Az első néhány rész története, a droghálózatba való beépülés, illetve annak előkészítése a vonatkozó film- illetve sorozattörténeti előzmények miatt sok újdonsággal nem kecsegtetett volna, ám egy-két ügyes fordulattal sikerült mégis elkerülni a legordasabb kliséket.
A törés a 12 részben következett be, amelyben egy lövöldözés után (a fegyverek hangja sajnos továbbra is csak bágyadt pukkanás) elfogták Demsát. A következő epizódban kvázi újrakezdődött az évad, ismét fel kellett építeni a cselekményt, oda lett a ritmus, a tempó és a feszültség. Kábé itt lehetett először érezni, hogy sok a 20 rész: több lett a töltelékepizód és a látványos időhúzás. Az őrsön játszódó mellékszálak közül is csak Pircsi szekrényes banda ellen indított magánakciója volt szórakoztatónak nevezhető, Kálmán bá’ körzeti megbízotti ambíciója, illetve ehhez kapcsolódó szerencsétlenkedései viszont büntettek.
Ennyiben persze abszolút az első évad – erősen közepes és hullámzó – színvonalát szállította volna a sorozat, ha legalább az évadzárót viszonylag tisztességesen levezénylik az alkotók. Ehelyett büszkén és bő nyállal szembe köpték, na nem a nézőket (de: őket is), hanem a karaktert, akire ez idáig felépült a sorozat. Mert azt még el tudjuk fogadni, hogy a Végső Nagy Lövöldözés nem olyan –khm– látványos (pénz, pénz, pénz!) vagy, hogy nem kapunk mindenre választ, de hogy szeretett Bordás őrnagyunk hősi szobrát ilyen lazán ledöntsék, az mégiscsak – Kenny legyilkolásához mérhető – szemétség. Bordás ugyanis, miután segít elfogni a másik főgonszt, Herceget, statisztál hozzá, hogy Kolonics felsőbb utasításra futni hagyja az álnok nőszemélyt. Világos, hogy az őrnagy úr első sorban a családjára gondol, amikor leereszti a fegyvert, de hogy utána nincs lelkiismeretfurdalása, hogy egy kicsit sem látszik dühösnek, sőt: egy hónappal később elfogadja az ezredesi előléptetést, az olyan… magyaros.
Anno sokadmagammal együtt én is azt kívántam, hogy legyen végre egy realista bűnsorozat itthon is, de nem pont ilyesmire gondoltam. Oké, hogy a „való életben” senki nem akar szembeszállni tökegyedül egy korrupt rendszerrel, de ha már a rettenthetetlen Bordás őrnagy ezredes is ilyen boldogan dugja bele a buksiját a homokba, akkor miért kéne hogy izgasson a további sorsa?
Itt az új Coen film bemutatója. A sztoriról már írtunk, de akkor mégegyszer: a történet egy volt CIA-ügynök (John Malkovich) visszaemlékezéseit tartalmazó lemez körül forog, ami egy testépítő-edző (Brad Pitt) kezébe kerül, ő pedig zsarolni próbálja vele az ügynököt, ezért frankón rá is küldenek egy orgyilkost (George Clooney), hogy megoldja a szituációt. Amerikai premier: szeptember 18. (Jobb minőségű tréler.)
Mi köze a koreai film egyik legzseniálisabb rendezőjének, Kim Ji-woonnak (A Tale of Two Sisters, Bittersweet Life) a legnagyobb élő új-zélandi (Peter Jackson) és mexikói direktorhoz (Guillermo del Toro)? Az égvilágon semmi. Viszont praktikus okokból (vö.: vasárnap délutáni lustaság) egyetlen posztban hívnánk fel a figyelmet a koreai rendező Cannes-ban debütált, több mint ígéretes spagettiwestern-variációjának trélerére, és a két horror/fantasy nagymesterrel folytatott maratoni hosszúságú chatre. (Megvan pdf formátumban is.)
Bizarr cucc lesz, az biztos: neten az első (egyelőre spanyol nyelvű) trélere a várva várt új David Fincher agymenésnek. A Curious Case of Benjamin Button egy olyan férfiről szól, aki öregként születik meg, és egyre fiatalodik, hogy aztán gyerekként haljon meg. Főszereplők: Brad Pitt, Cate Blanchett, Tilda Swinton (YES!), Julia Ormond, Elle Fanning. Amerikai bemutató: december 18.
Bónusz: Kijött egy új tréler az orosz kazah Bekmambetov (Éjszakai őrség) első amerikai filmjéhez is (a változatosság kedvéért oroszul: a '80 előtt születettek most előnyben vannak.) A Mark Millar és J. G. Jones azonos című képregényéből készült Wanted sztorija: egy szürke, irodában melózó csávó rájön, hogy néhai apja bérgyilkolászással kereste a kenyérre valót, és az örökébe lép. A főszereplő James McAvoy, asszisztálnak még: Morgan Freeman, Angelina Jolie és Common. UPDATE: Elindult a hivatalos oldal is, ahol sok jóság várja a betérőket (online játékok, új trélerek, infók a képregényről), de itt a lényeg zanzásítva. Kattintsatok:
Akkor most lehet venni egy szép nagy levegőt, és lassan megnyugodni. Nem cseszték el. Azok után persze, ahogy Lucas bá’ elbánt a Star Wars frencsájzzal, az aggodalom több mint jogos volt. Nem sok jót sejtetett, hogy Spielbergék egyre csak tologatták a projektet, mintha ők maguk sem bíztak volna a sikerben. Félő volt az is, hogy mire végre elkezdődik a forgatás, Harrison Fordot már annyira meg fogja rágcsálni az idő fémes fogsora, hogy a nagypapakorú Indy negyedik kalandja egyszerűen szánalmas paródiába fullad. Nem ez történt, és ennek nem lehet eléggé örvendezni, még akkor is, ha tény, hogy a trilógiához semmi újat nem sikerült hozzáadni. [99%-ban spoiler-mentes, nézőbarát kritika]
Kérdés persze, ki igényli ezt? A nagy átértelmezések korában, amikor Batman és Superman épp újrakezdi, Dr. Jones szimplán folytatja, ahol abbahagyta – és ez jó. Ugyanazok az ellenségei – hogy náci vagy komcsi, csak részletkérdés, most egyébként az utóbbi –, ugyanarról szól a kaland, és a leglátványosabb akciókat ugyanúgy kaszkadőrök vívják CGI-mágusok helyett. A kép is ugyanolyan, mintha húsz évvel ezelőtt készült volna: oldschool akciókhoz oldschool színek illenek. Ford persze megöregedett (a 65.-et tapossa), de ezt szerencsére nem próbálják kilónyi sminkkel, hajfestékkel vagy botox injekciókkal leplezni, hanem reflektálnak rá. Indy fia – aki erről a rokoni kapcsolatról a sztori elején még nem tud, ahogy az apja sem – simán letatázza Jones-t („Hány éves maga? Nyolcvan?”), aki viszont bebizonyítja, hogy még mindig tud verekedni, ugrani, lőni – igaz, kicsit már lassabban. (Az IMDB trivia rovata szerint Ford maga vállalta az akciójelenetek nagy részét, ami azért meglepő lenne.) Az előző részekben is bőven mérték az öniróniát, úgyhogy nem lógnak ki ezek a jelenetek a filmből.
Különben is: miután Indy már a film legelején túlél egy atomrobbanást, hihetőségről, logikáról kár is elmélkedni. Már az eredeti trilógia is színtiszta mese volt, úgyhogy meglepődni igazán nem illik azon, hogy a Kristálykoponya királysága is épp annyira fantasy, mint – teszem azt – a Múmia-filmek, sőt nyomokban sci-fi elemeket is tartalmaz. A vágy titokzatos tárgyát képező kristálykoponyák épp olyan mitikus tárgyak, mint a frigyláda vagy a grál, igaz, ezek a valóságban is léteznek: a Dél-Amerikában talált koponya alakú szobrok állítólag több ezer évesek és természetfeletti erejük van, a szalonképesebb tudósok szerint viszont a 19. századból való mindegyik, ergo hamisítványok. A film forgatókönyvírója, David Koepp (Jurassic Park) illetve Lucas bőséggel merítettek a koponyák szórakoztató legendáriumából, sőt, még a slusszpoént is innen kölcsönözték. (Egy kis ízelítő a misztikus agymenésből, magyar nyelven – persze a film szempontjából ez spoilernek számít.)
A koreográfiában sincs sok újdonság, a koponya ide-oda vándorol Indy és a Cate Blanchett alakította gonosz szovjetnémber között, mialatt csapdák, rejtvények, üldözések, árulások, családi újraegyesülések formájában következnek az izgalmas és/vagy vicces kitérők. A fordulatok ellenére, azt, aki betéve ismeri a trilógiát, sok meglepetés nem fogja érni. Ha a hősök vízre szállnak, perszehogy jön a vízesés, az erdei tisztás, naná, hogy futóhomok, a kincset pedig ezúttal is trükkös csapdák védik. Tulajdonképpen ilyen rutinmegoldások sora a film, de akárcsak egy Bond-epizód esetében a kütyük vagy a bemutatkozás, kötelező elemei ezek a történetnek, amelyekre a rajongók kielégítése miatt (is) szükség van.
A szereplőket illetően Ford kissé visszafogottabb, szürkébb, igaz, a karaktere is bölcsebb, idősebb lett. A főgonosz Irina Spalko figuráját Blanchett nem tudja igazán félelmetessé tenni (vagy csak Für Anikó túljátszott szinkronja zavar be?), az Indy-nemezisek persze mindig karikatúrák voltak, de talán nem ennyire. Karen Allennek Marion Ravenwood szerepe igazi jutalomjáték, él is vele, a mindig zseniális John Hurt viszont jobb figurát érdemelt volna a kattant professzorénál. Shia LaBeouf esetében magasra került a léc: nem elég, hogy Indy fiát kell eljátszania, a potenciális utódot, de az első snittjében a híres Marlon Brando féle motoros-szerkóban jelenik meg a vásznon. LaBeouf és Brando: érezzük ugye, hogy nem kellene egy bekezdésben szerepelnie ennek a két névnek? A hajzselé-buzi, nagyarcú és vagány III. Henry Jones-hoz viszont illik LaBeouf stílusa, a film végére a kissé heves vérmérsékletű, de jó eszű figura már-már szimpatikussá válik. A finálé természetesen előrevetíti, hogy az esetleges következő részben végleg apja örökébe lép majd – kezdhetjük már most megszokni a gondolatot.
Mégis azt mondom: jobb lenne, ha ezzel a vállalható negyedik résszel érnének véget Indy kalandjai. Bizonyára fel lehet még ugyanezekre a panelekre húzni pár részt (a nácik/szovjetek misztikus kincsre vadásznak, megtalálják, Indy ellopja, visszaszerzik, a végén meg megszívják, ésígytovább), de felesleges. Ebben a sztoriban nincs több. Mármint: fantázia és frissesség. Pénz még biztosan, de remélhetőleg Lucasékban meg belátásból van annyi, hogy hagyják méltósággal búcsúzni Dr. Jonest.
Javában forog Dobozban a jövő év, film- és képregénygeek-körökben, talán legjobban várt mozija, a Zack Snyder féle Watchmen. Mialatt a stáb tagjai a gigantikus stúdióban dolgoztak, a marketing-részleg sem pihent, hanem jól megvideoblogoltattak mindenkit a kellékestől a büfés nénin át a focus pullerig, az anyagot pedig egy éven keresztül, havi bontásban tárják a rajongók elé. Itt az első videó, amelyben a díszleteket mutatják be. Látva azt a precizitást, ahogy a képregény 1985-ös, fiktív New Yorkját megpróbálják visszaadni (a korábban napvilágra került, igencsak bíztató karaktertervekről nem is beszélve), a comics hírhedten mizantróp szerzője, Alan Moore is megnyugodhat (a premierig legalábbis.)
Széles Mr. Tarantino köpönyege, még azok is onnan bújnak elő, akiket nem ő másol, hanem akiktől ő merít (ötletet, témát, hangulatot – mikor melyiket.) A jelenségért persze inkább a ravasz markentingesek okolhatók, mintsem az érintett rendezők. A Black Angel dévédé borítóján például a „Takashi Ishii, japán válasza Amerikának Quentin Tarantinóra” szöveggel csábítják a jónépet, hátul meg arra hivatkoznak, hogy a Kill Bill O-Ren Ishii-je a tárgyalt film direktoráról kapta a nevét, így akarta ugyanis a jó Quentin kifejezni háláját a japán kolléga felé, amiért jól meginspirálva őt, hozzájárult a nevezett japán-amerikai jakuza-főnöknő megszületéséhez.
Amennyiben igaza van a PR-szövegnek, úgy A fekete angyal remek demonstrációs eszköze annak, hogy sokak meggyőződésével szemben, Tarantino nem csupán annyit tesz, hogy zseniális alkotásokat dolgoz fel újra – mintha egyébként az olyan gyerekjáték lenne – hanem sokszor bizony a selejtből rak össze kultuszkompatibilis mozgóképeket. Jelen esetben úgy érzem, kijelenthető – ha már Tarantinóval akarják eladni a filmet – hogy A Fekete angyal filmtörténeti küldetése mindössze annyi volt, hogy megihlesse a Kill Bill rendezőjét.
Merthogy Takashi Ishii dolgozata a legnagyobb jóindulattal sem említhető egy napon QT egyetlen filmjével sem. Nem mintha az ambíciói ne lennének meg, látszik Ishii-n, hogy próbálja a zsánersztorit szerzői fogásokkal, egyedi stílusban előadni, de egy suta kis B-filmnél többre nem futja a tehetségéből. Kár, hogy egy jóakarója sem figyelmeztette a japán kollégát, hogy csakcsupán a nagylátószögű lencsék és a hosszú snittek használatától még senki nem lett a „film művésze”, sőt, ha ezekhez a technikákhoz banális párbeszédek, kidolgozatlan karakterek és ad-hoc dramaturgiai megoldások társulnak, akkor inkább lesz röhejes, mint izgalmas a végeredmény. Kár lenne tagadni: van jópár megsüvegelendő beállítás és izgalmas kép-kompozíció, de ez a film alapvető – és a nézőt gyengéden álomba ringató – ritmustalanságát aligha kompenzálja.
A történet klasszikus bosszúsztori: – ajánlatos nem a DVD hátlapján lévő tartalomismertetésre hagyatkozni, abból ugyanis szinte egy szó nem igaz – belharcok folynak egy jakuzacsaládban, melynek folyományaként árván marad egy Ikko nevű kislány, akit testőre feltesz egy Amerikába induló gépre. Innen már mint felnőtt, vendettára éhes lányként érkezik vissza egy hidrogénezett hajú, némileg kattant (szintén japán) fiú társaságában. Keresni és gyilkolni kezdik a felelősöket, akiket ez – meglepő! – nem tölt el kitörő örömmel. Fel is bérlik a lány elfogására a Fekete Angyal névre hallgató, a különféle marok és lőfegyverekkel közeli barátságot ápoló bérgyilkosnőt, aki anno segített Ikkónak Amerikába jutni, ám most – mint azt egy drámainak szánt jelenetből megtudjuk – széjjeldrogozta az agyát és ettől – wtf? – átállt a sötét oldalra. Hogy miért hívatja magát valaki Fekete Angyalnak, az sajnos nem derül ki a sztoriból, viszont Ikko is felveszi ezt a nevet hazatérte után. A két angyal harca, említeni is kár, nem úgy végződik, ahogy azt a gonoszt jakuzák elképzelik.
DVD A borító Tarantino-exploitation jellegű marketingcselén kívül az „Egy vizuális mestermű”, idézőjelbe tett, de szerző nélküli felirata is alkalmas rá, hogy feljebb szaladjon pár centivel a szemöldökünk. (Ugyanez olvasható az amazonon található angol verzió borítóján is, úgyhogy a Black Mirror csak szorgalmasan lefordította azt, amit nem kellett volna.) Ennél nehezebben megbocsátható, hogy a beállítások-menüben összefolynak a betűk, mint a szétkenődött festék, sőt ugyanitt a felirat és a hang kiválasztása után beköszönt a kék halál, ami után rebootolni kell a lejátszót. De semmi gond: az újraindítást követően egyből elkezdődik a film, igaz, nem az elején. A zene néha egy jeleneten belül felhangosodik pár másodpercre, aztán elhalkul – hogy ez a film hangmérnökének, vagy a DVD készítőjének a hibája, az a végeredmény szempontjából lényegtelen. A magyar szinkron szokás szerint steril, a zajok, zörejek jóval halkabbak, mint az eredetiben. Hogy valami pozitívum is elhangozzon: a magyar felirat szép nagy, igaz, a főnököt talán nem „Don”-nak kellett volna fordítani. A kép – ahhoz képest, hogy rengeteg a sötétben játszódó jelenet – tűrhető, a néhol V-cinemás minőségért pedig valószínűleg az eredeti nyersanyag okolható.
VERDIKT Nem elképzelhetetlen, hogy Takashi Ishii művészetének lesznek / vannak itthon rajongói, de néhány tucat fanatikusért kár leamortizálni a japán filmek hazai reputációját azzal, hogy az efféle B-kategóriás filmeket „mesterművekként” próbáljuk eladni – hogy a lemez technikai nívótlanságáról ne is beszéljünk –, amikor lenne miből válogatni, ha valóban színvonalas ázsiai mozikkal akarnánk alternatívát nyújtani a hollywoodi egyenkoszttal szemben. Miike filmjeinek kiadása remélhetőleg azt jelzi, hogy újabban erre a Black Mirror is kezd rájönni.
Till Attila nevére illik legyinteni, hiszen a köztudatban ő az egyik kertévé mindent elvállaló showmane, példának okáért ő tartotta a Big Brotherben a lámpát egy élőben levezetett dugáshoz. Azt viszont kevesebben tudják, hogy Tillát nem egy titkos földalatti laboratóriumban hozták létre a TV2 Gonosz Urai, hanem ő anno mint „kulturális riporter” indult a Képzőművészeti elvégzése után. A 72 óra című műsora az egyik legjobb volt a műfajban, a külcsínt illetően is: minden héten más stílusban forgattak, különböző lencsékkel, szűrőkkel és merész vágásokkal dobták fel a látványt. Ugyanezt később a Propaganda című műsorban is folytatták, és a Pánik alapján kijelenthető: volt értelme a gyakorlásnak és a kísérletezgetésnek.
Tilla első filmje ugyanis, ha máshogy nem is, de képileg remekül van összerakva. Nincsenek öncélú vizuális bűvészkedések, minden snitt a történetmesélés szolgálatába van állítva, a jelenetek pedig nem úgy követik egymást, mintha Commodore 64-en vágták volna össze őket. Máshol ez szóra sem érdemes alapkövetelmény, nálunk viszont muszáj már ezt is díjazni. Egy elsőfilmes esetében pedig, aki a rendező szak közelébe se jutott (pedig próbálkozott), ez külön dicsérendő.
A Pánik olyan magabiztosan szövi így a több szálon futó cselekményét, hogy jó ideig még azt is el tudja hitetni a nézővel, hogy van koncepciója. Csak a végére áll össze, hogy nincs minek összeállnia. Kapunk négy-öt, itt-ott egymást keresztező történetszálat, amelyeket a pánik fogalmának kéne összekapcsolnia, de annyira különböznek a szereplők neurózisai – van képzelt és valóságos, komoly és komolytalan is –, hogy jobban tesszük, ha lemondunk róla, hogy itt tényleg meg tudhatunk valamit a címszereplőről. Hogy nincs igazi kapcsolat a párhuzamos szálak között, az a kisebb baj, a nagyobb a kidolgozottságuk eltérő szintje. A coming out-olás dilemmáján összevitatkozó meleg rendőrök sztorija például kifejezetten jól lett megírva, amíg Bánsági Ildikó figurájával a másfél óra alatt semmi érdemleges nem történik, ami igen, az meg inkább illene egy Kabay-Barna-féle blődlibe. A fő(bb)hős, Zsuzsa pánikklinikás mindennapjai sem tűnnek túl életszagúnak, ahogy az sem világos, hogy mi is a lány igazi problémája. (Másik rejtély: Gubik Ágnes hogyan kaphatott ezért a szerepért és ezért az alakításért díjat a Szemlén?)
