(A következő nosztalgiafröccsöt lassan rendszeressé váló vendégbloggerünk, elefes fecskendezi a hátsóagyunkba a retinánkon keresztül. Vigyázat! Sokbetű veszély! - S)
1989. Bobó és Góliát népszerűsége töretlen, a Mozaik manói Japánba keverednek, megjelenik a Csodálatos Pókember első száma - a hálószövőnek Rakéta Robival, majd később, még ugyanebben az évben a Pléhsuszterrel, a Vízemberrel és a Rémes Négyessel gyűlik meg a baja. Tim Burton első Batman filmje kapcsán jön a képregényváltozat, és a Vándorló Szellem kalandjai is felbukkannak az újságárusoknál. A tévében Szimat Szörény szimatol, Nils Holgersson ott repül Márton lúdon, az idegesítő Szupernagyi pedig folyton megkeseríti szerencsétlen Pernahajder Campbell életét. László Endre halála után megjelenik az utolsó Szíriusz kapitány regény, a Szíriusz és az ősember és a rádiójáték is leköszön, az emlékére írt, gyalázatos Szíriusz és a titokzatos robot című történettel. Az iskolában a Turbo rágó papírok csereberélését kiszorítják a lutramatricák, a tanárok pedig rendre elkobozzák a kvarcjátékokat.
És egy szép napon az újságos kirakatában felbukkan egy nagyon furcsa könyv. Borítóján püffedt, tüskés hátú lény, szögletes fején nagyon gonosz tekintetű sok-sok szem és valami gusztustalan, zsíros, bugyogó lében dagonyázik. A könyv címe Halállabirintus, alatta pedig a delejesen vonzó Félelmetes fantáziajáték A főhős TE vagy! Na, ez meg micsoda? Ezt bizony nagyon gyorsan be kell szerezni, már csak a szülőkről kell valahogy legombolni 63 forintot.
Noha ebben az évben még három másik, a Kaland Játék Kockázattól független lapozgatós játékkönyv is megjelent, egyikük sem tudott olyan sikert elérni, mint Steve Jackson és Ian Livingstone legendás sorozata. A rövid életű Időgép kalandok első kötete, A lovagok titka alapvetően nem volt rossz, a rajzok is tetszetősek, de rövid volt, szörny egy szál se és harcolni sem lehetett benne. A magyar A Sárkányvár titka (KALANDJÁTÉK LEGÚJABB!) pedig úgy pocsék, ahogy van, az illusztrációk elkövetője kedvéért pedig bárcsak laposra kalapálhatnám a földgolyót, hogy a széléről a mélybe taszíthassam. (A harmadikhoz, Tihor Miklós és Mazán Zsolt A sárkány háborúja című könyvéhez még nem volt szerencsém.)
Mi tette különlegessé a Kaland Játék Kockázat könyveket? A ronda és csúf szörnyek, a változatos halálnemek – ez különösen élvezetes egy kiskamasz számára! - , az egyszerű és használható szabályrendszer, a harc lehetősége, amit ugyan valószínűleg senki sem csinált végig becsületesen, de volt – és szörnyekkel harcolni nagy vagányság. És persze az illusztrációk. Rajzokban szinte mindig nagyon erős volt a sorozat és szívesen alkalmaztak groteszkebb, sötétebb stílusú alkotókat is, akik alapvetően meghatározták a történetek hangulatát – elég csak A Tűzhegy varázslója, A Káosz fellegvára és még számos kaland kiváló illusztrátorára, Russ Nicholsonra gondolni vagy a – nagyobbaknak szóló – Varázslat könyveket gyönyörűségesen torz figuráival felejthetetlenné tévő, John Blanch-re.
Hosszasan lehetne még írni a Fighting Fantasy történetéről, Steve Jackson és Ian Livingstone igazi sikertörténetéről (Games Workshop, Eidos), de inkább gyorsan tekintsük át a sorozat itthoni pályafutását. A Rakéta 1993-ig, a kiadó megszűnéséig 17 részt, a Kaland Játék Varázslat 3 kötetét és a történetek helyszínét részletesen bemutató (még troll viccek is vannak benne: „Mi történik, ha valaki fejbe ver egy Törpét egy hatalmas sziklával? – Egy jót röhögök! Ha-ha-ha!”) Titán – A szárnyaló fantázia világát adta ki. 1992-ben az Új Vénusz vette át a sorozatot, Fantázia Harcos címmel. Különleges tehetséggel választották ki a gyengébb, főként sci-fi történeteket, de a könyvek gyalázatosan igénytelen minőségével is gyakorlatilag halálra ítélték a sorozatot. 11 kötet, a Kaland Játék Varázslat negyedik, befejező része és egy hosszú, ínycsiklandó lista a további kötetekről – majd eltűntek. Később a Szukits próbálta meg feléleszteni a sorozatot, de két könyv után úgy döntöttek, nem éri meg nekik.
Azután eltelt majdnem tíz év és látszólag semmi sem történt. De csak látszólag, mert néhány elszánt rajongó nem tudott beletörődni abba, hogy jó néhány kalandot soha nem játszhatnak végig magyarul. Elkezdték hát lefordítani azokat – ez talán még nem lenne olyan különleges, hiszen számos rajongótábor foglakozik kedvenceik magyarosításával. Ők viszont többet akartak: nincs igazi játékélmény egy ujj-két ujj-huszonegy ujj nélkül, a hiányzó köteteket a polcukon akarták látni. A zagor.hu lelkes csapata eddig 15, Magyarországon ki nem adott részt, illetve füzet formájában (eredetileg a 80-as években, a Fighting Fantasy világával foglalkozó Warlock magazinban megjelent) 3 minikalandot tett elérhetővé: ezeket mind letölthetjük pdf formátumban, illetve ha úgy tetszik, akár könyv formájában is beszerezhetjük.
De hogyan is kezdődött ez az egész? A zagor.hu atyját, runnert és FireFoX-ot – többek között a könyvek egyik fő fordítója – kérdeztem.
- Honnan jött az ötlet, hogy magyarra fordítsátok és nyomtatott formában is elérhetővé tegyétek a KJK-könyveket?
runner: Érdekes módon nem volt tudatos a dolog. Már nagyon hiányoltam, hogy nem jelennek meg hazánkban Fighting Fantasy könyvek. Egyik nap véletlenül rátaláltam a neten A Sárkány szemének nyersfordításra - már ez hatalmas örömet jelentett nekem, hogy valaki végre lefordította az egyik könyvet. Csak úgy kedvtelésből megpróbáltam valami könyv kinézetűre rendezni, majd A5-ös formátumban kinyomtattam, és összekapcsoztattam. Ebben csak úgy gyorsan összerendezgettem a fejezeteket, próbáltam a képeket is elhelyezni. Aztán egy fórumon megtudtam, hogy a Pusztítónak is létezik rajongói fordítása. Ez volt az a pont, amikor úgy gondoltam, hogy meg kell ezeket csinálnom igazi regény méretű könyvekként is. Gyermekkori nagy kedvenceim, a Rakéta kiadós változat mellett döntöttem.
Majd jött a hosszú próbálgatások ideje, és amikor végül elkészült, ezen felbuzdulva immár harmadszorra átszerkesztettem A Sárkány szemét is, hogy ne nyersfordítás legyen. Ezt feltettem a régi honlapomra, hátha van pár lelkes rajongó, akik örülnének ezeknek. Voltak is páran, és közben elkezdtem keresni a fórumokon fordítókat.
Ezután egy olyan művet választottam, amit már régóta szerettem volna magyarul a kezemben tartani. Ez volt a Visszatérés a Tűzhegybe. A szöveg 30%-a már létezett magyarul, de a maradékhoz embereket kellett keresnem, mert én nem igazán tudok jól angolul. Végül nagyjából egy év múlva kész lett az egész.
Ezt is összeszerkesztettem, és elkészült a könyv. Még éppen időben, mert 1989-ben jelent meg A Tűzhegy Varázslója, és mindenképpen szerettem volna, ha elkészül 2009-ben, a 20. évfordulóra. Sikerült is! Év végén kész volt. Az eredeti angol verziónál mondjuk csak 10 év telt el, és a történetbe is ezt írták, de ezt a magyar változatban átírtam 20 évre.
Őszintén szólva, hihetetlen érzés volt a kezemben fogni a könyvet. Mintha újra kisfiú lettem volna, aki éppen most vette meg a várva várt következő KJK könyvet a sarki újságosnál, mint anno a 90-es évek elején. Sosem gondoltam volna, hogy én leszek az, aki ezt elkészíti.
FireFoX: Azt elég régóta figyeltem, hogy runner készíti ezeket a könyveket, de sokáig hidegen hagyott a dolog. Aztán szépen, lassan felkerült az első egy-két mű. Eredetileg a Jurgen és Planyo páros által készített weblap (emlékműve megtekinthető a kjk.uw.hu weboldalon) volt az, még 2007-ben, ami visszavezetett ebbe a világba. Oldaluk két legfontosabb eleme az egy témás fórummá hízott vendégkönyv volt, amiben már-már követhetetlen módon folyt a beszélgetés a legkülönfélébb témákról, és az a program, amivel (ekkorra már) nyolc magyarul megjelent KJK-t lehetett játszani többé-kevésbé a szabályoknak megfelelően. Sajnos nem sokkal később ezt az oldalt feltörték, és bár többször is ígérték a készítők a folytatást, abból nem lett semmi. A program fejlesztése is félbe maradt, nagy-nagy űrt hagyva maga után. Ezután mindenki átpártolt az NTamas oldalán futó fórumra (jelenleg a fightingfantasy.atw.hu/forum oldalon található meg), és várta, hogy valami történjen.
Aztán elkezdtek páran beszélni arról, hogy lehetne/kellene közös online játékokat rendezni ilyen-olyan formában. Jöttek a vélemények, hogy hogyan kellene, hogy nem, milyen formában lehetne csinálni és milyenbe nem, melyiknek mik az előnyei-hátrányai. Én meg úgy döntöttem, hogy végül is miért ne, és elkezdtem fordítani az Éjsárkányt, mondván azt az emberek nagy része úgysem ismeri, és sokkal jobb szórakozásnak bizonyulna, mintha valamelyik, magyarul már megjelent művet kezdeném el. A választás egyébként azért esett erre a könyvre, mert szeretem a sárkányokat, és ilyen címmel biztos voltam benne, hogy találkozom majd egy-kettővel. Az egyszerűség kedvéért ekkor még csak azokat a fejezetpontokat fordítottam le, amerre a társaság akart menni. Ez volt 2009. novemberének 8. napján. Egy hónappal és 130 fejezetponttal később felkerestem runnert, hogy csinálok egy ilyet, és érdekelné-e az anyag, ha elkészíteném a történet közben kihagyott részeket is. Pechemre érdekelte.
- Miért épp Zagor.hu lett az oldal neve?
runner: KJK rajongóként, gondoltam, csinálok egy összefoglaló oldalt, ahol a könyvek borító képei, hátsó leírásuk, és pár egyéb információ, képek lennének. 1999-ben meg is csináltam, és feltettem az akkor még létező extra.hu ingyenes tárhelyre. 2010 elején aztán kaptam az értesítést, hogy megszűnik a szolgáltató, és pont ekkora kezdett fellendülni az érdeklődés a rajongók körében. Így adta magát, hogy ha már új helyre kell költözni, akkor csinálok hozzá egy saját domain nevet is. A Kaland Játék Kockázat nevekkel kapcsolatos oldalak foglaltak voltak, ezért gondoltam egy idegen név kellene, ami átfogóan illik is egy ilyen weboldalhoz. A Titan.hu már foglalt volt, ezért aztán a Tűzhegy gonosz varázslójára esett a választásom.
- Mennyi munkát jelent egy-egy könyv?
runner: Mostanában, hogy fellendült a kedv a kalandtársakban, és sokan fordítanak, már van kiforrott menete a dolognak, de azért régebben sokkal több idő és munka volt. Mára már kialakult a sablon dokumentum, melyben kialakíthatóak a fejezetek, beilleszthetőek a képek, és végül, sok-sok teszt után megvan a technikai része is, hogy jó minőségű könyvek készüljenek. Megjegyzem, kevés példány készül, mert nincs manapság már olyan nagy tábora a KJK könyveknek, és nem utolsó sorban erre van kapacitás is.
FireFoX: Ha én fordítok, még rosszabb napokon és rosszabb könyvek esetében is el tudok készíteni 50 fejezetpontot – de ez olyankor eléggé megerőltető. Jobb esetben akár 100-al is el tudok készülni, sokkal kevesebb energia befektetéssel. De ez még az egyszerűbbik része. Ezután runner elkészít magának egy tesztkönyvet, elolvassa azt, belejavít, ha valamivel nem ért egyet, azt átírja, vagy jelzi valamilyen módon. Ezután ismét hozzám kerül az anyag, és én is elolvasom újra. Ilyenkor általában már más szemmel tudok a szövegre tekinteni, mert már leülepedett bennem egy kicsit, és könnyebben kiszúrom az esetleges hibákat. Ezt még eljátsszuk néhányszor, és csak ez után kerül a mű a nyomdába.
Ha valaki más fordít, akkor könnyebb a dolgom, mert csak egyszer kell átnéznem a könyvet, elsősorban fordítási hibák után kutatva. Ezeket aztán vagy javítom, vagy csak jelzem, és küldöm is vissza az anyagot ismételt átnézésre. Ilyenkor általában kevesebb dolgom van, különösen ha jó a történet és a fordítás minősége is, de volt már rá példa, hogy csigatempóban haladtam csak, mert a sztori nem tudott lekötni.
- Nehezebb fordítani egy lapozgatós játékkönyvet (gondolok itt a régi Rakéta könyvek néhány klasszikus fordítási hibájára), mint egy hagyományos regényt?
FireFoX: A Rakétások hibáival kapcsolatban nem szabad megfeledkezni arról, hogy a Halállabirintus 1989-es, és A varázsló kriptája is csak 1993-ban látta meg a napvilágot. Az azóta eltelt 18 év alatt sokat fejlődött a világ és a technológia, és nekünk már olyan források állnak rendelkezésünkre, amilyenekről az akkori fordítók még csak nem is álmodhattak. Emiatt nem szabad ilyen összehasonlítást végezni. A Rakétások és az Új Vénusz között persze nem csak hogy szabad, szinte már kell is.
De mindenképpen nehezebb. A regénynél az ember elkezdi az olvasást/fordítást az 1. fejezetnél, befejezi 400-nál, és közben egyesével lépked, mindig csak fölfelé. Ugyanezt elvileg meg lehetne csinálni itt is (voltak is rá próbálkozások), de annak elég randa következményei lehetnek. A legfontosabb ok, hogy a környezetéből kiragadott mondatokat kell fordítani. A fordításnak sosem az a lényege, hogy egymás után rakott angol szavak helyett egymás után rakott magyar szavakat írjunk le egy papírlapra, hanem hogy elmeséljünk egy történetet, amit csak akkor tudunk teljes beleéléssel átadni, ha mi magunk is pontosan értjük, tudjuk, hogy mi történik. A másik tipikus nehézség a játékkönyvek fordításánál, hogy az eredeti szerző is könnyedén ejthetett valamilyen hibát a történetben, és ezeket megint csak akkor veszi észre az ember, ha történetileg halad sorba. Ami pedig még nehezebb, mert míg egy regényben egyféleképpen történnek az események, addig itt több száz, ha nem több ezer lehetséges eseményszál létezik párhuzamosan. Sokszor könnyű az ilyen hibát javítani, de sajnos időnként bele lehet futni olyanokba, ami komolyabb belenyúlást igényelne a részünkről, és ilyenkor el kell dönteni, hogy mennyire engedhető ez meg.
- Az eddigi könyvek közül melyikkel volt a legtöbb macera?
runner: A legtöbb időt természetesen az első könyvekkel töltöttem, mert nulláról kellett megalkotnom őket, mind a számítógépen, mind valós könyv formában. Ez akkor sok időt vett igénybe, és teszteket, de ma már könnyebb megy a dolog.
FireFoX: Számomra talán az Éjféli Tolvajjal. Ez volt az első olyan könyv, aminek a fordítását érdemileg ellenőriztem, és elég sok esetben nem értettem egyet a fordítóval, Killmasterrel, de végül szerencsére sikerült mindkettőnk megelégedésére rendezni a dolgokat. Ha beleveszem azokat is, amiket fordítottam, akkor A Nekromanta éjszakájával. Az első probléma már a borítónál adódott, ugyanis nem akartuk átvenni a 2. Wizard-sorozat – szerintem eléggé rondára sikeredett – apró képes, pajzsos kinézetét, de alternatív képet sem igazán sikerült találnunk. És ehhez jött még hozzá a 450, rövidnek nem mondható fejezetpont fordítása, majd pedig ellenőrzése.
- Hogyan jött, hogy megcsináljátok A Tűzhegy varázslójának színes kiadását?
runner: Tavaly megjelent A Tűzhegy Varázslója iPhone-ra, amelyben kiszínezték a régi fekete-fehér képeket. Mivel ez volt az írók első könyve, ebből több kiadás is volt, köztük egy 25. jubileumi is. Valahogy a két dologból jött, hogy a kettőt kombinálva, készítsek egy színes, javított változatot. Elég sok hiba volt az eredeti fordításban és két kép nem volt benne az iPhone-os változatban, ezért a 97-es és 106-os fejezetnél lévő képeket én színeztem ki. Az elkészült könyv szép lett, de bevallom, a színes oldalak miatt, és mert legalább annyi munka volt vele, mint egy másik, ki nem adott kötettel, több színes könyvet nem tervezek összeállítani. - Milyen típusú kalandok vannak? Vannak-e különlegesebb, sajátosabb történetek?
FireFoX: A legkülönfélébb témákat dolgozzák fel ezek a könyvek, de az esetek nagy részében a Jót szolgáljuk benne. Az egyik tipikusan felmerülő téma a „mentsük meg Titánt a pusztulástól vagy Gonoszságba süllyedéstől”. Ilyen az Éjsárkány, A Múmia Átka, A Lidérckastély mélyén, A Nekromanta éjszakája vagy a Vihargyilkos. Ugyanez a téma megjelenik kisebb léptékben is: A Kard Mestere, a Sardath ostroma és az Őrjöngő Agyarak például arról szól, hogyan mentjük meg saját otthonunkat a Gonoszság erőitől. A másik jellegzetes téma a bosszúállás valamely tipikusan gonosz ellenségen. Ennek képviselői a Vérescsont, A Mélység Démonai vagy A Vérfarkas üvöltése.
Ha valaki nem a világot akarja megmenteni, akkor ott van számára az Éjféli Tolvaj, ahol egy tolvaj tanoncot alakítunk, akit már csak egy próba választ el a felnőtté válástól, vagy A Pusztító, melyben egy valódi fenevadat, a sötétség egy igazi szülöttét alakíthatja, aki a benne maradt emberség utolsó csíráiba kapaszkodva próbálja meg visszanyerni korábbi életét, amire nem is emlékszik.
Külön kategóriát érdemel A Kétélű Jóslat. Nem csak azért, mert kezdéskor semmit nem tudunk önmagunkról és a körülöttünk lévőkről, hanem mert ez azon ritka történetek egyike, ahol szabadon dönthetünk, hogy a Jó vagy a Gonosz oldalára álljunk. Talán A Skorpiók Mocsara tekinthető még ilyennek, bár ott nem mi magunk válhatunk egy gonosz uralkodóvá, hanem csak egy ilyen szolgálatába szegődünk.
Akinek futurisztikusabb történetre fájna a foga, a sorozat már megjelent kötetei között az is megtalálhatja a számítását, bár ehhez vissza kell térnie az Új Vénusz kiadó könyveihez, ők ugyanis már elkészítették az összes ilyen jellegű művet.
És itt van még a Hercegek Viadala két kötete is. Alapvetően bizakodóan, sőt, igen nagy elvárásokkal tekintünk erre a műre, hiszen ilyen még nem volt. Egy kicsit talán úgy, ahogy a Vihargyilkosra is néztünk. Szinte minden külföldi forrásból csak dicsérni hallottam azt a könyvet, a fordítást befejezve meg nézem magam elé, hogy ez tényleg csak ennyi volt? És egy kicsit félek, hogy a Hercegekkel is ez lesz. Adva van két, egyenként 500 fejezetpontos könyv. Közelebbről belenézve az első fejezetponton van egy elágazás, és dönthet a játékos, hogy egymagában vág neki a kalandnak, vagy a társával. Ezen a ponton a könyvek (ideális esetben) szétesnek három darab, egyenként 250 fejezetpontos kalanddá (már amennyiben feltételezzük, hogy az egyjátékosok útja alapvetően különbözik a kétjátékosokétól), ami sajnos eléggé beszűkíti a lehetőségeket, az összetettséget. És kicsit amiatt is félek, hogy egy nemrég elvégzett, aránylag nagy rajongóbázison alapuló felmérés mindkét könyvet az utolsó 5 közé sorolta.
- Az előkészületben rovatban szerepel a Királyok koronája is. Mondanátok erről pár szót?
runner: A Varázslat! sorozat négy kötetből áll, amiből a Rakéta kiadó hármat adott ki (amennyire én tudom, 1993-ban anyagi okok miatt megszűnt a kiadó), és később a KJK sorozatot folytató Új-Vénusz kiadó adta ki a negyedik, befejező kötetet. Ám ez nemcsak a külalak minőségében volt kifogásolható, hanem fordításában is.
Valahogy ennek a könyvnek a javított, és persze Rakétás kinézetű változatának elkészítése is rajongói kötelesség. Szeretnénk, ha szép és teljes lenne ez a különálló sorozat is.
FireFoX: Ez önmagában szerintem még nem igazolná az újrakiadást, különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy még hátra van egy jó tucatnyi könyv, ami semmilyen formában nem látott eddig napvilágot. A Királyok Koronája kellett volna, hogy legyen a sorozat betetőzése, ehelyett azonban csak elkeseredést hozott. Tekintsünk el a borzalmas borítótól, a satnya minőségű képektől. Bocsássuk meg, hogy még a szöveg is úgy néz ki, mintha egy majdnem teljesen kiürült patronnal nyomtatták volna. Nézzük el, hogy a fordítás minősége úgy rossz, ahogy van. Mert ezek mellett még akár lehetne is élvezni a könyvet. De sajnos valamiért úgy gondolták, hogy annak ellenére, hogy ez egy sorozat befejező része, rájuk nem vonatkoznak az elődök által lefektetett alapok, és mindent átírtak benne – a tárgyak és fajok neveit, amikkel kapásból elég nehézzé tették a kalandozók életét, de a varázslatok kódjait is, amiket újra megtanulni azért elég kellemetlen.
Úgyhogy ha nagyon nincs mit csinálnom, ezzel foglalkozom, és ha már úgyis át kell rágnom magam újra az egészen, akkor kap egy olyan szintű ráncfelvarrást is, mint amilyet A Tűzhegy Varázslója is megélt.
- Mekkora a rajongói bázis?
FireFoX: Százas nagyságrendben mozog azok száma, akik figyelemmel követik valamilyen módon a történéseket, azt azonban, hogy ki az, aki csak letölti a könyveket, és ki az, aki el is olvassa, elég nehéz megsaccolni. Talán az egyetlen biztos szám, amit mondani lehet, az a 13-as, ugyanis ennyien neveztek a tavaly októberi nyereményjátékra.
runner: Nyomtatott formában pár tucat lelkes rajongó gyűjti a könyveket a polcára.
- Szerintetek manapság ezekkel a könyvekkel csupán nosztalgiából játszanak vagy képesek a számítógépes játékok korában is valami egyedit és izgalmasat nyújtani?
runner: Hát, gondolom sokan nosztalgiából olvassák ezeket, mint én is. De sok fiatal is írt, hogy olvassák és szeretik ezeket a játékkönyveket. Persze én is játszom sokféle számítógépes játékkal, de azért még mindig megvan a varázsa a könyveknek.
FireFoX: Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy e kérdéssel kapcsolatban nem kell találgatásokba bocsátkoznom: több olyan emberről is tudok, akik korábban semmiféle kapcsolatban nem álltak ezekkel a könyvekkel, most azonban – szabadidejük nyújtotta korlátokon belül – lelkesen játszanak velük, akár még közösen is.
- Hogyan bírjátok? Mennyi időt vesz el a szabadidőtökből?
runner: Miután megugrott a fordítók száma, és több ember is segít különböző módokon, már gyorsabban haladunk. Persze azért elég sok munka van egy könyvvel, mire végül elkészül, és hát igen, sok szabadidőt elvesz. De megéri, mert kárpótol, mikor kezembe vehetem a kész könyvet.
FireFoX: Annyi a trükk, hogy nem szabad erőlködni vele. Szerencsém volt, hogy eddig olyan könyveket fordítottam, amik nagyrészt tetszettek (ez alól mondjuk egy nagy kivétel volt a Vihargyilkos, de az a könyv sem volt kimondottan rossz). És ha élvezem, amit olvasok, akkor sokkal könnyebben megy a fordítás, nem szenvedek, nem nyűgnek érzem, sokkal inkább kihívásnak, ráadásul hajt a kíváncsiság is, hogy vajon mi fog történni a következő fejezetpontnál.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden szabadidőm rámegy. Amikor leülök, hogy ezzel foglalkozzam, akkor nyilván elúszik egy fél nap. Mostanában viszont visszavettem a tempóból, inkább nem dolgozok előre, mert néha kezd elegem lenni belőle, és nem szeretném, ha ez az érzés véglegesedne bennem. Ilyenkor inkább elmegyek szórakozni az ismerősökkel, írok pár bejegyzést a lexikonba vagy kitalálok valami jópofa újdonságot a weblaphoz, és elkönyvelem, hogy „na, ma sem csináltam semmi hasznosat”.
- Saját KJK-kaland író versenyt hirdettetek. Milyen művekre számítotok?
runner: Megpróbáltam több időt hagyni a művek készítésére, mivel sokan most írnak kalandokat, illetve a régi gyerekkori ötleteket egészítik ki. A megkötés csak a fejezetszámban van (200) illetve, hogy a Titán világában játszódjon. Érdeklődés volt azért, így remélem, augusztus 31-ig több jó kaland is érkezik majd. A legjobb három pedig egy Füzetben kap majd helyet, kis illusztrációkkal.
- Milyen terveitek vannak? Mit tesztek, ha a sorozat utolsó kötetével is végeztek?
runner: A terv persze, hogy mindegyik meg nem jelent kötet elkészüljön. Az pedig, hogy mi lesz, ha minddel végeztünk, még kérdéses. Az biztos, hogy én már akkor boldog lennék, ha tényleg sikerül mindet elkészíteni, és ott fognak sorakozni a polcomon.
FireFoX: Sokan szeretnének sok mindent. Egyeseknek a színes könyvek a vesszőparipája, annak ellenére, hogy már A Tűzhegy Varázslójában lévő ábrák is elég pocsékra sikeredtek a rendelkezésre álló képek alacsony felbontása miatt. Olyan kérés is érkezett már, hogy a Királyok Koronája után a többi Új Vénuszos könyvet is pofozzuk ki.
Jelenleg úgy gondolom, hogy egy pár hónapos pihenés után folytatnám a fordítást a Magányos Farkas sorozattal, melyet egyébként több dolog miatt is jobbnak tartok, mint a KJK, ehhez azonban runner támogatására is nagy szükség lesz. Aztán persze ki tudja?
Kétféle ember olvassa ezt a cikket. Az egyik már a címre pillantva csettint, örül, és azt gondolja magában, „a ’80-as évek egyik legfaszább sci-fi akciója – hú, de baromira szeretem ezt a filmet”, a másik meg, amelyik még nem látta, most elgondolkodhat az előbbekénél üresebb életén. A rejtőzködőben (ismert Gyilkos az űrből címen is) van tökös nyomozó és karót nyelt FBI-os (mondjuk melyik zsarufilmben nincs?), akik közül utóbbi egy földönkívüli (ez már ritkább– persze Dolph Lundgren 1990-es Dark Angele nem keveset köszönhet ennek a filmnek), van benne véres ámokfutásokat rendező parazita idegen, és van benne egy jelenet, amiben a legújabb kocsiját bezsákoló gazdag seggfej kokaint szív az autókereskedővel, az üzlet megpecsételésének örömére. Mondtam már, hogy a ’80-as években vagyunk?
