Április 30-án hetedszer kerül megrendezésre a Képregényfesztivál a Dürer Kertben, mi pedig jelen leszünk - lesznek majd riportok, személy szerint én az Alfabéta-díj zsűrijében is benne vagyok, deélőben is követhetitek az eseményeket twitteren.
A fesztivál programja:
Nagyszínpad
10:30: Megnyitó ünnepség A Fesztivált megnyitja: Halmos Ádám a Magyar Képregény Szövetség elnöke
11:00: „Call it a day” bemutató A Finnagora, a Magyarországi Észt Intézet és a Magyar Képregény Szövetség együttműködése hívta életre azt a képregénykiállítást, melyen finn, észt és magyar alkotók szabadon dolgozzák fel a „Reggel, délben, este” témáját. A kiállítási anyagából készült kötet a 7. Magyar Képregényfesztiválra jelenik meg.
12:00: Holland Képlegények Gert Jan Pos (Holland Vizuális Művészetek, Design és Építészet Alapítvány) holland képregénypromóter előadásából kiderült, mi inspirálja a holland képregényalkotókat munkájukban. A közönség betekintést nyerhet olyan jövőbeni projektekbe, mint a leghíresebb holland festők (Rembrandt, Van Gogh, Bosch) életművéből készülő képregényes biográfia, mely az Rijksmuseummal és az amszterdami Van Gogh Múzeummal készül együttműködésben.
13:00: Elvis, a magyarok királya A Fesztivál előtti napokban a magyar, holland, finn és észt alkotók közös képregényes workshopon vesznek részt, ahol Budapest legújabb díszpolgára, maga a Király, Elvis Presley előtt tisztelegnek. A műhelymunka alatt elkészült alkotásokat a Fesztiválon mutatják be. A kArton galériában látható Lamelos kiállítás egyes darabjait is a Király ihlette.
14:00: I. Nemzetközi Képregénycsata A Comics Battle nem vicc. Vérsen komoly, izgalmas küzdelem, melyben évek óta mérik össze erejüket Finnország és Észtország képregényes gladiátorai. A Fesztiválon e két vendégországot, és persze a Holland delegációt is harcba hívja a rögtönzésben legjobb magyar képregényrajzolók bátor csapata. Hogy ki lesz a győztes? Azt a többfordulós, látványos csata közönsége dönti el.
15:00: Alfabéta-díjátadó Idén is a Fesztiválon kerülnek átadásra az Alfabéta-díjak, melyek több kategóriában díjazzák a tavalyi év képregényes termését. A díjakat a Magyar Képregény Szövetség megbízásából független szakmai zsűri ítéli oda és adja át a nyerteseknek.
16:00: Pinkhell #7 bemutató A Magyar Képregény Akadémia és a Szövetség közös képregényes antológiájának hetedik száma is bemutatásra kerül a Fesztiválon. A humoros, akciódús vagy épp sci-fit és horrort idéző kötetet az alkotók az MKSZ standjánál dedikálják a nap folyamán.
17:00: Zórád: 100 A Zórád Ernő születésének 100. évfordulója alkalmából induló kulturális programsorozat menetrendjének ismertetője.
17:30: Comic Jam: eredményhirdetés A Comic Jam képregényrajzoló pályázat eredményhirdetése és díjátadója, a nyertes pályamunkák értékelése.
Chill:
11:30: Kázmér és Huba Magyarországon Beszélgetés Nikowitz Nórával a kultikus képregény strip magyar fordítójával
12:30 Zórád Ernő élete és munkássága Kertész Sándor képregénytörténész előadása
13:30: Képregényfilmek Beszélgetés az Amerika Kapitány, Thor, Zöld Lámpás, X-men filmekről és a többi, 2011-ben bemutatásra kerülő hollywoodi szuperprodukcióról
14:30: Neelakshi: The Quest of Armor Pilcz Roland és Tondora Judit bemutatják a hamarosan megjelenő amerikai fantasy és kalandképregény elkészülésének fázisait, a ceruzarajzoktól a kihúzáson át egészen a színezésig.
15.30: Miriam Katin első magyar kötete Miriam Katin 1957-ben, 15évesen vándorolt ki Magyarországról. A fesztiválra megjelenő, első magyar nyelvű kötete kapcsán a művésznő életútját fia, Ilan Katin mutatja be, aki ezt követően kiadójával, Bayer Antallal együtt válaszol Vass Róbert kérdéseire.
16:30: Beszélgetés Fazekas Attilával A Színes magyar képregénymúzeum 2. kötete kapcsán a művésszel Kiss Ferenc képregényszakértő beszélget.
17:30: Alfabéta 2011 Beszélgetés az idei nyertesekkel és a zsűrivel
Comic Jam
A képregényes rendezvények elmaradhatatlan kelléke a rajzolás, akár versenyszerű keretek között, akár teljes szabadságot élvezve. A Magyar Képregény Szövetség alkotói átadják tapasztalataikat az érdeklődőknek, véleményezik otthonról hozott munkáikat, műhelyfoglalkozás formájában bemutatnak fogásokat, elmagyarázzák a képregényes narráció működését, segítenek a karakterek tervezésében. Immár hagyomány, hogy ismert alkotók is részt vesznek egy közös rögtönzésben, amelynek a témája lehet előre vagy helyben megadott, illetve felöltheti egy képregényes párbeszéd formáját is. A legjobban sikerült improvizált képregények rendszeresen megjelennek nyomtatásban is.
CosplayFlash! Öltözz be kedvenc hősödnek és nyerj az LC Fashion & Arttal!
A 7. Magyar Képregényfesztiválon képregényes és mangás cosplay versenyt hirdetünk, ám eddig sosem látott formában mérkőznek meg a jelmezesek. Öltsd magadra te is kedvenc képregényhősöd ruháját, legyen az akár Pókember, Naruto vagy épp Piszkos Fred; az LC Fashion & Art standjánál profi fotók készülnek majd rólad, amiket a színpadra kivetítve mindenki láthat. A képeidet a Facebookra is azonnal feltöltjük. Ha te kapod a legtöbb lájkot, tiéd az értékes képregényes, mangás ajándékcsomag!
Nintendo 3DS és Xbox Kinect
A Fesztivál nem csak a szakmai programok, beszélgetések, előadások színtere, de a szórakozásé is. Ha elfáradtál a képregényes standok gazdag választékának feltérképezésében, próbáld ki a legújabb konzoljátékokat:
Az Xbox 360 játékkonzolhoz tartozó legújabb fejlesztés, a Kinect is tesztelhető lesz a Fesztiválon. A kontroller nélküli irányítható játékok az egész testedet megmozgatják. A Kinect reagál a mozdulataidra. Ezért ha rúgnod kell, akkor rúgj! Ha ugornod kell, ugorj! Már tudod is, hogyan kell játszani.
A látogatók idén szemüveg nélküli 3D játékokat is kipróbálhatnak, hiszen a fesztivál vendége lesz a Nintendo 3DS is. Keressétek a csinos hölgyek „derekára kötött” konzolokat és próbáljátok ki a legújabb Nintendo 3D játékokat!
Star Wars: Rebel Legio Az egész napos rendezvény alatt a Rebel Legio magyarországi csapatának rohamosztagosai és vadászpilótái ügyelnek rá, hogy az erő legyen mindenkivel.
Hollywoodot mindenki ismeri már annyira, hogy tudja: ha valami nagy sikert arat, úgy hiszik, hogy rátaláltak a filmvilág legújabb csodaszerére, és az adott koncepciót, ami mögött a pénz szagát érzik, addig fejik, amíg csak lehetséges. Az X-Men és a Pókember képregényadaptációk azóta sem csillapodó hullámát indította el, a Transformers tarolása után rögtön zöld utat kapott az évek óta veszteglő G.I. Joe projekt, az Avatar pedig kiengedte a palackból a legfrissebb őrületet, a 3D-t, és most már lassan mindent, ami (a nagy stúdiók szempontjából) számít, térhatásban élvezhetünk, persze lényegesen magasabb jegyárért. Múlt héten az M1 Szélesvászon című műsorában beszélgettünk erről a trendről, de a téma megér egy pár percnél hosszabb kifejtést is. A kérdés természetesen az, hogy mit képvisel a 3D: a vizuális szórakoztatás egy új, magasabb szintjét vagy csak egy parasztvakító üzleti fogást?
Az álomgyár mindig a technológiához fordult, ha veszélyben érezte az elsődleges bevételi forrásának számító mozikat. Az ’50-es években, amikor rohamosan terjedt a konkurenciának számító televízió (1954-re az amerikai háztartásoknak már több mint felében volt egy készülék, és a demográfiai változások – tömeges kiköltözések az elővárosokba – is a doboznak kedveztek), a stúdiók újítások egész sorát vezették be, hogy olyasmit kínáljanak a nézők számára, amit a tévé előtt ülve nem kapnak meg. A szélesvászon, a sztereó és a szagos mozi is ezek közé tartozott (nagy kár, hogy utóbbi nem maradt meg – micsoda élmény lenne végigülni ezzel a technológiával egy tipikus mai tinivígjátékot, amiben valaki mindig szarik, böfög, fingik, pisál vagy ejakulál), és persze ekkor élte első fénykorát a 3D is, amivel egyébként egészen a filmtörténet kezdete óta kísérleteztek (már A vonat érkezésének is volt térhatású verziója).
A mostani helyzet is hasonló: a HD, a Blu-Ray, a szélesvásznú tévék mind őrült iramban terjednek, aminek köszönhetően egyre többen tudják otthon megteremteni a mozizás csaknem teljes élményét. A modern 3D financiális előnyeire már Robert Zemeckis 2004-es Polár Expressze felhívta a figyelmet (az amerikai vetítések 98%-a ugyan hagyományos 2D-ben zajlott, ám a bevétel nagyjából egynegyede a maradék 2%-ból származott), de a paradigmaváltást az Avatar 2009-es tarolása eredményezte (a bevétel több mint 80%-a 3D-s vetítésekből folyt be). Azóta rohamosan nő a 3D-ben bemutatott filmek száma, idén talán csak a Super 8 és az X-Men várható 2D-ben a nyári blockbusterek közül.
A trend Hollywood számára természetesen nem csak az otthoni mozizással való verseny miatt fontos, hanem azért is, mert egy 3D-s vetítésért jóval több pénzt lehet elkérni. Itthon egy fővárosi pláza normál, 1450 Ft-os jegyárát további 400 Ft-tal kell „csak” megfejelnie a nézőnek a térhatás érdekében, de Amerikában az átlag 10 dolláros jegyre legalább további 5 dollárért nyomtatják a 3D feliratot. Ez testvérek közt is plusz 50%, vagyis itt hatalmas összegekről van szó – és akkor még nem is beszéltünk az egész mögött mozgó igazi pénzekről, vagyis a hardware iparról, ami gőzerővel 3D-sít minden létező technológiát, amiben szerepe van a vizuális megjelenítésnek.
Szóval, azt már tudjuk, hogy a 3D baromi nagy üzlet, de mik a mellette álló kreatív szempontok? Vannak egyáltalán? A 3D egy eszköz, nem több, nem kevesebb, egy film sem lesz tőle sem jobb, sem rosszabb. Egy jó 3D (Avatar) növelheti az aktuális befogadói élményt, egy rossz (Titánok harca) pedig csökkentheti, de magának a műnek a színvonalát nem fogja befolyásolni. A konzervatívabbak gyakran már a CGI-t is átkozzák, annak ellenére, hogy egyértelműen gyakorlati haszna, történetmesélési funkciója van (igen, tudom, ebbe a zárójelbe most rengeteg cinikus dolgot lehetne írni, és teljes joggal – de nem teszem) - márpedig a 3D-ről semmi hasonlót nem lehet elmondani. Innentől teljes joggal dobálózhatunk olyan kifejezésekkel, mint a gimmick, a parasztvakítás vagy a vásári mutatvány. Sőt, nem véletlen, hogy a „pro” oldalt képviselők ellenében (Cameron, Spielberg, Jackson és még lehetne sorolni) vannak szép számmal olyan filmesek és hozzáértők is, akik nyíltan kritizálják a trendet (Christopher Nolannel az élen, de Roger Ebert is írt tavaly egy „pokolba a 3D-vel” cikket).
Ráadásul a fentiek mellett – James Cameron forradalmi újításai ide vagy oda – vannak itt tisztán technológiai problémák is. Egy térhatású kép nyilván akkor tökéletes, ha a néző, akárcsak a valóságban, a látvány bármely pontjára tud fókuszálni. Ez csak abban az esetben lehetséges, ha a kép minden részlete éles, ami viszont kiveszi a rendező kezéből a mélységgel való játék lehetőségét, vagyis nem tudja irányítani a néző figyelmét, nem tud például élesbe hozni egy addig elmosódott ajtót a háttérben, ami most kinyílik. Ha pedig a térhatású kép nem tökéletes, vagyis mondjuk a háttér nem éles rajta (ez tipikusan hagyományosan felvett, utólag 3D-re konvertált filmeknél fordul elő), akkor a néző agya összezavarodik, amikor a tér illúziójának hála teljes joggal igyekszik fókuszálni a főszereplő mögött vonagló sztriptíztáncosnőre egy éjszakai bárjelenetben, és a cicik mégis homályosak maradnak (sok 3D vetítés utáni fáradságnak, szemproblémának és fejfásnak ez az oka). Még nagyobb probléma, hogy az ilyen technológiával készült filmek sötétebbek, mint 2D-s társaik – nem elég, hogy maga az eljárás is jelentősen csökkenti a jelenetek fényerejét, erre még a szemüveglencsék is rátesznek egy lapáttal.
Persze a technológia efféle hátrányainak egy részére alighanem találnak majd megoldást a jövőben, kérdés, hogy az egésznek van-e értelme egyáltalán. A befogadó szempontjából a 3D kétféle lehet: az a bizonyos agresszív, tolakodó fajta, amikor valami folyton repül a néző felé, és az elegánsabb, visszafogottabb típus, amit nézve az ember egy idő után el is felejti, hogy térhatásban látja a filmet. Előbbi primitív vásári fogás (bár bizonyos műfajokhoz, stílusokhoz kétségkívül illik), ráadásul teljesen kizökkenthet a filmélményből, de erről szerencsére már kezdenek leszokni. Utóbbiban inkább van ráció, bár soha, egyetlen film esetében sem éreztem úgy (ideértve a folyton mintapéldaként emlegetett Avatart), hogy kellett bele a 3D. Avagy általánosan fogalmazva: a filmművészetnek nincs szüksége a térhatású képre. A támogatói gyakran emlegetik, hogy annak idején a hang, majd a színek megjelenése ugyanilyen lépcsőfok volt, és azoknak (főleg utóbbinak) is voltak ellenzőik, végül mégis bizonyították létjogosultságukat. Csakhogy a példa sántít. A hang és a szín a valóság vászonra való leképezésének természetes eszköze, míg a 3D egy felesleges bűvésztrükk: agyunk a normál, síkban prezentált kép információit is kiegészíti annyira, hogy érzékeljük a mélységeket, távolságokat, vagyis lényegében eleve adott a 3D illúziója.
Mindez nem zavarja a stúdiókat, amik teljesen elkötelezték magukat a technológia mellett. Az előbbi példa olyan szempontból mégiscsak helyes lehet, hogy akárcsak a hangos- és a színes film, a 3D is kinőheti magát, és a médium standard formátumává válhat idővel. Ennek a gondolatnak Martin Scorsese az éllovasa, aki többször hangoztatta, hogy szerinte a térhatásnak korántsem csak a látványfilmek esetében van értelme (következő projektje, a Hugo Cabret természetesen 3D-ben forog), és itt kell megemlíteni Werner Herzogot is, aki szintén a 3D-hez nyúlt legutóbbi dokumentumfilmjében, a Cave of Forgotten Dreamsben (igaz, saját bevallása szerint egyáltalán nem tervezi, hogy valaha újra használja ezt a technológiát). De felmerül a kérdés, hogy mire lesz elég a 3D elterjedésének üzleti hatása, ha egyszer a kreatív szempontjai elhanyagolhatóak? Mint már említettük, a 3D egyrészt több pénzt jelent Hollywoodnak, másrészt versenyelőnyt az otthoni mozizással szemben. Csakhogy ez utóbbi előny relatíve gyorsan el fog párologni. Míg a szélesvásznú tévék jó 60-70 évvel később terjedtek csak el, mint az első nagy szélesvásznú mozis eljárások, a Cinerama és a CinemaScope, a 3D technológia (a tévéktől a mobiltelefonokig) már most a spájzban van. A digitális korszakban a mozi már nem tud mérföldekkel az otthoni filmnézés előtt járni, mint egykoron.
Ezt persze tudják Hollywoodban is, nem csoda hát, hogy több fronton igyekeznek bebiztosítani a jövőjüket. A sokat vitatott, és sok A-listás rendező (Cameron, Bay, del Toro, Zemeckis, Jackson stb.) által ellenzett Premium Video on Demand szolgáltatás e hónapban indult el Amerikában – lényege, hogy az adott filmeket mindössze két hónappal a mozibemutató után, 30 dollárért bárki letöltheti HD-minőségben. Az ár egyelőre csak a nagycsaládosoknak kedvez, de sokan már így is a mozik halálát prognosztizálják – márpedig a szolgáltatás a későbbiekben csak bővülni fog, és az árcsökkenést sem nehéz előre látni. Arányaiban a stúdiók sokkal több pénzt látnak ebből a forgalmazási formából, hiszen míg a mozis jegyáraknak nagyjából a fele vándorol hozzájuk, addig az említett 30 dollárnak a bő kétharmada landol a zsebükben. És a Földnek nem szokása visszafelé forogni. Lassan eljutunk arra a szintre, ahol a mozi, a közösségi élményen kívül, semmi olyat nem tud majd nyújtani, amit otthon nem tudunk magunk reprodukálni, és ahol a mozi megszűnik a stúdiók elsődleges bevételi forrása lenni (pont a 3D-sített blockbusterek esetében, csak a merchandise-ból származó bevételek bőven meghaladhatják a jegyeladásokat). Az MPAA statisztikái szerint az amerikaiak 11%-a minősül rendszeres mozibajárónak (ami azt jelenti, hogy havonta legalább egy előadásra beülnek), és tőlük származik a mozik összbevételének több mint a fele. Ha közülük csak egy kevesen átcsábulnak az otthoni filmezésre (vagy még inkább: a nyilván sokkal kevésbé filmfanatikus 89% egy része marad otthon), a mozik akár fel is adhatják a harcot. És innen nézve a 3D nem több átmeneti megoldásnál, ami csak késlelteti az elkerülhetetlent.
A fő probléma mégis az, hogy ahelyett, hogy a jövőben is működőképes üzleti modellt kereső Hollywood egy eszközt látna a 3D-ben, ami segít megtartani a mozinézőket, egy csodaszert lát benne, és mindre ráerőlteti, amire csak tudja. Ez pedig még messzebb tolja a háttérbe a kreativitást, ami már eleve a mainstream amerikai film legaggasztóbb tendenciája az utóbbi években. Az egyes zsánerek butulnak, az ötletek hiányoznak, a döntések nem a kreatívok, hanem a marketingesek kezében vannak (minderről hamarosan bővebben). Pedig én nem 3D filmeket akarok látni. Hanem jó filmeket.
Az Egy szerb film korántsem azért tekinthető a kínpornóként megbillogozott alműfaj díszpéldányának, mert megélhetési kéjelgés és valószerűtlen mérvű bántalmazások egyidejű megjelenítésével múlat mintegy száz percet, sokkal inkább farizeusi igyekvése okán, mellyel az alantas vágyak kielégítésének alantasságát vagy épp egyszerűségét cáfolja. Tekintete kancsal: bőszen kacsint csekélyszámú cinkosa felé, a művészi koncepcióját érő támadásokra készülve pedig hóna alatt zsírosít egy görbe tükröt. Rajta felirat: „GÖRBE TÜKÖR!!!44!!!!!” A rendező eme lelemény korlátai között próbál minden leírt és kimondhatatlan határt átlépni, amiben mondjuk Bret Easton Ellis olvasóinak szemében érdektelen kudarcot vall, de filmjében legalább basznak újszülöttet. Mert van, akinek minden vicc új.
Higgadjatok le, nem kell megbotránkozni. Most nem – csak – a társadalom hármas felosztásáról fogok értekezni, miszerint van a hülye tömeg, van a hülye szubkultúra, és vagyunk én és aki lájkol. Ki tudja, talán még a filmről is esik szó. Impossible is nothing.
Kezdeném a tényekkel, az alkotók neveivel, de a mentálmedián kedvesen megsimogatja a tarkóm, és elfele tekeri a fejem: az ízlésficamok normatív középértékeként hitelesített imdb keresője hallgatólagosan szabotálja adatgyűjtő próbálkozásaim, hogy ha netán sátáni véletlenek összejátszása következtében az „a serbian film” karakterszekvencia beütődne a rubrikába, például a macsek egy fordítva feltett Mester és Margaritáról ugrik a klaviatúrára péntek tizenharmadikán, szegény pszichém ne legyen kitéve semminek, aminek nem kéne. Cím szerint keresve nincs találat. A konszenzus szerint ha a vásznon látok egy újszülöttet, akivel igényeinek előzetes felmérése nélkül létesít szexuális kapcsolatot egy százkilencvenes, tagbaszakadt kopasz, akkor az nekem rossz, míg nem vagy nem annyira rossz, ha – a lényeglátó cenzurális teljesítményeknek köszönhetően – öt helyett mindössze három snitt erejére vagyok kitéve eme fertelmetes borzasztóságnak.
A cenzúra és a tekintélyes vállait aggodalmaskodva pöckölgető érdekek leginkább azt hagyják figyelmen kívül, hogy miközben még az Egri csillagok filmváltozatára is tizenkettes karikát követelnek, mesterségesen gerjesztik a – mellesleg évezredes hagyományú – erőszak-ábrázolás igényét. Amekkora árkot ásnak a néplélek és a média tematikailag érintett zsánerei közé szemből, akkora földhidat hánynak össze a másik oldalon. A futószalag és a másodpercenkénti elévülés termelői közegében a creative killing látszólag a leghatékonyabb eszköze lehet a horrornak, ami komolyabb népszerűségnek azonban csak akkor örvendhet, ha elébe megy a morális pánikoknak. Erőszaktétel közben lefejezni, vagy a tagbaszakadt kopaszt szemüregen keresztül jól megszeretkezni – csak majdnem elég.
Ú, de gáz vagy, hallod, ez nem öncélú, és ennek mondanivalója van, hallod, ez egy ilyen álleglória! Ezt se tudod?
És valóban, hogy-hogy nem, egy-két jól időzített szövegkönyvi célzással csak fény vetül Srdjan Spasojevic alkotásának elvetemülten humanista indíttatására. A pervi producer (Vukmir) snuffjának főszerepét elvállaló, nyugdíjazott pornósztár (Milos) története Salo, avagy Sodoma 120 napjának egyenesági leszármazottjaként leplezi le magát; itt és most márpedig megértődik (újra…), hogy bánik a Hatalom az emberrel.
Spasojevic egyetlen képet használ: a penetráló lompos képét, poetikája imigyen majdnem olybá cizellált, mint amaz utcagyereké, aki egy valag igekötő és a baszni ige biztos birtokában fejez ki – nem elképzelhetetlenül gazdag gondolatiságából – mindent. Ahogy Pasolini, a töprengető utalásoktól, iróniától mentes, otromba szimbolikán kívül semmit nem tud felhozni a mentségére, de míg az olasz kultusztrutyi és több kortárs horror naturalizmusa hatékonyan fokozza az obszcén és a morbid mint esztétikai minőségek zsigeri hatását, az Egy szerb film magas színvonalú kivitelének köszönhetőn (a plánozás és a világítás ákategóriás mozikat idéz) egyszerűen elidegenít. Még a magyarázó flashbackek kézikamerás felvételei is játszi könnyen unhatók. (Naná, hogy okosabb a film annál, mintsem lineáris legyen.)
Különösen esetlenre, kifutás nélkülire sikerednek a film azon visszatérő képsorai, melyben a destruktív parázna vágy az ártatlan gyermeki tekintettel szembesül, de a Srjdan Todorovic által amúgy hitelesen megformált Milost legalább zavarja az, amit Spasojevic és írótársa, Aleksandar Radivojevic egy flegma lapozással letudnak.
A fő bibi nem abban van, hogy a direktor úr gyöngéden árnyalt meszidzse („A Hatalom szétkúrja a Családot, szétkúrja a Népet”) nettó semmit mond Szerbia és-vagy Montenegró (vagy bármely ország…) amaz társadalmi problémáiról, melyeket állítólagosan leképezni igyekszik, hanem hogy a direktor úr taknyot árul spanyolviaszként. Az erőszak, mint durvafizikai érdekérvényesítés, kb. mindig a hatalom megnyilvánulása, a valaki, valakik feletti önkényes hatalom birtoklására irányuló aktus. Michael Myerstől (például a WASP értékrend szorítása) Jigsawig (teszem azt a demokrácia függönye mögül szadisztikus kéjsóvárgással leskelődő Nagy Testvér, lásd klágiánus olvasat) a legtöbb antagonista az elnyomó hatalom valamilyen mérvű absztrakciójaként iparkodik mérsékelni a túlnépesedést. A hatékony műfaji horror, vállalva az irracionalitás, az „öncélúság” felelősségét, kérdéses tudatossággal, ezeket a fenyegetéseket teszi közszemlére, ezeket szelepesíti, és vonatkozó, egyéb közhelyek.
Spasojevic melák allegóriája pusztán ürügye az izzadtságszagú extremitásoknak, legitimációs habiszti. És ahogy diktafonjaiból a Fűrész halálra vált léleksebésze sem a filmbeli áldozatoknak vagy a kínpornó hallatán is fanyalgó közönségnek recsegi az erkölcsi, spirituális megújhodás ígéretét, pontosan úgy az Egy szerb film sem más, hanem önkéntes hívei számára teszi önmagát morálisan elfogadhatóbbá. Azoknak, akik lélekben sokkalta érettebbnek és erősebbnek és mokányabbnak vélik magukat, mint, mint mondjuk egy ma született bárány.
Nyolc évvel az elstartolása után végre Magyarországon is kapható az elmúlt évtized egyik legjobb amerikai képregénysorozata. Robert Kirkman stabil rajongótáborral rendelkező, kritikusi dicsfényben fürdőző, jelenleg a 84. részénél járó The Walking Deadje azon kevés comicok közé tartozik, amelyeknek eladásai lassan, de folyamatosan nőnek egészen indulásuk óta. Idén februárban, köszönhetően nyilván a tavaly indult tévés adaptáció népszerűségének is, végre elfoglalta az első helyet a független képregények sikerlistáján. Felmerülhet a kérdés: mit lehet 8 éven keresztül mesélni lassan csoszogó hullákról? Hogy nem válik egy zombihorror unalmassá és önismétlővé ennyi idő alatt? A válasz egyszerű: a The Walking Dead nem pusztán zombihorror, hanem egy kényelmetlenül realisztikus, fizikailag és pszichológiailag egyaránt brutális karakterdráma. Az ilyesmi természetesen csak hosszútávon tud érdemben kibontakozni (hogy mennyire, az sep remek cikkében olvasható), így az itthon most megjelent, a sorozat első hat részét magába foglaló, Holtidő című kötet (a Days Gone Bye nagyszerű magyarítása) még csak nyomokban tartalmazza azokat az elemeket, amik Kirkman munkáját az amerikai képregény modern klasszikusává tették. Merthogy az írónak nincs más választása, mint hogy az alapoknál kezdje a történetet. Ha a comic lényege a főhős, Rick Grimes, és társainak változása, pszichológiai összeomlása és hanyatló moralitása az állandósult (vagyis idővel az új standarddé vált) extrém körülmények közepette, akkor először is meg kell mutatni a normál kiindulási pontot.
A Holtidő így még azt a hagyományos zomibfilm-dramaturgiát követi, amit a későbbiekben messze maga mögött hagy, sőt, konkrétan Danny Boyle 28 nappal később című filmjének felütését veszi kölcsön. Rick egy rendőr, aki megsérül egy tűzharcban, és egy hónap után arra ébred a kómából, hogy a civilizáció összeomlott, az emberek eltűntek, és mindenfelé oszladozó, húsevő holtak csoszognak. Feleségét és fiát nem találja otthon, így elindul a legközelebbi városba, ahová a krízis elején a katonaság terelte a túlélőket.
A 134 oldalon Kirkman lefutja a kötelező, megkerülhetetlen köröket: az élőholtak felfedezése, a túlélés szabályai a „szép új világban”, a család keresése, eljutás A pontból B pontba, parázs vita a következő logikus lépésről az életben maradás érdekében. De már ez a kötet is több a toposzok felmondásánál. Az olyan pillanatok, mint Rick fia és egy kislány rövid, szívszorító szóváltása a halálról és az elvesztett apákról, vagy főleg, a nők beszélgetése arról, hogy az újonnan szerzett mosópor mennyivel jobb az eddiginél, már abba az irányba viszi a képregényt, ahol nem a pillanatnyi túlélésen van a hangsúly, hanem magán az életen. Azon az életen, ami, bár tele van halállal és sétáló holtakkal, bizarr módon hétköznapivá vált.
És a fő kérdés, ami Kirkmant – és az olvasót – foglalkoztatja, ami fontosabb, mint a fröcsögő vér, az omló belek, a holtak lefejezése, főbelövése, és az élők szétmarcangolása (amikből – félreértés ne essék – azért van bőven), hogy az emberek hogyan reagálnak az új „normálisra”. A morális értékrendek meginognak, a prioritások elcsúsznak, a civilizáció rétegei lassan kezdenek lemállani. A Holtidő ennek megfelelően Rick és társa, Shane konfrontációjára hegyeződik ki, és a főhős záró szavai (az élők megölése nem lehet ugyanolyan könnyű, mint a holtaké) már most keserű, rossz ómenként hatnak – a későbbi események ismeretében pedig még inkább.
A képregényt itt még Tony Moore rajzolta, de a következő kötetben már Charlie Adlard veszi át a feladatát, aki azt mind a mai napig végzi. Moore gyönyörű fekete-fehér látványvilágának van egy enyhén rajzfilmes beütése, különösen az arcmimikák terén (ez Adlard érkezésével kikopik majd), de képei egyébként nyersek és realisztikusak, és amikor szükséges, brutálisak és horrorisztikusak. Jellemzően, a zombik arca sokkal részletgazdagabb, mint a szereplőké, ami a félelemfaktoron túl a valószerűséget is segíti. Hogy az alkotók mennyire értenek a történetmeséléshez és annak emocionális hatásához, arra jó példa a kötet talán legerőteljesebb két oldala, amin Rick rátalál egy szinte teljesen a csontvázáig oszlott, de még mindig élő, magatehetetlen zombira.
A magyar kiadás példaértékű (leszámítva esetleg az eredetinél némileg kisebb méretet). A papírminőségre a legkevésbé sem lehet panaszunk (ahogy a Hellboy esetében, a vastagabb papír itt is jóval kövérebb kötetet eredményez az eredeti amerikainál), a kötés is stabilnak tűnik, a fordítás pedig tökéletes, Kirkman szövegének apróbb nüanszait is visszaadja. Ráadásul mindez mindössze 2290 Ft-ot kóstál. Teszek egy vad (?) kijelentést, és azt mondom, hogy aligha lesz képregény idén Magyarországon, amire ennél jobban megéri majd beruházni. És mindenki, aki még nem ismerné a sorozatot, tartsa észben: a Holtidővel még nem láttál semmit. Ez még csak a bemelegítés. A java ezután jön.
Bárhol is írjanak a Submarine-ról, a Rushmore és a Harold és Maude mindig felbukkan hivatkozási pontként. És valóban, a második tréler alapján bátran állítható, hogy akiknek bejött a fentebb említett két film, a Submarine-t is imádni fogja. Elvont humor, különc tinik, az első komoly kapcsolattal járó csetlés-botlás. És ha ez még nem lenne elég, a 15 éves főhős még szülei válságba jutott házasságát is meg akarja menteni. A helyszín sem szokványos, mindez egy Wales-i iparvárosban történik. A film zenéjét az Arctic Monkeys gitáros-énekese, Alex Turner szerezte. Elsősorban azoknak a geekeknek ajánlom, akik néhanapján hipszterek.
Az elmúlt évek tinifilmjeit, coming-of-age történeteit, vagy nevezzük őket annak, aminek akarjuk, egy kivétellel (Könnyű nőcske), csalódásként éltem meg. Kiveszett belőlük a báj, mivel a kamaszokra jellemző sutaságot és bizonytalanságot, összekeverték a mesterkéltséggel. Pózba merevedett fiatalok népesítették be ezeket a filmeket (Lázongó ifjúság, Scott Pilgrim a világ ellen), akik teljességgel hidegen hagytak. Most a Submarine-ban bízok, hogy megtörje a sokéves átkot, és ismét legyen egy film útkereső tizenévesekről, amelyért legalább annyira lehet lelkesedni, mint a Rushmore-ért. Az előjelek bíztatóak.
„Megérkezni Tokióba, s onnantól már mint film vagy valami különösen kegyetlen videojáték.” – Vágvölgyi így indul várost nézni a „Tokyo Underground”-ban, és valószínűleg Ridley Scott is ezt látta, amikor a Fekete eső stábja megérkezett Oszakába. Nem véletlen, hogy amerikai filmesek nagyon ritkán teszik be a lábukat a szigetországba, és akkor is inkább elbújnak az ambient hangulatú szállodájukban (Lost in Translation). Mert egy japán metropolisz a gaijin-nak legalább annyira idegen, mint az „old blade runner”-nek a 21. századi szmogos-neonfényes Los Angeles, vagy a Nostromo legénységének az LV-426 magányos bazaltoszlopai. Amikor 1989-ben két oldschool amerikai zsaru - Nick Conklin (Michael Douglas) és társa, Charlie Vincent (Andy Garcia) - a gyilkosság miatt Amerikában letartóztatott jakuzával, Sato-val (Yusaku Matsuda) Oszakába repült, az idegenvezető nem lehetett más, mint Ridley Scott.
Persze Sato már a film elején megszökik, a new yorki nyomozók pedig saját módszereikkel indulnak utána a számukra teljesen ismeretlen kultúrában - nyomukban a szabálykövető irodakukacokkal teli japán rendőrség és a katana-val a kézben motorozó jakuzák. Egy Ridley Scott kaliberű filmesnek a Párbajhősök, Alien, Blade Runner mesterhármassal a háta mögött ez a sztori ujjgyakorlat lehetett – ő mégis klasszikust rendezett belőle. A Fekete eső így lett a ’80-as évek – többek között a Scott testvérek által megteremtett - videoklip-esztétikájának legszebb darabja, az évtized végére elhasználttá vált giccses megoldások és a felesleges művészkedés - sajnos éppen a kistestvér Tony Scott késői filmjeiben elszabadult agyonszűrőzés, nézhetetlenné vágás - nélkül.