A következetlenségeken és a koncepció homályosságán azért nem lehet nagyvonalúan átsiklani, mert a Pánik, témaválasztásával, és ennek a témának a látszólagos komolyan vételével, több akarna lenni egy szimpla vígjátéknál. Mondjuk: egy tabló. Ez az, ami nem sikerült. Lett belőle helyette egy furcsa, drámával – sőt néha tragédiával – flörtölő komédia, sok jó, és néhány kevésbé működő ötlettel, ami – minden narratív baklövése ellenére – le tudja kötni a néző figyelmét.
A speciális kritikusi kristálygömböm azt súgja: fog még Tilla kellemes meglepetéseket okozni.
Bret McKenzie és Jemaine Clement egy új-zélandi komikusduó, akik történetesen Bretet és Jemaine-t (nem elütés: nincs benne ’r’ betű), a két új-zélandi komikust alakítják. Tehát nagyjából magukat, vagyis azt a szimpatikus balfék-imázst, amit rövid pályafutásuk alatt remekül kidolgoztak. ’98-ban találkoztak egymással az egyetem film és színház szakán, 2002-ben léptek fel először együtt, több humorfesztiválon részt vettek, díjakat nyertek, de az első nagyobb sikert 2005-ben érték el, amikor a BBC számára egy rádiójátékot készítettek. Már itt is ugyanazokat a figurákat alakították, akiket később a sorozatban, az új-zélandi zenészpárost, akik megpróbálnak betörni London zenei életébe, persze hiába. (Ha már Új-Zéland, akkor a Gyűrűk ura természetesen nem maradhat ki: Bret statisztált a filmben, a rajongók később elnevezték a figuráját Figwitnek és külön rajongói honlapot hoztak létre neki. Az apja egyébként Elendilt alakította.)
Az igazi népszerűséget végül a saját nevüket viselő, HBO által gyártott Flight of the Conchords hozta el. A sztori ugyanaz, kivéve, hogy a két messziről jött arc nem Londonban, hanem New Yorkban próbál szerencsét, honfitársuk, az új-zélandi nagykövetségen dolgozó, dilettáns Murray segítségével. Amiért a 25 perces epizódok (12 van belőlük az évadban) iszonyatosan mulatságosak, az mégsem a történet, hanem a két főszereplő néhol infantilis, néhol blőd, néhol abszurd, de az esetek többségében fából farigcsált humora, és az ezzel tökéletesen kompatibilis arcberendezése. Az egymással folytatott beszélgetéseik színvonala Beavis és Butthead legszebb pillanatait idézi, vagy akár a Tenacious D zenészduóját is említhetnénk, azt az apróságot leszámítva, hogy ők nem trágárkodnak, sőt teljesen naivan csodálkoznak rá New Yorkra. A sorozat legjobban ezzel az idegenséggel játszik el, mintha két marslakó szállt volna le a városban, furcsa fejű, furcsa akcentusú és még furcsábban gondolkodó humanoidok képében. Az írók azzal tetézik mindezt, hogy egy-egy epizódban a rocksztár-életforma fontos elemeit veszik elő, kifordítva persze, előkerül tehát a drogkérdés, hol feloszlik, hol összeáll a banda (a vonatkozó rész címéből az ok is kiderül: Yoko), klipet forgatnak, turnéra mennek, úgy hogy közben igazi fellépést a menedzserük nem is tud összehozni, a „rajongói bázis”-uk pedig egyetlen egy tagból áll csak. A témák között megjelenik még az ádáz Új-Zéland-Ausztrál ellentét, a rasszizmus (a fiúkat egy indiai árus nem hajlandó kiszolgálni) és a becsajozás nehézségei.
A sorozat igazi kuriózumát persze az epizódonkénti 2-3, random módra felbukkanó dalbetét adja, amelyek néha összefüggnek a cselekménnyel, néha nem, de a szövegeik üdítően idióták, a zene pedig – szemben mondjuk a magyar parodisták produkcióival – nem sima koppintás, hanem maga is igényes alapokra komponált stílusparódia. R’n’b, ragga, rap, popballada, akusztikus rock: ezekből, és jópár egyéb műfajból csinálnak viccet, úgy hogy közben azért kiderül, énekelni is elég magas fokon tudnak. A dalok színvonala a sorozat első kétharmadában egységes, ami nem is csoda, mert itt még az évek alatt begyakorolt, közönség előtt kipróbált számokat vették elő, a vége felé azonban kifogyott a készlet, az újonnan írt számok pedig kevésbé lettek frappánsak. Idén februárban azért a The Distant Future című albumuk a legjobb comedy-album Grammy-díját könnyedén bezsákolta.
Mivel a két lúzer humorához az akcentus és a kimért beszédstílus is hozzá tartozik, még kérdéses, hogy a magyar szinkronnal hogy fog működni a sorozat (érdekes lesz például annak a jelenetnek a magyarítása, ahol a „dead” és a „did” szó összekeverése okoz bonyodalmakat –> az új-zélandiak az „e”-t sokszor „i”-nek ejtik.) Viszont már a zenés betétekért egyedül érdemes megnézni (vagy újranézni, amíg jön a második évad) ezt a kultstátusz felé haladó abszurd szitkomot.
Ízelítő - The Most Beautiful Girl in The Room - élőben David Lettermannél
Trailernek hinni körülbelül akkora botorság, mint kuplerájba járni dolgozni, majd panaszkodni, hogy valaki orvul, előre megfontolt szándékból, hátulról. A vírusmarketinggel ugyanez a helyzet. Újdonságot fogok mondani: ezek nem azért készülnek, hogy képet kapj belőlük a filmről, hanem, hogy beszélj róla, foglalkozz vele és megvedd a jegyet. Ha mindössze két perc izgalmas anyag van a filmben, az benne lesz a trailerben, te meg anyázol a moziban. De pofára eshet a forgalmazó / gyártó is, mert az abszurd méretekig felpumpált várakozásokat esélye sincs kielégítenie. A Cloverfield mögött álló kreatívok ráadásul csak magukat hibáztathatják, ha – mint most, ebben a bekezdésben is – a film háttérbe szorul a virtuóz marketinghúzások mögött.
A helyzet röviden a következő: aki monstre monszter-filmet, Lovecraft-féle kreatúrát, Godzilla-kaliberű, új amerikai háziszörnyet és grandiózus sztorit várt, az pofára esett. Ha viszont félretesszük az egész mesterségesen generált hype-ot, láthatjuk miről is szól valójában a történet. A szörny itt csak statiszta, a Cloverfield leges-legelsősorban 9/11-es trauma-film.
(Spoiler-free elmélkedés következik.)
Egy buliban vagy, amit történetesen a tiszteletedre rendeztek, afféle búcsúparty mielőtt Japánba költöznél. Nem történik semmi szokatlan, a haverok kezdik hülyére inni magukat, a barátnőddel meg összeveszel. Aztán: tompa dörej. Földrengésszerű rázkódás. Kirohantok az utcára. New York lángokban. Robbanás. Egy felhőkarcoló maga alá omlik, titeket pedig beborít a füst és a por. Nem tudjátok, hogy mi történt, terrorakció vagy baleset, hogy a város pusztul csak el, vagy az egész világ. De a miértekre nincs is idő, bekapcsolnak az ősi ösztönök, a pillanatnyi életcél a menekülésre és túlélésre szűkül le.
Így kezdődik a film, és így kezdődött 2001 szeptember 11.-e is, legalábbis a New York-i polgárok számára. A Cloverfield az információhiányból fakadó káoszt próbálja visszaadni, és sikerül is neki. Persze, a Pokoli torony-féle katasztrófafilmeknek is pont ez a céljuk, de itt a kézikamera, mint egyetlen eszköz, és a magyarázatok hiánya még átélhetőbbé teszi az emberi kétségbeesést. A szereplők ide-oda futkosnak, sodortatják magukat a tömeggel és igyekeznek nem meghalni.
Látjuk a szörnyet is (rusnya egy dög, az biztos), de nem ő a fontos. King Kongnak, Godzillának van személyisége, neki nincs, ahogy története, eredete és drámája sem. A hatás a lényeg, amit a szereplőkből kivált, a funkciója csak annyi, hogy megtestesítse a fenyegetettséget. Adott egy sötét, ismeretlen erő, amely nekifutásból rúgja le a Szabadság-szobor fejét, és nem tudni róla, hogy mi a célja a pusztításon kívül: ha ez nem a 9/11 trauma és az amerikai ellenségkép szimbóluma, akkor nem tudom mi az. (Ráadásképpen, igaz, csak poénnak szánva, az egyik szereplő felveti, hogy talán az amerikai kormány szponzorálja a szörnyet.)
A Cloverfielddel tehát JJ. Abrams producer és csapata nagyon beletalált a kollektív amerikai tudat közepébe, és 9/11 belénk ivódott képi lenyomatára is ügyesen rájátsszanak, ami persze még nem teszi naggyá a filmet. Ahhoz kéne talán az elsőség érdeme is, de Spielberg már korábban megpendített hasonló hangulatokat (Világok háborúja), és a kézikamerás megoldás sem új. Igaz, kuriózumnak az is megteszi, hogy a Cloverfield az első olyan fősodorbéli, hollywoodi film, amely elejétől a végéig a Blair Witch-stílt használja. (Azóta persze van egy spanyol [Rec]-ünk, lesz annak egy amerikai feldolgozása, na meg a Romero féle Diary of the Dead is érkezőben.)
A POV (point of view) módszer előnye – a konzervatívabb (filmes) ízlésűek szerint pedig hátránya –, hogy könnyen el lehet vele térni a hagyományos dramaturgiától, hiszen nem látjuk át a teljes történetet, csak épp annyit érzékelünk, amennyit a szereplők is. A Cloverfield ezt teljesíti is, de nem elég radikális, nem mer teljesen elszakadni a hagyományos katasztrófafilm-sablontól, és egy hősies mentőakció köré szervezi a sztorit. Ugyanígy a realizmus koncepcióját sem tudja végigvinni, nem csak a soha-le-nem-merülő kézikamerába lehet belekötni, de a színészek játékába is. Az amatőr képek indokoltak, de az amatőr játék aligha, sőt: éppen hogy hitelesebb alakításokra lett volna szükség, mint mondjuk egy „hagyományos”, színészekre építő drámában. A karakterek ellenszenvessé tétele talán tudatos, talán nem, de hogy semmiben nem különböznek az átlag tinivígjátékok figuráitól, és hogy idegesítő az egydimenziósságuk, az biztos.
A szörny, mint mondottam, statiszta, ahhoz képest pedig kellemesen bizarr, ránézésre nem sok rokona lehet az állatvilágban, bár az expertek majd nyilván szétanalizálják, és megmondják jól, hogy mikből lett összemixelve. (Nálam egy kategóriát képez a dél-koreai Gazdatest főmonszterével, utóbbi pusztítása ráadásul sokkal érzékletesebben van bemutatva.) Vannak apró, kábé kutyaméretű strómanjai is, aki a földön harapdálják és fertőzik az embereket. Rájuk nyilván dramaturgiai okokból volt szükség, hogy a szereplők sehol ne érezhessék magukat biztonságban, csak épp mivel mérföldekről látszik, hogy mi a funkciójuk, erőltetettnek hat a jelenlétük.
Nehéz sommás ítéletet hirdetni a Cloverfield fölött. Szabályos szörny- vagy katasztrófafilmként ugyebár nem működik (nem is akar talán), mint kísérletezés újfajta dramaturgiai és képi eszközökkel nem elég bátor (és különben is: ki hiszi el, hogy egy hollywoodi filmnek ez a célja?), a 9/11 metaforának pedig a hatáskeltésen túl nem sok funkciója van. A szórakoztató értéket ennek ellenére sem lehet elvitatni, ráadásul a 73 perces tiszta játékidő alatt kifulladni sincs ideje a filmnek. Épp a hibrid volta miatt ajánlható tehát mindenkinek, hiszen, igaz, még csak az év elején járunk, de ilyen szokatlan fősodorbéli mozit keveset fogunk látni idén. Mellesleg, ha a filmes kurzusokon nem is, a marketing szakokon tananyag lesz a projektből.
Véget ért a 39. Magyar Filmszemle, kiosztották a díjakat, de hogy kik voltak hivatalosan a legjobbak, azt természetesen a Geekz dönti el. Aki nem tud várni, tekerjen lejjebb, mert mielőtt a jelképes Geekz-díjakat kiosztanánk, végigvesszük a Szemle legérdekesebb mozzanatait.
Emberiség elleni bűnök Minden Szemlén akad pár olyan, „közönségfilm” kategóriában induló dolgozat, amely láttán a szerencsétlen kritikus legszívesebben azonnal kivájná a szemét, lemondana az állampolgárságáról és valami eldugott csendes-óceáni szigetre száműzné magát. (Csak alig vigasztal, hogy a szerencsétlen külföldi zsűritagoknak még ennél is szarabb lehet, ők minden háttérinfó nélkül kénytelenek megtapasztalni a „közönségfilmes magyar humort”.) Idén szerencsére csak két indulója volt a kategóriának. A Tímár Péter-féle Casting mindenhez már korábban is volt szerencsém, a Megasztár egykorvolt sikerét meglovagolni kívánó film gyakorlatilag értékelhetetlen: zenés filmnek gagyi (mint a klip-betétjei), sikersztorinak úgy szintén, épp ezért még a saját közönsége számára is röhejes. Ha lehet fokozni a fokozhatatlant, a Megy a gőzösnek sikerült. Ha kiderülne, hogy létezik egy olyan szex-kazetta, amelyen a film szereplői a forgatás szünetében mindenféle gusztustalanságokat művelnek egymással, az sem lenne számukra kínosabb, minthogy részt vettek ebben a filmben. Nem azzal van a gond, hogy egy „abszurd népi komédiá”-t akartak készíteni, hanem, hogy egy agyatlan blődli lett belőle. A vígjáték, az, ha jól gyanítom, nem az, hogy összeterelünk egy rakás színészt, és a sztorit kispórolva másfél órás baromkodásra vesszük rá őket.
Nincs kérdés A sajtóvetítések után a sajtó képviselőinek alkalma nyílna kérdéseket feltenni a megjelent rendezőkhöz, szereplőkhöz, az általam látott vetítéseken azonban a kollégák leszegett fejjel hallgattak. (Igen: én is.) Lehet, hogy a többség úgy érezte, hogy nem ez a megfelelő alkalom és forma az ilyesmire, és inkább négyszemközt kéne beszélgetni az alkotókkal, mégis kínos volt a (látszólagos) érdektelenség. A legszebb az volt, amikor Faur Anna megkérdezte, hogy csak nem újságírók ülnek a nézőtéren, merthogy más vetítések után általában vannak kérdései a közönségnek, és milyen érdekes, hogy itt meg nem.
Fájt? Ez a mondat (kérdés) volt a kedvencem a „nem szándékoltan vicces szocreál pillanatok” kategóriában. Almási Tamás filmjében (Márió, a varázsló) hagyja el az egyik egyszerű lelkületű férfiember száját a fenti kérdés, miután annak rendje és módja szerint (irónia) pár kemény ütéssel földre teríti az asszonyt. Ugyanebben a filmben, ugyanez a férfi, miután kiderül, hogy a felesége (akit később megagyal) elfelejtett főzni, kimegy a kertbe és megküzd egy csirkével. Mi ebből annyit látunk, hogy megjelenik az ajtóban, zihálva, atlétában, kezében a tyúk nyakával, és nagyon csúnyán nézve: íme a férfiember, amint visszatért a vadászatból. Szép.
Akkor verd bele a számba Ezt a kedves felszólítást pedig Alföldi Róbert Nyugalomjában hallhattuk a felhevült Hernádi Judit előadásában. Nyilván nem az volt a cél, hogy a közönség (kínjában) röhöghessen, de az lett a végeredmény. Alföldi az amúgy is necces alapanyagot annyira túljátszatta a színészeivel, és annyira iszonyatosan drámai hangulatot akart kelteni, hogy a szakértő közönség a film nagy része alatt tenyérbe temetett arccal zokogott – hol a fájdalomtól, hol a röhögéstől.
A legdurvább maszturbáció Az idei szemlén két filmben is nyíltan (értsd: egy pornófilm explicitásával) beleverték a néző arcába azt, amit egyszer sem kellett volna. A Császi Ádám-féle Gyengébb napok című rövidfilmben talán még lehet érvelni a jelenet indokoltsága mellett, de amikor Mucsi Zoltán a Tablóban egy hokedlin, a konyha félhomályában könnyít magán, nos, az kicsit erős. Dettre Gábor filmje amúgy sem a visszafogottságával tüntet, Györgyi Annát például szinte csak meztelenül lehet benne látni, egy fiatalkorúval pedig a „We are the world” taktusaira szexszel Mucsi karaktere. Ettől még persze lehetne jó a film, a polgárpukkasztás elvégre egészséges dolog, de Dettre olyan szinten akar megmondani, rasszizmusról, nagy magyar valóságról és identitásról, hogy: jaj.
Pánik Fun fact: a legnagyobb tumultus nem a nagyonvárt Delta, hanem a Pánik (sajtó)vetítése előtt alakult ki. A szervezők már a lépcső aljában feltartóztatták a kritikusokat és csak ötösével engedték be őket, nehogy akár csak eggyel is többen legyenek a megengedettnél, mert akkor valaki még a lépcsőre ülne és az „tűzveszélyes”. A kimaradni látszók között így igazi pánikhangulat alakult ki, néhány rutinos újságírónak viszont sikerült áttörnie a kordont, nekem különösen a (szokás szerint) késésben lévő indexes kolléga és Báron György technikája tetszett, akik a jegykezelő-droidokra ügyet sem vetve siklottak át a sorfalon.
A legédesebb alvás Saját tapasztalatom és mások egybehangzó – ám korántsem reprezentatív – véleménye szerint a Tejút indukálta utólag a legtöbb „én csukott szemmel is tudok figyelni!” típusú magyarázkodást. Második helyezet: Fövenyóra.
Fény Legkellemesebb meglepetés: egyre több a fesztiválzsűrik helyett a közönséget megcélzó, ám kutyába lemenni mégsem akaró film. Ilyen A nyomozó, a Kalandorok, a Zuhanórepülés, az Overnight és tulajdonképpen a Pánik is. Az első kettőbe igazából bele kötni sem érdemes, a Zuhanórepülés kicsit egyenetlen, a Pánik koncepciója néhol zavaros, az annak idején (emlékeim szerint) csúnyán lehúzott Overnight viszont képileg hihetetlenül profi munka, csak a fordulatok hiányoznak belőle. Megemlítendő még a Bahrtalo! Jó szerencsét! ami ugyan nem tipikus közönégfilm, de témájával (egy erdélyi cigányember és egy erdélyi magyar barátsága kötelező PC-szólamok nélkül), stílusával (Borat-féle áldoksi) és humorával abszolút alkalmas tömegfogyasztásra.
Papírforma Az aktuális nagyfilm idén a Delta volt. Tulajdonképpen helyén van benne minden snitt, színészei hibátlanok – még Lajkó Félix „civil jelenléte” sem kizökkentő –, zseniális jelenetei is akadnak (például: a megerőszakolás), csak átélni nagyon nehéz. Ha nem tudom ki a főhős, mik a céljai és a motivációi, miért kéne együtt éreznem vele? És Kim Ki-duknál miért tud ugyanez működni?
Végezetül jöjjenek akkor a Geekz-díj idei győztesei, akik a vízből kilépő Egres művésznő virtuális mozgó-szobrát kapják (a női díjazottakén a hokedlin maszturbáló Mucsi Zoltán képe van – erről sajnos nincs link, pedig nagyon kerestem; becsszó!).
LEGJOBB FILM – A NYOMOZÓ
LEGJOBB RENDEZÉS – GIGOR ATTILA (A nyomozó)
LEGJOBB ELSŐFILM – A NYOMOZÓ
LEGJOBB FORGATÓKÖNYV – GIGOR ATTILA (A nyomozó)
LEGJOBB FÉRFI ALAKÍTÁS – MUCSI ZOLTÁN (Tabló)
LEGJOBB NŐI ALAKÍTÁS – REZES JUDIT (A nyomozó)
LEGJOBB OPERATŐR – GARAS DÁNIEL (Overnight)
LEGJOBB ZENE – MELIS LÁSZLÓ (A nyomozó)
LEGJOBB KISFILM – GYENGÉBB NAPOK és LOPOTT RITMUS – HIPI-HOPI megosztva
Alig mászok fel a lépcsőn a moziszintre (idén először), máris sokkhatás ér: a Tégla üdvözlésképpen orvul, de barátságosan leordítja a fejem. Rendes ember: nyilván azért teszi, hogy legyen mivel indítanom a szemlebeszámolót. Köszönöm, Mr Tégla!