Átlagjoe kirabol egy bankot, agyonlő néhány biztonsági őrt, majd menekülőre fogja egy Ferrarival, amit később egyenesen belevezet egy rendőrségi kordonba. Ahogy félholtan kitántorog a kocsiból, az sem zavarja, hogy vagy 30 fegyver csöve mered rá. Pár órával, pár száz golyóval, és egy halott bankrablóval később egy másik átlagjoe kezd hasonlóan értelmetlen ámokfutásba, és Tom Beck nyomozó kezdi gyanítani, hogy valami rohadtul bűzlik, és nem Dániában. Főleg miután megkapja a nyakába Lloyd Gallagher FBI-ügynököt, aki láthatóan többet tud az eseményekről, mint amibe újdonsült társát beavatja. Becknek lassan be kell látnia, hogy egy testről-testre járó, földönkívüli parazitával állnak szemben – és hogy Gallagher sem a kék bolygó szülötte.
Jack Sholder az 1982-es Alone in the Darkkal már bizonyította, hogy van érzéke a horrorhoz (a rendező bácsiról ehelyütt kialakított pozitív kép megőrzése érdekében feledkezzünk el a Rémálom az Elm utcában második részéről, és mindenről, amit A rejtőzködő után csinált), és ezt az érzékét itt is szépen kamatoztatta. Bár az igazi horrorjelenetek száma alacsony, ami van, az igencsak hatásos (főleg a sztriptíztáncosnővel való leszámolás a tetőn – és nem, ez közel sem olyan szexi, mint amilyennek hangzik), a maradék játékidőben pedig a thriller, az akció és a sci-fi meglepően ízletes, itt-ott egy kis fekete humorral kiegészített keverékét élvezhetjük. Tökös, hangulatos ’80-as évekbeli B-filmről van szó, á la Terminátor (és hadd ne kezdjem sorolni az összes Stallone, Schwarzenegger és társai nevével világra lökött akcióhülyeséget, amiket kis költségvetése ellenére csuklóból maga mögé utasít).
Olyan parazitainváziós filmekkel ellentétben, mint A testrablók támadása, A rejtőzködő nyálkás-gennyes-izés antagonistája nem világuralomra tör, nem leigázni akarja a Földet – csak kurvára jól akarja érezni magát, és ez számára öldöklést jelent, meg pénzt, meg baromi gyors sportkocsikat. Ez a történetbeli visszafogottság a film egyik legszimpatikusabb húzása, határozottan javára válik az atmoszférának. Nincs ármánykodás, nincsenek csillagközi tervek és összeesküvések, csak nyers, brutális, feltartóztathatatlan erő, ami elemi ösztönöket és vágyakat szolgál ki, bármi áron.
Michael Nouri és Kyle MacLachlan duója jól működik, utóbbi meglepően méltóságteljes és visszafogott tud lenni a tipikusan túlírt-túljátszott „idegen a Földön” szerepkörben – olyannyira, hogy még a karakterével kapcsolatos bosszúdrámai beütés is a helyén van. Jim Kouf forgatókönyve egyébként is intelligensebb, mint legtöbb hasonszőrű társa, dialógusai frappánsak, elevenek (a legjobb a rendőrfőnök ironikus leírása Beckről és az őrsön betöltött szerepéről), és egyszer sem veszi hülyére a nézőt. Sholder energikusan, dinamikusan rendez, az akciók véresek (ha nem is túlságosan), jól megkomponáltak, a finálé pedig, pusztán a hatásos felépítésnek köszönhetően (különösebben nagy látványelemek ugyanis nincsenek benne), az egyik legemlékezetesebb a ’80-as évek műfajfilmjei közül.
Már csak azért is, mert van valami zsigerien félelmetes abban, ahogy egy gyilkos csak jön, és jön feléd, hiába pumpálod ólommal, és látod, ahogy a golyók szaggatják a testét, és fröcsög a vére mindenfelé – csak nem áll meg. Fasza film A rejtőzködő. Igazi korszak- és zsáneresszencia.
Alan Mak és Felix Chong, akik többek közt az Infernal Affairs filmeket létrehozó kreatív csapatnak is oszlopos tagjai voltak, ezúttal kínai pénzből epikus wuxiát forgattak, a hős Guan Yun Chang legendáját vitték filmre. Hogy a filmtől mit várhatunk? Amit mostanában a nagy költségvetésű kínai produkcióktól: kiforrott koreográfiát, tömegjeleneteket és unalomba fulladó, nacionalista szavalatokat.
Március elején Wisconsinban a konzervatív kormányzó azzal, hogy drasztikusan csökkenteni akarta a közalkalmazottak, főleg a tanárok fizetését, illetve el szerette volna venni tőlük törvényben rögzített tárgyalási jogaikat, tüntetések egész sorozatára adott a tömegeknek okot. Az országban a szakszervezetek több helyen is szolidaritásukat fejezték ki hasonló tüntetésekkel, illetve az Amerikában egyre erősödő, alsó- és középosztály-ellenes republikánusokkal és utóbbiak szélsőjobbos vadhajtásával, az un. Tea Párttal szembeni nemtetszésüknek adtak hangot. Egy ilyen floridai dzsemborin Stephen King is felszólalt, lásd a videót alább.
Ez a film koppintás koppintás hátán, olyan mértékben, hogy ez már nem is posztmodern, hanem egyenesen meta (ugye a Karantén a Rec remake-je volt, ami eleve a Démonoknak volt egyfajta parafrázisa, na most ez a Karantén 2 a koppintás koppintásának folytatása, de az előzetesből ítélve nem másolja a Rec2-t, hanem hagyja a fenébe a videokamerázós esztétikát, és átmegy sima zombifilmbe, ráadásul az olasz zombifilmek helyszíneit veszi kölcsön (repülőgép: Incubo sulla cittá contaminata, az erőműves rész meg Bruno Mattei Hell of the Living Dead-jéből figyel be.) Ilyen többszintes antikreativitásra már dühösnek lenni sem lehet - az ilyen az abszolút fotelben hátradőlős, dobozos sörös film.
Mint már párszor megemlítettem, fanatikus rajongója vagyok az óriásrobotoknak, akármilyen formában forduljanak is elő. Számítógépes- és konzoljátékok területén véleményem szerint még nem született igazán élvezhető, átélhető óriásrobotos cucc, ám ez a sanyarú szituáció meg fog változni, mert egy független fejlesztőkből álló csapat - az alább beágyazott, egyelőre hegesztés alatt álló játék gameplay-részleteiből összeollózott trailerből ítélve - megcsinálta ez első valóban jót. A Hawken lényege, a belső nézet csak az utolsó pár másodpercben bukkan fel, de enyhén szólva ígéretes (ja és tudom hogy kijött egy Conan teaser de annyira lehangoló hogy fárassza magát vele akinek hat anyja van.)
Ezt az új sorozatunkat legjobb nem elaprózni, úgyhogy rögtön azzal a kezdőjelenettel startolok, amit cakumpakk a leghatásosabbnak tartok: Fernando DiLeo 1973-as, jéghideg Milano Calibro 9-e úgy indít, mint egy tornádó, és később sem áll le. Gaston Moschin és Mario Adorf egyaránt karrierjük legemlékezetesebb alakítását nyújtják az olasz gengszterfilmek ebben az egyik legjobbikában, amelyet Luis Enrique Bacalov fantasztikus zenéje fest alá.
JJ Abrams Spielberget meg Joe Dantét cseneli olyan erővel, hogy már-már megbocsátanám neki a Cloverfieldhez hasonló förmedvényeit. Lanse flare és scifi nosztalgia orrba-szájba egy, a mai hollywoodi viszonyokhoz képest meglepően hangulatosnak látszó filmben.
A műfaj rajongóit, ebben biztos vagyok, önfeledt böngészésre készteti ez a minden értelemben fantasztikus térkép, vizuális reprezentáció, izé, Ward Shelley lenyűgöző munkája. A nagyobb méretű változat megtekintéséhez kattints a képre.
Mit ér az igazság? Az ártatlan Grandier atyát boszorkányság vádjával készülnek máglyán elégetni. Mert felcsinálta egyik paptársa unokahúgát, és ez nem maradhat megtorlás nélkül. Mert nem viszonozza az őrjítő szexuális frusztrációját bizarr megszállottságig hajszoló, torz Johanna nővér érzéseit, és ezért bűnhődnie kell. Mert az irányítása alatt álló város, Loudon, a hataloméhes Richelieu bíboros erőfeszítései ellenére még mindig őrzi függetlenségét, sőt, megfutamítja az ezt jelképező fal lerombolására kirendelt csapatatot. És ezért el kell őt tiporni. Egy bigott pap bosszúja, egy törtető politikus intrikája, és egy nő gyűlölete, azaz erkölcs, hatalom és szenvedély – mit ér az igazság ezek ellenében? Grandier-nak esélye sincs.
A hírhedt 1634-es, tömeghisztériával, elfojtott szexuális vágyak kirobbanásával és politikai bosszúhadjárattal fűszerezett loudoni ördögűzések a legnagyobb port kavart esetek közé tartoznak a történelemben. Már a maguk korában is vitákat eredményeztek, és különböző elméleteket szültek, történészek és művészek pedig azóta is rendszeresen foglalkoznak velük, könyvek, operák, színdarabok és filmek alapjául szolgáltak. Ken Russell 1971-es, Aldous Huxley regényét alapul vevő feldolgozása mind közül a leghíresebb és egyben (mivel Russellről van szó) a legbotrányosabb. A film már Angliában is elszenvedett némi cenzori beavatkozást (de főként a szexualitás nyílt ábrázolása okán, jókora sikert aratott), mire pedig Amerikába került, tovább csonkították – ott a mai napig nem mutatták be vágatlanul.
Az Ördögök nem egyszerűen azért vívta ki az erkölcscsőszök haragját, mert tele van szexszel és brutalitással – hanem azért is, mert mindez vallási környezetben szabadul el, egyfajta liturgikus perverzióként. Az egyik jelenetben magukból kikelt, ördögi megszállottságot mímelő meztelen apácák egy csoportja kiéhezett tinédzserek gyülekezeteként veti rá magát egy krisztusszoborra. És ez két évvel azelőtt történt, hogy Linda Blair magáévá tett egy feszületet (ha már itt tartunk, az Ördögökben megtalálhatjuk a Friedkin-klasszikus rendezői változatában látható, sátáni „pókasszony” előképét is). A kamera maga is megvadul az orgia forgatagában Derek Jarman lélegzetelállító díszletei között: az egyik alkalommal őrülten zoomol ki-be, ki-be a meztelen apácák tömegéről, a felettük maszturbáló pap szemszögéből, mintha közösülni próbálna a tömeggel.
Az explicit szexben és erőszakban megmártózó film több egy történelmi esemény sokkoló dramatizálásánál. Nyomasztóan apokaliptikus atmoszférájával az Ördögök a hatalom örök korrupciójára mutat rá, közvetetten pedig az egész emberi faj felett mond ítéletet: itt mindenki aljas, ármánykodó, perverz és gonosz, aki pedig nem, azt eltapossák. Bomló hullákkal és erkölccsel nyitunk: egy dekadens színházi előadást protestánsok kerékbetört, rothadó testének panorámája követi, Loudonban közben pestis szedi az áldozatait. Halál, romlás, paráználkodás és hazugság, ameddig a szem ellát. Grandier (Oliver Reed életének egyik legjobb alakítása) sem teljesen makulátlan jellem, a fentiekből ő is kiveszi a részét. Amikor egy szeretője terhes lesz tőle, a nőt és hasában növekvő fattyát vallásos filozófiába csomagolt álszentséggel, önzéssel és cinizmussal kegyetlenül nyugodt hangon zavarja haza.
Mégis, ez a cölibátust megszegő szoknyavadász az egyetlen, aki a pusztulás felé tartó, rothadó világban erkölcsi értékeket képvisel, sőt, minden kínzás és halál ellenében is, a végsőkig kiáll mellettük. És részben talán éppen a cölibátus megszegése miatt. Mert az ördögűzés rituáléi során mindenki másból úgy törnek ki az esetükben mindaddig elfojtott szexuális vágyak, mint egy hatalmas gejzír, ami évek óta fortyogott a felszín alatt. A Grandier-t megszállottan imádó, és az egész tortúrát elindító apácafőnöknőnek, Johannának, groteszk erotikus látomásai vannak, amikben a keresztről leszállt Krisztus-Grandier véres testét csókolgatja, később pedig az egyetlen lehetséges módon teszi magáévá imádottját: üszkös csontmaradványával elégíti ki rég tomboló vágyait, amikor azok már elpusztították értékítéletét és elméjét. Vanessa Redgrave hátborzongató a szerepben, a filmtörténet legvisszataszítóbb, leggyűlöletesebb nőstény ördögei közt a helye.
A többi apáca is beszáll az őrjöngő játékba: a hisztéria és az ördöggel cimborálás vádjától való félelem hatására démonoktól (Grandier-től) megszálltnak vallják magukat, és egyáltalán nem mellesleg, ezen álca alatt kiélhetik leszbikus és egyéb szexuális hajlamaikat. Önkívületi állapotban, blaszfémikus és perverz orgiában hullámzanak, de ez távol áll a hedonizmustól: véres-fájdalmas, és Grendier-re nézve gyilkos lecsapódása, hirtelen és erőteljes túlkompenzálása addigi életmódjuknak. Itt válnak igazán jelentőssé Johanna korábbi szavai, melyek szerint az apácazárdába nem az isteni szolgálat vágya hajtja a nőket, hanem az, hogy akár társadalmi helyzetük, akár rútságuk miatt, nem kellenek sehova máshova. A hely a nyomorúságos életek, a kényszerű döntések és a totális képmutatások panoptikuma, amin Johanna, frusztrációja – hasztalan – kordában tartása érdekében, zsarnokként uralkodik.
A Grandier elleni rágalomhadjáratot egy „professzionális boszorkányvadász”, a tébolyult vallási zelóta, Pierre Barre atya dagasztja förtelmes tömeghisztériává (persze ő sem tudja nem élvezni a köré gyűlt, feltüzelt apácák érintéseit). Hiába szégyeníti meg őt egy odalátogató herceg, és bizonyítja az egész ördögűzési procedúra vásári mivoltát és hamisságát, ezen a ponton az igazságnak már nincs jelentősége. Grandier tárgyalásával, kínzásával, és halálával párhuzamosan semmisül meg mindaz, amiért harcolt. Még az utolsókat rúgja a máglyán, amikor a protestánsok és katolikusok békés együttélésnek utolsó szigete, Loudon falai Richelieu bábja, Laubardemont báró parancsára máris porfelhővé robbannak. Mindez hivatalosan a király nevében történik, de XIII. Lajosnak, aki annak idején ígéretet tett, hogy a város megtarthatja függetlenségét, nincs sok szerepe benne. Pusztán annyi, hogy hagyja, hadd csöpögtessen a bíboros mérget a fülébe, csak hogy zavartalanul folytathassa kedvenc sportját, a madárjelmezbe bújtatott protestáns foglyok céllövészetét. És ha ilyen emberek képviselik a hatalmat, mit várhatunk a pórnéptől?
Grandier a kínzások ellenére is kitart, hiába rugdossák véres csonkká vert lábát, hogy maga kússzon el a tűzhalált jelentő máglyáig, nem tesz vallomást. Utolsó szóváltásukkor Grandier és Laubardemont is azt állítják, ők győztek. Előbbinél ez „csak” erkölcsi győzelmi, utóbbinál politikai, ami viszont azt is jelenti, hogy az erkölcs a bajnokával együtt hal meg. A Jó saját maga részére megnyerte a Rossz elleni küzdelmet (mert igen, a vallási és szexuális rétegek alatt ez az örök harc a szíve a filmnek), de a világ részére már nem tudta. A vádló-intrikáló ördögök elérték a céljukat. A szerencsésebbeknek legalább odadobnak egy csontot, adott esetben szó szerint. Az utolsó jelenetben Johanna Grandier maradványaival maszturbál, nyomorultul, szánalmasan, összetörten. A szerencsétlenebbeknek, mint a férfi meggyötört özvegye, csak annyi marad, hogy üres tekintettel elsétáljanak a semmibe, maguk mögött hagyva Loudon pokollá változtatott városát.
Harminchat Hitchcock-film haláljelenetei egyetlen videóban, a csúcspontra, az erőszakos gyilkosság pillanatára szinkronizálva! Agyolvasztó, rettenetes, csodálatos. A halál munkában, másodpercenként 24 kockán megörökítve.
Folytatjuk vakhalottas sorozatunkat: ez a film a harmadik a sorban. A negyedik kritikája is újraközlés lesz, de utána érkezik a még soha nem publikált, ötödik epizódról szóló cikk!
De Ossorio és munkatársai számára kreatív problémát jelenthetett a vakhalottak mitológiáját tovább fejleszteni, a történet frissességét fenntartani. Végső döntésként arra jutottak, hogy a sztorit tengerre bocsátják: templomos barátaink nem maradhatnak szárazföldi patkányok, irány a sós víz, a jó levegő!
A Tucker Sportswear igazgatója forradalmi reklámötletet dolgoz ki (amelyet én inkább totális baromságnak neveznék, ami csak arra jó hogy a film hajánál fogva előrángatott történetét beindítsa): a cég legújabb motorcsónakját reklámozandó, kiraknak két, a Barbie Studios(!) alkalmazásában álló szexi fürdőruhamodellt (Kati, Noémi, stb. – az egy dolog hogy a magyar lányok mostanában világszerte népszerűek, de hogy már a hetvenes években is azok voltak, ki hitte volna!) az óceán közepére, akik a megfelelő csinnadratta kíséretében hajóznának be Madrid kikötőjébe, fennen hirdetve a motorcsónak az időjárás mostohaságát álló mindenre-képességét. Csakhogy szar evez a palacsintába: a szárazfölddel mindössze egy nyamvadt rádión kapcsolatot tartó csajok belefutnak egy kísértetgályába, amelynek rakodóterében mindenféle ládák sorakoznak, a ládákban pedig vaklovag barátaink várják a megfelelő pillanatot arra, hogy a friss húsra vessék magukat (a helyükben én is ezt tenném.)
A Blind Dead széria úgy általában nem rogyadozik a magas költségvetés kellemes súlya alatt, ám a jelek szerint De Ossoriónak ezúttal még a szokásosnál is kevesebb pénz állt a rendelkezésére: a gályát össz kétszer mutatja totálból – talán jobb is, ugyanis nagyon valószínű, hogy a filmtörténet legszánalmasabb modellhajójával van dolgunk. Még egy normális jelzőpisztolyt sem engedhetett meg magának a produkció: mikor a bajba jutott modellek segélykérőleg a levegőbe lőnek, egy csillagszóró szikrái “világítják be” a látóhatárt. Seeing is believing .
A lányok felkutatására induló mentőexpedíció, ahhoz képest, hogy egy milliárdos szervezte össze, kétségbeejtően vérszegény: Tucker-t a Barbie Stúdió főnökasszonya, egy, a tengerészlegendák iránt érdeklődő meteorológusprofesszor illetve egy szőke (ajjaj…) fotós csaj kíséri el. A kormánynál Tucker testőre feszít, aki az indulásuk előtti jelenetben erőszakolta meg a fotós lányt, ám a dolog egyiküket sem zavarja különösebben. De Ossorio a nemi viszonyokról kialakított nézetei hagynak némi kívánnivalót maguk után…
A gályára viszonylag könnyen ráakadnak, ám a lányoknak nyoma sincs – és amint felkapaszkodnak a fedélzetre, a kis vitorláshajó, amellyel idáig jöttek, a szemük láttára foszlik semmivé. “Ez a gálya egy másik dimenzió kivetülése! Egy másik világba kerültünk általa!” Hogy mi mindenhez értenek a meteorológusok…
Arról persze fogalmuk sincs, mi a kísértethajó rakománya (nem mintha a másnapi időjárást képesek lennének megjósolni.) Az éj leszálltával templomos barátaink előmásznak szarkofágjaikból, sercegő húsra és az Onedin család legfrissebb epizódjára éhesen…
Bár az El buque maldito (1974) messze nem annyira akció- vagy vérdús, mint a sorozat korábbi epizódjai, ebben is találni hangulatos jeleneteket, még ha nagyítóval is kell keresnünk őket. A film ugyanis zsibbasztóan unalmas – és ha egy történetet még egy leszbikus flesbekk sem képes feldobni, ott aztán tényleg baj van. Onnantól kezdve, hogy a mentőcsapat megtalálja a gályát, szinte semmi nem történik. Hőseink fel-alá kószálnak a fedélzeten, és egyenként a templomosok karmai közé keverednek. Ám ekkor sincs money shot; nem adatik meg nekünk annak kétes, beteg horrorrajongóhoz illő öröme, hogy legalább az effektmesterek munkáján élvezkedhessünk: a fotós lány percekig tartó lemészárlásán (amelynek végkimenetele, elismerem, kellemesen gory) kívül a film szinte teljesen mentes a vértől. Sterilitás és unalom: egy horrorfilm esetében ez végzetes kombináció, gyilkos hatásának elhárítására még az olyan remek színészek, mint a Jack Taylor, Jess Franco egyik kedvence által tett erőfeszítések is hiábavalóak maradnak.
Valami pozítívumot azért csak kellene a filmről mondanom… Várjunk csak, várjunk… Ja igen: a modell lányokkal szívesen áthajóznék én is egy másik dimenzióba! Ááá, túl késő, túl kevés.
15 perc múlva éjfél, Steve Randall teherautósofőr az asztalnál ül, és egy pisztoly csövével néz farkasszemet. A fegyver gazdája pontban 12-kor tervezi agyonlőni. Költői igazságszolgáltatás: akkor sütik meg öccsét a villamosszékben rendőrgyilkosság miatt, és ezért Randallt hibáztatja. Az idő kínos lassúsággal vánszorog. A gyilkos utolsó vacsorát ajánl fel, és biztosítja áldozatát, hogy nem akarja megfosztani egyetlen perctől sem. Várnak. Az arcok izzadnak, remegnek, komorak és elszántak. Negyed óra még sosem volt ilyen hosszú – mikor legközelebb az órára nézünk, még mindig csak pár perc telt el, pedig mintha időtlen idők óta várnánk már. A gyilkos sem tudja nem kommentálni: „Who was it said time flies?”
Anthony Mann forgatott jó néhány remek film noirt és westernt, nem egy közülük jobb is, mint az 1947-es Desperate, de ennél a bő ötperces jelenetnél izgalmasabbat egész pályafutása alatt nem rendezett. A helyiség fényviszonyai, az egyre hangosabban ketyegő óra, és az arcokról készült közelik szinte elviselhetetlen feszültséget gerjesztenek, és amikor egy kopogás megtöri a nyomaszó csendet, az olyan, mintha egy bomba robbanna az ajtó túloldalán. Ha Hitchcock látta valaha ezeket a képsorokat, biztosan emelte a kalapját.
A B-noirok egyik névtelen „ismerős arca”, Steve Brodie játssza Steve Randall teherautósofőrt, akit egy régi barátja, Walt Radak felbérel egy éjszakai szállításra. Túl későn ébred rá, hogy a munka illegális – végül egy rendőr életébe és Walt öccsének szabadságába kerül a dolog. Steve-nek menekülnie kell, nem csak a bűnözők, de a rendőrök elől is, ugyanis mielőtt tisztázhatná magát, biztonságba kell juttatnia terhes feleségét.
A Desperate a „világosabb” noirok sorába tartozik, főhőse egy ártatlan ember, akit ismerősei rántanak le a bűn sötétségébe. Mint ilyennek, van esélye a menekülésre, míg az eleve alvilági körökben mozgó noir-hősökre tipikusan ólommérgezés vár a történetük végén. Ez a koncepció itt erősíti a noirok jellegzetes álomszerűségét – Steve mintha egy rémálomba csöppenne, amikor bűnözők gyűrűjében találja magát a félresikerült éjszakai meló után. Eleinte fel sem fogja, mekkora bajban van, gondolja, hogy egyszerűen csak kisétál a lakásból, és háta mögött hagyja az egészet, mint egy kellemetlenül hosszú munkanapot. Egy alapos összeverés kell, hogy ráébredjen a helyzet komolyságára. A brutális jelenetet Mann egy himbálózó mennyezeti lámpa szinte túlvilágian táncoló fényénél veszi fel. Steve immár egy másik világba került.
A Desperate egyenetlen film. Nagyszerűen indul, és nagyszerűen ér véget (az említett „várakozás éjfélre”-jelenet utáni lépcsőházas finálé nem kevésbé emlékezetes), de cselekménye csúnyán elakad félúton, pedig a játékidő alig haladja meg a 70 percet. A szökésben lévő házaspár rokonoknál húzza meg magát, akiknek a kérésükre tartanak egy újabb, „tisztességes” esküvőt, egy seriff majdnem elkapja őket, Walt egy korrupt magánnyomozót bérel fel a megkeresésükre, de ezek nagy része puszta közjátékként zabálja a játékidőt. A nagyjából fél évet felölő cselekmény (a bűntény elkövetésétől a rendőrgyilkos öccs kivégzéséig) ritmusa így megtörik, darabossá, epizodikussá válik, és majdnem a semmibe veszik. Szerencsére Mann időben észbe kap, és folytatja a megfeneklett történetet.
Steve Brodie-tól közepes alakításra futja, és még egy ártatlanul megvádolt hőshöz képest is egy kicsit túl naiv és túl tiszta – olyannyira, hogy amikor a végén fegyvert fog, hogy saját kezűleg vadássza le Waltot, nehezen akaródzik elhinnünk, hogy képes ilyesmire. A film emlékezetes alakítása Raymond Burr nevéhez fűződik: szokása szerint az antagonista, azaz Walt szerepében biztosítja róla a nézőt, hogy időnként végigfusson a hideg a hátán (a legtöbben a Hátsó ablak gyilkosaként emlékezhetnek rá, de Mann legjobb noirjában, a Raw Dealben is ő volt a mumus). Ahogy halálos nyugalommal és tökéletes elszántsággal várja az éjfélt, a gyilkolás, a bosszú pillanatát, az félelmetes. Nem akarnál egy helyiségben lenni azzal a tekintettel. Ott bujkál benne mindaz a sötétség, ami a műfaj sajátja.
Hogy mennyire beleégett a hosszú, fekete hajú lány (lásd a számtalan ázsiai horrorfilmet) rémtoposza a kollektív tudatalattiba, arra kiváló példa ez a rövid videó, amelyet egy spanyol tv vett fel egy hotel folyosóján. Természetesen aRagyogás istenverte ikreinek emléke is hozzájárul ahhoz, hogy felnőtt emberek sikítva rettenjenek meg egy kiskölöktől.
A korábbi, borzalmas olasz előzetesnél azért ez már sokkal de sokkal jobban fest, sőt, egyenesen kedvet csinál a filmhez (ez a dolga, nem?) Bár az eredeti talján képregénnyel csak köszönőviszonyban lesz, a film engem leginkább olyan, szörnyek tucatjait vászonra szóró nyolcvanas-kilencvenes évekbeli cuccokra emlékeztet, mint a Nightbreed. És az olyanokból sosem elég.
Úgy néz ki ez a film lesz olyan, amilyennek a Kick/ass-nek lennie kellett volna... James Gunn Super-jéből egyfajta dzson vóterszes trash-feeling árad, ami nem is csoda, hiszen Gunn a karrierjét a Trománál kezdte. A kritikák egyöntetűen áradoznak a filmről, állítólag nagyon véres, sőt beteges. Várom!
Amazing SpiderMan #655 Történet: Dan Slott Rajz: Marcos Martin Kiadó: Marvel Comics
Dan Slott a Pókember megváltója. Már unalmas közhely, hogy a világ egyik legnépszerűbb képregénysorozata egészen a One More Day című sztori, azaz 2007 vége óta döglődött. Amikor a Marvel bejelentette, hogy a comicot Slott veszi át, és a rotálódó írógárda helyett ő, és egyedül és csakis ő fogja írni, sokan úgy tekintettünk erre, mint az utolsó esélyre, hogy rövidtávon belül javuljon a helyzet a hálószövő és rajongói életében. És lám, vannak még csodák: Slott tényleg megcsinálta. Bő három év óta a Pókember végre ismét ötletes, lendületes, frappáns, jópofa, izgalmas és szerethető – az író most kezdte harmadik sztoriját, és a színvonal stabil, úgyhogy minden okunk megvan a reménykedésre, hogy ez így is marad. De mit is csinált Slott? Azon túl, hogy cselekményvezetésével és dialógusaival hozza a szokásos formáját, képes volt előállni valami épkézláb koncepcióval is, amire a történeteit alapozza – és ez volt a legfontosabb, hisz mind tudjuk, hogy a One More Day óta a főhős egyfajta ötletpurgatóriumban sanyargott, ahol az írók egymást licitálták felül a szerencsétlen, töketlen lúzerként való ábrázolásában. Slott visszájára fordította az egészet, és végre, több mint három év után megvalósította azt, amiért a One More Daynek elvileg meg kellett történnie annak idején: a karakterhez, a sorozathoz, a mítoszhoz méltó változást hozott.