Oszaka képeibe Ridley Scott első látásra beleszerethetett. A Fekete Esőt emiatt az olyan apró vizuális ötletek, fények, beállítások teszik korlátlan mennyiségben újranézhető mozivá, mint egy hajnali üldözés közben az úttisztító gépen és a biciklivel munkába induló japán munkásokon pár másodpercre elidőző kamera, vagy egy-egy közeli a science fiction-be illő gyárkéményekre. Néhány megoldás még évek múlva is visszaköszön: a füstös-véres vágóhidat Ridley Scott a Hannibal nyitó rajtaütésénél idézi fel, és valószínűleg James Cameron-t is megihlette a rivális japán bandák acélgyári leszámolása, mikor helyszínt keresett a Terminator 2 fináléjához. Golfpályát pedig ennyire fenyegetően-gyönyörűen legközelebb Michael Mann mutat a Bennfentesben.
A stábnak ugyanakkor folyamatos gondjai voltak a japán hatóságokkal és be sem tudták fejezni Japánban a filmet: a szőlőültetvényen zajló saras-motoros végső leszámolást végül Kaliforniában kellett felvenni. Nyilván emiatt Scott Oszaka iránti rajongása is ellentmondásos képeket szül: az Amerikából érkező repülőről még a Blade Runner nyitányához megtévesztően hasonló, lenyűgöző panorámát mutat, de a riasztóan idegen architektúrájú, kihalt és halált ígérő sikátorok már a Nostromo folyosóit juttatják eszünkbe. És a ventillátorok is még mindig ugyanolyan egyhangúan forognak, mint a Blade Runner valamelyik elhagyatott tömbházában - 1989 Oszakája a szókimondó bőrdzsekis new yorki zsarunak épp annyira science fiction, mintha 2019 Los Angelesében járna.
Nick Conklin nyomozónak ezek után nem is lehet más választása, minthogy egy (szárnyas) fejvadász fanatizmusával eredjen a jakuza nyomába, miközben a replikáns Leon Kowalski arroganciájával osztja ki az utána szaglászó belső elhárítás öltönyöseit a Blade Runner Voight-Kampf tesztjére emlékeztető kihallgatási jelenetben. A Fekete eső antagonistája is a rendszeren kívül (pengeélen) létező replikáns: Roy Batty Sato, a mentora (teremtője?) ellen fellázadt jakuza.
A Fekete Eső elsősorban Michael Douglas filmje, aki friss Oscar-díjasként, csúcsformában alakítja ezt az inkább Sylvester Stallone-típusú szerepet. Nick Conklin folyamatosan megszegi az eljárási szabályokat, lefejeli a nagyképű gyanúsítottat és Hans Zimmer életművének egyik legütősebb főtémájára tör-zúz a tetthelyen. A tartásdíjra valót utcai motorversenyeken keresi meg, és amikor meggyújt egy bankjegyet, majdnem annyira cool, mint Chow Yun Fat a „Szebb holnap”-ban. Douglas a figurát pár évvel később San Francisco-ban játssza újra: a nyers modorú Nick Conklin-t még nem engedték volna be Johnny Boz klubjába, de a „másik Nick”, az Elemi Ösztön Nick Curran-ja a bőrkabátot már elegáns öltönyre cserélte - a keze viszony ugyanolyan gyorsan eljár a szemtelenkedő kollégákkal és a flört Sharon Stone-nal is annyira kihívó, mint a Fekete eső megközelíthetetlen „amerikai gésájával” (Kate Capshaw). Mindegy, hogy az ellenfél a működésképtelen igazságszolgáltatás, vagy az ököljogon alapuló japán alvilág – Douglas alakításában mindkét figura ugyanaz a rendszerrel megszállottan szembemenő, kompromisszumképtelen, az igazságához körömszakadtáig ragaszkodó férfi. Nem meglepő, hogy a Fekete eső emblematikus képe lett az emberfelettien hatalmas kamion előtt megtorpanó és fegyvert rántó Michael Douglas. „I know how it is, I know how it will be, when all the rest are gone, I'll be holdin’ on”- énekel a Nick-félékről Gregg Allman a főcímben, miközben a zsaru a brooklyni napfelkeltében motorozik. Még ha a gésák a nyomozás elején ki is nevetik, nincs kétség, hogy a film végén a pszichopata jakuzával a kezében rúgja be az őrszoba ajtaját.
A felszín: tipikus ’80-as évek-beli amerikai akció-krimi, a jól ismert „kultúrák összeütközése” vonalon, ahol a new yorki nyomozók láncdohányosok és ócska papírpohárból hörpölik a kávét, a japán kollégák dilettáns bürokraták, az örömlányok idétlenül vihorásznak, a jakuzák motorjához pedig szériatartozék a kidülledt szem. (A szereposztás titkos favoritja egyébként Ken Takakura, aki hibátlanul hozza a karót nyelt Masahiro nyomozót és a legnagyobb természetességgel csinál bolondot magából például egy karaoke bárban - az Andy Garcia-val közösen előadott duett a film legvidámabb jelenete.)
A mélység: Ridley Scott következetes rendezése, Howard Atherton és az őt váltó Jan de Bont operatőr gyönyörű képi világa, és persze Michael Douglas és Yusaku Matsuda belemenős játéka - Yusaku már halálos betegen játszotta Sato-t, és nem sokkal a forgatás után elhunyt rákban. (Szerepét egyébként az Ágyúgolyó futamban már egyszer japánnak eladott Jackie Chan-nak is felajánlották, de ő visszautasította – elvi kérdés, hogy sosem játszik negatív figurát.)
És a csúcspont: az idős jakuza főnök, Sugai (Tomisaburo Wakayama) monológja a fekete esőről. Katartikus – mint Ripley végszavai a mentőkabinban, vagy Roy Batty utolsó mondatai a zuhogó esőben. Tears in black rain? A Fekete eső óta zsarufilm nem mert ekkorát ütni.
A Képregény.hu jóvoltából rátehettük a kezünket a The Walking Dead képregénysorozat (micsoda? nem tudod mi ez? itt a gyorstalpaló a műveltségeden tátongó hatalmas lyuk betömésére) első kötetének magyar kiadására, sőt, valójában nem is egyre, hanem rögtön háromra. Mi pedig nem vagyunk sem zsugoriak, sem szőrösszívűek, úgy döntöttünk hát, hogy egy nyereményjáték keretében kisorsoljuk őket azon olvasóink között, akik megválaszolják a zombitémához és a képregénysorozathoz kapcsolódó 10 kérdésünket.
A szabályok a következőek: a lenti kérdésekre adott helyes válaszokat a geekblog@index.hu emailcímre kell elküldeni The Walking Dead nyereményjáték címmel a tárgyban. Az első olyan versenyző, aki minden kérdésre helyesen válaszolt, automatikusan, sorsolás nélkül megnyeri az egyik kötetet, a másik kettőt azok között sorsoljuk ki, akik legalább hat kérdésre helyes megoldást adtak a tízből (a blogunkat rendszeresen olvasók most előnyben vannak, mivel nagy részükre megtalálható a válasz a Geekz-en, de sosem késő átböngészni régebbi cikkeinket). A beküldés határideje április 29-e déli 12.00 óra, eredményhirdetés ugyanaznap 19.00 órakor, a nyeremények átvétele másnap a 7. Magyar Képregényfesztiválon vagy pedig postai úton. Most pedig lássuk a zombitriviát!
1. Mi volt Lucio Fulci a hetvenes évek végén illetve a nyolcvanas évek elején készült három híres olasz zombifilmjének a címe (később rendezett még ilyet, de most csak az ebből az időből származóakra vagyunk kiváncsiak)?
2. Ki készítette az 1978-as HOLTAK HAJNALA effektjeit?
3. Hol játszódik Jacques Tourneur I WALKED WITH A ZOMBIE című filmje?
4. Melyik híres magyar származású színész játszik a WHITE ZOMBIE-ban?
5. Mi indítja be a BIO ZOMBIE-ban a zombikór terjedését?
6. Mi Robert Kirkman aktuálisan is futó szuperhősképregénysorozatának a címe (aminek NEM farkasember a főszereplője)?
7. Melyik híres filmrendező neve fémjelzi a THE WALKING DEAD-ből készült azonos című tévésorozat első évadát?
8. Mi a neve Lucifer főhadiszállásának a Kirkman által írt BATTLE POPE című képregényben?
9. Melyik ismert, zombizsánerbe illeszthető film kezdődik ugyanazzal az alaphelyzettel (a főhős kómából ébred egy kórházi szobában), mint a THE WALKING DEAD?
10. Mi lesz a 2011. április 30-án, szombaton megrendezésre kerülő 7. Magyar Képregényfesztivál helyszíne?
Az amerikai Asylum stúdió a filmvilág pöcegödre. Egy olyan szarhegy, amely mögött marketinges zsenik húzódnak meg. Nem nagyon hiszem, hogy a blog olvasóinak be kellene mutatnom az Ayslum tevékenységét, így hát nem is kívánom sokáig feltartani a kíváncsi olvasókat. Mindenesetre azt el kell mondanom, hogy amikor megláttam az új asylum film az Almighty Thor trailer-ét, amiben Thor uzival végez születésszabályozást egy csapat dinoszauruszon, és a végén még megjelenik Richard Grieco, mint Loki, én konkrétan behuggyoztam!
Dark Horse Presents #1 Történet: sokan Rajz: sokan Kiadó: Dark Horse Comics
Aki kicsit is konyít az amerikai képregényekhez, az elkerülhetetlenül hallott már egy s mást a Dark Horse kiadó Dark Horse Presents című antológiasorozatáról, ami 1986-ban vette kezdetét, és egészen 2000-ig futott (ezzel máig a leghosszabb széria, ami a fekete ló logóját viselte magán). A mára legendás sorozatban jelentek meg először olyan, később saját képregényt kapott történetek, mint a Concrete, az Aliens vs. Predator vagy a Sin City. És dacára annak, hogy az antológiák látványosan nem teljesítenek jól manapság (a kiadó horrortémájú gyűjteménye, a Creepy sem muzsikál túl fényesen), a Dark Horse úgy döntött, hogy a 25. évforduló alkalmából újraéleszti nagy múltú sorozatát (2007-ben már próbálkozott ezzel, akkor az online, MySpace-en terjesztett második széria három évet élt meg). A formátumon változtattak (a füzet 80 oldalas lett, és immár nem fekete-fehér, hanem teljesen színes), de a lényeg ugyanaz: egy rakás jól és kevésbé ismert író és rajzoló dobja össze, amije van, mindenféle formai és tartalmi megkötések nélkül. Az eredmény, ahogy az sejthető, egy vegyesfelvágott.
A füzetet stílszerűen Paul Chadwick nyitja a Conrete-tal, ami anno az eredeti DHP első részének szenzációja is volt. Ez itt egy egyszerű, ötlettelen kis történet, a karaktert már ismerőknek nem szolgál semmi érdemlegessel és újjal, a szűz olvasóknak pedig nem szolgál semmiféle fogódzkodóval arra nézve, hogy miről és kiről is van szó. A helyzet a későbbiekben sem javul, sőt. Howard Chaykin Marked Man című krimije egy profi rablóról szól, aki hivatását titokban tartja felesége elől: a rajzok rondák, a nyitójelenet struktúrája, dinamikája katasztrofális (amit Chaykin manapság művel, azért civilizáltabb bolygókon börtön jár), a történet unalmas, a karakterek érdektelenek, cliffhanger meg nincs is, a nyolcadik oldalon csak úgy hirtelen kiírják a tubikántinyúdot. Sajnos a legendás rajzoló, Neal Adams ezt követő Bloodja még rosszabb. Nehéz lehet megoldani, hogy egy nyolc oldalas képregény szinte végtelenül repetitívnek tűnjön, de neki sikerül. Lényegében egyetlen karakter pofázik benne nagyon hosszan tökugyanarról, egy olyan leszámolást vezetve fel a címszereplő és egy rakás gengszter közt, ami ezek után senkit nem fog érdekelni. Richard Corben posztapokaliptikus szösszenete, a Murky World is csak az alkotó hőn szeretett, sajátos rajzstílusa miatt érdekes, egyébként döbbenetesen összecsapott és unalmas. Inkább érdekességnek, mint önálló képregénynek megy el az októberre tervezett Star Wars: Crimson Empire III prológusa, és Frank Miller 300 prequeljének, a Xerxesnek egy mindössze négyoldalas előzetese. A mérleg pozitív oldalát két jópofa, egyoldalas strip, egy rövid Harlan Ellison-novella és három nyolcoldalas történet igyekszik lejjebb nyomni. David Chelsea Snow Angele egy bájos, kellemes történet egy kislányról, aki hóangyallá válik, és szülei dörgedelmei ellenére igazságot oszt a környéken (persze csak kicsiben), míg Carle Speed McNeil Findere egy szimpatikusan morbid sztorival szolgál egy hétköznapi állást kereső gengszterről. A nem túl erős mezőnyből a fődíjat Michael T. Gilbert kapja szenzációs ’50-es évekbeli sci-fi/horror paródiájáért, a Mr. Monster vs. Oooak!-ért. Több ötlet van abban a nyolc oldalban, mint az egész képregény maradék 72-jében, de azt túlzás volna állítani, hogy önmagában megéri a füzet 8 dolláros árát. Az új DHP egyelőre nem hogy nem ugrotta át a lécet, de hason is alig tud átkúszni alatta.
Astonishing Spider-Man & Wolverine #5 Történet: Jason Aaron Rajz: Adam Kubert Kiadó: Marvel Comics
Évente jó, ha két-három olyan Marvel/DC képregény van, ami képes elemi erővel rácáfolni arra a sokat hangoztatott tézisre, hogy ezekben a szuperhősös bohóckodásokban már nem lehet semmi újat mutatni, hogy minden kiszámítható, sablonos és ugyanolyan. Az utóbbi egy évben az egyik ilyen képregény a S.H.I.E.L.D. volt, ami viszont a sajátos koncepciója és alapvetően nem szuperhősös témája okán külön kezelendő – ez pedig azt jelenti, hogy egyedül marad a másik jelölt, a Jason Aaron-Adam Kubert duó Astonishing Spider-Man & Wolverine című minisorozata. Aaron rögtön az első résszel mélyvízbe vágta az olvasót: fogalmunk sem volt, hogy mi történik, és miért, hőseink először egy bankrablásba keveredtek, majd az ősi múltba, végül egy megváltozott jelenbe – ahol a „végül” pusztán az első rész végét jelenti, mert ezzel még csak ott tartunk. Azóta kiderült, hogy a téren és időn áthágó, mindenféle értelem és kohézió nélküli kalandokért Mojo a felelős, aki gyanútlan hőseinket tette meg intergalaktikus valóságshow-jának rongybabaként rángatott főszereplőivé. Aaron lényegében annyit csinált, hogy talált magának egy ürügyet (Mojo), amit meglobogtatva semmilyen elszállt, agyament ötletre nem lehet teljesen hihetetlen túlzásként tekinteni – és kihozta belőle az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb képregényét. Az Astonishing SM&W egy pofátlanul zabolátlan szellemhullámvasút, ami ráadásul hihetetlenül tömény. Minden oldalra jut legalább egy frenetikus ötlet, minden második panelen ott virít egy geg a háttérben (a hiperaktív médiabuzi-guru Mojo verbális ámokfutása az ötödik rész elején magáért beszél), egymást követik az akciók, záporoznak a poénok, és közben a minden ziccert hibátlanul bevágó Aaron képes épp akkora rendet tartani a káoszban, hogy a szereplők viselkedése és interakciói az őrült körülmények ellenére is maximálisan karakterhűek maradnak. Sőt, a mini egyik fő erénye épp a Rozsomák és Pókember közti dinamika ábrázolása. Azon pedig, hogy Kubert gyönyörű, kifejező rajzokat szállít, senki nem lepődik meg – megkockáztatom, nem sok Amerikában dolgozó képregényes van, aki képes olyan stílusérzékkel lavírozni a komikus és grandiózus szituációk között, mint ő. Lenyúlva a Marvel tipikus reklámszövegét, én mondom nektek: ha csak egy képregényt akartok idén elolvasni a kiadótól, akkor ez legyen az.
Fear Itself #1
Történet: Matt Fraction Rajz: Stuart Immonen Kiadó: Marvel Comics
Csinn-bumm, égzengés-földindulás. Itt a Marvel legújabb nagyszabású, a teljes univerzumra kiterjedő crossovere. Már megint? – mondhatnánk, de ha egy pillanatra belegondolunk, rá kell jönnünk, hogy a 2008-as Secret Invasion óta nem csinált a cég ekkora hóbelevancot (a Siege ugyebár csak az Avengers-füzeteket érintette). Az efféle cirkuszokkal szemben sokan – okkal – szkeptikusak, lássunk hát néhány aprócska tényt, ami talán segít elhelyezni a Fear Itselfet a koordinátarendszerben. 1. Nem Brian Michael Bendis írja, hanem Matt Fraction. 2. Reagálni kíván az aktuális gazdasági válság okozta félelmekre és bizonytalanságra. 3. Pusztán egy történetet akar elmesélni, nem pedig eljuttatni valahogy a Marvel világát A pontból B-be (mint minden crossover az elmút bő 10 évből). Ezekből mindenki levonhatja a neki logikusnak tetsző következtetéseket, én a magam részéről egyelőre kivárok. Mert ez az első rész még csak egy olyan Nagy Semmi. Kezdve azzal, hogy olyan érzést kelt, mintha pusztán egy prológus lenne, ami viccesen veszi ki magát, tekintve, hogy a mininek amúgy van már egy tényleges prológusa (Fear Itself: Book of the Skull), és tekintve, hogy a képregény kétszer hosszabb a normálisnál. A sztori elvileg (fontos szó) azért lesz több az összes egyéb „felbukkan egy baromi erős gaztevő, akinek foltosra veréséhez minden hősre szükség van” crossovernél, mert ez a gonosz az asgardi félelemisten (akiről persze a Marvel elmúlt 50 éve alatt egyetlen szó sem esett), és ellenségeit saját félelmeivel szembesíti majd (legalábbis erre épült a reklámkampány). Oké. Mondjuk, hogy van benne potenciál, viszont a való világ eseményeivel vont párhuzam csúnyán erőltetettnek tűnik. A képregény elején Steve Rogers és Sharon Carter egy utcai tüntetést próbálnak kordában tartani – ami persze azért tör ki, mert az emberek egyre elégedetlenebbek és elkeseredettebbek a gazdasági helyzet miatt. Mindez azonban az első rész alapján egy közjáték, aminek semmi köze a sztori gerincéhez. Mintha csak a Marvelnél ukázba adták volna Fractionnek, hogy valahogy kösse a cselekményt a válsághoz, hogy az egész csinnadrattára rá lehessen húzni az aktualitás gúnyáját, ő meg írt egy jelenetet erre a célra, amiből láthatóan alig várta, hogy továbbléphessen. A képregény további részeiben: Odin kiabál a Figyelővel, összeveri a fiát, Thort, majd elvezeti az isteneket a Földről, hogy felkészüljenek a közelgő csatára. Van az egésznek egy „valami nagy baj közeleg” érzete, azt el kell ismerni, de közben hiányzik a dinamizmus és a monumentalitás, és egyetlen szereplőhöz sem kerülünk közel egyetlen pillanatra sem. Korrektül megírt, de lélektelen. Stuart Immonen rajzai persze nagyszerűek (ő az egyik legjobb szuperhősrajzoló ma Amerikában), de ennél egy kicsit többet kell nyújtania a Fear Itselfnek, ha még bő fél éven át le akar kötni minket.
Kick-Ass 2 #2 Történet: Mark Millar Rajz: John Romita Jr. Kiadó: Icon Comics
„Warning! This book contains greatness”. Áll a borítón. Ehh… mit lehet erre mondani? „No, it doesn’t.” Pedig az előző részekre ez a felirat még igaz lett volna. De úgy látszik, egy frenetikus első mini, és a második sorozat egy méltó folytatásként értékelhető első része után a Kick-Ass kezd kifulladni. Kár lenne érte, mert tényleg fasza kis képregény, gonosz, vicces, cinikus és persze nem tisztel sem Istent sem embert – szóval abszolút a legjobb fekete komédiák közt a helye. Ráadásul az egyetlen olyan comic, amit Millar jelenleg, mint pozitívumot tud felmutatni az olyan emberiségellenes bűneivel szemben, mint a Nemesis. Szóval mi a gond? Hogy ez a második rész nem lett sem gonosz, sem vicces, sem cinikus. Nem lett fasza sem. A felütés gyilkos iróniája még hatásos (ráadásul szokatlanul kifinomult a szerzőhöz képest), de utána a szereplők mind csak ülnek, és beszélgetnek arról, hogy kicsodák ők, és mit kellene tenniük. Ráadásul Millar újrahasznosítja az első sorozatban Big Daddyvel kapcsolatban már elsütött poénját (avagy a tragikus múltú szuperhős). Nagyobb baj, hogy úgy tűnik, mintha az író lassan elmozdulna a szuperhőslét coolságának ábrázolása felé, holott eddig az egész sorozatnak az volt a lényege, hogy a lehető legszemetebb módon gúnyt űzzön a köpenyesekből. Most, ahogy Kick-Ass és újdonsült társai (immár egy egész szuperhőscsapat állt össze) rajtaütnek egy bűnbarlangon, csak a tökösség és keménység érződik, a „nézd, milyen gáz, ahogy az a félholtra vert kispöcs hőst játszik a pizsamájában”-tól eljutottunk a „nézd, milyen cool, ahogy ezek a tökös srácok kékre-zöldre verik a gazembereket”-ig. Persze majdnem biztos vagyok benne, hogy Millarnak van még valaki trükk, valami pofátlan fordulat a tarsolyában, és azután visszatekintve, lehet, hogy ez a rész is másképp fest majd, de egyelőre ez önmaga megerőszakolásának tűnik. És ami megbocsáthatatlan az eddigi számok után, hogy nincs benne egyetlen valamirevaló poén sem. Romita természetesen hozza a formáját, ezt a képregényt pont az ő stílusára szabták, kár, hogy a forgatókönyv ezúttal nem ér fel hozzá. Reméljük, hogy ez csak egy egyszeri bökkenő az eddig egyébként makulátlan úton.
Northlanders #39
Történet: Brian Wood Rajz: Simon Gane Kiadó: Vertigo Comics
Hónapokkal a rosszemlékű Metal után Brian Wood visszatalálni látszik sorozatának gyökereihez. A kétrészes The Girl in the Ice egy remekbeszabott dráma volt, rideg, nyers és kegyetlen, amilyennek ezt a sorozatot szeretjük – a most véget ért, három felvonásos The Siege of Paris pedig, ahogy a címe is sugallja, a Northlanders konkrét történelmi eseményeket felhasználó, grandiózus sztorijai közé tartozik. A címbeli ostrom 885 őszén kezdődött, és bő 10 hónapig tartott – a Sigfred vezette dánok és vikingek serege, ha lehet hinni a(z egyébként vitatott) történelmi feljegyzéseknek, jó 30 000 embert számlált, ami ellen egy nagyjából 200 fős francia csapat védte az akkor még egyetlen szigetet elfoglalt Párizst, annak masszív, bevehetetlen tornyaiból. Kövér Károly, a franciák királya végül megvásárolta a békét Sigfredtől. A falak állva maradtak, a dánok kincstára meghízott, mindenki jól járt – kivéve az a néhány ezer katona, aki a semmiért halt meg Párizs tornyai alatt. Woodot természetesen ez utóbbi szempont érdekelte. A történet főhőse a dán kapitány, Mads, aki 14 éves kora óta harcol, vérben, sárban és dicsőségben. Ez az élete, egy született harcos ő, akinek esze ágában sincs majd vénül, meleg ágyban meghalni, és aki magasról szarik mindenféle politikára. Wood főhősének egyszerű, lényegre törő narrációjával túlzás, ítélkezés, giccs és manír nélkül enged betekintést egy katona életébe, aki nem egy szép házra, szerető feleségre, és aranyos kis lurkókra vágyik, hanem törő csontok hangjára, fröcsögő vér látványára, és a győztes csata utáni jól megérdemelt fosztogatásra – mert ez is csak egy épp oly legitim életforma, mint az az előbb említett másik. Az első két rész alig valamiben különbözik egy átlagos Northlanders tipikus csataábrázolásától: kőkemény, a virtusnak élő férfiak harcolnak a nyílzápor közepette, vér és hullák mindenütt. Csak az utolsó számra válik világossá, hogy hová is akar Wood kilyukadni. A harcosra, akinek a lába alól kihúzzák a szőnyeget, vagyis a harcot magát. Mads, aki fél karját odaadta a csata megnyeréséért, nem örül a békének, elherdáltnak érzi a sok ezer katona életét, és bár látszólag hagyja magát lekenyerezni egy mutatós ingatlannal, tudjuk, hogy nem erre vágyik. Az egyetlen komoly probléma a The Siege of Parisszal, hogy Wood kicsit későn kezdi kibontani benne a lényeget. Ugyan bármikor elvagyunk véres, kaotikus csaták hosszú oldalaival, de amiről a sztori igazán szólni akar, ami megkülönbözteti a hasonszőrű történetektől, így szinte csak egy érdekes utógondolat marad, ami nem kerül kellő kibontásra. Hogy Wood ennek ellenére is sikerrel jár, az annak köszönhető, hogy szép rutinja van már a korszak háborúskodásainak nyers ábrázolásában – és annak, hogy Simon Gane brutális, dinamikus képei olyan arcokkal vannak tele, amiket mintha vikingek faragtak volna kőből, baltával. De ha már képi világ, a kalapemelés Dave McCaig színezőt illeti meg leginkább: pusztán azzal, hogy a normális esetben kékes látképet (ég, folyó) rendre vérvörösre festi, félelmetesen pokoli hangulatot teremt, ami csak erőteljesebbé teszi Wood azon mondandóját, hogy sokak számára ez egyáltalán nem pokol, hanem a maguk választotta élet.
A független film a 60-as évekbeli nagy korszakának köszönhetően (miután 1968-ban hivatalosan is leszarták a Hays Code-ot) a 80-as évek derekára sikeresen kitermelte azon követőit, akiket mára nemhogy kultikus, de műfajteremtő újítókként tartunk számon. Roger Corman egyszerűsége, John Waters groteszk, polgárpukkasztó morbid humora, vagy Herschell Gordon Lewis vérben, és belekben tocsogó víziói egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy két fiatal egyetemi szobatárs 1974-ben megalapította saját függetlenfilmes stúdióját Troma Entertainment néven.
A kitűzött célok meglehetősen egyszerűek voltak, ugyanis az úriemberek minimál pénzből szerettek volna szórakoztató, ugyanakkor jövedelmező filmalkotásokat letenni az asztalra. Az azóta eltelt közel 40 évben a Troma neve szinte fogalommá vált, azonban magát a név jelentését sok ember előtt sűrű homály burkolja körbe. Fellebbentvén a fátylat a nagy titokról elárulom tehát, hogy Troma szó ősi latin nyelven szabadfordításban annyit tesz, hogy „remekmű celluloidon”. Ha pedig egészen konkrét akarok lenni, akkor Kaufmann és Hertz Virgil Aeneid című epikus latin nyelvű elbeszélő költeményének 2-es könyvéből vette kölcsön magát a Troma szócskát.
Lloyd Kaufmann a Troma stúdió szellemi atyja, aki a Yale egyetemen többek között Oliver Stone és George W. Bush évfolyamtársa volt, a 70-es években több nagy hollywood-i szuperprodukcióban is részt vett szabadúszóként. Az amerikai filmkészítés fellegvárában átélt „élmények” és tapasztalatok hamar arra sarkalták, hogy a nagy stúdiókban látott munkamorált, és működési szisztémát saját egyedi látásmódjával helyettesítse. Elmondása szerint különösen a Final Countdown-ban való produceri részvétele késztette arra, hogy merőben elhatárolódjon a hollywood-i filmkészítési módszerektől. Kaufmann szerint az egész forgatás maga volt a rémálom, a szakmai hozzáértés hiányától kezdve, a totális érdektelenségen át egészen Katherine Ross rendszeres hisztijéig. A hölgy legnagyobb problémája ugyanis az volt, hogy nem jutott neki szék az ebédnél.
Egyedi elképzeléseinek kibontakoztatását a 70-es évek második felében kezdte meg, amikor több barátjával (többek közt Oliver Stone-al, és Micheal Hertz-el) karöltve erotikus jellegű komédiákat kezdtek el forgatni. A Squeeze Play, a Waitress, a Stuck on You és a First Turn-on című komédiák a szakmai elismerés mellett, anyagi sikereket is hoztak számukra.
Aztán a 80-as évek elején Kaufmann szerint a keze ügyébe került egy újságcikk, melynek főcíme az volt, hogy „A horrorfilm halott”. Bár én speciel nemtudom miféle sajtót forgatott az öreg Lloyd, de ha megnézzük az európai és az amerikai filmipar termését a 80-as elején a horror minden volt akkoriban csak halott nem. Mindenesetre Troma stúdió úgy érezte ekkoriban, hogy egy óriási űr tátong a világ filmes palettáján, és az eddigi munkásságukhoz képest egy hatalmas profilváltással a horror műfaja felé vették az irányt. Aztán 1984-ben (bár Kaufmann több interjúban is 1982-re teszi a film forgatási időpontját) a Toxic Avenger című filmjükkel fenekestül felforgatták a független filmezés „állóvizét”.
A történt főszereplője egy Melvin nevezetű szellemi és testi kihívásokkal erősen küzdő fiatal kretén balfasz (gy.k. nerd), aki Tromaville városában (gyakorlatilag New Jersey fikcionális megfelelője) a helyi fitnesz klub takarítójaként keresi a burritóra valót. A fiatal srác állandó céltáblája az egészség klub vendégeinek, akik rendszeresen szivatják, megszégyenítik, és ott rúgnak bele, ahol tudnak. Az egyik kis interakciójuk következtében (Melvin-t balett ruhába öltöztetve lesmároltatnak vele egy bárányt) hősünk kirepül az ablakon és hogy-hogy nem éppen egy toxikus mérgező hulladékot nyitott hordóban szállító kamion platóján landol. A sofőrök ugyanis pont ott tartottak pihenőt, melyet pár tonna kokó felszívásával ünnepeltek meg. Az erősen aktív anyaggal való találkozás hatására a fiatal legény fizimiskája különös változásokon megy keresztül. Teste groteszk módon eltorzul, és emberfeletti erőre tesz szert.
A testén látható fizikai elváltozásokon túl a másik legszembetűnőbb metamorfózison Melvin személyisége megy keresztül, úgyis a mérgező kemikáliák hatására Tromaville új szuperhőse ki nem állhatja bűnt. Még a szagától is undorodik, és valóságos késztetést érez arra, hogy az erőszakos bűncselekményekre válogatott csonkolással, belezéssel, és dekapitációval reagáljon. Tromaville „egészséges” lakói pedig tobzódnak fertőben, és a Toxic Avenger feladata, hogy az egykoron békés és csendes kisvárost újra régi fénye ragyogja be.
A fentebb leírtakból talán részben látszik, hogy a Toxic Avenger egy ostoba, bugyuta film, amihez elképesztően szórakoztatóan vegyül a humor, és a környezettudatosságot zászlóvivőként hirdető ideológia. Lloyd Kaufmann Grand Guignol-ja tehát nem más, mint egy pofátlan, gusztustalan, ám annál mókásabb szatíra, amely a humor legszélesebb palettáját vonultatja fel Buster Keaton-tól egészen Rudy Ray Moore-ig. Nyugodtan titulálhatjuk horrorfilmnek, ám nem a szó abszolút értelmében. A Toxic Avenger ugyanis egy cseppet sem félelmetes, sokkal inkább gyomorforgatóan vicces. A brutalitásfaktoránál, már csak a komolytalansági faktora magasabb. A véres jelenetek azonban még a 80-as évek kult horrorjain edződött veteránok számára is durván hatnak (egy gyerek fején áthajtanak kocsival, egy kutyát agyonlőnek shotgunnal, stb), a film humora pedig valami elképesztően zseniális.
A színészek hozzák a horror vígjátékoktól később megszokott túljátszottságot, amely sok más magát komolyan vevő baromsággal ellentétben rendkívül aranyos, és kétségtelenül sokban hozzájárul ahhoz, hogy a film annyira szórakoztató amennyire. Kell is ez a fajta túljátszottság, hiszen a film karaktereinek 90%-a, nagy jó a faszt inkább 100%-a teljesen röhejes és a valóságtól totál elrugaszkodott fazon. A dolog bája pedig pont ebben van. A másik pedig a csöcsök indokolatlan mennyiségében. Lássuk be, egy low budget film a 80-as évekből női mellek nélkül olyan, mint a Rambo Stallone nélkül. Biztos jó, de kit érdekel? Hiába na, az exploitation kőkemény férfi műfaj kérem!
Pont ezért van valami elképesztően magával ragadó az igénytelenségnek és a pénztelenségnek az ily formában való megnyilvánulásában. Természetesen ez mit sem érne abban az esetben, ha Kaufmann vénájában nem szunnyadna ott a tehetség, és a filmek iránti mérhetetlen szeretete és odaadása. Működőképes, és emészthető low budget filmet ugyanis a megfelelő hozzáértés és alázat nélkül gyakorlatilag nem lehet készíteni. Kaufmann és kis csapata pedig tudta ezt és tudja a mai napig is.
Nem csoda tehát, hogy a Toxic Avenger elképesztő sikereket aratott a 80-as évek második felében és arat napjainkban is. Tökéletesen testesíti meg azt az alantas, minimális igényeket kielégítő szórakoztató ipari faktort, amely talán tényleg hiányzott a 80-as évek amerikai filmgyártásából. Az évek folyamán a végeredmény pedig nem csupán egy sikeres film lett, hanem egy brand. A Toxic Avenger a folytatásaival együtt, amelyekből egyébként összesen három van (a második nem rossz, a harmadik nézhetetlen, a negyedik pedig vetekszik az elsővel) pedig mára már egy filmtörténelmi korszakot testesítenek meg.
A Troma stúdió ugyanis nem csupán szórakoztató és anyagilag jövedelmező filmeket adott a világnak, hanem sztárokat, és egy szemléletmódot. Igen sztárokat mondtam. Olyan színészek kezdték pályafutásukat a Troma által készített vagy forgalmazott filmekben, mint Marisa Tomei, Kevin Costner, vagy Trey Parker és Matt Stone, akik a mai napig hatalmas cimborái Kaufmann-nak. Kaufmann életműve tehát jóval több egyszerű pénzhajhász forgalmazósdinál, és forgatósdinál. A troma filmek már szinte önálló műfajnak számítanak a világ filmes palettáján, amelyet egyértelműen meghatároz Lloyd papa stílusa. Egy tuti, ha egy film elején megjelenik az a bizonyos sárga logó, mindenkit tudja mire számíthat, és azt is kapja.
Az, hogy a Shakespeare-specialista Kenneth Branagh kezei alatt a Thor egy szuperhősköntösbe öltöztetett királydrámává vált, nem meglepő, az, hogy hosszú évek után végre megemberelte magát, és az V. Henrik óta a legjobb rendezését szállította, már inkább. Mert ugyan igaz, hogy immár a skandináv mondakör is áldozatul esett a mindent demisztifikáló hollywoodi trendeknek, és hogy a mennydörgés istenének, illetve így most már csak „fiának” története feláldozza a pontos jellemfejlődést a tempó oltárán, mindezt legalább stílusosan, dögösen, szemet gyönyörködtetően teszi. A Thor a nyár első meglepetése, az álomgyár első idei monstre produkciója, amiért tényleg érdemes moziba menni, egyben az utóbbi évek legjobb szuperhősfilmje, leszámítva Nolan Batmanjeit.