A Mammut-fikázás kötelező elem az efféle szubjektív tudósításokban, úgyhogy én ki is hagynám, legyen elég annyi, hogy már a helyszín(választás) is remekül szimbolizálja a magyar film jelenlegi elcseszett helyzetét, ezért nincs miért reklamálnunk. És igen, a sajtóiroda tényleg egy szőrmeboltban van!
Ma, vagyis tegnap kezdődtek el a játékfilmek vetítései. A sajtó nagytudású képviselői először Forgács Péter Saját halál című, videóra forgatott kétórás filmjét tekinthették meg, ezt – bár éreztem, hogy a geekz olvasóiban mérhetetlen hiányérzetet fogok az elmaradt beszámolóval kelteni – elblicceltem. Hajdu Szabolcs Off Hollywoodjára már sokkal kíváncsibb lettem volna, elvégre a rendező eddigi munkái sem okoztak számomra csalódást (kedvencem a szuperszínes Tamara), de itt nem részletezhető okok miatt végül csak a következő vetítésre, Fliegauf Benedek Tejútjára jutottam be.
Ahogy a rendező a vetítés utáni beszélgetésen elárulta, a külföldi fesztiválokon vagy formalista blöffnek, vagy egy zseniális zen műalkotásnak szokták tartani a filmet. Nos, az utóbbit semmiképp nem merném megkockáztatni, ahhoz azért még ebben a minimalista formában is túl nyilvánvalóak a rendező szándékai. A koncepció lényege, hogy 7-8 perces beállításokat látunk, a kamera mozdulatlan, a tájképszerű totálokon általában egy-egy csigalassú emberi tevékenység vagy mozdulatsor figyelhető meg, miközben különféle indusztriális zörejek-zajok hallatszanak. Mélyelemzésre nem mernék vállalkozni, már csak azért sem, mert bárhogy is igyekeztem ébren maradni, a film kétharmadánál pár percre átváltottam stand by üzemmódba. (Ha valaki a konténeres epizód „tartalmáról” tud felvilágosítással szolgálni, az a kommenteknél tegye meg. Kösz!) A jobban sikerült kompozíciók képei viszont megmaradtak bennem, csak arra nem sikerült rájönnöm, hogy mi célt szolgál ez az egész „képzőművészeti kísérlet”.
Végül, a minden idők legborzalmasabb magyar moziplakátjával büszkélkedő Lányokat mutatták be azoknak, akik novemberben lemaradtak róla. Így jártam én is, és utólag sajnálhatom, mert Faur Anna filmje a ’97-es taxisgyilkosságról hibái ellenére is émelyítően hitelesen adja vissza a magyar rögvalót. Értékelni persze ezt csak azt tudja, aki az utóbbi 5-10-15 évben végignézte, hogy szenvednek a nagynevű magyar rendezők azzal, hogy életszerű karaktereket teremtsenek. Itt sikerül, a tapló taxisok, az elvadult kamaszok meg a teljesen tompa szüleik túlságosan is ismerősek. (Az a családi ebéd a bevásárlóközpontban…!) A Lányok a Friss levegőhöz hasonlóan elsőfilm, és ahhoz képest nem látszik rajta. Színészei Zsótér Sándortól Mundruczó Kornélon át Péterfy Boriig zseniálisak, és Fullajtár Andreát csak azért nem említem, mert ő mindig az. A két francia színésznő is remek, csak az utószinkron ne lenne olyan zavaró...
A templomban játszódó nyitójelenetben egy dögös apáca hirtelen felindulásból lecuppantja Mulder ügynököt, vagyis David Duchovny-t. A blaszfém felütés ugyan csak álomjelenet, de még ugyanebben a részben a főhős, Hank Moody, összejön egy csinos barnával, akiről később kiderül, hogy csak 16 éves, és aki szex közben előszeretettel vagdossa pofán a partnerét. Mellesleg: Hank ex-feleségének nevelt lánya. Nem kevésbé tréfás az a mellékszál, melyben Charlie-t (Hank ügynökét) ráveszi a titkárnője egy kis szado-mazo játszadozásra, majd a férfi bemutatja a nőt a feleségének is, hogy némi izgalmat csempésszenek a fáradni kezdő házasságba. Az édeshármasból azonban édeskettes lesz, Charlie, ha úgy tetszik, kispadra kerül, de előtte még egy szexuális balesetben az egyik mellbimbóját is elveszíti.
PC-mentes poénok, frappáns beszólások, jobbnál jobb nők, napsütés és kaliforniai életérzés: kábé ezekért lehet szeretni a Kaliforgiát. Utálni meg a főszereplője miatt. De előbb a sztoriról: Hank Moody egy felkapott író, aki nem tudja túltenni magát rajta, hogy legutóbbi regényét Hollywood, a tőle megszokott kérlelhetetlen alapossággal meghágta, vagyis filmre adaptálta, hűtlen és hazug módon. Emellett – igazi New York-i lévén – nincs kibékülve a kaliforniai életstílussal, és a ténnyel, hogy ex-felesége újra házasodni akar (mással). Ez így együtt alkotói válságot eredményez nála – illetve eredményezne, ha egyáltalán megpróbálna akár egyetlen mondatot is leírni. Ehelyett inkább reggeltől estig piál (néha egy kis fű és kokain is becsúszik), és mindennap gyakorolja az alkalmi szex intézményét. Nehéz dolga persze nincs, mert a hírneve, a cinikus és (ön)ironikus humora, no meg a sármja miatt buknak rá a nők.
Az önsajnálatban és a különböző élvezeti szerekben való intenzív dagonyázás közben viszont Hank is tudja / érzi, hogy nincs ez így jól, ezért megpróbálja meggyőzni az ex-feleségét, akibe még mindig szerelmes, hogy ne menjen hozzá ahhoz a másik férfihez, mert 1., nem is szereti igazán, 2., vele (mármint Hankkel) működhetne a kapcsolat másodszorra, hiszen mindketten tanultak a hibáikból, 3., Beccának, közös lányuknak is ez lenne a legjobb.
Ennyi az alaphelyzet, kicsit szappanoperás, de még tolerálható. A legnagyobb gondom, ahogy említettem, Moody karakterével van. A vicc az, hogy Duchovny valószínűleg 100%-osan azt nyújtotta, amit kértek tőle: flegma, búvalbaszott, nagyképű. Mégis, egy ilyen paródiába hajlóan modoros figurával baromi nehéz szimpatizálni. A fickó végignyavalyogja az egész sorozatot, lubickol a spleenben, mint aki mindenét elvesztette – csoda, ha a néző (én) legszívesebben nekifutásból fejbe rúgná az öntelt fejét, hátha észbe kap? És mindez semmi ahhoz a borzalomhoz, amit a Hank lányát játszó színésznőlány produkál. Azt ugye már megszoktuk, hogy minden (értsd: MINDEN) hollywoodi vígjátékban koravének a gyerekszereplők, és, hogy ez jajdevicces, mert szembe lehet őket állítani az infantilis felnőttekkel. Ezt történik itt is, csak még durvább kivitelben. Becca száján minden epizódban olyan baromi nagy okosságok hullanak ki, amelyeket akkor is nehéz lenne feldolgozni, ha nem egy fahangú, az arcbénulás tüneteit produkáló, oláhibolya-frizurás kislánytól származnának, de így meg pláne.
Mindez természetesen szubjektív, ha valaki nem kap kiütést a szereplők és a sorozat modorosságától, a humorba rejtett érzelgősségtől, akkor valószínűleg egy szórakoztató 12 x 25 percben lesz része.
Hogy végül a legnagyobb pozitívummal zárjam a posztot, itt van pár jobb Hank Moody duma:
"I won't go down in history, but I will go down on your sister"
"You can't snort a line of coke off a womans ass and not wonder about her hopes and dreams. That wouldn't be gentlemanly"
„Now you're giving me that look, right now, look like I fingerbanged your cat.”
Hank: What is your name, by the way? Venice Beach Girl: Wouldn't you rather just fuck me and never know? Hank: Oh, fuck. Who says romance is dead?
Általában nem sok jót jelent, ha a nagytudású recenzens, vagy maga a mezei néző – jobb híján – a „tisztességes” és a „korrekt” szavakat húzza elő a közhelyszótárából, amikor reflektálni kell az adott filmre. Ez ugyanis annyit tesz, hogy az illető dolgozat tökéletesen középszerű, az ilyesmire pedig csak akkor érdemes az időt vesztegetni, ha nagyon sok van belőle (mármint az időből), vagy ha az adott rendező illetve színész elvakult rajongói vagyunk. Az Amerikai gengszter tulajdonképpen ebbe a kategóriába esne, ha nem lenne benne jópár olyan momentum, amely feledtetné a konstans déja vu érzését.
A történet ugyebár egyidős a gengszterfilmekével, a „rise and fall” tipikus haranggörbéjéről van szó: jön egy kívülálló senki, akiből valaki lesz, majd a csúcsról zuhanórepülésben jut a pokolba. Nem is muszáj, hogy feltétlenül az alvilágban munkálkodjon az illető, lehet éppen mondjuk egy médiamágnás is (lásd: Aranypolgár), ebben az esetben persze inkább egy sebhelyes arcú kubai sztorija a kézenfekvő párhuzam. Az „amerikai gengszter” alias Frank Lucas is kábé ugyanannyira számít idegen testnek az olaszok uralta maffiabizniszben, mint Montana Miamiben. A feketék ugyanis nem igen jutottak el odáig – legalábbis a történet idején, a hatvanas-hetvenes években –, hogy a szicíliai kollégákéhoz hasonló szervezettségű hálózatot építsenek ki. A főszereplő Lucas-nak ez sikerül, és ez a morbid emancipációs szubtextus önmagában is érdekes, hát még ha tudjuk, hogy többé-kevésbé az élet írta a szkriptet.
Korrigálnék is rögtön: ez a „csavar” attól működik igazán, hogy éppen Denzel Washington játssza Lucas-t, és éppen úgy, ahogy. A jó Denzel ugyanis nem egy fekete színész a sok közül: ő a Hazafias Néger, a becsület, a tisztesség és az erkölcs jelképe. Van stílusa és hozza magával a drogkirály szerepébe is. Elegáns, választékos és családcentrikus – kivéve amikor a nyílt utcán lövi fejbe a tejelni vonakodó riválist, vagy amikor a koktélparty-n egy zongorafedővel simítja el a nézeteltéréseket. Ridley Scott húzása aljas, de működik. Felhasználja Washington imázsát arra, hogy se a romantikus gengszter, se a pszichopata vadállat skatulyájába ne tudjuk beleerőltetni a figurát, ergo se utálni, se azonosulni vele ne lehessen igazán. Helyette kapunk egy furcsa, zavarba ejtően ellentmondásos személyiséget.
A másik oldalon Richie Roberts, a Lucas után nyomozó, betegesen kötelességtudó rendőr sokkal kiszámíthatóbb karakter, amit viszont Russel Crowe játéka ellensúlyoz: végre nem matekzseni vagy bankár, hanem egy alkatához illő tohonya figura. A rendező, illetve az írók, a két főszereplő ellentétét némileg erőltetett képi eszközökkel próbálják sulykolni, de ezt leszámítva nincs a filmben a Heat teatralitásából, vagy a Tégla fatalista hangulatából. Scott inkább mintha valami Drót-féle (kis)realizmusra törekedne (ez persze elsősorban Crowe szálára igaz), amit a meggyőzően szállított hetvenes évek fíling, a barkók, a ruhák vagy a harlemi utcaképek is szavatolnak. (A pozitívumok közé sorolhatnám a zenét is, ha pofátlan és ostoba módon nem használták volna fel a Jackie Brownnal összenőtt Across 110th Streetet.) Egyértelműek a politikai áthallások is – a heroin ugyebár a Vietnámban elesett katonák koporsójában érkezik meg Amerikába –, és a „bűnözőnél rosszabb a bűnöző rendőr” végkicsengése is világos. És ebben az a szép, hogy nem lehet belekötni: így történt minden a valóságban is.
Elég erős tehát az alapanyag ahhoz, hogy biztosak legyünk benne: többet is ki lehetett volna hozni belőle. Ráadásul még a 157 perc is kevés ahhoz, hogy bizonyos mellékszálak ne tűnjenek összecsapottnak – a Lucas rokonaiból álló County Boys akár egy külön filmet is kaphatna – de ez még így is az utóbbi pár év legmeggyőzőbb gengsztermozija, amely egyszerre hommage-a a műfajnak, krónikája egy korszaknak és portréja egy nagystílű bűnözőzseninek. Középszerűnél több, instant klasszikusnál kevesebb.
A Tűzvonalban nem jó sorozat. Mégis. Van benne valami különös, magyarosch báj, ami szórakoztatóvá teszi. Látszik, hogy az alkotók ismerik valahonnan a műfaji szabályokat, és az amerikai sorozatokon hizlalt nézői elvárásokkal is tisztában vannak, a végeredmény mégis olyan, mintha egyszerre forgattak volna le egy komoly bűnügyi szériát és annak a paródiáját. Az, hogy erre bőven van közönség (átlag 6-700 ezer néző és a rajongókat se feledjük), tökéletes illusztrációjává teszi a szériát a „magyar narancs” effektusnak.
Persze, ami látványosan szar, az még nem feltétlenül szórakoztató. Emlékezzünk kegyelettel ehelyütt azon szerencsétlenekre, akik az RTL Klub legendás Első generációja láttán szenvedtek soha nem múló mentális traumákat. Azzal a mutáns förmedvénnyel szemben a Tűzvonalban aránytévesztései és melléfogásai kifejezetten tolerálhatóak, főképp az életszagú(bb) karakterek és a szerencsésen megválogatott színészgárda miatt. Na jó: azt túlzás lenne állítani, hogy az angyalföldi 8-as körzet figuráit mind a magyar rögvalóból emelték át, de hogy több közük van hozzá, mint a Barátok közt vagy a Jóban-rosszban sohasemvolt műanyag Ikea-birodalmának, az is biztos. Külön kiemelendő a régi nagy öreg, Kálmán bá’ (Hollósi Frigyes alakítja, kiválóan), de a többi közrendőr személyiségét is egy műfaji sorozattól elvárható gondossággal rajzolták meg. A félreértések elkerülése végett: szó sincs valamiféle realizmusról, az anyjával élő rigolyás főhadnagy (Cserna Antal), az önértékelési zavarokkal küzdő, szolgálaton kívül underground színdarabokban játszó rendőrnő (Hábermann Lívia), vagy a nettó seggfej kerületi kapitány (Trokán Péter) pusztán érdekes, jól karikírozható figurák, akikből, ha nem tolnák el közös jeleneteiket állandóan a bohózat irányába, még többet is ki lehetne hozni. A körzeten kívülről érkező szereplők, a kommandósok, a fejesek vagy a rosszarcú bűnözők már sokkal klisé-ízűbbek, de a színészek itt is mentik a menthetőt. (Még szép: Balikótól Jordánig a fél Nemzeti Színház ott van a társulatban.)
A pozitívumokat illetően ne felejtsük el a random-mód felbukkanó, „most sírjak vagy nevessek” típusú beszólásokat, riposztokat és bonmot-kat, amelyek kecsesen ignorálják a 12-es karikát, az itt-ott felreppenő bazdmegekkel egyetemben. (Illusztráció, melyben az egyik szereplő a Kárpát-medence genetikai sokszínűségének okaira világít rá lakonikus tömörséggel: “Ezt az országot Mohács óta 40 évente végigbassza egy idegen hadsereg.”)
Magyar produkció lévén talán nem meglepő, de ezúttal is a történeten vérzik el a vállalkozás. Egy dolog, hogy irreálisan hosszú az expozíció, a negyedik-ötödik részig csak az alapozás folyik, de az eleinte háttérben zajló konspirációk is csak addig tűnnek izgalmasnak, amíg féltávnál hirtelen az összes rejtélyt fel nem fedik az írók. Ugyanígy a főgonosz figurája is érdektelenné válik miután elkezdenek monológokat adni a szájába. (A Tűzvonalban mellesleg megvalósította a régi szittya álmot: világnyelv lett a magyar, hiszen itt még az utolsó szerb bérgyilkos is perfektül keni Kazinczy nyelvét.) A fordulatok eloszlása egyenetlen, ahogy az utolsó hat résztől kezdve az egész évad színvonala is meredeken zuhan a finálé mélypontjáig. A készítőknek persze van mentségük, hiszen Stohl balesete miatt át kellett a hátralévő részeket írni, csak ha ennyire nem megy a gyors munka – márpedig nem megy, mert ettől a ponttól 50%-kal kevesebb a szellemes mondatok száma, és 100%-kal több a logikai következetlenségeké –, akkor miért nem lehetett elhalasztani a forgatást? Hova kellett annyira sietni, hogy megérte az addig – magyar viszonylatban – nézhető sorozatból egy összegányolt bugyutaságot csinálni?
Hogy hasonló szintű amatőrség-e az első évad vége után azonnal (ma este) folytatni a sorozatot, majd elválik, mindenesetre a tény, hogy ezúttal nem kell az expozícióval vesződni és, hogy végig ugyanazok az írók jegyzik az epizódokat, na meg az új szereplők személye (László Zsolt, mint „főgonosz”: hmm) némi bizakodásra adhat okot arra nézve, hogy legalább rosszabb nem lesz a folytatás. Jó lenne most olyan optimista okosságokat írni, hogy hát a Tűzvonalban még nem az igazi, de akár előhírnöke lehet az első valóban színvonalas, irónia nélkül is fogyasztható magyar zsánersorozatnak, ahol nem lehet pénzhiánnyal takarózni, és a „sajátos magyar viszonyok” sem hátrányként, hanem a kreativitást serkentő, kihasználandó előnyként jelentkeznek, de ez csak önáltatás lenne. A Tűzvonalban nem előzmény, csak egy sajátos hungarikum.
Túl bizarr, hogy létezzen, túl ritka, hogy megszűnjön.
A Geekblog karácsonyi cikksorozatát egy horrorral nyitottuk meg, aztán lajstromba vettük a fősodor legócskább darabjait, majd egy véreset, egy viccesen-véreset és legutoljára egy romantikusat veséztünk ki. Itt az ideje, hogy zárásképpen szó essen egy olyan filmről, amely nem egy, hanem – egyértelműen és megfellebezhetetlenül – „A” karácsonyi film.
Az Élet csodaszép nem egyből lett kultuszfilm, születésekor, 1946-ban szerényen teljesített a mozipénztáraknál, különösebb nyomot nem is hagyott a korabeli nézőkben, még ha 5 kategóriában Oscarra is jelölték (egyiket sem kapta meg.) Igazi karrierje a hetvenes években kezdődött, amikor a vetítés jogait elfelejtették megújítani, így az összes tévécsatorna szabadon és ingyen műsorra tűzhette, egészen a kilencvenes évek elejéig. Azóta az NBC a kizárólagos sugárzója, de a lényeg változatlan: milliók számára ma is ez a standard karácsony esti szórakozás. Biztos olyan is van, aki rühelli, de a többség még mindig rajong érte. Ha lehet hinni az IMDB fórumainak és szavazásainak (10/8.6, top 250 – #31), akkor nem csak azok, akik ezen nőttek fel, de fiatalabbak is. A „nemzeti kultúra része” ahogy az egyik amerikai fórumozó írja. Csak egy példa rá, hogy milyen státuszban van a film: 2006-ban, az ötvenéves évfordulón az egykori elnök, idősebb George Bush vállalta el a narrációt a látássérülek számára készített hangsávon. Ami a kritikát illeti, az American Film Institute minden idők legihletettebb filmjének választotta 2006-ban, majd egy évvel később a „legnagyszerűbb” kategóriában (jelentsen ez bármit) a 20. helyre rangsorolta.