Pókember rendbe rakta életét, saját lakásba költözött, stabil barátnőt, és nem utolsósorban, munkát szerzett – nem holmi alulfizetett fotósként vagy tanárként, hanem pionír tudósként. Ég veled, ki nem használt potenciál, ég veled csekkbefizetési gondok. Erről van szó, erre volt szüksége a képregénynek, nem nyögvenyelős, szenzációhajhász, hanem logikus, a karakter fejlődését elősegítő változásra. A 655. szám az előző sztori epilógusa, egy „gyászfüzet” – Marla, J. Jonah Jameson felesége halott, ez a képregény pedig a búcsúztatásáról szól. Az első 10 oldal egyáltalán nem tartalmaz dialógust. Marcos Martin gyönyörűen visszafogott, ízléses képei beszélnek a temetés és az akörüli jelenetek során, és ez így van jól: az arcai egyébként is többet mondanak, mint egy egész kisregény. Többek közt neki is köszönhető, hogy a szuperhősképregényeknek ez a tipikusan giccsbe hajló témája itt valódi, őszinte érzelmeket képes kicsikarni az olvasóból. Az a négypaneles duplaoldal, amin Jameson felesége sírja fölött áll, a maga megkapó egyszerűségében fantasztikus. Ezután a főhős szürreális rémálmába merülünk el: megjelennek neki azok az emberek, akiket „hagyott” meghalni, barátok, szövetségesek és ellenségek egyaránt – és az a nő is, akit véletlenül ő maga ölt meg (Charlie, Rozsomák barátja, aki lényegében „Pókember általi öngyilkosságot” követett el), és akiről az elmúlt évtizedekben egyébként mélyen kussoltak az írók. A képregény csak azért nem kapja meg a maximális pontszámot, mert az álom vad, kínzó, abszurd és őrült forgataga után Slott buta, sőt, a nevetségesség határán táncoló konklúzióra jut. Peter megfogadja, hogy soha többé nem hagyja, hogy bárki meghaljon a közelében. Ez több síkon is hülyeség (Egyrészt, eddig nem tett meg mindent? Másrészt: hogyan tudná ezt betartani?), és a kivitelezésből nem úgy tűnik, hogy ezt az író csak egy hirtelen, meggondolatlan reakciónak szánja. De azért bízzunk Slottban, hogy ezzel a patetikus kirakathősiességgel is kezdeni fog valamit.
Fantastic Four #587-588
Történet: Jonathan Hickman Rajz: Steve Epting, Nick Dragotta Kiadó: Marvel Comics
Úgy látszik, gyászidőszak van a Marvelnél. Nemcsak a kefebajszú Jameson felesége távozott el a közelmúltban, de egy sokkal-sokkal jelentősebb karakter is (bocs, Marla): Johnny Storm, a Fáklya, a Fantasztikus Négyes egyik tagja. A sorozat 587. része az ötfelvonásos Three című sztori záróakkordja – a sztoriról a kiadó olajozott marketinggépezetének hála persze már hónapokkal ezelőtt elkezdtek lógni a mézesmadzagok: tudtuk, hogy a négy főhős közül valamelyik elpatkol a „the end” felirat előtt. Naná, hogy az ominizus „mostantól csak hárman lesznek” szám eladásai egy normál F4 füzet többszörösére rúgtak. Amíg a folytatásból ki nem derül, hogy a szerzői comicok világából a Marvelbe darált Hickman mit kezd a csapat új felállásával, addig nem lehetünk biztosak benne, hogy Fáklya halálának van-e több értelme a puszta szenzációhajhászásnál (most abba ne is menjünk bele, hogy ez a halál mennyire lesz tartós, főleg, hogy holttestet sosem látunk…), de az eddigi teljesítménye alapján simán leosztok neki egy bizalomkártyát. Tény ugyanis, hogy az elmúlt bő másfél évben nagyon szépen építette fel ezt a hosszú kifutású, sok-sok szálon bonyolódó sztorit, ami most ehhez a végponthoz (?) érkezett – és tette ezt úgy, hogy olyan grandiózus, időutazásos, párhuzamos dimenziós, világvégével fenyegetős történeteket írt, amik az F4 lényege, és közben tudott szívet is lopni az egészbe. A Three fináléja egy hárompaneles képpel kezdődik: Susan a víz alatti királyságok közti háború kirobbanását próbálja megakadályozni, Reed Nu-World (egy mesterséges Föld) lakóit igyekszik megmenteni, mielőtt Galactus felzabálja az egész bolygót, Johnny és Ben pedig a Baxter házban kísérli meg feltartóztatni Annihilus újabb hatalmas invázióját a Negatív Zónából. Nesze nektek, F4-epika (Steve Epting képei pedig gyönyörűen kiszolgálják ezt a hangulatot). A lényeg persze, hogy mindez Johnny halálához vezet. Természetesen a szuperhős az szuperhős, tehát Fáklya önmagát feláldozva távozik, de Hickman olyan szépen, ízlésesen és a körülményekhez képest visszafogottan mesél, hogy még a hullaunalmas „a hős a biztos halál ellenére hátramarad, hogy időt adjon társainak a menekülésre” koncepciót is zökkenő nélkül el tudja adni. De az igazi katarzisért a képregény utolsó szavai felelősek, melyek Ben szájából hangzanak el. Csak egy egyszerű sirámról van szó, de az, hogy Ben nem a szokásos Johnnyként utal a barátjára, hanem Johnként, megteszi a hatását. Az 588. szám a Three epilógusa, ami Fáklya temetésével, az utána hagyott űrrel, és a többiek gyászával foglalkozik. Hickman tudja, hogy egy ilyen elcsépelt témánál a szavak inkább ártanak, mint segítenek, ezért teljes egészében Nick Dragotta fantasztikusan kifejező képeire bízza magát. A tekintetek döbbenetes erejűek. Bené, ahogy az épp későn érkező felmentőseregnek (a Bosszú Angyalai) elmondja, mi történt. Susané, ahogy összekucorogva mered a semmibe. Reedé, ahogy őrjöngve számonkéri Annihiluson a történeteket. És főleg a kis Valé, ahogy prezentálja a következő tennivalót az ifjú zsenikből álló agytröszt számára („Megölni Annihilust”). A képregény emocionális ereje átütő, kétségkívül ez a csúcspontja Hickman F4-es pályafutásának. A füzet tartalmaz még plusz nyolc oldalt, ami már dialógusközpontú: ebben Pókember beszélget a nagybátyját gyászoló Franklinnel – ügyesen, jó érzékkel megírt jelenet. A Fantastic Four ezzel hivatalosan véget ért. A kvartettből (egyelőre) trió lett, Hickman az FF #1-ben folytatja majd az immár csonka (de azért Pókemberrel kiegészülő) család történetét.
Invincible #77 Történet: Robert Kirkman Rajz: Ryan Ottley Kiadó: Image Comics
Robert Kirkman egy zseni. 6-7 éve futó sorozatai, az Invincible és a The Walking Dead esetében is többször elgondolkodtam már rajta, hogy meddig tudja ezt ilyen színvonalon csinálni? Meddig lehet egyetlen koncepciót úgy csavarni, alakítani, díszíteni, változtatni, hogy hosszú idő után is újat és érdekeset képes mutatni vele? Időnként felébredő kételyeimet aztán mindig derékba töri. Itt van pl. az Invincible. Az utóbbi egy évben csúcspontjáig fokozta a viltrumitok elleni háborút, kegyetlenül véres, masszív, grandiózus összecsapások követték egymást, hőseink elpusztították az ellenség bolygóját, és közben maguk is majdnem otthagyták a fogukat. Egyértelműnek tűnt, hogy a harc olyan szintre jutott, ahonnan nincs visszaút, nincs béke, nincs visszavonulás, nincs félmegoldás, valamelyik oldalnak fűbe kell harapnia – és ha ez megtörténik, a sorozat elveszíti egyik fő ütőkártyáját. És többek közt ebben zseniális Kirkman: hogy mikor azt hiszed, egy adott szituációt már elvitt a végletekig, és itt már csak a lezárás, és majd egy új fejezet elindítása van hátra, akkor előhúz egy újabb dramaturgiai mutánsnyulat a kalapból. Az Invincible 77-ben, a legutóbbi vérgőzős csata után, hőseink fejvesztve száguldanak vissza a Földre, mert úgy sejtik, hogy a túlélő viltrumitok ott akarnak lecsapni – bolygót a bolygóért. De mikor megérkeznek, nem harc várja őket, hanem egy békejobb. Zsarnok és gonosz, de békejobb. Ellenségüktől két lehetőséget kapnak: vagy megküzdenek, és még ha le is tudják győzni őket (ami nem valószínű), a csata színhelyéül választott Föld jó eséllyel elkönyvelhet néhány milliárd főnyi járulékos kárt – vagy hagyják, hogy a kihalás szélén álló viltrumitok beolvadjanak, az emberek közt éljenek, és szaporodjanak köztük, hogy pár ezer év alatt visszanyerjék egykori létszámukat. Mark és apja persze tudják, hogy ezzel csak elodázzák az elkerülhetetlen összecsapást – egy olyan időre, amikor ellenségeik sokkal erősebbek lesznek. De nincs más választásuk. Kirkman szépen érzékelteti a dilemmát, a két rossz közti választás kényszerét, és bár az utolsó oldalon, a saját, szokásosan kifinomult megoldásaihoz képest kicsit túlságosan is elragadja a hév és az egyszerűség, de addig mind felépítésében (Mark feszültséget építő víziói a földi pusztításról félelmetesek), mind dialógusaiban kikezdhetetlen a képregény. Ryan Ottley képeire pedig sosem lehetett panaszunk – és nem lehet most sem. Lassan unalmas lesz leírni, de ez még mindig az egyik legjobb a jelenleg futó amerikai sorozatok közül.
Infestation #1
Történet: Dan Abnett, Andy Lanning Rajz: David Messina Kiadó: IDW Publishing
Az IDW-nek nem elég, hogy rajta ül egy rakás nagy filmes franchise comicjogain – miért is lenne, hisz ehhez képest meglehetősen kis szelet jut nekik a nagy képregényes tortából. Úgyhogy arra gondoltak, hogy csinálnak egy nagy crossovert, amiben összekötik a Szellemirtókat, a Star Treket, a Transformerst és a G.I. Joe-t. Na, persze csak közvetetten, pusztán a koncepció mentén. (Hogyan? Hogy te szívesen látnál egy Szellemirtók vs. Star Trek vs. Transformers vs. G.I. Joe történetet? Ok. Most akkor kurvagyorsan kapcsold ki a számítógépet, fürödj meg, vegyél fel utcai ruhát – csórj a szüleidtől, ha neked nincs – és menj emberek közé. Tudom, a fény vakít, és egyébként is félsz odakint, de nem olyan rossz az, haladjunk kis lépésekben, egyelőre elég, ha a járda közepéig eljutsz.) A crossover lényege, hogy egy dimenzióportálon keresztül zombik jutnak el a fent említett karakterek négy párhuzamos világába. Szóval Venkman, Optimus, Kirk és izéhogyhívják a G.I. Joe-ból külön-külön, a maguk univerzumában küzdenek meg a zombikkal. Mindennek a kiindulási pontját az Infestation című képregény adja meg, amit a Marvel piszokjó űrrészlegének két guruja, Dan Abnett és Andy Lanning jegyez. Nem ehhez a színvonalhoz szoktunk tőlük. A CVO (Covert Vampiric Operations) tagjait egy új-mexikói katonai bázisra rendelik, merthogy a helyszínen élőhalottak tartanak lakomát az ott élők kárára. Az akció persze nem sül el túl jól, és a rejtélyes, idegen intelligencia által vezérelt zombisereg a már említett módon terjeszkedni kezd a multiverzumban. Hanyagul, félvállról, zagyván megírt, pocsékul strukturált, fárasztó sztori klisékkel, és recsegő dialógusokkal megvert képregény ez, bár hozzá kell tenni, hogy Abnettéknek eleve hálátlan feladat jutott: meg kellett ágyazniuk a többi írónak, hogy azok jót hancúrozhassanak a G.I. Joe vs. zombik és hasonló nedves geekálom koncepciók mentén. Felejtsük el, és lépjünk tovább. A hancúrozásra.
Star Trek: Infestation #1-2
Történet: Scott Titpon, David Tipton Rajz: Casey Maloney, Gary Erskine Kiadó: IDW Publishing
Hajjaj. Ez a két szék közt a pad alá zuhanás tipikus esete. Ez a képregény nem működik sem Star Trek-, sem zombi történetként. Star Trek oldalról már csak azért sem, mert a jellemző felütés (hőseink megérkeznek egy bolygóra, ahol különös dolgok zajlanak) ellenére nincs benne semmi star trekes. Hiába van itt nekünk főszereplőnek Kirk, Spock és McCoy, az íróknak fingjuk sincs a sorozat legendás triumvirátusát egyben tartó, az őket érdekessé és izgalmassá tevő dinamikáról. Nincs egyetlen épkézláb jelenet sem, ami kihasználná a hármasukat. A két világ vegyítésének egyetlen jópofa pillanata, amikor McCoy Kirkre néz, és a tőle megszokott módon tájékoztatja egy tipikus diagnózisról: „He’s dead, Jim”, majd a hulla, akit megvizsgált, felhörög, és reggelizni akar. Ezt leszámítva… ugyebár a jövőben vagyunk, és Csillagflotta tisztek nem öldösnek csak úgy embereket. Még zombikat sem, merthogy gondolják, csak megmenthetik őket a modern tudomány segítségével. A technológiai fejlettség részleteire nagy gondot fordító Star Trek esetében ez persze logikus lépés az írók részéről, a baj csak az, hogy végig is viszik: McCoy meggyógyítja az élőhalottakat. Ugyan annak, hogy orvosi eszközökkel elnyomják a zombivírust, nem élő, egészséges embereket, hanem hullákat (halott hullákat) kellene eredményeznie, hiszen zombivá válásuk előtt elpatkolnak a szerencsétlenek, de miért is akarnánk elvárni a szerzőktől, hogy ismerjék a mitológiát, amibe belebarmolnak? De eleve, az egész probléma már ott kezdődik, hogy… Star Trek és zombik. Nem, ez sehogysem áll össze. A két téma minden szempontból annyira különböző, hogy amikor összeeresztik őket, menthetetlenül, kölcsönösen kioltják egymás pozitívumait, eltüntetve mindent, amiért külön-külön szeretjük őket. Ha zombik, akkor nem pofázást, orvosi megoldást és kábítófegyvert akarunk látni, hanem „shoot them in the head”-et, és (jobb napokon) mondjuk a fogyasztói társadalom cinikus kritikáját. Ha Star Trek, akkor nem csoszogó élőhalottakra vagyunk kíváncsiak, hanem tudományos, erkölcsi dilemmákra, az emberi természet analitikájára és/vagy űrcsatákra. Ez a hibrid halva született.
Transformers: Infestation #1-2 Történet: Dan Abnett, Andy Lanning Rajz: Nick Roche Kiadó: IDW Publishing
Tehát óriásrobotok a zombik ellen… hogy micsoda? Á, szóval felmerült bennetek a kérdés, hogy miféle fenyegetést jelent háznagyságú intelligens, alakváltó, állig felfegyverzett gépekre néhány átlagban egyhetven magas, lassan csoszogó, hús(!)evő ösztönlény. Ja, hogy nem mondtam? A Transformers az a cím, aminek kedvéért az Infestationben Abnettéknek futólag meg kellett említeniük, hogy a vírus nem csak élőlényeket támad meg, hanem gépeket is. Ez a magyarázat… ööö… húbazzeg, na jó, inkább ne firtassuk. A remény azért élt bennem, mert ezt a kétrészes sztorit maguk Abnették szülték, és Infestation 1 ide vagy oda, ők azért fasza írók. De hiába. A crossovernek ez a szelete is zagyva, jellegtelen és unalmas. A szereplők ötlettelen, nagyzolós és tökös dumákat nyomnak, megállás nélkül lövik, és ütik egymást, és sem a zombigép, sem az Autobot-Álca együttműködés koncepciójából nem sül ki semmi érdekes. Azért a két számba belefért egy jó jelenet: a nyitány. Az Álcák fertőzött űrhajója lezuhan a Földre, de mielőtt ténylegesen landolna Las Vegasban, az írók (remélhetem, hogy a Bay-filmek megalomán pusztításain ironizálva?) egy-egy panelen sorra veszik az egyéb lehetőségeket: hogy mi lenne, ha Párizsban csapódna be, mi lenne, ha a Szabadság-szobrot tarolná le, és így tovább. Kár, hogy ebben kimerül az összes kreativitás. És a rajzok is borzalmasak. Mintha kis játékkatonák verekednének egy gyerekszobában – Nick Roche képtelen érzékeltetni a méreteket, az egész küzdelem grandiózus voltát, képtelen ritmust, dinamikát adni a képregénynek, és ráadásul nem egyszer szinte kivehetetlen, hogy mi történik az óriáskaroktól és lábaktól zsúfolt paneleken. Ahogy ez a crossover most áll, az egészet le kellene húzni a vécén.
Bár szimpla Sikoly-koppintásként indul, a végére mintha a Scott Pilgrim és az ET keverékévé válna a film, legalábbis ezt sugallja a Detention vadiúj előzetese.
Van egyszer egy Steven Spielbergünk, mint producer: a film nagy lesz és fontos. Aztán van egy Peter Morganünk (Az utolsó skót király, Frost/Nixon), mint író: a filmben szépen kibontott karakterek és remek dialógusok lesznek. Van egy Clint Eastwoodunk, mint rendező: a film elegáns, méltóságteljes és lassú lesz, de ott fog szunnyadni benne az erő is. És van egy halálközeli élmények és túlvilági misztikumok körül forgó történetünk: a film érdekes, elgondolkodtató és katartikus lesz. Ja, és van még egy Matt Damonunk is, de ezt most inkább hagyjuk. Mert előbb sorolt ígéretei ellenére az Azutánnak nélküle is van baja bőven. Ugyanis mindegyik ígéretét megszegi.
Morgan forgatókönyve két ütőkártyát próbál kijátszani: egyrészt a túlvilági élet misztériumáét, másrészt egy karakterközpontú drámáét a halállal kapcsolatos élményekről. Két ilyen kártyával a kezében elég volna, ha csak az egyiket tudná igazán jól használni, a másik tartaléknak is elég lenne. Ehelyett Morgan két tartalékkal dobálózik, történetének egyik aspektusával sem képes mit kezdeni. Az Azután két órája alatt üres és érdektelen karakterek bóklásznak a vásznon, felszínesen ábrázolt dilemmákkal és semmitmondó konfliktusokkal terhelve.
A film csúcspontjára két percig kell várni, utána csak csökken a színvonal: egy cunami (az a bizonyos 2004-es) elsöpör egy thaiföldi tengerpartot (ügyesen megkomponált jelenet, ami sokkal inkább összpontosít a katasztrófa emberi oldalára, mint a pusztítás ábrázolására), magával sodorva többek közt a francia újságírót, Marie Lelayt is. A nő, mielőtt kimentenék, és magához térne, bepillantást nyer a másvilágra. Közben a Föld túlfelén a 12 éves londoni Marcus próbálja feldolgozni ikertestvérének tragikus halálát, és mindent megtesz, hogy valahogy kapcsolatba lépjen a szellemével. Itt jön be a képbe a San Franciscó-i médium, George (Damon akár egy élőhalott, de a többiek sem sokkal jobbak), aki képes beszélni a holtakkal – de képességére átokként tekint, mert megakadályozza benne, hogy normális életet éljen.
Pusztán elmosódó sziluettként megjelenő emberek vakító, fehér ellenfényben – ez Eastwoodék víziója a halál utáni életről. Nem is láttuk még csak úgy 10 az ennedikenszer. Már itt világos, hogy az alkotók semmi újat, semmi érdemlegeset nem fognak tudni mondani a témáról, és tényleg nem. Az egyetlen, amit az Azután kijelent, hogy a túlvilág létezik, de ezen túl nem kapunk semmilyen fogódzkodót, semmilyen misztikumot, semmit, amin rágódni lehetne, semmit, ami arra késztetne, hogy mire a stáblista a végére ér, egyáltalán emlékezzünk rá, hogy milyen filmhez tartozik.
Maradnak a karakterek, és az ő kis drámájuk, amit lehetetlen átérezni, de még csak megérteni is. A forgatókönyv elmegy minden olyan lehetőség mellett, amely segítségével az érzelmi állapotok változásait ábrázolhatná, a szereplők a jelenetek között teszik meg életük nagy lépéseit, képen kívül győzik le belső konfliktusaikat, ott vívják meg legnagyobb harcukat. Ismeritek azokat a tipikus fogyasztószer reklámokat, ugye? Amikben mutatnak egy löttyedt pocakot „előtte”, és egy kockahasat „utána”. Na, az Azután pont ilyen. Látjuk Marie-t zaklatottnak, dekoncentráltnak, majd a végén látjuk nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak. Hogy az a kurva fogyasztószer hogyan művel csodát (sic), azt máig nem tudja sem Isten sem ember.
Kivéve, hogy tudjuk, Marie írt egy könyvet az élményeiről, és a kiadásáig tartó folyamat során meg kellett küzdenie a témával kapcsolatos összes előítélettel, és ez a bátor, kemény és kitartó harc, amivel kiírta magából minden frusztrációját, nyilván hozzájárult a lelki békéjének megleléséhez. Nyilván. Ez a kulcsszó. Mert mindezt, ami a lényeg lenne, onnan tudjuk csak, hogy maga Marie elhadarja egy félmondatban... Ha ezt a fél mondatot kibővítették volna mondjuk bő fél órára, lehetőleg a siralmasan üres és klisés szerelmi szál kárára, az Azután akár jó film is lehetett volna. Ugyanez áll George és Marcus történetére is – katasztrofálisan strukturált mindkettő, és még a kevés hatásos jelenet (mint Damon és Bryce Dallas Howard félresikerülő randija) is recseg valamennyire. Eastwood valódi érzelmek és karakterek híján mesterkéltnek ható melankolikus rendezői stílusa (vagy mondhatnám azt is, hogy nagypapás – hiába, ő sem a régi már, utolsó zseniális filmjét 8 éve csinálta) csak ront a helyzeten, ahogy fantáziátlan és unalmas zenéje is.
Az a filmvégi katarzis, amit emocionális alapok nélkül kennek a vászonra, az nem katarzis, hanem giccs és közröhej. Az a történet, ami kétórányi céltalan szenvelgés után, pusztán megszokásból olyan frázisokra fut ki, mint a „mindig van remény” (copyright by Hollywood), és „a halottakat el kell engedni”, nem egy rendező kezébe való, hanem az író asztalának legalsó fiókjába, amit az „elbasztam” címke jelöl. Az a film, ami még valós tragédiák megidézésével, és egy gyerek halálával sem képes semmit megmozgatni a nézőben, halálra van ítélve. És a filmvilágban semmi nincs azután.
Folytatjuk a vakhalottas sorozatot, felkészülésként az ötödik film eddig nem publikált kritikájára. De egyelőre lássuk a második epizódban miféle huncutságokba keverednek látása-hagyott hőseink!Az első filmről itt olvashattok.
Persze volt idő, mikor de Ossorio még élt. Ez az állapot is közrejátszhatott abban, hogy el akarta készíteni nagy sikert aratott 1971-es filmjének folytatását (a franchise, ha nevezhetjük így, közben gazdát váltott: az első rész felett még José Antonio Pérez Giner atyáskodott – ő volt spanyolhon egyik legaktívabb exploitation-producere, többek között számos Paul Naschy horrort is neki köszönhetünk. Az ehelyütt tárgyalt film, az El ataque de los muertos sin ojos (1973) producere azonban már egy bizonyos Ramón Plana, aki ebbéli minőségében soha többé nem tevékenykedett.
De Ossorio a folytatásokban a templomos zombilovagok mitológiáját folyamatosan bővíti, ide-oda csavargatja, néha a logikának idegesítően ellentmondva (lásd majd a harmadik részt), néha pedig meglepő képzelőerővel (a negyedik epizód lesz erre példa.) A második rész a templomosok kivégzését szemléltető prológgal kezdődik, Bouzano kisváros tizennegyedik századbéli lakói fellázadnak az ördögimádó lovagok ellen. Mielőtt máglyára vetnék őket, még kiégetik a szemüket: ha vissza találnának mászni a síron túlról, nehezebben találjanak rá a falura.
Elővigyázatosságuk később bizonyul csak megalapozottnak, már a huszadik században, ráadásul épp azon a napon, mikor Bouzano a templomosok felett aratott ötszáz éves győzelmét ünnepli. A “Tűz fesztiválja” minden korosztálynak kínál valamilyen szórakozást, gyermek és felnőtt kézenfogva bámulhatja, amint a lovagokat megszemélyesítő fabábok szénné égnek a város főterén. Ilyen volt Franco Spanyolországában az entertainment: a legvidámabb poszt-fasiszto-barakk.
Egyvalaki nem tud csak örülni a kollektív bulinak: Murdo, a falu bolondja (akinek ekkora uni-szemöldöke van, az retardált kell hogy legyen), aki az egyik helybéli széplyány beáldozásával csalogatja vissza a zombikat féléletükbe. A vakhalottas széria egyik csúcspontja az a jelenet, mikor a szellemlovaikon galoppírozó hullák pallosaikkal rendet vágnak a huszadik század elpuhult csürhéje közt – és mikor végeznek, házról házra járva ritkítják tovább a lakosságot. Hiába na, az egyházi iskolában beléjük verték az alapos munka szükségességét.
Bouzano maroknyi túlélője (köztük a Nigel Hawthorne-ra megszólalásig hasonlító Tony Kendall) a templomban barikádozza el magát, innentől tiszta Night of the Living Dead az egész. De Ossorio ügyes az atmoszférateremtés területén, de feszültséget csak akkor sikerül a vászonra csalogatnia, ha szerencséje van. Az El ataque de los muertos sin ojos második felében érdekes módon ez többször is sikerül, főleg az a jelenet emlékezetes, mikor a polgármestert alakító Fernando Sancho, többszáz spagetti western veteránja egy kisgyereket lök a vakhalottak közé, hogy elterelje magáról a figyelmet, ugyanis szeretne a valamivel messzebb parkoló menekülőautóig eljutni. Suspence par excellence – egészen elképesztő, milyen ügyesen használja fel De Ossorio a csendet a feszültség végletekig való kiélezésére. Gondolom nem árulok el vele nagy titkot, ha elmondom, hogy a patkány-polgármester e húzásáért elnyeri méltó büntetését. A kiscsaj pedig megmenekül, nyugi. Ja, spoiler!
A film utolsó jelenete De Ossorio egész munkásságának egyik leghangulatosabbikja: a teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben a felkelő nap menti meg a csapat megfogyatkozott számú túlélőjét. A sárga-vörös sugarak a templomosok (újabb) végzetét jelentik, a komor halottak egymás után csuklanak össze az éjszaka elmúltával, a nappal beköszöntével; a totális csendet mindössze csontvázaik recsegése és földre hulló kardjaik csendülése töri meg. Gyönyörű.
Két dologban különbözik markánsan a folytatás a mítoszteremtő első filmtől: egyrészt jóval véresebb (áldozathozatalkor pl. a templomosok könyékig turkálnak a csöcsös csajok mellkasában – én már a felszín tüzetesebb szemrevételezésével is megelégedtem volna), másrészt De Ossorio érezhetően az akciókra helyezi a hangsúlyt: sokkal több minden történik a filmben, és sokkal gyorsabban. Gyakorlat teszi a mestert – még akkor is, ha az El ataque de los muertos sin ojos nem feltétlenül jobb a Vakrémület-nél: az újdonság varázsának előnyét az első rész birtokolja, és nála is marad.