Először a már említett keserű pirula: Branagh filmjében Thor, Odin és a többiek nem istenek, pusztán egy másik dimenzió, egy másik világ lakói (ezért lehet fekete Heimdall és ezért lehet Hogun „ázsiai”). Miután annak idején a Trójából is teljesen kipucolták a misztikumot, és az Artúr királyból is száműzték a mágia minden csíráját, ez már aligha meglepő, más kérdés, hogy mi szükség volt rá. Ennyire nem venné be az amerikai (és többnyire keresztény) átlagnézők gyomra a pogány istenségek koncepcióját? (Az isten szót a forgatókönyv egyébként úgy kerüli, mint a pestist*, sőt, Stellan Skarsgard karaktere többször is legyerekmesézi az egész skandináv mitológiát, úgy ahogy van.) De legalább így ironikus módon kéz a kézben háborodhatnak fel az irodalmárok és a Marvel-zombik, ilyesmire pedig még úgysem volt példa az emberiség történelmében.
Odin, Asgard legfőbb istene uralkodója, két fia, Loki és Thor közül utóbbit választja utódjául, ám arroganciájával és gőgösségével a trónörökös megszegi a népe és a jégóriások közti törékeny békét, a háborús káosz szélére sodorva hazáját. Apjának nincs más választása, minthogy száműzze őt: erejétől megfosztva küldi a Földre, a halandók közé, ahol egy mutatós (naná) tudóscsaj és kis csapata veszi gondjaiba. Thornak vissza kell szereznie hatalmát, hogy megakadályozza trónra törő testvérének terveit, amik mindkét világot veszélyeztetik.
A történet egyszerű és végig kiszámítható, de paradox módon éppen ebben rejlik az ereje: Branagh és írói olyan ősi, örökzöld toposzokkal dolgoznak (a testvérviszálytól az irigy, szeretetre éhes fiúig), amik egy nem mitológiai témájú filmben csúnyán csikorognának, itt viszont nem csak elemükben vannak, de pontosan arra az „életnagyságnál nagyobb” szintre emelik a Thort, ahol annak lennie kell. Kivételesen az akciók sem öncélú, megalomán erőfitogtatások, hanem fontos, a cselekményt előrelendítő dramaturgiai elemek – nem mellesleg pedig látványosak, dinamikusak, tökösek, és bár túl sok nincs belőlük, ami van, az átkozottul hatásos. Amikor az első 20 percben a főhős a pörölye segítségével keresztülrepült egy gigantikus óriásszörny fején, megnyugodtam, mosolyogva hátradőltem, és konstatáltam magamban, hogy igen, jó helyen vagyok.
Tekintetbe véve a lendületes harcjeleneteket, az asgardi intrikákat, a családi drámát, a kötelező, de szerencsére jópofa és nem erőltetett humort, nem csoda, hogy a jellemfejlődésre nem maradt elég idő – normál esetben ezt elintézhetnénk egy legyintéssel, mondván, hogy egy ilyen film nem erről szó. Csakhogy a Thor nem kis részt pontosan erről szól: megváltástörténet egy dölyfös, arrogáns harcosról, aki belátja hibáit, és jobb istenné emberré (vagy mivé…) válik. Ez a folyamat itt igencsak elnagyolt, de cserébe legalább Loki motivációi túlmutatnak a "gonosz vagyok, ezért gonoszságokat kell cselekednem" szinten, és egyébként is, a forgatókönyvnek ezért a hiányosságáért végül a színészgárda egész szépen kárpótol. Nagy, szájtátásra késztető alakításra ugyan senkinek nincs lehetősége, még az Odinként pózoló Anthony Hopkinsnak sem, a főhős emberi oldalát kigyúró Natalie Portmannek meg még úgysem, de mindenki szimpatikus a szerepében, Chris Hemsworth-szel az élen, aki szerencsére jóval több, mint egy izmos szépfiú. Természetesnek hat, az alkalmankénti komikus pillanatok épp olyan jól állnak neki, mint a jégóriások arrogáns vigyor következtében való felaprításai, és legkésőbb a Skarsgarddal való piálása során mindenki a szívébe zárja a karakterét. A fanok pedig örülhetnek a most már megszokott cameóknak is, Jeremy Rennerétől Stan Lee-én át Samuel L. Jacksonéig.
A Thorból könnyen Hollywood egy újabb ostoba, giccses és gagyi pénznyelője válhatott volna (az előzetesek inkább ezt sugallták), de Branagh a színházvilágból hozott pompás eleganciával egy grandiózus, gyönyörű kiállítású, szépen, trendi hatásvadászatok nélkül elmondott mesévé dagasztotta – és egy újabb izgalmas lépcsőfokká Joss Whedon jövőre érkező Avengers-mozijához. ’Tis done!
Több tízezres rajongótábor zengett hozsannát, mikor híre ment, hogy George R.R. Martin nagyívű ciklusa, a Jég és tűz dala képernyőre kerül, ugyanakkor gyaníthatóan ugyanennyien sikoltottak fel rémülten, látatlanban is szentségtörést rettegve. Mindkét oldal jogosan hangoskodott: egyrészt ott van az egyes vélemények szerint valaha létezett legjobb fantasy Tolkien után, másrészt pedig a kétirányú lehetőség, hogy az HBO filmre vigye az egészet. Egy pilot talán kevés ennek eldöntésére, mégis merem kijelenteni: Westeros jó kezekben van.
Nagyon nem szeretek túlozni, de ha a Tűz és jég daláról van szó, kötelezőnek érzem a szuperlatívuszokat. Ha a becses olvasó nagyívű, komplex, izgalmas fantasy-re vágyna, gondolkodás nélkül Martin regényeit csapnám a kezébe. Aki olvasta őket, tudja, aki nem, az mondjuk itt kezdheti az ismerkedést. Martin-t az amerikai Tolkien-ként szokás emlegetni, és csakugyan: amit utóbbi világalkotásban véghez vitt, arra előbbi történetmesélésben köröket ver. Na jó, a maga módján. Nem is véletlen, hogy Martin legfőbb írásainak megfilmesítését arányában hasonló hisztéria előzte meg, mint pár évvel ezelőtt a Gyűrűk ura adaptációját.
Az HBO masszívan új sikersorozatra hajt, elég egy pillantást vetni a pesti metrót ellepő Sean Bean-es plakátokra. A résztvevők állítólag a statisztáktól kezdve a főhangosítón át egészen a producerekig óriási rajongók, ami szép és jó, ám két kérdés merül fel ezen a ponton:
a) Sikerült-e vajha úgy visszaadni a regények világát, hogy azzal még az elvetemültebb rajongók is elégedettek legyenek, valamint b) képes-e a sorozat, szűkebben a pilot laikusok számára is vonzóvá tenni a történetet?
És mivel itt a sorozatról van szó, vegyük is előre b)-kérdést. Fanboy-ként iszonyatosan értékelem a sorozat regényhűségét, ugyanakkor rá kell, hogy ébredjek: a változtatásoknak olykor okai vannak. Már a legelső epizódban rengeteg karaktert kapunk, akik mindenféle bennfentes beszélgetésekbe bonyolódnak, és bár a forgatókönyvírók bámulatra méltóan bablevesezték össze a főbb infókat, a néző tán mégis elveszettnek érezheti magát. Az sem segít sokat, hogy helyenként kontinensek között ugrálunk, és bár már most érezzük, hogy minden egy nagyobb egész része, a szervesség, az összefüggés egyelőre csak ígéret marad. Persze Martin világa amúgy sem adja meg könnyen magát, a bevezető fejezet meg bevezető fejezet, de egy konzekvensebb felépítés dobott volna az egészen, sokrétűség ide vagy oda. Nyilvánvaló, hogy egy pilot-ban inkább az enumerációra koncentrálnak az alkotók, pláne egy ilyen komplex történetfolyamnál, jelen esetben a Stark-család és a királyi család viszonyaira, itt viszont pöttyet soknak éreztem. Jó volt látni az apró finomságokat, de ha tíz részből gondolnak kihozni egy 800 oldalas regényt, akkor értékelnék egy némileg feszesebb tempót.
Az eredeti kérdésre visszatérve: eddigi látszat alapján a Trónok harca a résztvevő karakterek és már most felsejlő plot-ok sokfélesége alapján egyszerre tűnhet vonzónak és riasztónak, ki mit vár. Feltehetőleg mint a regényekhez, ide is egy jó adag türelem kell majd. Még ha az első benyomás az is, hogy lehetett volna mindezt céltudatosabban, szigorúbban, a naaaaagy ígéret ott van benne, hogy egy a Sopranos-hoz (Maffiózók) vagy Six feet under-hez (Sírhant Művek) hasonló sokszereplős folytatásost kapjunk, az alapanyag megvan hozzá, sőt.
Aztán ott vannak a regényciklust ismerőknek és imádóknak címzett apróságok, és azt hiszem, ezen a ponton jár egy nagy taps a komplett kreatív gárdának, a színészeknek meg a mindezt pénzelő HBO-nak, merthogy Westeros Falastul, Kings Landigestül, imádott szereplőtől gyűlölt szereplőig életre kelt, és ennek hátterében feltehetőleg hasonló rajongás áll, mint amit itt a geekz-en is hajlamosak vagyunk tanúsítani. Lehetne persze vitatkozni azon, ki képzelte el tökösebbnek Jon Snow-t, rondábbnak Tyrion-t (említett szereplő felvezetése zseniális, soha nem bírtam elképzelni a gnómot nála kétszer magasabb ledér hölgyekkel, de most megmutatták), szexibbnek Cersei-t, de végső soron mindegy, mert látni, hogy minden nagy szívvel lett életre keltve, meg a cgi-Gollamot is megszerettük anno, pedig. Martin közreműködése a sorozatban köztudott, de reméljük, nem csak ezen múlik.
Aztán lehetne még sorolni a marhajókat: ahogy a tohonyává vált Robert lépcsőn mászik le a lóról, a farkaskölykök megtalálása, Catelyn és Jon összenézése, a királyi udvartartás érkezése, Ned és Jaimie rövid kölcsönös baszogatása, Bran falmászása, majd a végén a szó majdnem szoros értelmében vett cliffhanger … kurvajó, na, és nem is feltétlenül kell a regények ismerete ezekhez. A térképes-fogaskerekes intró meg annyira telibe talált minden PC-s stratégiajátékos áthallás ellenére, hogy a mostantól esedékes újraolvasások közben sajna már elválaszthatatlan lesz a szövegtől.
Összességében egy nagyon erős, ha nem is mindent letaroló kezdést kaptunk. GRRM rajongóknak kötelező, mint ahogy az imák is, hogy ne öljék meg egy évad után, a többséget meg hátha megfogja annyira, hogy legalább pár évadra és egy tisztességes nézettségi szintre kifussa magát. Rajongástól eltekintve is baromi jó sorozat lenne ebből.
A cím magáért beszél, de tévútra visz, ugyanis Onuma Yuuichi filmje nem egy egyszerű pinku a sok közül, hanem egy igazi japán dráma, ami a pornóiparral foglalkozik. Igaz, ez csak annyiban az egyébként finoman fogalmazva sem nagy nevű rendező érdeme, hogy remekül választott témát, hiszen a Nude a 2010-ben visszavonult pornósztár, Mihiro önéletrajzi regényén alapul, amiben a 28 évesen is kislányos külsejű leányzó azt igyekezett bemutatni, hogy hogyan is keveredett ő bele ebbe a világba, valamint, hogy milyen is a japán AV ipar belülről.
A régóta pornónagyhatalomnak számító Japánban persze nem Mihiro volt az első fecske, aki regényírásra adta a fejét. Az iparág egyik legelső és mindmáig talán legismertebb alakja, a tragikus sorsú Iijima Ai félig-meddig önéletrajzi ihletésű írása, a Platonic Sex az ezredforduló környékén abszolút bestseller volt (mintegy 2 millió példányban fogyott), mozifilm és két részes tévés adaptáció is készült belőle (és Hirosue Ryoko is megemlékezik róla a 2007-es Bubble Fiction: Boom or Bust-ban). Sok-sok más lányhoz hasonlóan Iijima is mindenáron ki akart törni a pornós megbélyegzettségből, ami elég jól sikerült neki, a regény mellett tévés személyiségként is befutott, ám halála előtt nem sokkal, 2007-ben labilis idegrendszere és depressziója miatt visszavonult.
Iijima regényében viszonylag kevés teret szentelt a pornónak, inkább azt próbálta meg bemutatni, hogy miken ment keresztül (illetve a regényben szereplő lánynak) odáig, hogy nem maradt más választása, ha pénzhez akart jutni, csak a filmezés. Mindezek mellett pedig szinte segélykiáltásokként ábrázolja azokat a reménytelen helyzeteket, áldozatként is megbélyegzettséget, amikből a gyakorlatilag magára maradt főhős nem tud kilépni, bárhogy is próbálkozik, valamint a lány jellemfejlődését, hogy éppen miben hisz, mit tart élete céljának. Ezekből is látszik, hogy egy igen sötét, szuicid hangulatú, kemény történetről van szó, amivel kimondottan az egyik célja volt a szerzőnek, hogy lebeszélje a lányokat arról, hogy a felnőttfilmek világába belépjenek.
Mihiro regénye nem tartalmaz semmi ilyen utalást, valószínűleg azért, mert teljesen más módon, saját akaratából keveredett ebbe a világba. Átlagos iskoláslányként, érettségi után került Tokióba, ahol sok más sorstársához hasonlóan arról ábrándozott, hogy ő is híres lesz és szerepelhet a tévében. Aztán Shibuya-ban egy scout fűt-fát ígért neki és elkezdődött az idolkarrier, eleinte fotómodellként, majd AV filmek főszereplőjeként. Nem is ez lenne az érdekes része a történetnek, hanem az, ahogyan bemutatja, hogy hogyan reagáltak erre a barátai és a párja.
Azzal együtt, hogy ezekre a reakciókra viszonylag sok időt szántak, a filmben valahogy kevésnek hatnak, a nézőt nem éri igazán meglepetés (szinte minden fordulatra a „hát ez várható volt” kifejezés aggatható rá), nincsenek a lelki drámák kellőképpen, sokkszerűen kidolgozva, ráadásul kevés a mellékszereplő. Mihiro szülei például egyáltalán nem jelennek meg, pedig minden bizonnyal az ő hozzáállásuk lett volna a legérdekesebb (egy másik lány apja bukkan csak fel egy röpke jelenet erejéig). A forgatások furcsaságai meglepően jól vannak ábrázolva (a lány szemszögéből mutatva igen komikus kép tárul a néző elé), a lélektani dráma tekintetében pedig Mihironak az ezzel kapcsolatos érzései vannak leginkább érzékletesen bemutatva.
A film azzal is igyekszik kibújni a pinku bélyeg alól, hogy a mainstream filmek szereplői játszanak benne, a scout-ot a rutinos Mitsuishi Ken, Mihiro legjobb barátnőjét a tiniidol Satsukawa Aimi, magát Mihiro-t pedig Watanabe Naoko alakítja, akinek ez volt az első meztelen szerepe. Érdekesség, hogy az igazi Mihiro is feltűnik néhány percre, mégpedig a filmbeli Mihiro afféle mentoraként. Talán jobb lett volna, ha eljátsza inkább saját magát, biztos, hogy hitelesebb lett volna, mint a rá egyáltalán nem, Kuroki Meisa-ra viszont annál inkább hasonlító Watanabe.
előzetes
Sajnos a film csak Mihiro karrierjének elejét mutatja be és pont a fentebb már említett lényeg maradt ki belőle, hogy vajon szembe mert-e nézni a közvetlen környezetével és a baráti körével a filmezés után, vagy akár az, hogy talált-e bármiféle új társaságot magának. Emiatt csak egy érdekes, ám kihagyott lehetőségektől hemzsegő történetet kap a néző, amit egyébként simán lehetne folytatni, bár nem biztos, hogy megéri, ha továbbra is kerüli a lényeget. Annyi viszont bizonyos (és valamennyire a filmben is be van mutatva), hogy neki is összejött elég sok minden abból, amire a tragikus sorsú Iijima vágyott, hiszen gagyi idolpop énekesnőként, tévésorozat szereplőként és jópár (szintén elég gyengécske) v-cinema hősnőjeként is sikerült bemutatkoznia.
Thor a Marvel Univerzum egyik legnemesebb, legtisztább, legerkölcsösebb szuperhőse – sőt, Istene. De nem volt ez mindig így. Matt Fraction sok-sok Ragnarökkel korábbra, a történelem előtti időkbe, a csodák, szörnyűségek és mítoszok földjére vezet minket, hogy tanúi legyünk a mennydörgés istene arroganciájának, dölyfösségének, a panteon, és apja elleni lázadásának, a kilenc világot megrengető, és vérbe fojtó ámokfutásának, és végül – szükségszerűen – bukásának. Felejtsétek el Thort, a sziklaszilárd moralitású héroszt, és üdvözöljétek Thort, a magába forduló, óriásokat irtó, dühöngő Istent.
Fraction úgy fogalmazott, hogy történetében Thor „egy nagy rohadék”. A háromrészes sorozat (Ages of Thunder, Reign of Blood, Man of War, a gyűjteményes kötet pedig az első felvonás címét viseli) 2008-ban jelent meg, amikor a mainstream univerzumban J. M. Straczynski írta a karaktert egy szövevényes, intelligens, sötét fantasy keretei közt. Történetileg Fraction művének ehhez semmi köze, tematikailag viszont annál inkább. Ahogy Straczynski, ő is az isten, és nem a szuperhős Thorra koncentrál, és azzal, hogy a régmúlt időkbe helyezi a sztorit, ráadásul teljesen elvágja azt az ismert Marvel Univerzumtól. Az Ages of Thunder esetében lényegtelen, hogy Thor a kiadó égisze alatt egy köpenyes hős. Akit itt láthatunk, az sokkal inkább a mitológiai Thor, és ennek megfelelő a képregény stílusa és hangulata is.
Az Ages of Thunder hat normál hosszúságú történetet mesél el, amiknek mind van elejük, közepük és végük, és néha csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz, mégis együtt, egyben tesznek ki egy monumentális fantasy eposzt, amiben feltárul előttünk a ciklusokban ismétlődő norvég mitológia lenyűgözően komor és gyönyörű tablója. Az első sztorik katalizátora a mindig ármánykodó Loki, aki gyáva és alattomos tetteivel újra és újra bajt hoz saját és társai otthonára, Asgardra – a problémákat, legyenek azok dühöngő jégóriások, vagy a világot elöntő vérzivatarok, rendre a háttérből egyetlen szóval („Aye”) és masszív arroganciával előlépő Thor oldja meg, villámcsiholó pörölyének lendítéseivel. De a konfliktusokból apja, Odin számára nyilvánvalóvá válik, hogy fia érzéketlenné, embertelenné vált, ráadásul dacolni merészel vele, és így rászorul némi fegyelmezésre. Csakhogy a mennydörgés istenét nem lehet szimplán elfenekelni, mint holmi pubertás halandót. Apa és fia összecsapásába mind a kilenc világ beleremeg.
A kézenfekvő kérdés, hogy miért kellene, hogy bárkit érdekeljen az istenségek egymás elleni csatározása – hiszen az emberi történetek azok, amik megmozgatnak minket, azokba tudjuk beleélni magunkat, nem pedig holmi absztrakt dolgokat megtestesítő mitikus lények gőg és arrogancia fűtötte acsarkodásaiba. És a kézenfekvő válasz az, hogy a Thor világának istenei nagyon is emberiek, akárcsak az ősi mitológiák szélsőséges tulajdonságokkal felruházott mindenhatói. A konfliktusok éppen emberi vonásaikból származnak: ostobák, büszkék, hirtelen haragúak, gyarlók, kicsinyesek, erőszakosak és képtelenek bármiféle változásra, fejlődésre, minek következtében ugyanazokat a hibákat követik el újra és újra, és Ragnarökről Ragnarökre.
Merthogy mindegyik sztori a norvég mitológia más-más ciklusában játszódik, így emelve ki a világ, és benne minden, folytonos ismétlődését, már-már tragikomikus vonásokat kölcsönözve az eposznak – hiába hatalmasok az istenek, ők is csak egy náluk felsőbb, rejtett univerzumrendező erő viharaiban hánykolódnak. A „tápláléklánc” alján pedig ott az ember, aki rettegve és döbbenten áll a Földet elöntő (szó szerinti) véresőt és a feltámadó holtakat látva, nem is sejtvén, hogy mindez egy dacos istennő átkának az eredménye, amit mindössze azért szabadít a világra, mert megfosztották őt egy csillogó nyaklánctól. A globális kultúra által felszívott, évezredes mítoszokkal való párhuzam azért is helytálló, mert az Ages of Thunder a maga ízes, archaikus nyelvezetével, világmagyarázó narratívájával és erkölcsi útmutatásával egy ősi, szájról-szájra járó időtlen mese benyomását kelti, ami az emberi tulajdonságok, konfliktusok és tanulságok isteni léptékű ábrázolásával példázatként is megállja a helyét.
A hat sztorit felváltva rajzolta Patrick Zircher, Khari Evans és Clay Mann, akik lenyűgözően grandiózus, gyönyörűen sötét látványvilágot teremtetettek, méltót Fraction forgatókönyvéhez. Rengeteg a kétoldalas, szélesvásznú filmélményt idéző kompozíció, mely roppant dinamizmussal és szemkápráztató részletességgel ábrázolja a küzdelmek gyakran véres brutalitását. Ugyan a három rajzoló stílusa nem mindig passzol össze, a képregény epizodikus szerkezete megengedi ezt a mérsékelt eklektikát – a fő, hogy a csatajelenetek, köszönhetően Fraction nagy szavakkal, mesébe illő hasonlatokkal, epikus gondolatokkal sűrített narrációjának is, minden esetben szinte agyzsibbasztóan monumentálisak. A képet például, amin Thor véresőben ázva folytat kegyetlen harcot egy sereg csontvázzal, egy múzeumban kellene őrizni. Vagy inkább minden képregényrajongó falán.
Április 17-én lezajlott az ázsiai filmvilág talán leghíresebb díjkiosztója, az immáron 30. alkalommal megrendezett Hong Kong Film Awards. Az elmúlt pár évvel ellentétben 2010-ben nem készült egyetlen gigaprodukció sem, így nem meglepő, hogy a legtöbb jelölést Tsui Hark kacifántos című Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame-je kapta, amik közül hat kategóriában győzedelmeskedni is tudott, kivéve a legfontosabbat. A listák és egy kevéske fanyalgás a sortörés után.
A legjobb film:
Gallants Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame Ip Man 2 Reign of Assassins The Stool Pigeon
Hogy mennyiben meglepő a nosztalgikus hangvételű Gallants győzelme, az akár vitákra is adhat okot, de kétségtelen tény, hogy a 2010-es, relatíve gyenge és szűkös (alig több mint 50 film készült) felhozatalból nehéz lett volna az öt jelölt helyett más filmeket kiválasztani. Az Ip Man tavalyi győzelme után a jóval gyengébb második rész eleve esélytelennek tűnt, akárcsak Dante Lam Stool Pigeon-ja, míg a Reign of Assassins valahogy nem nőtt fel a korábbi évek gigantikus wuxia eposzaihoz. Egyedül a Detective Dee jöhetett szóba igazi ellenfélként, ám főleg a technikai kivitelezés terén (gyengécske CG effektek) hagyott maga után kívánni valót. A Gallants viszont úgy volt jó, ahogy, ráadásul az akció mellett a humor terén is jeleskedett. A következő HKFA-n viszont remélem, magasabb színvonalú filmekből lehet majd választani, idén sem Johnnie To, sem Ann Hui, sem a többi, utóbbi időben nagyot dobó rendező nem lépett színre.
Legjobb rendező:
Tsui Hark (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame) Derek Kwok Chi-Kin, Clement Cheng Sze-Kit (Gallants) Wilson Yip Wai-Shun (Ip Man 2) Su Chao-Bin (Reign of Assassins) Dante Lam Chiu-Yin (The Stool Pigeon)
Nem meglepő módon az öt legjobb film rendezője közül került ki a győztes. Jómagam Wilson Yip helyett Pang Ho-Cheung-ot szerepeltettem volna a listában (a Love in a Puff-fal), más viszont egyszerűen nem is jöhetett szóba. Szomorú, hogy ennyire gyengécske volt a 2010-es felhozatal. A győztes esetében talán a név is nagy súlyt nyomott a latba, bár kétségtelen, Tsui Hark végre olyan műfajban próbálkozott, amihez ért.
Legjobb színész:
Nicholas Tse Ting-Fung (The Stool Pigeon) Tony Leung Ka-Fai (Bruce Lee, My Brother) Chow Yun-Fat (Confucius) Jacky Cheung Hok-Yau (Crossing Hennessy) Nick Cheung Ka-Fai (The Stool Pigeon)
Nic Tse úgy látszik, véglegesen beérett. Már évek óta számtalan híresebb filmben nyújtott megbízható teljesítményt, Dante Lam sötét hangulatú thrillerjében is hozta a tőle megszokott, magas színvonalú játékot. Teljesen megérdemelt eredmény, ráadásul az itt felsorolt öt színészen kívül nem is nagyon lehetett volna beválasztani mást. Talán Jet Li-t az Ocean Heaven-ből, de valószínűleg az a film a túl kevés HK tartalom miatt nem indulhatott.
Legjobb színésznő:
Carina Lau Ka-Ling (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame) Fiona Sit Hoi-Kei (Break Up Club) Tang Wei (Crossing Hennessy) Josie Ho Chiu-Yi (Dream Home) Miriam Yeung Chin-Wah (Love in a Puff)
Ez némiképp meglepő eredmény, főleg azért, mert Carina Lau karaktere igencsak imbolygott a fő- és mellékszerep között. A cuki Fiona és a mostanra egész korrekt színésznővé vált Miriam Yeung sem volt rossz, de én lehet, hogy Josie Ho-nak adtam volna a díjat.
Legjobb férfi mellékszereplő:
Teddy Robin (Gallants) Deng Chao (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame) Tony Leung Ka-Fai (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame) Wang Xueqi (Reign of Assassins) Liu Kai-Chi (The Stool Pigeon)
Ezzel a döntéssel abszolút egyet tudok érteni, a komponistaként és humoristaként is elsőosztályú törpe öregúr zseniális volt a Gallants-ban, rajta kívül talán Liu Kai-Chi jöhetett volna még szóba.
Legjobb női mellékszereplő:
Siu Yam-Yam (Gallants) Bau Hei-Jing (Crossing Hennessy) Mimi Chu Mi-Mi (Crossing Hennessy) Candy Yu On-On (Once a Gangster) Zhang Jingchu (City Under Siege)
Kicsit rég láttam a Gallants-ot ahhoz, hogy emlékezzek a győztesre (aki egyébként 3 évvel ezelőtt a The Pye-Dog-beli szerepével is elnyerte ugyanezt a díjat). A Crossing Hennessy nagyon tetszett, de inkább csak Jackie Cheung maradt meg belőle, a City Under Siege-t pedig a cuki Zhang Jingchu sem tudta megmenteni. Azért Li Bingbing még befért volna ide.
Legjobb forgatókönyv:
Pang Ho-Cheung, Heiward Mak Hei-Yan (Love in a Puff) Lawrence Cheng Tan-Shui, Barbara Wong Chun-Chun (Break Up Club) Ivy Ho (Crossing Hennessy) Derek Kwok Chi-Kin, Clement Cheng Sze-Kit, Frankie Tam Gong-Yuen (Gallants) Jack Ng Wai-Lun (The Stool Pigeon)
Ez az egyik kedvenc kategóriám, mert itt gyakran jönnek elő olyan filmek, amik hiába aránylag magasabb színvonalúak, mégis szinte teljesen ismeretlenek az elsősorban a kungfu és akciófilmekre szomjazó külföldiek számára. Pang Ho-Cheung évek óta nagy kedvencem, abszolút megérdemelte a díjat, imádtam ezt a filmjét is. A Break Up Club kissé trash kivitelezése ellenére is jól eltalált sztorival bírt, de kínos lett volna, ha a nyeklő-nyakló filmjeiről elhíresült Barbara Wong díjat kap. Igazából Pang mellett még Ivy Ho díján nem csodálkoztam volna, az ő forgatókönyveiből szinte mindig jó kis mozik születnek.
Az év felfedezettje:
Hanjin Tan (Bruce Lee, My Brother) Byron Pang Kun-Kei (Amphetamine) Jing Boran (Hot Summer Days) Dennis To Yue-Hong (Ip Man 2) Dennis To Yue-Hong (The Legend is Born - Ip Man)
Némiképp meglepő, hogy nem az új, fiatal kungfu isten nyert, de úgy látszik, valahova a kissé lehúzott Bruce Lee, My Brother is befért. Mondjuk hagyományosan ez a legröhejesebb kategória, nyert itt még a Rob-B-Hood-ban „használt” bébi is, de való igaz, hogy a szokásos új arcok, azaz a tinipopsztárok és modellek között nem nagyon volt olyan, akire akár másnap emlékezne az ember.
Legjobb operatőr:
Peter Pau (Confucius) Chan Chi-Ying, Chan Chor-Keung (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame) Poon Hang-Sang (Ip Man 2) Jason Kwan (Merry-Go-Round) Horace Wong (Reign of Assassins)
Véleményem szerint igen unalmasra sikeredett a Confucius, viszont valóban, annyi biztosan felhozható előnyként, hogy legalább látványos képeken ásítozott a néző. A Detective Dee és a Reign of Assassins képi világa nem volt olyan meggyőző, mint a korábbi wuxiáké, a hagyományosan nagyon szépen fényképezett Milky Way filmek pedig idén teljesen kimaradtak.
Legjobb vágás:
Cheung Ka-Fai (Ip Man 2) Yau Chi-Wai (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame) Cheung Ka-Fai (Reign of Assassins) Chan Ki-Hop, Matthew Hui (The Stool Pigeon) Kong Chi-Leung (Triple Tap)
Legjobb művészeti rendezés:
James Choo (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame) Silver Cheung (Bruce Lee, My Brother) Lin Chao-Xiang, Mao Huai-Qing (Confucius) Kenneth Mak (Ip Man 2) Yang Bai-Gu, Simon So (Reign of Assassins)
Legjobb kosztüm és make-up:
Bruce Yu Ka-On (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame) Stanley Cheung (Bruce Lee, My Brother) Yee Chung-Man (Confucius) Dora Ng Lei-Lo (Legend of the Fist: The Return of Chen Zhen) Emi Wada (Reign of Assassins)
Legjobb akciókoreográfia:
Sammo Hung Kam-Bo (Ip Man 2) Sammo Hung Kam-Bo (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame) Yuen Tak (Gallants) Donnie Yen Ji-Dan (Legend of the Fist: The Return of Chen Zhen) Stephen Tung Wai (Reign of Assassins)
Sajnos az egykoron akciófilm nagyhatalom Hongkongban újfent alig készült számottevő akció, az itt felsorolt ötösön kívül nem is nagyon férhetett volna be más. A The Legend is Born Ip Man? Ugyanmár... A True Legend a pojáca Jay Chou-val? Esélytelen... A 14 Blades? Akkor Donnie Yen-ből állna az egész... A Vampire Warriors? Viccnek is rossz... A City Under Siege? Komolytalan marhaság volt... A Kung Fu Wing Chun? A Bruce Lee, My Brother? Azok nem a komoly bunyókról szóltak...
Legjobb filmzene:
Teddy Robin, Tommy Wai (Gallants) Mak Chun-Hung (Break Up Club) Peter Kam Pui-Tat (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame) Kenji Kawai (Ip Man 2) Peter Kam Pui-Tat (Reign of Assassins)
Ez európai füllel egy vicces kategória, mert a kínaiak számára oly kedves balladai hangzás igencsak megüli a gyomrot egy idő után. Belinkeltem az összeset, hátha akarja véleményezni őket valaki...
Legjobb hangeffektek:
Wang Dan-Rong, Zhao Nan (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame) Tu Du-Chih (Dream Home) Kinson Tsang King-Cheung, George Lee Yiu-Keung (Ip Man 2) Kinson Tsang King-Cheung (Legend of the Fist: The Return of Chen Zhen) Kinson Tsang King-Cheung (The Stool Pigeon)
Legjobb vizuális effekt:
Lee Yong-Gi, Nam Sang-Woo (Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame) Henri Wong (Ip Man 2) Ho Pui-Kin, Leung Wai-Kit, Andrew Lin Hoi, Ng Yuen Fai-Ng (Dream Home) Victor Wong (Legend of the Fist: The Return of Chen Zhen) Foo Sing Choong (Reign of Assassins)
Ez egy eléggé vitatható döntés, főleg azért, mert az effektek élethűsége nem igazán volt a Detective Dee erőssége. Akkor már inkább a Dream Home, vagy a Legend of the Fist...
Legjobb ázsiai film:
Confessions (JAPAN) Aftershock (CHINA) Monga (TAIWAN) Seven Days in Heaven (TAIWAN) Under The Hawthorn Tree (CHINA)
Ebből a listából nem kérdéses, hogy jó a választás, de hogy nem ezek voltak 2010 legjobb ázsiai filmjei, az szinte biztosra vehető. Ami szembetűnő, hogy Korea teljesen kimaradt, itt is látszik, hogy úgy 2006 óta erősen lejtmenetben vannak.
Legjobb újonc rendező:
Felix Chong Man-Keung (Once a Gangster) Ivy Ho (Crossing Hennessy) Freddie Wong Kwok-Siu (The Drunkard)
Az Once a Gangster rettenetesen rossz film volt, érthetetlen, hogy miért nem Ivy Ho nyert.
A Toldi mozi és a Geekz.blog.hu kooperációjában vetítéssorozat indul, amely kizárólag ázsiai akció- és horrorfilmeket tűz műsorára: április 19-én este 7-kor a Beast Stalker című rendkívül izgalmas thrillert láthatjátok A film kínai nyelven, magyar felirattal kerül levetítésre.
Úgy látszik ma Yvonne-nap van (lásd a reggel publikáltBad Biology-kritikát). Ő írt korábban a nagyszerűInside-ról, ami véleményem szerint az utóbbi évek legjobb horrorfilmje. A 2007-es mozi író-rendezői, Alexandre Bustillo és Julien Maury (mindketten a legendás francia horrorfilm-magazin, a Mad Movies szerkesztői voltak), miután "kreatív nézeteltérések miatt" elpályáztak Hollywoodból (eredetileg ők rendezték volna a Hellraiserremake-jét de az ötleteik túl vadak voltak a Dimension Filmsnek), ismét hazájukban álltak neki forgatni. Az első képek alapján a Livid egyfajta keveréke lesz aSuspiriánakés Georges Franju filmjeinek - enyhén szólva tetszik!