Több mint jogos a kérdés: vajon mire ez a nagy hype? Látszólag egy tipikus Frank Capra féle melodrámával van dolgunk, a rendező kedvenc témájával (a jóságos, szociálisan érzékeny férfifőhős versus a korrupt rendszer). A fantasy-ba illő indítás szerint két égben trónoló angyal meghallja Bedford Falls városka lakóinak imáit, akik egy bizonyos George Bailey-ért fohászkodnak. A férfi arra készül, hogy eldobja magától az életét, ezért őrangyalt küldenek hozzá. Csak előtte levetítik neki Bailey életét, a gyerekkorát, amikor kimentette testvérét a jég alól, és emiatt a fél fülére megsüketült, majd azt ahogy felnőve kénytelen átvenni apja munkáját a helyi bankban, ahelyett hogy Európába utazhatna, ahogy tervezte. Feleségül veszi a nőt, aki gyerekkora óta szerelmes belé, majd mikor ismét lehetősége lenne, hogy legalább a nászút idejére kiszabaduljon a városból, bankpánik tör ki. Marad és az összes saját pénzét arra költi, hogy kárpótolja a betéteseket és rávegye őket, hogy ne menjenek át a rivális bankárhoz, a lelketlen és cinikus Potterhez. Sikerül kivédeni a krachot, sőt idővel még arra is telik, hogy a segítségével a kispénzű emberek, akiknek Potter sohasem hitelezne, saját házat építsenek egy új városnegyedben. Ekkor jön a következő csapás: jelentősebb hiány keletkezik a kasszában (naná, hogy a gonosz Potter a bűnös), amiért Bailey-re börtön vár. Ekkor dönt úgy a férfi, hogy öngyilkos lesz, úgy legalább a családja (született közben négy gyereke) megkapja a biztosítási pénzt. És mindez karácsony este történik.
Talán ennyiből is érzékelhető, hogy Capra sötétebbre veszi a hangvételt a szokványos melodrámákénál, hogy aztán még nagyobbat üthessen a happy end. És itt a másik csavar: az angyal úgy segít Bailey-nek, hogy szaván fogja („Bárcsak meg se születtem volna!”) és megmutatja, milyen lenne a város nélküle. Egy alternatív valóságban találja magát, ahol Potter az úr (már a várost is Pottersville-nek hívják) a családias üzletek helyén kaszinók és sztriptízbárok vannak, az utcákon részegek és kurvák lődörögnek. A „mi lenne ha” trükkjét azóta milliónyi filmben bevetették már, de ’46-ban ez még bőven újnak számított.
Mai szemmel, ezzel együtt se sokkal érthetőbb a filmet övező rajongás mértéke. Klasszikus hollywoodi melodrámát látunk, helyenként ötletes képi megoldásokkal és a kor elvárásaihoz mérten túljátszott alakításokkal (James Stewart mint Bailey természetesen tökéletes). Hogy ennél is többet lássunk bele a filmbe, ahhoz valószínűleg amerikainak kéne lenni. (Ennek némileg ellentmond, hogy Angliában is nagy a kultusza.) Az Élet csodaszép ugyanis ugyanúgy az amerikai mítoszról szól, mint a westernek többsége. Az individualista főhös elindul(na), hogy megvalósítsa az álmát, aztán végül a közösségben találja meg a boldogságot. Bailey ráadásul az összes olyan értéket megtestesíti, amellyel a néző Amerikát és titokban magát szeretné azonosítani: becsület, szabadságvágy, megalkuvásmentesség, őszinteség, igazságérzet, humanizmus. És mindez kontrasztba állítva a kapzsi Potter által megszemélyesített gátlástalan kapitalizmussal.
Bailey karácsony este újjászületik, hogy megmentse a városát, a családját és –szigorúan utolsósorban – saját magát. Ettől igazán karácsonyi film Az Élet csodaszép. Jól sejti, aki a címe alapján ítéli meg: a giccs határán táncol, és gátlástalanul szentimentális. Az őszintesége, a naiv bája és a finom humora a mentsége. Na meg a tény, hogy az elmúlt évtizedekben emberek millióit ríkatta meg. A kultusszal lehet vitatkozni, csak nem érdemes.
Azt ugye mondanom se kell, hogy tegnap este, amerikai idő szerint este nyolckor, mi ment az NBC műsorán?
Hat vagy hét évesen láttam először a Macskafogót, és utána sokáig abban a hitben éltem, hogy ez egy külföldi film, csak baromi jó a szinkronja: fel se merült bennem, hogy egy ennyire profi rajzfilmet nálunk készíthettek. Azt pedig, hogy mekkora siker volt külföldön, csak most, a sajtóanyagból tudtam meg – gyakorlatilag mindenhová eljutott Angliától Indiáig, több mint száz országban játszották. Itthon 4 és fél millióan látták, alig van valaki, aki ne ismerné, mondatai, figurái beleégtek a kollektív tudatba. A kultusz nagysága sajnos a két alkotót, Ternovszky Bélát és Nepp Józsefet is megbénította: a Macskafogó 2 gyakorlatilag nem folytatás, hanem egy ön-tribute, másfél órányi bensőséges kacsintgatás. Mintha egy húsz éve feloszlott együttes újra összeállna, hogy sütkérezzen a saját legendája fényében: újat nem nyújt, mert vagy nem tud, vagy biztos benne, hogy a rajongóknak az is elég, hogy látják a régi arcokat.
Nagyon úgy néz ki, hogy Neppék nem történetben, hanem kultuszban gondolkodtak, meg akartak felelni minden nézői nosztalgiának. Gyakorlatilag az összes fontos szereplőt visszahozzák a gengsztermacskáktól a vámpírdenevérekig, amivel még nem is lenne probléma, de sokuknak, mint például a 4 patkánynak, nincs semmilyen dramaturgiai funkciója. Vannak, hogy hadd örüljünk. Az eredeti filmben kis túlzással annyi a történés, mint egy James Bond filmben, a látszólag mellékvágányt jelentő epizódok is fontos részei a cselekménynek, még ha ez csak a végén derül is ki. Itt kapunk egy hosszú expozíciót – egy Stanley nevű újságíróegér a dzsungelben felfedez egy vad macskapopulációt, akik megtudva, hogy a társaikat leigázták az egerek, elindulnak a kiszabadításukra –, majd minden fordulat és izgalom nélkül hirtelen véget ér a film. Ami még ennél az aránytalanságnál is érthetetlenebb, az az, hogy Grabowski figurája közben csak mellékszerepet kap.
A poénokat illetően sem sokkal jobb helyzet: vannak bőven, akad közöttünk szellemes is, de az erőltetett szóviccekből a kevesebb több lett volna, a filmből való kikacsintás pedig már elsőre is alig-alig vicces, sokadszorra meg már annyira se. Az eredeti Macskafogónak talán nem a zenei betétek jelentették a legerősebb részét, ennek ellenére természetesen most is felhangzik pár jellegtelen betétdal. A végefőcím viszont képes megmozgatni az embert, legalábbis a kijárat irányába, mert ifjabb Malek Miklós és Zöldi Gergely olyan iszonytató giccset hozott össze, amire még a Bon-Bon zenekar se lett volna képes. Ami a látványt illeti, természetesen látszik, hogy eltelt 20 év, élénkebbek a színek, részletesebbek a hátterek, a figurák hibátlanul animáltak. A hagyományos két dimenziós animációt néhány jelenetben 3D-s képek váltják fel pár másodpercre, amelyek megtörik némileg a stílust, de ezzel együtt a látvány a legkevésbé kifogásolható része a produkciónak.
A Macskafogó 2 nem az a film, amiről anyázva jövünk ki és követeljük vissza a pénzt. Alkalmas arra, hogy a negyven év alattiak nosztalgiáját kielégítse, és még az is lehet, hogy a mai gyerekeknek is tetszeni fog – pár százezer nézője biztos lesz. De hogy nem fogjuk röhögve idézgetni a mondatait, az is biztos.
Ternovszky és Nepp védelmében: embertelenül nehéz egy kultuszhoz hozzányúlni. Kockázatos szimplán reprodukálni az eredetit, bátran – de az esszenciáját megőrizve – eltérni tőle, még inkább. Kár, hogy meg sem próbálták.
Bár ilyesmit nem szoktunk csinálni, íme a film egy másik kritikája, villámkritikája, Harmi kolléga tollából:
Grabowski visszatér, 21 évvel az első opusz után. A történet kibontása silány a hatalmas be- és felvezetéséhez képest, ám a párbeszédek és a figurák a régiek. Míg a klasszikus filmből olyan állapotban kerültünk ki, mint Teufel a macskafogóból, a második résznél korántsem ilyen egyszerű a helyzet. Mintha már nem hatna olyan erővel a gépezet, mint az első részben: lelkesen, de cseppet keserű szájízzel távozunk.
A macskák és egerek színe nem fakult, a rajzfilm képileg nem akarta meghódítani a világot, de megállja a helyét. Mi több, a szinkronhangok kiválóak (Darvas, Dörner, Reviczky, Szombathy, Kern, Haumann, Mikó, Sinkó) és a beszéd az, mely viszi az összes pálmát és az egész filmet. Erős poénokkal és izgalmas fordulatokkal megspékelt a macskák és egerek közös nyelve, mely igazán hű marad az első részhez. A hang, és a zene kellemes, újra itt a jazz, és a betétdalok sora (utalnak is Malek Miklós zeneszerzőre), bár a búcsúszám (ifj. Malek) a főcím alatt hagy a nézőben kérdéseket és némi kívánnivalót maga után...
A Rudolf Péter hangján megszólaló Stanley Livingstone és a vad Torzonborz történetének vége nem olyan vaskosan kidolgozott, mint a bevezetése. Nagyot ígér, gyorsszerelem a vég. És nem értjük, miért. Grabowski már idős szuperhős, és helyébe az oly lenézett újságíró, Stanley Livingstone kerül, aki valójában csak a történet bonyodalmának generálója.
A hibák ellenére nem felejthetjük el, mennyire nagy dobás volt az első rész, és mennyien nézték ronggyá. Jó lenne, ha az új rész apropóján újra a mozikban találnánk őkelmét.
Megcsinálták, igen. Kedvenc sorozatgyilkosunk második évadbéli kalandjai még izgalmasabbra és meglepőbbre sikeredtek, mint az elsőben látottak. Volt rá esély, hogy az irodalmi alapanyagtól elrugaszkodva csökkeni fog a színvonal, vagy épp a morális felhorkanásokat csillapítandó, puhítanak Dexter karakterén és a sorozat hangulatán az írók, de nem ez történt. Ahogy egy IMDB-fórumozó jól megmondta: „The writers on Dexter have balls.” Valóban. Így kell, és így érdemes sorozatot csinálni.
(A tovább után szinte teljesen spoiler-mentes szöveg!)
Amikor július végén megnéztem a netre kiszivárgott első két részt, azon reményeimnek adtam hangot, hogy ezúttal nem lesz Ice Truck Killer szintű nemezis, hanem teljes egészében Dex zavaros személyisége kerül majd fókuszba. Tévedtem is, meg nem is. Doakes őrmesterből, a madöfakkolás virtuóz művészéből remek damoklészi kard lett, aki pont a megfelelő pillanatban (képzavar következik) sült el, de Dexter – kezdetben legalábbis – szappanoperát idéző magánéleti zűrjei is ugyanolyan fontos részét képezték a dramaturgiának. Míg az első évadot tulajdonképpen meg lehetett úszni anélkül, hogy mint nézők nyíltan azonosuljunk egy sorozatgyilkossal, itt csak akkor működik a történet, csak akkor van tétje, ha elkezdünk Dexternek drukkolni. Jár a riszpekt az íróknak, rendezőknek és persze Michael C. Hallnak, hogy el tudták érni: a főszereplő belső vívódásai, a lebukásának belengetése jobban bevonja a nézőt, mint egy másik pszichopatával való, sokkalta véresebb kergetőzése (lásd: első évad).
Ennek két pofonegyszerű oka van. Egy: amíg az első évadban már jóval a finálé előtt sejteni lehetett a slusszpoént, itt végig két- vagy inkább sokesélyes volt a játék kimenetele. Az elképesztően intenzív utolsó 5 részben minden teljesen nyitott volt, hogy aztán a fináléban – szerencsére – elmaradjon a kötelező nagyjelenet, illetve nem úgy, és nem azokkal a szereplőkkel következzen be, ahogy azt az egyszeri néző várta. Kettő: Dexter karakteréről ezzel összefüggésben kiderült, hogy valóban változik, a hangzatos belső monológjai mögött tényleg igazi identitásválság van. Egy Vic Mackey, történjen vele bármi, mindig Vic Mackey marad. Dexterről viszont ebben az évadban, egy rövid ideig, nem lehetett tudni, hogy "Dexter"-ként fejezi-e be a szériát, vagy elveszti a „nihilista, de azért tök ari”-killer imázsát. Megkockáztatom: épp ettől a bizonytalanságtól lett olyan körömcsócsálósan feszült az évad második fele. Végül persze annyira nem mertek az írók radikálisak lenni, ezért az utolsó rész túlzott lekerekítettsége miatt akár csalódottnak is érezhetnénk magunkat. Igaz, az első szezon végén sem hittük, hogy ennyi potenciál van még ebben a figurában, így arra tippelek, jut még a 3. évadra is meglepetés, noha ezúttal tényleg nehezebb elképzelni, hogy hova fejlődhet még a történet.
Addig is lehet filózni a sorozat morális vonatkozásain, mármint a néző szemszögéből, azaz, hogy miért is ilyen jó (?) azonosulni egy gyilkossal. Odaátról nyilván máshogy fest a dolog. Ahol akkora hagyományai vannak az önbíráskodásnak, mint Amerikában, ott talán könnyebb szemérmesen fátylat borítani arra a bizonyos 5. parancsolatra, ha az, aki megszegi, a jó ügy érdekében cselekszik. Csoda, hogy Jack Bauer is azt ver (khm.) bucira, akit csak akar?
(Enyhe spoiler, most:) Az évad legeslegutolsó Dexter-monológja ez: „Gonosz vagyok? Vagy jó? Többé már nem teszem fel magamnak ezt a kérdést. Mert én nem tudom rá a választ. Van olyan, aki igen?” Azt jelentené ez, hogy nincs jó és rossz, az erkölcs relatív? Veszélyes konklúzió: bármelyik agyhalott iskolai lövöldöző-jelölt elfogadná mottónak (és lehet, hogy lesz is, aki el fogja). Ez azért már majdnem több, mint „a határok konszolidált feszegetése.” Veszélyes, tehát iszonyatosan izgalmas. Zárójel bezárva.
"Thank you, my honor. This isn't a victory for me, it's a victory for the justice system. And for my balls."
Az igazi über-hardcore South Park expert az, aki szerint az első évadok voltak a legjobbak, és azóta már csak lejtmenet van, sőt, annál autentikusabb egy fan, minél korábbi időpontra datálja a széria csúcspontját. A „régen minden jobb volt” romantikus siráma helyett én inkább maradnék a tényeknél: a nemrég véget ért 11. évad átlagnézettsége a 4 milliót nyaldosta, ami kábeltévén különlegesen jó eredménynek számít, főleg egy animált sorozattól.
Ami pedig a színvonalat illeti, ha objektív nyilván nem is tudok lenni, az elmúlt évadokat snellben végigzongorázva, itt-ott beletekerve, felröhögve, számomra nyilvánvaló, hogy Parkerék még képesek hozni a szokott szintet, és messze vannak a kifulladástól. Igen, akadnak gyengébb epizódok és önismétlő poénok, de ez 11 évad után már elkerülhetetlen, másrészt a stáb alkotásmódjából (egy hét alatt készülnek el egy epizóddal, sztoritól a szinkronig) következik, hogy a végeredmény nagyban függ attól, van-e épp valami érdekes közéleti téma, vagy mennyire szállta meg őket azon a héten az ihlet. A Woodland Critter Christmas (Erdei karácsony, 814) például úgy született meg, hogy három nappal a leadás előtt még semmi nem jutott eszükbe, így jobb híján parodizálták egy country-énekes (John Denver) karácsonyi lemezét. Az viszont, hogy ennek ellenére ez lett az egyik legötletesebb – és legbrutálisabb – epizód, bizonyítja, hogy az ad-hoc módszer még használhat is a kreativitásnak.
Ennyi idő után persze már ott a rutin is, a 11. évadban pont azok a gyengébb részek, amelyeken érződik, hogy túl könnyen, túl simán készültek el. Ilyennek érzem a D-Yikes!-t (1106), amiben Mrs. Garrison és a Les’ Bos bár harcol a perzsa felvásárlók ellen: magyarán 300 paródia akarna lenni, de nincs a poénok mögött semmi plusz. A Guitar Queer-o (1113) ugyanez: a (sztár) karrier-filmek átültetése, de sehol egy csavar, ergo pont olyan unalmas és kiszámítható, mint amit parodizálni akar. A Le Petit Tourette-ben (1108) az alapszituációval van a gond: az, hogy Cartman szabadon káromkodik, így, a sorozat 10 évében, már nem túl eredeti ötlet.
A többi 11 epizódban viszont mindben akad valamiféle komolyabb téma vagy szubtextus, a „mondandó” (bocs!) pedig – bár lehet, hogy ez csak az én rögeszmém – a poénok fajsúlyát és hatóerejét is növeli. Volt szó rasszizmusról (1101 – With Apologies to Jesse Jackson, 1104 – The Snuke), homofóbiáról (1102 – Cartman Sucks), megpöckölték az egyház orrát (1105 – Fantastic Easter Special), szociális tematikával ötvözték a zombizsánert (1107 - Night of the Living Homeless), megmondták a frankót a csúnyaságról (1114 – The List) és megfejtették az egyszerű férfilélek motivációit (1109 – More Crap). Külön kategória a Lice Capades (1103), amiben a gyerekek csak mellékszereplők, helyettük a szerencsétlen sorsú fejtetvek hányattatásait követhetjük. A történet nézhető mint ironikus – khm - civilizációs metafora, de a szokott komolytalanul-komoly southparkos stílben még filozófiai kérdéseket is felvet. Annyi a világ, amennyit látunk belőle, vagy lehet, hogy mi is csak egy másik civilizáció fejtetvei vagyunk? (Nesze neked platóni barlang hasonlat…)
Azoknak, akik a sorozatot csak a félrefordított, pöcsözős, mucsai szinkron révén ismerik, nyilván újdonság, de igen, az SP erről is szól. Attól, hogy a tanulság idézőjelbe van téve, még ott van, és nem szerényen, a háttérben pironkodva, a hányós-szarós poénoknak statisztálva, hanem mint „a lényeg”. A 11. évad legjobb részeiben, a nézők és a kritika által is fejbiccentőizom-gyulladással honorált Imaginationland-eposzban (1110, 1111, 1112), ugyanez a sajátos South Park-világnézet tükröződik. Oké, az, amit a trilógia végén a hitről az arcunkba mondanak, közhely (merthogy igaz), de melyik másik animációs sorozat tud és mer ennyire okosnak lenni, úgy hogy közben hülyére is röhögjük magunkat rajta?
Az éseztígyhogy-kategória mai versenyzője Mitchell Lichtenstein rendező bizarr filmje, melyben egy katolikus gimnazista lány, szexuális abúzus elszenvedése után, különös testi (el)változást fedez fel magán: fogai nőnek ott ahol – hogy is fogalmazzam meg szalonképesen – elsősorban nem neki fáj igazán. A műfaj állítólag horrorkomédia, de megjárta a legutóbbi Sundance-t (a főszereplő Jess Weixler alakítását díjazták is), így talán a mélység (mehehe) sem hiányzik belőle. A vagina dentata amúgy régesrégi mítikus toposz és szimbólum, férfiszemszögből az „agresszív női nemiség és a felfaló anyaság jelképe”, női oldalról meg az erőszakoskodó férfiak méltó büntetése. Ideális téma: nőgyűlölőktől a hardcore feministákig mindenki azt láthat bele, amit akar. Amerikai bemutató jövőre, a magyar cím meg nyilván adja majd magát: Ne fogazz!
Negatív kritikát írni mindig élvezetesebb, ezért essünk is túl gyorsan a nehezén, azaz a könnyes hangú laudáción. Greengrass rendezőnek és kollégáinak sikerült az a bravúr, ami még a legnagyobbaknak is csak a legritkábban jön össze: méltóan, minőségromlás nélkül fejeztek be egy trilógiát. Sőt, a harmadik Bourne film talán még izgalmasabb és látványosabb is, mint a második. (A Doug Liman rendezte első felvonás annyira eltérő stílusú, hogy ahhoz nem érdemes hasonlítgatni.) A sztori szinte ugyanott folytatódik, ahol az előző részben befejeződött, illetőleg van néhány időugrás, de a koreográfia változatlan: Bourne-t üldözik, Bourne dühös, Bourne nem hagyja magát, Bourne mindenkit legyak.