De Ossorio zombilovagos sorozatáról már közöltünk cikket, csakhogy az évtizedek homályából előkeveredett egy ötödik epizód, és az erről a bizonyos ötödik filmről készült cikkünknek a négy előzmény kritikájával szép sorban megágyazunk.
A La Corunából származó De Ossoriót főleg atmoszférikus “zombilovagos” filmjei végett ismerik, melyeknek állandó főszereplői a vérre szomjas, élőhalott templomosok. Ám mielőtt e sorozattal mintegy halhatatlanná filmezte volna magát, egyéb műfajokban is letette névjegyét, pl. több, olasz koprodukcióban készült westernt rendezett.
Első horrorját, az 1968-as Malenka, la napote del vampiro-t szintén olasz pénzből realizálta, amely még arra is elegendőnek bizonyult, hogy Anita Ekberget szerződtesse főszereplőnek. Ő Malenka, a reámaradt kastély örökösnője, akinek egyrészt vámpirizált bácsikájával (Julian Ugarte, La Marca del hombre lobo), másrészt egyéb ijesztő nehézségekkel kell szembenéznie. Anita már épp készülne megadni magát, ám az utolsó pillanatban megérkezik jegyese, aki fellebbenti a fátylat a rokonok sötét, ugyanakkor egyáltalán nem természetfeletti machinációiról. A film poénja olyannyira értelmetlen, hogy akár Wes Craventől vagy valamelyik hasonló mainstreamestől is származhatna, Anita pedig végig olyan benyomást kelt, mintha anno, még Fellininél belefulladt volna a Trevi-kútba.
A Malenka De Ossorio a műfajba való beugrásaként, illetve mint az európai horrorfilm egy kellemes, bár bárgyú gyöngyszemeként marad emlékezetes. A rendező főműve azonban az 1971-es Vakrémület (La noche del terror ciego, amerikai forgalmazási címe The Tombs of the Blind Dead), melynek sikere további három, eltérő színvonalú folytatást eredményezett.
A La Noche del Terror Ciego-nak hangulatos a nyitása - mint ahogy az egész film az: komor keresztes lovagok kikötöznek egy fiatal nőt. Hirtelen mind rávetik magukat, és jól kiszlopálják a vérét. Több részlet is figyelemreméltó ehelyütt: a lovagok álszakállat, a lány műmellet visel, legalább is a véres közelikben. Szintén ekkor hangzik fel először Antonio Garcia Abril kísérteties zenei főtémája, amely a széria elmaradhatatlan kísérőeleme lesz: kb. úgy szól, mintha egy hordányi benyugtatózott kőtörő énekelne teaszűrőn keresztül.
Szadista a kezdet, ami persze jó dolog. A templomosoknak ilyen a természetük, brutális csávók, akiknek középkori kegyetlenkedése még semmi ahhoz képest, amit szellemként-zombiként fognak a jelenben művelni (a fentebb emlegetett jelenet egyébként csak az általam birtokolt skandináv verzióban az első, az ősrégi Hungarovideós magyar kazettán, illetve egyéb vágatlan változatokban valahol középtájt helyezkedik el).
A történet első nem-zombi figurája két darab édes kis leszbikus, akik valami mediterrán fürdőhelyen, magukat a kor divatja diktálta groteszk bikinikbe paszérozva találkoznak újra - egykor kollégiumi szoba- és ágytársak voltak: Bella a közelben kirakatibaba-összeszerelő üzemet(!) vezet, Virginia meg heterónak állt, amely állapotot Roger nevű fiúja illusztrálja. “Hát már elfelejtetted, mi volt közöttünk?”, kérdi Bella megtörten, előhívva ezáltal egy olyan flashbacket, hogy a fal adja a másikat: van benne szupersoftcore leszbikusozás, illetve egy kellékes, aki csak nagy nehézségek árán tudja a képbe áramló füstöt szabályozni.
Aztán hármasban kirándulni mennek (nem a kellékessel: Bella, Virginia és Roger). A pofáraesés már itt garantált: jó leszbikushoz kevéssé méltóan Bella flörtölni kezd Rogerrel, mire a síkideg Virginia eljátssza a Von Ryan Expresszét (értsd: leugrik a mozgó vonatról). A magyar Alföld sivárságával vetekedő spanyol hátország egyhangúságát mindössze egy templomrom töri meg, amelyet Virginia éjszakai szálláshelyeként magáévá tesz. Na jóccakát - természetesen ez az a hely, ahol századokkal korábban a lovagok mindenféle szűz és nemszűz nőneműt áldoztak a Sátánnak (aztán őket meg a helyi parasztok koncolták fel, szemüket fáklyával égetve ki, innen az eredeti cím utalása mindenféle vak halottakra). Éjfélkor ki is kelnek sírjaikból, a jövevényt köszöntendő. Persze Spanyolországban minden lehetséges: ha az embert nem a halott templomos lovagok intézik el, akkor az ETA. Csikorgva csúsznak odébb a kripták és sírok nehéz kőlapjai, és guszta cafatos hullakezek csápolnak össze-vissza. Az ébredés után a csapat lóra pattan (mondjuk az, hogy “pattan”, az túlzás), és csuklyáikat mélyen a szemükbe húzva (nem a lovakéba, hanem a sajátjukba) Virginia felé veszik az irányt - mint mindíg, most is lassítva (arra az égető kérdésre, hogy a zombilovakat évszázadokon keresztül hol tárolták, nem kapunk választ.)
S bizony, ezzel az állandó zombi-slow-motionnel baj van, mert hát hogyan féljünk olyan élohalottaktól, akik egy defektes tolókocsi sebességének felével “repesztenek” embert enni? Még jó, hogy külterületen laknak, mert a városban, ha az úton át akarnának menni, elcsapnák őket az autók! De szerencséjük van, mert áldozataik rendre megtorpannak, földbe gyökerezik a lábuk, a rettegéstől bénultan vackolják be magukat valamelyik sarokba, stb., miközben meg a soundtrack könyörtelenül nyomja az “Oleolooooo…”-t.
Roger és Bella kénytelen azonosítani menni azt az izét, ami Virginiából megmaradt. Ez a jelenet szintén rendelkezik némi sajátos bájjal: először is ott az a magától ide-oda lengő deklis lámpa, amelynek nyilvánvaló feladata némi atmoszférát teremteni - a Focault ingája semmi hozzá képest! A comic relief sem könnyen emészthető: Paco Sanz, aki vagy száz európai westernben tette tiszteletét, itt a perverz hullapakolót alakítja. Először egy öregasszony tetemét teszi Belláéknak közszemlére, majd utójáték gyanánt még megkínoz egy békát. Szerencsére a békáért bosszút áll a zombiként előtámolygó Virginia – sajnos ez a motívum, mármint hogy a templomosok áldozatai visszavánszorgnak az életbe, a folytatásokban nem bukkan fel.
A (most már) szerelmespár (de Ossorio úgy látszik osztotta azt a politikai korrektség által mára meghaladott véleményt, miszerint a leszbikusoknak csak egy férfinyi dugás hiányzik) először helyi csempészeket vádol meg barátnőjük meggyilkolásával. Álláspontjuk egy, a templomromban eltöltött éjszaka alatt radikálisan megváltozik…
Nos, a bizonyosság szélén kapaszkodó valószinűséggel birtokomban merem kijelenteni, hogy ez a rendező legjobb filmje, ráadásul a lovagokkal sikerült a horror egyik legképernyőképesebb szörnyfajtáját megteremtenie – a hetvenes éveknek eurokultjának mindenképpen emblematikus monszterei. Direkt beijesztő képességük ugyan nem kevés kivánnivalót hagy maga után, viszont a fenyegetettségnek az a nyomasztó atmoszférája, amelyet árasztanak magukból, sikerrel juttatja eszünkbe, hogy a modern kor filmes gyilkosaival és személytelen speciális effektjeivel ellentétben a valódi rémület nem konkrétan a vásznon, hanem a közös tudatalattiban-, hasban és agyban képződik.
A horrorfilmek az együttes rémfantáziák kivetülései; az egyén félelemháztartását katalizálják. Az, hogy a mai nézők kapucnis hullalovagok éjjeli portyázásától rettegjenek, nem valószinű. Ugyanakkor miért ragaszkodjunk a realitáshoz? Hát nem jobb, ha az embernek valami ilyesmi csúszik-mászik a nyomában, a mindennapok banális szörnyűsége helyett? A film ráadásul, minden hibája és mediterrános direktsége ellenére, aranyos, sármos. Ezer ilyen filmet kívánok nektek, kedves olvasók, meg örök bátorságot a potenciálisan nevetséges dolgok halálosan komolyan vételére (vonatkozzon ez erre a filmre, vagy akár az életre), mert csak így nevethetünk a valóban komoly dolgokon.
Amando de Ossorio 2000-ben elhunyt. Ha lovagló halottként visszatérne, én örülnék neki. Ő meg főleg, gondolom.
A kínai-hongkongi koprodukcióban készülő szuperprodukciók mindig érdemesek a figyelemre, de elég nagy részüknél hamar felmerül az emberben a kételkedés, hogy vagy a téma, vagy valamelyik közreműködő személye miatt nem lesz olyan színvonalú, mint ami elvárható. A Shaolin rögvest két (esetleg három) ilyen miatt ébreszt efféle kételyt. Az első a már jópárszor feldolgozott téma, ami a címből is adódóan a kungfu körül forog, másrészt a rendező, Benny Chan személye, aki bizony elég sokszor a művészi érték helyett a csillogó külsőségekre helyezi a hangsúlyt (a harmadik láncszem a producer-atyaúristen Han Sanping, aki előszeretettel sarkallja a stábokat a nacionalista eszmék történetbe emelésére). A filmen mindhárom előbb felsorolt dolog/személy ront valamicskét, de az összkép egyáltalán nem rossz.
Akárcsak néhány korábbi mozi (a The Shaolin Temple ’76-ból és a ’82-es Jet Li-féle Shaolin), úgy Benny Chan legújabb blockbustere is a Shaolin templom lerombolását igyekszik bemutatni. A történelmi tényekből nagyjából ennyit használ fel, a körülmények és az okok már merő kitalációk. Chan első dolga volt Han Sanping kívánalmainak megfelelni, így a történetet az 1900-as évek elejére pozícionálta, hogy bekerülhessenek a történetbe a gonosz fehér külföldiek, akik valami vasútvonalat akarnak építeni. Természetesen a külföldiekkel szemben megjelenik a „Chinese pride”, ami a maga módján győzedelmeskedik is.
Annak ellenére, hogy egy egész csapat hozta össze a forgatókönyvet, a script igazi Benny Chan filmhez méltóan meglehetősen összecsapottnak és klisésnek hat. A fordulatok nagyon giccsesek, túl sok a fantasztikus véletlen, főleg a történet első harmadában. Hasonlóan zavaró a mellékszereplők papírvékonysága, alig van idő a motivációik bemutatására (ez főleg Nicholas Tse karakterénél feltűnő). Szintén nem éri el a célját a záró megajelenet sem, a templom grandiózusan digitális megsemmisülése és az azzal párhuzamosan zajló csaták annyira túl lettek húzva, hogy egy idő után inkább fárasztóak, mintsem lenyűgözőek. Mégis, a beemelt buddhista tanítások és bölcsességek miatt a mondanivaló messze többnek tűnik, mint az elmúlt években készült bármelyik Benny Chan produkció esetében, jóval többet adnak hozzá a történethez, mint az akciójelenetek.
A tanítások mellett Andy Lau és Jackie Chan miatt működik még az egész. Főleg utóbbi volt remek, úgy látszik, végre sikerült megtalálni az öregedő szupersztár helyét a mostani mozikban. Többek szerint már régen át kellett volna nyergelnie az öreg kungfumester sablonkarakterek megformálásába, de a Will Smith poronty Karate/Kungfu Kid-jében alakított mester azért nem volt igazán az ő világa. Jackie mindig is komikus karakter marad, ezt jól láthattuk már a Little Big Soldier-ben is, így zseniális húzás volt a magát ügyetlennek és gyengének tartó szakács szerepét rá bízni. A bunyójelenete tipikus Jackie Chan blődli, jópofa poénokkal és bármennyire is nem illett bele igazán ebbe a komolynak szánt moziba, mégis a legemlékezetesebb pillanatok egyikévé vált.
Andy Lau gyakorlatilag kettős szerepet kapott, olyannyira végletes az általa megformált karakter. A könyörtelen hadúr szerepe elég egysíkú, igazán nem lehet kiemelkedőt alakítani benne, a „megtért” szerepben viszont remekelt. Sajnos az átalakulása nem olyan érzékletes, ahhoz egy komolyabb, a drámai jelenetek iránt fogékonyabb rendezőre lett volna szükség.
A forgatókönyvet írók tömege mellett az akciókért is egy egész csapat volt felelős, ráadásul nem is akárkik, hiszen Cory Yuen, Li Chung-Chi és Yuen Tak neve sem ismeretlen a szakmában. Szerencsére nem csak az elmaradhatatlan bunyókat kellett kidolgozniuk, hanem számtalan látványos kaszkadőrtrükköt is, amik közül talán a lovaskocsis üldözés sikerült legjobban, de a sztori közepén látható nagy csatajelenet sem éppen utolsó. A konkrét bunyójelenetek abszolút nem realisztikusak, mert ha valósághűek lennének, a shaolin harcosoknak semmi esélyük nem lett volna a puskával ellátott katonák ellen. Ha ezt megbocsátjuk az alkotóknak, akkor viszont felettébb látványosak, sok közülük a szokásos huzaltechnikával van feltuningolva (főleg ott, ahol nem képzett harcművészek a szereplők) és persze azt sem szabad elfelejteni, hogy ki nem szereti végignézni Wu Jing, Xing Yu, Yu Shaoqun és Xiong Xin-Xin nagyszerű összecsapásait?
A Shaolin tehát egy jól sikerült blockbuster minden téren, aminek pont az adja a korlátait, hogy eleve blockbusternek készült. Benny Chan ezúttal sem tudta átlépni a saját árnyékát, viszont olyan színvonalas stábot sikerült maga köré összeszednie, akik saját imázsukkal és képességeikkel képesek voltak emelni a színvonalat. Jackie Chan első színrelépése, Andy Lau „kettős” szerepe, a buddhista tanok jól eltalált adagolása és a viszonylag ritkán feldolgozott 1900-as évek elejei Kína ábrázolása bőven ellensúlyozza az emberfeletti képességekkel rendelkező főhősöket (jelentkezzen, aki kibírná mindazt, amit Lau a lovaskocsis üldözés során/után), a bántóan egydimenziós mellékszereplőket (Nicholas Tse, meg a fehérek) és a rendezési hiányosságokat. Egy jobb képességű rendező kezében talán lehetett volna jobbat is kihozni mindebből, azonban ezúttal így sem biztos, hogy van ok panaszra. A jó öreg Benny a Connected-hez és a City Under Siege-hez képest már így is lépett egy jó nagyot előre.
Mintminden évben, a Geekz Oscar-bubusa, Ringsider kolléga vezetésével idén is végigkommentálhatjátok a közvetítést, és izgulhattok kedvenceitekért, Marlon Brandóért, Al Pacinóért, Ryan O'Nealért... ja, nem 1973 van? Hát akkor kezdődhet a buli, én, WF, meg inkább megyek aludni.
20:07(ringsider belép jobbról) szerencsére Feri alszik, így most már senki sem akadályoz bennünket hogy jól érezzük magunkat! ehhez azoban tessék beljebb fáradni...
Elvileg hajnali 2kor kezd a red carpet, és 2:30kor a ceremónia...az első díjak a díszlet és az operatőri lesz, ígéret szerint belecsapnak a lecsóba a felvezető feszültségoldó poénok után... ha bármelyik megy a TKS-nek az elővetíthet valamit az est későbbi alakulásáról... addig is játszunk brahi-tippelőst, az enyémek:
-se nem a TKS se nem a TSN nyeri a film díját -Nolan nyeri a forgatókönyv Oscart
2:00 szép jó reggelt mindenkinek, hadd lássam a kezeket, hényna is vagyunk... mindenki kikészítette a kávéját? pro7en megy a red kárpit... natáli lilában, szebb mint valaha...
odabennt már franco, mindkét keze megvan! anyám, milyen haja van...kicsit izgatottnak tűnik... 2:05 timberlék! ragyogóan mutat szmokingban sandra bullock, idén max bardemért izgulhat 2:08 valami oscar nagyokos magyarázza az esélyeket, firth biztosnak tánik, de a filmben megfordulhat a széljárás és lehet a TSN visszajön...kössszzziiii! ki is fáradtunk, sok volt ez igy hirtelen, werbung! 2:12 nokil kidman, a nyúllyukból! aztán paltrowék kislánya.... majd a legjobb mellékszereplő? szóval dickie ecklund, szóval c. bale... olyan a szakálla, jáááááájjjjj... KÖZBEN FRISSÜL A STREAM LINK, hála PeetV-nek!!!!
2:22 hugh jackman, már a színházból... 5 perc és deakins hazaviheti az első szobrát... az első montázs, pedig még nem is megy a show! halle berry a kocsmából! ő a divat megszállotja, iiiimádja a rucikat!
2:27 tom hannks, a ma esti első átadó...de még nem átad, csak mesél...
2:30 apa kezdőőőőőőőődik... a közvetítésba néha bekapcsolódik tanult kollégám és elemzőtársam PeetV is, fogadjátok majd őt is ilyen kitörő és szívetmelengető szeretettel...
neee, a pro7en is fordítják....! inception montázs, a két műsorvezetővel! ááááá, nolannak tényleg nincs helye a rendezők között! végigjárják az összes filmet: most a social networknél vendégeskednek, majd a Bunyósnál true grit...king's speech, swan, most meg a vissza a jövőbe!zseniális eddig! aaaaaaa két házigazda, franco és heathaway az szüleik is itt vannak! "húzd ki magad, itt van mr spielberg is..." 2:41 tom hanks, az első díjhozó! díszlet és operatőr! díszlet: alice, HP, inception (!!!!), TKS (melepornóóó), true grit és az oscar... a legjobb díszlettervezés: ALICE CSODAORSZÁGBAN
és most jönnek deakins percei??? operatőt: libatique, pfister, cohen, cronnenweth, deakins OPERATŐR: WALLY PFISTER de basszus, deakins 9 jelölésből nem nyert...egyik szemem sír, amásik nevet, deakins most se kapott, de pfister volt idén a legjobb!!!! reklám, most a szó PeetV-é...
2:51 folytatódik. üdvözlök mindenkit. Nomeg az öreg Douglas. Mármint az öregebb! Megható pillanatok. Következnek a mellékszereplő hölgyek! amy adams, melissa leo, mrs burton, jacky weaver és hailee steinfeld True Grit lányka vagy a harcos anyja? Kirk... nem viccel... LEGJOBB NŐI MELLÉKSZEREPLŐ: MELISSA LEO Ezt a prezentálást nehéz lesz überelni... Justin és Mila Kunis a következő 2 díj bemutatói: legjobb animációs rövid először. LEGJOBB ANIMÁCIÓS RÖVIDFILM: THE LOST THING Vajon a sárkányok legyűrik a játékháborút? LEGJOBB ANIMÁCIÓS FILM: TOY STORY 3
3:08 most visszatértem, ismét reklám van, lehet kávéért, kóláért és pizzáért rohanni... azért kirk mekkora volt már? egy igazi lókötő, ellopta a showt a vén faszi... a sárkányt sajnálom nagyon... 3:12 pirirg-pörög tovább a sóóóó... bardem és brolin jönnek egy arany borítékkak: fogatókönyvek!!! adaptált: 127 óra, TSN, toy story 3, true grit, winter's bone... és a díj: ADAPTÁLT FORGATÓKÖNYV: Sorkin!!!! és akkor az eredeti (mindegy ki nyer, csak nolan legyen!): another year, fighter, nolan, kids, TKS és a LEGJOBB EREDETI FORGATÓKÖNYV:TKS eddig eloszlanak a díjak, továbbra is él a kérdés, ami ott motoszkál minden átfagyott fejben: mit mormol...iletve na, TKS vagy TSN werbung again, pisiszünet!!!!!
3:23 anne énekel, akkor hamarosan zenei díj jön... franco női ruhában, kicsit meleg a pite... mirren és a russel, the greek a LEGJOBB IDEGENNYELVŰ FILM: dánia, in a better world eddig papírforma minden szinten...de hisz ez az OSCAR... 3:29 doktor szöszi, akkor a férfi epizódista jön...ha nem bale, akkor baj van a jelöltek: bale, hawkes, renner, ruffalo és a logopédus úr! A LEGJOBB FÉRFI EPIZÓDISTA: BALE!!!! mintha csak atipposzlopom olvasnátok fel gyerekek... a TKS ezek szerint nem tudta befogni őt, csak azért hogy még izgalmasabb legyen a vége...a film második színész díja, többet nem fog kapni, de most őszintén, a bunyós az évad blind side-ja...:-P
3:38 kis szünet után következnek a legjobb filmzene jelöltjei. Hajrá Trent!! :) Táncoló rozsomák és Nicole Kidman prezentálják, egy kis montázzsal kísérve...a némafilmtől a THX-ig...a zene mindig ott volt. Powell, Desplat, Trent (!!!), A.J. Rahman vagy Zimmer?
LEGJOBB FILMZENE: TRENT REZNOR és ATTICUS ROSS - The Social Network "Is this really happening?" Ezt 20 évvel ezelőtt senki sem merte volna még csak álmodni sem... Scarlett és Mr.Meztelen felsőtest hang díjakat mutatják be. Salt??? Reméljük Inception. LEGJOBB HANG: INCEPTION Második díj az Eredetnek. Eddig érdemelten. Remélem Feri még nem ébredt fel... :P Következzen a hangvágás...jön a harmadik Nolanéknak? LEGJOBB HANGVÁGÁS: INCEPTION
3:52 visszatérek, tomei bemutatja a technikai oscar győzteseket... cate blanchett legjobb maszk, rick baker megint???? igen! MASZK: FARKASEMBER, baker 7. díja! eddig teljes papirforma... és a LEGJOBB JELMEZ: ALICE! amásodik díja a filmnek, Attwood 3. oscarja... 4:02 Kevin Spacey énekel: "jó estét, Geroge Clooney vagyok..." a dalok jönnek, elsőre Randy Newman, TS3 (technikai megjegyzés: közben egy istenhozzád ehez a kibaszott blog.hu-hoz) aztán a nagy gubanc...majd egy hirtelen reklám...úgyis rég volt...
4:11 amy adams és donnie darko jön: legjobb rövid doksi: strangers no more és a rövidfilm: god of love 4:26 a legjobb oscar házigazda ever, billy crystal imádom ezt a faszit! sherlock és watson, vizuális effektek legjobb vizuális hatás: INCEPTION ha jól számolok a negyedik díj...az év legnagyobb mizieseménye volt, pont és a vágás, itt nincs eredet, ami egy röhej... LEGJOBB VÁGÁS: TSN
4:38 Eredet 4, Közösségi háló 3, Alice 2 díjnál tart. Jöhet egy újabb dal. By A.J. Rahman. Talán ez érdemelné. És khm, Jennifer Hudson kikupálódott...Jöjjön a kötelező country. Ez egész fájdalommentes volt. Nos, és a nyertes... LEGJOBB EREDETI DAL: TOY STORY 3 Randy Newman 69. jelölése, és csak 2. díja..
Ismét szünet. Lehet menni fosni, akár előre is, hisz most kezd izgalmas lenni... 4:53 In memoriam montázs. Ejh, de sokan elmentek idén is...Bárcsak ne Celine Dionra kellene megemlékeznünk róluk. De hála Istennek ott a mute gomb. 2. kedvenc macskanőnk emlékezett az első afro-amerikai díjas színésznőre.
Jöjjenek a "királyi-kategóriák".
5:02 kössz Peet, akkor a rendezés, itt az első női díjazott bigelow és a díjazott.... LEGJOBB RENDEZÉS:Tom Hooper... hűűűha, akkor úgy néz ki ez eldőlt... Peet azt üzeni: BASSZA MEG!nyerjen az INCEPTION! úgy legyen barátom...:-D
anete benning, életműdíjról mesél... Eli Wallach, Godard, Bronlow (filmtörténész) és Coppola 3an közűlük a színpadon....
hamarosan jönnek a fészereplő díjak, de addig egy kis reklám...jóóóóó???? közben a pro7en egy montázs a winter's bone-ból, bár ilyen izgi lett volna...
5:11 cockburn jő, azaz női főszereplőkkel kezdünk a hattyú kell hogy nyerjen, más babér nem terem neki, sajna... a jelöltek: bening, kidman, jennifer lawrence, portman, michelle williams LEGJOBB NŐI FŐSZEREPLŐ: NATALIE jessssssz!!!!! nagyon szimpatikus beszéd 5:19 Sandra Bullock...Colinnak adja a díjat...?! a jelöltek ugyebár: Javier, the Dude, Jesse, Colin, és a házigazdánk, James A LEGJOBB FÉRFI FŐSZERPLŐ: Colin Firth
Természetesen ez sem meglepő. De nagyon jó köszönőbeszéd. Mindenki dőlhet hátra, és mormolhatja a következő mantrát, "csak ne a király beszéde, csak ne a király beszéde". Spielberg bácsi hatalma ellen ez valószínű kevés lesz. Lássuk csak, kik szállnak szembe a királlyal: Social Network, Black Swan, 127 Hours, The Kids Are Alright, Winter's Bone, True Grit, Inception, TS 3, The Fighter... A király beszéde alá montázsolva a legjobb film díjának jelöltjei. Nice. Isten segítsen, bizony. LEGJOBB FILM: THE KING'S FUCKING SPEECH Félúton fordított és két díjjal a hajrában nyert 4 szobrocskával a Weinstein-gépezet. Keverjétek már le. Részemről kiléptem. Been a pleasure.
na, Peet kidühöngte magát, én pedig egy gyerekórus és az oscar nyertesek közös somewhere over the rainbow dalára búcsuzom... tulajdonképpen sok okunk nem lehet a panaszra, maximum, hogy néhány meglepetést elviseltünk volna...örültem volna ha személyes kedvencem a True Grit (Black Swan) is nyer valamit, és kissé keserű a szánk íze, hogy a leghagyományosabb oscar filmet díjazták idén is...ennél már csak a Bunyós tette volna be jobban a kiskaput...:-P PeetV-vel köszönjük a figyelmeteket és ha blog.hu is úgy akarja, akkor jövőre veletek ugyanit...
Sosem értettem Marty McFly és a doki miért akartak megszökni a nyolcvanas évekből, másnéven minden idők leg-szuper-állat-baróbb évtizedéből. Neonszínű divat, Duran Duran és Bravo... Most hogy így átgondoltam, talán mégis Mártiéknak volt igaza.
Felesleges megpróbálni letagadni, hogy a nyolcvanas évek legjellemzőbb mozis vadhajtása nem az afgán neorealizmus, hanem a slasherfilmek voltak. Sean Cunningham 1980-ban toccsant bele a véres tócsába a Péntek 13-mal, és sikerének hatására a slasherhullám, a kedvenc hullám vasúton, megállíthatatlanul végiggördült az évtizeden. A legdurvábban persze a nyolcvanas évek legelejét termékenyítette meg (azt hiszem ebben a kritikában előfordul majd még pár nemierőszak-metafora), ám 83-ra, a Sleepaway Camp elkészültének évére, a slasherláz kifulladni látszott. 85-ben majd a Rémálom az Elm utcában ad neki újabb löketet, és valami olyasmi írható a Sleepaway Camp számlájára, amivel Wes Craven klasszikusa szintén megpróbálkozik majd (utóbbi köztudottan jóval nagyobb sikerrel): a slasher-formula megcsavarásával, vadabbá, egzotikusabbá tételével.
Intermezzóként néhány szó a magyar kiadásról: a Sleepaway Camp két folytatása, a Sleepaway Camp 2 és 3 még a hősvideós időkben jött ki nálunk A halál angyala és A halál angyala visszatér címmel. A nemrégiben megjelent dvd magyarországi forgalmazója, a Navigátor film nem akarta megbolygatni a tradíciót, és ugyanebben a felállásban hozta ki a két filmet két külön dvd-n - a legelső, nálunk eddig forgalmazásba nem került, jelen kritika tárgyát képező Sleepaway Camp filmet pedig feltette a második rész mellé, mintegy extraként a lemezre. Érthető? Ha nem, rábasztál, én el nem ismétlem.