Már megint egy vámpíros mozi? Igen, de ezúttal nem hófehérre sminkelt depressziós tinik enyelegnek egymással, hanem élet-halál harc folyik, ahogy ezt el is várnánk egy hasonló mozitól. Jim Mickle az előzetes alapjánAz út-féle poszt-apokaliptikus filmek világát próbálta ötvözni az akcióhorrorokéval, a kritikák szerint sikeresen. (A filmet már a tavalyi torontói filmfesztiválon bemutatták.) AStake Landtörténete némileg aZombielandre hajaz, csak humor nélkül: egy fiatal srác (Connor Paolo) betársul a Mister művésznéven gyilkoló vámpírvadászhoz (Nick Damici), és közösen próbálnak eljutni északra, az Új Édenbe.
A kritika beérkezésekor a szerkesztőségben pezsgőt bontottunk - Yvonne épp két éve ígérte meg, hogy ír erről a filmről. - W. F.
A Bad Biologyban megvan mindaz, amit a romantikus filmekben ruha takar: cicik, puncik, péniszek, de az is, amit a pornófilmekből hiányolunk: dráma és érzelem. Frank Henenlotter comeback (cumback?) mozija a történetmesélés öntörvényű útját járja, erre már a főhős első mondatánál ráeszmélünk: „I was born with seven clits” ("Hét csiklóval születtem").
Jennifer egy nagyon b.v. csaj, szerethető, kedves, magányos lány. A szeme szomorúságot és gyengédséget sugároz. Nem vágyik másra, csupán békét hozó kielégülésre, azaz egy férfira, aki nem ijed meg a mutáns vaginájától, illetve túléli gyakori és heves orgazmusait. Hiába, ha egy hatvan év fölötti fickó (Henenlotter) akar mondani valami újat a szerelemről, érdemes odafigyelni a mondandójára. A lány potenciális párja egy helyes, visszahúzódó fiú hatalmasra nőtt farkával küszködik hasonlóképp reménytelenül. Tanulság a srácoknak: ha tizenéves korodban szteroidokkal kezded lőni a mütyükédet, bizony előfordulhat, hogy később ebből gondok fakadnak. ("Mütyükéd", úristen... - W. F.)
A Bad Biology egyértelműen kicsavarja a megszokott, nyálas romantikus filmek dramaturgiáját azzal, hogy szexuális freakeket választ meg főszereplőinek, akik felett nemi szerveik veszik át az irányítást. A kivitelezés pornófilmesen trash, néha thrillerbe vált, emiatt teljesen szubjektív, mikor és kinél üti meg a fogyaszthatóság kritikus küszöbét. A film furcsa bája két tényezőnek köszönhető igazán: a szelíd, már-már őszintének ható romantika a szokatlan alapötlettel való elkeverésének és a rendkívül bénán animált szörnybébik cameójának. Ők szupertrash hangulatot hoznak magukkal az amúgy is powerty row filmbe, így például a film vége felé egyre fontosabb szerephez jutó szörnypénisz még a normálisabb motívumok közé sorolható.
Hogy jönnek a képbe a szörnybébik? A hétcsiklós lány, Jennifer nem csak az orgazmusát éli meg extrém-intenzíven, hanem élete más eseményeit is, nála például nem kilenc hónap a terhesség, hanem mindössze két perc: hopp, és máris kiszlottyan belőle egy apró torzszülött!
Az efféle fantáziadús ízléstelenségek remek ellenpontjai a film öntörvényű kedvességének. Jennifer az általa szex közben kipurcantott férfiakról készített fényképek szőnyegén maszturbál. Például. Szexhorroros viszonyítási alapként: egy Jean Rollin vagy Jess Franco filmnél nehéz eldönteni, hogy azt a történelmi távlat láttatja-e elképesztően érzékeny mozinak vagy valóban az, a Bad Biology szeretete figurái iránt azonban már jóval egyértelműbb.
Íme a film amire vártunk (még ha a létezését nem is sejtettük)! Rio Fukisaka alakítja az Amerikából Japánba importált szuperzsarut, aki elképesztő logikájával... á, (nomen est omen) picsába a történettel, ez a csaj kefélésre született, és ebben az agyalágyult pinku filmben kétpercenként jól le is taperolják és megdugják. A segge tényleg hot, mert ő a Hot Butt Cop!!!
Részletek a tovább után - a 20 órától kezdődő képregényverseny moderátorának engem kértek fel (bár hogy pontosan ez mit jelent még egyelőre nem tiszta, hiszen a sajtónyilatkozatban leírtak alapján Dragomán is kb. ugyanezt a posztot tölti majd be).
Április 16-án este 18 órától a Magyar Képregény Szövetség gyorstalpaló fejtágítót tart a Roham kávézóban (Budapest VIII. Vas u. 16.) a képregény iránt nyitott, de erről a különleges, reneszánszát élő művészeti ágról keveset tudók számára. A Margó Fesztivál keretein belül zajló est két izgalmas előadással adja meg az alaphangulatot: Korcsmáros Gábor (a legendás magyar képregényrajzoló, Korcsmáros Pál unokája, a Képes Kiadó vezetője) tartja meg "A képregény felfedezése" című szórakoztató és informatív szemináriumát, majd Varró Attila (kritikus, esztéta, a Kult Comics című könyv szerzője) mutatja be a hallgatóságnak az irodalom és a képregény közti párhuzamokat, különbségeket.
Ezek után kb. 20 órától a közönség szeme előtt zajlik le az első hazai Képregénybajnokság selejtezője. A rögtönzésben legjobb képregényrajzolók mérik össze erejüket, a tét: a 7. Magyar Képregényfesztiválon tartandó nemzetközi döntőn való részvétel. A látványos, többfordulós csata feladatait Dragomán György (József Attila-díjas magyar író) osztja ki a versenyzőknek, a zsűri pedig maga a közönség. Mindezek után este 10-től indul a képregényparty, ahová a jelmezben érkezők között képregényes ajándékokat osztanak szét a szervezők.
(Jelen cikk egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin ötödik számában jelent meg nyomtatásban 2009-ben - S.)
A Donjon egy eddig példa nélkül állóan grandiózus vállalkozás, melynek ötlete két rendkívül tehetséges és termékeny francia szerző fejéből pattant ki. A 300 kötetesre tervezett heroikus fantasy (ez persze nem teljesen helytálló kijelentés, de egyelőre maradjunk ennél a címkénél) sorozat 2008-ban ünnepelte a tizedik születésnapját és az eddig megjelent harmincnégy kötet lapjain több, mint húsz szerző tette le kézjegyét Terra Amata világán, hogy egy színes, nyüzsgő, lélegző univerzum születhessen, telis-tele tűzdelve saját, párhuzamosan létező világunk irodalmi, filmművészeti és popkulturális utalásaival.
Joann Sfar (a név ne tévesszen meg senkit, egy nizzai fiatalemberről van szó) valódi reneszánszember, aki 15 évesen egyszerre három francia kiadónál kapott munkát, azóta zenekart alapított, egy animációs sorozat és egy életrajzi film rendezője, többek között a harmincadik angoulême-i képregényfesztivál nagydíjának nyertese, jelenleg pedig az újhullámos francia-belga képregényszakma meghatározó alakja (nálunk egyelőre a jelen cikkben tárgyalt Tornyon kívül csak a Rabbi macskáját ismerhette meg tőle a magyar közönség*). A L’Association alkotóműhelyében találkozott eljövendő tettestársával, a 2006-ban ugyancsak angoulême-i nagydíjjal jutalmazott Lewis Trondheimmel, aki leginkább a Lapinot sorozatával híresült el, illetve a nálunk is futott La Mouche (A légy) című néma rajzfilmszériájával (amit furamód eredetileg japán piacra készített).
A Donjon projekt Sfar afelett érzett frusztrációjából született, hogy a Delcourt égisze alatt kiadott és saját maga által kissé iparosmunkának tartott Troll sorozata tízszer olyan jól fogyott, mint a L’Association-on keresztül publikált szerelemgyereke, a Le petit monde du Golem (A Gólem kis világa). Barátja és alkotótársa, Trondheim erre megjegyezte, hogy ha a Gólem hősi fantasy lenne, bizonyára az is jól fogyna. Ez szöget ütött a fiatal nizzai fejébe, de mivel addigra már számtalan követő bújt elő a zsáner legsikeresebb, veterán képviselőjének, Régis Loiselnek a köpenye alól, valami egyedi, kísérleti jellegű képregényre vágyott, amiben mind a ketten kiélhetik alkotó jellegű hóbortjaikat. Hosszas gondolkodás után a két Gyűrűk Ura és Csillagok Háborúja rajongó szerző a kifejező Donjon cím mellett döntött. A donjon a középkori várak külső falak gyűrűjében elhelyezkedő öregtornya, az utolsó védőbástya, ahová a falakon áttört támadó seregek elől lehet visszahúzódni, rendszerint a vár urának lakhelye, és ami a legfontosabb, itt található a vár börtöne és kincseskamrája is. Furcsamód angol nyelvterületen a szó megfelelője, a dungeon, inkább a földalatti kazamatarészre helyezte a hangsúlyt, így az az érdekes helyzet alakult ki, hogy a franciák a torony felső, míg az amerikaiak a föld alatti részét értik a szó alatt.
A Donjon fő ihlető forrása az 1974-ben megjelent, kezdetekben leginkább az amerikai egyetemisták által játszott Dungeons and Dragons című fantasy szerepjáték, mely francia nyelven Donjons et Dragons néven terjedt el. Ennek a játéknak a legelső verziójában (ma már a negyedik kiadásnál tartanak) a játékosok kalandozókat alakítanak, akik a földalatti kazamatákat (dungeon) védő szörnyeket kardélre hányva jutnak be a kincseskamrába, ahonnan aztán a zsebeiket megtömve távozhatnak újabb „kalandok”, vagyis újabb börtönök még vérszomjasabb szörnyeinek még csudálatosabb kincshalmai felé. Ez a játékstílus azóta rendkívül sokat finomodott, ám az eredeti, mostanra már veretes koncepció a játék kvázi védjegyévé vált. Sfar és Trondheim ezt a felállást állította a feje tetejére, ugyanis a történetet most a szörnyek szemszögéből ismerjük meg (bár ezt az ötletet egy számítógépes játék, a Dungeon Keeper, 1997-ben egyszer már elsütötte) és rá kell döbbenjünk, egyáltalán nincs egyszerű dolguk: a donjon menedzselése bonyolult gazdasági vállalkozás, hiszen a vár urának gondoskodnia kell megfelelő reklámról, hogy a kalandozók (az ő szóhasználatában: az ügyfelek) felkeressék a tornyot, meg kell vásárolni és felnevelni a kamrákat védő szörnyeket, ügyelve a környezeti és étkezési szokásaikra, a zsoldosokat ki kell fizetni az elhullott szerencsevadászok hátrahagyott javaiból, akik közül mégiscsak el kell engedni párat, hogy hírét vihessék a csodálatos kincseknek. Ezzel a kör bezárul, és bármilyen apró változás kibillentheti az egyensúlyából a pénzügyi zsonglőrködést.
Ugyanakkor a sorozatnak nincs egyértelműen meghatározható főszereplője, hiszen a történetek közti összekötő kapocs maga a Torony, ami, ahogyan a germán legendák csodálatos világfája, az Yggdrasil több világban, úgy ez több idősíkban van jelen, gyökereivel a múltban, törzsével a jelenben, lombkoronájával a jövőben. Ráadásul ez az élettől lüktető torony-fa mindhárom síkban egyre újabb és újabb rügyeket, majd ágakat hajt, valóságos mitológiát létrehozva a mesék és szereplőik összefonódásával. A Donjon csak később kapta a Zénith (Zenit, mint a Nap legmagasabb állása, a Torony aranykora) jelzőt, mégpedig a két szerző kezdetben különböző elképzelése miatt. Az első kötet eredetileg a Lapinot sorozat egy újabb részének lett szánva, de Sfar rábeszélésére Trondheim kacsatollruhát húzott nyúl hősének újabb inkarnációra. A szörnyeket az előbbi, az antropomorf állatokat az utóbbi adta hozzá, és bár a munka java része közös erőfeszítés volt, az első két album látványvilága inkább Trondheim keze nyomát hordozta magán. Sfar ezért nekigyürkőzött és útjára indította a Potron-Minet (Pirkadat, a Torony történetének hajnala) szériát, amelyben a későbbi Torony urának, Hyacinthe de Cavallère-nek az ifjúkorát meséli el, ezúttal az általa rajzolt karakterek tolmácsolásában. Ezek után már szinte természetszerű volt a harmadik sorozat létrehozása, ami Crépuscule (Szürkület, a Donjon világának alkonya) alcímmel egy poszt-apokaliptikus jövőbe kalauzol el bennünket, melyben a kataklizma sújtotta Terra Amatát a Fekete Erőddé alakult Toronyból irányítja vaskézzel a legendás hadvezér, a Nagy Kán. Mivel még mindig nem fogytak ki az ötletekből, negyedszerre is támadást indítottak az olvasók felé: a Donjon Monsters (Szörnyek) one-shot-okból áll, vagyis mindegyik önmagában is megálló, lezárt történetet tartalmaz, egy-egy az előző három sorozatban már feltűnt fő- vagy mellékszereplőre öszpontosítva, és újításként mindegyik albumhoz más-más rajzolót kértek fel. Ekkorra a Donjon már olyan népszerűségre tett szert, hogy a szerzők felkérést kaptak egy rajzfilmsorozat tető alá hozására, ami azonban mégsem valósult meg. Az elkészült, ám fel nem használt forgatókönyvek alapján így egy ötödik széria indult útjára albumformátumban, Donjon Parade címmel (mely a hetvenes években futó Mickey Parade és Pif Gadget könnyed, fiataloknak szóló hangvételére utal). Végül, de nem utolsósorban, mintegy főhajtásként a gyökerek felé, a Donjon Bonus eddig megjelent egy kötete egy külön erre az alkalomra készített illusztrációkkal ellátott szerepjáték, ám egyúttal art-book és a Torony univerzumát taglaló forráskönyv is egyben.
Habár a Torony monumentálissá bővülő világának mind az öt csapásiránya élvezhető önmagában is, az egyébként is igen gazdag felszín csak akkor fedi fel az alatta rejlő gyémántokat, ha mindet követjük és így felfedezzük azt a rengeteg utalást, amit elrejtettek benne, mint például, hogy kicsoda Alexandra, akinek az arcképét a Torony ura a szobájában őrizgeti, milyen titok birtokában élhet még több évszázad eltelte után is Cormor professzor, vagy hogy mi történik, ha valaki összegyűjti a Végzet Ereklyéinek minden darabját. Ezenfelül a különböző sorozatok mind hangulatukban, mind témájukban különböznek egymástól, így ha valakinek nem tetszik az egyik, még bőven megtalálhatja a számítását a másik néggyel. A meglepetésekkel tarkított történetek gyakran váltanak műfajt, komédiából kalandtörténetbe, majd tragédiába fordulhatnak, ami nem is annyira a francia-belga vonal, mint a mangák és a koreai filmgyártás sajátja. A tájékozódást megkönnyítendő a kötetek stílusosan a Torony szintjei alapján vannak megszámozva, az előzmények -99-től emelkedő sorrendben 0-ig, a fősodor 1-től 100-ig, míg a reményt vesztett jövő 101-től 200-ig. A Parade történetei a Zénith első és második kötete (vagyis a -99 és -98) között játszódnak, míg a Monsters mindegyike el van helyezve a háromszázas időskálán. Pofonegyszerű, nemde?
Az öt széria közül a Donjon Zénith tartja meg leginkább a hagyományos hősi fantasy vonalat, természetszerűleg a fentebb felvázolt csavarral a koncepcióban. Itt ismerkedhetünk meg Herberttel, a kacsával, aki utolsó lóti-futi mindenesből lesz szívét vesztett anti-hős a Végzet Kardjának felövezésével és Marvin-nel, a Torony sárkányfajzat bajnokával, aki vegetáriánus és a drakonista vallás tanításai szerint nem támadhatja meg azt, aki inzultálja. A szándékoltan anakronisztikus nyelvezet, a szójátékok (Herbert egyedi harci stílusában egy tollpihével mészárolja halomra a goblinokat az „erősebb a kardnál a toll” jegyében, az elefántszerű Babárok pedig a barbárok és a Babar király szereplőinek kevercsei) , a morbid humor (a kazamaták tízezerhuszadik ajtajánál útjukat álló több, mint egymillió goblin lemészárlása után kiderül, hogy a keresett Goblin Király mindvégig a felszínen piknikezett) és a furábbnál-furább szereplők (mint a félbevágott és így két személyiséggel rendelkező Jean-Jean) biztosítják a felhőtlen szórakozást.
A Donjon Potron-Minet borús hangulatú, szomorkás, tragédiákkal és fekete humorral szegélyezett története az ártatlanság elvesztését mutatja be, ahogy a fiatal, idealista és naív Hyacinthe, egy vidéki nemes fia (akárcsak D’Artagnan) a bűnökkel terhes nagyvárosba, Antipolisba érkezik, hogy az egyetemen tanuljon. Itt találkozik későbbi társaival, a keselyű Hórusszal, a nekromanciát hallgató egyetemistával, Alcibiade-al, aki a fürkészőmágiát tanulmányozza, Zongo-val, az egyik tanszékvezető autista, ámde szörnyű fizikai erővel bíró fiával, és Alexandrával, a hidegvérű (szó szerint, hiszen gyíkember) orgyilkossal, akihez végzetes szerelem fűzi. Hyacinthe éjszakánként maszkot ölt, hogy köpenyes igazságosztóként jobbá tegye a világot, de be kell látnia, hogy a törékeny álmok szilánkokra zúzódnak a város mocskos macskakövein. A Potron-Minet intelligens és a helyenként olyan szívbemarkolóan nyers és kegyetlen történetvezetése, ami elakasztja az ember lélegzetét, parádésan keresztezi a kosztümös kalandfilmeket és a film noir-ok világát.
A Donjon Crépuscule hatalmasat ugrik az időben: egy Sötét Entitás uralta elméjű Herbert irányítja véres kézzel Nagy Kán néven a Gyehenna Fekete Erődjéből (a Torony inkarnációja ebben az idősíkban) az ismert világot, ami a bolygó forgásának megállása óta két részre oszlik, az egyik felén örök világosság és kiégett sivatag, a másikon jéghideg sötétség honol, a túlélők pedig a kettő találkozásánál létrejött kis sávban, a Szürkületben élnek. A legjobb barátból és bajtársból a Kán ősellenségévé vált Holtak Királya, a szeme világát elvesztett Marvin, önmagára mért száműzetésben él, míg nem találkozik az ugyancsak számkivetett Vörös Marvin-nel, a Zautamauxime falujából származó bátor, ámde kevéssé megfontolt nyúl harcossal. Kettejük sorsa összefonódik, amint összefognak, hogy súlyos áldozatok árán beteljesítsék a sorsukat. A poszt-apokaliptikus jövőben játszódó kaland filozofikus mese a reményről (a vak Marvin és vezetője, a kis denevér, Pipistrelle közti párbeszédeket akárha a Kis hercegből ragadták volna ki) és Mad Max inspirálta izgalmas road-movie, ahol a megtört, megfáradt, kiégett hősök (Clint Eastwood nyomdokain) már csak az ifjú, meggondolatlanul heves vérű szereplők hatására képesek kitörni a magány börtönéből. Szomorkás humor és derűs beletörődés próbálja helyenként ellenpontozni az epikus csaták brutális vérontásait és a kétségbeesés táplálta döntések végzetes következményeit.
A Donjon Monsters a három sorozat legszebb elemeit villantja fel, malterként szolgálnak a Torony kövei között, több, eddig felmerült kérdésre választ adva, amivel eddig nem volt idő foglalkozni a három fő sorozat köteteiben. Az eddig megjelent tizenkét album mindegyike más illusztrátor munkája, és mivel valamennyi önmagában lezárt történet egy-egy mellék- vagy főkarakter szereplésével, ez valóban lehetőséget ad az experimentális képregényalkotásra: a Frédéric Bézian jegyezte Zsoldosbecsület (Des soldats d’honneur) vázlatszerű, épp csak pár színt használó kötetében a Nagy Kán szolgálatában álló két sárkányfajzat testvér egyike narrálja végig a történetet egyes szám első személyben, szövegbuborékok nélkül. Mivel bátyja átengedett az általuk őrzött kapun egy bizonyos vak idegent, a Kán törvényei alapján halálra ítélik, és öccsének kell rajta végrehajtani az ítéletet a sivatag forró homokján. A Balhé a sörfőzőknél (Du ramdam chez les brasseurs) a kőbuta, de szeretnivaló Grogro magánszáma: sörért küldik a Toronyból a nyulak falujába, ahol találkozik a gyermek Vörös Marvin-nel, boszorkányüldözésbe és kocsmai verekedésbe keveredik, fekete élőholtakká vált nyulakkal küzd meg (egyértelmű hommage Peyo Les Schtroumpfs sorozatába illeszkedő fekete törpikés epizódjának), majd egy gladiátoraréna kellős közepébe pottyan, ahonnan várható módon teli hassal és egy szekérderéknyi söröshordóval tér vissza. A Mélyben (Les Profondeurs) Killoffer stílusgyakorlata egy szinte teljes egészében az óceán mélyén játszódó pokoljárásnak: Noyeuse, a fiatal akvabonista lány családját lemészárolják a Nagy Kán katonái és csak az menti meg az életét, hogy magára ölti az egyik támadó páncélzatát, így nem ismerik fel. A durva katonák között megerőszakolják és újfent csak a szerencsének köszönheti, hogy hazajut, ahol viszont saját elvakult és ostoba népe bélyegzi árulónak, így az album utolsó oldalán végül is az akvabonisták ellenségeinek oldalán rohan a halálba. A Monsters sorozattal a Donjon szerzőpárosa több, még be nem futott rajzolónak biztosított lehetőséget a betörésre a szakma felsőbb köreibe. „Jobban ismerik a Donjont, mint mi, és még étkezési jegyeket is elfogadnak!” – jegyezte meg tréfásan Joann Sfar, amikor arról kérdezték miért alkalmaznak kezdő illusztrátorokat. Majd hozzáfűzte: „Emellett nagyon örülök, amikor Boulet jelzi nekem, hogy a neki küldött forgatókönyv egy része önellentmondást tartalmaz…”
A Donjon Parade a végül meg nem valósult rajzfilmprojekt forgatókönyvei alapján indult útnak ötödikként a sorban, az önironikus Egy Toronnyal több a kelleténél (Un donjon de trop) címmel. A könnyedebb hangvételű, kifejezetten fiataloknak íródott sorozat jó kezekbe került, a 2004-es angoulême-i Legjobb Album díját elnyerő, önéletrajzi ihletésű A hétköznapi küzdelem (Le Combat ordinaire) szerzője, Manu Larcenet vette gondozásába. Mindenképpen érdemes még pár szót ejteni a több, mint húsz alkotó (Mazan, Andréas, Blutch, Blain, Kerascoët, Yoann, Kéramidas, csak hogy párat említsek) közreműködésének eredményeképp a kötetekben hemzsegő utalásokról, hommage-okról és a beavatottaknak szóló poénokról (insider joke), amik közül épp csak néhányat sorolnék fel. A két szerző nem tagadhatta meg a szerepjátékos gyökereket, a Zénith negyedik kötetében a disznóvárosi mágusok varázspárbajt vívnak, azaz Certáment, ami az Ars Magica szerepjáték egyik alapkifejezése, Hyacinthe Tornyának első szörnyei, a brou-k a Runequest bestiáriumából származnak, a több kötetben is megjelenő, a sötét termek megvilágítására szolgáló csápos szörnylámpák pedig a Magic: the Gathering gyűjtögetős kártyajáték egyik lapjáról léptek át a Donjon univerzumba.
A Kilencedik Művészet nagyjai előtti főhajtás a Kacsaváros nagyhercegének jogara, ami Ottokár jogarának kiköpött mása (szárnyak nélkül, ahogy Hergé eredetileg papírra vetette), az erdei trollok, akik Jeff Smith Bone-jának patkányszörnyeire hajaznak, a Mélyben album egyik víz alatti jelenete, a hatalmas szállítóhalakkal, szájukban a pilóta trónusával pedig a Little Nemo egyik paneljának hű reprodukciója. Vaucanson hazudni és ártani képtelen automatái Isaac Asimov R-Daneel-jének egyenesági rokonai, akinek kezét köti a Robotika Három Törvénye, Arakou régi bajtársa, a lovagi erényeket ápoló, lassan leépülő elméjű és nem létező jegyesével beszélgető Miguel a spanyol Cervantes Don Quijote de la Mancha-jának kivetülése, a fejét forradalmi változásokon törő, frígiai sapkát viselő és fürdőkádjában elmélkedő Benoît de Vaucanson pedig a nagy francia gondolkodó, Marat szellemi testvére. Egyaránt láthatunk jeleneteket és sztárvendégeket mangákból, mint a One Piece, Dragon Ball Z, Albator, ugyanúgy mint a Disney-univerzumból (Robin Hood, Peg-Leg Pete), vagy akár a francia nyelvű albumok hősei közül (Pipintus, Lapinot, Raghnarok). Akárhová nézünk, eldugott easter egg-re lelünk, és ebből látszik igazán mennyire élvezik ezt a szellemi bújócskát az alkotók, hiszen lubickolnak a Donjon világa által nyújtott határtalan lehetőségekben és szabadságban.
Sajnos a Donjon magyarországi apoteózisa megbukott, de talán a jövőben lesz olyan bátor kiadó, amelyik újra magasra emeli a lángot. Addig is azok, akik nem beszélik a francia nyelvet, vigaszt találhatnak az amerikai NBM kiadó angolul megjelent Dungeon albumaiban és a Donjon egyik legmeggyőzőbb érvelésű lakójának kedvesen bíztató szavaiban, azaz, Kedves Olvasók: ZONGO!
*azóta a Vad Virágok Könyvműhely kiadta magyarul Sfar A kis herceg képregényadaptációját
Egy agyalágyult hatvanas-hetvenesévekbeli ötletet újra és újrahasznosítani, nos, tudjuk hogy az ilyesmi nem újdonság a hollywoodi "kreatívok" részéről - tényleg, van aki *lelkesedik*, rajong a Majmok bolygója-filmekért? Szerintem totális, unalmas baromság mindegyik. Na mindegy, itt az új film trailere. A WETA effektjei egy fél pillanatig sem meggyőzőek, bár a Jurassic Parkénál azért jobbak. 18 év alatt legalább ide eljutott a CGI.
A horror azon műfajok közé tartozik, amik a legnehezebben újulnak meg, amik egy-egy jellemző irányzatukat teljesen kivéreztetik, mielőtt továbblépnek. Jó, ha évtizedenként egy olyan alkotás készül, ami képes új mederbe terelni a zsáner életét, és azzal sem mindig járunk jól (ld.: Fűrész). Wes Craven 1996-os posztmodern, önreflektív Sikolya sajátosan ironikus hatással volt kortársaira: olyan slasherek hullámát indította el, amiknek pont a frappáns kifigurázása emelte be a popkultúra halhatatlanjai közé. Még ironikusabb, hogy a harmadik résszel (ahol Kevin Williamson forgatókönyvírót felváltotta Ehren Kruger) már maga a Sikoly is azoknak az unalmas horrortoposzoknak a csapdájába esett, amikből egykor gúnyt űzött. Bő 10 éves ugrás az időben: Craven azóta sem csinált sikeres filmet, Williamson elfeledett tévéíróvá alacsonyodott, a sorozat triumvirátusa, Neve Campbell, Courtney Cox és David Arquette eltűnt a süllyesztőben, ráadásul az az önreflektív, posztmodern felfogás, ami az eredetit kiemelte a tömegből, lassan minden második filmnek sajátja. Szóval mi keresnivalója van ma a mozikban egy Sikoly 4-nek?
Williamson és Craven, a jelenlegi trendeknek megfelelően, a remake-ekre fenik a késüket. A Sikoly 4 alaphelyzete, hogy a Woodsboróba egy évtized után visszatérő Sidney körül az első gyilkosságsorozathoz hasonlóan kezdenek hullani az emberek, de főleg a tinilányok. A probléma ezzel a koncepcióval az, hogy a remake-eknek nincsenek olyan egyértelműen és frappánsan kifigurázható közös jegyeik, mint a slashereknek, vagy akár a folytatásoknak úgy általában – annyi biztosan nem, hogy egy erre épülő filmet elvigyenek a hátukon.
A remake-ek – túl azon, hogy rendre rosszabbak – hagyományosan véresebbek, zajosabbak és szájbarágósabbak, mint az eredeti, de egyébként ugyanazokhoz a műfaji szabályokhoz tartják magukat, mint amazok. Így a Sikoly 4 folyamatosan hangoztatott alaptézise, hogy a „szabályok teljesen megváltoztak”, csupán mesterkélt, alap nélküli jelmondat marad, amit ráadásul sehogysem sikerül ténylegesen érvényesíteni a cselekményben (mellesleg „az eddigi szabályokat felejtsd el” kártyát már kijátszották a harmadik részben is – hasonlóan hatástalanul).
Kár mindezért, mert az aktuális metafilmes posztmoderncirkuszt briliánsan birizgáló nyitójelenet még egy roppant okos és vicces mozit vetít előre. De az ötletek hamar elfogynak, a műfaji fricskák laposak és/vagy az előző részekből újrahasznosítottak, és hiába adják hozzá a mixhez a modern idők közösségi oldalait, a Facebook és a Twitter időnkénti, sajnos különösebb koncepció nélküli felemlegetése nem pumpál annyi friss vért a gyilkosságok előtti telefonos rémisztgetésekbe, hogy megmentse azokat az unalomtól – maguk a gyilkosságok pedig, bár minden eddiginél brutálisabbak, kínosan ötlettelenek (áldozatot kergetni, párszor falhoz vágni, majd leszúrni). Túl jól ismerjük már ennek a franchise-nak a trükkjeit, és a Williamson-Craven duó (ami félúton, ki tudja, miért, kiegészült Krugerrel is) semmi újat nem tud mutatni, így a negyedik rész ugyanúgy jár, mint a harmadik – azokat a hibákat követi el sorra, amiken gúnyolódnia kéne.
Az eredeti színésztrió visszatérése természetesen örvendetes, de lássuk be: Courtney Cox bazi öreg már, szegény Neve Campbell meg annak látszik. Karaktereiket haloványra, érdektelenre írták, a többi csajnak meg még a nevét sem tudjuk megjegyezni, annyira jellegtelenek, és annyira nem érdekel minket, hogy mi történik velük – ágyútöltelékek mind, egyedül Hayden Panettiere karakterébe sikerült némi életet lehelni. A filmelemző horrorfan, Rory Culkin is csak sótlan utánérzete az első két rész Jamie Kennedyének. Elmond valamit a szereplőkkel való mostoha bánásmódról, hogy a tucatnyi jónő ellenére valószínűleg a férfiakban is a még mindig szimpatikus David Arquette figurája fog a legjobbam megmaradni.
Természetesen az alkotók már most egy új trilógiában gondolkodnak, így egyértelmű, hogy egy kellően tökös befejezéstől is elgyávultak – pedig több ponton is igen szemét és meglepő módon lehetett volna lezárni a filmet, ami valamit javíthatott volna az összbenyomáson. Így pozitívumként marad néhány jó poén, egy-két pofás beszólás… és más semmi. Egy cseppnyi vér nem maradt ebben a franchise-ban.
Szerkesztőségünk oszlopos tagja, Kerékgyártó Yvonne új kisjátékfilmjének előzetesét mától a nagyvilág is megismerheti - az operatőr a rendkívül tehetséges Blaumann Edit. A filmben (de nem a trailerben) jómagam is feltűnök egy snitt erejéig - ez több mint elég.
A civilizáció rétegei leválaszthatatlannak tűnnek rólad, amíg életed normális mederben folyik. De kerülj váratlanul extrém helyzetbe, ahol a puszta túlélésért kell harcolnod, és ezek a rétegek úgy hámlanak le rólad, mint a Napon megégetett bőr – csak sokkal gyorsabban. Alatta pedig csak az ösztönlény van, az állat. Legalábbis ezzel áltatjuk magunkat. Valójában az esszenciális ember van alatta. Aki nem ismer szabályokat, törvényeket, ideológiákat, csak a különbséget élet és halál között, és azért a különbségért öl és rabol, ha kell.
A veterán lengyel rendező, Jerzy Skolimowski filmje nyers, naturalista thriller a túlélésről, egyben a legletisztultabb filmkészítés markáns példája: az Ölésre ítélve a képek elemi erejével mesél, hóban, fagyban űzött főszereplője soha egyetlen szót sem szól, sőt a más karakterektől elhangzó, kisszámú dialógus is mind teljesességgel irreleváns. Tavaly a Velencei Filmfesztivál Quentin Tarantino vezette zsűrije ennek a filmnek ítélte a fődíjat, Vincent Gallo pedig a legjobb színésznek járó kupát vihette haza. Skolimowski műve kétségívül merész és provokatív darab, végül minden erénye ellenére mégis kevesebb lesz a részei összességénél.
Mohammed (nevét csak a stáblistából tudjuk meg) valahol a Közel-Keleten (a film egyik helyszíne sincs konkretizálva) esik nyugati katonák fogságába, miután hármukat felrobbantja egy RPG-vel. Kihallgatások és kínzások sorozata után valahol Európában balesetet szenved az őt szállító furgon, és a pillanatnyi zűrzavart kihasználva, elmenekül. Mögötte fegyveres katonák, előtte a jéghideg, ismeretlen, behavazott vadon.
Skolimowski a témából adódó evidenciákat ignorálva, alaposan kigyomlált a filmből minden politikai felhangot (bár megkockáztatom: egy fordított szituációban, vagyis ha menekülő amerikai katonát üldöznének afgánok/irakiak, nem működne a film). Azt sem tudjuk, hogy Mohammed valóban terrorista vagy csupán a körülmények áldozata, hiszen a történet elején semmilyen fegyver nincs nála, és akkor veszi magához egy halott katona rakétavetőjét, amikor úgy látja, hogy nincs más választása. Karakterével kapcsolatban egyvalami fontos igazán: az, hogy ember. A kihallgatások kegyetlen módszereinek sincsenek érezhető amerikaellenes aspektusai, pusztán a menekülés szükségességét hangsúlyozzák.
Kiállítását tekintve a film hibátlan. A rendezés, operatőri munka párját ritkítóan erőteljes, akár lélegzetelállító totálképekben kell visszaadnia a vadon zabolátlan szépségét, és az abban reménytelenül elveszni látszó, aprócska embert, akár feszült közelikben kell érzékeltetnie a menekülő főszereplő félelmét és kilátástalanságát. Vincent Gallo maga is képes egy árva szó nélkül eladni az ideológiától, jellemvonásoktól, egyáltalán, minden megkülönböztető jegytől megfosztott, absztrakció szintjére süllyesztett karaktert. Az Ölésre ítélve hiányosságai a forgatókönyvnek róhatók fel.