Ritmust illetően is tartja a szintet Greengrass, vagy talán még fokozza is a tempót, mivel a cselekményt fékező romantikus betétek ezúttal hiányoznak. Maradt viszont John Powell prüttyögős elektronikából, hagyományos vonós muzsikából és többféle dobhangzásból összemixelt filmzenéje, ami tökéletesen festi alá a Moszkvát, Párizst, Londont, Madridot, Tangert és New Yorkot érintő városkép-amortizációs akciótúrát.
És itt kéne következnie a rosszalló recenzionista fejcsóválgatásnak, hogy „szép, ami szép, de miért bízta a rendező megint az operatőri munkát egy Parkinson-kórban szenvedő kollégára?” A sirámok helyett jöjjön inkább a válasz: azért mert Greengrass ravasz. Pontosan tudja, hogy Bourne abszurd kalandjait, és a cselekményen tátongó, elefántcsapda méretű lyukakat legjobban a realizmust sugalló (hazudó) kézikamerás és steady-cames módszerrel tudja elfedni. Másképp hogy tudná túltenni magát a néző azon, hogy Bourne keményebb, mint az új Bond, okosabb, mint Jack Bauer és hallhatatlanabb, mint John McClane és Chuck Norris együttvéve? És azon, hogy miután beleugrott egy üvegablakba, majd széttörtek a fején egy egész fürdőszoba-berendezést, egyetlen vágás se marad az arcán? Vagy, hogy több év kiesés után is jobban ismeri a legfrissebb csúcstechnikát, mint a CIA expertjei? A Bourne-taktika pofonegyszerű: a rángatózó közelképekkel olyan drámai feszültséget kell kelteni, és olyan sebességet diktálni, hogy a nézőnek se ideje, se kedve ne legyen a történet realitásán elméláznia.
A körítés amúgy is lényegtelen, a néző nem arra utazik, hogy megismerje a titkosügynökök világát, hanem, hogy a főhőssel azonosulva átélhesse a legyőzhetetlenség érzését. Bourne ugyanis csak egyszer szívja meg igazán, még az első rész kezdete előtt, amikor elveszíti az emlékezetét, utána viszont egy pillanatig sem lehet sarokba szorítani. Nem tudják komolyan megsebesíteni, nem rabolják el a szeretteit (mert nincsenek is) és nem tudják egyszer sem elkapni. Mindig egy lépéssel az ellenfelei előtt jár, nemcsak erősebb, de ravaszabb is náluk. Vele azonosulni olyan, mint egy FPS játék halhatatlanná cheatelt hősével játszani. Ropognak a csontok, törnek a karosszériák: igazi macsó élvezet. Sallangok, úgy mint kikacsintós humor, csillagsávos patetizmus vagy Casino Royale féle romantikus ömlengések, nincsenek. Ja, hogy közben ez a Jason fiú, Bonddal ellentétben, egyáltalán nem élvezi ezt az egészet? Lényegtelen. Amikor a legvégén beúsznak Moby zseniális Extreme Ways-ének első taktusai, úgyis csak egy konklúzió marad Bourne-t és a trilógiát illetően: COOL!
- Ahogy a Biblia mondja, ha nincs több hely a pokolban, a halottak elözönlik a földet. - Ez egy film plakátjáról van...
Vigyázat: a geekblog eddigi történetének leghaszontalanabb posztja következik. A rövid recenzió tárgya ugyanis egy olyan sorozat, amelyből mindössze egy rész készült el, és mivel a CBS fejesei végül nem bólintottak rá a projektre, az oldschool módon tévézők még ezt az egy részt sem nézhették meg. A fájlcserélők népe viszont, ha rossz minőségben is, de képet kaphat róla, hogy milyen lett volna főműsoridőben követni a halottaikból visszatérő, családcentrikus zombik történetét.
A pilot a klasszikus ’durr a közepébe’ technikával nyit, konkrétan egy ezerszer sokszor látott képsorral: egy koszos emberi kezet látunk kibukkani a föld alól. Ernie, a hulla, és még sok száz sorstársa életre kel és hazafelé veszi az irányt. A helyszín egy tipikus amerikai kisváros, kerítés nélküli házakkal és átlagos emberekkel, akik természetesen sokkot kapnak amikor hazaérve a nappaliban találják falfehér, oszlásnak indult szeretteiket, sörrel a kézben, a tévé előtt ücsörögve. Ezek a zombik nem vágynak friss, ropogós agylebenyekre, csak arra, hogy újra a családdal lehessenek. A város polgárai közül van aki boldog, hogy Isten végre vette az adást és visszahozta a feleségét/férjét, Janine és az anyja viszont kevésbé repes az örömtől, hogy a szadista apuci feltámadt, főleg, hogy anno ők állítottak bele egy fejszét a fejébe és kaparták el egy elhagyott helyen.
Bármennyire is elborult a sorozat ötlete, láttunk már olyat, hogy a holtak visszatértek a sírból a családi körbe, igaz, a Tim Burton féle A halott menyasszony nem élő szereplős film volt. A Masters of Horror széria Joe Dante rendezte epizódja (Homecoming) viszont igen, ott ráadásul az Irakban elhunyt katonák támadtak föl, kizárólag azért, hogy elmenjenek Bush ellen szavazni. Kábé ennyire tűnik abszurdnak a Babylon Fields sztorija is, főleg, hogy se humorral, se horrorral nem fűszerezik meg a bizarr alapszituációt. Hivatalosan dramedy lett volna a széria műfaja, de itt még a legordítóbb ziccereket se csapják le a készítők. És ettől még nyomasztóbb az egész. Hogy mi volt a céljuk, az a pilot alapján nem dönthető el, lehetett volna akár giccses dráma az elrontott életekről, szatíra a kispolgári létükhöz a halál után is ragaszkodó átlagemberekről vagy vulgárfilozofálás az elmúlás természetéről.
Talán ennyiből is sejthető, miért volt eleve esélytelen, hogy éppen a nyugdíjascsatornának csúfolt CBS rendeljen be egy ilyen kamikáze projektet. A magam részéről, már csupán a zombi tematika iránti rajongásom okán is, szívesen néztem volna még egy-két részt a sorozatból, mert a több Dexter és Sírhant művek epizódot is jegyző Michael Cuesta rendező ügyesen teremtette meg a pilot borongós hangulatát és a karakterekben is akadt volna fantázia. Kereskedelmi szempontból persze érthető a döntés: negyven percnyi tömény depresszióra valószínűleg kevesen lettek volna kíváncsiak, arra pedig végképp nem, hogy pont a tévé emlékeztessen heti rendszerességgel a saját halandóságukra.
Talán az év DVD híre: végre nálunk is megjelenik Park Chan-wook zseniális Bosszú trilógiája, méghozzá különleges hatlemezes digipakban, 5.1-es magyar szinkronnal, 5.1-es ill. DTS koreai hanggal és nagyon sok feliratos extrával. A dél-koreai rendező munkái közül eddig csak az Oldboy került moziforgalmazásba (a Sympathy for Lady Vengeance-t A bosszú asszonya címmel a Titanicon vetítették) illetve az Odeon jóvoltából kétlemezes DVD-n is kijött, de a mostani verzióhoz állítólag három órányi vadiúj bónusz anyag is készült. Megjelenés december 6.-a körül várható, az ár maximum 8000 forint lesz. Részletek később de a Cornerfilm előző kiadványa, Az idő urai DVD után joggal reménykedhetünk egy minőségi munkában. Ha jól tévedünk egyébként, akkor ez ugyanaz a verzió lesz, ami Angliában is megjelent. Ott a digipaknak egy delux változatát is kiadták, benne egy Oldboy féle kalpáccsal és egy Lady Vengeance poszterrel. Reménykedjünk...
Hazánk egyik legjelentősebb kulturális exportcikke, Dobó Kata, miután megkapta a maga másfél másodperces jelenetét a 15 perc hírnév című De Niro filmben, nem kisebb akciólegendák oldalán tűnt fel, mint Steven Seagal és Dolph Lundgren. Egy rövid mozis kitérő után (Elemi ösztön 2), most újból egy straight to DVD opussal építi tovább lendületesen ívelő szakmai karrierjét. A jó nevű Ostrana Entertainment által 100 ezer dollárból összedobott Broken Sky egy posztapokaliptikus sci-fi, ahol a Hugyetz Lajos kickbox világbajnok alakította diktátor, bizonyos Golhard terrorizálja a jónépet, mígnem egy zen harcművész, Ben David útját nem állja. A trailer alapján kiváló full kontaktos harcjelenetekre, különleges drámai feszültségre és pazar látványra számíthatnak a műfaj szerelmesei illetve Dobó Kata rajongói.
Aljas és pofátlan agymenés a Terrorbolygó, mint ahogy az egész Grindhouse project az. A recept ugyanis amiből dolgozik, olyan, hogy egy igazi horrorgeeknek már az összetevők felsorolásától muszáj elcsöppennie, függetlenül attól, mi sül ki a végén belőle. Gennyedző fejű zombik, géppuska lábú sztriptíztáncos, heregyűjtő tudós, pszichopata orvos, őrült babysitter-ikrek, leszakadó testrészek, szökőkútként spriccelő artériák és egyéb jóságok. Ha a végén ebből valami értékelhető születik, az jó, ha valami szar, az még jobb. Veszteni ilyen leosztásból lehetetlen. Rodriguez (és persze Tarantino) számára soha nem volt ilyen kényelmes a rendezői kempingszék.
Nem irigykedem persze, mind a két hivatásos mozibuzi megérdemli, hogy azt csinálhasson a vásznon, amit akar, nézőként pedig magam is lelkesen dagonyázom a celluloid-szemétben. Csupán jelezném – hátha más is így van ezzel – hogy az egyöntetű ovációba nálam egy kis rosszérzés is vegyül, a tudat, hogy ilyen könnyen kiszámíthatóak és lekottázhatóak a mainstreamtől elvileg távolabb álló közönség vágyai, egy kicsit zavaró. Hasonlót akkor éreztem legutóbb, amikor a Sin City-t már a leforgatása előtt kultfilmnek kiáltották ki.
A Grindhouse attól más, hogy nyíltan felvállalja missziós jellegét. Azon lehet vitatkozni, hogy megérdemlik-e a 70-es, 80-as évek trash-, exploitation és B-filmjei az efféle vizuális emlékműveket, de az tény, hogy a grindhouse nevet és jelenséget pár évvel ezelőttig kevesen ismerték. Nagy költségvetésből és sztárokkal viszont nem lehet igazi grindhouse mozit csinálni, így Tarantinóék maximum a hangulat megidézését vállalhatták.
Ez egyértelműen Rodrigueznek sikerült jobban, az ő variációja kaotikusabb, gátlástalanabb és agyatlanabb, míg Tarantinóról – akit az eredetiség állítólagos hiánya miatt szokás csesztetni – az derül ki, hogy képtelen a saját stílusát levetkőzni, akkor is tarantinós filmet csinál, amikor hivatalból is másolnia, idéznie kéne. Rodrigueznek viszont nem is kell exploitation gurunak álcáznia magát, ahogy a kolléga is mondja, ő mindig is az volt, már az Alkonyattól pirkadatiggal bebizonyította ezt (persze Tarantino is, mivelhogy ő volt a forgatókönyvíró), csak akkor még a kapcsolódó PR-szöveg hiányzott.
A Terrorbolygó tehát szinte hibátlanul vacak film. A trashhangulatot elsősorban a precízen adagolt dramaturgiai következetlenségek, és a fő cselekményszervező elemként funkcionáló gore adják. Mindez a legízletesebb camp humorral leöntve. A sztori alapja a Return of the living dead című zseniális zombiparódiából lehet ismerős, de az expertek tucatnyi más klasszikusból gyűjthetik össze a kisebb-nagyobb idézeteket és nyúlásokat. Dióhéjban a lényeg: egy katonai támaszponton, másfél köpésnyire egy kisvárostól, olyan gáz kerül a levegőbe, ami vérengző zombivá változtat mindenkit. A többi kitalálható. A főhősök szerepére RR jó érzékkel válogatta ki a színészeket, érthető módon nem az alakítás Orson Wellesi mélységei voltak a lényegesek, hanem a humorérzék és az egyéni karakter. Rose McGowan és Josh Brolin a két legnagyobb telitalálat, de a mellékszereplőkkel sincs gond, még Tom Savini cameoja is rendben van. Egyedül Freddy Rodriguez helyett tudtam volna elképzelni egy fajsúlyosabb arcot az ügyeletes badass szerepére. És Naveen Andrews (a Lost Sayidja) is elég halvány teljesítményt nyújt az őrült biokémikus szerepében, bár lehet, hogy ő rendezői utasításra ilyen rossz. Még egyszer: hibázni ebben a filmben lehetetlen.
Ami a Terrorbolygó és a Halálbiztos kettőbe vágását illeti, nem tartom indokoltnak a reklamációkat. Egyrészt nehéz olyasmi után nosztalgiázni, amit nem élhettünk át (itt Európában legalábbis), másrészt agyzsibbasztásból számomra ez a másfél óra épp elég volt. Bármilyen viccesek is azok a vérengzések és pörgősek az akciójelenetek (RR-nek kisujjában a szakma), a kontrolálatlan vizuál-maszturbációtól is csömört lehet kapni egy idő után. A Tarantino filmmel együtt pedig már valószínűleg nem csak az ülőgumók sínylenék meg azt a 190 percet, de az egész túlpörgetett retro-élmény hamissága lelepleződne. Ami ugyanis szar, az akkor is szar, ha könnyes szemmel emlékszünk rá vissza később. Tessék szépen valami új szart is csinálni.
Elstartolt a minap a Hősök második évada, de egy részből még nehéz lenne túlzott következtetéseket levonni, ezért tekintsük át inkább a sorozat köré felhúzott marketingépítmény egyik legérdekesebb tartóoszlopát, a sorozatból készült képregényt.
Azt ugye felesleges lenne bizonygatni, hogy az NBC-t nem a múzsák csodaszép szopránéneke csábította arra, hogy ebben a formában is kibontakoztassa a Heroes-mitológiát, viszont talán nem is egyedül a kasszák bíztató csilingelése járta át lelki füleiket, amikor kiadták az ukázt a rajzolóknak és íróknak. A nézettséget ugyanis sokkal ezzel nem fogják megdobni, ahogy a bevételeket sem, mivel a képregény epizódjai ingyenesen elérhetők a neten. A hardcore rajongók felé viszont kifejezetten kedves gesztus ez, főleg, ha azt nézzük, hogy nem csak látványos parasztvakításról van szó, hanem komolyan veszik a médiumot és igazi exkluzivitásokat is elhelyeznek a kockák (illetve a sorok) között.
Különleges a vállalkozás abból a szempontból is, hogy az adaptáció iránya jelen esetben fordított: általában előbb van a képregény, aztán lesz a film. (Kivételeket a kommenteknél lehet sorolni.) A Hősök esetében ez persze viszonylagos, mivel eleve a képregények világából gründolták össze a sztorit és a karaktereket, úgy hogy közben – mivel nem egyetlen konkrét képregényt dolgoztak fel – a jogdíjat ügyesen megspórolták. A Hősök imázsa tehát a képregényszerűség.
Az NBC honlapján heti rendszerességgel publikált "webképregények" ennek megfelelően nem kívánnak egyediségükkel tüntetni, hanem az esszenciális képregényszerűséget akarják elérni, magyarul átlagosak és hagyományosak. Olyanok, amilyennek egy átlagjúzer a képregényt elképzeli, sőt még olyanabbak. A megszokottnál is több a teátrális kompozíció, a színekkel és árnyékokkal való enyhén hatásvadász játszadozás, illetve a belső narráció. Az írók nagyjából ugyanazok akik, a sorozatot is készítik, míg a rajzolók a Fathom című munkájukról ismert Aspen Comics megbízható iparosai. A fejezeteket felváltva rajzolják, így a stílus nem mindig egységes, de jelentősen csak Jason Badower lóg ki a sorból, az ő rajzai, mintha fotórealista festmények lennének. Nála a legfelismerhetőbbek a sorozat karakterei, a többiek esetében néha csak komoly absztrakciós munkával lehet a jellemző vonásokat beazonosítani.
Amíg a sorozattal párhuzamosan futott a képregény, addig a tartalom az aktuális epizódhoz igazodott. Nem pusztán PR-szöveg, hanem tény, hogy számos lényegi információt a karakterekről csak innen lehet megtudni, és jópár, a sorozat testén éktelenkedő logikai lyukat is itt tömnek be az írók. Hana Gitelman például, aki a sorozatban csak pár másodperces cameot kapott, itt vagy 10 részben játszik főszerepet és kiderül, hogy mi is volt az ő igazi dramaturgiai funkciója a szériában. Ahogy sorozatban, úgy itt is akadnak viszont teljesen érdektelen filler epizódok, a láthatatlan ember korábbi partnerének történetére például egy átlagosnál igénytelenebb kutya se nagyon lehet kíváncsi. Az egyes fejezetek csak 7 oldalasak, így ebbe a terjedelembe nem férnek bele nagy ívű epikus sztorik, inkább a szereplők múltjából villantanak fel egy-egy mozzanatot, így próbálva meg a másfél-dimenziós karaktereket némileg elmélyíteni.
A Heroes képregény összességében nem kevésbé középszerű, mint maga a sorozat, de rajongói fogyasztásra fokozottan alkalmas. Más kérdés, hogy "webképregény"-nek csak annyiban nevezhető, amennyiben a neten lehet hozzáférni, mert különben semmilyen formában nem veszik figyelembe a készítők a médium sajátosságait. Mint a normál papírképregények estében, itt is rengeteg az egész oldalas kép, vagy a vertikálisan megnyújtott képkocka, amit maximum egy 30 colos monitoron lehetne úgy megcsodálni, hogy a szövegek még olvashatóak legyenek. Különben marad az esztétika élményt amortizáló görgetés. Az igazi fanokat persze ez sem zavarja, mert gyűjteménykötet formájában is megjelenik majd a képregény, amihez Alex Ross és Jim Lee készíti a borítókat. És nyilván az is ingyen lesz kábé 30 dollár lesz az ára.
Ha netán azt hitte valaki, hogy a Fűrész 3 idiotizmusát lehetetlen fokozni, most meg fog lepődni, de alaposan. A 4. rész előzetesét az idei Comic Conról brutalitása miatt letiltották, de a netre szerencsére valahogy kikeveredett. Ez a néhány perc egyből elejét veszi a találgatásoknak, miszerint Jigsaw talán nem is halt meg úgy istenigazából, csak eljátszotta a mocsadék, mivelhogy rögtön fel is boncolják. Na, és vajon mit találnak a gyomrában...? Igen, egy kazettát. Nevetséges? Naná. De meg fogjuk nézni, mert jó véres lesz.
Jó dolog a kreatív szabadság, de van amikor egy keménykezű dramaturgra vagy egy kidagadt erekkel üvöltöző producerre is szükség lenne. Denis Leary és Peter Tolan, a Ments meg! című tűzoltó dramedy mögött lévő két kreatív arc, az első évad sikerével elérte, hogy gyakorlatilag bármit megtehetnek a sorozattal. Sajnos akár azt is, hogy rutinból, mindenféle koncepció nélkül forgassanak le egy egész évadot. (Aki nem ismerné a szériát, innen minden lényegeset megtudhat, a "ki a túró az a Leary?" kérdésre pedig itt a válasz.)
A rajongó persze, mint jómagam, igyekszik az összes létező mentőkörülményt felvonultatni, hogy kis kedvencét megvédje (főleg önmaga előtt, lásd: kognitív disszonancia). Épp ezért az évadzáró után újranéztem néhány jelenetet, hogy kiderítsem, kábé mikor kezdett az eddig működő sorozat lejtmenetbe kapcsolni. És nem sikerült rájönnöm, az egyes jelenetekkel ugyanis semmi probléma. Akadnak az első és második évadhoz méltó drámai pillanatok, de vicces jelenetek is bőven (elég csak a spank-bank-re gondolni). A mellékszereplők, mint Kenny unokatestvére vagy az új főnök idegbeteg lánya, zseniálisak, és Leary, jó szokásához híven, ismét beleírt két nívós kalandot a karaktere számára (szigorúan a jegyzőkönyv kedvéért: őt és őt). Az egész viszont nem áll össze, nincs íve a történetnek, mintha az lenne a cél, hogy a dramaturgia is úgy essen szét, ahogy a főszereplő, Tommy Gavin személyisége. Hosszú percekig mutatják például amint a Bibliából olvas, vagy, ahogy a halott szeretteiről halucinál, de végül sehova sem vezetnek ezek az egészséges blöff-koncentrátumot jóval meghaladó jelenetek. Azok a részek sem kevésbé hatásvadászok, amikor egy-egy epizód középen az akciójelenet alá édes-bús zenét kevernek, és lassított felvételekkel próbálják a szituáció drámaiságát kihangsúlyozni. Igaz, ilyesmire már korábban is vetemedtek, a harmadik évadban szinte minden részt úgy fejeztek be, mintha évadzáró lenne, de itt már végképp elvetik a sulykot.
