A 127 óra tipikusan egy olyan történetet mesél el, amely kifejtéséhez sokkal jobban illik a könyv, mint a film. Majdnem monodráma egy adrenalin-hajhász srácról, aki több mint négy napot töltött beszorulva egy szűk kanyon alján, és aki végső elszántságában levágta a saját kezét. A játékidő java részét egy helyszín és egy szereplő tölti ki, szinte minden hiányzik belőle, amit egy játékfilmtől megszoktunk: legyen az párbeszéd, vagy gyakori helyváltoztatás. Szigorúan értelmezve, alig történik a 127 órában valami, amit egy szokványos játékfilmben meg szokás örökíteni. A lényeges dolgok túlnyomórészt gondolati síkon játszódnak le, és ezek érzékletes megjelenítésére sokkal célravezetőbb eszköz a szöveg, hiszen az írás nincsen olyan technikai korlátok közé szorítva, mint a film. Ambiciózus vállalkozás tehát a 127 óra, abból a szempontból, hogy egy alapjában véve nem odavaló történetet ültettek át a film nyelvére.
Még meglepőbb a rendező személye, Danny Boyle. Filmjeiben visszatérő elem a rohanás, a zaklatottság, a helyváltoztatás kényszere, legyen szó edinburghi junkiekról, indiai utcagyerekekről vagy zombikról. Életművében nagyítóval kell keresni az eseménytelenséget megörökítő, hosszan kitartott, nyugodt beállításokat, amelyek – legalábbis elméletben – a legmegfelelőbb módon ábrázolhatnák a főszereplő röghöz kötöttségét.
A film első negyedórájában mindenesetre még a saját vadászterületén belül marad a skót rendező: osztott képernyő, hektikus vágások, villódzó, látványos felvételek a Zion Nemzeti Park pazar sziklaképződményeiről és a tájon végigsüvítő, kalandot kereső Aronról. Mindez laza ujjgyakorlat a Trainspotting és a Gettómilliomos hasonló intenzitású jelenetei után: az extrémsportok magas izgalmi faktora és szabadságérzete száz százalékosan átjön. A felvezetésben az extrémsport-filmek látványvilága, egy álomszerű csavarral a pornófilmek narratív szerkezetére van ráhúzva, ugyanis Aron nem elég, hogy a világ egyik legszebb helyén mászkál, még összetalálkozik két feltűnően jó testi adottságokkal rendelkező csajjal (Kate Mara és Amber Tamblyn), akik még vagányak is. Arról nem is beszélve, hogy később, még az igazi álomnő, Clemence Poesy is feltűnik. A túrát a barlangba azonban nem követi a meglebegtetett menage a trois, és az extrémsport-filmektől eltérően, az esést sem követi feltápászkodás és a ruha leporolása.
Volt egy katasztrofálisan kivitelezett biciklis ugratásom, lebénultam és egy-két órán át magatehetetlenül feküdtem az avarban, amíg megtaláltak. Nem azt mondom, hogy át tudom érezni azt, amit a srác érzett, mert az bődületesen nagy pofátlanság lenne, de nem tudtam nem olyan szemmel nézni a filmet, hogy vajon bennem is ilyen gondolatok futottak-e végig akkor. És tényleg, nem életem filmje pergett, hanem kis apró, idegesítő dolgokon járt az eszem, ott van a zsebemben a telefon, de nem tudom kivenni basszameg, miért ilyen szarul ugrattam, ez a bogár nehogy rámmásszon, lépéseket hallok, hahó. És ezek a kis apró, idegesítő dolgok mind benne vannak a filmben, ahogy a főszereplő feltérképezi a környezetét, számbaveszi a felszerelését és végiggondolja, hogy milyen jelentéktelennek tűnő döntések vezettek a balesethez. Félek lelőni a film talán legjobb jelenetét, ezért inkább egy hasonló epizódot citálok ide a saját élményeimből: amikor a kórházban feküdtem és még nem tudtam járni, visszatérő álmom volt, hogy futok, sétálok, vagy éppen állva vizelek. Danny Boyle, ezúttal naturalizmussal felvértezett, kapkodó, töredezett stílusa – az előzetes várakozásaimmal ellentétben - remekül visszaadja a fogságba esett főszereplő csapongó gondolatfutamait, fokozatos leépülését és egyre elkeseredettebb küzdelmét a szabadulása érdekében.