Thrillernek Skolimowski műve nem elég gyors és dinamikus, az emberi túlélés drámájának pedig túl felszínes és repetitív. Minthogy Mohammed már rögtön az első jelenetben, a sötét barlangban, RPG-vel a kezében remegve és fújtatva is olyan benyomást kelt, mint egy űzött, sarokba szorított vad, nem beszélhetünk arról, ami a film lényege lehetett volna, és talán kellett volna, hogy legyen: az elállatiasodás folyamatáról. Az epizodikus, és egy idő után újat mutatni képtelen cselekményt kényelmes deus ex machinák (sebesült kutya, segítőkész nő) lendítik előre, a régi életet fel-felvillantó flashbackek inkább kizökkentenek, mint segítenek.
Pedig ez utóbbiakból próbál kinőni a filmnek egy másik, álomszerű, szürreális aspektusa, ami azonban nem kerül kontextusba, és csak lóg a levegőben, sosem lépve túl a konvencionális thriller/dráma határmezsgyéjén. Amennyiben a minden mást irrelevanciába taszító túlélési ösztön színtiszta egyszerűségének tartalmi-formanyelvi leképezése volt a cél, Skolimowksi kétségkívül diadalmaskodott – de nehéz szabadulni az érzéstől, hogy ennél többet is elérhetett volna, hogy a csaknem tökéletes részek végül egy messze tökéletlen (bár még ezzel együtt is hatásos) egésszé álltak össze.
Tsui Hark (zseni) maga a megtestesült ambíció. Karrierjének első felében jobbára olyan ötleteit vitte filmre, amelyek nemhogy a költségvetésekkel szűkösen bánó hongkongi filmiparnak, de esetleg magának Hollywoodnak is túlságosan nagyléptékűek számítottak volna. Egyik ilyen agymenése a nagyszerű Roboforce (nálunk Robotpárbaj címmel forgalmazták, külföldön I love Maria elnevezéssel is előfordul), amely az Ázsia szerte rendkívül népszerű óriásrobotos rajzfilmek, képregények, stb. élőszereplős-filmes mutációja.
A Kalapács újra lesújt! Úgy látszik az újjászületett Hammer Films-et nem lehet megállítani, a Let Me In, a Resident és a Wake Wood után újabb horrorral állnak elő, ezúttal a legendás színdarab adaptációjával. Persze a Woman in Black-nek 1989-ben már készült egy feldolgozása, amely benne van minden idők öt legfélelmetesebb filmje közt, és amelynek Nigel Kneale (=isten) írta a forgatókönyvét. Vajon a Daniel Radcliff főszereplésével készült új adaptációnak sikerül túltennie rajta?
Jövő héten csütörtökön világpremier, de mi már kedden szállítjuk a kritikát! Wes Craven kiirthatatlan slashersorozatának ehhez a legújabb részéhez íme a valószinűleg legutolsó kedvcsináló.
Ne vágj már pofákat előre! Nézd végig ezt a műelőzetest, ugyanis Billy Crystal és a funnyordie.com stábja egy olyan, rendkívül ügyes trailerparódiát hozott össze, amely egyszerre űz gúnyt a hollywoodi stúdiórendszerből, a filmes folytatások bénaságából és egy jelenleg negyon felkapott filmes műfajból, amely a Geekz profiljába is beleillik (többet nem mondhatok, lelőném a poént!) Meg Ryant Helen Mirren helyettesíti - e cserével csak nyerünk.
Mostanában járja a fantasztikus filmfesztiválokat ez a kisjátékfilm, és az egyik legjobb, amit az utóbi időben láttam. Félelmetes, szürreális, a végén nagyszerű un. praktikus (tehát nem kibaszott számítógépes) effektekkel megtoldva.
Punks not dead! Ezt ma már minden Exploited pólós kisköcsög kívülről fújja, de szerencsére vannak, akik komolyan is veszik, sőt tesznek is érte, hogy ne is dögöljön meg olyan könnyen aza punk. Német András például egy jópofa laza és humoros képregény-strip sorozattal próbál meg ihletet és támogatást nyújtani "menthetetlen zenészpalántáknak", hogy megtudják, mi is az a rákkendról. m/
Történetünk főhőse a basszusgitáros Johnny, aki múló fiatalsága ellenére sem adja fel a reményt, hogy Ócskavas nevezetű punk zenekarát a csúcsra juttassa. Miután egy kedvező fordulat következtében esélyt kap arra, hogy neves hazai bandák előzenekaraként mutatkozhasson be a színtéren, minden erejét annak szenteli, hogy a félnótás dobosával, Ekivel megtalálják a megfelelő gitárost és a lehető legjobb produkciót állítsák össze a várva várt turnéra.
Az álmodozásokban és kínlódásokban gazdag történeteik megismerésével bepillantást nyerhetünk az amatőr zenészek életének mindennapjaiba, valamint arra is sikerül választ kapni, hogy mennyire nehéz elindulni a ranglétrán, főleg, ha mindenki a te lábadba kapaszkodik.
Ha punkrokkerek vagytok akkor azé', ha nem, akkor meg azé' kövessétek minden hétfőn, szerdán és pénteken a rocksztarleszekmama.blog.hu oldalon.
Először úgy gondoltam, mindenféle bevezető nélkül fogom elétek tárni e gyöngyszemet, aztán mégiscsak arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy nem árt némi kontextus, szóval: a Ninja vs. Bruce Lee számos alternatív címen is ismert (pl. The Return of the Fist of Fury, Return of Bruce, stb.) és a Bruce Lee halála után rivaldafénybe slattyogó számtalan Bruce Lee-klón egyike, Bruce Le a főszereplője. A film fülöp-szigeteki produkció, és a maga módján egészen szórakoztató - hogyan is lehetne másmilyen, ha egyszer a Shaw Bros fő rosszembere, Lo Lieh alakítja benne a gonosz szarkeverőt! A német előzetesben rengeteg olyan ígéret elhangzik, amit a film fikarcnyit sem vált be - "káprázatos akciók" és "döbbenetesen gyönyörű nők" nincsenek a Ninja vs. Bruce Lee-ben. Nindzsák se.
Andrew James Sykes szuperalacsony-költségvetésű scifi rövidfilmje, amelyben egy időutazó titkosügynök többek közt a magyar forradalmat is meglátogatja.
Láttak már olyan filmet, amiben Jack Nicholson nem mosolyog? Vagy olyat, amiben Megan Fox nem jó nő? Forgatott-e bárki is olyan jelenetet, amelyben Arnold Schwarzenegger Proustot olvas fel féllábú eritreai kisgyerekeknek? Ugye hogy nem. Ha rá van írva a plakátra, hogy Jason Statham, nem gondolja senki, hogy éppen egy Tarr Béla filmet fog látni. Nyilván lesznek autósüldözések, nagy robbanások, véres csonkolások és izzadó cicik. Ha a Kedves Olvasónak ennyi elég, akkor itt be is fejezheti az olvasást: irány a mozi.
Továbbra is a bérgyilkosok élete a legérdekesebb dolog a Földön. Mintha nem készült volna róluk már eddig is vagy féltucat film. Vagy néhány száz regény. Ha körülnézünk, mindenki megtalálhatja a maga ízlésének megfelelő bérgyilkos-történetet: a Jim Jarmusch (Az irányítás határai) és John Woo (A bérgyilkos) által határol területen belül és kívül mindenki megtalálhatja a szívének kedves variánst. A mestergyilkos az 1972-es Mestergyilkos remake-je, amiben Charles Bronson játszotta Arthur Bishop-ot, a csendes és profi - ki nem találják - bérgyilkost. A történet szerint főnöke elárulja Bishopot, aki bosszút áll. Ne nézzenek ilyen meglepetten, minden bérgyilkosos filmnek ez a története.
Az előző két bekezdés azt hiszem elég jól megmutatja, hogy problémáim vannak ennek a kritikának a megírásával. Jason Statham jól játszik, Ben Foster úgy néz ki, mint egy bostoni kocsmatöltelék, Donald Sutherlandet megint kinyírják a tizedik percben. Hiányérzetem van. Gyorsan belekerülünk az események sűrűjébe - hogy aztán ugyanolyan gyorsan ki is jöjjünk onnan, percekig bámulva, amint a bérgyilkos feltesz egy klasszikus zenei lemezt a rendkívül hájend Bang&Olufsen lemezjátszóra. Megint egy remek akciószekvencia - aztán hallgathatunk louisianai közhelyeket az életről. Nem tudom, hogy Richard Wenk (A Forgatókönyvíró, Aki Megírta Richard Donner Utolsó Filmjét) vagy a rendező akart-e többet egy sima bérgyilkosos-jasonstathames akciófilmnél, de a Tomb Raider után tévére ítélt Simon Westnek most nem sikerült eltalálnia a ritmust.
Mert ha - teszem azt - csak egy sima bérgyilkos-bérgyilkos-nagyfőnök szentháromságban született akciófilm lenne, el tudnám intézni azzal, hogy "jó-jó, de inkább előveszem John Woo hongkong-i munkáit, ha maradandóra vágyom". Azonban A mestergyilkos három-négy jelenetenként belekezd valami nagyívűbe - hogy aztán félúton rájöjjön, hogy ő "csak" egy akciófilm, úgyhogy folytatja valami mással. A "finom utalásnak" szánt apróságok elnagyoltak, mint egy T-72-esen a hegesztési varratok. Az óvatos "figyelj, ezek is emberek, jóóó?" módra beletuszkolt életképekkel és karaktermélyítésre szánt közhelyes marhaságokkal csak vesztegetik az időnket. Pont annyira, hogy kizökkenjünk, és magunk elé meredve azon kezdjünk gondolkodni, vajon elzártuk-e a gázt otthon. Sajnos a filmet semmi sem tudja megmenteni a totális happy endtől - amely legalább annyira kiábrándító, mintha Josselin Beaumont elsétált volna A profi utolsó jelenetében. Talán majd a következő film, amire az lesz írva, hogy "Jason Statham".
Érthető okokból nincs még egy olyan filmes zsáner, ami annyira elválaszthatatlanul és utánozhatatlanul kötődik Japánhoz, mint a szamurájfilm műfaja. A japán mozi a hőskortól kezdődően egészen a 70-es évekig ontotta magából a híres történelmi események feldolgozásait éppúgy, mint a háborúk korában, vagy éppen már a Tokugawa érában játszódó kitalált történeteket. Az utóbbi időben azonban ez a lendület megtört, az elmúlt években szinte egyáltalán nem forgattak akciódús, vérbeli jidaigeki-ket, inkább ezek felhígult, más műfajokkal kevert mutációi (pl. Ballad, Chonmage Purin, Goemon, Tajomaru, stb.), vagy gyenge felújítások kerültek a mozikba. Ez utóbbiak között megtalálható volt a szinte jelenetről jelenetre újraforgatott Tsubaki Sanjuro, a rosszul átértelmezett The Last Princess és Zatoichi, valamint a szintén a vak masszőr kalandjait feldolgozó női változat, az Ichi is. A saját ötleteken nyugvó, modern jidaigekik sokkal inkább a drámára fókuszálnak, mintsem az akcióra, így például minden szépsége ellenére Yamada Yoji trilógiája (Twilight Samurai, The Hidden Blade, Love and Honor) sem hozta azt, amire a műfaj rajongói már ki tudja, mióta áhítoznak. Épp ezért lett 2010 egyik leginkább (egyúttal legszkeptikusabban) várt alkotása Miike Takashi első vérbeli szamurájfilmje, az akciódús 13 Assassins, ami egyébként szintén egy felújítás.
Kudo Eiichi 1963-as eredeti változata igazi klasszikus, egy remekül felépített, tökéletesen elmesélt és gyönyörűen kivitelezett mozi, ami méltán kapott helyet mind a Toei legnagyobb dobásai között, mind pedig a japán filmtörténetben, ugyanis a több mint 30 perces záró csata hossza mindmáig rekord. A 17 Ninjas után ez volt a második darabja az az évben startolt, magyarul kissé furán hangzó „csoportos ellenállás” jidaigeki sorozatnak, ami a Toei egyik védjegyévé vált a későbbiek során. A sorozat epizódjainak közös jellemzője volt a valós történelmi tényeken alapuló kiindulópont, az elnyomó uralkodóval szembeni csoportos lázadás, ami mindig látványos csatákba torkollott, valamint a tűéles fekete-fehér képi világ. A 13 Assassins esetében a főgonosz Matsudaira Naritsugu kitalált személy, alakját és az egész történetet Tokugawa Ienari sógun uralkodásának eseményei ihlették.
Kudo Eiichi filmjének előzetese
Matsudaira Naritsugu a sógun mostohaöccse, aki a sógun távollétében uralkodói jogokkal van felruházva. Brutalitása és bosszúálló természete messze földön híres, eltávolítása a hatalomból az egész ország érdeke lenne, ám ez hivatalos úton nem történhet meg. Így a legnagyobb titokban kapja meg a küldetést Shimada Shinzaemon, aki bizalmasaival együtt belefog az öngyilkos terv kidolgozásába, mai szóhasználattal élve egy kommandós akciót kell végrehajtania. Nemcsak a Naritsugu-t kísérő hatalmas túlerőt kell legyőznie, hanem az uralkodó stratégáját, az egykoron vele együtt tanuló Hanbei-t is.
Magától adódik a kérdés persze, hogy egy érdemes-e egy ilyen filmet újraforgatni, hiszen a történethez sok újat nem lehet hozzátenni, a látvány fokozása pedig sokszor öncélúvá válik. A legtöbb esetben a válasz egyértelműen a nem lenne, ám ezúttal nem ennyire egyértelmű a döntés, hiszen mégiscsak a kortárs japán film világszerte (Kitano mellett) legismertebb alakja, Miike Takashi rendezéséről van szó.
A forgatókönyvön nem változtattak sokat, néhány karakter teljesen más hátteret kapott (a legszembetűnőbb a „paraszt szamuráj” helyett ezúttal az erdőben összeszedett Koyata figurája), Shinzaemon pedig zene helyett a szerencsejátékkal győzi meg Shinrokuro-t, mi a helyes út (valószínűleg Yakusho Kouji nem tud úgy játszani a shamisen-en, mint a legendás Kataoka Chiezo). A csapat összeszedése és a tervezés nem annyira kidolgozott, nincs olyan részletesen elmesélve, mint Kudo munkájában (ez egyébként az egész filmre igaz), ezek helyett látványos, bár nem feltétlenül szükséges jelenetek kerültek vászonra: két seppuku elkövetése, valamint a brutális Naritsugu brutalitásai a maguk valójában. Ugyan jelenleg csak a nemzetközi forgalmazásra szánt, megvágott változat elérhető, így remélhetőleg ez csak ennek a verziónak a hibája, de nagyon hiányzott a filmből Hanbei első trükkje, aminek köszönhetően Kudo nagyon ügyesen mutatta meg, hogy mindkét oldalon értékes emberek igyekeznek túljárni egymás eszén. Ettől függetlenül a karakterek ábrázolása meglepően jó, sőt, vannak köztük jobbak is, mint a legendás elődben. Hirayama, Shinrokuro, Koyata, de még Naritsugu alakítója is beférne az eredeti stábba.
Ahogy arra számítani lehetett, a felújítás legnagyobb erőssége a látvány. Lélegzetelállítóak a tömegjelenetek, gyönyörűek a háttérül szolgáló tájak, a grandiózus nagy csatajelenet helyszínéül szolgáló díszletről pedig talán az az információ is elegendő, hogy mintegy 200 millió yen-ből hónapokig építették. A lerombolása kevesebb ideig tartott, amiben nagy szerepet kaptak az eredeti változatból teljesen kihagyott pirotechnikai eszközök és mozgó torlaszok, 13 hősünk ezúttal fejlettebb kommandós arzenál segítségével igyekszik megtizedelni a jóval népesebb ellenséges haderőt. Sajnos a robbantások gyakorlására egyetlen mondat utal csak egy visszafogott poén kíséretében és az építkezés haladásának szemléltetésére sem pazaroltak túl sok időt.
Mint film, Kudo munkája szebb és kidolgozottabb Miike verziójánál. A klasszikus filmkészítés erényeit gyönyörűen tálalja, ügyesen használta ki színészei egyéb képességeit is, aminek legszebb példája a fentebb már említett shamisen játék, nem utolsó sorban pedig a narrátor használatával a legjobbkor adagolja az információkat. Annak ellenére, hogy Miike nem tudott az eredeti változat fölé nőni, egyáltalán nincs oka szégyenkezésre, ugyanis pont annyit változtatott a forgatókönyvön és a hangulaton, ami elég ahhoz, hogy a mai kritériumoknak megfeleljen. Igyekezett a lehető legkonzervatívabb módszerekkel dolgozni, ennek megfelelően nagyon kevés számítógépes trükköt vetett be (jómagam csak a digitális vért vettem észre), saját magát is a produkciónak rendelte alá, azaz ezúttal szinte teljesen kimaradtak a rá jellemző extremitások (azért a film elején Naritsugu „játékával" nem hazudtolta meg önmagát) és amennyire lehetett, igyekezett szembemenni a mostani trendekkel, hiszen hősei között kevés a fiatal, jóképű karakter, míg a feszültséget finom, visszafogott poénokkal igyekezett a mai igényekhez igazítani.
Miike Takashi és a főszereplő, Shinzaemon-t megformáló Yakusho Koji is több interjúban elmondta, hogy sajnálják, hogy mostanában szinte teljesen kihalt a mozikból a jidaigeki műfaja és szeretnék, ha ez a folyamat ezzel a filmmel a visszájára fordulna. Hogy ez így fog-e történni, az még a jövő zenéje, mindenesetre az esély megvan rá, hiszen az ő közreműködésükkel készült új változat nagyjából egyenrangúnak tekinthető Kudo eredetijével. Ha annak a hatását is tudják hozni (azon ritka sztorik egyike volt, amiből előbb készült a film és utána a regény), akkor lehet, hogy egy XXI. századi jidaigeki hullám előtt állunk. Az első lépés ezirányba már meg is történt a mozikba kerüléssel egyszerre startoló mangával. A folytatás pedig Miike-n nem fog múlni, ha a március 11-i események nem tettek neki keresztbe, hamarosan érkezik a Seppuku felújítása is.
Cukiság! Olyan zombifilmet már láttunk, ahol az élőhalottakat házikedvencként tartják (Fido), ebben a verzióban viszont tényleg a kutyák kapnak főszerepet. A történet az apokalipszis utáni Miami-ban játszódik, ahol a zombivírusra immunis ebek falkába verődve veszik fel a harcot az élőhalottakkal. A filmhez még finanszírozókat keresnek, de hatásos előzetes már van. A tovább után.
A Csillagember (Starman) bemutatójának kapcsán készítette a kanadai állami tv ezt a két részes interjút az akkor karrierje csúcsán álló John Carpenterrel. Összes addigi filmje szóba kerül, valamint azokról az alkotókról és műfajokról is beszélnek, akik és amelyek Carpenterre hatást tettek. A riporter felkészült a témából, ritkaság az ilyesmi manapság.
„Crime is only a left-handed form of human endeavor.”
A nyitójelenetben a keménykötésű Sterling Haydent látjuk, ahogy egy kihalt városrész oszlopai közt bujkál a távolban cirkáló rendőrautó elől. És máris „bent” vagyunk. Az alvilág piszkos, veszélyes, sötét bugyraiban, és ezúttal nem külső szemlélőkként, nem ártatlanul bajba keveredett, tisztes polgárokként, nem az utca megtisztításáért dolgozó detektívekként, hanem lecsúszott, napról-napra élő, a világtól elidegenedett piti gengszterekként. Mi vagyunk a rablók, és ha kell, a gyilkosok, akik végrehajtanak egy nagy, tökéletes, és elronthatatlan melót, ami az első alkalommal tökéletlennek bizonyul, és elromlik, és onnantól kezdve várhatunk, menekülhetünk, küzdhetünk, de nincs visszaút. Az életünk lassan összeomlik.
Mindössze 10 év alatt John Huston két hatalmas mérföldkövet adott az amerikai filmgyártásnak – és most ráadásul csak egy műfaj, a krimi keretein belül beszélünk. Az 1941-es A máltai sólyommal elindította a pár év alatt rendkívül népszerűvé vált film noirok hullámát, az 1950-es Aszfaltdzsungellel pedig merészen megváltoztatta a képet, ami azok sötét karaktereiről alakult ki a nézőkben. Ellentétben a ’30-as évek megalomán, abszolút uralomra törekvő, ámokfutó gengsztereivel (Kis cézár, ami éppúgy W. R. Burnett egyik könyvén alapszik, mint az Aszfaltdzsungel) és a ’40-es évek kiábrándult, olykor saját szubkultúrájukból is kilógó antihőseivel (Magas Sierra, aminek szintén Huston írta a szkriptjét), ezek az alvilági alakok egyszerű emberek, örömökkel, gondokkal, vágyakkal, erényekkel és hibákkal, mint mindenki más, csak történetesen nem cipőt pucolnak, buszt vezetnek, vagy irodában dolgoznak, hanem bankot és ékszerboltot rabolnak ki. Nem hatalomról meg luxusvillákról ábrándoznak, hanem elvesztett családi farmjuk visszavásárlásáról, vagy szűkölködő feleségeik és gyerekeik életének egy fokkal kényelmesebbé tételéről. A „gonoszságok” mögé hétköznapi, emberi érzelmek és célok kerültek, amikkel a nézők azonosulni tudtak – az Aszfaltdzsungel humanizálta a bűnözőket, a cenzorok pedig csak pislogtak zavarukban.
Ezekkel az addig példátlanul realisztikus és árnyalt karakterekkel készítette el Huston az első igazi „heist”-filmet, ami részletesen mesél el egy bűncselekményt a tettesek szemszögéből (pedig a könyvben még a rendőrség, itt csupán a legszükségesebbre redukált szempontja volt a hangsúlyos). Az Aszfaltdzsungel egy ékszerrablás története, a később tipikussá váló, hármas tagolásban: 1: a csapat összeszedése, és a felkészülés, 2: a rablás kivitelezése (a 10 perces, zene nélküli jelenet önmagában hagyományteremtő, bár ennek a feszültségdózisán a későbbi „utánzók” némelyike még sokat emelt), és félresikerülése, 3: a menekülés és a tragikus következmények. Az olyan ’50-es évekbeli noiroktól kedve, mint Dassin Rififije és Kubrick The Killingje, az olyan későbbi klasszikusokon át, mint az Ocean’s Eleven és Az olasz meló (nem beszélve ezek remake-eiről), a kortárs A banki melóig, mind Huston remekművére vezethető vissza.
A rablás szellemi gazdája a börtönből frissen szabadult lángelme, a vérprofi és jéghideg, ugyanakkor udvarias és kellemes modorú úriember, Erwin Riedenschneider (Sam Jaffe majdnem ellopja az egész filmet), de a sztori a folyton leégett, piti, ám öntudatos és büszke erőember, Dix Handley körül forog. Sterling Hayden élete alakítását nyújtja, tökéletes a szerepben, leszámítva talán csak a film noir örök dühös emberét, Robert Ryant, senki nem tudta volna akár csak hasonlóan jól hozni ezt a karaktert. Ő, Riedenschneider és társaik azért is nyerhetik el oly könnyen a nézők szimpátiáját, mert bűnöző mivoltuk ellenére van bennük becsület és lojalitás, ami a körülöttük lévőkből – még azokból is, akik a törvény másik oldalán operálnak – látványosan hiányzik. A bukméker Cobby, akin keresztül a banda a balhét szervezi, a rendőrség első nyomására feldobja a társait, az ügyvéd Emerich, aki a pénzt adja a művelethez, megpróbálja átverni őket, hogy egyedül léphessen le a zsákmánnyal, a körzet nyomozója pedig természetesen pofátlanul korrupt, és csak a saját zsebére dolgozik.
A filmben ugyan nincs klasszikus értelemben vett femme fatale, a nőknek mégis fontos szerep jut, ahogy jellemző módon csak annyi időre lépnek elő a háttérből, hogy akaratlanul is jóvátehetetlen károkat okozzanak. A betegeskedő feleségére ráunt Emerich azért kényszerül társai elárulására, mert egy fillére sincs, amióta fiatal, szexbomba szeretőjét tartja el (Marilyn Monroe valósággal ragyog – nem véletlen, hogy Joseph L. Mankiewicz ezt látva szerepet adott neki a Mindent Éváról című filmjében), Riedenschneider pedig azért kerül rendőrkézre, mert megbabonázva bámul egy érzéki táncot lejtő tinédzserlányt egy útszéli bárban, ahelyett, hogy a mexikói határ felé iszkolna. Dix barátnője, Doll (Jean Hagent később az Ének az esőben-ért jelölték mellékszereplői Oscarra), ugyan sem közvetve, sem közvetlenül nem felelős semmiért, viszont tökéletesen illik a szürke, búbánatos, ütött-kopott városképhez éppúgy, mint a leharcolt Sterling Haydenhez – nyoma sincs rajta mindannak a bájnak és ragyogásnak, ami a korabeli stúdiófilmekben a női szereplőket jellemezte.
Ebből a tökéletesen sötét, faltól falig bűnnel tapétázott noir panoptikumból csak a példásan tisztességes, dicső bűnellenes keresztes hadjáratot folytató rendőrkapitány karaktere lóg ki (valószínűleg a stúdió nyomására került a filmbe a korrupció ellenpontjaként, aminek akkoriban nagyon nem örültek a cenzorok, és a filmek felé ezt az ollójuk csattogtatásával kommunikálták). A sztori végén egy tökéletes politikus géppuskaszájával ontja kliséktől recsegő, didaktikus példabeszédét bűnről és igazságról, aminél más filmben és más körülmények közt csúnyán kilógna a lóláb. De Huston az egészet zárójelbe teszi, mert mindez a piszkos zsarun kiakadt újságírók mikrofonjainak kereszttüzében hangzik el, és ily módon irhamentő kirakatszövegnek hat, amiből szinte érezni a cinizmust, és az iróniát (ami egyébként sem állt távol a rendezőtől, ld. még: a hőn áhított ékszerzsákmány a cselekmény sorsszerű előre gördülése folytán nemhogy értéktelenné, de ráadásul teherré válik).
Akció szinte egyáltalán nincs az Aszfaltdzsungelben, tempója ennek ellenére gyors és töretlen. Az erőszak csak egy-két alkalommal szabadul el, de akkor hirtelen és intenzíven, és még azelőtt vége van, hogy a néző feleszmélne: a sorsdöntő események egy-két pillanat alatt játszódnak le, aki például a rablás utáni elszámolás során egyet pislog, az lemarad a több végzetes következménnyel is járó ólomcseréről. A film többnyire drámaian csendes, Rózsa Miklós zenéje összesen két alkalommal csendül fel (az elején és a végén), Huston inkább a díszletekkel, a helyszínekkel teremt atmoszférát. A ritkán felbukkanó városi képek sötétek és ridegek, a cselekmény főleg kopott, lelakott, súlyos árnyékokkal terhelt belsőkben bonyolódik, ami erősíti az elidegenedés, a klausztrofóbia egyre hangsúlyosabb, depresszív érzetét. Ahogy közeledünk a végkifejlethez, a még élő és szabadon lévő bandatagok körül mintha zsugorodna a tér, mind a kamerabeállításoknak, mind a helyszíneknek köszönhetően.
Aztán a zárójelenetben a szűk belsők kinyílnak, és kint találjuk magunkat a természetben, távol a koszos, bűnös nagyváros zajától, ahogy Dix végre eljut családja egykori farmjára, aminek visszavásárlása volt élete álma. De nem pénzzel a zsebében érkezik, hanem golyóval a hasában. A sztori első felében lövik meg, lassú haldoklása bő egy órát tesz ki a vásznon, amivel Huston már-már operai szintre emeli sorsának beteljesülését. Itt, a főcím óta először, teljes pompájában harsan fel a zenekar is, hogy hatalmas érzelmi erővel támogassa a tragikus véget, az elmúlt óra klausztrofób közelképeinek feszültsége pedig egy gyönyörű totál szomorú katarzisában oldódik fel. A halál a régóta visszatartott levegő kieresztése. A vállakat nyomó súlyok legördülése. Megkönnyebbülés, megpihenés. Az Aszfaltdzsungel benne van Huston három legjobb rendezésében, és nála ez nem kis szó.
Minden szub-, mikro-, periferiális, vagy akármilyen kultúrának megvan a maga szent tehene, amihez az egyszeri véleményalkotó (ha csak nem kívülről jött barbár) nagyon óvatosan közelít, ha egyáltalán - azt hiszem, ezt itt a Geekz-en a magunk fétiseivel és idoljaival nagyon is jól tudjuk. Ahogy a metálrajongóknak ott van a Black Sabbath, a hardcore sci-Fi rajonfóknak Asimov, a cyberpunkoknak Gibson, az akciófilmőrülteknek a Predator vagy a Die hard, úgy van ott a 90-es évek elején begeekült itthoni fantasy rajongóknak Silverberg Majipoor krónikáinak (ha nem is kronológiailag, de létrejöttét és megjelenését tekintve) első kötete.
Történt ugyanis, hogy a korai rendszerváltás körüli, később rákszerűen elharapódzó nyugati ponyvakönyv-kiadási hullám taraján a Zrínyi Nyomda gondozásában belibbent egy már címében, borítójában és hátlapszövegén is addig sosem sejtett csodákat és izgalmakat ígérő könyv, ami gyakorlatilag a félig-meddig irodalmi, mainstream nyugati fantasy-k egyik első szélesebb körben elterjedt képviselője volt mifelénk, és sok olvasó számára az első találkozást jelenthette a műfajjal. Az egész persze csak nálunk volt új, Silverberg már akkor is a piedesztálra emelt (sci-fi) műfajon belüli szerzők között foglalta el előkelő helyét, miután az 50-es évekbeli pulp-magazinos szösszenetei után úgymond komolyabb irányba fordult (Thorns, To open the sky, A time of changes és még sokan mások) – a 70-es évek végén megkezdett Majipoor- regényciklus kvázi már az újrakezdést jelentette számára. Innen nézve nehézkes eldönteni, hogy az akkori magyar megjelenés szülte-e a kultuszt vagy pont fordítva, a keményvonalas rajongóknak köszönhetjük-e a magyar fordítást, ha valaki tudja, jelezze bátran. Ami viszont vitathatatlan, hogy itthon jó néhányan ezt a regényt említik, ha a legkorábbi vagy éppen meghatározó fantasy olvasmányélményeiről faggatjuk őket. Nem mehetünk el szó nélkül amellett a tény mellett sem, hogy az akkori és a mostani kiadás fordítója nem más, mint az a Nemes István, akinek – különféle írói álnevek alatt - a Káosz-, Éj- és egyéb regényfolyamokat köszönhetjük, és aki az első Bíborhold magazinok egyikében szereplő interjú alapján egy Kornya Zsolttal (alias Raoul Renier) közös D&D játék után pont a regényben szereplő négykarú humanoidoktól, a szkandároktól kölcsönözte szociálisan deficites félork (anti)hőse, Skandar Graun nevét.
Helyben vagyunk tehát. Adott egy általánosan magasztalt író, valamint egy regénye, ami itthon kultstátusznak örvend, marad a kérdés, hogy milyen maga a mű, illetve indokolt-e ilyen mértékű népszerűség.
A lehető legobjektívebb válasz egy határozott nem is tudom, és akkor kezdeném rögtön a negatívumokkal. Terjedelmes munkásságát teljes egészében nem ismervén kénytelen vagyok ebből a regényből kiindulni, de ez alapján Silverberg nem ír igazán jól. Sehol egy szerkezet, történeti ív, jó felépítéssel megelőlegezett váratlan fordulat, sehol egy velősen, esetleg jól eltalált szimbólumokkal kifejtett gondolat, a párbeszédek ostobák, a sűrítést és hangsúlyozást felejtsük el, ahogy van, és hogy a szereplők közül a főszereplőnek jutott a legtöbb dimenzió (szám szerint másfél), szintén sokatmondó. Az események hibátlan linearitással követik egymást, miközben egész izgalmas irányokba mutató szálak kapatnak fel és ejtetnek el olyan mennyiségben és lendülettel, hogy nehéz eldönteni, írói nagyvonalúság avagy hanyagság tanúi vagyunk-e éppen. Pikareszk regényt olvasunk, éspedig olyat, melynek szerzőjének látszólag fogalma sincs arról, mit is takar a „pikareszk” kifejezés. Persze ha igazságos akarok lenni, és miért ne, mindezek egy része igaz Dunsany, Morris, Tolkien, Howard, Moorcock, K.E. Wagner meg úgy általában a legtöbb klasszikusnak elismert fantasy íróra is, de lássuk tovább!
Főhősünk, Valantine emlékek nélkül kóborol Majipoor tájain a bolygót igazgató sajátos uralmi négyszög legvilágibb képviselője, az újdonsült Napkirály regnálásának kezdetén, majd jobb dolga nem lévén, csatlakozik egy vándorló zsonglőrcsapathoz. Meglepő gyorsasággal és tehetséggel sajátítja el a zsonglőrködés művészetét, és a hosszú, nincstelen bolyongás után már épp berendezkedne egy kellemesen egyszerű, derűs életmódra, mikor azonban vissza-visszatérő, rejtélyes álmainak hála gyanítani kezdi, hogy valami nagyon bűzlik Majipoor-on, ó kárhozat, és ő született helyrehozni azt. És akkor ennyi legyen is elég magáról a sztoriról, mert spoilerezni még akkor se szeretnék, ha lenne mit.
Innentől a regény tetemes hányada a társaság utazgatásainak részleteit taglalja, míg apránként fel nem tárul egy sötét ármány, ami azonban sajnos csak az első harminc oldalon bírja fenntartani a feszültséget, hiszen annyira egyértelmű minden ügyetlen és kényszeres maszatolás ellenére, mint a mindenkori politikai elit korruptsága. Ez akár ügyes írói fogás is lehetne, hiszen az újszülöttnek minden vicc új elve alapján egy emlékeit vesztett szereplő szemszögén keresztül remekül fel lehetne tárni egy ismeretlen világot valamint egy annak alapvető rendjét átszövő összeesküvést az olvasó előtt, Silverberg azonban úgy tűnik, nem tudja eldönteni, hogyan szeretné bemutatni képzelt színterét: magától értetődőnek veszi-e azt, és pont a triviálisnak beállított megjegyzéseken keresztül vonja be az olvasót, vagy egy vállaltan idegenszerű környezetet szeretne minél plasztikusabban ábrázolni, mint ahogy alkalmasint egy asztrológus írná le a Marsot egy laikusnak. Merthogy félreértés ne essék, a regény tényleges főszereplője nem Valentine, mint ahogy Tolkien-nél vagy Herbert-nél sem Frodó vagy éppen Paul, hanem maga Majipoor, a konstruált világ a maga hangulatával és sajátos törvényszerűségeivel. Sajnos Silverberg két szék közé esik: nem érezni se a karaktereit vagy a cselekményt, se a világot, amit mutatni szeretne.