Angela (uszkve 5 éves), a bátyja (dettó) és az apukájuk (nem) önfeledten lubickolnak, amikor két felelőtlen tinédddzser általhajt rajtuk egy motorcsónakkal. Egyedül Angela marad életben. A kislányt a kissé excentrikus nagynénje fogadja be, aki egyedül neveli a fiát. Telnek az évek, szám szerint nyolc, és a nagynéni úgy dönt, hogy a nyári szünidő idejére fiacskáját és Angelát táborba küldi: tapasztalják meg ott, amit a k. olvasó az emberiségről már bizonyosan sejt, értsd: az ember, az bizony embernek farkasa...
A Sleepaway Camp-et bizarrként jellemezni enyhe volna. Robert Hiltzik rendezőnek ez az egyetlen filmje, ami nem meglepő, a rendezés szó szerint katasztrofális, az amatőr szintnél csak egy fokkal jobb. Sem a szinészvezetéshez, sem a blokkoláshoz, sem a plánozáshoz, sem a feszültségkeltéshez nincs érzéke, csakhogy mindezen tehetségbeli hiányosságai nem feltétlenül válnak a filmnek hátrányára. A forgatókönyvet is Hiltzik írta, és tele van tabukaristoló ötletekkel, amelyek a film végén bizony átmásznak a barikádon és megrohamozzák a néző ízlésbeli elvárásait.
A szexuális aberráció vezérfonala és a nemi identitás porózus természete mentén tapogatózik a sztori, és a borzalmas alakításokkal, gyér speciális effektekkel és elcseszetten megrendezett csúcspontokkal kiegészülve alkot torz egészet, amely a maga félresikerült módján mégis valahogy jóllakatja az embert. A tábor szakácsa egy kétméteres, kétszáz kilós pedofil; az egyik áldozatnak forró hajsütővasat nyomnak a csacsájába; és természetesen még ha akarnék sem feledkezhetnék meg a film utolsó beállításáról, arról a kb. harminc másodpercről, amely szó szerint magasabb szintre emeli ezt a kvázi-amatőr Péntek 13-koppintást, sőt, a maga beteg, váratlan direktségében lehengerlő.
Frusztrálja az embert, hogy rengeteg hibája ellenére a Sleepaway Campnek vannak kiváló jellemzői is, ebből következik hogy értő kezek ebből a filmből sokkal többet ki tudtak volna hozni: nagyszerűen kellemetlen például ahogy a gyerekek bánnak egymással, ahogy mocskosul káromkodva, szinte állandóan agresszíven kommunikálnak. A hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének amerikai, táboros (nem feltétlenül horror) filmjeiben ennyi kurvaanyázást, kapdbeafaszomozást és úgy általában, interperszonális konfliktust összesen nem lehet látni-hallani, mint a Sleepaway Campben – nyoma sincs hamis romantikának, önmagunknak hazudni próbáló nosztalgiának.
A gyilkosságok se nem túl véresek, se nem túlságosan fantáziadúsak: „creative killing”-ről beszélni a filmmel kapcsolatban felesleges, Hiltziknek semmi érzéke nem volt az erőszak hatásos filmreviteléhez. A két folytatás ezen a téren könnyedén túltesz hírhedt elődjén, ám ettől függetlenül az első rész lezárását, azt a legendás fél percet nem tudják túlragyogni.
Az idei évben ez a kérdés foglalkoztatja igazán az Oscar-díj rajongóit. A legtöbb kategóriában az esélyek tulajdonképpen elég jól defináltak, azonban éppen a két legfontosabban tűnik úgy hogy nem bírnak egymással az éllovasok. Ti mit gondoltok? Fincher vagy Hooper? TSN vagy TKS? Bening lefiniselheti a Hattyút? Deakins végre hazavihet egy szobrot? Ja és legfőképpen: nyerhet e díszlettervezői Oscart egy melegpornó kulisszája???
Ne feledjétek már csak kettő és felet kell aludni és minden kiderül! Ugye ti is itt lesztek velünk és együtt szorkulunk és bosszankodunk a liveblog alatt?
Ez a mexikói kannibálfilm állítólag a tavalyi év egyik legjobbja, és most hogy az amerikai forgalmazása beindul, valószínűleg hamarosan világszerte is beszerezhető lesz.
Egy korszak ér véget az alábbi videóval. Jon és fivére Al Caplan ezzel a videóval zárják a Schwarzenegger eposzt. Videóik közül mi is megosztottunk veletek kettőt: a Terminator 2: The Opera és a Commando: The Musical egyaránt elnyerte a tetszésetek. A Caplan testvérek ezen kívül megzenésítették a Conan és a Total Recall filmeket is. Utolsó remekük a nagyszerű Predator film musical változata. Remélem jönnek majd az újabbnál újabb projektek, mert humoros, zenés videóikkal képesek voltak színt vinni szürke hétköznapjaimba. "If it bleeds, we can kill it!"
Íme Boyle színdarab-adaptációjának előzetese - a Frankensteint a napokban kezdi játszani a National Theater, a főszerepben a Sherlock-szériából ismert Benedict Cumberbatch és Jonny Lee Miller. A bárót és a szörnyeteget estéről estére felváltva alakítják majd.
Tudom mire gondolnak, és igazuk van: önként és dalolva szaladtam bele ebbe az ökölbe. Pontosabban Nicolas Cage meglehetősen szőrös ujjbegyeibe. Az történt ugyanis, hogy Michael De Luca (akinek produceri munkái között sok minden előfordul a Penge 2 és a Közösségi háló által behatárolt területen) és René Besson (aki azzal írta be magát a Filmtörténet Nagy Könyvébe, hogy lehetővé tette a Bosszú mindhalálig elkészültét) rávették, hogy csináljanak egy filmet. "Jó lesz, Nick!" lelkendeztek a producerek. "Tisztára olyan lesz, mint a Szellemlovas! Csak kocsikkal! Meg 3D-ben!" kacsintottak a lelkesen bólogató Patrick Lussier felé (aki néhány MacGuyver és Hegylakó epizódon és a méltán... khm... közismert Doctor Who tévéfilmen (héééé! - WF) kívül csak olyan apróságokat vágott, mint például a Sikoly sorozat) Amikor Cage kicsit értetlenebbül reagált erre a felvetésre a szokásosnál, hozzátették: "Hiszen tudod, ő csinálta a Véres Valentin 3D-t! Meglátod, jó lesz!"
Hogy a beszélgetés hogyan végződött, az azt hiszem most már minden Kedves Olvasó számára nyilvánvaló. Az eredeti címében a hatvanas évek vezetéstechnikai oktatófilmjeit idéző Féktelen haraggal szemben csupán három elvárásom volt: legyenek benne kocsik - jó kocsik - legyen benne sok-sok fegyver, meg legyen benne legalább három jó nő. Nos, magabiztosan állíthatom, hogy mindebből nem sok mindent sikerült megkapnom. Van persze jó nő, legalább egy, Piper (Amber Heard, akiről azt érdemes tudni, hogy saját bevallása szerint egy .357-es revolvere van, imádja az autókat és biszexuális. Itt be is fejezem a róla szóló gondolatmenetet.)
Nicolas Cage visszajön a pokolból egy motoron... akarom mondani valamin, ami messziről egy Buick Rivierának látszódik, kapásból szétlő három embert meg felrobbant egy kisteherautót... és ekkor döccen először a film. Esetünkben időt szakít arra, hogy Piper, a jócsaj, lepukkant helyen dolgozik, mocskos főnökkel (Jack McGee) és még mocskosabb vőlegénnyel (Todd Farmer, akinek felkoncolását élvezettel néztem végig). Ő csatlakozik Cage-hez, aki - most kapaszkodjon meg minden Chuck Norris és Steven Segal rajongó - saját csecsemőkorú unokáját igyekszik kiszabadítani a gonosz sátánista szektavezér (Billy Burke) és követői karmaiból. Persze a pokolban nem veszik túl jó néven, ha valaki csak úgy lelép családot menteni, úgyhogy a Könyvelő (William Fichtner) jön, kérdez, és érmét dobál.
Persze mindezt nem ezzel a lendülettel kell elképzelni, mint ahogy ezt fentebb felvázoltam. Valahogy minden egyes akciójelenetet Todd Farmer (az illetőt Wostry Urunk gondolom látatlanban gyűlöli, ő jegyzi a Hellraiser újrájának forgatókönyvét) (még nem készült el, előre nem utálom! - WF) megakaszt némi melodrámával, amely sajnos jóval hosszabb, mint szükséges. Az akciójelenetek frissessége is erősen megkérdőjelezhető, megidéződik a Golyózápor (igen, Nick Cage dugás közben lövöldözi a rátörő szektatagokat, persze sokkal bénábban, mint tette ezt Clive Owen), és az autós üldözések jó részét még a sokadik Halálos iramban is felülmúlja. A film pedig egészen pontos képet nyújt arról, mit is gondolnak Los Angelesben Amerika déli államairól: csupa szexéhes Jessica Simpson hasonmás és tönkfejű redneck, akik leginkább isznak és kúrnak, amikor éppen nem mészárolnak csecsemőket.
A történet még egy Walker a texasi kopó epizódot is alulmúl, David Morse feltűnése is inkább fájdalmas sóhajra késztet. Egyedül William Fichtner nyújt némi vigaszt: gesztusai, lazasága már-már Alan Rickman-i magasságokba emeli, de minek az erőfeszítés, ha a végeredmény szó szerint eltűnik a pokolban, amely úgy néz ki, ahogy azt a nyolcvanas években elképzelték. Ezek után joggal merül fel a kérdés: ha ennyire utáltam, miért kap mégis két csillagot? Nos, ott van Amber Heard, nyilván. A második csillag pedig két olyan dologért jár, amelyek bármely - ismétlem, bármely - filmet kiemelnek a "borzasztó, semmiképpen se nézd meg!" kategóriából. Ezek pedig: az 1969-es Dodge Charger és az 1971-es Chevrolet Chevelle SS396 Hardtop Coupe. Nem hiszem, hogy bármit hozzá kellene tennem.
A filmiparban semmi sem szent, úgyhogy nem kell különösebben csodálkozni azon sem, hogy Ching Siu Tung hongkongi szuperklasszikusának, a Kínai kísértethistóriának (A Chinese Ghost Story, 1987) most elkészült a re-make-je. Szerencsére Wilson Yip a rendező, generációjának egyik legtehetségesebbje - aki teheti nézze meg máig legjobb filmjét, a Bullets Over Summer-t.
Nincs ezen mit csodálkozni, ennek a pillanatnak is el kellett jönnie, ahogy mondani szokták: a levegőben volt. A Disturbia, az Eagle Eye és a mostanság mozikba kerülő I Am Number Four rendezője, Dj Caruso ma reggel írta meg twitterén, most már hivatalos, ő fogja megrendezni a Preacher filmváltozatát. Az első podcast során már lelkendeztek egy sort a képregény magas élvezeti faktoráról és tanakodtak a megfilmesítés nehézségeiről is a kollégák, de akkor még nem sejthették mennyire közel is van ez a pillanat. A texasi prédikátor, Jesse Custer történetét elmesélő képregényfolyamat Garth Ennis jegyzi, aki sosem arról volt híres, hogy politikailag korrekt volna, vagy megvetné az erőszakot alkotásaiban. Drogos kurvák, meghurcolt és megerőszakolt nők tucatjai, végletekig véres és durva halálnemek - és ez csak egy pár fegyvernem a gore-ban lubickoló képregény széles armadájából. Attól nem kell félni, hogy a film PG-13-as besorolást kap, az R-kategória borítékolva van, ahogyan arról is terjednek a pletykák, hogy egy felvonásban érkezne a teljes sztori, kigyomlálva belőle a mellékvágányokat. Mindenesetre a mű hiteles átültetése istentelenül nehéz feladat lesz - a rendezőtől eltekintve -, és ha nincs elég vér a pucájában vagy nem kapja meg a kellő hátteret, bizony egy újabb kiherélt adaptáció köszönt majd ránk.
Jellemző, hogy bár harminc évnyi anyag állt rendelkezésükre, a klip készítői így is csak nagy nehézségek árán voltak képesek közepesen gyorsnak mondható "akció"jeleneteket összehalászni a halfejű nyomozó és dögunalmas beosztottja kalandjaiból.
Argentóról negatívat írnom nekem felér egy érzéstelenítés nélkül elszenvedett vakbélműtéttel, ugyanis filmjei összes hibája ellenére az európai horror legfontosabb alakja a mai napig (hogy mennyire nagyra tartom, arról elég talán annyi, hogy a szakdolgozatom témája is Argento munkássága volt.)
Amit az utóbbi években művel, azt viszont már szinte elviselhetetlen nézni, cikibbnél cikibb, nézhetetlenebbnél nézhetetlenebb filmeket halmoz egymásra (Cartaio, Giallo, stb. - bár aTerza madrea maga trash-happening őrületével meglepően szórakoztató volt!) Az egykori mester most a 3D hullámot ("a kedvenc hullám vasúton") fogja meglovagolni, Drakula az évtizedek során több tucatszor megerőszakolt fikciós holttestét becsteleníti meg újra, ezúttal térhatással. A produkciót nálunk forgatják májustól (első jó hír) és tegnap kiderült az is, hogy Van Helsing professzor szerepét Rutger Hauer játssza majd. (második jó hír.) Kezdődhet egy potenciálisan elviselhető filmben való bizakodás, amelyet a kegyetlen valóság vasalt bakanccsal tapos majd a magyar ugarba.
Chavez kolléga épp a napokban öntötte ki szívét arra vonatkozólag, hogyaszongya Noburo Iguchi csak komolytalan marhaságokat képes rendezni (ennek ellenére a Karate Robo Zaborgar-t csillapíthatatlan lelkesedéssel várom) - erre megérkezik Junji Ito klasszikus horrormangájának, a Tomie legújabb adaptációjának ez az előzetese, és lássatok csodát, nem is néz ki rosszul!
A japán Madhouse Studios tavaly Iron Man és Wolverine sorozatokat dobott piacra, idén az X-Men kerül sorra, és az előzetesből ítélve nem is lesz rossz.
Ha Hollywood-ban remake-t készítenek, már meg se rántja a vállát az ember. Elöntötték a mozikat a felújítások, újraértelmezések és folytatások, de úgy látszik, üzletileg a legtöbb sikeres, ami nem is meglepő, hiszen a nem filmfanatikus moziba járók arrafelé csak angol nyelvű filmekre ülnek be. Az utóbbi időben a Távol-Keleten is, elsősorban Japánban igyekeznek újraforgatni a régmúlt legendás kasszasikereit, ám rögvest hozzá is lehet tenni, hogy azért még nem gyártják futószalagon az egyébként igencsak felemás minőségű, sokszor feleslegesnek tűnő felújításokat. Hogy az üzleti sikeren kívül miért éri meg még remake-t készíteni, az már egy másik, igencsak nehéz kérdés. Főleg egy olyan adaptáció esetében, mint John Woo legendás akciója, az A Better Tomorrow. Először is le kell szögezni, hogy a 80-as évek közepétől néhány éven keresztül valami egészen különleges időszak zajlott a hongkongi film történetében. Talán soha sem lesz még egyszer jelen egyszerre ennyi zseniális filmes egy ilyen kis helyen. Ennek a korszaknak az elején került a mozikba John Woo A Better Tomorrow-ja (ami egyébként szintén egy remake volt), ami nemcsak a filmvásznon teremtett divatot, hanem a való életben is (Mark kabátja keresett ruhadarab lett akkoriban), ráadásul szupersztárt faragott az addig a mozivásznon szinte csak csetlő-botló Chow Yun-Fat-ból, aki a már akkor is öreg motorosnak számító Ti Lung és a popikon, Leslie Cheung társaságában új fogalmat adott a „menőség” szónak.
Mit lehet hozzáadni egy ilyen filmhez egy felújításban? A sztorit megváltoztatni nagyon nem lehet, ráadásul az „átértelmezések” nagy eséllyel bukások lesznek, amire talán legjobb példa a Tégla, amire máig haragszom, mert akik látták, nem hajlandóak megnézni a 2000-es évek szerintem legjobb hongkongi filmjét. Hiába ajánlom nekik, az a válasz, hogy mi jó lehet abban, ha a Tégla is rossz volt (hozzáteszem, nem láttam azt a változatot, így nem tudom, hogy tényleg rossz-e). Ha már Martin Scorcese remekműve szóba jött, 2009-ben Korea is készített remake-t az Infernal Affairs-ből Sorry for the City címmel és ott igyekeztek a koreai jellegzetességekkel megfűszerezni a történetet, azaz a legváratlanabb helyeken rukkoltak elő humorbombonokkal és brutális bunyókkal. A dolog hellyel-közzel működött is, azonban az A Better Tomorrow stábja nem tudott ilyesmivel előrukkolni. A sztoriban apró változtatásokat hajtottak csak végre, nincs humor, a brutalitás pedig sehol sincs az I Saw Devil, vagy éppen a Man from Nowhere jeleneteihez képest.
Ha a sztorin nem érdemes változtatni, akkor marad a látvány fokozása. Ez Korea esetében bizakodásra adhat okot, a gyönyörű képi világgal rendelkező mozijaik alapján könnyen túl tudnak tenni bármin, nem is beszélve arról, hogy a közelmúltbeli legnagyobb sikereik szinte kivétel nélkül igencsak véres, kőkemény thrillerek voltak, tehát nem okozhat nekik bonyodalmat egy heroic bloodshed leforgatása sem. Robbanásokban, nagy fegyverekben nincs hiány ebben a filmben sem, de az akciójelenetek kidolgozottsága és főleg a tempója meg sem közelíti Woo eredetijének felejthetetlen kompozícióit. Néhány jelenet szinte egy az egyben került bele a felújításba, de igazából csak ócska másolatként hatnak.
A látvány fokozása mellett még egy összetevőn lehet javítani, mégpedig a színészeken, ha megfelelő karizmájú, lenyűgöző egyéniségű alakokat sikerül kiválasztani a szerepekre, sokat tudnak dobni az összképen. Csakhogy, ezúttal Chow Yun-Fat-et, Ti Lung-ot, Leslie Cheung-ot és Waise Lee-t kellene felülmúlni. Ilyesmire a milliók által rajongott hollywoodi sztárok közül sem képes senki, nemhogy a faarcú Lee Byung-hun-t első számú sztárként felvonultató koreai mozi. Pedig rutinos aktorok kapták a szerepeket, köztük a Musa-ban is látott Joo Jin-moo, de be kell látni, egyikük sem egy olyan karizmatikus valaki, mint a ’86-os változat legendái.
Szóval a 2010-es Better Tomorrow csak egy szokásos mostani koreai akcióthriller lett, ami egyetlen pillanatra sem ér fel John Woo változatához. Az első 40 perc heveny ásítási rohamokat okoz, szinte nem történik semmi, a két testvér közötti kapcsolat abszolút nem átérezhető, ezáltal a fő drámai rész sem jön át, az akciójelenetek pedig nem hozzák azt a lenyűgöző látványt és menőséget, amik eredetileg az egész sztori savát-borsát adták. Ráadásul az egész el van nyújtva, mint a rétestészta, rengeteg a lassú, időrabló jelenet, egyszóval a film úgy, ahogy van, unalmas. Ennél nagyobb hibát pedig egy akciófilm esetében nem lehet elkövetni, úgyhogy én mindenkinek csak azt tudom javasolni, hogy ha látta a ’86-os változatot, hagyja ki ezt, ha pedig nem látta, akkor azt szerezze be ez helyett.
Hangzatos cím, legalábbis egy reklámfilmnek. A Nike-nak ütött össze egy promóciós rövidfilmet Robert Rodriguez, amiben ismét szabadjára engedhette a fantáziáját. A sokszor meglepő és frappáns ötletek mellett igazi nagyágyúkkal is találkozhatunk a filmben. Kobe Bryant, mint kosárjátékos, akinek szuperereje van. Danny Trejo egy hozzá közel álló szerepben, Bruce Willis, aki kúl és Kanye West, egy cipőfétissel megáldott gyűjtő. Eszméletlen kavalkád a tovább után.
Mikor a sárga Zil átfordul Zevulon feje felett (Viktor Verzsbickij) az Éjszakai őrség (Nocsnoj dozor, 2004) elején, aztán bődületes dördüléssel földet ér, csak hogy továbbrobogjon, azzal az európai zsánerfilm újkori megérkezését jelzi. Egy olyan érába, amely bizonytalan, és éppen ezért rendkívül izgalmas.
Roger Corman fedezte fel Coppolát, Jack Nicholsont, Jonathan Demme-t. És Corman fedezte fel Timur Bekmambetovot. Bár hogy „felfedezte”, ez a kifejezés jelen esetben némi pontosítást igényel: 2001-ben a létező legolcsóbbnál is rentábilisebb helyszínt és stábot keresett Arena című eposzának, amely az 1974-es Naked Warriors remake-je lett (az eredeti is Corman-produkció). Mindezt Kazahsztánban vélte megtalálni, a film levezénylésére pedig a kazah származású reklámfilmes csodagyereket, Bekmambetovot fogadta fel, akinek játékfilmes tapasztalata addig a Pesavári keringő (Persavarszkij valsz,1994) című, az orosz-afgán háborút témájául választó drámában merült ki. Utóbbi több nemzetközi fesztiválról is hozott el díjakat, de a közönség körében nem keltett különösebb feltűnést.
Az Arena olyan film, amelyre egy meglett, bebetonozott karrierrel rendelkező alkotó huncut szégyenlősséggel tekint vissza, hiszen minden pályát el kell valahol kezdeni. Egyértelmű exploitation: a Gladiátor (2000) hátszelét meglovagolni próbáló, az eredetiségnek még morzsáját sem tartalmazó alacsony költségvetésű szemét. Ridley Scott eposzától mindössze abban különbözik – bár ez azért elég nagy differencia –, hogy a rendező a gladiátorszerepeket ujjnyi tangába öltöztetett egykori Playboy-modellekkel „játszatta” el. Tekinthetjük ezt a nőiség szégyentelen kizsákmányolásának, és tekinthetjük (mint ahogy tekintem is) zseniális húzásnak. Egy ilyen alkotástól szó szerint nem várunk semmit, és éppen ezért hathat meglepetésként, hogy Bekmambetov nem hajlandó megalkudni, a légből összegründolt filmnek igyekszik az efféle videóforgalmazásra szánt trashprodukcióktól teljesen szokatlan vizuális intenzitást adni. Persze ha nincs forgatókönyv az ember kezében és nem állnak a rendelkezésére valódi színészek, hiába hajtja magát: az Arena felépítménye összedől, ám rendezője tehetségének ígérete kicsorog a romjai alól.
A Corman-produkció annyiban használt Bekmambetov karrierjének, hogy bebizonyította, képes kommerszfilmet rendezni. 2004-ben két, főleg televíziós területen aktív producer megbízásából már Szergej Lukjanyenko bestsellere, az Éjszakai őrség adaptációjának forgatókönyvén dolgozik, az íróval együttműködésben. Természetesen számítanak a sikerre, de hogy az milyen hatalmas lesz, nem is sejtik.
A Lukjanyenko által teremtett mitológia sikerének kulcsa abban rejlik, hogy a természetfeletti világot őrületes ügyességgel fűzi össze az emberi, banális univerzummal. Lehengerlő az egyszerűség, amellyel a témát megközelíti, földfelszín-közelbe rángatja le, ahogyan figuráit megfosztja mindenfajta potenciális mitikus elemtől. Lukjanyenkónak (és később a regényeket filmre vivő Bekmambetovnak) sikerül az, amire az ítészek és közönség évtizedek óta áhítoznak: kelet-európaiságunk (esetükben, ha szigorúan vesszük, az oroszság) és a kasszasikert hozó történet ötvözése.
Egy efféle történetben a szláv arcok szokatlan őszintesége varázsolja el azokat, akik mainstream-amerikai fantasy-kényelemre áhítoznak, és ezzel máris megvették a nézőt kilóra, mert ezek az emberek ott fenn a vásznon így majdnem mi vagyunk. Azonosulás gyorsabb és gyönyörűbb nem lehet.
Két láthatatlan világ áll egymással harcban évezredek óta, a Sötétség és a Fény katonái feszülnek egymásnak: vámpírok meg mindenféle szörnyek olyan természetfeletti képességekkel rendelkező emberekkel csapnak össze, akik életüket a humánum megőrzésére tették fel. Pár száz éve él csak a törékeny fegyverszünet, amelynek betartásáról az Őrség gondoskodik, és egyre több a dolguk, ráadásul Moszkvában, egy gyermek képében, megjelenni látszik az a kiválasztott, aki eldönti majd a csatát.
Lukjanyenko univerzuma első pillantásra egyszerűnek tűnik, ám részleteiben, bürokráciájában ijesztő és szinte átláthatatlan, amiben közrejátszik, hogy az Éjszakai őrség forgatókönyve szinte teljes egészében megfeledkezik az expozícióról. Belehajít minket egy olyan mese közepébe, amelyben a játékot egy sajátos, kigondolt, ám el nem magyarázott szabályrendszer szerint játsszák. Nem a fordítás a ludas, és a problémát nem is a kulturális különbségek okozzák: egy orosz ismerősöm szerint a film eredetiben is épp ennyire zavaros. Sem Lukjanyenkónak, sem Bekmambetovnak nem volt forgatókönyvírói tapasztalata: szinte egy az egyben vitték filmre a könyvet, elhagyva annak magyarázatait. A felszín maradéktalanul adaptálásra került, de a mély rejtve maradt, ennek pedig az lett az eredménye, hogy igenis szükséges elolvasni a könyvet a film megtekintése előtt.
Ám ami a legérdekesebb, hogy éppen ez adja az Éjszakai őrség egzotikumát, ez az egyik legbájosabb jellemzője. Szakít az elvárásokkal, már-már szabászollóval vágja ki az emberből a Hollywood által belénk ültetett megszokást: recseg-ropog mindenünk, mégsem bánjuk, hogy fáj, mert az utazás öröme, amelyre ezek az oroszok, kazahok minket elragadnak, kárpótol mindenért.
Bekmambetov az Éjszakai őrségben páratlan, már-már művészi szintre emeli a vizuális öncélúságot. Mintha rettegne attól, hogy akár egy tizedmásodpercre is unalmassá váljanak képei – talán a szovjet éra filmes nyugodtsága ellen veszi fel így a harcot, az ellentéte akar lenni mindannak, ami régi. Sőt, Lukjanyenkóhoz hasonlóan ő maga is világot teremt: Moszkvája a színpompás patina, a technicolor-kedvű rothadás metropolisza, egy birodalom túlélőinek tobzódó élet- és halálvágyából építkező, gyönyörű pokla. Jeunet tudna ilyen világot alkotni, ha lenne mersze hozzá és persze, ha szláv lenne. Bekmambetov a túlzásaival, a felesleges tobzódásával meghaladja mesterét, ráadásul elhagyja a francia alkotásainak émelygős kedélyességét. Őrületes vizuális ambíciója zavarba ejtő, lehengerlő: túlságosan is sok a befogadni való, mégis, a film meséjének rokkant szürrealitásához éppen ez illik.
A történet allegorikus volta nyilvánvaló: Lukjanyenko és Bekmambetov szerint a posztkommunista Oroszország gonosz és jó szándékú freakek gyűjtőhelye, akik nem találják a helyüket, céljaikat, és éppen önmaguk létezésének fókuszálása végett van szükségük egy kiválasztottra, egy vezérre – természetesen az oroszoknak mindig is megvolt ez az igénye. Nesze neked nemzeti karakter. Csakhogy ezek a freakek, ellentétben a kommunista idők filmbéli bálványaival, képesek politikai befolyásoktól mentesen önálló döntéseket hozni – ugyanúgy véreznek, mint bármelyikünk. Morális ambivalenciájuk miazmaszerűen terjed szét: annyira emberiek, hogy szinte fáj, és még ha jót tesznek, azt is legtöbbször megjárják.
A folytatásból, a Nappali őrségből (Gyevnoj dozor, 2006) már hiányzik a macskaköves út-szerű dramaturgia. Viszonylag könnyen követhető, köszönhetően az első film sikere folytán beáramló nyugati pénznek: a Fox ragaszkodott az épkézláb forgatókönyvhöz. Igaz ugyan, hogy ezzel elillan az előd sajátos egzotikuma, de amit elveszítünk a réven, megnyerjük a vámon. A Nappali őrség az európai fantasy egyik mesterműve.