Súlytalan, könnyed szappanoperaként semmi kivetnivaló nincs ebben a 13 részben, de Leary-től, főleg az eddigiek alapján, ez kevés. Mintha elfogyott volna az ihlet, másképp például nem igen jutott volna eszébe az íróknak, hogy egy komplett jelenetsort (családi terápia) a Maffiózókból nyúljanak le (ami egyébként Leary kedvenc sorozata). És az sem növeli éppen a hitelüket, hogy az egyik legeredetibb szereplőt (Jack McGee-t) személyes konfliktusok miatt írt(ott)ák ki, ráadásul igen ostoba módon.
Az esetleges ötödik évadnak csak akkor van értelme, ha Gavin és Tolan előkotorják valahonnan az önkontrolljukat, és világos irányvonalat szabnak a cselekménynek. Vagy, ha már nincs kedvük/idejük koncepciót gyártani, alakítsák át egy olyan 20-30 perces szitkommá a sorozatot, amilyen anno A Meló is volt, mert a humoruk még mindig megvan.
Vázolnám röviden, hogy miért végződik látványos pofáraeséssel szinte minden olyan kísérlet, ami az Amerikában futó zsánerfilmek illetve sorozatok magyarítására vállalkozik: az írók-rendezők alábecsülik a provincializmus erejét, azt, hogy egy nagy téma kisszerű környezetben groteszk hatást kelt. Los Angelesben ijesztő és izgalmas, ha egy terrorista biológiai fegyverrel fenyegetőzik, Bivalybasznádon csupán röhejes. Nem a Kárpát medence sajátos bio- és atmoszférája a ludas tehát, hanem ez a méretbeli különbségek természetes hozadéka.
A Tűzvonalban című új magyar bűnügyi sorozat úgy akar up to date lenni, hogy lenyúlja a 24 kézikamerás, osztottképernyős stílusát, miközben pontosan tudja, nem lesz képes a formát hasonlóképpen trendi és fajsúlyos tartalommal megtölteni. Ennek a skizofrén helyzetnek az eredménye, hogy az első epizód, az etalonnak kinézett 24 vagy Kemény Zsaruk (The Shield) helyett, inkább a hasonlít a Rowan Atkinson féle Dilizsaruk (The Thin Blue Line) című szitkomra, ahol egy csapat idióta vidéki rendőr bénázásain lehet röhögni. A különbség csupán annyi, hogy a Tűzvonalban stábja komolyan veszi magát (lásd a bombasztikusan béna címet), mégha – és ez jó pont – nincs teljesen híján a humornak. Így viszont a nézők rákényszerülnek arra, hogy a végterméket összevessék kedvenc, minőségi amerikai sorozataikkal, aminek a végén megint csak azt a bizonyos sárga és keserű gyümölcsöt kell felemlegetni, önvigasztalás céljából. Holott, ha eleve rájátszanának az amerikai filmvilág és a magyar rögvaló között feszülő különbségekre (kábé ahogy a Nyócker tette, hol jobban, hol rosszabbul), akkor nem egy epigon-szériát, hanem egy 99%-ig eredeti szatírát kapnának, ami emellett bűnügyi sztoriként is működik.
Legyünk azért jófejül korrektek és ne hantoljuk el egy epizód után a sorozatot. Látszódnak pozitívumok is, az elavult számítógépek, a rossz járőrkocsik vagy a túlóráztatások emlegetése legalább némi realista ízt ad a történetnek, ahogy a rutinból ferdeszeműző, bkv-ellenőri eleganciával (és frizurával) felszerelt járőrök figurái is életszerűbbek, mint például a rosszemlékű Kisváros főhőseié. Stohl Buci, akinek majdnem ugyanaz a szerepe, mint Simon Peggnek a Vaskabátok vidékre száműzött szuperzsarujaként, fele annyira sem idegesítő a főszerepben, mint amennyire előzetesen várható volt. A képernyő felporciózásának dramaturgiailag itt természetesen semmi értelme, a kézikamerás rángatózások viszont jótékonyan elterelik a figyelmet a szegényes díszletekről. A történet az első részben még csak alapjáraton döcög, de az ígéretek szerint lesz egy évadon átívelő szál rengetegsok csavarral, amely a titkosszolgálatos vonulatot erősíti, illetve minden részben más-más fajsúlyos problémát boncolgatnak majd. (Érdekes, hogy az egyik író honlapján 17 epizódos, az mtv.hu-n viszont 38 részes évadról beszélnek. Utóbbi azért viccnek kicsit erős lenne, nem kizárva, hogy előbbi verzió is az lesz majd.)
Sajna már 50 perc után is látható, hogy nem a Tűzvonal lesz a minőségi magyar zsánersorozatok úttörője (persze magára vessen az, aki egy főműsoridős, királyi tévés produkciótól várja a csodát), de abban az országban, ahol a Cobra 11 ismétléseit zabálja legjobban a nép, még az is lehet, hogy sikeres lesz.
Mi, itt a geekblog szerkesztőségében, mindannyian 195 centi magas, szálkásra gyúrt, szoláriumbarna alfahímek vagyunk. Időnk nagy része arra megy el, hogy megpróbáljuk a látványunk által felajzott, magukból kivetkőzött nők ostromát feltartóztatni. Emellett pedig mértéktelenül imádjuk a filmeket, képregényeket és a különféle számítógépes játékokat. Be kell ugyanakkor látnunk, hogy a médiában létezik egy másféle geek-kép is. Jelesül: olyan tizenéves vagy fiatal felnőtt, aki erősen reál beállítottságú, született stréber és műtéti úton se lehetne a számítógépétől elválasztani, emellett külsejét tekintve kihívásokkal küszködik (általában vézna, szemüveges, pattanásos), nők közelébe érve pedig egy lobotomián átesett beteghez kezd hasonlítani a viselkedése. Nem mellesleg: Star Wars fanatikus. Róluk (és nekik?) szól néhány idei évadban startoló amerikai tévés sorozat. Ahogy korábban ígértem, most ezeket a pilotokat veszem sorra.
(A címekre kattintva az epizódok 4-5 perces, zanzásított, épp ezért erősen spoileres verzióját nézhetjük meg.)
Előzetesen talán ez a sorozat ígérkezett a legizgalmasabbnak, elvégre nem akárki, hanem az animál- és nekrofilszexes poénok nagymestere, Kevin Smith rendezte a pilotot, és a sztori sem nevezhető épp hétköznapinak. A főhős Sam, aki egy bevásárlóközpontban tengeti ingerszegény életét, mikor is elérkezik a 21. életévéhez (odaát ugyebár ez számít a nagykorúság küszöbének). A jeles nap reggelén szülei némileg zavartan viselkednek, úgy köszönnek el tőle, mintha utoljára látnák. Furcsa dolgok történnek a munkahelyén is: egy kutyafalka kezdi követni, majd legjobb haverja természetfeletti képességeket diagnosztizál rajta. Hazafelé a kocsiban egy idős úriembert talál a hátsó ülésen, aki mint az Ördög mutatkozik be. Otthon végül a szülei elárulják az igazságot: Sam lelkét még születésekor eladták az Ördögnek, hogy cserébe anyja felgyógyulhasson halálos betegségéből. Az elegáns szabású öltönyben parádézó Lucifer azt a feladatot szabja hősünknek, hogy fogja el és küldje vissza a pokolba az onnan elszökött lelkeket. A megbízást egyenként adja (értsd: epizódonként egyet), a munkaviszony pedig csak Sam halálával ér majd véget. A műfaj tehát természetfeletti elemekkel fűszerezett lúzer-komédia - Szellemirtók, kicsit másként. Ami a humort illeti, néhány dialógon mintha érezni lehetne Smith kéznyomát, de ez még a Néma Bob fanoknak is kevés az üdvösséghez. Látványról (az ügyeletes jócsajon kívül, akit a pilot után sajnos lecseréltek) néhány CGI-vel megtámogatott akciójelenet hivatott gondoskodni, de ezek is csak olyan unalmasak és fárasztóak, mint a főhős személyisége. Jellegtelen az egész produktum, ami ilyen sztori mellett már-már bravúros teljesítmény. Tíz évvel ezelőtt, amikor a Sliders volt az aktuális ifjúsági matiné, talán még elment volna a vasárnap délutáni műsorsávban egy efféle sorozat. Bár, jobban belegondolva, most is el fog. Sajnos.
Az NBC versenyzője sem lételméleti kérdéseket boncolgat, viszont bebizonyítja, hogy némi stílussal még a cápaátugrós, ultrabéna alapszituációt is meg lehet bocsátattani. (Vagy nem: nézője válogatja.) Itt is akció és humor elegyítésével próbálkoznak a készítők, és mindkét elem esetben ők járnak több sikerrel. A Reaper lúzeréhez hasonlatosan Chuck is egy áruházban dolgozik, a Nerd Herd nevű részlegben, ahol a vevők műszaki problémáit igyekszik a kollégáival orvosolni. Nem várt fordulatot hoz az életébe egy régi évfolyamtársától kapott email, ami tömve van képek formájába kódot államtitkokkal. A levél elolvasása után az adatok befészkelődnek a fejébe (ez az a bizonyos idióta alapötlet, amin illett volna még jópár munkaórát dolgozni), így Chuck egyszemélyben nemzetbiztonsági kockázattá lép elő, aki után több kormányügynökség embere is nyomozni kezd. Ezen a ponton lép be a kémfilmek szubzsánere a sztoriba, de csak annyira, hogy pár lövöldözős jelenetet (sőt, egy vicces-nindzsásat is) láthassunk, melyek a Reaper akcióival szemben ritmusosak és jól kidolgozottak. Utóbbi a főhős karakteréről is elmondható, nővérével való viszonyát (vele él együtt), aki szeretné őt valahogy szocializálni, kifejezetten érzékenyen ábrázolják, nem csak szánalmas lúzer tehát, hanem alapjában egy szimpatikus figura. Ennek ellenére fogalmam sincs, milyen meglepetéseket tartogathat egy efféle nem szerializált sorozat. Aki nagyon ráér, nézze.
Szitkom, amelyben két, közös albérleten osztozó, kvantumfizikus szomszédságába egy szőke szépség költözik, és ezzel (a számukra) ismeretlen fajjal való találkozásból számtalan tréfás szituáció adódik, főleg, amikor betoppannak a haverjaik is, és egyszerre négy geek szerencsétlenkedik a képernyőn. Komolyan lehet venni egy sorozatot, amely 2007-ben még mindig az aláröhögős konzervkacajt erőlteti? Szerintem nem, épp ezért a pilotot sem voltam hajlandó megnézni, ami amúgy is felesleges lett volna, mert a négy perces trailerből is bőven kiderül, hogy egy kínos, erőltetett és olcsó hulladékról van szó, amihez képest még az Irigy Hónaljmirigy munkássága is Monty Python-i magasságokban szárnyal.
Lehet szitkomot készíteni műkacaj és bárgyúság nélkül is, hogy a húsz perces epizód megtekintése után ne szégyellje úgy magát az ember, mintha egy gyilokpornót vagy parlamenti közvetítést kellett volna végignéznie. A CW egy rossz pont után (Reaper), begyűjthet egy jót is az új televíziós évadban, ha az Aliens in America a folytatásban tartja a pilot színvonalát. Az egyik címszereplő egy tizenéves fiú, aki a gimnáziumi ranglétra legalsó fokán helyezkedik el, közvetlenül a gondnok után. (Bár az agyzsibbasztó halivudi tinifilmeket nem a szociológiai tényfeltárás igényével készítik, elég pontos képünk lehet belőlük arról, hogy mit jelent egy amerikai gimnáziumban népszerűtlennek lenni.) Mentőötlettel a (túl)gondoskodó anyuci szolgál: fogadjanak be egy európai cserediákot, aki mellett Justin elfogadottsági indexe is meredek emelkedésnek indul majd. Kimegy hát a reptérre az egész család, hogy köszöntsék a kék szemű, daliás germán fiút --- aki helyett egy Raja névre hallgató pakisztáni muzulmán érkezik meg. Anyu pánikban, fia szintúgy, hiszen ezután még inkább csicskáztatni fogják az iskolában, egyedül apunak mindegy, hiszen a havi 500 dollár így is jár. Bővebben talán kár is ecsetelni az alapszituációt, mindenesetre jó adag bátorság kell ahhoz, hogy a 9/11 utáni Amerika, udvarias műmosolyok mögé rejtett, burkolt rasszizmusát egy szitkomban figurázzák ki, és ilyen hatékonyan. Ráadásul didaxisból is csak minimális jut, bár a finálé giccset súroló befejezése azért ront az összképen. Nagy kérdés, hogy miután már a pilotban sikerül a családot Rajá-nak maga mellé állítania, hova fog fejlődni a történet. Ha ezt megoldják, akkor a 2007/08-as évad egyik kellemes meglepetésévé válhat az AiA.
Kezdjük a végén: a Csapatleépítés egy közepesen érdektelen horrorkomédia, de a Kárpát-medence bennszülöttjeinek kötelező megnézniük. (Felmentést csak azok kaphatnak, akik egy olasz-magyaron is olasz mezben feszítenek.) Indokaim: 1., itt hangzik el a filmtörténetben először egy külföldi (nevezetesen: angol) produkcióban a „Már minálunk babám” című népdal, illetve a „Mi van köcsög? Ezt beszoptad!” mondat (magyarul természetesen), 2., a film legszórakoztatóbb alakítása a három magyar epizodistához köthető, akik – nyilván kihasználva, hogy a stábból senki nem értett magyarul – némileg túljátszották a szerepüket. Külön kiemelendő közülük a buszsofőrt alakító Boros Sándor (az IMDB tanúsága szerint korábban a Szomszédokban vegzálta Almát és Etust, mint rosszarcú támadó), aki valószínűleg improvizálta ízes magyar káromkodásait, ezzel is demonstrálva, hogy fuck szócskát variáló angolhoz képest mennyivel gazdagabb a mi édes anyanyelvünk. Köszönet érte.
A Csapatleépítés tehát gondoskodik arról, hogy Szlovákia után (Motel) Magyarország is felkerüljön a horrortérképre, bár a Citadellához vagy a Hortobágyi kilenclyukúhoz hasonló emblematikus hátterek helyett csak egy jellegtelen erdő szolgál a történet helyszínéül. A hét főhős egy fegyvergyártó multi alkalmazottjaként érkezik csapatépítő tréningre, de már az odaúton problémák adódnak, le kell szállniuk a buszról, és gyalog találni meg a szállásnak kijelölt, lepusztult erdei házat. Éjszaka furcsa zajokat, zörejeket hallanak, odakinn gyanús árnyak mozgolódnak. Bla, bla, bla. Kiderül, hogy létezik egy legenda, mely szerint elmegyógyintézetből szökött és a sok gyilkolástól bekattant, ex-szovjet katonák portyáznak a környéken. A többi a szokásos: üldözés, menekülés, csúnyán meghalás.
Epigon volta ellenére mégsem lehet élvezhetetlennek bélyegezni a filmet, ami annak köszönhető, hogy a szereplők jellemvonásai, ha csak annyira, mint egy jobb szitkomban, de kidolgozottak. Sztereotípiák, de szórakoztatóak. Először is Tim McInnerny-t kell kiemelni, aki a Fekete Vipera Percy-jeként írta bele magát a tévés szitkomok lexikonába, és a legjobb brit karakterszínészek egyike. Ő játssza a szervilis és gyáva csoportvezetőt. A Futball Faktor című huligánfilm főszereplője, Danny Dyer a tipikus angol lazacsávót hozza: sűrű akcentus, vagánynak szánt dumák, egyenesen a Guy Richie univerzumból. Van még egy kötelező lúzer, egy félénk fekete srác, az ellenszenves yuppie és persze a dögös szőke csaj, hiszen a friss horrortrendek szerint végül mindig a gyengének hitt nő az, aki szétrúgja az ellen seggét. Akad tehát helyzetkomikum is, az ijesztőnek szánt szekvenciákat humorral igyekeznek oldani a készítők, de amennyi ziccert értékesítenek, annyit mellé is bikáznak. Rosszabb esetben neki sem futnak.
Mintha nem lett volna világos számukra, hogy mi a cél. Sokkolni? Parodizálni? Esetleg, a gátlástalan fegyvergyártók tematikájának megpendítésével, ejnye-bejnyézni egyet? Se egyik, se másik nem sikerül igazán. Gore-ból és humorból kevés van, a politikai odamondás pedig túl bátortalan. A stílusbéli hangsúlyváltásokból tisztán kiolvasható a rendező és producer dilemmája, hogy benevezzenek-e a kortárs horrorfilmek versenyébe, vagy inkább csináljanak viccet saját limitált anyagi lehetőségeikből, és az idézőjeleket kitéve, szándékosan elbénázzák a filmet. A kilencvenből nyolcvan percig nem képesek eldönteni, hogy komolyan veszik-e magukat és a zsánert, aztán egy hirtelen váltással – mintha Uwe Boll a forgatás utolsó napján önkényesen lefoglalta volna a rendezői kempingszéket – kapunk egy paródiába illően corny (aki tudja, mi erre a megfelelő magyar szó, jelezze) finálét.
Mégis: alapvetően szimpatikus ez a film. Kis pénz, kis mozi, de legalább megpróbálták. Hadd legyek ezen a ponton demagóg, és a bennem lakozó Lakat T. Károlyt felszínre engedve, feltegyem a kérdést: miért nem készülnek mifelénk hasonló – vagy ha lehet, azért kreatívabb - horrorfilmek? Helyszín, ugyebár látjuk, lenne, pénz nem kellene sok, csak egy hordó művér, a nézők mellét pedig feszíthetné a büszkeség, hogy végre van Magyar Nemzeti Horror.
Ratatouille - USA, 2007 Hazai bemutató: 2007. augusztus 2.
Brad Bird és a Pixar másodszor is egymásra talált, az eredményt pedig, akár csak A Hihetetlen család után, legázolt kritikusok (Rotten Tomatoes és Metacritic: 96 pont) és a vizuálgyönyörtől elalélt nézők (IMDB: 8.5) sora jelzi. A hype természetesen túlzó (ahogy a hype esetében ez lenni szokott), de nem alaptalan.
Ami az animáció minőségét illeti, kár is jelzőket keresgélni. A Pixar olyan tökélyre fejlesztette a számítógépes technikát, a mozgások modellezését és a fények-árnyékok kidolgozását, hogy ezt külön említeni, dicsérni már nem is illik. A L’ecsóban a háttért a ködös-romantikusra animált, hangulatos párizsi utcák és éttermek adják (megtámogatva némi harmonika muzsikával: nesze neked sztereotípia), a szereplők A Hihetetlen családhoz hasonlóan karikaturisztikusra vett emberalakok és önálló személyiséggel ellátott patkányok. Egész egyszerűen: élmény a látvány.
A Pixar védjegye, hogy a futószalag-termelésre berendezkedett Walt Disney-nél bátrabban nyúlnak a szokatlan témákhoz. A L’ecsó high concept sztorija (patkány a konyhában!) ennek az imázsnak meg is felel, más kérdés, hogy enyhe izzadságszag azért párolog belőle. Miután a rajzfilmstúdiók lassan már az egész állathatározót kimazsolázták, hangyától a mamutig (talán csak a baktériumok és a vírusok maradtak ki), várható, hogy ennél már csak vadabb ötletek jönnek.
Remy, a főhős patkány, természetesen nem egy büdös, pestis-logisztikával foglalkozó jószág, hanem egy kifinomult ízlésű gurmand, aki egy párizsi étterembe tévedve, önjelölt módon főzőcskézni kezd, okosan. A konyhai ranglétra legalsó fokán veszteglő takarítófiú észreveszi a behatolót és már épp eutanáziát foganatosítana rajta, amikor kiderül, hogy a patkány által fűszerezett levesért odavannak a vendégek. A fiú (aki főzni csak annyira tud, mint atomot hasítani) ezért elbújtatja az állatot, hogy a segítségével később mesterszakácsnak adhassa ki magát.