Mindez azért is furcsa, mert ötletekben, jól megírt részletekben a könyv nem szűkölködik, sőt, ahogy a maga lustán csapongó, komótos módján hömpölyög maga elé (azt nem állítanám, hogy előre, mert a nagyon erőltetettnek ható történetszálon kívül semmilyen ívet nem véltem felfedezni benne, és igen, Valentine roppant ügyetlenül felépített öntudatra ébredésének folyamatát inkább hagyjuk), még némi gyerekkori olvasmányélményeimre emlékeztető beleélést is képes volt kiváltani belőlem, csupán nem éreztem mögötte az összefogott gondolatiságot. Pedig még Majipoor, ez földünknél sokszor hatalmasabb, egykor csillagutazók által meghódított, a cselekmény idejére azonban szinte középkori viszonyok közé hanyatlott világ a maga furcsa álomvallásával, ősrégi gépezeteivel és rezervátumokba kényszerített alakváltó-őslakosságával is egész lenyűgöző az első idegenkedés után. A bedobott elemek ugyanakkor szinte kivétel nélkül esetlegesnek hatnak. Fura nevű és fiziológiájú, légből kapottnak tűnő fajok hemzsegnek a bolygón, egymást érik a holdbéli és paradicsomi tájak, vagy éppen felsejlik itt-ott a fiktív történelem, ám nem érezni, hogy mindebben tudatosság vagy bármiféle koherencia lenne (gondolkodtam rajta, idézzem-e szó szerint azokat a bekezdéseket, ahol hosszú mondatokban mindenféle obskúrus városnevek soroltattak fel, érzékeltetendő, hogy a főszereplők mekkora marha nagy utat tettek meg, de minek). Ugyanez az összefüggéstelenség jellemzi sajnos magát az elbeszélői módot is: a főszereplő kompánia tagjai jó néhányszor halálos veszélybe kerülnek, amit aztán az író majdhogynem egyazon bekezdésen belül egy feszültségromboló tollvonással fel is old. Olykor ugyan meghal valaki, de ezek a karakterek rendre a klasszikus Hollywood-i néger mellékszereplőkre hajaznak, értsd: az elejétől fogva tudni, hogy ők kizárólag azért vannak jelen, hogy miután hegedűszó közepette eltávoztak, a főhősnek legyen alkalma komor arccal csak azért is továbbvinni a szent ügyet. Mindezt hosszan lehetne még sorolni, kezdve a kilométerekről előre látható izé, fordulatokkal, a következmények nélküli, illetve banális módon elsimuló konfliktusokon át egészen a korábban lefektetett szabályok későbbi semmibevételéig egy-egy dramaturgiai mozzanat kedvéért (amely mozzanatokról persze kiderül, hogy végső soron ugyanolyan súlytalanok, mint az azt megelőzőek voltak).
Vagyis első blikkre gyengén megírt regénnyel van dolgunk. Sztorinak lapos, kalandnak unalmas, fikciónak inkoherens. Ha konkrét akarok lenni: rossz. Mindazonáltal marhára meglepődtem, amikor a felén átverekedve azon kaptam magam, hogy voltaképpen tetszik, és nem is a guilty pleasure értelemben. Nem tudom rátenni az ujjam, de valami olyasmi benyomásom volt, hogy maga az író nagyon élvezte ezt az egészet, még ha nem is feltétlenül törődött azzal, hogy ebben az élvezetben olvasóit is részesítse. Kicsit olyan volt, mint mikor az ember felnőtt fejjel néz egy játszadozó kisgyereket, és tétován feltámad benne az érzés, hogy ej, de marha jó volt, amikor még anno ő is ilyen felhőtlenül bírt marháskodni. Maga a címszereplő is egy végtelenül jámbor, naiv és jószándékú figura, aki hagyná a francba elrendelt eposzi sorsát, és legszívesebben csak zsonglőrködne újdonsült cimboráival, ám mivel muszáj, fogja magát, és megváltja a világot. Ha úgy veszem, ez akár bravúros önreflexió is lehet. És ha már itt tartunk, felmerült bennem a gyanú, hogy Silverberg nem feltétlenül akart semmi komolyat ezzel az egésszel (bár ezt eldöntendő a Majipoor-ciklus maradékával sem ártana megismerkednem), szimplán fogta a vödröt meg a műanyaglapátot, és bokáig gázolt a maga teremtette homokozóba.
Az egésznek az elejére visszatérve, ha meg kellene válaszolnom a kérdést, hogy „indokolt-e a Lord Valantine kastélya kultusza”, azt mondanám, hogy ha pusztán a regény minőségét vesszük, akkor semmiképpen. Ugyanakkor, ha egy pillanatra kifújom a levegőt, és képes vagyok megszabadulni az évek során rám kérgesedett cinizmustól és kritikus szemléletmódtól, képes vagyok olyannak látni és értékelni, aminek feltehetőleg született és amilyennek a rendszerváltás környékén a gagyi ponyván túllépő fantasy-t szomjúhozó eleink látták: egy okos író felelőtlen, könnyed, önfeledt képzeletjátéknak.
Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek Kiadás éve: 2009 Fordította: Nemes István Eredeti cím: Lord Valentine's Castle Oldalszám: 588
Eric Tsang klasszikusára sokan emlékezhetnek a mai harmincas-negyvenes korosztályból, az Őrült küldetésugyanis azon hongkongi filmek közé tartozott, amelyek eljutottak hozzánk is a nyolcvanas években, először német szinkronnal súlyosbított hangalámondásos verzióban, majd hagyományos videoforgalmazásban. Nem csak nálunk, de szinte mindenhol nagy sikerrel futott, így ’83 és ’89 között készült is belőle négy folytatás. Akinek akkoriban volt szerencséje a szériához, nyilván jóleső nosztalgiával nézi újra, és nem különösebben érdekli, hogy jól öregedett-e avagy sem. Ami engem illet, anno nem láttam egy részt sem, így most viszonylag elfogulatlanul ejtenék pár bekezdést az első filmről, a Black Mirror által kiadott DVD kapcsán.
Az Őrült küldetés: blődli. Humora infantilis, színészei ripacskodnak, története zavaros és széteső. És mégis szórakoztató. Nem a felsoroltak ellenére, hanem éppen ezért. Aki persze ismeri Jackie Chan korai munkásságát, vagy a nyolcvanas-kilencvenes években készült hongkongi vígjátékok legjavát, az pontosan tudja, miről van szó. Az Őrült küldetés legfeljebb annyiban más, amennyiben az elsők közt mixelte össze a műfajparódiát a helyzetkomikummal és az akciófilmes elemekkel. Tsangék gyakorlatilag válogatás nélkül merítettek minden népszerű szériából, kezdve a James Bondtól a Mission Impossible-ön át a tévés krimisorozatokig. Már a történet alapja is lenyúlás: egy ’74-es brit komédiát (Ooh... You Are Awful; amerikai változatban: Get Charlie Tully) dolgoztak át, anélkül, hogy ezt bárhol feltűntették volna. Jelentős különbség viszont, hogy míg az angol eredetiben az elrejtett pénzük után futkosó szélhámosok a főszereplők, addig az Őrült küldetésben a King Kong művésznévre hallgató mestertolvaj mellett két nyomozó is előtérbe kerül, és krimikomédia helyett sajátos buddy movie lesz a filmből.
A történetre nem érdemes túl sok karaktert vesztegetni, úgyis csak ürügyként szolgál. Adott a már említett King Kong, aki elrabol néhány értékes gyémántot, pechére pont a maffiától, akik rá is küldenek egy Fehér Kesztyű névre hallgató bérgyilkost. A rendőrfőnök Nancy Ho felügyelőt állítja az ügyre, akihez csatlakozik az amerikai Kodojak nyomozó. Miután begyűjtik King Kongot, közösen próbálják Fehér Kesztyűt és bandáját is elkapni.
Leírva mindez nem tűnik akkora hülyeségnek, a gyakorlatban viszont, ahogy haladunk előre a filmben, úgy kerül egyre inkább zárójelbe a krimiszál, és helyette az egymással állandóan civakodó három főszereplő magánszámát élvezhetjük. A Jackie Chanre emlékeztető King Kongot Sam Hui alakítja, aki akkoriban népszerű popsztár volt (énekesi népszerűséget színészkarrierré konvertálni ezek szerint nem mai divat), a vadóc rendőrnőt az akciósztárnak és komikának is kiváló Sylvia Chang, a Louis de Funes-t idéző balfék Kodojakot pedig a zseniális Karl Maka, aki megérdemelten nyerte el a HKFA Legjobb Színész díját ’83-ban.
A KIADVÁNY A borító szerint 16:9-es képarányban szemlélhetjük meg a filmet, de szerencsére tévedett a szerkesztő: az eredeti 2:35:1-es formátum van a lemezen. A kínai hangsáv messze van a tökéletestől, de vállalható, az eredeti magyar szinkron viszont pont úgy szól (tompán és halkan), mint a rojtosra nézett VHS-ek. A kiadónak, felteszem, nem volt pénze / lehetősége új szinkront készíteni, de a régit azért megpróbálhatták volna feltuningolni, mert a végeredmény így a fájlmegosztókon keringő barkács DVD-t idézi, még ha a retrohangulat garantált is.
AZ EXTRÁK Egy olyan film esetében, amellyel a hazai nézők jelentős része először szemcsés VHS kazettán találkozott, a szélesvászon bőven megteszi extrának. Ha nem vagyunk ilyen jóindulatúak, akkor sincs értelme reklamálni a bónusz matériákat, abból ugyanis még az Anchor Bay 4 lemezes kiadására sem jutott.
ÖSSZEGZÉS Nagyon szigorúan, mai szemmel nézve 3 és fél csillagnál semmiképpen sem érdemel többet a film, a poénok minősége messze nem olyan egyenletes, mint a műfaj legjobbjaiban, még ha az old school akciójelenetek és a színészek jutalomjátéka némileg kárpótol is ezért. Más kérdés, hogy aki Bud Spencer és Terence Hill munkásságán vagy Louis De Funes filmjein nőtt fel (mint jómagam), az jobban szórakozik az efféle agyzsibbasztó blődliken, mint amennyire bemeri vallani.
Kiadó: Black Mirror Kép: 2:35:1 Hang: kínai surround, magyar surround Felirat: magyar
Nosztalgikus, andalító és nyugtalanító egyszerre - a Boingboingnak ez a saját kis produkciója valami olyasmit sugall, amiről Cormac McCarthy is gyakran nyilatkozik: hogy nem lehet jelentős az a fajta művészet, amely a halállal nem foglalkozik. És mivel a virtuális halál a videojátékok állandó velejárója, így elkerülhetetlen, hogy a médium időnként egy-két kulturális mérföldkövet fel ne építsen. Idő, elmúlás és pixel- meg poligonhegyek, mindez a Mad World midi-változatával aláfestve.
Közeledik Miike tavalyi szamurájeposzának amerikai premierje, így a filmnek megágyazandó az ottani forgalmazó elállt ezzel az akciódús trailerrel. Jómagam is tűkön ülve várom a filmet, amelyről szinte csak felsőfokú jelzőkkel teletűzdelt kritikákat lehet olvasni.
Mit csináljon az ember, ha ígéretes fiatal forgatókönyvíró Hollywoodban? Vehet például drága autókat, járhat a legmenőbb klubokba, hogy aztán - gondolom - elégtételt érezve minden középiskolai megaláztatásért végighallgassa, amint összesúgnak, amint belép. "- Azta... - Mi van? - Ne nézz oda, ott jön... mondom, ne nézz oda, ott jön George Nolfi. Tudod, az a csóka, aki egy valag pénzért eladott két forgatókönyvet, mielőtt megcsinálta volna a PhD-jét filozófiából... Ne nézz így, ő írta az Ocean's Twelve-t meg A Bourne-ultimátumot... Jó, ott volt A testőr is, de azt most hagyjuk, szóval... érted. Muszáj ráköszönnöm." És ő mosolyog, és azon gondolkodik, vajon meddig fognak még emlékezni rá. Írni már nem nagyon van kedve - most komolyan, hallgassa a hülyébbnél hülyébb rendezőket és az ő "művészi meglátásait"? Belenéz a légkondicionált, füstmentes levegőbe, amelyben keveredik a konyak és a "természetes hatóanyagokat tartalmazó" citrusillatú légfrissítő, és elmereng. "Bezzeg Tony Gilroy... Ő az igazi király, ha van kedve, csak úgy összedob egy filmet a haverjaival."
"Ha belegondolok, én meg jóban vagyok Matt Damonnal, elvégre írtam két sikeres filmet neki." Ha elég közel ülnénk hozzá, hallanánk, ahogy kattannak a fogaskerekek. Mikor hazaér, ránéz a könyvespolcra, és találomra levesz egy könyvet. "Hmmm..." gondolja "Hát persze. Ő lesz a megoldás." És leveszi a Philip K. Dick novelláskötetet a polcról. Amióta a szerző 1982-ben elhunyt - és bemutatták a Szárnyas fejvadászt - nem nagyon telik el év, hogy valaki ne próbálná meg adaptálni valamelyik művét. Jelen esetben az Adjustment Team-re esett a választás, amely egy meglehetősen paranoid hangulatú novella - érthető, és nem csak azért, mert az ötvenes évek közepén született.
Ha valaki eddig a bekezdésig nem jött volna rá, nos, akkor most szólok: innentől kezdve nem fog szó esni Philip K. Dick-ről. Sem más, a science fiction műfajához tartozó dologról. Mert a Sorsügynökség - noha az előzetesek alapján úgy tűnhetett - nem sci-fi. Hanem romantikus film, amibe némi misztikusságot akart csempészni az író/rendező - ki nem találják - George Nolfi. Rögtön a tizenötödik perc környékén merül fel a kérdés először az emberben, hogy minek. Fel-alá mászkál néhány egészen tisztességes színész, (John Slattery, a régen látott Terence Stamp és Anthony Mackie) akiket úgy öltöztettek fel, mintha az 1960-as római olimpián lennének a szovjet delegációt kísérő KGB ügynökök. Szerepel egészen pontosan két darab Ford SUV, néhány érdekesen izgő-mozgó ábrákkal díszített könyv, New York Ajtajai, meg egy neoklasszicista irodaház. Ezekről kellene elhinnünk - meg a bőrkabátos-rohamsisakos statisztákról - hogy ők lennének a Sorsügynökség, akik azon ügyködnek, hogy a Sors Könyvében leírtak úgy legyenek, ahogy az meg van írva.
Ha ezen túl tudunk lépni - márpedig muszáj, ha már beülünk rá - akkor koncentráljunk a valódi sztorira. Adott a fiatal, ambiciózus szenátorjelöltünk, David Norris (Matt Damon, ha nem jöttek volna rá), aki ha nem követne el egy-két csacskaságot, akkor már rég megválasztották volna. Csacskaság alatt persze - hiszen ez Hollywood - nem nokiásdobozokat vagy nagy értékű, állami pénzen vett luxusautókat értünk, hanem egy kocsmai verekedést meg egy fenékmutogatást valami egyetemi bulin. Az elvesztett választás éjszakáján összefut a balett-táncos Elise-el. Sajnos ennek a találkozásnak nem kellett volna megtörténnie - innentől Davidnek versenyt kell futnia a látszólag mindenható - valójában a történet megfelelő pontjain kellően tehetetlen - Sorsügynökséggel, ha együtt akar maradni a lánnyal.
Ez a film legtisztességesebb része: nincs mellébeszélés, ez kérem romantikus film. Az ezen jeleneteket megszakító sci-fi jellegű epizódok inkább kellemetlen mellékhatásai az alkotói szándéknak - miszerint lőcsöljünk minél több információt szegény nézőre. A misztikusságot a túlírt dialógusok, a túlmagyarázott háttér-információk jobban oldják, mint az Ismert Vízkőoldómárka a lerakódott szennyeződést a konyhai csaptelepről.
"Most akkor nézzük meg, vagy ne?" merülhet fel a kérdés teljes joggal a Kedves Olvasóban. Ha Ön történetesen rajongója Philip K. Dicknek, és rossz néven veszi, ha rajongása tárgyát íly rútul kihasználták alantas pénzszerzés céljából - nos, akkor ne nézze meg. Sőt, írjon kommentet, amelyben a Nagy Gonosz Stúdiót hibáztatja a világban található minden rosszért. Ha viszont Ön képes túllendülni az ilyesmin, és már régóta szerette volna elvinni kedvesét egy romantikus filmre, amelyet aztán nem kell letagadnia barátai-kollégái előtt - nos, akkor foglaljon helyet péntek estére. Azért az éttermet Önnek kell majd kiválasztania.
A skandináv krimi manapság nagyon megy. Nesbo, Larsson, Mankell és még sorolhatnám könyvei itthon és külföldön egyaránt az eladási listák csúcsait ostromolják, regényeik hősei popkulturális jelképekké lesznek, történeteikről szól a közbeszéd és gyakran meg is filmesítik őket. Ennek a rendkívüli népszerűségnek az okairól illetve a skandináv krimi műfajának történetéről készítették a BBC munkatársai ezt az egy órás dokumentumfilmet.
Vannak alkalmak, amikor a kritikusnak le kell küzdenie egy zsigeri késztetést. Azt, hogy a cikkében ne foglalkozzon struktúrával és érvekkel, hanem csak írja le egymás után az összes létező trágár szót, amit ismer, és a végén ajánlja az egészet jó szívvel a film rendezőjének. A baj az, hogy ha így tennék, a kritika ugyanazt a színvonalat képviselné, amit az Álomháború, és azt a színvonalat magára valamit is adó ember nem vállalja fel – ami persze elmond egy s mást az író-rendezőről, Zack Snyderről.
Adott öt szép, és többnyire lengén öltözött, fiatal lány (Emily Browning, Jena Malone, Jamie Chung, Abbie Cornish, Vanessa Hudgens), akik puszta kézzel, karddal, gépfegyverekkel és repülőgépekkel óriásszamurájok, sárkányok, steampunk zombinácik és robotok ellen harcolnak, hogy kivívják szabadságukat. Mindez persze csak egy frissen megözvegyült, nyerészkedő mostohaapa által elmegyógyintézetbe paterolt, és éppen lobotómián áteső lány képzeletében játszódik le, de tegye fel a kezét az az egészséges férfieember, aki kicsit sem izgult rá az iménti röpke sztori summázásra – elvégre ez a film eye candy láthatóan azért készült, hogy egy fáradt, laza estén kielégítse kellemesen alantas igényeinket. Nincs kéz a magasban, ugye? Nos, van egy rossz hírem: Snyder kibaszott mindnyájatokkal.
A sztori nyilvánvalóan egy blöff, olyannyira, hogy a szót idézőjelbe kellene tenni. Már az a koncepció, hogy az egész film csupán álom (vö: halálközeli élmény/képzelet szüleménye/párhuzamos világok végtelenje…), egy buta és roppant olcsó ürügy arra, hogy az író letéphesse magáról a logika, a racionalitás és a valóság szabályainak minden láncát, és szó szerint azt csináljon, amit akar. De legyen, menjünk bele a játékba, elvégre éppen Snyder miatt volt némi bizodalmam a filmben. Nem azért, mert az eddigi pályaíve oly makulátlan (hajjaj, attól messze van), hanem mert úgy tűnt, ez az ő asztala: neki esztelen, mindenféle cool, és akár inkonzisztens ötletektől roskadozó vizuális orgia áll(hatna) jól, nem egy olyan rétegzett, komplikált mű, mint a Watchmen, amit nyomorult flótás csak félreérteni és butítani tud. De hiába.
Az Álomháború az otromba, zajos, zagyva, lelketlen, visszataszító Hollwood-szörnyetegek egyik legaljasabbika. Az hagyján, hogy rettenetesen sablonos, hogy nincs története és nincsenek karakterei, ezen már alig szisszenünk fel. De hogy csapnivaló még az is, aminek kedvéért megpróbálnak úgy csinálni, mintha igenis lennének, már megbocsáthatatlan. Az első egy-két akciójelenetet még viszonylagos érdeklődéssel bambulja a néző, de az agyatlan, iszonyúan túlspilázott és értelmetlen, érzékeket ostromló, és végül teljesen elzsibbasztó audiovizuális CGI roncsderbi egy papucsállatka szintjére degradálja a szerencsétlent, míg már saját létezéséről sincs tudomása. Hiába szépek a robbanások, hiába lélegzetelállító némelyik trükk (egy-egy számítógépes karakternél hihetetlenül érezni azok (fantom)tömegét), ha Snyder azt hiszi, hogy a stílus a képek szarrá vágásával, lassításával, szűrőzésével és effektezésével egyenlő.
És még csak nem is ez teszi be végleg a kaput. Még csak nem is az, hogy az akciók közti dramturgiai kötőanyagok mennyire szánalmas dialógusokkal próbálják azt az illúziót kelteni a nézőben, hogy amit lát, annak van értelme (az arcpirítóan first person shooter felépítésű Csata: Los Angeles után idén ez gyors egymásutánban már a második film, aminek legfeljebb konzolon lenne a helye, nem vásznon). És főleg nem az olyan naiv és felesleges (de azért csak felmerülő) kérdések, hogy egy 20 éves, ’50-es években élő lány hogy tud olyan futurisztikus, steampunk és egyéb fantasyvilágokat álmodni, amilyeneket egy mai tinédzser képzel el. Hanem az, hogy sok amerikai pályatársához hasonlóan, Snyder nem elégszik meg azzal, hogy szórakoztatni akarjon. Neeeeem. A pokolba a sok töketlen, pojáca, pancser hollywoodi rendezővel, aki nem elég, hogy nem tud leforgatni egy tisztességes akciójelenetet, és legalább távolról érdekeltté tenni a nézőt a főhős sorsában, de ráadásul szentül hiszi, hogy megosztandó életbölcsességei vannak, amik nélkül az emberiség szegényebb lenne.
Levezetem: szép harcoslányok (!) küzdenek sárkányokkal (!!), óriásszamurájokkal (!!!) és zombinácikkal (!!!!), és a rendező úgy gondolja, hogy a filmje komoly (!!!!!) és fontos (nincs annyi felkiáltójel a világon). Ezért aztán a lányok mentora, Scott Glenn, minden akció előtt magvas szerencsesüti szövegekkel buzdít csatára, és a Nagy Záró Monológban, a kép fontoskodó elsötétülése, és a szirupos zene elhallgatása után (avagy: figyelj, most valami kurva nagyot mondok!) még a Tanulságot is úgy kell undorral felöklendeznünk. Köszönöm Hollywoodnak, hogy ismét megtanított minket valamire az Élet Fontos Dolgai közül. Blockbustereinek két robbantás közt odavetett naplementés/esős bölcsességei nélkül mindannyian reménytelenül el lennénk veszve a világban.
Legyünk őszinték. Nézzünk magunkba. Volt idő, amikor Steven Seagal menőnek számított. Nem tegnap volt, az kétségtelen, de a kilencvenes évek elején, derekán ez a mára viccé degradálódott majom a maga módján egyedi akcióhősnek, urambocsá coolnak számított. És az első pár filmje őrülten élvezetes, élükön az Out for Justice-szal, ami a kilencvenes évek egyik legjobb és legbrutálisabb akciófilmje.
Seagal a Lángoló jégen (1994) kezdett lefelé csúszni, abban a filmben olyannyira komolyan vette már a seggéből előhúzott környezetvédelmi üzenetet illetve a saját, a kommersz kultúrában elfoglalt állítólagos messiásszerepét, hogy a bukás elkerülhetetlenné vált, és a filmjei éle is elveszett. Szerencsére Seagalra az utókor sem most, sem később nem a buddhista lózungjai végett fog emlékezni, hanem az általa kiosztott indokolatlan, extrém erőszak mennyisége folytán. Egy jótét lélek pedig most ezeket a csontszilánkos csúcspontokat vágta össze egyetlen jutúbos videóvá.
2012 elkerülhetetlenül közeledik - bár ahogy a dolgok állnak, lehet hogy elkerüljük hogy ideérjen - és Hollywood a világ rettegését kíméletlenül kihasználja (sőt elébe vág, az armageddont már idén novemberre idevizionálva!), ezúttal egy olyan filmmel, amely mintha lovecrafti szörnyeket vizionálna az apokalipszis mögé (nem tudom biztosra, direkt nem olvastam el a szinopszist.) A trailer hangulatos, még ha egyes vizuális megoldásai a Fűrész-filmeket idézik is (a rendezőnek köze volt hozzájuk.)
Ez a dolgozat nem egy hagyományos értelemben vett filmkritika lesz, mert olyat egyszerűen nem lehet írni a Toei talán legnagyobb 70-es évekbeli dobásáról. Sima véleménynyilvánítás helyett ez valójában egy szerelmi vallomás, ami azt igyekszik bemutatni, hogy mi minden kellett ahhoz, hogy ez, a korabeli japán mozi összes pozitívumát, szépségét és egyediségét felvonultató, fantasztikus hangulatú sorozat létrejöhetett. Igen, voltak ennél elborultabb, durvább, elegánsabb, vagy épp meghatóbb filmek, valószínűleg mindenki tud a Truck Rascals (Torakku Yaro) helyett saját kedvencet felsorolni, de olyan mozit, amiben minden benne van, ami a kort jellemezte és ekkora hatása volt a japán társadalomra, már nem annyira biztos.
A Toei filmstúdió 1975-re kezdett kicsit kifogyni a sikerekből, hiszen a 2-3 évvel korábban még aranybányának számító pinky violence darabokra már a kutya sem volt kíváncsi (már szinte csak a Nikkatsu egyre durvább próbálkozásai számítottak érdeklődésre), ráadásul ekkorra a régóta nagy profitot termelő, brutális yakuzafilmek nézettsége is visszaesett. Szükség volt valami új ötletre, ami kevésbé extrém világban játszódik és amivel be lehetett csalogatni a mozikba a pornográf és a horrorisztikus elemektől visszariadó nézőket is.
Az ötlet két szálon született meg. Egyrészt az ekkoriban már régóta nagy barátságban levő Sugawara Bunta és Suzuki Noribumi ötlötte ki, hogy érdekes próbálkozás lenne a yakuzafilmekben kőkemény, abszolút macho figurákkal híressé vált Sugawara-t egy esendőbb, lúzer karakter szerepébe bújtatni. Ugyan Bunta-nak volt már tapasztalata ilyen alakítások terén is (a 70-es évek elején népszerű Mamushi Brothers filmekből),azonban Suzuki tartott attól, hogy mégsem vállalja el a szerepet. Végül sikerült olyan tulajdonságokkal felruházni a karaktert, hogy ne rontsa le túlságosan a színész imázsát, bár mint utóbb kiderült, Sugawara ettől egy percig sem tartott, sőt, kifejezetten érdekesnek tartotta a koncepciót.
Nyílt titok volt, hogy az ötletet a konkurencia, azaz a Shochiku stúdió Tora-san sorozata ihlette, ám Sugawara-t és Suzuki-t ismerve borítékolni lehetett, hogy nem egy mindig kifogástalan eleganciával, végtelen udvariassággal megáldott, szerethető, kétbalkezes, szerencsétlen flótás fog kikerülni a kezeik közül. Pedig még a név is stimmel, hiszen akárcsak Torajiro, úgy a Sugawara által megformált Momojiro nevében is ott van a „ji” karakter, aminek jelentése „következő, második”, azaz már ezzel is született vesztesnek jelölték. Ám amíg Yamada Yoji felfogásában Torajiro megmaradt a plátói szerelmeknél és a nők távolról istenítésénél, addig Momojiro egy pillanatra sem csinál titkot abból, hogy miért imádja a nőket. Csak épp a szerencse kerüli el folyton...
Sugawara másik nagy haverja, Aikawa Kin’ya találta ki a koncepció többi részét. Elég sokáig adta hangját szinkronszínészként a több évadot is megélt, Japánban is hatalmas sikerrel futott amerikai Route 66 sorozat egyik szereplőjének, amiben két fiatal egy Chevrolet Corvette-ben járta az Egyesült Államok útjait, keresvén, hol telepedhetnének le, közben pedig különféle (bűn)ügyeket oldottak meg. Aikawa egy ehhez hasonló hazai road movie-t szeretett volna elkészíteni, barátai pedig kapva kaptak az ötleten. Szintén az ő ötlete volt a kamionosdi is, a legenda szerint a Tokyo-Nagoya autópályán látott egyik korai felcicomázott monstrum adta számára az ihlető szikrát. A sorozat tökéletes ütemben használta ki a nem sokkal korábban kirobbant, úgynevezett „dekotora”, azaz kamion díszítő divatot, ami egyébként, nem kis részben a sorozat hatalmas sikerének köszönhetően, azóta is tombol a szigetországban. További, nem elhanyagolható hatás volt az is, hogy a Toei által kitalált cím (Torakku yarou) hamarosan átszivárgott a kamionos zsargonba, szép lassan a valódi kamionosokra is ráragadt ez a megnevezés.
az első rész hosszú előzetese
Természetesen eleinte, a tervezési fázisban nem gondolkodtak még sorozatban, de a forgatások megkezdése előtt, amikor Suzuki Noribumi és egyik forgatókönyvírója, Sawai Shin'ichiro egy kamionnal öt napos adatgyűjtő utazásra indult, már szinte a teljes koncepció összeállt a fejükben, csak a finomítások voltak hátra. Az utazáshoz használt teherautón már ott voltak az Ichiban Boshi gépezetre egy az egyben rákerült szövegek (Yuki no Shimokita és Haguredori) és ekkor állt össze a végleges forgatókönyv. A sorozattá váláshoz azonban az is nélkülözhetetlen volt, hogy az első rész (alcím: Goiken muyou) hatalmas sikert arasson a mozikban, a 800 millió yen körüli bevételt 1975-ben csak a Toho nagyköltségvetésű szuperprodukciója, a The Bullet Train tudta túlszárnyalni.
A forgatókönyv egyébként nagy vonalakban ugyanaz az összes epizódban. Adott a két jó barát, Hoshi Momojiro és Jonathan, akik együtt járják kamionjaikkal az utakat, teljesen eltérő jellemüknek köszönhetően pedig folyton különféle ramazurikba keverednek, amikből legtöbbször egymást kell kimenekíteniük. Ugyan Momojiro tekinthető az igazi főszereplőnek, de Jonathan sem sokkal marad el tőle. Ugyanolyan ütődött, lúzer alak, mint társa, ám vele ellentétben igazi nagycsaládos ember, akit kapzsisága és férfiúi ösztönei időnként tévutakra terelnek, de végül családja és barátai támogatásával mindig visszatalál a helyes ösvényre. Momojiro igazi nagymenőnek tetteti magát, két kedvenc helye van, az egyik a kamionos kajálda, a másik pedig a „toruko”, azaz a bordély, ahol a félmeztelen lányoknak sírhatja el aktuális bánatát. Minden részben belefut az aktuális „madonnába” (az utolsó epizódban kettőbe is), akibe egyből fülig szerelmes is lesz, valamint egy riválisba, aki mindig valami baljós háttérrel rendelkező kamionos rosszfiú.
Az egyes epizódokat egyébként nem maga a történet viszi el a hátán, hanem sokkal inkább a lenyűgöző hangulat, azaz az akció, vígjáték és dráma tökéletes elegye, a későbbiek során egyre inkább előtérbe kerülő „guide book” hatás (Japán egy-egy adott területének legszebb parkjait és fesztiváljait is beleszőtték a kalandokba), valamint a remek érzékkel adagolt humor, amiben éppúgy megtalálhatóak a Suzuki munkáira mindig jellemző, imádnivaló pajzán pillanatok, mint a hősök jellemének gyengeségeire építő, vagy éppen a rendőrséget kifigurázó gegek. Külön kedvenceim a képregényeket és rajzfilmeket idéző jelenetek, amikben a kamionokkal szembetalálkozó járművek találkozás utáni sorsát szemléltetik.
Ha pedig mindez még nem lenne elegendő, akkor további érdekesség, hogy a sorozat védjegyévé vált az is, hogy a mellékszerepekre a kor népszerű sztárjait is sikerült megnyernie a stábnak. Többen közülük saját magukat alakítják (főleg az énekesnők), valamint a negyedik részben külön meglepetésként a japán Overdose, azaz a híres versenyló, Haiseiko is bekerült. Sugawara riválisai között feltűnik Sonny Chiba és Wakayama Tomisaburo (utóbbi nemes egyszerűséggel mint Kozure Okami), Sato Makoto, Tanaka Kunie, Kawatani Takuzo és Kurosawa Toshio, míg a madonnákat olyan híres színész- és énekesnők alakították, mint Shimada Youko, Yumi Kaoru, Harada Mieko és Ishikawa Sayuri, többen közülük betétdalt is előadtak az egyes epizódokban.
Nem lehet szó nélkül elmenni a látványos akciójelenetek mellett sem, amik többek között Jackie Chan későbbi filmjeire (elsősorban a Rendőrsztori sorozatra) is nagy hatással voltak. Elég csak megnézni az ötödik részben Sonny Chiba és Sugawara bunyóját a kajáldában, mintha egy az egyben egy 80-as évekbeli Golden Harvest produkcióból köszönne vissza, holott jó 10 évvel korábban forgatták. A bunyók többsége egyébként is viccesre van hangolva, néhol egészen hihetetlen poénok kerültek a pofonok közé. Ám a verekedéseknél jóval látványosabbak a kamionos üldözések és viadalok, amik többsége valami elképesztően jól van megkoreografálva. Talán a negyedik rész betonkeverőinek összehangolt „munkája” a leglátványosabb, de Big99 hatalmas Peterbiltje, vagy a Jaws monstrumok kergetőzése is nagyon emlékezetes. Ha túl szigorúak akarnánk lenni, akkor talán leginkább a speciális effektekbe lehet belekötni, amikhez a kor színvonalához méltóan maketteket vettek igénybe, de véleményem szerint ezek a jelenetek is rendkívül szórakoztatóak, inkább csak hozzáadnak a hangulathoz, mintsem rontanának rajta (ki ne imádná az olyan jeleneteket, mint amikor a Sugawara vezette makett kamion átrepül az épülő híd még nem összekötött két pillére közötti szakaszon?).
A trükkök mellett a későbbi epizódokban helyenként már-már gagyiba átcsapó, túlzásba vitt újítások lehetnek zavaróak egy kicsit. A hatodik részben Momojiro kísérteteket lát, a hetedikben UFO kutatónak készül, ráadásul attól a résztől kezdve szerepel a rendkívül idétlen Senda Mitsuo, akinek a figurája bohózatba illő, eléggé kilóg a többiek közül (viszont már 1978-ban Space Invaders-ezik!). Valamiért a nyolcadik részből kimaradt a Sugawara és Aikawa által előadott zseniális enka főcímdal is, igaz, az aláfestő zenék abban sem rosszak. Az egyes epizódok hangulata is hullámzó, a késői részekben talán túlságosan is előtérbe került a dráma, amit a stáb is érzékelt és a záró, tizedik részben mindezt igazi klasszikus burleszkjelenetekkel igyekezett ellensúlyozni (igen, tortadobálás is van benne!).
a negyedik rész főcíme Sugawara remekbe szabott enka dalával
Ugyan a Toei szerette volna továbbvinni a szériát, a 11. rész forgatókönyve el is készült (okinawai színhelyekkel), de Sugawara leszerződött az NHK-val egy nagyszabású tévésorozat főszerepére, így el sem tudták kezdeni a forgatásokat. Nem sokkal később be is jelentették, hogy a Torakku Yaro sorozatot befejezték, a kamionokat pedig eladták. Az Ichibanboshi, azaz a Mitsubishi Fuso F-sorozatának leghíresebb darabja ma is megvan, egy lelkes rajongó vette meg és újította fel, időnként kamionos találkozókon lehet találkozni vele. Jonathan verdája, a Mitsubishi Fuso T652-es sorsa ismeretlen. A két monstrum nemcsak a Toei számára volt hatalmas reklám, hanem a Mitsubishi is sokat profitált belőle, a modellgyártókról nem is beszélve. Az 1/48-as változatból mintegy százezer darabot vettek meg a rajongók, az 1/20-ast (amit a mellékelt videón felvesz egy kisgyerek) pedig ma is lehet kapni, de létezett belőle 1/32-es távirányításos változat is.