Bekmambetov és Lukjanyenko bővíti a mitológiát: a történet egyrészt a világot bármikor, bármilyen mértékben megváltoztatni képes Sors Krétája körül bonyolódik – a varázslatnak mindössze annyi a feltétele, hogy aki a krétát használja, kívánságát ott karistolja a falra, ahol élete egyszer régen zátonyra futott. A sztori másik fővonala hősünk, Anton, az Őrség oszlopos tagja és Szvetlana, az előző filmben felbukkant egyik kiválasztott szerelme körül bonyolódik, amelyet szabotál, hogy Anton fia, a másik kiválasztott, a sötét erők oldalára állt, és keresztbe tesz apjának és jövendő mostohaanyjának, amikor csak tud.
Maga a szinopszis egy, az Éjjeli őrségnél jóval konzervatívabb sztorit sejtet, és a felszínen valóban egy ilyennel van dolgunk. A többé-kevésbé konzervatív szerkezet azonban csak az alap, és az ereje érezhető: képes megtartani a szórakoztató szürrealizmusnak egy olyanfajta tombolását, amely láttán a nézőnek szó szerint leesik az álla. Sőt, a valóságnak ez a meseszerű, elképesztő széjjelbomlasztása már-már természetes állapotként hat, mi több végpontként: Bekmambetov a Nappali őrséggel megérkezik a fantasy világában arra a helyre, ahová eredetileg elindult.
A képi világ az elődénél letisztultabb, elegánsabb, élvezhetőbb. Túlzások ezúttal is előfordulnak, de nem akasztják meg a történetet, sőt, mivel már eszünkbe sem jut megkérdőjelezni, hogy a varázslat belegyökeredzett a világ alapszövetébe, a túlpörgést csak mint mellékzörejt érzékeljük. Ellazulva lebegünk az entrópia felé.
Újra csak a figurák motiváltságának egyszerűsége és a tomboló fantázia fékezhetetlensége az a kombináció, amellyel Bekmambetov megnyer minket magának, és ezt teljes sikerre a követhető sztori segíti. Rajta kívül kevés filmes van a földkerekén, aki megkockáztatna egy afféle teljesen motiválatlan, csak és kizárólag a coolság gerjesztette jelenetet, mint mikor a főgonosz Zevulon első embere, a gyönyörű Alisa (Zhanna Friske) fel-alá száguldozik vérvörös sportkocsijával egy felhőkarcoló oldalán (!) Nincs rá ok, nincs rá motiváció, egyszerűen szenzációs, ahogy az egész kinéz, Bekmambetov ezért teszi bele a filmbe, mi pedig ahelyett, hogy szemforgatva tennénk a cinikus megjegyzéseket, ámulva bámuljuk a látványos nonszenszt. A kezéből eszünk.
Szupergiccs, szűretlen fantázia, és a megemelt költségvetésnek köszönhetően epikus pusztítás jellemzi a Nappali őrséget, amely Bekmambetov eddigi egyértelműen legjobb filmje: maga a tömegfogyasztásra szánt, légcsatornába terelt (irányított? az már oxymoron) szürrealizmus. Fináléja egyszerre idézi meg a legpusztítóbb blockbustereket, a hidegháború fenyegetését és a legtisztább emberi vágyódást. Varázslat.
Az ilyen ember nem maradhat egy helyen, a világ kinyújtja érte a kezét, Hollywood ráteszi a pracliját. Ő pedig boldogan válaszol a hívó szóra, hagyja hadd vigyék, hiszen önmaga és mások előtt sem szégyelli, meg hát miért is szégyellené, hogy mindig is amerikai karrierre vágyott. A Wanted (2008) szintén adaptáció, Mark Millar hírhedt képregényének feldolgozása, csak éppen az összes felforgató motívum ki lett purgálva belőle. Bekmambetov addigi munkáinak és a képregény-eredetinek az ismeretében óriási csalódás, elhasznált klisék felmelegített bográcsa, amelybe minimális ízt újra csak Bekmambetov őrült vizualitása visz. Ám mivel a Wanted alapvetően a valóságban gyökeredzik, a rendező fantáziájának csapongása gyakran idegen testként hat a hidegen kiszámított filmben.
Bekmambetov csak mint producer működött közre a kritika által darabokra szedettFekete villámban(Csornaja molnija), a filmet Dimitrij Kiszelev, Bekmambetov állandó vágója rendezte. Nem tudok a kritikuscsordával egyetérteni: a Fekete villám olyannyira szórakoztató, hogy hozzátenni lehetetlenség. Kétségtelen, hogy szégyentelen koppintása a Pókember-mítosznak, csakhogy Bekmambetovék oroszosan kicsavarják az egészet, és teszik mindezt olyan kedvvel és lelkesedéssel, hogy a filmre egy rossz szavam sem lehet.
Az átlagegyetemista főszereplő nem szuperképességekre, hanem egy repülő, ősöreg Volgára tesz szert, és ezzel száll szembe a világhatalomra törő archetipikus orosz nagyvállalkozó-milliárdossal (akit az Őrség-filmek gonosza, Verzsbickij alakít). Őrületesen profi produkció, egyetlen másodperc üresjárat nélkül; látványos, vicces, talán a legszórakoztatóbb film, amelyet idén láttam. A Nappali őrség ötletességét meg sem közelíti, szent igaz, ugyanakkor Bekmambetov elmondhatja, hogy a Fekete villámmal sikerült igazi (sőt, a mostaniaknál jobb) hollywoodi filmet készítenie – Oroszországban. Hogy ez áldás-e vagy átok, azt mindenki döntse el maga.
Másodközlés - először a Filmvilág 2010 júliusi számában jelent meg.
Úgy látszik nagy divat lett mostanában a földönkívülieket összeugrasztani valami másik népszerű kult-karaktertípussal. A földönkívüliek találkoztak már a Ragadozókkal, szörnyekkel, lenyomták már őket a vikingek, hamarosan a cowboyok fogják, a japánok pedig természetesen a legfaszább harcosaikat, a nindzsákat küldték ellenük.
A nemrég létrehozott Sushi Typhoon a B-kategóriás filmjeiről elhíresült nagy múltú stúdió, a Nikkatsu "labelje", ami az olcsó exploitationök gyártására kíván szakosodni, az AVN pedig az első projektjeiknek egyike, amit a nindzsafilm specialista Seiji Chiba rendezett. De hiába a hangzatos cím, sajnos ezek az új japán exploitationök általában nem nyújtanak többet, mint agyament sztorit, gagyi effekt-fitogtatást, borzalmas színészeket, meg alkalmasint néhány dekoratív cickót. Éppen ezért én az AVN-tól sem vártam ezeknél többet, ezzel szemben mégis rettentő jól szórakoztam, mert hogy B-film ez a javából, az kétségtelen, de ez alkalommal legalább a tényleg szórakoztató fajtájából.
Ilyen cím után gyakorlatilag felesleges is összefoglalni a film történetét, hiszen pontosan azt kapjuk, amit a cím is ígér, de azért én mégis megteszem. Meteor csapódik be Japánba, mindezt valamikor a nindzsák korában. Az éppen háborúban álló Koga nindzsák egy csoportja azt a feladatot kapja, hogy járjanak utána a dolognak. Csakhogy a meteor hozott magával egy földönkívüli lényt is, akivel igencsak meggyűlik a baja az árnyékharcosoknak, mert ez a lény nem csak böszme erős, de szaporodik is.
A filmet természetesen nem lehet és nem is kell komolyan venni, ugyanis egy akció-komédiáról van szó. Mivel a forgatókönyv nem túl bonyolult, így rengeteg akciót sikerült belesűríteni a 80 perc körüli játékidőbe, és szerencsére nem csak ostoba művérpazarlást kapunk, hanem szépen megkoreografált akciójeleneteket, némi számítógépes rásegítéssel. Ezek ugyanis nem klasszikus történelmi nindzsák, hanem a szuperhősöket megszégyenítő képességekkel bíró típusból való techno-shinobik, ezért a fegyvereik és harcmodoruk is alaposan fel van turbózva. Megtalálhatóak köztük az egymással folyton rivalizáló szépfiúk, az állandó cseszegetésnek kitett, kötelezően idióta lúzer, és a film legimpozánsabb látványeleme, a gyönyörű nindzsalány (Mika Hijii, akit legutóbb a Scott Adkinses Ninjában láthattak a nindzsafilm-buzik), akibe nem csak hogy én nyomban beleszerettem, de a film során az egyik élien is megpróbálja jó alaposan megcsöcsörészni a leányzót. Nem tudom hibáztatni érte, elvégre ő is csak....földönkívüli. Az a kumite, amit egyébként a lánnyal ezután lenyomnak, na az valami fergeteges, a film abszolút legkirályabb jelente. Még az angolul bazdmegelő zombinindzsákat is veri, pedig ott már sírtam a gyönyörtől.
A földönkívüli lény kinézete elsőre igencsak megmosolyogtató, úgy néz ki a szerencsétlen, mint egy Alien és egy delfin szerelemgyereke gumiba öntve, és egészen addig még izgalmas is, amíg csak részleteiben látjuk, illetve a hangját halljuk, mert amint meglátjuk egész alakosan, onnantól már kifejezetten röhejes. Bár tulajdonképpen ez a kaiju filmes érzet nem is annyira zavaró, és azért a lény összességében jobban is néz ki, mint a legtöbb ilyen kaiju filmes monszta. Ráadásul még meglehetősen egyedi is, mert sok szörnyet láttam már a filmekben, de olyan, aki a fején lévő lukakban hordja a kicsinyeit, és verekedés közben nindzsalányokat molesztál szexuálisan, nem nagyon rémlik.
Esküszöm, jobban örülök, hogy nem valami komoly filmet szenteltek ennek a párosnak, az úgyis halálra lett volna ítélve. Így viszont egy valóban szórakoztató, akcióban gazdag, rossz értelemben csak kicsit idióta, jó értelemben viszont nagyon is lökött, és a filléres költségvetéshez képest egészen látványos filmmel kell beérnünk, és az nem baj. Az Alien Versus Predator filmek költségvetésének töredékéből készült, de szerintem kábé ezerszer jobb film is náluk.
A Sushi Typhoon egyébként olyan címekkel készülődik, mint pl. a Yakuza Weapon, Karate-Robo Zaborgar, vagy a Helldriver, Seiji Chiba pedig az Evil Ninja-jával készül, amit ha jól vettem le, akkor az Evil Dead nindzsásítása akar lenni.
"A Paranormal Activity és a Fűrész alkotóitól"... Ha el akarnak ijeszteni egy filmtől, akkor azt így kell beajánlani. Ennek ellenére az Insidious állítólag egészen jó, bár nekem a Patrick (1978) koppintásának tűnik. Íme a faszán túlrendezett trailer.
A filmtörténet leghíresebb interjúja (25 részletben), amelyből Truffaut a könyvét összeszerkesztette! Hitchcock elmond MINDENT, amit a filmkészítésről tudni kell - tapasztalatai és elméletei többet érnek, mint bármelyik filmes iskola. A francia állami rádió jóvoltából lesz közkincsé az egész - Truffaut franciául kérdez, Hitchcocknak a tolmács a kérdéseket lefordítja, amelyekre Hitchcock angolul válaszol.
1. rész: Gyermekkor és a korai filmes évek
2. rész: Mountain Eagle-től a némafilmes korszak végéig
3. rész: Blackmail és az amerikai közönség
4. rész: Rich and Strange és a filmes realizmus
5. rész: The 39 Steps, a hihetőség filmen és a filmkritikusok
Az X-Men kezdetek lebőgését követően nem kellett eltelnie csak pár évnek ahhoz, hogy valaki ismét kezébe vegye ezt a hányattatott sorsú projektet. A film Rozsomák (véletlenül sem Farkas) eredettörténetével foglalkozik, a rendező pedig, aki megpróbálja újra és egyben jobbá alkotni a filmet nem más, mint Darren Aronofsky. Sikerült megnyernie Hugh Jackman-t, akivel már dolgoztak együtt a Forrás kapcsán. A film várható bemutatója az Egyesült Államokban jövő év eleje, azonban a rajongók addig sem ülnek tétlenkedve. Wolverine Vs the Hand címmel forgatott le egy majd kétperces trailert, egy képzeletbeli második részhez Gary Shore. A rövidfilmben Rozsomák a The Hand nevű ninja csoporttal csap össze. Ráadásul mindezt slow-motion-ben élvezhetjük. Gyönyörű.
Van itt valaki, aki képes volt önmegtartóztatni és a maximális élmény érdekében megvárta a Félszemű hazai mozipremierjét? Nekik üzenjük, hogy már csak egy nap, és nekik küldjük megbecsülésünk jeleként ennek a képgalériának az elérhetőségét. Jeff Bridges fényképei a film forgatásáról. Aki pedig már látta az 1969-es, és a 2010-es feldolgozást is, itt az ideje, hogy elolvassa a film alapjául szolgáló könyvet is. A három közül az a legjobb. A mozipremierhez időzítve, a napokban jelent meg a magyar fordítása.
„Good Poets Borrow, Great Poets Steal.” (A jó költő kölcsönvesz, a nagyszerű lop.)
A jeligeként önállósodó idézetet Nancy Pragertől kölcsönöztem, aki azt a hakniszaki Bill Hammack kommentárjai között találta. Ő sokadmagával T. S. Eliotnak tulajdonítja a frázist (mások meg Pablo Picassonak), ami nem mellesleg teljesen más formában, más üzenetként látta meg a napvilágot… Legkedvencebb Olvasóim se mulasszák el észrevenni: Eliot gondolatának hányattatott sorsa azért oly beszédes a szellemi javak kisajátításának, birtokba vételének közösségi gyakorlatára nézve, mert az magáról a kisajátításról, az eredetiség és a szuverenitás problematikájáról szól. Ki a tulajdonos, mi a tulajdon abban a kultúrában, ahol az eltulajdonlás meghatározása is folyamatos sikkasztás tárgya? Amikor parafrázisokat idézünk és idézeteket parafrazeálunk, mikor a zenei invenció letéteményese a sampling, amikor Quentin Tarantino a Kutyaszorító kapcsán Jean-Luc Godardtól Roger Cormanig mindenkinek tövig beköszön, csak épp a Lángoló város rendezője, Ringo Lam marad ki a szórásból?
Eliot William Shakespeare és Philip Massinger munkásságának hasonlóságaival szöszmötölt az inkriminált mondat fogantatásakor, de következtetései egyre kényelmesebben simulnak a köztudatba: a másfél évtizede Lam és Tarantino kapcsán éledő, szórványos megbotránkozás bizonnyal messze túlmúlja a nagyérdemű szépérzékében ébredő zavart, amit hamarosan Satoshi Kon és Darren Aronofsky együttes emlegetésekor érez, érezhet.
A popidol Mima lelki passiója, a Perfect Blue (rendezte Satoshi Kon, 1998), és a Black Swan, az első nagy szerepének kapujában fizikálisan és pszichésen megtöretett balerina, Nina érvényesülésének kompakt és analitikus krónikája számos helyen, magától értetődően rímel. Ráadásul, hogy ne ütközzön jogi akadályba az anime egy bizonyos jelenetének újraforgatása (még a Rekviemhez), Aronofsky megvásárolta a jogdíjakat; a kérdés messze nem az, hogy a japán opus inspirálta-e a 2011-es Oscar-várományost…
[A továbbiakban beható okoskodás, minden felelősség a saját belátásából olvasó Olvasót terheli.]
Nem lenne tisztességes azonban megfeledkezni arról, hogy a Perfect Blue egy zseniálisan meg, vagy inkább agyonírt posztmodern formatanulmány, idézetek és gegek ihletett kumulációja – Kon rajzolt tükörszobájában végtelenített reflexiói közé szorult történet, ami gyönyörű halált hal álomban álmodott álmok, filmben forgatott filmek, egymáson élősködő illúziók monomániásan halmozott rétegei alatt. Ám kulcsfilmmé a pszichothrillerek unottas toposzának felhasználási módja teszi, ahogy a kórt kiterjeszti a kifestett, megcsinált imágókba bóduló társadalom, a popkultúra majd’ egészére. A személyiség töredezése nem a főállású pszichopaták privilégiuma, hanem kollektív jelenség, kortünet.
Nina (Natalie Portman) története szívszaggatóan individuális. A frigid, a Fehér hattyú szerepét 0-24, eo ipso hozó Nina próbatétele, hogy a szeduktív, erkölcstelen Fekete hattyút is hitelesen személyesítse meg. A nővé válás, nemi kiteljesedés árnyaival kell megbirkóznia, foggal-körömmel, leginkább önmagát marcangolva. A karakter előképe az ehelyütt már magasztalt Michael Powell és Emeric Pressburger Piros cipellőkjének (1948) balettsztárja, Victoria Page, akit a szigorú és becsvágyó igazgató kizárólagos szakmai elhivatottságra és interperszonális kielégületlenségre kárhoztat, miközben a nő halálosan beleszeret a társulat zeneszerzőjébe. Az érzelmi konfrontáció, a meghasonulás, ami a modernizmus hajnalán elkerülhetetlen tragédiába torkollott, a posztmodern érában a siker előfeltétele.
Nina oktatójában, Thomas Leroyban (Vincent Cassel) egyszerre van jelen e két férfikarakter: nemcsak mozdulatait instruálja, egyúttal szexuális impulzusokkal próbálja érlelni a kecses teremtést, akár az arcpirítóan kifinomult zaklatás határait feszegetve. A Perfect Blue amennyire a hazug ártatlanságtól való elszakadás képtelenségének, Aronofsky filmje annyira a letagadott, de részünket képező tisztátalanság elfogadásának újrakomponálása; mélyén a csontig rágott freudizmus húzódik, az „úrrá lenni saját házunkban” eszméje, szenvedélyeink és irracionális tartományaink tudatosításával.
A nem is annyira kicsi, viszont roppant terjedelmes ábrázolási múlttal rendelkező pszichodinamikai jelenség kellő érzékeltetéséhez a Perfect Blue kb. teljes eszköztára igénybe vétetik, a félelmetesen pimasz tükröződésektől a megelevenedő festményekig és tovább. Aronofsky az alapozó szakaszban felmutatja ezt a motívumkészletet, majd szokatlan türelemmel kivár – egészen az utolsó harmadig, hogy a szárnyait a középső régiókban bontogató, realista drámát (melyben a felszabadult, intim otthonosságérzet gyengéden megteremtett jeleneteit perverz precízióval fojtja meg) színpompás lélektani horrorba fordítsa.
Eme ütemezés Pjotr Iljics Csajkovszkij három felvonásos forrásmunkájához, a Hattyúk tavához igazodik, melyben Aronofsky sok helyütt félreértett vagy mindössze ignorált formatudatossága érhető tetten. Ő pont hogy nem formalista, az esztétikán túl a narratív építményt is messzemenőkig adaptálja a témához, filmről filmre. Ennek köszönhető a számmisztikába révedő Pi spirális vonalvezetése, a Rekviem egyre gyorsuló lejtmenete, A forrásban a transzcendencia egyetemességének hangsúlyozása, mitológiák, tér- és idősíkok szentháromságával, vagy épp a Black Swan triviális testvérfilmjévé avanzsáló hattyúdal, A pankrátor elégikus egyszerűsége.
A színész kultuszára, aurájára újfent zseniálisan játszik rá a rendező, a szerepre termett Portman (aki kiskorában megszerzett tánctudását egy évnyi balett-gyakorlással fényesítette tovább, és a forgatás késedelmei következtében szó nélkül hosszabbította meg répadiétáját) pedig legalább annyira átütő jelenléttel ajándékozza meg a nagyérdeműt, mint Mickey Rourke, ráadásul szebb is.
Ahogy Aronofsky többi hőse, Nina, és a Rourke által megformált Randy is a rögeszme magányos magasztosságát nyeri el, ugyanakkor mindketten fizikai munkások, a test-művészet két szemközti sarkából. Amíg a hústorony Randy az explicit erő emberszobraként döngöli munkatársait a ring linóleumába, a tehetetlenség verejtékes demonstrációjaként, addig a törékeny Nina eleganciájával azt hiteti el velünk, hogy a test könnyű, mint a pihe, a gravitáció szabotálható. Matthew Libatique perfekcionista kameramunkája (lásd még Nina lakásának szuggesztív plánozása) azonban tolakodó bepillantást enged a tánc világába, a pattogva húzódó inak és musculus filigranicusok közé, nyomatékosítva, hogy azt a Newtont azért mégsem ejtették a fejére.
Ragyogó technikai megvalósítás jellemzi a Black Swant, mely utolsó felvonásában a hatáskeltés megannyi trükkjét latba veti. Itt már mindenre és mindenkire rávetül Nina paranoiájának tárgya, önnön libidója, ösztön-énje - melyben Jung követői természetesen a lány Árnyékát is látni vélhetik. Azonban Aronofsky – Konhoz hasonlatosan – továbbmegy, a klinikai kórkép szimbolikus erejére bazírozva felvállalja a giccspatológiát. Teszi mindezt szerény számításaim szerint megkérdőjelezhetetlen strukturális indokoltsággal. A fináléban megelevenedő Hattyúk tava szinte esdekel három felvonásának amaz tagolásáért, amit a thriller alműfajának szabályai szerint elváló tett és annak felismerése biztosít.
A Black Swan így lesz mérnökin mértéktelen mestermű, egyben egy telhetetlenül önigazoló kor fölényes ars poeticája. A szereppel való makulátlan azonosulás, az egymást látszólag kizáró ellentétekben meglelt pszichés egység sokadik sikertörténetén túlmenően önkéntelenül is kínálja a lehetőséget, hogy művészettörténeti allegóriaként olvassuk, mely a jövevény cselekmény-elemek sajátként történő érzékelésére csábít. Noha nem állítható fehéren, feketén, mi a befogadott és mi a befogadó toposz, séma, ötlet, mém, az Idegen makulátlan elfogadásáig, elsajátításáig kaparások, hegek és kitört körmök jelzik az Új integritás megkaparintásáért folytatott harcot.
Az Akadémia – többek között – a Szigorúan piszkos ügyek trilógia újvilági összeollózásának elismerésével tanújelét adta, hogy élenjár a kiüresedő mainstream hiúságának legyezésében, és most valószínűleg mindennél közelebb van ahhoz, hogy a „jó” Aronofskyt „nagyszerű” művésznek kiáltsa ki. Ami – természetesen – nem áll távol a valóságtól, viszont ha Csajkovszkijnak jutott hely a stáblistán, az operájára építkezve – természetesen – mesteri zenével előrukkoló Clint Mansell neve mellett, akkor igazán pazarolhattak volna pár betűt Mr. Konra is.
Lau Kar Leung VS Wang Lung Wei... a Shaw Brothers filmjei rajongóinak mindkét név fogalom. Lau Kar Leung (szerény véleményem szerint) minden idők legjobb akciókoreográfusa és kungfufilm-rendezője, aki többször is forradalmasította a műfajt (lásd pl.az Eight Diagram Pole Fighter-kritikámat), és színésznek sem volt utolsó. Wang Lung Wei a stúdió későhetvenes-koranyolcvanas filmjeinek legjobb un. baddie-je, rosszembere, aki később maga is rendezői pályára lépett (a Hong Kong Godfather kritikánk már nem késhet tovább.) Az alábbi, káprázatosan megkoreografált bunyó Lau Kar Leung 1981-es filmjéből, a My Young Auntie-ből származik, amely hiába könnyed vígjáték csupán, a harci jelenetei lélegzetelállítóak.
A ’60-as, ’70-es évek exploitationjei az utóbbi években reneszánszukat élik (ezt Tarantionónak és Rodrigueznek tessék köszönni), persze a korszellemhez méltón, igazi posztmodern formában. A legtöbb ilyen, retróhullámot meglovagló alkotás sűrű kacsintások és önironikus gesztusok közepette állít emléket a grindhouse-korszaknak (mint az említett rendezőpáros duplafilmje vagy a Black Dynamite), néhány pedig no-bullshit módon úgy adja el magát, mintha tényleg 30-40 évvel ezelőtt készült volna (mint a Run Bitch Run! vagy részben a Machete). A sor végén kullognak a világ legfeleslegesebb remake-ei, mint amilyen az 1978-as I Spit on your Grave tavalyi felmelegítése is.
Az utolsó ház balra kapcsán már megpróbálták ezt eljátszani velünk: klasszikus grindhouse film újraforgatása mai eszközökkel, mai közönségnek, mai terjesztésben. Nem működött. Túl a végtelenül szimpla magyarázaton, hogy a film egyszerűen pocsék volt, azért sem működött, mert ezek a régi exploitationök csak a saját koruk és körülményeik kontextusában életképesek. Ma eljátszani lehet velük, kiforgatni jellegzetességeiket, vagy ravaszul korabelinek álcázni őket – azaz lehet őket modernizálni vagy komolyan venni. De nem modernizálni ÉS komolyan venni, mint ahogy azt Steven R. Monroe kísérelte meg.
Az I Spit on your Grave egy fiatal írónő, Jennifer története, aki pár hónapra kiköltözik vidékre, egy teljesen elhagyatott vityillóba, hogy senki és semmi ne zavarhassa munkájában. A környéken egy csendes tó terül el, szép, zöld fák ágaskodnak, madarak csiripelnek, és benzinkútnál (hol máshol?) dolgozó redneckek figyelik a megerőszakolható puncik érkezését. Négy fiatal tahó egy este ráront Jenniferre, és a seriff közreműködésével jól megadják „a városi picsának”, ami szerintük jár neki. A lány pechjükre túléli gyengédségüket, és egy hónappal később egyenként kezdi levadászni őket.
A sztori (a seriff szerepeltetését leszámítva) semmit nem változott az eredetihez képest, az arányok viszont igencsak eltolódtak. Anno Jennifer megerőszakolásán volt a hangsúly (csaknem félórás jelenetről beszélünk), szenvedése, reménytelensége, testi-lelki megalázottsága fájdalmasan átérezhető volt (hasonlóan, mint Monica Bellucci alakította sorstársának a 2002-es Visszafordíthatatlanban), így bosszúja jogosnak, igazoltnak tűnt, ráadásul egyfajta perverz kielégülést jelentett a lány meggyalázásán felháborodott néző számára is.
Az új verzióban a megerőszakolásjelenet hasonlóan hosszú, de közel sem olyan nyers és felkavaró, mint a régi volt (inkább csak álmosító) – a technikailag professzionális, egyben túlságosan kiszámított, mechanikus filmkészítés nem versenyezhet az eredeti valóságszagot árasztó, bárdolatlan amatőrjellegével, legalábbis nem ötletek, a szituáció brutalitását kihangsúlyozó rendezői megoldások híján.
Ami még rosszabb, hogy Jennifer megtámadásával kezdve a rendező a férfiak szemszögét erőlteti ránk, és ezen később sem változtat. Az ő bőrükbe bújhatunk az erőszaktételnél, és az ő bőrükbe bújhatunk a meggyilkolásuknál is. Így előbbinél esélyünk sincs, hogy kellőképpen átérezzük Jennifer helyzetét, utóbbiaknál viszont túlságosan is átérezzük a tettesek kínjait. Ennek eredménye, hogy bűn és bűnhődés a vásznon messze nem tűnik arányosnak (már csak azért sem, mert az eredeti film legszemetebb része teljes egészében hiányzik a remake-ből: a nő a megerőszakolás után véresen, megtörten, félholtan, anyaszült meztelenül hazatántorog, ahol már várják őt kínzói, és még egyszer végigmennek rajta).
Monroe extrém végletekig megy el a bosszú beteljesítésekor: míg a ’78-as filmben Jennifer egyszerűen, praktikusan, gyorsan intézte el a bűnös redneckeket, itt hosszú, kegyetlen kínzásoknak veti alá őket. A film a játékidő második felében egy fárasztó torture pornba torkollik, ami a Fűrész-sorozatra jellemző groteszk halálcsapdákkal operál, és a nyers, zsigeri bosszúhadjáratot olcsó vásári horrorrá degradálja (hiába is várnánk olyan jelenetet, mint az eredeti vérfagyasztó, fürdőkádas péniszlevágása). Mivel a realisztikus megerőszakolásra rajzfilmszerűen eltúlzott, teljesen életszerűtlen gorefest érkezik válaszként, a film egész koncepciója a vécé lefolyójában végzi. Az őt ért atrocitásokat megbosszuló nőből itt egy perverz, szadista sorozatgyilkos lesz, aki láthatóan élvezi, amit csinál.