Hülyén hangzik? Pedig az írók (köztük Brad Bird, aki ugyan csak később kapcsolódott be a projektbe) nem viccelnek, legalábbis nem úgy, ahogy várnánk. Vannak természetesen slapstick poénok, burleszkszerű kergetőzések és félreértéses szituációk bőven, de megkapjuk mellé a fajsúlyos szubtextust is. A Hihetetlen családhoz hasonlóan itt is a tehetség és az egyéniség dicsőítése folyik, megspékelve olyan szimpatikus, de Hollywood által már rojtosra koptatott szólamokkal, mint az álmokért való harc, az önkiteljesítés vagy az előítéletek levetkőzése. Azt pedig, hogy a pénzéhes, kész receptekből és rutinból dolgozó főszakács felett diadalmaskodik a szívvel-lélekkel illetőleg ösztönből és lelkesedésből főző Remy, vehetjük a Pixar minőségről tett hitvallásának is.
A szuperlatívuszokból azonban illő visszavenni, mert a L’ecsóban akadnak hibák is. Legcsúnyábbak azok az erőltetett dramaturgiai húzások, amik épp az említett izzadságszagú alapszituációból következnek (például: az, ahogyan Remy a fiút irányítja). Kár, mert a Pixar nem csak a látvány minősége, hanem a jól kidolgozott sztorik miatt is lett a legnívósabb animációs stúdió (a japán kollégákat most nem említve), az ilyen engedményekkel viszont hamar eldiznisedhetnek, ha nem vigyáznak.
A L’ecsó még így is kötelező mindenki számára, akit érdekel, merre tart manapság a mainstream animáció legjava, vagy csak kíváncsi rá, hogy lehetséges-e az állatvilág egyik legrosszabb imázsú állatát cukivá animálni. Jelentem: lehetséges. Ennek ellenére, ha legközelebb találkozom egy patkánnyal a konyhában, tolerancia ide, szárnyaló fantázia oda, gondolkodás nélkül fogom exterminálni a mocskos dögöt.
Az Amerikába szakadt magyar szülők Magyarországra visszaszakadt (és újabban ismét a tengeren túl munkálkodó) fia, Antal Nimród letette az emelt szintű rendezői vizsgát. Már a kissé egyenetlen és túlzsúfolt Kontrollon is látszott, hogy jól fejlett vizuális fantáziával bír az eredetileg egyébként horror-sminkesnek, majd operatőrnek készülő rendező, de a hollywoodi fejeseknek bizonyíték kellett rá, hogy tehetsége fegyelemmel és alkalmazkodóképességgel (azaz: stúdió-kompatibilitással) is párosul.
Az alapszituáció pofátlanul egyszerű és ismerős: az isten háta mögött járunk, egy házaspár eltéved, autójuk lerobban, így az éjszakát egy világtól elzárt, nulla csillagos motelben kénytelenek eltölteni egy perverznek tűnő (és később annak is bizonyuló) portás szíves invitálására. Újdonság a szokott szcenárióban mindössze annyi, hogy ezúttal nem hasadt elméjű Norman Bates-klónokkal vagy bőrpofájú favágó-szakmunkásokkal kell hőseinknek konfrontálódniuk, hanem snuff-filmet gyártó gyilkosokkal, akik szereplőiket a motel vendégeiből toborozzák. Amy és David, akik egyébként épp válófélben vannak (újabb eredeti dramaturgiai fogás) megneszelvén a barátságtalan helyiek intencióit, természetesen szökni próbálnak.
Bármilyen valószínűtlen, de Antal meg tudja tölteni feszültséggel ezt az erősen anorexiás sztorit. Elegánsan és kellemesen lassú tempóban vezeti be a nézőt a cselekménybe, hogy annál nagyobban szóljon, amikor rákapcsol. Különösebb vizuális flik-flakok nélkül, sok közeliből és beszédes, de nem hivalkodó beállításokból teremti meg a tenyér-izzasztó hangulatot. A slashert ígérő szüzsé ellenére vért alig látunk, a Variety nagy tudású kritikusa ennek ellenére felfoghatatlan kegyetlenséget vizionált a filmbe, aminél nagyobb implicit buksisimit talán nem is kaphatott volna a mi rendezőnk. Az 'A' és 'B' kategória közt kötéltáncoló Kate Beckinsale és Luke Wilson páros produkciójára sem lehet különösebb panasz, előbbi hitelesen adja a depressziós, gyerekét gyászoló nőt, utóbbi pedig alkatilag is alkalmas az unalmas átlagember szerepére, a gyatra dialógokról, pedig nem ők tehetnek.
Az Elhagyatott szoba tehát, mint vizsgafilm tökéletes: ami jó benne, az Antal érdeme, ami nem működik, arról nem ő tehet. Az ordas klisékre építő sztoriból többet nem lehetett volna kihozni, sőt, egy kevésbé határozott rendezővel akár Arany Málna díjas szemétként is végezhette volna. Ehelyett egy korrekt ujjgyakorlat, és a jelenkori horror-trendek bátor szembevizelése lett belőle, amire viszont aligha fognak később a műfaj rajongói emlékezni, hacsak úgy nem, hogy „ez volt az a film, amivel anno Nimród beköszönt Hollywoodba”.
Kár, hogy a producereknek nem jutott eszébe az, ami a Tarantino-Rodriguez párosnak a Grindhouse-project kapcsán igen. Azaz, nem csupán az egyes, lejárt szavatosságúnak hitt stíluselemeket megidézni, de egy laza posztmodern gesztussal az egész filmet retro-ruhába öltöztetni. A cselekmény idejét az ötvenes-hatvanas évekbe helyezni, fekete-fehérben forgatni, és (még több) Hitchcock utalást belecsempészni. A Fűrész féle vérbentocsogó horrorokkal szemben lett volna esélye egy nyíltan felvállalt suspense-projectnek.
Fantastic Four - The Rise of the Silver Surfer. USA, 2007.
Hazai bemutató: 2007. július 19.
Csak a jegyzőkönyv kedvéért: A Fantasztikus Négyes gyerekfilm, az volt már az első rész és az lesz a harmadik is. Ezzel nem is lenne baj, valaki, valahol odafönt úgy döntött, hogy ezek a karakterek – Nyúlós Ricsi, Tüzes Jani, Sziklás Vic Mackey és a Láthatatlan Eye Candy – leginkább a fiatal célközönség szórakoztatására alkalmasak. És sokat nem is tévedett az illető, mivel a Marvel Univerzumnak már képregény formában sem a sötétebb, brutálisabb oldalát képviselte a Négyes – igaz, annyira sosem volt infantilis, mint a celluloid verzió.
Szóval, ideális lenne a matéria egy habkönnyű matinéhoz: akció, poénok, popcorn plusz némi visszafogott érzelem leöblítve egy kis kólával, ‘oszt jónapot. Az F4 széria ehhez képest se nem vicces, se nem izgalmas, cserébe viszont érzelgős. Az volt már az első felvonás is, de még tolerálható mennyiségben, a mostani etap viszont elveti a sulykot.
A bugyutaságokon, javaslom, ne is ütközzünk meg, az a nyári blockbusterek szériatartozéka. Sue Storm (Láthatatlan) és Reed Richards (Nyíl) esküvőre készül (egymással), ami kiváló apropót ad tucatnyi témába vágó, romantikus sit-comot idéző poén elsütésére. Túléljük. Ben (Lény) és Johnny (Fáklya) közben tréfásan civódnak egymással, ahogy szoktak. Jót kacagunk. Ezalatt baljós események történnek, egy ezüstös repülő izé cikázza körbe a bolygót, hogy leamortizálja a világörökség jelentékeny részét. Ezen elámulunk. A furcsa, azonosítatlan repülő ojjektum épp akkor ér New Yorkba, amikor Sue és Reed kimondaná a boldogítót. A többi borítékolható: meg kell menteni a világot, hogy végül az utolsó jelenetben mégiscsak megszülethessen az a fránya frigy.
Ezen a ponton kéne, hogy jöjjön az akció és az izgalom. Helyette borzalmas dramaturgiai fordulatot kapunk: visszatér az előző rész főgonosza, Dr. Fátum, aki felajánlja, hogy segít Reednek megfékezni az Ezüst Utazót. A csávó akkor se lehetne gyanúsabb, ha homlokára lenne tetoválva, hogy “Muhahhaha, hazudok, hazudok!”, Reed nem is akar vele kollaborálni, de a kormány szigorú arcú képviselője ráveszi, hogy mégis. Ettől kezdve valószínűleg még egy mentálisan kihívásokkal küszködő főemlős is kitalálná, hogy mi Fátum terve és merre fog a sztori kanyarodni. Sebaj, majd az akcióval vigasztalódunk, gondoljuk ekkor. Abból viszont szinte alig kapunk valamit (mire ment el a 130 milliós büdzsé?), az F4 kármentést végez Londonban, Fáklya fogócskázik az Ezüst Utazóval, de igazi harcot, ahol mindenki kihasználhatná a szuperképességét, alig látunk többet – ha egyáltalán – mint a Hősök fináléjában.
Külön nem térnék ki a színészekre (illetve: miért kell a kreol Jessica Albát szőke, fehér nővé maszkírozni?), elég csapás lehet nekik a röhejes dialógokkal megbirkózni. Illusztrációul álljon itt az Ezüst Utazó és Sue Storm első találkozása:
SS: Miért akarsz elpusztítani minket? EU: Nincs más választásom. SS: Mindig van más választás. EU: Nem mindig.
Kár, hogy a film ezzel együtt sem elég béna ahhoz, hogy belessen az ‘olyan szar, hogy már jó’ kategóriába. Pedig akkor talán – feltéve, de meg nem engedve – felvehetné a versenyt az 1994-ben készült home-made verzióval, amelynek a trailer alapján élmény lehet minden másodperce.
.jpg)
Akkor most lehet venni egy szép nagy levegőt, és lassan megnyugodni. Nem cseszték el. Azok után persze, ahogy Lucas bá’ elbánt a Star Wars frencsájzzal, az aggodalom több mint jogos volt. Nem sok jót sejtetett, hogy Spielbergék egyre csak tologatták a projektet, mintha ők maguk sem bíztak volna a sikerben. Félő volt az is, hogy mire végre elkezdődik a forgatás, Harrison Fordot már annyira meg fogja rágcsálni az idő fémes fogsora, hogy a nagypapakorú Indy negyedik kalandja egyszerűen szánalmas paródiába fullad. Nem ez történt, és ennek nem lehet eléggé örvendezni, még akkor is, ha tény, hogy a trilógiához semmi újat nem sikerült hozzáadni. [99%-ban spoiler-mentes, nézőbarát kritika]
Különben is: miután Indy már a film legelején túlél egy atomrobbanást, hihetőségről, logikáról kár is elmélkedni. Már az eredeti trilógia is színtiszta mese volt, úgyhogy meglepődni igazán nem illik azon, hogy a Kristálykoponya királysága is épp annyira fantasy, mint – teszem azt – a Múmia-filmek, sőt nyomokban sci-fi elemeket is tartalmaz. A vágy titokzatos tárgyát képező kristálykoponyák épp olyan mitikus tárgyak, mint a frigyláda vagy a grál, igaz, ezek a valóságban is léteznek: a Dél-Amerikában talált koponya alakú szobrok állítólag több ezer évesek és természetfeletti erejük van, a szalonképesebb tudósok szerint viszont a 19. századból való mindegyik, ergo hamisítványok. A film forgatókönyvírója, David Koepp (Jurassic Park) illetve Lucas bőséggel merítettek a koponyák szórakoztató legendáriumából, sőt, még a slusszpoént is innen kölcsönözték. (Egy 
A szereplőket illetően Ford kissé visszafogottabb, szürkébb, igaz, a karaktere is bölcsebb, idősebb lett. A főgonosz Irina Spalko figuráját Blanchett nem tudja igazán félelmetessé tenni (vagy csak Für Anikó túljátszott szinkronja zavar be?), az Indy-nemezisek persze mindig karikatúrák voltak, de talán nem ennyire. Karen Allennek Marion Ravenwood szerepe igazi jutalomjáték, él is vele, a mindig zseniális John Hurt viszont jobb figurát érdemelt volna a kattant professzorénál. Shia LaBeouf esetében magasra került a léc: nem elég, hogy Indy fiát kell eljátszania, a potenciális utódot, de az első snittjében a híres Marlon Brando féle 
Merthogy Takashi Ishii dolgozata a legnagyobb jóindulattal sem említhető egy napon QT egyetlen filmjével sem. Nem mintha az ambíciói ne lennének meg, látszik Ishii-n, hogy próbálja a zsánersztorit szerzői fogásokkal, egyedi stílusban előadni, de egy suta kis B-filmnél többre nem futja a tehetségéből. Kár, hogy egy jóakarója sem figyelmeztette a japán kollégát, hogy csakcsupán a nagylátószögű lencsék és a hosszú snittek használatától még senki nem lett a „film művésze”, sőt, ha ezekhez a technikákhoz banális párbeszédek, kidolgozatlan karakterek és ad-hoc dramaturgiai megoldások társulnak, akkor inkább lesz röhejes, mint izgalmas a végeredmény. Kár lenne tagadni: van jópár megsüvegelendő beállítás és izgalmas kép-kompozíció, de ez a film alapvető – és a nézőt gyengéden álomba ringató – ritmustalanságát aligha kompenzálja. 
DVD
.jpg)
A sorozat igazi kuriózumát persze az epizódonkénti 2-3, random módra felbukkanó dalbetét adja, amelyek néha összefüggnek a cselekménnyel, néha nem, de a szövegeik üdítően idióták, a zene pedig – szemben mondjuk a magyar parodisták produkcióival – nem sima koppintás, hanem maga is igényes alapokra komponált stílusparódia. R’n’b, ragga, rap, popballada, akusztikus rock: ezekből, és jópár egyéb műfajból csinálnak viccet, úgy hogy közben azért kiderül, énekelni is elég magas fokon tudnak. A dalok színvonala a sorozat első kétharmadában egységes, ami nem is csoda, mert itt még az évek alatt begyakorolt, közönség előtt kipróbált számokat vették elő, a vége felé azonban kifogyott a készlet, az újonnan írt számok pedig kevésbé lettek frappánsak. Idén februárban azért a The Distant Future című albumuk a legjobb comedy-album Grammy-díját könnyedén bezsákolta.
Magyar bemutató: 2008 02. 14.
Látjuk a szörnyet is (rusnya egy dög, az biztos), de nem ő a fontos. King Kongnak, Godzillának van személyisége, neki nincs, ahogy története, eredete és drámája sem. A hatás a lényeg, amit a szereplőkből kivált, a funkciója csak annyi, hogy megtestesítse a fenyegetettséget. Adott egy sötét, ismeretlen erő, amely nekifutásból rúgja le a Szabadság-szobor fejét, és nem tudni róla, hogy mi a célja a pusztításon kívül: ha ez nem a 9/11 trauma és az amerikai ellenségkép szimbóluma, akkor nem tudom mi az. (Ráadásképpen, igaz, csak poénnak szánva, az egyik szereplő felveti, hogy talán az amerikai kormány szponzorálja a szörnyet.)
A szörny, mint mondottam, statiszta, ahhoz képest pedig kellemesen bizarr, ránézésre nem sok rokona lehet az állatvilágban, bár az expertek majd nyilván szétanalizálják, és megmondják jól, hogy mikből lett összemixelve. (Nálam egy kategóriát képez a dél-koreai 
Emberiség elleni bűnök
A legdurvább maszturbáció
Ahogy a rendező a vetítés utáni beszélgetésen elárulta, a külföldi fesztiválokon vagy formalista blöffnek, vagy egy zseniális zen műalkotásnak szokták tartani a filmet. Nos, az utóbbit semmiképp nem merném megkockáztatni, ahhoz azért még ebben a minimalista formában is túl nyilvánvalóak a rendező szándékai. A koncepció lényege, hogy 7-8 perces beállításokat látunk, a kamera mozdulatlan, a tájképszerű totálokon általában egy-egy csigalassú emberi tevékenység vagy mozdulatsor figyelhető meg, miközben különféle indusztriális zörejek-zajok hallatszanak. Mélyelemzésre nem mernék vállalkozni, már csak azért sem, mert bárhogy is igyekeztem ébren maradni, a film kétharmadánál pár percre átváltottam stand by üzemmódba. (Ha valaki a konténeres epizód „tartalmáról” tud felvilágosítással szolgálni, az a kommenteknél tegye meg. Kösz!) A jobban sikerült kompozíciók képei viszont megmaradtak bennem, csak arra nem sikerült rájönnöm, hogy mi célt szolgál ez az egész „képzőművészeti kísérlet”. 
Végül, a minden idők legborzalmasabb magyar 
A templomban játszódó nyitójelenetben egy dögös apáca hirtelen felindulásból lecuppantja Mulder ügynököt, vagyis David Duchovny-t. A blaszfém felütés ugyan csak álomjelenet, de még ugyanebben a részben a főhős, Hank Moody, összejön egy csinos barnával, akiről később kiderül, hogy csak 16 éves, és aki 
Az önsajnálatban és a különböző élvezeti szerekben való intenzív dagonyázás közben viszont Hank is tudja / érzi, hogy nincs ez így jól, ezért megpróbálja meggyőzni az ex-feleségét, akibe még mindig szerelmes, hogy ne menjen hozzá ahhoz a másik férfihez, mert 1., nem is szereti igazán, 2., vele (mármint Hankkel) működhetne a kapcsolat másodszorra, hiszen mindketten tanultak a hibáikból, 3., Beccának, közös lányuknak is ez lenne a legjobb.
Általában nem sok jót jelent, ha a nagytudású recenzens, vagy maga a mezei néző – jobb híján – a „tisztességes” és a „korrekt” szavakat húzza elő a közhelyszótárából, amikor reflektálni kell az adott filmre. Ez ugyanis annyit tesz, hogy az illető dolgozat tökéletesen középszerű, az ilyesmire pedig csak akkor érdemes az időt vesztegetni, ha nagyon sok van belőle (mármint az időből), vagy ha az adott rendező illetve színész elvakult rajongói vagyunk. Az Amerikai gengszter tulajdonképpen ebbe a kategóriába esne, ha nem lenne benne jópár olyan momentum, amely feledtetné a konstans déja vu érzését.
A másik oldalon Richie Roberts, a Lucas után nyomozó, betegesen kötelességtudó rendőr sokkal kiszámíthatóbb karakter, amit viszont Russel Crowe játéka ellensúlyoz: végre nem matekzseni vagy bankár, hanem egy alkatához illő tohonya figura. A rendező, illetve az írók, a két főszereplő ellentétét némileg erőltetett képi eszközökkel próbálják sulykolni, de ezt leszámítva nincs a filmben a Heat teatralitásából, vagy a Tégla fatalista hangulatából. Scott inkább mintha valami Drót-féle (kis)realizmusra törekedne (ez persze elsősorban Crowe szálára igaz), amit a meggyőzően szállított hetvenes évek fíling, a barkók, a ruhák vagy a harlemi utcaképek is szavatolnak. (A pozitívumok közé sorolhatnám a zenét is, ha pofátlan és ostoba módon nem használták volna fel a Jackie Brownnal összenőtt Across 110th Streetet.) Egyértelműek a politikai áthallások is – a heroin ugyebár a Vietnámban elesett katonák koporsójában érkezik meg Amerikába –, és a „bűnözőnél rosszabb a bűnöző rendőr” végkicsengése is világos. És ebben az a szép, hogy nem lehet belekötni: így történt minden a valóságban is.
A Tűzvonalban nem jó sorozat. Mégis. Van benne valami különös, magyarosch báj, ami szórakoztatóvá teszi. Látszik, hogy az alkotók ismerik valahonnan a műfaji szabályokat, és az amerikai sorozatokon hizlalt nézői elvárásokkal is tisztában vannak, a végeredmény mégis olyan, mintha egyszerre forgattak volna le egy komoly bűnügyi szériát és annak a paródiáját. Az, hogy erre bőven van közönség (átlag 6-700 ezer néző és a 
A pozitívumokat illetően ne felejtsük el a random-mód felbukkanó, „most sírjak vagy nevessek” típusú beszólásokat, riposztokat és bonmot-kat, amelyek kecsesen ignorálják a 12-es karikát, az itt-ott felreppenő bazdmegekkel egyetemben. (Illusztráció, melyben az egyik szereplő a Kárpát-medence genetikai sokszínűségének okaira világít rá lakonikus tömörséggel: “Ezt az országot Mohács óta 40 évente végigbassza egy idegen hadsereg.”)