A Toei 1981-ben megpróbálta újra sikerre vinni a felcicomázott kamionokkal hasító hősök sztoriját, ám a Kurosawa Toshio (ő volt a 8. rész riválisa) főszereplésével készült Danpu Wataridori (Kitano Takeshi egyik legelső szerepe!) csúfosan megbukott. Reméljük, azóta sem jutott eszébe senkinek, hogy esetleg felújítsa Momojiro és Jonathan kalandjait, azt a tökéletes összhangot, amit Suzuki Noribumi és stábja összehozott, úgysem lenne képes senki még csak megközelíteni sem.
Néhány héttel ezelőtt még A Chinese Fairy Tale volt a címe, de úgy látszik a készítők mostantól már ezzel sem áltatják magukat: Wilson Yip 2011-es filmje szinte egy az egyben remake-je lesz Ching Siu Tung és Tsui Hark 1987-es remekművének, csak éppen Leslie Cheung szerepét Louis Koo, Wu Ma szerepét pedig Fan Siu Wong játssza majd. Már eleve ez sokat elmond a 24 évvel ezelőtti hongkongi filmek és a maiak közötti különbségről. Ettől függetlenül a film hangulatosnak tűnik, bár még a trailer legjobb részei is a 87-es változatból vannak átemelve.
Hollywoodot mindenki ismeri már annyira, hogy tudja: ha valami nagy sikert arat, úgy hiszik, hogy rátaláltak a filmvilág legújabb csodaszerére, és az adott koncepciót, ami mögött a pénz szagát érzik, addig fejik, amíg csak lehetséges. Az X-Men és a Pókember képregényadaptációk azóta sem csillapodó hullámát indította el, a Transformers tarolása után rögtön zöld utat kapott az évek óta veszteglő G.I. Joe projekt, az Avatar pedig kiengedte a palackból a legfrissebb őrületet, a 3D-t, és most már lassan mindent, ami (a nagy stúdiók szempontjából) számít, térhatásban élvezhetünk, persze lényegesen magasabb jegyárért. Múlt héten az M1 Szélesvászon című műsorában 
A trend Hollywood számára természetesen nem csak az otthoni mozizással való verseny miatt fontos, hanem azért is, mert egy 3D-s vetítésért jóval több pénzt lehet elkérni. Itthon egy fővárosi pláza normál, 1450 Ft-os jegyárát további 400 Ft-tal kell „csak” megfejelnie a nézőnek a térhatás érdekében, de Amerikában az átlag 10 dolláros jegyre legalább további 5 dollárért nyomtatják a 3D feliratot. Ez testvérek közt is plusz 50%, vagyis itt hatalmas összegekről van szó – és akkor még nem is beszéltünk az egész mögött mozgó igazi pénzekről, vagyis a hardware iparról, ami gőzerővel 3D-sít minden létező technológiát, amiben szerepe van a vizuális megjelenítésnek. 
Mindez nem zavarja a stúdiókat, amik teljesen elkötelezték magukat a technológia mellett. Az előbbi példa olyan szempontból mégiscsak helyes lehet, hogy akárcsak a hangos- és a színes film, a 3D is kinőheti magát, és a médium standard formátumává válhat idővel. Ennek a gondolatnak Martin Scorsese az éllovasa, aki többször hangoztatta, hogy szerinte a térhatásnak korántsem csak a látványfilmek esetében van értelme (következő projektje, a Hugo Cabret természetesen 3D-ben forog), és itt kell megemlíteni Werner Herzogot is, aki szintén a 3D-hez nyúlt legutóbbi dokumentumfilmjében, a Cave of Forgotten Dreamsben (igaz, saját bevallása szerint egyáltalán nem tervezi, hogy valaha újra használja ezt a technológiát). De felmerül a kérdés, hogy mire lesz elég a 3D elterjedésének üzleti hatása, ha egyszer a kreatív szempontjai elhanyagolhatóak? Mint már említettük, a 3D egyrészt több pénzt jelent Hollywoodnak, másrészt versenyelőnyt az otthoni mozizással szemben. Csakhogy ez utóbbi előny relatíve gyorsan el fog párologni. Míg a szélesvásznú tévék jó 60-70 évvel később terjedtek csak el, mint az első nagy szélesvásznú mozis eljárások, a Cinerama és a CinemaScope, a 3D technológia (a tévéktől a mobiltelefonokig) már most a spájzban van. A digitális korszakban a mozi már nem tud mérföldekkel az otthoni filmnézés előtt járni, mint egykoron. .jpg)
Az Egy szerb film korántsem azért tekinthető a kínpornóként megbillogozott alműfaj díszpéldányának, mert megélhetési kéjelgés és valószerűtlen mérvű bántalmazások egyidejű megjelenítésével múlat mintegy száz percet, sokkal inkább farizeusi igyekvése okán, mellyel az alantas vágyak kielégítésének alantasságát vagy épp egyszerűségét cáfolja. Tekintete kancsal: bőszen kacsint csekélyszámú cinkosa felé, a művészi koncepcióját érő támadásokra készülve pedig hóna alatt zsírosít egy görbe tükröt. Rajta felirat: „GÖRBE TÜKÖR!!!44!!!!!” A rendező eme lelemény korlátai között próbál minden leírt és kimondhatatlan határt átlépni, amiben mondjuk Bret Easton Ellis olvasóinak szemében érdektelen kudarcot vall, de filmjében legalább basznak újszülöttet. Mert van, akinek minden vicc új..jpg)
A cenzúra és a tekintélyes vállait aggodalmaskodva pöckölgető érdekek leginkább azt hagyják figyelmen kívül, hogy miközben még az Egri csillagok filmváltozatára is tizenkettes karikát követelnek, mesterségesen gerjesztik a – mellesleg évezredes hagyományú – erőszak-ábrázolás igényét. Amekkora árkot ásnak a néplélek és a média tematikailag érintett zsánerei közé szemből, akkora földhidat hánynak össze a másik oldalon. A futószalag és a másodpercenkénti elévülés termelői közegében a creative killing látszólag a leghatékonyabb eszköze lehet a horrornak, ami komolyabb népszerűségnek azonban csak akkor örvendhet, ha elébe megy a morális pánikoknak. Erőszaktétel közben lefejezni, vagy a tagbaszakadt kopaszt szemüregen keresztül jól megszeretkezni – csak majdnem elég. .jpg)
Spasojevic melák allegóriája pusztán ürügye az izzadtságszagú extremitásoknak, legitimációs habiszti. És ahogy diktafonjaiból a Fűrész halálra vált léleksebésze sem a filmbeli áldozatoknak vagy a kínpornó hallatán is fanyalgó közönségnek recsegi az erkölcsi, spirituális megújhodás ígéretét, pontosan úgy az Egy szerb film sem más, hanem önkéntes hívei számára teszi önmagát morálisan elfogadhatóbbá. Azoknak, akik lélekben sokkalta érettebbnek és erősebbnek és mokányabbnak vélik magukat, mint, mint mondjuk egy ma született bárány.
Nyolc évvel az elstartolása után végre Magyarországon is kapható az elmúlt évtized egyik legjobb amerikai képregénysorozata. Robert Kirkman stabil rajongótáborral rendelkező, kritikusi dicsfényben fürdőző, jelenleg a 84. részénél járó The Walking Deadje azon kevés comicok közé tartozik, amelyeknek eladásai lassan, de folyamatosan nőnek egészen indulásuk óta. Idén februárban, köszönhetően nyilván a tavaly indult tévés adaptáció népszerűségének is, végre elfoglalta az első helyet a független képregények sikerlistáján. Felmerülhet a kérdés: mit lehet 8 éven keresztül mesélni lassan csoszogó hullákról? Hogy nem válik egy zombihorror unalmassá és önismétlővé ennyi idő alatt? A válasz egyszerű: a The Walking Dead nem pusztán zombihorror, hanem egy kényelmetlenül realisztikus, fizikailag és pszichológiailag egyaránt brutális karakterdráma. 
És a fő kérdés, ami Kirkmant – és az olvasót – foglalkoztatja, ami fontosabb, mint a fröcsögő vér, az omló belek, a holtak lefejezése, főbelövése, és az élők szétmarcangolása (amikből – félreértés ne essék – azért van bőven), hogy az emberek hogyan reagálnak az új „normálisra”. A morális értékrendek meginognak, a prioritások elcsúsznak, a civilizáció rétegei lassan kezdenek lemállani. A Holtidő ennek megfelelően Rick és társa, Shane konfrontációjára hegyeződik ki, és a főhős záró szavai (az élők megölése nem lehet ugyanolyan könnyű, mint a holtaké) már most keserű, rossz ómenként hatnak – a későbbi események ismeretében pedig még inkább. 
Persze Sato már a film elején megszökik, a new yorki nyomozók pedig saját módszereikkel indulnak utána a számukra teljesen ismeretlen kultúrában - nyomukban a szabálykövető irodakukacokkal teli japán rendőrség és a katana-val a kézben motorozó jakuzák. Egy Ridley Scott kaliberű filmesnek a Párbajhősök, Alien, Blade Runner mesterhármassal a háta mögött ez a sztori ujjgyakorlat lehetett – ő mégis klasszikust rendezett belőle. A Fekete eső így lett a ’80-as évek – többek között a Scott testvérek által megteremtett - videoklip-esztétikájának legszebb darabja, az évtized végére elhasználttá vált giccses megoldások és a felesleges művészkedés - sajnos éppen a kistestvér Tony Scott késői filmjeiben elszabadult agyonszűrőzés, nézhetetlenné vágás - nélkül.
Oszaka képeibe Ridley Scott első látásra beleszerethetett. A Fekete Esőt emiatt az olyan apró vizuális ötletek, fények, beállítások teszik korlátlan mennyiségben újranézhető mozivá, mint egy hajnali üldözés közben az úttisztító gépen és a biciklivel munkába induló japán munkásokon pár másodpercre elidőző kamera, vagy egy-egy közeli a science fiction-be illő gyárkéményekre. Néhány megoldás még évek múlva is visszaköszön: a füstös-véres vágóhidat Ridley Scott a Hannibal nyitó rajtaütésénél idézi fel, és valószínűleg James Cameron-t is megihlette a rivális japán bandák acélgyári leszámolása, mikor helyszínt keresett a Terminator 2 fináléjához. Golfpályát pedig ennyire fenyegetően-gyönyörűen legközelebb Michael Mann mutat a Bennfentesben.
A stábnak ugyanakkor folyamatos gondjai voltak a japán hatóságokkal és be sem tudták fejezni Japánban a filmet: a szőlőültetvényen zajló saras-motoros végső leszámolást végül Kaliforniában kellett felvenni. Nyilván emiatt Scott Oszaka iránti rajongása is ellentmondásos képeket szül: az Amerikából érkező repülőről még a Blade Runner nyitányához megtévesztően hasonló, lenyűgöző panorámát mutat, de a riasztóan idegen architektúrájú, kihalt és halált ígérő sikátorok már a Nostromo folyosóit juttatják eszünkbe. És a ventillátorok is még mindig ugyanolyan egyhangúan forognak, mint a Blade Runner valamelyik elhagyatott tömbházában - 1989 Oszakája a szókimondó bőrdzsekis new yorki zsarunak épp annyira science fiction, mintha 2019 Los Angelesében járna.
A Fekete Eső elsősorban Michael Douglas filmje, aki friss Oscar-díjasként, csúcsformában alakítja ezt az inkább Sylvester Stallone-típusú szerepet. Nick Conklin folyamatosan megszegi az eljárási szabályokat, lefejeli a nagyképű gyanúsítottat és Hans Zimmer életművének egyik legütősebb főtémájára tör-zúz a tetthelyen. A tartásdíjra valót utcai motorversenyeken keresi meg, és amikor meggyújt egy bankjegyet, majdnem annyira cool, mint Chow Yun Fat a „Szebb holnap”-ban. Douglas a figurát pár évvel később San Francisco-ban játssza újra: a nyers modorú Nick Conklin-t még nem engedték volna be Johnny Boz klubjába, de a „másik Nick”, az Elemi Ösztön Nick Curran-ja a bőrkabátot már elegáns öltönyre cserélte - a keze viszony ugyanolyan gyorsan eljár a szemtelenkedő kollégákkal és a flört Sharon Stone-nal is annyira kihívó, mint a Fekete eső megközelíthetetlen „amerikai gésájával” (Kate Capshaw). Mindegy, hogy az ellenfél a működésképtelen igazságszolgáltatás, vagy az ököljogon alapuló japán alvilág – Douglas alakításában mindkét figura ugyanaz a rendszerrel megszállottan szembemenő, kompromisszumképtelen, az igazságához körömszakadtáig ragaszkodó férfi. Nem meglepő, hogy a Fekete eső emblematikus képe lett az emberfelettien hatalmas kamion előtt megtorpanó és fegyvert rántó Michael Douglas. „I know how it is, I know how it will be, when all the rest are gone, I'll be holdin’ on”- énekel a Nick-félékről Gregg Allman a főcímben, miközben a zsaru a brooklyni napfelkeltében motorozik. Még ha a gésák a nyomozás elején ki is nevetik, nincs kétség, hogy a film végén a pszichopata jakuzával a kezében rúgja be az őrszoba ajtaját.
A mélység: Ridley Scott következetes rendezése, Howard Atherton és az őt váltó Jan de Bont operatőr gyönyörű képi világa, és persze Michael Douglas és Yusaku Matsuda belemenős játéka - Yusaku már halálos betegen játszotta Sato-t, és nem sokkal a forgatás után elhunyt rákban. (Szerepét egyébként az Ágyúgolyó futamban már egyszer japánnak eladott Jackie Chan-nak is felajánlották, de ő visszautasította – elvi kérdés, hogy sosem játszik negatív figurát.)
A 
Dark Horse Presents #1
Évente jó, ha két-három olyan Marvel/DC képregény van, ami képes elemi erővel rácáfolni arra a sokat hangoztatott tézisre, hogy ezekben a szuperhősös bohóckodásokban már nem lehet semmi újat mutatni, hogy minden kiszámítható, sablonos és ugyanolyan. Az utóbbi egy évben az egyik ilyen képregény a S.H.I.E.L.D. volt, ami viszont a sajátos koncepciója és alapvetően nem szuperhősös témája okán külön kezelendő – ez pedig azt jelenti, hogy egyedül marad a másik jelölt, a Jason Aaron-Adam Kubert duó Astonishing Spider-Man & Wolverine című minisorozata. Aaron rögtön az első résszel mélyvízbe vágta az olvasót: fogalmunk sem volt, hogy mi történik, és miért, hőseink először egy bankrablásba keveredtek, majd az ősi múltba, végül egy megváltozott jelenbe – ahol a „végül” pusztán az első rész végét jelenti, mert ezzel még csak ott tartunk. Azóta kiderült, hogy a téren és időn áthágó, mindenféle értelem és kohézió nélküli kalandokért Mojo a felelős, aki gyanútlan hőseinket tette meg intergalaktikus valóságshow-jának rongybabaként rángatott főszereplőivé. Aaron lényegében annyit csinált, hogy talált magának egy ürügyet (Mojo), amit meglobogtatva semmilyen elszállt, agyament ötletre nem lehet teljesen hihetetlen túlzásként tekinteni – és kihozta belőle az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb képregényét. Az Astonishing SM&W egy pofátlanul zabolátlan szellemhullámvasút, ami ráadásul hihetetlenül tömény. Minden oldalra jut legalább egy frenetikus ötlet, minden második panelen ott virít egy geg a háttérben (a hiperaktív médiabuzi-guru Mojo verbális ámokfutása az ötödik rész elején magáért beszél), egymást követik az akciók, záporoznak a poénok, és közben a minden ziccert hibátlanul bevágó Aaron képes épp akkora rendet tartani a káoszban, hogy a szereplők viselkedése és interakciói az őrült körülmények ellenére is maximálisan karakterhűek maradnak. Sőt, a mini egyik fő erénye épp a Rozsomák és Pókember közti dinamika ábrázolása. Azon pedig, hogy Kubert gyönyörű, kifejező rajzokat szállít, senki nem lepődik meg – megkockáztatom, nem sok Amerikában dolgozó képregényes van, aki képes olyan stílusérzékkel lavírozni a komikus és grandiózus szituációk között, mint ő. Lenyúlva a Marvel tipikus reklámszövegét, én mondom nektek: ha csak egy képregényt akartok idén elolvasni a kiadótól, akkor ez legyen az. 
Csinn-bumm, égzengés-földindulás. Itt a Marvel legújabb nagyszabású, a teljes univerzumra kiterjedő crossovere. Már megint? – mondhatnánk, de ha egy pillanatra belegondolunk, rá kell jönnünk, hogy a 2008-as Secret Invasion óta nem csinált a cég ekkora hóbelevancot (a Siege ugyebár csak az Avengers-füzeteket érintette). Az efféle cirkuszokkal szemben sokan – okkal – szkeptikusak, lássunk hát néhány aprócska tényt, ami talán segít elhelyezni a Fear Itselfet a koordinátarendszerben. 1. Nem Brian Michael Bendis írja, hanem Matt Fraction. 2. Reagálni kíván az aktuális gazdasági válság okozta félelmekre és bizonytalanságra. 3. Pusztán egy történetet akar elmesélni, nem pedig eljuttatni valahogy a Marvel világát A pontból B-be (mint minden crossover az elmút bő 10 évből). Ezekből mindenki levonhatja a neki logikusnak tetsző következtetéseket, én a magam részéről egyelőre kivárok. Mert ez az első rész még csak egy olyan Nagy Semmi. Kezdve azzal, hogy olyan érzést kelt, mintha pusztán egy prológus lenne, ami viccesen veszi ki magát, tekintve, hogy a mininek amúgy van már egy tényleges prológusa (Fear Itself: Book of the Skull), és tekintve, hogy a képregény kétszer hosszabb a normálisnál. A sztori elvileg (fontos szó) azért lesz több az összes egyéb „felbukkan egy baromi erős gaztevő, akinek foltosra veréséhez minden hősre szükség van” crossovernél, mert ez a gonosz az asgardi félelemisten (akiről persze a Marvel elmúlt 50 éve alatt egyetlen szó sem esett), és ellenségeit saját félelmeivel szembesíti majd (legalábbis erre épült a reklámkampány). Oké. Mondjuk, hogy van benne potenciál, viszont a való világ eseményeivel vont párhuzam csúnyán erőltetettnek tűnik. A képregény elején Steve Rogers és Sharon Carter egy utcai tüntetést próbálnak kordában tartani – ami persze azért tör ki, mert az emberek egyre elégedetlenebbek és elkeseredettebbek a gazdasági helyzet miatt. Mindez azonban az első rész alapján egy közjáték, aminek semmi köze a sztori gerincéhez. Mintha csak a Marvelnél ukázba adták volna Fractionnek, hogy valahogy kösse a cselekményt a válsághoz, hogy az egész csinnadrattára rá lehessen húzni az aktualitás gúnyáját, ő meg írt egy jelenetet erre a célra, amiből láthatóan alig várta, hogy továbbléphessen. A képregény további részeiben: Odin kiabál a Figyelővel, összeveri a fiát, Thort, majd elvezeti az isteneket a Földről, hogy felkészüljenek a közelgő csatára. Van az egésznek egy „valami nagy baj közeleg” érzete, azt el kell ismerni, de közben hiányzik a dinamizmus és a monumentalitás, és egyetlen szereplőhöz sem kerülünk közel egyetlen pillanatra sem. Korrektül megírt, de lélektelen. Stuart Immonen rajzai persze nagyszerűek (ő az egyik legjobb szuperhősrajzoló ma Amerikában), de ennél egy kicsit többet kell nyújtania a Fear Itselfnek, ha még bő fél éven át le akar kötni minket.
„Warning! This book contains greatness”. Áll a borítón. Ehh… mit lehet erre mondani? „No, it doesn’t.” Pedig az előző részekre ez a felirat még igaz lett volna. De úgy látszik, egy frenetikus első mini, és a második sorozat egy méltó folytatásként értékelhető első része után a Kick-Ass kezd kifulladni. Kár lenne érte, mert tényleg fasza kis képregény, gonosz, vicces, cinikus és persze nem tisztel sem Istent sem embert – szóval abszolút a legjobb fekete komédiák közt a helye. Ráadásul az egyetlen olyan comic, amit Millar jelenleg, mint pozitívumot tud felmutatni az olyan emberiségellenes bűneivel szemben, mint a Nemesis. Szóval mi a gond? Hogy ez a második rész nem lett sem gonosz, sem vicces, sem cinikus. Nem lett fasza sem. A felütés gyilkos iróniája még hatásos (ráadásul szokatlanul kifinomult a szerzőhöz képest), de utána a szereplők mind csak ülnek, és beszélgetnek arról, hogy kicsodák ők, és mit kellene tenniük. Ráadásul Millar újrahasznosítja az első sorozatban Big Daddyvel kapcsolatban már elsütött poénját (avagy a tragikus múltú szuperhős). Nagyobb baj, hogy úgy tűnik, mintha az író lassan elmozdulna a szuperhőslét coolságának ábrázolása felé, holott eddig az egész sorozatnak az volt a lényege, hogy a lehető legszemetebb módon gúnyt űzzön a köpenyesekből. Most, ahogy Kick-Ass és újdonsült társai (immár egy egész szuperhőscsapat állt össze) rajtaütnek egy bűnbarlangon, csak a tökösség és keménység érződik, a „nézd, milyen gáz, ahogy az a félholtra vert kispöcs hőst játszik a pizsamájában”-tól eljutottunk a „nézd, milyen cool, ahogy ezek a tökös srácok kékre-zöldre verik a gazembereket”-ig. Persze majdnem biztos vagyok benne, hogy Millarnak van még valaki trükk, valami pofátlan fordulat a tarsolyában, és azután visszatekintve, lehet, hogy ez a rész is másképp fest majd, de egyelőre ez önmaga megerőszakolásának tűnik. És ami megbocsáthatatlan az eddigi számok után, hogy nincs benne egyetlen valamirevaló poén sem. Romita természetesen hozza a formáját, ezt a képregényt pont az ő stílusára szabták, kár, hogy a forgatókönyv ezúttal nem ér fel hozzá. Reméljük, hogy ez csak egy egyszeri bökkenő az eddig egyébként makulátlan úton. 
Hónapokkal a rosszemlékű Metal után Brian Wood visszatalálni látszik sorozatának gyökereihez. A kétrészes The Girl in the Ice egy remekbeszabott dráma volt, rideg, nyers és kegyetlen, amilyennek ezt a sorozatot szeretjük – a most véget ért, három felvonásos The Siege of Paris pedig, ahogy a címe is sugallja, a Northlanders konkrét történelmi eseményeket felhasználó, grandiózus sztorijai közé tartozik. A címbeli ostrom 885 őszén kezdődött, és bő 10 hónapig tartott – a Sigfred vezette dánok és vikingek serege, ha lehet hinni a(z egyébként vitatott) történelmi feljegyzéseknek, jó 30 000 embert számlált, ami ellen egy nagyjából 200 fős francia csapat védte az akkor még egyetlen szigetet elfoglalt Párizst, annak masszív, bevehetetlen tornyaiból. Kövér Károly, a franciák királya végül megvásárolta a békét Sigfredtől. A falak állva maradtak, a dánok kincstára meghízott, mindenki jól járt – kivéve az a néhány ezer katona, aki a semmiért halt meg Párizs tornyai alatt. Woodot természetesen ez utóbbi szempont érdekelte. A történet főhőse a dán kapitány, Mads, aki 14 éves kora óta harcol, vérben, sárban és dicsőségben. Ez az élete, egy született harcos ő, akinek esze ágában sincs majd vénül, meleg ágyban meghalni, és aki magasról szarik mindenféle politikára. Wood főhősének egyszerű, lényegre törő narrációjával túlzás, ítélkezés, giccs és manír nélkül enged betekintést egy katona életébe, aki nem egy szép házra, szerető feleségre, és aranyos kis lurkókra vágyik, hanem törő csontok hangjára, fröcsögő vér látványára, és a győztes csata utáni jól megérdemelt fosztogatásra – mert ez is csak egy épp oly legitim életforma, mint az az előbb említett másik. Az első két rész alig valamiben különbözik egy átlagos Northlanders tipikus csataábrázolásától: kőkemény, a virtusnak élő férfiak harcolnak a nyílzápor közepette, vér és hullák mindenütt. Csak az utolsó számra válik világossá, hogy hová is akar Wood kilyukadni. A harcosra, akinek a lába alól kihúzzák a szőnyeget, vagyis a harcot magát. Mads, aki fél karját odaadta a csata megnyeréséért, nem örül a békének, elherdáltnak érzi a sok ezer katona életét, és bár látszólag hagyja magát lekenyerezni egy mutatós ingatlannal, tudjuk, hogy nem erre vágyik. Az egyetlen komoly probléma a The Siege of Parisszal, hogy Wood kicsit későn kezdi kibontani benne a lényeget. Ugyan bármikor elvagyunk véres, kaotikus csaták hosszú oldalaival, de amiről a sztori igazán szólni akar, ami megkülönbözteti a hasonszőrű történetektől, így szinte csak egy érdekes utógondolat marad, ami nem kerül kellő kibontásra. Hogy Wood ennek ellenére is sikerrel jár, az annak köszönhető, hogy szép rutinja van már a korszak háborúskodásainak nyers ábrázolásában – és annak, hogy Simon Gane brutális, dinamikus képei olyan arcokkal vannak tele, amiket mintha vikingek faragtak volna kőből, baltával. De ha már képi világ, a kalapemelés Dave McCaig színezőt illeti meg leginkább: pusztán azzal, hogy a normális esetben kékes látképet (ég, folyó) rendre vérvörösre festi, félelmetesen pokoli hangulatot teremt, ami csak erőteljesebbé teszi Wood azon mondandóját, hogy sokak számára ez egyáltalán nem pokol, hanem a maguk választotta élet. 
A független film a 60-as évekbeli nagy korszakának köszönhetően (miután 1968-ban hivatalosan is leszarták a Hays Code-ot) a 80-as évek derekára sikeresen kitermelte azon követőit, akiket mára nemhogy kultikus, de műfajteremtő újítókként tartunk számon. Roger Corman egyszerűsége, John Waters groteszk, polgárpukkasztó morbid humora, vagy Herschell Gordon Lewis vérben, és belekben tocsogó víziói egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy két fiatal egyetemi szobatárs 1974-ben megalapította saját függetlenfilmes stúdióját Troma Entertainment néven.
ködési szisztémát saját egyedi látásmódjával helyettesítse. Elmondása szerint különösen a Final Countdown-ban való produceri részvétele késztette arra, hogy merőben elhatárolódjon a hollywood-i filmkészítési módszerektől. Kaufmann szerint az egész forgatás maga volt a rémálom, a szakmai hozzáértés hiányától kezdve, a totális érdektelenségen át egészen Katherine Ross rendszeres hisztijéig. A hölgy legnagyobb problémája ugyanis az volt, hogy nem jutott neki szék az ebédnél.
interakciójuk következtében (Melvin-t balett ruhába öltöztetve lesmároltatnak vele egy bárányt) hősünk kirepül az ablakon és hogy-hogy nem éppen egy toxikus mérgező hulladékot nyitott hordóban szállító kamion platóján landol. A sofőrök ugyanis pont ott tartottak pihenőt, melyet pár tonna kokó felszívásával ünnepeltek meg. Az erősen aktív anyaggal való találkozás hatására a fiatal legény fizimiskája különös változásokon megy keresztül. Teste groteszk módon eltorzul, és emberfeletti erőre tesz szert.
színészek hozzák a horror vígjátékoktól később megszokott túljátszottságot, amely sok más magát komolyan vevő baromsággal ellentétben rendkívül aranyos, és kétségtelenül sokban hozzájárul ahhoz, hogy a film annyira szórakoztató amennyire. Kell is ez a fajta túljátszottság, hiszen a film karaktereinek 90%-a, nagy jó a faszt inkább 100%-a teljesen röhejes és a valóságtól totál elrugaszkodott fazon. A dolog bája pedig pont ebben van. A másik pedig a csöcsök indokolatlan mennyiségében. Lássuk be, egy low budget film a 80-as évekből női mellek nélkül olyan, mint a Rambo Stallone nélkül. Biztos jó, de kit érdekel? Hiába na, az exploitation kőkemény férfi műfaj kérem! 
Az, hogy a Shakespeare-specialista Kenneth Branagh kezei alatt a Thor egy szuperhősköntösbe öltöztetett királydrámává vált, nem meglepő, az, hogy hosszú évek után végre megemberelte magát, és az V. Henrik óta a legjobb rendezését szállította, már inkább. Mert ugyan igaz, hogy immár a skandináv mondakör is áldozatul esett a mindent demisztifikáló hollywoodi trendeknek, és hogy a mennydörgés istenének, illetve így most már csak „fiának” története feláldozza a pontos jellemfejlődést a tempó oltárán, mindezt legalább stílusosan, dögösen, szemet gyönyörködtetően teszi. A Thor a nyár első meglepetése, az álomgyár első idei monstre produkciója, amiért tényleg érdemes moziba menni, egyben az utóbbi évek legjobb szuperhősfilmje, leszámítva Nolan Batmanjeit. 
Odin, Asgard legfőbb 
Tekintetbe véve a lendületes harcjeleneteket, az asgardi intrikákat, a családi drámát, a kötelező, de szerencsére jópofa és nem erőltetett humort, nem csoda, hogy a jellemfejlődésre nem maradt elég idő – normál esetben ezt elintézhetnénk egy legyintéssel, mondván, hogy egy ilyen film nem erről szó. Csakhogy a Thor nem kis részt pontosan erről szól: megváltástörténet egy dölyfös, arrogáns harcosról, aki belátja hibáit, és jobb 
Több tízezres rajongótábor zengett hozsannát, mikor híre ment, hogy George R.R. Martin nagyívű ciklusa, a Jég és tűz dala képernyőre kerül, ugyanakkor gyaníthatóan ugyanennyien sikoltottak fel rémülten, látatlanban is szentségtörést rettegve. Mindkét oldal jogosan hangoskodott: egyrészt ott van az egyes vélemények szerint valaha létezett legjobb fantasy Tolkien után, másrészt pedig a kétirányú lehetőség, hogy az HBO filmre vigye az egészet. Egy pilot talán kevés ennek eldöntésére, mégis merem kijelenteni: Westeros jó kezekben van.
A cím magáért beszél, de tévútra visz, ugyanis Onuma Yuuichi filmje nem egy egyszerű pinku a sok közül, hanem egy igazi japán dráma, ami a pornóiparral foglalkozik. Igaz, ez csak annyiban az egyébként finoman fogalmazva sem nagy nevű rendező érdeme, hogy remekül választott témát, hiszen a Nude a 2010-ben visszavonult pornósztár, Mihiro önéletrajzi regényén alapul, amiben a 28 évesen is kislányos külsejű leányzó azt igyekezett bemutatni, hogy hogyan is keveredett ő bele ebbe a világba, valamint, hogy milyen is a japán AV ipar belülről.
Iijima regényében viszonylag kevés teret szentelt a pornónak, inkább azt próbálta meg bemutatni, hogy miken ment keresztül (illetve a regényben szereplő lánynak) odáig, hogy nem maradt más választása, ha pénzhez akart jutni, csak a filmezés. Mindezek mellett pedig szinte segélykiáltásokként ábrázolja azokat a reménytelen helyzeteket, áldozatként is megbélyegzettséget, amikből a gyakorlatilag magára maradt főhős nem tud kilépni, bárhogy is próbálkozik, valamint a lány jellemfejlődését, hogy éppen miben hisz, mit tart élete céljának. Ezekből is látszik, hogy egy igen sötét, szuicid hangulatú, kemény történetről van szó, amivel kimondottan az egyik célja volt a szerzőnek, hogy lebeszélje a lányokat arról, hogy a felnőttfilmek világába belépjenek.
Mihiro regénye nem tartalmaz semmi ilyen utalást, valószínűleg azért, mert teljesen más módon, saját akaratából keveredett ebbe a világba. Átlagos iskoláslányként, érettségi után került Tokióba, ahol sok más sorstársához hasonlóan arról ábrándozott, hogy ő is híres lesz és szerepelhet a tévében. Aztán Shibuya-ban egy scout fűt-fát ígért neki és elkezdődött az idolkarrier, eleinte fotómodellként, majd AV filmek főszereplőjeként. Nem is ez lenne az érdekes része a történetnek, hanem az, ahogyan bemutatja, hogy hogyan reagáltak erre a barátai és a párja.
A film azzal is igyekszik kibújni a pinku bélyeg alól, hogy a mainstream filmek szereplői játszanak benne, a scout-ot a rutinos Mitsuishi Ken, Mihiro legjobb barátnőjét a tiniidol Satsukawa Aimi, magát Mihiro-t pedig Watanabe Naoko alakítja, akinek ez volt az első meztelen szerepe. Érdekesség, hogy az igazi Mihiro is feltűnik néhány percre, mégpedig a filmbeli Mihiro afféle mentoraként. Talán jobb lett volna, ha eljátsza inkább saját magát, biztos, hogy hitelesebb lett volna, mint a rá egyáltalán nem, Kuroki Meisa-ra viszont annál inkább hasonlító Watanabe.
Thor a Marvel Univerzum egyik legnemesebb, legtisztább, legerkölcsösebb szuperhőse – sőt, Istene. De nem volt ez mindig így. Matt Fraction sok-sok Ragnarökkel korábbra, a történelem előtti időkbe, a csodák, szörnyűségek és mítoszok földjére vezet minket, hogy tanúi legyünk a mennydörgés istene arroganciájának, dölyfösségének, a panteon, és apja elleni lázadásának, a kilenc világot megrengető, és vérbe fojtó ámokfutásának, és végül – szükségszerűen – bukásának. Felejtsétek el Thort, a sziklaszilárd moralitású héroszt, és üdvözöljétek Thort, a magába forduló, óriásokat irtó, dühöngő Istent. 
Április 17-én lezajlott az ázsiai filmvilág talán leghíresebb díjkiosztója, az immáron 30. alkalommal megrendezett Hong Kong Film Awards. Az elmúlt pár évvel ellentétben 2010-ben nem készült egyetlen gigaprodukció sem, így nem meglepő, hogy a legtöbb jelölést Tsui Hark kacifántos című Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame-je kapta, amik közül hat kategóriában győzedelmeskedni is tudott, kivéve a legfontosabbat. A listák és egy kevéske fanyalgás a sortörés után..jpg)
(Jelen cikk egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin ötödik számában jelent meg nyomtatásban 2009-ben - S.)