Az már majdnem mellékes, hogy a Jennifert alakító Sarah Butler, aki láncfűrésszel sem nyomhat többet 40 kg-nál, sokkal hitelesebb szenvedő alanyként, mint könyörtelen gyilkosként – és ahogy áldozatainak azok saját korábbi, gonosz heccelődésnek és lelki kínzásnak szánt sorait mondja vissza kínosan erőltetett iróniával, miközben leöli őket, azzal végképp nevetségessé teszi mind a karaktert, mind az egész művet. Minden idők egyik legfeleslegesebb filmje ez.
(A következő nosztalgiafröccsöt lassan rendszeressé váló vendégbloggerünk, elefes fecskendezi a hátsóagyunkba a retinánkon keresztül. Vigyázat! Sokbetű veszély! - S)
Kétféle ember olvassa ezt a cikket. Az egyik már a címre pillantva csettint, örül, és azt gondolja magában, „a ’80-as évek egyik legfaszább sci-fi akciója – hú, de baromira szeretem ezt a filmet”, a másik meg, amelyik még nem látta, most elgondolkodhat az előbbekénél üresebb életén. A rejtőzködőben (ismert Gyilkos az űrből címen is) van tökös nyomozó és karót nyelt FBI-os (mondjuk melyik zsarufilmben nincs?), akik közül utóbbi egy földönkívüli (ez már ritkább– persze Dolph Lundgren 1990-es Dark Angele nem keveset köszönhet ennek a filmnek), van benne véres ámokfutásokat rendező parazita idegen, és van benne egy jelenet, amiben a legújabb kocsiját bezsákoló gazdag seggfej kokaint szív az autókereskedővel, az üzlet megpecsételésének örömére. Mondtam már, hogy a ’80-as években vagyunk?
Jack Sholder az 1982-es Alone in the Darkkal már bizonyította, hogy van érzéke a horrorhoz (a rendező bácsiról ehelyütt kialakított pozitív kép megőrzése érdekében feledkezzünk el a Rémálom az Elm utcában második részéről, és mindenről, amit A rejtőzködő után csinált), és ezt az érzékét itt is szépen kamatoztatta. Bár az igazi horrorjelenetek száma alacsony, ami van, az igencsak hatásos (főleg a sztriptíztáncosnővel való leszámolás a tetőn – és nem, ez közel sem olyan szexi, mint amilyennek hangzik), a maradék játékidőben pedig a thriller, az akció és a sci-fi meglepően ízletes, itt-ott egy kis fekete humorral kiegészített keverékét élvezhetjük. Tökös, hangulatos ’80-as évekbeli B-filmről van szó, á la Terminátor (és hadd ne kezdjem sorolni az összes Stallone, Schwarzenegger és társai nevével világra lökött akcióhülyeséget, amiket kis költségvetése ellenére csuklóból maga mögé utasít). 
Michael Nouri és Kyle MacLachlan duója jól működik, utóbbi meglepően méltóságteljes és visszafogott tud lenni a tipikusan túlírt-túljátszott „idegen a Földön” szerepkörben – olyannyira, hogy még a karakterével kapcsolatos bosszúdrámai beütés is a helyén van. Jim Kouf forgatókönyve egyébként is intelligensebb, mint legtöbb hasonszőrű társa, dialógusai frappánsak, elevenek (a legjobb a rendőrfőnök ironikus leírása Beckről és az őrsön betöltött szerepéről), és egyszer sem veszi hülyére a nézőt. Sholder energikusan, dinamikusan rendez, az akciók véresek (ha nem is túlságosan), jól megkomponáltak, a finálé pedig, pusztán a hatásos felépítésnek köszönhetően (különösebben nagy látványelemek ugyanis nincsenek benne), az egyik legemlékezetesebb a ’80-as évek műfajfilmjei közül. 
Mint már párszor megemlítettem, fanatikus rajongója vagyok az óriásrobotoknak, akármilyen formában forduljanak is elő. Számítógépes- és konzoljátékok területén véleményem szerint még nem született igazán élvezhető, átélhető óriásrobotos cucc, ám ez a sanyarú szituáció meg fog változni, mert egy független fejlesztőkből álló csapat - az alább beágyazott, egyelőre hegesztés alatt álló játék gameplay-részleteiből összeollózott trailerből ítélve - megcsinálta ez első valóban jót. A Hawken lényege, a belső nézet csak az utolsó pár másodpercben bukkan fel, de enyhén szólva ígéretes (ja és tudom hogy kijött egy Conan teaser de annyira lehangoló hogy fárassza magát vele akinek hat anyja van.)
Mit ér az igazság? Az ártatlan Grandier atyát boszorkányság vádjával készülnek máglyán elégetni. Mert felcsinálta egyik paptársa unokahúgát, és ez nem maradhat megtorlás nélkül. Mert nem viszonozza az őrjítő szexuális frusztrációját bizarr megszállottságig hajszoló, torz Johanna nővér érzéseit, és ezért bűnhődnie kell. Mert az irányítása alatt álló város, Loudon, a hataloméhes Richelieu bíboros erőfeszítései ellenére még mindig őrzi függetlenségét, sőt, megfutamítja az ezt jelképező fal lerombolására kirendelt csapatatot. És ezért el kell őt tiporni. Egy bigott pap bosszúja, egy törtető politikus intrikája, és egy nő gyűlölete, azaz erkölcs, hatalom és szenvedély – mit ér az igazság ezek ellenében? Grandier-nak esélye sincs. 
Az Ördögök nem egyszerűen azért vívta ki az erkölcscsőszök haragját, mert tele van szexszel és brutalitással – hanem azért is, mert mindez vallási környezetben szabadul el, egyfajta liturgikus perverzióként. Az egyik jelenetben magukból kikelt, ördögi megszállottságot mímelő meztelen apácák egy csoportja kiéhezett tinédzserek gyülekezeteként veti rá magát egy krisztusszoborra. És ez két évvel azelőtt történt, hogy Linda Blair magáévá tett egy feszületet (ha már itt tartunk, az Ördögökben megtalálhatjuk a Friedkin-klasszikus rendezői változatában látható, sátáni „pókasszony” előképét is). A kamera maga is megvadul az orgia forgatagában Derek Jarman lélegzetelállító díszletei között: az egyik alkalommal őrülten zoomol ki-be, ki-be a meztelen apácák tömegéről, a felettük maszturbáló pap szemszögéből, mintha közösülni próbálna a tömeggel.
Mégis, ez a cölibátust megszegő szoknyavadász az egyetlen, aki a pusztulás felé tartó, rothadó világban erkölcsi értékeket képvisel, sőt, minden kínzás és halál ellenében is, a végsőkig kiáll mellettük. És részben talán éppen a cölibátus megszegése miatt. Mert az ördögűzés rituáléi során mindenki másból úgy törnek ki az esetükben mindaddig elfojtott szexuális vágyak, mint egy hatalmas gejzír, ami évek óta fortyogott a felszín alatt. A Grandier-t megszállottan imádó, és az egész tortúrát elindító apácafőnöknőnek, Johannának, groteszk erotikus látomásai vannak, amikben a keresztről leszállt Krisztus-Grandier véres testét csókolgatja, később pedig az egyetlen lehetséges módon teszi magáévá imádottját: üszkös csontmaradványával elégíti ki rég tomboló vágyait, amikor azok már elpusztították értékítéletét és elméjét. Vanessa Redgrave hátborzongató a szerepben, a filmtörténet legvisszataszítóbb, leggyűlöletesebb nőstény ördögei közt a helye. 
A Grandier elleni rágalomhadjáratot egy „professzionális boszorkányvadász”, a tébolyult vallási zelóta, Pierre Barre atya dagasztja förtelmes tömeghisztériává (persze ő sem tudja nem élvezni a köré gyűlt, feltüzelt apácák érintéseit). Hiába szégyeníti meg őt egy odalátogató herceg, és bizonyítja az egész ördögűzési procedúra vásári mivoltát és hamisságát, ezen a ponton az igazságnak már nincs jelentősége. Grandier tárgyalásával, kínzásával, és halálával párhuzamosan semmisül meg mindaz, amiért harcolt. Még az utolsókat rúgja a máglyán, amikor a protestánsok és katolikusok békés együttélésnek utolsó szigete, Loudon falai Richelieu bábja, Laubardemont báró parancsára máris porfelhővé robbannak. Mindez hivatalosan a király nevében történik, de XIII. Lajosnak, aki annak idején ígéretet tett, hogy a város megtarthatja függetlenségét, nincs sok szerepe benne. Pusztán annyi, hogy hagyja, hadd csöpögtessen a bíboros mérget a fülébe, csak hogy zavartalanul folytathassa kedvenc sportját, a madárjelmezbe bújtatott protestáns foglyok céllövészetét. És ha ilyen emberek képviselik a hatalmat, mit várhatunk a pórnéptől?
15 perc múlva éjfél, Steve Randall teherautósofőr az asztalnál ül, és egy pisztoly csövével néz farkasszemet. A fegyver gazdája pontban 12-kor tervezi agyonlőni. Költői igazságszolgáltatás: akkor sütik meg öccsét a villamosszékben rendőrgyilkosság miatt, és ezért Randallt hibáztatja. Az idő kínos lassúsággal vánszorog. A gyilkos utolsó vacsorát ajánl fel, és biztosítja áldozatát, hogy nem akarja megfosztani egyetlen perctől sem. Várnak. Az arcok izzadnak, remegnek, komorak és elszántak. Negyed óra még sosem volt ilyen hosszú – mikor legközelebb az órára nézünk, még mindig csak pár perc telt el, pedig mintha időtlen idők óta várnánk már. A gyilkos sem tudja nem kommentálni: „Who was it said time flies?”
Amazing SpiderMan #655
Úgy látszik, gyászidőszak van a Marvelnél. Nemcsak a kefebajszú Jameson felesége távozott el a közelmúltban, de egy sokkal-sokkal jelentősebb karakter is (bocs, Marla): Johnny Storm, a Fáklya, a Fantasztikus Négyes egyik tagja. A sorozat 587. része az ötfelvonásos Three című sztori záróakkordja – a sztoriról a kiadó olajozott marketinggépezetének hála persze már hónapokkal ezelőtt elkezdtek lógni a mézesmadzagok: tudtuk, hogy a négy főhős közül valamelyik elpatkol a „the end” felirat előtt. Naná, hogy az ominizus „mostantól csak hárman lesznek” szám eladásai egy normál F4 füzet többszörösére rúgtak. Amíg a folytatásból ki nem derül, hogy a szerzői comicok világából a Marvelbe darált Hickman mit kezd a csapat új felállásával, addig nem lehetünk biztosak benne, hogy Fáklya halálának van-e több értelme a puszta szenzációhajhászásnál (most abba ne is menjünk bele, hogy ez a halál mennyire lesz tartós, főleg, hogy holttestet sosem látunk…), de az eddigi teljesítménye alapján simán leosztok neki egy bizalomkártyát. Tény ugyanis, hogy az elmúlt bő másfél évben nagyon szépen építette fel ezt a hosszú kifutású, sok-sok szálon bonyolódó sztorit, ami most ehhez a végponthoz (?) érkezett – és tette ezt úgy, hogy olyan grandiózus, időutazásos, párhuzamos dimenziós, világvégével fenyegetős történeteket írt, amik az F4 lényege, és közben tudott szívet is lopni az egészbe. A Three fináléja egy hárompaneles képpel kezdődik: Susan a víz alatti királyságok közti háború kirobbanását próbálja megakadályozni, Reed Nu-World (egy mesterséges Föld) lakóit igyekszik megmenteni, mielőtt Galactus felzabálja az egész bolygót, Johnny és Ben pedig a Baxter házban kísérli meg feltartóztatni Annihilus újabb hatalmas invázióját a Negatív Zónából. Nesze nektek, F4-epika (Steve Epting képei pedig gyönyörűen kiszolgálják ezt a hangulatot). A lényeg persze, hogy mindez Johnny halálához vezet. Természetesen a szuperhős az szuperhős, tehát Fáklya önmagát feláldozva távozik, de Hickman olyan szépen, ízlésesen és a körülményekhez képest visszafogottan mesél, hogy még a hullaunalmas „a hős a biztos halál ellenére hátramarad, hogy időt adjon társainak a menekülésre” koncepciót is zökkenő nélkül el tudja adni. De az igazi katarzisért a képregény utolsó szavai felelősek, melyek Ben szájából hangzanak el. Csak egy egyszerű sirámról van szó, de az, hogy Ben nem a szokásos Johnnyként utal a barátjára, hanem Johnként, megteszi a hatását. Az 588. szám a Three epilógusa, ami Fáklya temetésével, az utána hagyott űrrel, és a többiek gyászával foglalkozik. Hickman tudja, hogy egy ilyen elcsépelt témánál a szavak inkább ártanak, mint segítenek, ezért teljes egészében Nick Dragotta fantasztikusan kifejező képeire bízza magát. A tekintetek döbbenetes erejűek. Bené, ahogy az épp későn érkező felmentőseregnek (a Bosszú Angyalai) elmondja, mi történt. Susané, ahogy összekucorogva mered a semmibe. Reedé, ahogy őrjöngve számonkéri Annihiluson a történeteket. És főleg a kis Valé, ahogy prezentálja a következő tennivalót az ifjú zsenikből álló agytröszt számára („Megölni Annihilust”). A képregény emocionális ereje átütő, kétségkívül ez a csúcspontja Hickman F4-es pályafutásának. A füzet tartalmaz még plusz nyolc oldalt, ami már dialógusközpontú: ebben Pókember beszélget a nagybátyját gyászoló Franklinnel – ügyesen, jó érzékkel megírt jelenet. A Fantastic Four ezzel hivatalosan véget ért. A kvartettből (egyelőre) trió lett, Hickman az FF #1-ben folytatja majd az immár csonka (de azért Pókemberrel kiegészülő) család történetét. 
Robert Kirkman egy zseni. 6-7 éve futó sorozatai, az Invincible és a The Walking Dead esetében is többször elgondolkodtam már rajta, hogy meddig tudja ezt ilyen színvonalon csinálni? Meddig lehet egyetlen koncepciót úgy csavarni, alakítani, díszíteni, változtatni, hogy hosszú idő után is újat és érdekeset képes mutatni vele? Időnként felébredő kételyeimet aztán mindig derékba töri. Itt van pl. az Invincible. Az utóbbi egy évben csúcspontjáig fokozta a viltrumitok elleni háborút, kegyetlenül véres, masszív, grandiózus összecsapások követték egymást, hőseink elpusztították az ellenség bolygóját, és közben maguk is majdnem otthagyták a fogukat. Egyértelműnek tűnt, hogy a harc olyan szintre jutott, ahonnan nincs visszaút, nincs béke, nincs visszavonulás, nincs félmegoldás, valamelyik oldalnak fűbe kell harapnia – és ha ez megtörténik, a sorozat elveszíti egyik fő ütőkártyáját. És többek közt ebben zseniális Kirkman: hogy mikor azt hiszed, egy adott szituációt már elvitt a végletekig, és itt már csak a lezárás, és majd egy új fejezet elindítása van hátra, akkor előhúz egy újabb dramaturgiai mutánsnyulat a kalapból. Az Invincible 77-ben, a legutóbbi vérgőzős csata után, hőseink fejvesztve száguldanak vissza a Földre, mert úgy sejtik, hogy a túlélő viltrumitok ott akarnak lecsapni – bolygót a bolygóért. De mikor megérkeznek, nem harc várja őket, hanem egy békejobb. Zsarnok és gonosz, de békejobb. Ellenségüktől két lehetőséget kapnak: vagy megküzdenek, és még ha le is tudják győzni őket (ami nem valószínű), a csata színhelyéül választott Föld jó eséllyel elkönyvelhet néhány milliárd főnyi járulékos kárt – vagy hagyják, hogy a kihalás szélén álló viltrumitok beolvadjanak, az emberek közt éljenek, és szaporodjanak köztük, hogy pár ezer év alatt visszanyerjék egykori létszámukat. Mark és apja persze tudják, hogy ezzel csak elodázzák az elkerülhetetlen összecsapást – egy olyan időre, amikor ellenségeik sokkal erősebbek lesznek. De nincs más választásuk. Kirkman szépen érzékelteti a dilemmát, a két rossz közti választás kényszerét, és bár az utolsó oldalon, a saját, szokásosan kifinomult megoldásaihoz képest kicsit túlságosan is elragadja a hév és az egyszerűség, de addig mind felépítésében (Mark feszültséget építő víziói a földi pusztításról félelmetesek), mind dialógusaiban kikezdhetetlen a képregény. Ryan Ottley képeire pedig sosem lehetett panaszunk – és nem lehet most sem. Lassan unalmas lesz leírni, de ez még mindig az egyik legjobb a jelenleg futó amerikai sorozatok közül. 
Az IDW-nek nem elég, hogy rajta ül egy rakás nagy filmes franchise comicjogain – miért is lenne, hisz ehhez képest meglehetősen kis szelet jut nekik a nagy képregényes tortából. Úgyhogy arra gondoltak, hogy csinálnak egy nagy crossovert, amiben összekötik a Szellemirtókat, a Star Treket, a Transformerst és a G.I. Joe-t. Na, persze csak közvetetten, pusztán a koncepció mentén. (Hogyan? Hogy te szívesen látnál egy Szellemirtók vs. Star Trek vs. Transformers vs. G.I. Joe történetet? Ok. Most akkor kurvagyorsan kapcsold ki a számítógépet, fürödj meg, vegyél fel utcai ruhát – csórj a szüleidtől, ha neked nincs – és menj emberek közé. Tudom, a fény vakít, és egyébként is félsz odakint, de nem olyan rossz az, haladjunk kis lépésekben, egyelőre elég, ha a járda közepéig eljutsz.) A crossover lényege, hogy egy dimenzióportálon keresztül zombik jutnak el a fent említett karakterek négy párhuzamos világába. Szóval Venkman, Optimus, Kirk és izéhogyhívják a G.I. Joe-ból külön-külön, a maguk univerzumában küzdenek meg a zombikkal. Mindennek a kiindulási pontját az Infestation című képregény adja meg, amit a Marvel piszokjó űrrészlegének két guruja, Dan Abnett és Andy Lanning jegyez. Nem ehhez a színvonalhoz szoktunk tőlük. A CVO (Covert Vampiric Operations) tagjait egy új-mexikói katonai bázisra rendelik, merthogy a helyszínen élőhalottak tartanak lakomát az ott élők kárára. Az akció persze nem sül el túl jól, és a rejtélyes, idegen intelligencia által vezérelt zombisereg a már említett módon terjeszkedni kezd a multiverzumban. Hanyagul, félvállról, zagyván megírt, pocsékul strukturált, fárasztó sztori klisékkel, és recsegő dialógusokkal megvert képregény ez, bár hozzá kell tenni, hogy Abnettéknek eleve hálátlan feladat jutott: meg kellett ágyazniuk a többi írónak, hogy azok jót hancúrozhassanak a G.I. Joe vs. zombik és hasonló nedves geekálom koncepciók mentén. Felejtsük el, és lépjünk tovább. A hancúrozásra. 
Hajjaj. Ez a két szék közt a pad alá zuhanás tipikus esete. Ez a képregény nem működik sem Star Trek-, sem zombi történetként. Star Trek oldalról már csak azért sem, mert a jellemző felütés (hőseink megérkeznek egy bolygóra, ahol különös dolgok zajlanak) ellenére nincs benne semmi star trekes. Hiába van itt nekünk főszereplőnek Kirk, Spock és McCoy, az íróknak fingjuk sincs a sorozat legendás triumvirátusát egyben tartó, az őket érdekessé és izgalmassá tevő dinamikáról. Nincs egyetlen épkézláb jelenet sem, ami kihasználná a hármasukat. A két világ vegyítésének egyetlen jópofa pillanata, amikor McCoy Kirkre néz, és a tőle megszokott módon tájékoztatja egy tipikus diagnózisról: „He’s dead, Jim”, majd a hulla, akit megvizsgált, felhörög, és reggelizni akar. Ezt leszámítva… ugyebár a jövőben vagyunk, és Csillagflotta tisztek nem öldösnek csak úgy embereket. Még zombikat sem, merthogy gondolják, csak megmenthetik őket a modern tudomány segítségével. A technológiai fejlettség részleteire nagy gondot fordító Star Trek esetében ez persze logikus lépés az írók részéről, a baj csak az, hogy végig is viszik: McCoy meggyógyítja az élőhalottakat. Ugyan annak, hogy orvosi eszközökkel elnyomják a zombivírust, nem élő, egészséges embereket, hanem hullákat (halott hullákat) kellene eredményeznie, hiszen zombivá válásuk előtt elpatkolnak a szerencsétlenek, de miért is akarnánk elvárni a szerzőktől, hogy ismerjék a mitológiát, amibe belebarmolnak? De eleve, az egész probléma már ott kezdődik, hogy… Star Trek és zombik. Nem, ez sehogysem áll össze. A két téma minden szempontból annyira különböző, hogy amikor összeeresztik őket, menthetetlenül, kölcsönösen kioltják egymás pozitívumait, eltüntetve mindent, amiért külön-külön szeretjük őket. Ha zombik, akkor nem pofázást, orvosi megoldást és kábítófegyvert akarunk látni, hanem „shoot them in the head”-et, és (jobb napokon) mondjuk a fogyasztói társadalom cinikus kritikáját. Ha Star Trek, akkor nem csoszogó élőhalottakra vagyunk kíváncsiak, hanem tudományos, erkölcsi dilemmákra, az emberi természet analitikájára és/vagy űrcsatákra. Ez a hibrid halva született. 
Tehát óriásrobotok a zombik ellen… hogy micsoda? Á, szóval felmerült bennetek a kérdés, hogy miféle fenyegetést jelent háznagyságú intelligens, alakváltó, állig felfegyverzett gépekre néhány átlagban egyhetven magas, lassan csoszogó, hús(!)evő ösztönlény. Ja, hogy nem mondtam? A Transformers az a cím, aminek kedvéért az Infestationben Abnettéknek futólag meg kellett említeniük, hogy a vírus nem csak élőlényeket támad meg, hanem gépeket is. Ez a magyarázat… ööö… húbazzeg, na jó, inkább ne firtassuk. A remény azért élt bennem, mert ezt a kétrészes sztorit maguk Abnették szülték, és Infestation 1 ide vagy oda, ők azért fasza írók. De hiába. A crossovernek ez a szelete is zagyva, jellegtelen és unalmas. A szereplők ötlettelen, nagyzolós és tökös dumákat nyomnak, megállás nélkül lövik, és ütik egymást, és sem a zombigép, sem az Autobot-Álca együttműködés koncepciójából nem sül ki semmi érdekes. Azért a két számba belefért egy jó jelenet: a nyitány. Az Álcák fertőzött űrhajója lezuhan a Földre, de mielőtt ténylegesen landolna Las Vegasban, az írók (remélhetem, hogy a Bay-filmek megalomán pusztításain ironizálva?) egy-egy panelen sorra veszik az egyéb lehetőségeket: hogy mi lenne, ha Párizsban csapódna be, mi lenne, ha a Szabadság-szobrot tarolná le, és így tovább. Kár, hogy ebben kimerül az összes kreativitás. És a rajzok is borzalmasak. Mintha kis játékkatonák verekednének egy gyerekszobában – Nick Roche képtelen érzékeltetni a méreteket, az egész küzdelem grandiózus voltát, képtelen ritmust, dinamikát adni a képregénynek, és ráadásul nem egyszer szinte kivehetetlen, hogy mi történik az óriáskaroktól és lábaktól zsúfolt paneleken. Ahogy ez a crossover most áll, az egészet le kellene húzni a vécén. 
Van egyszer egy Steven Spielbergünk, mint producer: a film nagy lesz és fontos. Aztán van egy Peter Morganünk (Az utolsó skót király, Frost/Nixon), mint író: a filmben szépen kibontott karakterek és remek dialógusok lesznek. Van egy Clint Eastwoodunk, mint rendező: a film elegáns, méltóságteljes és lassú lesz, de ott fog szunnyadni benne az erő is. És van egy halálközeli élmények és túlvilági misztikumok körül forgó történetünk: a film érdekes, elgondolkodtató és katartikus lesz. Ja, és van még egy Matt Damonunk is, de ezt most inkább hagyjuk. Mert előbb sorolt ígéretei ellenére az Azutánnak nélküle is van baja bőven. Ugyanis mindegyik ígéretét megszegi. 
A film csúcspontjára két percig kell várni, utána csak csökken a színvonal: egy cunami (az a bizonyos 2004-es) elsöpör egy thaiföldi tengerpartot (ügyesen megkomponált jelenet, ami sokkal inkább összpontosít a katasztrófa emberi oldalára, mint a pusztítás ábrázolására), magával sodorva többek közt a francia újságírót, Marie Lelayt is. A nő, mielőtt kimentenék, és magához térne, bepillantást nyer a másvilágra. Közben a Föld túlfelén a 12 éves londoni Marcus próbálja feldolgozni ikertestvérének tragikus halálát, és mindent megtesz, hogy valahogy kapcsolatba lépjen a szellemével. Itt jön be a képbe a San Franciscó-i médium, George (Damon akár egy élőhalott, de a többiek sem sokkal jobbak), aki képes beszélni a holtakkal – de képességére átokként tekint, mert megakadályozza benne, hogy normális életet éljen. 
Kivéve, hogy tudjuk, Marie írt egy könyvet az élményeiről, és a kiadásáig tartó folyamat során meg kellett küzdenie a témával kapcsolatos összes előítélettel, és ez a bátor, kemény és kitartó harc, amivel kiírta magából minden frusztrációját, nyilván hozzájárult a lelki békéjének megleléséhez. Nyilván. Ez a kulcsszó. Mert mindezt, ami a lényeg lenne, onnan tudjuk csak, hogy maga Marie elhadarja egy félmondatban... Ha ezt a fél mondatot kibővítették volna mondjuk bő fél órára, lehetőleg a siralmasan üres és klisés szerelmi szál kárára, az Azután akár jó film is lehetett volna. Ugyanez áll George és Marcus történetére is – katasztrofálisan strukturált mindkettő, és még a kevés hatásos jelenet (mint Damon és Bryce Dallas Howard félresikerülő randija) is recseg valamennyire. Eastwood valódi érzelmek és karakterek híján mesterkéltnek ható melankolikus rendezői stílusa (vagy mondhatnám azt is, hogy nagypapás – hiába, ő sem a régi már, utolsó zseniális filmjét 8 éve csinálta) csak ront a helyzeten, ahogy fantáziátlan és unalmas zenéje is. 
A film utolsó jelenete De Ossorio egész munkásságának egyik leghangulatosabbikja: a teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben a felkelő nap menti meg a csapat megfogyatkozott számú túlélőjét. A sárga-vörös sugarak a templomosok (újabb) végzetét jelentik, a komor halottak egymás után csuklanak össze az éjszaka elmúltával, a nappal beköszöntével; a totális csendet mindössze csontvázaik recsegése és földre hulló kardjaik csendülése töri meg. Gyönyörű.
A La Noche del Terror Ciego-nak hangulatos a nyitása - mint ahogy az egész film az: komor keresztes lovagok kikötöznek egy fiatal nőt. Hirtelen mind rávetik magukat, és jól kiszlopálják a vérét. Több részlet is figyelemreméltó ehelyütt: a lovagok álszakállat, a lány műmellet visel, legalább is a véres közelikben. Szintén ekkor hangzik fel először Antonio Garcia Abril kísérteties zenei főtémája, amely a széria elmaradhatatlan kísérőeleme lesz: kb. úgy szól, mintha egy hordányi benyugtatózott kőtörő énekelne teaszűrőn keresztül.