A Geekblog karácsonyi cikksorozatát egy 
Több mint jogos a kérdés: vajon mire ez a nagy hype? Látszólag egy tipikus Frank Capra féle melodrámával van dolgunk, a rendező kedvenc témájával (a jóságos, szociálisan érzékeny férfifőhős versus a korrupt rendszer). A fantasy-ba illő indítás szerint két égben trónoló angyal meghallja Bedford Falls városka lakóinak imáit, akik egy bizonyos George Bailey-ért fohászkodnak. A férfi arra készül, hogy eldobja magától az életét, ezért őrangyalt küldenek hozzá. Csak előtte levetítik neki Bailey életét, a gyerekkorát, amikor kimentette testvérét a jég alól, és emiatt a fél fülére megsüketült, majd azt ahogy felnőve kénytelen átvenni apja munkáját a helyi bankban, ahelyett hogy Európába utazhatna, ahogy tervezte. Feleségül veszi a nőt, aki gyerekkora óta szerelmes belé, majd mikor ismét lehetősége lenne, hogy legalább a nászút idejére kiszabaduljon a városból, bankpánik tör ki. Marad és az összes saját pénzét arra költi, hogy kárpótolja a betéteseket és rávegye őket, hogy ne menjenek át a rivális bankárhoz, a lelketlen és cinikus Potterhez. Sikerül kivédeni a krachot, sőt idővel még arra is telik, hogy a segítségével a kispénzű emberek, akiknek Potter sohasem hitelezne, saját házat építsenek egy új városnegyedben. Ekkor jön a következő csapás: jelentősebb hiány keletkezik a kasszában (naná, hogy a gonosz Potter a bűnös), amiért Bailey-re börtön vár. Ekkor dönt úgy a férfi, hogy öngyilkos lesz, úgy legalább a családja (született közben négy gyereke) megkapja a biztosítási pénzt. És mindez karácsony este történik.
Mai szemmel, ezzel együtt se sokkal érthetőbb a filmet övező rajongás mértéke. Klasszikus hollywoodi melodrámát látunk, helyenként ötletes képi megoldásokkal és a kor elvárásaihoz mérten túljátszott alakításokkal (James Stewart mint Bailey természetesen tökéletes). Hogy ennél is többet lássunk bele a filmbe, ahhoz valószínűleg amerikainak kéne lenni. (Ennek némileg ellentmond, hogy Angliában is nagy a kultusza.) Az Élet csodaszép ugyanis ugyanúgy az amerikai mítoszról szól, mint a westernek többsége. Az individualista főhös elindul(na), hogy megvalósítsa az álmát, aztán végül a közösségben találja meg a boldogságot. Bailey ráadásul az összes olyan értéket megtestesíti, amellyel a néző Amerikát és titokban magát szeretné azonosítani: becsület, szabadságvágy, megalkuvásmentesség, őszinteség, igazságérzet, humanizmus. És mindez kontrasztba állítva a kapzsi Potter által megszemélyesített gátlástalan kapitalizmussal. 
Hat vagy hét évesen láttam először a Macskafogót, és utána sokáig abban a hitben éltem, hogy ez egy külföldi film, csak baromi jó a szinkronja: fel se merült bennem, hogy egy ennyire profi rajzfilmet nálunk készíthettek. Azt pedig, hogy mekkora siker volt külföldön, csak most, a sajtóanyagból tudtam meg – gyakorlatilag mindenhová eljutott Angliától Indiáig, több mint száz országban játszották. Itthon 4 és fél millióan látták, alig van valaki, aki ne ismerné, mondatai, figurái beleégtek a kollektív tudatba. A kultusz nagysága sajnos a két alkotót, Ternovszky Bélát és Nepp Józsefet is megbénította: a Macskafogó 2 gyakorlatilag nem folytatás, hanem egy ön-tribute, másfél órányi bensőséges kacsintgatás. Mintha egy húsz éve feloszlott együttes újra összeállna, hogy sütkérezzen a saját legendája fényében: újat nem nyújt, mert vagy nem tud, vagy biztos benne, hogy a rajongóknak az is elég, hogy látják a régi arcokat.
A poénokat illetően sem sokkal jobb helyzet: vannak bőven, akad közöttünk szellemes is, de az erőltetett szóviccekből a kevesebb több lett volna, a filmből való kikacsintás pedig már elsőre is alig-alig vicces, sokadszorra meg már annyira se. Az eredeti Macskafogónak talán nem a zenei betétek jelentették a legerősebb részét, ennek ellenére természetesen most is felhangzik pár jellegtelen betétdal. A végefőcím viszont képes megmozgatni az embert, legalábbis a kijárat irányába, mert ifjabb Malek Miklós és Zöldi Gergely olyan iszonytató giccset hozott össze, amire még a Bon-Bon zenekar se lett volna képes. Ami a látványt illeti, természetesen látszik, hogy eltelt 20 év, élénkebbek a színek, részletesebbek a hátterek, a figurák hibátlanul animáltak. A hagyományos két dimenziós animációt néhány jelenetben 3D-s képek váltják fel pár másodpercre, amelyek megtörik némileg a stílust, de ezzel együtt a látvány a legkevésbé kifogásolható része a produkciónak.
Megcsinálták, igen. Kedvenc sorozatgyilkosunk második évadbéli kalandjai még izgalmasabbra és meglepőbbre sikeredtek, mint az elsőben látottak. Volt rá esély, hogy az irodalmi alapanyagtól elrugaszkodva csökkeni fog a színvonal, vagy épp a morális felhorkanásokat csillapítandó, puhítanak Dexter karakterén és a sorozat hangulatán az írók, de nem ez történt. Ahogy egy IMDB-fórumozó jól megmondta: „The writers on Dexter have balls.” Valóban. Így kell, és így érdemes sorozatot csinálni.
Ennek két pofonegyszerű oka van. Egy: amíg az első évadban már jóval a finálé előtt sejteni lehetett a slusszpoént, itt végig két- vagy inkább sokesélyes volt a játék kimenetele. Az elképesztően intenzív utolsó 5 részben minden teljesen nyitott volt, hogy aztán a fináléban – szerencsére – elmaradjon a kötelező nagyjelenet, illetve nem úgy, és nem azokkal a szereplőkkel következzen be, ahogy azt az egyszeri néző várta. Kettő: Dexter karakteréről ezzel összefüggésben kiderült, hogy valóban változik, a hangzatos belső monológjai mögött tényleg igazi identitásválság van. Egy Vic Mackey, történjen vele bármi, mindig Vic Mackey marad. Dexterről viszont ebben az évadban, egy rövid ideig, nem lehetett tudni, hogy "Dexter"-ként fejezi-e be a szériát, vagy elveszti a „nihilista, de azért tök ari”-killer imázsát. Megkockáztatom: épp ettől a bizonytalanságtól lett olyan körömcsócsálósan feszült az évad második fele. Végül persze annyira nem mertek az írók radikálisak lenni, ezért az utolsó rész túlzott lekerekítettsége miatt akár csalódottnak is érezhetnénk magunkat. Igaz, az első szezon végén sem hittük, hogy ennyi potenciál van még ebben a figurában, így arra tippelek, jut még a 3. évadra is meglepetés, noha ezúttal tényleg nehezebb elképzelni, hogy hova fejlődhet még a történet.
Addig is lehet filózni a sorozat morális vonatkozásain, mármint a néző szemszögéből, azaz, hogy miért is ilyen jó (?) azonosulni egy gyilkossal. Odaátról nyilván máshogy fest a dolog. Ahol akkora hagyományai vannak az önbíráskodásnak, mint Amerikában, ott talán könnyebb szemérmesen fátylat borítani arra a bizonyos 5. parancsolatra, ha az, aki megszegi, a jó ügy érdekében cselekszik. Csoda, hogy Jack Bauer is azt ver (khm.) bucira, akit csak akar? 
A többi 11 epizódban viszont mindben akad valamiféle komolyabb téma vagy szubtextus, a „mondandó” (bocs!) pedig – bár lehet, hogy ez csak az én rögeszmém – a poénok fajsúlyát és hatóerejét is növeli. Volt szó rasszizmusról (1101 – With Apologies to Jesse Jackson, 1104 – The Snuke), homofóbiáról (1102 – Cartman Sucks), megpöckölték az egyház orrát (1105 – Fantastic Easter Special), szociális tematikával ötvözték a zombizsánert (1107 - Night of the Living Homeless), megmondták a frankót a csúnyaságról (1114 – The List) és megfejtették az egyszerű férfilélek motivációit (1109 – More Crap). Külön kategória a Lice Capades (1103), amiben a gyerekek csak mellékszereplők, helyettük a szerencsétlen sorsú fejtetvek hányattatásait követhetjük. A történet nézhető mint ironikus – khm - civilizációs metafora, de a szokott komolytalanul-komoly southparkos stílben még filozófiai kérdéseket is felvet. Annyi a világ, amennyit látunk belőle, vagy lehet, hogy mi is csak egy másik civilizáció fejtetvei vagyunk? (Nesze neked 
Hazai bemutató: 2007. október 25.
És itt kéne következnie a rosszalló recenzionista fejcsóválgatásnak, hogy „szép, ami szép, de miért bízta a rendező megint az operatőri munkát egy Parkinson-kórban szenvedő kollégára?” A sirámok helyett jöjjön inkább a válasz: azért mert Greengrass ravasz. Pontosan tudja, hogy Bourne abszurd kalandjait, és a cselekményen tátongó, elefántcsapda méretű lyukakat legjobban a realizmust sugalló (hazudó) kézikamerás és steady-cames módszerrel tudja elfedni. Másképp hogy tudná túltenni magát a néző azon, hogy Bourne keményebb, mint az új Bond, okosabb, mint Jack Bauer és hallhatatlanabb, mint John McClane és Chuck Norris együttvéve? És azon, hogy miután beleugrott egy üvegablakba, majd széttörtek a fején egy egész fürdőszoba-berendezést, egyetlen vágás se marad az arcán? Vagy, hogy több év kiesés után is jobban ismeri a legfrissebb csúcstechnikát, mint a CIA expertjei? A Bourne-taktika pofonegyszerű: a rángatózó közelképekkel olyan drámai feszültséget kell kelteni, és olyan sebességet diktálni, hogy a nézőnek se ideje, se kedve ne legyen a történet realitásán elméláznia.
Bármennyire is elborult a sorozat ötlete, láttunk már olyat, hogy a holtak visszatértek a sírból a családi körbe, igaz, a Tim Burton féle A halott menyasszony nem élő szereplős film volt. A Masters of Horror széria Joe Dante rendezte epizódja (Homecoming) viszont igen, ott ráadásul az Irakban elhunyt katonák támadtak föl, kizárólag azért, hogy elmenjenek Bush ellen szavazni. Kábé ennyire tűnik abszurdnak a Babylon Fields sztorija is, főleg, hogy se humorral, se horrorral nem fűszerezik meg a bizarr alapszituációt. Hivatalosan dramedy lett volna a széria műfaja, de itt még a legordítóbb ziccereket se csapják le a készítők. És ettől még nyomasztóbb az egész. Hogy mi volt a céljuk, az a pilot alapján nem dönthető el, lehetett volna akár giccses dráma az elrontott életekről, szatíra a kispolgári létükhöz a halál után is ragaszkodó átlagemberekről vagy vulgárfilozofálás az elmúlás természetéről.
Ez egyértelműen Rodrigueznek sikerült jobban, az ő variációja kaotikusabb, gátlástalanabb és agyatlanabb, míg Tarantinóról – akit az eredetiség állítólagos hiánya miatt szokás csesztetni – az derül ki, hogy képtelen a saját stílusát levetkőzni, akkor is tarantinós filmet csinál, amikor hivatalból is másolnia, idéznie kéne. Rodrigueznek viszont nem is kell exploitation gurunak álcáznia magát, ahogy a 
Amíg a sorozattal párhuzamosan futott a képregény, addig a tartalom az aktuális epizódhoz igazodott. Nem pusztán PR-szöveg, hanem tény, hogy számos lényegi információt a karakterekről csak innen lehet megtudni, és jópár, a sorozat testén éktelenkedő logikai lyukat is itt tömnek be az írók. Hana Gitelman például, aki a sorozatban csak pár másodperces cameot kapott, itt vagy 10 részben játszik főszerepet és kiderül, hogy mi is volt az ő igazi dramaturgiai funkciója a szériában. Ahogy sorozatban, úgy itt is akadnak viszont teljesen érdektelen 
Súlytalan, könnyed szappanoperaként semmi kivetnivaló nincs ebben a 13 részben, de Leary-től, főleg az eddigiek alapján, ez kevés. Mintha elfogyott volna az ihlet, másképp például nem igen jutott volna eszébe az íróknak, hogy egy komplett jelenetsort (családi terápia) a Maffiózókból nyúljanak le (ami egyébként Leary kedvenc sorozata). És az sem növeli éppen a hitelüket, hogy az egyik legeredetibb szereplőt (.jpg)
Előzetesen talán ez a sorozat ígérkezett a legizgalmasabbnak, elvégre nem akárki, hanem az animál- és nekrofilszexes poénok nagymestere, Kevin Smith rendezte a pilotot, és a sztori sem nevezhető épp hétköznapinak. A főhős Sam, aki egy bevásárlóközpontban tengeti ingerszegény életét, mikor is elérkezik a 21. életévéhez (odaát ugyebár ez számít a nagykorúság küszöbének). A jeles nap reggelén szülei némileg zavartan viselkednek, úgy köszönnek el tőle, mintha utoljára látnák. Furcsa dolgok történnek a munkahelyén is: egy kutyafalka kezdi követni, majd legjobb haverja természetfeletti képességeket diagnosztizál rajta. Hazafelé a kocsiban egy idős úriembert talál a hátsó ülésen, aki mint az Ördög mutatkozik be. Otthon végül a szülei elárulják az igazságot: Sam lelkét még születésekor eladták az Ördögnek, hogy cserébe anyja felgyógyulhasson halálos betegségéből. Az elegáns szabású öltönyben parádézó Lucifer azt a feladatot szabja hősünknek, hogy fogja el és küldje vissza a pokolba az onnan elszökött lelkeket. A megbízást egyenként adja (értsd: epizódonként egyet), a munkaviszony pedig csak Sam halálával ér majd véget.
Az NBC versenyzője sem lételméleti kérdéseket boncolgat, viszont bebizonyítja, hogy némi stílussal még a 
Szitkom, amelyben két, közös albérleten osztozó, kvantumfizikus szomszédságába egy 
Lehet szitkomot készíteni műkacaj és bárgyúság nélkül is, hogy a húsz perces epizód megtekintése után ne szégyellje úgy magát az ember, mintha egy gyilokpornót vagy parlamenti közvetítést kellett volna végignéznie. A CW egy rossz pont után (Reaper), begyűjthet egy jót is az új televíziós évadban, ha az Aliens in America a folytatásban tartja a pilot színvonalát. Az egyik címszereplő egy tizenéves fiú, aki a gimnáziumi ranglétra legalsó fokán helyezkedik el, közvetlenül a gondnok után. (Bár az agyzsibbasztó halivudi tinifilmeket nem a szociológiai tényfeltárás igényével készítik, elég pontos képünk lehet belőlük arról, hogy mit jelent egy amerikai gimnáziumban népszerűtlennek lenni.) Mentőötlettel a (túl)gondoskodó anyuci szolgál: fogadjanak be egy európai cserediákot, aki mellett Justin elfogadottsági indexe is meredek emelkedésnek indul majd. Kimegy hát a reptérre az egész család, hogy köszöntsék a kék szemű, daliás germán fiút --- aki helyett egy Raja névre hallgató pakisztáni muzulmán érkezik meg. Anyu pánikban, fia szintúgy, hiszen ezután még inkább csicskáztatni fogják az iskolában, egyedül apunak mindegy, hiszen a havi 500 dollár így is jár. Bővebben talán kár is ecsetelni az alapszituációt, mindenesetre jó adag bátorság kell ahhoz, hogy a 9/11 utáni Amerika, udvarias műmosolyok mögé rejtett, burkolt rasszizmusát egy szitkomban figurázzák ki, és ilyen hatékonyan. Ráadásul didaxisból is csak minimális jut, bár a finálé giccset súroló befejezése azért ront az összképen. Nagy kérdés, hogy miután már a pilotban sikerül a családot Rajá-nak maga mellé állítania, hova fog fejlődni a történet. Ha ezt megoldják, akkor a 2007/08-as évad egyik kellemes meglepetésévé válhat az AiA.
Mintha nem lett volna világos számukra, hogy mi a cél. Sokkolni? Parodizálni? Esetleg, a gátlástalan fegyvergyártók tematikájának megpendítésével, ejnye-bejnyézni egyet? Se egyik, se másik nem sikerül igazán. Gore-ból és humorból kevés van, a politikai odamondás pedig túl bátortalan. A stílusbéli hangsúlyváltásokból tisztán kiolvasható a rendező és producer dilemmája, hogy benevezzenek-e a kortárs horrorfilmek versenyébe, vagy inkább csináljanak viccet saját limitált anyagi lehetőségeikből, és az idézőjeleket kitéve, szándékosan elbénázzák a filmet. A kilencvenből nyolcvan percig nem képesek eldönteni, hogy komolyan veszik-e magukat és a zsánert, aztán egy hirtelen váltással – mintha Uwe Boll a forgatás utolsó napján önkényesen lefoglalta volna a rendezői kempingszéket – kapunk egy paródiába illően 
Hülyén hangzik? Pedig az írók (köztük Brad Bird, aki ugyan csak később kapcsolódott be a projektbe) nem viccelnek, legalábbis nem úgy, ahogy várnánk. Vannak természetesen slapstick poénok, burleszkszerű kergetőzések és félreértéses szituációk bőven, de megkapjuk mellé a fajsúlyos szubtextust is. A Hihetetlen családhoz hasonlóan itt is a tehetség és az egyéniség dicsőítése folyik, megspékelve olyan szimpatikus, de Hollywood által már rojtosra koptatott szólamokkal, mint az álmokért való harc, az önkiteljesítés vagy az előítéletek levetkőzése. Azt pedig, hogy a pénzéhes, kész receptekből és rutinból dolgozó főszakács felett diadalmaskodik a szívvel-lélekkel illetőleg ösztönből és lelkesedésből főző Remy, vehetjük a Pixar minőségről tett hitvallásának is.
Vacancy. USA, 2007.
Az Elhagyatott szoba tehát, mint vizsgafilm tökéletes: ami jó benne, az Antal érdeme, ami nem működik, arról nem ő tehet. Az ordas klisékre építő sztoriból többet nem lehetett volna kihozni, sőt, egy kevésbé határozott rendezővel akár Arany Málna díjas szemétként is végezhette volna. Ehelyett egy korrekt ujjgyakorlat, és a jelenkori horror-trendek bátor szembevizelése lett belőle, amire viszont aligha fognak később a műfaj rajongói emlékezni, hacsak úgy nem, hogy „ez volt az a film, amivel anno Nimród beköszönt Hollywoodba”.
Ezen a ponton kéne, hogy jöjjön az akció és az izgalom. Helyette borzalmas dramaturgiai fordulatot kapunk: visszatér az előző rész főgonosza, Dr. Fátum, aki felajánlja, hogy segít Reednek megfékezni az Ezüst Utazót. A csávó akkor se lehetne gyanúsabb, ha homlokára lenne tetoválva, hogy “Muhahhaha, hazudok, hazudok!”, Reed nem is akar vele kollaborálni, de a kormány szigorú arcú képviselője ráveszi, hogy mégis. Ettől kezdve valószínűleg még egy mentálisan kihívásokkal küszködő főemlős is kitalálná, hogy mi Fátum terve és merre fog a sztori kanyarodni. Sebaj, majd az akcióval vigasztalódunk, gondoljuk ekkor. Abból viszont szinte alig kapunk valamit (mire ment el a 130 milliós büdzsé?), az F4 kármentést végez Londonban, Fáklya fogócskázik az Ezüst Utazóval, de igazi harcot, ahol mindenki kihasználhatná a szuperképességét, alig látunk többet – ha egyáltalán – mint a Hősök fináléjában.