A remake-ek – túl azon, hogy rendre rosszabbak – hagyományosan véresebbek, zajosabbak és szájbarágósabbak, mint az eredeti, de egyébként ugyanazokhoz a műfaji szabályokhoz tartják magukat, mint amazok. Így a Sikoly 4 folyamatosan hangoztatott alaptézise, hogy a „szabályok teljesen megváltoztak”, csupán mesterkélt, alap nélküli jelmondat marad, amit ráadásul sehogysem sikerül ténylegesen érvényesíteni a cselekményben (mellesleg „az eddigi szabályokat felejtsd el” kártyát már kijátszották a harmadik részben is – hasonlóan hatástalanul).
Az eredeti színésztrió visszatérése természetesen örvendetes, de lássuk be: Courtney Cox bazi öreg már, szegény Neve Campbell meg annak látszik. Karaktereiket haloványra, érdektelenre írták, a többi csajnak meg még a nevét sem tudjuk megjegyezni, annyira jellegtelenek, és annyira nem érdekel minket, hogy mi történik velük – ágyútöltelékek mind, egyedül Hayden Panettiere karakterébe sikerült némi életet lehelni. A filmelemző horrorfan, Rory Culkin is csak sótlan utánérzete az első két rész Jamie Kennedyének. Elmond valamit a szereplőkkel való mostoha bánásmódról, hogy a tucatnyi jónő ellenére valószínűleg a férfiakban is a még mindig szimpatikus David Arquette figurája fog a legjobbam megmaradni. 
A civilizáció rétegei leválaszthatatlannak tűnnek rólad, amíg életed normális mederben folyik. De kerülj váratlanul extrém helyzetbe, ahol a puszta túlélésért kell harcolnod, és ezek a rétegek úgy hámlanak le rólad, mint a Napon megégetett bőr – csak sokkal gyorsabban. Alatta pedig csak az ösztönlény van, az állat. Legalábbis ezzel áltatjuk magunkat. Valójában az esszenciális ember van alatta. Aki nem ismer szabályokat, törvényeket, ideológiákat, csak a különbséget élet és halál között, és azért a különbségért öl és rabol, ha kell.
Kiállítását tekintve a film hibátlan. A rendezés, operatőri munka párját ritkítóan erőteljes, akár lélegzetelállító totálképekben kell visszaadnia a vadon zabolátlan szépségét, és az abban reménytelenül elveszni látszó, aprócska embert, akár feszült közelikben kell érzékeltetnie a menekülő főszereplő félelmét és kilátástalanságát. Vincent Gallo maga is képes egy árva szó nélkül eladni az ideológiától, jellemvonásoktól, egyáltalán, minden megkülönböztető jegytől megfosztott, absztrakció szintjére süllyesztett karaktert. Az Ölésre ítélve hiányosságai a forgatókönyvnek róhatók fel.
Láttak már olyan filmet, amiben Jack Nicholson nem mosolyog? Vagy olyat, amiben Megan Fox nem jó nő? Forgatott-e bárki is olyan jelenetet, amelyben Arnold Schwarzenegger Proustot olvas fel féllábú eritreai kisgyerekeknek? Ugye hogy nem. Ha rá van írva a plakátra, hogy Jason Statham, nem gondolja senki, hogy éppen egy Tarr Béla filmet fog látni. Nyilván lesznek autósüldözések, nagy robbanások, véres csonkolások és izzadó cicik. Ha a Kedves Olvasónak ennyi elég, akkor itt be is fejezheti az olvasást: irány a mozi. %20vs_%20Official%20HD%20Movie%20Trailer-Jason%20Statham%202.jpg)
Az előző két bekezdés azt hiszem elég jól megmutatja, hogy problémáim vannak ennek a kritikának a megírásával. Jason Statham jól játszik, Ben Foster úgy néz ki, mint egy bostoni kocsmatöltelék, Donald Sutherlandet megint kinyírják a tizedik percben. Hiányérzetem van. Gyorsan belekerülünk az események sűrűjébe - hogy aztán ugyanolyan gyorsan ki is jöjjünk onnan, percekig bámulva, amint a bérgyilkos feltesz egy klasszikus zenei lemezt a rendkívül hájend Bang&Olufsen lemezjátszóra. Megint egy remek akciószekvencia - aztán hallgathatunk louisianai közhelyeket az életről. Nem tudom, hogy Richard Wenk (A Forgatókönyvíró, Aki Megírta Richard Donner Utolsó Filmjét) vagy a rendező akart-e többet egy sima bérgyilkosos-jasonstathames akciófilmnél, de a Tomb Raider után tévére ítélt Simon Westnek most nem sikerült eltalálnia a ritmust. 
Mert ha - teszem azt - csak egy sima bérgyilkos-bérgyilkos-nagyfőnök szentháromságban született akciófilm lenne, el tudnám intézni azzal, hogy "jó-jó, de inkább előveszem John Woo hongkong-i munkáit, ha maradandóra vágyom". Azonban A mestergyilkos három-négy jelenetenként belekezd valami nagyívűbe - hogy aztán félúton rájöjjön, hogy ő "csak" egy akciófilm, úgyhogy folytatja valami mással. A "finom utalásnak" szánt apróságok elnagyoltak, mint egy T-72-esen a hegesztési varratok. Az óvatos "figyelj, ezek is emberek, jóóó?" módra beletuszkolt életképekkel és karaktermélyítésre szánt közhelyes marhaságokkal csak vesztegetik az időnket. Pont annyira, hogy kizökkenjünk, és magunk elé meredve azon kezdjünk gondolkodni, vajon elzártuk-e a gázt otthon. Sajnos a filmet semmi sem tudja megmenteni a totális happy endtől - amely legalább annyira kiábrándító, mintha 
Érthető okokból nincs még egy olyan filmes zsáner, ami annyira elválaszthatatlanul és utánozhatatlanul kötődik Japánhoz, mint a szamurájfilm műfaja. A japán mozi a hőskortól kezdődően egészen a 70-es évekig ontotta magából a híres történelmi események feldolgozásait éppúgy, mint a háborúk korában, vagy éppen már a Tokugawa érában játszódó kitalált történeteket. Az utóbbi időben azonban ez a lendület megtört, az elmúlt években szinte egyáltalán nem forgattak akciódús, vérbeli jidaigeki-ket, inkább ezek felhígult, más műfajokkal kevert mutációi (pl. Ballad, Chonmage Purin, Goemon, Tajomaru, stb.), vagy gyenge felújítások kerültek a mozikba. Ez utóbbiak között megtalálható volt a szinte jelenetről jelenetre újraforgatott Tsubaki Sanjuro, a rosszul átértelmezett The Last Princess és Zatoichi, valamint a szintén a vak masszőr kalandjait feldolgozó női változat, az Ichi is. A saját ötleteken nyugvó, modern jidaigekik sokkal inkább a drámára fókuszálnak, mintsem az akcióra, így például minden szépsége ellenére Yamada Yoji trilógiája (Twilight Samurai, The Hidden Blade, Love and Honor) sem hozta azt, amire a műfaj rajongói már ki tudja, mióta áhítoznak. Épp ezért lett 2010 egyik leginkább (egyúttal legszkeptikusabban) várt alkotása Miike Takashi első vérbeli szamurájfilmje, az akciódús 13 Assassins, ami egyébként szintén egy felújítás.
Kudo Eiichi 1963-as eredeti változata igazi klasszikus, egy remekül felépített, tökéletesen elmesélt és gyönyörűen kivitelezett mozi, ami méltán kapott helyet mind a Toei legnagyobb dobásai között, mind pedig a japán filmtörténetben, ugyanis a több mint 30 perces záró csata hossza mindmáig rekord. A 17 Ninjas után ez volt a második darabja az az évben startolt, magyarul kissé furán hangzó „csoportos ellenállás” jidaigeki sorozatnak, ami a Toei egyik védjegyévé vált a későbbiek során. A sorozat epizódjainak közös jellemzője volt a valós történelmi tényeken alapuló kiindulópont, 
Matsudaira Naritsugu a sógun mostohaöccse, aki a sógun távollétében uralkodói jogokkal van felruházva. Brutalitása és bosszúálló természete messze földön híres, eltávolítása a hatalomból az egész ország érdeke lenne, ám ez hivatalos úton nem történhet meg. Így a legnagyobb titokban kapja meg a küldetést Shimada Shinzaemon, aki bizalmasaival együtt belefog az öngyilkos terv kidolgozásába, mai szóhasználattal élve egy kommandós akciót kell végrehajtania. Nemcsak a Naritsugu-t kísérő hatalmas túlerőt kell legyőznie, hanem az uralkodó stratégáját, az egykoron vele együtt tanuló Hanbei-t is.
Magától adódik a kérdés persze, hogy egy érdemes-e egy ilyen filmet újraforgatni, hiszen a történethez sok újat nem lehet hozzátenni, a látvány fokozása pedig sokszor öncélúvá válik. A legtöbb esetben a válasz egyértelműen a nem lenne, ám ezúttal nem ennyire egyértelmű a döntés, hiszen mégiscsak a kortárs japán film világszerte (Kitano mellett) legismertebb alakja, Miike Takashi rendezéséről van szó.
A forgatókönyvön nem változtattak sokat, néhány karakter teljesen más hátteret kapott (a legszembetűnőbb a „paraszt szamuráj” helyett ezúttal az erdőben összeszedett Koyata figurája), Shinzaemon pedig zene helyett a szerencsejátékkal győzi meg Shinrokuro-t, mi a helyes út (valószínűleg Yakusho Kouji nem tud úgy játszani a shamisen-en, mint a legendás Kataoka Chiezo). A csapat összeszedése és a tervezés nem annyira kidolgozott, nincs olyan részletesen elmesélve, mint Kudo munkájában (ez egyébként az egész filmre igaz), ezek helyett látványos, bár nem feltétlenül szükséges jelenetek kerültek vászonra: két seppuku elkövetése, valamint a brutális Naritsugu brutalitásai a maguk valójában. Ugyan jelenleg csak a nemzetközi forgalmazásra szánt, megvágott változat elérhető, így remélhetőleg ez csak ennek a verziónak a hibája, de nagyon hiányzott a filmből Hanbei első trükkje, aminek köszönhetően Kudo nagyon ügyesen mutatta meg, hogy mindkét oldalon értékes emberek igyekeznek túljárni egymás eszén. Ettől függetlenül a karakterek ábrázolása meglepően jó, sőt, vannak köztük jobbak is, mint a legendás elődben. Hirayama, Shinrokuro, Koyata, de még Naritsugu alakítója is beférne az eredeti stábba.
Ahogy arra számítani lehetett, a felújítás legnagyobb erőssége a látvány. Lélegzetelállítóak a tömegjelenetek, gyönyörűek a háttérül szolgáló tájak, a grandiózus nagy csatajelenet helyszínéül szolgáló díszletről pedig talán az az információ is elegendő, hogy mintegy 200 millió yen-ből hónapokig építették. A lerombolása kevesebb ideig tartott, amiben nagy szerepet kaptak az eredeti változatból teljesen kihagyott pirotechnikai eszközök és mozgó torlaszok, 13 hősünk ezúttal fejlettebb kommandós arzenál segítségével igyekszik megtizedelni a jóval népesebb ellenséges haderőt. Sajnos a robbantások gyakorlására egyetlen mondat utal csak egy visszafogott poén kíséretében és az építkezés haladásának szemléltetésére sem pazaroltak túl sok időt.
Mint film, Kudo munkája szebb és kidolgozottabb Miike verziójánál. A klasszikus filmkészítés erényeit gyönyörűen tálalja, ügyesen használta ki színészei egyéb képességeit is, aminek legszebb példája a fentebb már említett shamisen játék, nem utolsó sorban pedig 
Miike Takashi és a főszereplő, Shinzaemon-t megformáló Yakusho Koji is több interjúban elmondta, hogy sajnálják, hogy mostanában szinte teljesen kihalt a mozikból a jidaigeki műfaja és szeretnék, ha ez a folyamat ezzel a filmmel a visszájára fordulna. Hogy ez így fog-e történni, az még a jövő zenéje, mindenesetre az esély megvan rá, hiszen az ő közreműködésükkel készült új változat nagyjából egyenrangúnak tekinthető Kudo eredetijével. Ha annak a hatását is tudják hozni (azon ritka sztorik egyike volt, amiből előbb készült a film és utána a regény), akkor lehet, hogy egy XXI. századi jidaigeki hullám előtt állunk. Az első lépés ezirányba már meg is történt a mozikba kerüléssel egyszerre startoló mangával. A folytatás pedig Miike-n nem fog múlni, ha a március 11-i események nem tettek neki keresztbe, hamarosan érkezik a Seppuku felújítása is.
„Crime is only a left-handed form of human endeavor.”
Ezekkel az addig példátlanul realisztikus és árnyalt karakterekkel készítette el Huston az első igazi „heist”-filmet, ami részletesen mesél el egy bűncselekményt a tettesek szemszögéből (pedig a könyvben még a rendőrség, itt csupán a legszükségesebbre redukált szempontja volt a hangsúlyos). Az Aszfaltdzsungel egy ékszerrablás története, a később tipikussá váló, hármas tagolásban: 1: a csapat összeszedése, és a felkészülés, 2: a rablás kivitelezése (a 10 perces, zene nélküli jelenet önmagában hagyományteremtő, bár ennek a feszültségdózisán a későbbi „utánzók” némelyike még sokat emelt), és félresikerülése, 3: a menekülés és a tragikus következmények. Az olyan ’50-es évekbeli noiroktól kedve, mint Dassin Rififije és Kubrick The Killingje, az olyan későbbi klasszikusokon át, mint az Ocean’s Eleven és Az olasz meló (nem beszélve ezek remake-eiről), a kortárs A banki melóig, mind Huston remekművére vezethető vissza. 
A filmben ugyan nincs klasszikus értelemben vett femme fatale, a nőknek mégis fontos szerep jut, ahogy jellemző módon csak annyi időre lépnek elő a háttérből, hogy akaratlanul is jóvátehetetlen károkat okozzanak. A betegeskedő feleségére ráunt Emerich azért kényszerül társai elárulására, mert egy fillére sincs, amióta fiatal, szexbomba szeretőjét tartja el (Marilyn Monroe valósággal ragyog – nem véletlen, hogy Joseph L. Mankiewicz ezt látva szerepet adott neki a Mindent Éváról című filmjében), Riedenschneider pedig azért kerül rendőrkézre, mert megbabonázva bámul egy érzéki táncot lejtő tinédzserlányt egy útszéli bárban, ahelyett, hogy a mexikói határ felé iszkolna. Dix barátnője, Doll (Jean Hagent később az Ének az esőben-ért jelölték mellékszereplői Oscarra), ugyan sem közvetve, sem közvetlenül nem felelős semmiért, viszont tökéletesen illik a szürke, búbánatos, ütött-kopott városképhez éppúgy, mint a leharcolt Sterling Haydenhez – nyoma sincs rajta mindannak a bájnak és ragyogásnak, ami a korabeli stúdiófilmekben a női szereplőket jellemezte. 
Minden szub-, mikro-, periferiális, vagy akármilyen kultúrának megvan a maga szent tehene, amihez az egyszeri véleményalkotó (ha csak nem kívülről jött barbár) nagyon óvatosan közelít, ha egyáltalán - azt hiszem, ezt itt a Geekz-en a magunk fétiseivel és idoljaival nagyon is jól tudjuk. Ahogy a metálrajongóknak ott van a Black Sabbath, a hardcore sci-Fi rajonfóknak Asimov, a cyberpunkoknak Gibson, az akciófilmőrülteknek a Predator vagy a Die hard, úgy van ott a 90-es évek elején begeekült itthoni fantasy rajongóknak Silverberg Majipoor krónikáinak (ha nem is kronológiailag, de létrejöttét és megjelenését tekintve) első kötete.
A történetre nem érdemes túl sok karaktert vesztegetni, úgyis csak ürügyként szolgál. Adott a már említett King Kong, aki elrabol néhány értékes gyémántot, pechére pont a maffiától, akik rá is küldenek egy Fehér Kesztyű névre hallgató bérgyilkost. A rendőrfőnök Nancy Ho felügyelőt állítja az ügyre, akihez csatlakozik az amerikai Kodojak nyomozó. Miután begyűjtik King Kongot, közösen próbálják Fehér Kesztyűt és bandáját is elkapni. 
A borító szerint 16:9-es képarányban szemlélhetjük meg a filmet, de szerencsére tévedett a szerkesztő: az eredeti 2:35:1-es formátum van a lemezen. A kínai hangsáv messze van a tökéletestől, de vállalható, az eredeti magyar szinkron viszont pont úgy szól (tompán és halkan), mint a rojtosra nézett VHS-ek. A kiadónak, felteszem, nem volt pénze / lehetősége új szinkront készíteni, de a régit azért megpróbálhatták volna feltuningolni, mert a végeredmény így a fájlmegosztókon keringő barkács DVD-t idézi, még ha a retrohangulat garantált is.
Mit csináljon az ember, ha ígéretes fiatal forgatókönyvíró Hollywoodban? Vehet például drága autókat, járhat a legmenőbb klubokba, hogy aztán - gondolom - elégtételt érezve minden középiskolai megaláztatásért végighallgassa, amint összesúgnak, amint belép. "- Azta... - Mi van? - Ne nézz oda, ott jön... mondom, ne nézz oda, ott jön George Nolfi. Tudod, az a csóka, aki egy valag pénzért eladott két forgatókönyvet, mielőtt megcsinálta volna a PhD-jét filozófiából... Ne nézz így, ő írta az Ocean's Twelve-t meg A Bourne-ultimátumot... Jó, ott volt A testőr is, de azt most hagyjuk, szóval... érted. Muszáj ráköszönnöm." És ő mosolyog, és azon gondolkodik, vajon meddig fognak még emlékezni rá. Írni már nem nagyon van kedve - most komolyan, hallgassa a hülyébbnél hülyébb rendezőket és az ő "művészi meglátásait"? Belenéz a légkondicionált, füstmentes levegőbe, amelyben keveredik a konyak és a "természetes hatóanyagokat tartalmazó" citrusillatú légfrissítő, és elmereng. "Bezzeg Tony Gilroy... Ő az igazi király, ha van kedve, csak úgy összedob egy filmet a haverjaival." 
Ha valaki eddig a bekezdésig nem jött volna rá, nos, akkor most szólok: innentől kezdve nem fog szó esni Philip K. Dick-ről. Sem más, a science fiction műfajához tartozó dologról. Mert a Sorsügynökség - noha az előzetesek alapján úgy tűnhetett - nem sci-fi. Hanem romantikus film, amibe némi misztikusságot akart csempészni az író/rendező - ki nem találják - George Nolfi. Rögtön a tizenötödik perc környékén merül fel a kérdés először az emberben, hogy minek. Fel-alá mászkál néhány egészen tisztességes színész, (John Slattery, a régen látott Terence Stamp és Anthony Mackie) akiket úgy öltöztettek fel, mintha az 1960-as római olimpián lennének a szovjet delegációt kísérő KGB ügynökök. Szerepel egészen pontosan két darab Ford SUV, néhány érdekesen izgő-mozgó ábrákkal díszített könyv, New York Ajtajai, meg egy neoklasszicista irodaház. Ezekről kellene elhinnünk - meg a bőrkabátos-rohamsisakos statisztákról - hogy ők lennének a Sorsügynökség, akik azon ügyködnek, hogy a Sors Könyvében leírtak úgy legyenek, ahogy az meg van írva.
Ha ezen túl tudunk lépni - márpedig muszáj, ha már beülünk rá - akkor koncentráljunk a valódi sztorira. Adott a fiatal, ambiciózus szenátorjelöltünk, David Norris (Matt Damon, ha nem jöttek volna rá), aki ha nem követne el egy-két csacskaságot, akkor már rég megválasztották volna. Csacskaság alatt persze - hiszen ez Hollywood - nem nokiásdobozokat vagy nagy értékű, állami pénzen vett luxusautókat értünk, hanem egy kocsmai verekedést meg egy fenékmutogatást valami egyetemi bulin. Az elvesztett választás éjszakáján összefut a balett-táncos Elise-el. Sajnos ennek a találkozásnak nem kellett volna megtörténnie - innentől Davidnek versenyt kell futnia a látszólag mindenható - valójában a történet megfelelő pontjain kellően tehetetlen - Sorsügynökséggel, ha együtt akar maradni a lánnyal.
"Most akkor nézzük meg, vagy ne?" merülhet fel a kérdés teljes joggal a Kedves Olvasóban. Ha Ön történetesen rajongója Philip K. Dicknek, és rossz néven veszi, ha rajongása tárgyát íly rútul kihasználták alantas pénzszerzés céljából - nos, akkor ne nézze meg. Sőt, írjon kommentet, amelyben a Nagy Gonosz Stúdiót hibáztatja a világban található minden rosszért. Ha viszont Ön képes túllendülni az ilyesmin, és már régóta szerette volna elvinni kedvesét egy romantikus filmre, amelyet aztán nem kell letagadnia barátai-kollégái előtt - nos, akkor foglaljon helyet péntek estére. Azért az éttermet Önnek kell majd kiválasztania.
Az Álomháború az otromba, zajos, zagyva, lelketlen, visszataszító Hollwood-szörnyetegek egyik legaljasabbika. Az hagyján, hogy rettenetesen sablonos, hogy nincs története és nincsenek karakterei, ezen már alig szisszenünk fel. De hogy csapnivaló még az is, aminek kedvéért megpróbálnak úgy csinálni, mintha igenis lennének, már megbocsáthatatlan. Az első egy-két akciójelenetet még viszonylagos érdeklődéssel bambulja a néző, de az agyatlan, iszonyúan túlspilázott és értelmetlen, érzékeket ostromló, és végül teljesen elzsibbasztó audiovizuális CGI roncsderbi egy papucsállatka szintjére degradálja a szerencsétlent, míg már saját létezéséről sincs tudomása. Hiába szépek a robbanások, hiába lélegzetelállító némelyik trükk (egy-egy számítógépes karakternél hihetetlenül érezni azok (fantom)tömegét), ha Snyder azt hiszi, hogy a stílus a képek szarrá vágásával, lassításával, szűrőzésével és effektezésével egyenlő. 
Levezetem: szép harcoslányok (!) küzdenek sárkányokkal (!!), óriásszamurájokkal (!!!) és zombinácikkal (!!!!), és a rendező úgy gondolja, hogy a filmje komoly (!!!!!) és fontos (nincs annyi felkiáltójel a világon). Ezért aztán a lányok mentora, Scott Glenn, minden akció előtt magvas szerencsesüti szövegekkel buzdít csatára, és a Nagy Záró Monológban, a kép fontoskodó elsötétülése, és a szirupos zene elhallgatása után (avagy: figyelj, most valami kurva nagyot mondok!) még a Tanulságot is úgy kell undorral felöklendeznünk. Köszönöm Hollywoodnak, hogy ismét megtanított minket valamire az Élet Fontos Dolgai közül. Blockbustereinek két robbantás közt odavetett naplementés/esős bölcsességei nélkül mindannyian reménytelenül el lennénk veszve a világban. 
Ez a dolgozat nem egy hagyományos értelemben vett filmkritika lesz, mert olyat egyszerűen nem lehet írni a Toei talán legnagyobb 70-es évekbeli dobásáról. Sima véleménynyilvánítás helyett ez valójában egy szerelmi vallomás, ami azt igyekszik bemutatni, hogy mi minden kellett ahhoz, hogy ez, a korabeli japán mozi összes pozitívumát, szépségét és egyediségét felvonultató, fantasztikus hangulatú sorozat létrejöhetett. Igen, voltak ennél elborultabb, durvább, elegánsabb, vagy épp meghatóbb filmek, valószínűleg mindenki tud a Truck Rascals (Torakku Yaro) helyett saját kedvencet felsorolni, de olyan mozit, amiben minden benne van, ami a kort jellemezte és ekkora hatása volt a japán társadalomra, már nem annyira biztos.
A Toei filmstúdió 1975-re kezdett kicsit kifogyni a sikerekből, hiszen a 2-3 évvel korábban még aranybányának számító pinky violence darabokra már a kutya sem volt kíváncsi (már szinte csak a Nikkatsu egyre durvább próbálkozásai számítottak érdeklődésre), ráadásul ekkorra a régóta nagy profitot termelő, brutális yakuzafilmek nézettsége is visszaesett. Szükség volt valami új ötletre, ami kevésbé extrém világban játszódik és amivel be lehetett csalogatni a mozikba a pornográf és a horrorisztikus elemektől visszariadó nézőket is.
Az ötlet két szálon született meg. Egyrészt az ekkoriban már régóta nagy barátságban levő Sugawara Bunta és Suzuki Noribumi ötlötte ki, hogy érdekes próbálkozás lenne a yakuzafilmekben kőkemény, abszolút macho figurákkal híressé vált Sugawara-t egy esendőbb, lúzer karakter szerepébe bújtatni. Ugyan Bunta-nak volt már tapasztalata ilyen alakítások terén is (a 70-es évek elején népszerű Mamushi Brothers filmekből),azonban Suzuki tartott attól, hogy mégsem vállalja el a szerepet. Végül sikerült olyan tulajdonságokkal felruházni a karaktert, hogy ne rontsa le túlságosan a színész imázsát, bár mint utóbb kiderült, Sugawara ettől egy percig sem tartott, sőt, kifejezetten érdekesnek tartotta a koncepciót.
Nyílt titok volt, hogy az ötletet a konkurencia, azaz a Shochiku stúdió Tora-san sorozata ihlette, ám Sugawara-t és Suzuki-t ismerve borítékolni lehetett, hogy nem egy mindig kifogástalan eleganciával, végtelen udvariassággal megáldott, szerethető, kétbalkezes, szerencsétlen flótás fog kikerülni a kezeik közül. Pedig még a név is stimmel, hiszen akárcsak Torajiro, úgy a Sugawara által megformált Momojiro nevében is ott van a „ji” karakter, aminek jelentése „következő, második”, azaz már ezzel is született vesztesnek jelölték. Ám amíg Yamada Yoji felfogásában Torajiro megmaradt a plátói szerelmeknél és a nők távolról istenítésénél, addig Momojiro egy pillanatra sem csinál titkot abból, hogy miért imádja a nőket. Csak épp a szerencse kerüli el folyton...
Sugawara másik nagy haverja, Aikawa Kin’ya találta ki a koncepció többi részét. Elég sokáig adta hangját szinkronszínészként a több évadot is megélt, Japánban is hatalmas sikerrel futott amerikai Route 66 sorozat egyik szereplőjének, amiben két fiatal egy Chevrolet Corvette-ben járta az Egyesült Államok útjait, keresvén, hol telepedhetnének le, közben pedig különféle (bűn)ügyeket oldottak meg. Aikawa egy ehhez hasonló hazai road movie-t szeretett volna elkészíteni, barátai pedig kapva kaptak az ötleten. Szintén az ő ötlete volt a kamionosdi is, a legenda szerint a Tokyo-Nagoya autópályán látott egyik korai felcicomázott monstrum adta számára az ihlető szikrát. A sorozat tökéletes ütemben használta ki a nem sokkal korábban kirobbant, úgynevezett „
Természetesen eleinte, a tervezési fázisban nem gondolkodtak még sorozatban, de a forgatások megkezdése előtt, amikor Suzuki Noribumi és egyik forgatókönyvírója, Sawai Shin'ichiro egy kamionnal öt napos adatgyűjtő utazásra indult, már szinte a teljes koncepció összeállt a fejükben, csak a finomítások voltak hátra. Az utazáshoz használt teherautón már ott voltak az Ichiban Boshi gépezetre egy az egyben rákerült szövegek (Yuki no Shimokita és Haguredori) és ekkor állt össze a végleges forgatókönyv. A sorozattá váláshoz azonban az is nélkülözhetetlen volt, hogy az első rész (alcím: Goiken muyou) hatalmas sikert arasson a mozikban, a 800 millió yen körüli bevételt 1975-ben csak a Toho nagyköltségvetésű szuperprodukciója, a The Bullet Train tudta túlszárnyalni.
A forgatókönyv egyébként nagy vonalakban ugyanaz az összes epizódban. Adott a két jó barát, Hoshi Momojiro és Jonathan, akik együtt járják kamionjaikkal az utakat, teljesen eltérő jellemüknek köszönhetően pedig folyton különféle ramazurikba keverednek, amikből legtöbbször egymást kell kimenekíteniük. Ugyan Momojiro tekinthető az igazi főszereplőnek, de Jonathan sem sokkal marad el tőle. Ugyanolyan ütődött, lúzer alak, mint társa, ám vele ellentétben igazi nagycsaládos ember, akit kapzsisága és férfiúi ösztönei időnként tévutakra terelnek, de végül családja és barátai támogatásával mindig visszatalál a helyes ösvényre. Momojiro igazi nagymenőnek tetteti magát, két kedvenc helye van, az egyik a kamionos kajálda, a másik pedig a „toruko”, azaz a bordély, ahol a félmeztelen lányoknak sírhatja el aktuális bánatát. Minden részben belefut az aktuális „madonnába” (az utolsó epizódban kettőbe is), akibe egyből fülig szerelmes is lesz, valamint egy riválisba, aki mindig valami baljós háttérrel rendelkező kamionos rosszfiú.
Az egyes epizódokat egyébként nem maga a történet viszi el a hátán, hanem sokkal inkább a lenyűgöző hangulat, azaz az akció, vígjáték és dráma tökéletes elegye, a későbbiek során egyre inkább előtérbe kerülő „guide book” hatás (Japán egy-egy adott területének legszebb parkjait és fesztiváljait is beleszőtték a kalandokba), valamint a remek érzékkel adagolt humor, amiben éppúgy megtalálhatóak a Suzuki munkáira mindig jellemző, imádnivaló pajzán pillanatok, mint a hősök jellemének gyengeségeire építő, vagy éppen a rendőrséget kifigurázó gegek. Külön kedvenceim a képregényeket és rajzfilmeket idéző jelenetek, amikben a kamionokkal szembetalálkozó járművek találkozás utáni sorsát szemléltetik.
Ha pedig mindez még nem lenne elegendő, akkor további érdekesség, hogy a sorozat védjegyévé vált az is, hogy a mellékszerepekre a kor népszerű sztárjait is sikerült megnyernie a stábnak. Többen közülük saját magukat alakítják (főleg az énekesnők), valamint a negyedik részben külön meglepetésként a japán Overdose, azaz a híres versenyló, 
Nem lehet szó nélkül elmenni a látványos akciójelenetek mellett sem, amik többek között Jackie Chan későbbi filmjeire (elsősorban a Rendőrsztori sorozatra) is nagy hatással voltak. Elég csak megnézni az ötödik részben Sonny Chiba és Sugawara bunyóját a kajáldában, mintha egy az egyben egy 80-as évekbeli Golden Harvest produkcióból köszönne vissza, holott jó 10 évvel korábban forgatták. A bunyók többsége egyébként is viccesre van hangolva, néhol egészen hihetetlen poénok kerültek a pofonok közé. Ám a verekedéseknél jóval látványosabbak a kamionos üldözések és viadalok, amik többsége valami elképesztően jól van megkoreografálva. Talán a negyedik rész betonkeverőinek összehangolt „munkája” a leglátványosabb, de Big99 hatalmas Peterbiltje, vagy a Jaws monstrumok kergetőzése is nagyon emlékezetes. Ha túl szigorúak akarnánk lenni, akkor talán leginkább a speciális effektekbe lehet belekötni, amikhez a kor színvonalához méltóan maketteket vettek igénybe, de véleményem szerint ezek a jelenetek is rendkívül szórakoztatóak, inkább csak hozzáadnak a hangulathoz, mintsem rontanának rajta (ki ne imádná az olyan jeleneteket, mint amikor a Sugawara vezette makett kamion átrepül az épülő híd még nem összekötött két pillére közötti szakaszon?).
A trükkök mellett a későbbi epizódokban helyenként már-már gagyiba átcsapó, túlzásba vitt újítások lehetnek zavaróak egy kicsit. A hatodik részben Momojiro kísérteteket lát, a hetedikben UFO kutatónak készül, ráadásul attól a résztől kezdve szerepel a rendkívül idétlen Senda Mitsuo, akinek a figurája bohózatba illő, eléggé kilóg a többiek közül (viszont már 1978-ban Space Invaders-ezik!). Valamiért a nyolcadik részből kimaradt a Sugawara és Aikawa által előadott zseniális enka főcímdal is, igaz, az aláfestő zenék abban sem rosszak. Az egyes epizódok hangulata is hullámzó, a késői részekben talán túlságosan is előtérbe került a dráma, amit a stáb is érzékelt és a záró, tizedik részben mindezt igazi klasszikus burleszkjelenetekkel igyekezett ellensúlyozni (igen, tortadobálás is van benne!).
Ugyan a Toei szerette volna továbbvinni a szériát, a 11. rész forgatókönyve el is készült (okinawai színhelyekkel), de Sugawara leszerződött az NHK-val egy nagyszabású tévésorozat főszerepére, így el sem tudták kezdeni a forgatásokat. Nem sokkal később be is jelentették, hogy a Torakku Yaro sorozatot befejezték, a kamionokat pedig eladták. Az Ichibanboshi, azaz a Mitsubishi Fuso F-sorozatának leghíresebb darabja ma is megvan, egy lelkes rajongó vette meg és újította fel, időnként kamionos találkozókon lehet találkozni vele. Jonathan verdája, a Mitsubishi Fuso T652-es sorsa ismeretlen. A két monstrum nemcsak a Toei számára volt hatalmas reklám, hanem a Mitsubishi is sokat profitált belőle, a modellgyártókról nem is beszélve. Az 1/48-as változatból mintegy százezer darabot vettek meg a rajongók, az 1/20-ast (amit a mellékelt videón felvesz egy kisgyerek) pedig ma is lehet kapni, de létezett belőle 1/32-es távirányításos változat is.
A Toei 1981-ben megpróbálta újra sikerre vinni a felcicomázott kamionokkal hasító hősök sztoriját, ám a Kurosawa Toshio (ő volt a 8. rész riválisa) főszereplésével készült Danpu Wataridori (Kitano Takeshi egyik legelső szerepe!) csúfosan megbukott. Reméljük, azóta sem jutott eszébe senkinek, hogy esetleg felújítsa Momojiro és Jonathan kalandjait, azt a tökéletes összhangot, amit Suzuki Noribumi és stábja összehozott, úgysem lenne képes senki még csak megközelíteni sem. 
Néhány héttel ezelőtt még A Chinese Fairy Tale volt a címe, de úgy látszik a készítők mostantól már ezzel sem áltatják magukat: Wilson Yip 2011-es filmje szinte egy az egyben remake-je lesz Ching Siu Tung és Tsui Hark 1987-es remekművének, csak éppen Leslie Cheung szerepét Louis Koo, Wu Ma szerepét pedig Fan Siu Wong játssza majd. Már eleve ez sokat elmond a 24 évvel ezelőtti hongkongi filmek és a maiak közötti különbségről. Ettől függetlenül a film hangulatosnak tűnik, bár még a trailer legjobb részei is a 87-es változatból vannak átemelve.