Aztán hármasban kirándulni mennek (nem a kellékessel: Bella, Virginia és Roger). A pofáraesés már itt garantált: jó leszbikushoz kevéssé méltóan Bella flörtölni kezd Rogerrel, mire a síkideg Virginia eljátssza a Von Ryan Expresszét (értsd: leugrik a mozgó vonatról). A magyar Alföld sivárságával vetekedő spanyol hátország egyhangúságát mindössze egy templomrom töri meg, amelyet Virginia éjszakai szálláshelyeként magáévá tesz. Na jóccakát - természetesen ez az a hely, ahol századokkal korábban a lovagok mindenféle szűz és nemszűz nőneműt áldoztak a Sátánnak (aztán őket meg a helyi parasztok koncolták fel, szemüket fáklyával égetve ki, innen az eredeti cím utalása mindenféle vak halottakra). Éjfélkor ki is kelnek sírjaikból, a jövevényt köszöntendő. Persze Spanyolországban minden lehetséges: ha az embert nem a halott templomos lovagok intézik el, akkor az ETA. Csikorgva csúsznak odébb a kripták és sírok nehéz kőlapjai, és guszta cafatos hullakezek csápolnak össze-vissza. Az ébredés után a csapat lóra pattan (mondjuk az, hogy “pattan”, az túlzás), és csuklyáikat mélyen a szemükbe húzva (nem a lovakéba, hanem a sajátjukba) Virginia felé veszik az irányt - mint mindíg, most is lassítva (arra az égető kérdésre, hogy a zombilovakat évszázadokon keresztül hol tárolták, nem kapunk választ.)
Nos, a bizonyosság szélén kapaszkodó valószinűséggel birtokomban merem kijelenteni, hogy ez a rendező legjobb filmje, ráadásul a lovagokkal sikerült a horror egyik legképernyőképesebb szörnyfajtáját megteremtenie – a hetvenes éveknek eurokultjának mindenképpen emblematikus monszterei. Direkt beijesztő képességük ugyan nem kevés kivánnivalót hagy maga után, viszont a fenyegetettségnek az a nyomasztó atmoszférája, amelyet árasztanak magukból, sikerrel juttatja eszünkbe, hogy a modern kor filmes gyilkosaival és személytelen speciális effektjeivel ellentétben a valódi rémület nem konkrétan a vásznon, hanem a közös tudatalattiban-, hasban és agyban képződik.
A kínai-hongkongi koprodukcióban készülő szuperprodukciók mindig érdemesek a figyelemre, de elég nagy részüknél hamar felmerül az emberben a kételkedés, hogy vagy a téma, vagy valamelyik közreműködő személye miatt nem lesz olyan színvonalú, mint ami elvárható. A Shaolin rögvest két (esetleg három) ilyen miatt ébreszt efféle kételyt. Az első a már jópárszor feldolgozott téma, ami a címből is adódóan a kungfu körül forog, másrészt a rendező, Benny Chan személye, aki bizony elég sokszor a művészi érték helyett a csillogó külsőségekre helyezi a hangsúlyt (a harmadik láncszem a producer-atyaúristen Han Sanping, aki előszeretettel sarkallja a stábokat a nacionalista eszmék történetbe emelésére). A filmen mindhárom előbb felsorolt dolog/személy ront valamicskét, de az összkép egyáltalán nem rossz.
Akárcsak néhány korábbi mozi (a The Shaolin Temple ’76-ból és a ’82-es Jet Li-féle Shaolin), úgy Benny Chan legújabb blockbustere is a Shaolin templom lerombolását igyekszik bemutatni. A történelmi tényekből nagyjából ennyit használ fel, a körülmények és az okok már merő kitalációk. Chan első dolga volt Han Sanping kívánalmainak megfelelni, így a történetet az 1900-as évek elejére pozícionálta, hogy bekerülhessenek a történetbe a gonosz fehér külföldiek, akik valami vasútvonalat akarnak építeni. Természetesen a külföldiekkel szemben megjelenik a „Chinese pride”, ami a maga módján győzedelmeskedik is.
Annak ellenére, hogy egy egész csapat hozta össze a forgatókönyvet, a script igazi Benny Chan filmhez méltóan meglehetősen összecsapottnak és klisésnek hat. A fordulatok nagyon giccsesek, túl sok a fantasztikus véletlen, főleg a történet első harmadában. Hasonlóan zavaró a mellékszereplők papírvékonysága, alig van idő a motivációik bemutatására (ez főleg Nicholas Tse karakterénél feltűnő). Szintén nem éri el a célját a záró megajelenet sem, a templom grandiózusan digitális megsemmisülése és az azzal párhuzamosan zajló csaták annyira túl lettek húzva, hogy egy idő után inkább fárasztóak, mintsem lenyűgözőek. Mégis, a beemelt buddhista tanítások és bölcsességek miatt a mondanivaló messze többnek tűnik, mint az elmúlt években készült bármelyik Benny Chan produkció esetében, jóval többet adnak hozzá a történethez, mint az akciójelenetek.
A tanítások mellett Andy Lau és Jackie Chan miatt működik még az egész. Főleg utóbbi volt remek, úgy látszik, végre sikerült megtalálni az öregedő szupersztár helyét a mostani mozikban. Többek szerint már régen át kellett volna nyergelnie az öreg kungfumester sablonkarakterek megformálásába, de a Will Smith poronty Karate/Kungfu Kid-jében alakított mester azért nem volt igazán az ő világa. Jackie mindig is komikus karakter marad, ezt jól láthattuk már a Little Big Soldier-ben is, így zseniális húzás volt a magát ügyetlennek és gyengének tartó szakács szerepét rá bízni. A bunyójelenete tipikus Jackie Chan blődli, jópofa poénokkal és bármennyire is nem illett bele igazán ebbe a komolynak szánt moziba, mégis a legemlékezetesebb pillanatok egyikévé vált.
Andy Lau gyakorlatilag kettős szerepet kapott, olyannyira végletes az általa megformált karakter. A könyörtelen hadúr szerepe elég egysíkú, igazán nem lehet kiemelkedőt alakítani benne, a „megtért” szerepben viszont remekelt. Sajnos az átalakulása nem olyan érzékletes, ahhoz egy komolyabb, a drámai jelenetek iránt fogékonyabb rendezőre lett volna szükség.
A Shaolin tehát egy jól sikerült blockbuster minden téren, aminek pont az adja a korlátait, hogy eleve blockbusternek készült. Benny Chan ezúttal sem tudta átlépni a saját árnyékát, viszont olyan színvonalas stábot sikerült maga köré összeszednie, akik saját imázsukkal és képességeikkel képesek voltak emelni a színvonalat. Jackie Chan első színrelépése, Andy Lau „kettős” szerepe, a buddhista tanok jól eltalált adagolása és a viszonylag ritkán feldolgozott 1900-as évek elejei Kína ábrázolása bőven ellensúlyozza az emberfeletti képességekkel rendelkező főhősöket (jelentkezzen, aki kibírná mindazt, amit Lau a lovaskocsis üldözés során/után), a bántóan egydimenziós mellékszereplőket (Nicholas Tse, meg a fehérek) és a rendezési hiányosságokat. Egy jobb képességű rendező kezében talán lehetett volna jobbat is kihozni mindebből, azonban ezúttal így sem biztos, hogy van ok panaszra. A jó öreg Benny a Connected-hez és a City Under Siege-hez képest már így is lépett egy jó nagyot előre.
Sosem értettem Marty McFly és a doki miért akartak megszökni a nyolcvanas évekből, másnéven minden idők leg-szuper-állat-baróbb évtizedéből. Neonszínű divat, Duran Duran és Bravo... Most hogy így átgondoltam, talán mégis Mártiéknak volt igaza.
A Sleepaway Camp-et bizarrként jellemezni enyhe volna. Robert Hiltzik rendezőnek ez az egyetlen filmje, ami nem meglepő, a rendezés szó szerint katasztrofális, az amatőr szintnél csak egy fokkal jobb. Sem a szinészvezetéshez, sem a blokkoláshoz, sem a plánozáshoz, sem a feszültségkeltéshez nincs érzéke, csakhogy mindezen tehetségbeli hiányosságai nem feltétlenül válnak a filmnek hátrányára. A forgatókönyvet is Hiltzik írta, és tele van tabukaristoló ötletekkel, amelyek a film végén bizony átmásznak a barikádon és megrohamozzák a néző ízlésbeli elvárásait.
Frusztrálja az embert, hogy rengeteg hibája ellenére a Sleepaway Campnek vannak kiváló jellemzői is, ebből következik hogy értő kezek ebből a filmből sokkal többet ki tudtak volna hozni: nagyszerűen kellemetlen például ahogy a gyerekek bánnak egymással, ahogy mocskosul káromkodva, szinte állandóan agresszíven kommunikálnak. A hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének amerikai, táboros (nem feltétlenül horror) filmjeiben ennyi kurvaanyázást, kapdbeafaszomozást és úgy általában, interperszonális konfliktust összesen nem lehet látni-hallani, mint a Sleepaway Campben – nyoma sincs hamis romantikának, önmagunknak hazudni próbáló nosztalgiának.
Egy korszak ér véget az alábbi videóval. Jon és fivére Al Caplan ezzel a videóval zárják a Schwarzenegger eposzt. Videóik közül mi is megosztottunk veletek kettőt: a 
Tudom mire gondolnak, és igazuk van: önként és dalolva szaladtam bele ebbe az ökölbe. Pontosabban Nicolas Cage meglehetősen szőrös ujjbegyeibe. Az történt ugyanis, hogy Michael De Luca (akinek produceri munkái között sok minden előfordul a Penge 2 és a Közösségi háló által behatárolt területen) és René Besson (aki azzal írta be magát a Filmtörténet Nagy Könyvébe, hogy lehetővé tette a Bosszú mindhalálig elkészültét) rávették, hogy csináljanak egy filmet. "Jó lesz, Nick!" lelkendeztek a producerek. "Tisztára olyan lesz, mint a Szellemlovas! Csak kocsikkal! Meg 3D-ben!" kacsintottak a lelkesen bólogató Patrick Lussier felé (aki néhány MacGuyver és Hegylakó epizódon és a méltán... khm... közismert Doctor Who tévéfilmen (héééé! - WF) kívül csak olyan apróságokat vágott, mint például a Sikoly sorozat) Amikor Cage kicsit értetlenebbül reagált erre a felvetésre a szokásosnál, hozzátették: "Hiszen tudod, ő csinálta a Véres Valentin 3D-t! Meglátod, jó lesz!"
Nicolas Cage visszajön a pokolból egy motoron... akarom mondani valamin, ami messziről egy Buick Rivierának látszódik, kapásból szétlő három embert meg felrobbant egy kisteherautót... és ekkor döccen először a film. Esetünkben időt szakít arra, hogy Piper, a jócsaj, lepukkant helyen dolgozik, mocskos főnökkel (Jack McGee) és még mocskosabb vőlegénnyel (Todd Farmer, akinek felkoncolását élvezettel néztem végig). Ő csatlakozik Cage-hez, aki - most kapaszkodjon meg minden Chuck Norris és Steven Segal rajongó - saját csecsemőkorú unokáját igyekszik kiszabadítani a gonosz sátánista szektavezér (Billy Burke) és követői karmaiból. Persze a pokolban nem veszik túl jó néven, ha valaki csak úgy lelép családot menteni, úgyhogy a Könyvelő (William Fichtner) jön, kérdez, és érmét dobál. 
Persze mindezt nem ezzel a lendülettel kell elképzelni, mint ahogy ezt fentebb felvázoltam. Valahogy minden egyes akciójelenetet Todd Farmer (az illetőt Wostry Urunk gondolom látatlanban gyűlöli, ő jegyzi a Hellraiser újrájának forgatókönyvét) (még nem készült el, előre nem utálom! - WF) megakaszt némi melodrámával, amely sajnos jóval hosszabb, mint szükséges. Az akciójelenetek frissessége is erősen megkérdőjelezhető, megidéződik a Golyózápor (igen, Nick Cage dugás közben lövöldözi a rátörő szektatagokat, persze sokkal bénábban, mint tette ezt Clive Owen), és az autós üldözések jó részét még a sokadik Halálos iramban is felülmúlja. A film pedig egészen pontos képet nyújt arról, mit is gondolnak Los Angelesben Amerika déli államairól: csupa szexéhes Jessica Simpson hasonmás és tönkfejű redneck, akik leginkább isznak és kúrnak, amikor éppen nem mészárolnak csecsemőket.
A történet még egy Walker a texasi kopó epizódot is alulmúl, David Morse feltűnése is inkább fájdalmas sóhajra késztet. Egyedül William Fichtner nyújt némi vigaszt: gesztusai, lazasága már-már Alan Rickman-i magasságokba emeli, de minek az erőfeszítés, ha a végeredmény szó szerint eltűnik a pokolban, amely úgy néz ki, ahogy azt a nyolcvanas években elképzelték. Ezek után joggal merül fel a kérdés: ha ennyire utáltam, miért kap mégis két csillagot? Nos, ott van Amber Heard, nyilván. A második csillag pedig két olyan dologért jár, amelyek bármely - ismétlem, bármely - filmet kiemelnek a "borzasztó, semmiképpen se nézd meg!" kategóriából. Ezek pedig: az 1969-es Dodge Charger és az 1971-es Chevrolet Chevelle SS396 Hardtop Coupe
Chavez kolléga épp a napokban öntötte ki szívét arra vonatkozólag, hogyaszongya Noburo Iguchi csak komolytalan marhaságokat képes rendezni (ennek ellenére a Karate Robo Zaborgar-t csillapíthatatlan lelkesedéssel várom) - erre megérkezik Junji Ito klasszikus horrormangájának, a Tomie legújabb adaptációjának ez az előzetese, és lássatok csodát, nem is néz ki rosszul!
Ha Hollywood-ban remake-t készítenek, már meg se rántja a vállát az ember. Elöntötték a mozikat a felújítások, újraértelmezések és folytatások, de úgy látszik, üzletileg a legtöbb sikeres, ami nem is meglepő, hiszen a nem filmfanatikus moziba járók arrafelé csak angol nyelvű filmekre ülnek be. Az utóbbi időben a Távol-Keleten is, elsősorban Japánban igyekeznek újraforgatni a régmúlt legendás kasszasikereit, ám rögvest hozzá is lehet tenni, hogy azért még nem gyártják futószalagon az egyébként igencsak felemás minőségű, sokszor feleslegesnek tűnő felújításokat. Hogy az üzleti sikeren kívül miért éri meg még remake-t készíteni, az már egy másik, igencsak nehéz kérdés. Főleg egy olyan adaptáció esetében, mint John Woo legendás akciója, az A Better Tomorrow.
Először is le kell szögezni, hogy a 80-as évek közepétől néhány éven keresztül valami egészen különleges időszak zajlott a hongkongi film történetében. Talán soha sem lesz még egyszer jelen egyszerre ennyi zseniális filmes egy ilyen kis helyen. Ennek a korszaknak az elején került a mozikba John Woo A Better Tomorrow-ja (ami egyébként szintén egy remake volt), ami nemcsak a filmvásznon teremtett divatot, hanem a való életben is (Mark kabátja keresett ruhadarab lett akkoriban), ráadásul szupersztárt faragott az addig a mozivásznon szinte csak csetlő-botló Chow Yun-Fat-ból, aki a már akkor is öreg motorosnak számító Ti Lung és a popikon, Leslie Cheung társaságában új fogalmat adott a „menőség” szónak.
Mit lehet hozzáadni egy ilyen filmhez egy felújításban? A sztorit megváltoztatni nagyon nem lehet, ráadásul az „átértelmezések” nagy eséllyel bukások lesznek, amire talán legjobb példa a Tégla, amire máig haragszom, mert akik látták, nem hajlandóak megnézni a 2000-es évek szerintem legjobb hongkongi filmjét. Hiába ajánlom nekik, az a válasz, hogy mi jó lehet abban, ha a Tégla is rossz volt (hozzáteszem, nem láttam azt a változatot, így nem tudom, hogy tényleg rossz-e). Ha már Martin Scorcese remekműve szóba jött, 2009-ben Korea is készített remake-t az Infernal Affairs-ből Sorry for the City címmel és ott igyekeztek a koreai jellegzetességekkel megfűszerezni a történetet, azaz a legváratlanabb helyeken rukkoltak elő humorbombonokkal és brutális bunyókkal. A dolog hellyel-közzel működött is, azonban az A Better Tomorrow stábja nem tudott ilyesmivel előrukkolni. A sztoriban apró változtatásokat hajtottak csak végre, nincs humor, a brutalitás pedig sehol sincs az I Saw Devil, vagy éppen a Man from Nowhere jeleneteihez képest.
Ha a sztorin nem érdemes változtatni, akkor marad a látvány fokozása. Ez Korea esetében bizakodásra adhat okot, a gyönyörű képi világgal rendelkező mozijaik alapján könnyen túl tudnak tenni bármin, nem is beszélve arról, hogy a közelmúltbeli legnagyobb sikereik szinte kivétel nélkül igencsak véres, kőkemény thrillerek voltak, tehát nem okozhat nekik bonyodalmat egy heroic bloodshed leforgatása sem. Robbanásokban, nagy fegyverekben nincs hiány ebben a filmben sem, de az akciójelenetek kidolgozottsága és főleg a tempója meg sem közelíti Woo eredetijének felejthetetlen kompozícióit. Néhány jelenet szinte egy az egyben került bele a felújításba, de igazából csak ócska másolatként hatnak.
A látvány fokozása mellett még egy összetevőn lehet javítani, mégpedig a színészeken, ha megfelelő karizmájú, lenyűgöző egyéniségű alakokat sikerül kiválasztani a szerepekre, sokat tudnak dobni az összképen. Csakhogy, ezúttal Chow Yun-Fat-et, Ti Lung-ot, Leslie Cheung-ot és Waise Lee-t kellene felülmúlni. Ilyesmire a milliók által rajongott hollywoodi sztárok közül sem képes senki, nemhogy a faarcú Lee Byung-hun-t első számú sztárként felvonultató koreai mozi. Pedig rutinos aktorok kapták a szerepeket, köztük a Musa-ban is látott Joo Jin-moo, de be kell látni, egyikük sem egy olyan karizmatikus valaki, mint a ’86-os változat legendái. 
Szóval a 2010-es Better Tomorrow csak egy szokásos mostani koreai akcióthriller lett, ami egyetlen pillanatra sem ér fel John Woo változatához. Az első 40 perc heveny ásítási rohamokat okoz, szinte nem történik semmi, a két testvér közötti kapcsolat abszolút nem átérezhető, ezáltal a fő drámai rész sem jön át, az akciójelenetek pedig nem hozzák azt a lenyűgöző látványt és menőséget, amik eredetileg az egész sztori savát-borsát adták. Ráadásul az egész el van nyújtva, mint a rétestészta, rengeteg a lassú, időrabló jelenet, egyszóval a film úgy, ahogy van, unalmas. Ennél nagyobb hibát pedig egy akciófilm esetében nem lehet elkövetni, úgyhogy én mindenkinek csak azt tudom javasolni, hogy ha látta a ’86-os változatot, hagyja ki ezt, ha pedig nem látta, akkor azt szerezze be ez helyett.
Hangzatos cím, legalábbis egy reklámfilmnek. A Nike-nak ütött össze egy promóciós rövidfilmet Robert Rodriguez, amiben ismét szabadjára engedhette a fantáziáját. A sokszor meglepő és frappáns ötletek mellett igazi nagyágyúkkal is találkozhatunk a filmben. Kobe Bryant, mint kosárjátékos, akinek szuperereje van. Danny Trejo egy hozzá közel álló szerepben, Bruce Willis, aki kúl és Kanye West, egy cipőfétissel megáldott gyűjtő. Eszméletlen kavalkád a tovább után.
A Corman-produkció annyiban használt Bekmambetov karrierjének, hogy bebizonyította, képes kommerszfilmet rendezni. 2004-ben két, főleg televíziós területen aktív producer megbízásából már Szergej Lukjanyenko bestsellere, az Éjszakai őrség adaptációjának forgatókönyvén dolgozik, az íróval együttműködésben. Természetesen számítanak a sikerre, de hogy az milyen hatalmas lesz, nem is sejtik.
Lukjanyenko univerzuma első pillantásra egyszerűnek tűnik, ám részleteiben, bürokráciájában ijesztő és szinte átláthatatlan, amiben közrejátszik, hogy az Éjszakai őrség forgatókönyve szinte teljes egészében megfeledkezik az expozícióról. Belehajít minket egy olyan mese közepébe, amelyben a játékot egy sajátos, kigondolt, ám el nem magyarázott szabályrendszer szerint játsszák. Nem a fordítás a ludas, és a problémát nem is a kulturális különbségek okozzák: egy orosz ismerősöm szerint a film eredetiben is épp ennyire zavaros. Sem Lukjanyenkónak, sem Bekmambetovnak nem volt forgatókönyvírói tapasztalata: szinte egy az egyben vitték filmre a könyvet, elhagyva annak magyarázatait. A felszín maradéktalanul adaptálásra került, de a mély rejtve maradt, ennek pedig az lett az eredménye, hogy igenis szükséges elolvasni a könyvet a film megtekintése előtt.
A folytatásból, a Nappali őrségből (Gyevnoj dozor, 2006) már hiányzik a macskaköves út-szerű dramaturgia. Viszonylag könnyen követhető, köszönhetően az első film sikere folytán beáramló nyugati pénznek: a Fox ragaszkodott az épkézláb forgatókönyvhöz. Igaz ugyan, hogy ezzel elillan az előd sajátos egzotikuma, de amit elveszítünk a réven, megnyerjük a vámon. A Nappali őrség az európai fantasy egyik mesterműve.
Az ilyen ember nem maradhat egy helyen, a világ kinyújtja érte a kezét, Hollywood ráteszi a pracliját. Ő pedig boldogan válaszol a hívó szóra, hagyja hadd vigyék, hiszen önmaga és mások előtt sem szégyelli, meg hát miért is szégyellené, hogy mindig is amerikai karrierre vágyott. A 
Úgy látszik nagy divat lett mostanában a földönkívülieket összeugrasztani valami másik népszerű kult-karaktertípussal. A földönkívüliek találkoztak már a Ragadozókkal, szörnyekkel, lenyomták már őket a vikingek, hamarosan a cowboyok fogják, a japánok pedig természetesen a legfaszább harcosaikat, a nindzsákat küldték ellenük.
A filmet természetesen nem lehet és nem is kell komolyan venni, ugyanis egy akció-komédiáról van szó. Mivel a forgatókönyv nem túl bonyolult, így rengeteg akciót sikerült belesűríteni a 80 perc körüli játékidőbe, és szerencsére nem csak ostoba művérpazarlást kapunk, hanem szépen megkoreografált akciójeleneteket, némi számítógépes rásegítéssel. Ezek ugyanis nem klasszikus történelmi nindzsák, hanem a szuperhősöket megszégyenítő képességekkel bíró típusból való techno-shinobik, ezért a fegyvereik és harcmodoruk is alaposan fel van turbózva. Megtalálhatóak köztük az egymással folyton rivalizáló szépfiúk, az állandó cseszegetésnek kitett, kötelezően idióta lúzer, és a film legimpozánsabb látványeleme, a gyönyörű nindzsalány (Mika Hijii, akit legutóbb a Scott Adkinses Ninjában láthattak a nindzsafilm-buzik), akibe nem csak hogy én nyomban beleszerettem, de a film során az egyik élien is megpróbálja jó alaposan megcsöcsörészni a leányzót. Nem tudom hibáztatni érte, elvégre ő is csak....földönkívüli. Az a kumite, amit egyébként a lánnyal ezután lenyomnak, na az valami fergeteges, a film abszolút legkirályabb jelente. Még az angolul bazdmegelő zombinindzsákat is veri, pedig ott már sírtam a gyönyörtől.
A földönkívüli lény kinézete elsőre igencsak megmosolyogtató, úgy néz ki a szerencsétlen, mint egy Alien és egy delfin szerelemgyereke gumiba öntve, és egészen addig még izgalmas is, amíg csak részleteiben látjuk, illetve a hangját halljuk, mert amint meglátjuk egész alakosan, onnantól már kifejezetten röhejes. Bár tulajdonképpen ez a kaiju filmes érzet nem is annyira zavaró, és azért a lény összességében jobban is néz ki, mint a legtöbb ilyen kaiju filmes monszta. Ráadásul még meglehetősen egyedi is, mert sok szörnyet láttam már a filmekben, de olyan, aki a fején lévő lukakban hordja a kicsinyeit, és verekedés közben nindzsalányokat molesztál szexuálisan, nem nagyon rémlik.
Az X-Men kezdetek lebőgését követően nem kellett eltelnie csak pár évnek ahhoz, hogy valaki ismét kezébe vegye ezt a hányattatott sorsú projektet. A film Rozsomák (véletlenül sem Farkas) eredettörténetével foglalkozik, a rendező pedig, aki megpróbálja újra és egyben jobbá alkotni a filmet nem más, mint Darren Aronofsky. Sikerült megnyernie Hugh Jackman-t, akivel már dolgoztak együtt a Forrás kapcsán. A film várható bemutatója az Egyesült Államokban jövő év eleje, azonban a rajongók addig sem ülnek tétlenkedve. Wolverine Vs the Hand címmel forgatott le egy majd kétperces trailert, egy képzeletbeli második részhez 
Van itt valaki, aki képes volt önmegtartóztatni és a maximális élmény érdekében megvárta a Félszemű hazai mozipremierjét? Nekik üzenjük, hogy már csak egy nap, és nekik küldjük megbecsülésünk jeleként ennek a képgalériának az 
A popidol Mima lelki passiója, a Perfect Blue (rendezte Satoshi Kon, 1998), és a Black Swan, az első nagy szerepének kapujában fizikálisan és pszichésen megtöretett balerina, Nina érvényesülésének kompakt és analitikus krónikája számos helyen, magától értetődően rímel. Ráadásul, hogy ne ütközzön jogi akadályba az anime egy bizonyos jelenetének újraforgatása (még a Rekviemhez), Aronofsky 
Nina oktatójában, Thomas Leroyban (Vincent Cassel) egyszerre van jelen e két férfikarakter: nemcsak mozdulatait instruálja, egyúttal szexuális impulzusokkal próbálja érlelni a kecses teremtést, akár az arcpirítóan kifinomult zaklatás határait feszegetve. A Perfect Blue amennyire a hazug ártatlanságtól való elszakadás képtelenségének, Aronofsky filmje annyira a letagadott, de részünket képező tisztátalanság elfogadásának újrakomponálása; mélyén a csontig rágott freudizmus húzódik, az „úrrá lenni saját házunkban” eszméje, szenvedélyeink és irracionális tartományaink tudatosításával.
Ragyogó technikai megvalósítás jellemzi a Black Swant, mely utolsó felvonásában a hatáskeltés megannyi trükkjét latba veti. Itt már mindenre és mindenkire rávetül Nina paranoiájának tárgya, önnön libidója, ösztön-énje - melyben Jung követői természetesen a lány Árnyékát is látni vélhetik. Azonban Aronofsky – Konhoz hasonlatosan – továbbmegy, a klinikai kórkép szimbolikus erejére bazírozva felvállalja a giccspatológiát. Teszi mindezt szerény számításaim szerint megkérdőjelezhetetlen strukturális indokoltsággal. A fináléban megelevenedő Hattyúk tava szinte esdekel három felvonásának amaz tagolásáért, amit a thriller alműfajának szabályai szerint elváló tett és annak felismerése biztosít. 
A ’60-as, ’70-es évek exploitationjei az utóbbi években reneszánszukat élik (ezt Tarantionónak és Rodrigueznek tessék köszönni), persze a korszellemhez méltón, igazi posztmodern formában. A legtöbb ilyen, retróhullámot meglovagló alkotás sűrű kacsintások és önironikus gesztusok közepette állít emléket a grindhouse-korszaknak (mint az említett rendezőpáros duplafilmje vagy a Black Dynamite), néhány pedig no-bullshit módon úgy adja el magát, mintha tényleg 30-40 évvel ezelőtt készült volna (mint a Run Bitch Run! vagy részben a Machete). A sor végén kullognak a világ legfeleslegesebb remake-ei, mint amilyen az 1978-as I Spit on your Grave tavalyi felmelegítése is. 
Ami még rosszabb, hogy Jennifer megtámadásával kezdve a rendező a férfiak szemszögét erőlteti ránk, és ezen később sem változtat. Az ő bőrükbe bújhatunk az erőszaktételnél, és az ő bőrükbe bújhatunk a meggyilkolásuknál is. Így előbbinél esélyünk sincs, hogy kellőképpen átérezzük Jennifer helyzetét, utóbbiaknál viszont túlságosan is átérezzük a tettesek kínjait. Ennek eredménye, hogy bűn és bűnhődés a vásznon messze nem tűnik arányosnak (már csak azért sem, mert az eredeti film legszemetebb része teljes egészében hiányzik a remake-ből: a nő a megerőszakolás után véresen, megtörten, félholtan, anyaszült meztelenül hazatántorog, ahol már várják őt kínzói, és még egyszer végigmennek rajta). 