A kamera végig ott lebzsel James Franco közvetlen közelében, szembesítve minket, hogy Aaron világa beszűkült és eddig figyelmen kívül hagyott, észrevétlenül tovatűnő dolgok kerülnek a főszereplő érdeklődésének középpontjába, gyakorlatias dolgok, mint az élelem, vagy az ivóvíz, vagy a minden reggel, ugyanabban az időpontban, a szűk hasadékon végigvonuló napfény. A 127 óra kevés valódi történése és a főszereplő hangulati ingadozása izgalmasan és átélhetően van tálalva. Amit viszont a film nem tud visszaadni, az az eseménytelenség, az az üresség, ami minden bizonnyal a 127 óra nagy részét kitette. Amikor csak ott feküdt a sziklára dőlve, nem gondolkozott, nem erőlködött, amikor tényleg nem történt vele semmi. Ebben érzem az írásos elbeszélés előnyét, képes behatolni oda, ahová Danny Boyle kamerája nem ért el. Nem olvastam Aron Ralstrom könyvét, de feltételezem, hogy ez a mélység megjelenik benne.
Vitatható álláspont, de számomra a film kulcspillanata az volt, miután kiszabadította magát a sziklatömb fogságából, hátrafordult és lefényképezte a helyszínt. Mintha a halálos veszély leküzdése után, ismét visszatért volna belé az extrémsportoló pökhendisége: hatalmas árat fizettem, de ismét legyőztem a természetet és ezt a dicsőséges pillanatot most megörökítem. Mintha csak egy újabb leküzdött akadály lett volna a megmászott hegycsúcsok és a bringával megugrott több méteres letörések után ez a 127 óra, amelynek emlékét képre rögzítve trófeaként hazaviszi. Az én értelmezésemben olyan sokat nem változott a főszereplő, éli tovább adrenalin-hajhász életét, megmássza a Himaláját félkézzel, ezalatt pedig várja otthon a családja, hogy épségben hazatérjen. Vagy az is lehet, hogy a túlságosan is lekerekített és örök boldogságot sugalló befejezés láttán kezdtem el viszolyogni és önkéntelenül is keresni Aron megmaradt jellembeli hiányosságait.
Egy biztos, a befejezés túlhalad az ideális végponton. A giccsbe forduló zárlat egy wikipédia szócikk aprólékosságával tájékoztat a főszereplő életének további alakulásáról és a bombasztikus képek segítségével dicsőségesőben füröszti Aront és megpróbál hőst faragni belőle. Így pont a lényeg veszik el, az ember, aki felelőtlen és ostoba módon kockáztatta az életét, de egy emberfeletti és valóban hősies tett véghezvitelével azonban kapott még egy esélyt élete folytatására. Az, hogy mihez kezdett ezzel a második eséllyel, már nem lényeges, főleg nem olyan formában, ahogyan azt a film az utolsó pár percében tálalja. A lényegnek annak kellett volna lennie, hogy szorult helyzetben, akár ilyen hihetetlennek tűnő tettre is képes az ember, és megpróbálni érzékeltetni, milyen idegállapot szükségeltetik ennek a borzasztó tettnek a végrehajtására. Erről vonja el a figyelmet a lezárás, és emeli hősi alakká Aront. Márpedig egy igazi hősnek már nem is olyan nagy világrengető dolog megválni a saját karjától, így maga a tett jelentősége kisebbedik.
Sokkal elegánsabb és hatásosabb befejezése lett volna a filmnek, ha a civilizációba való visszatérés első egyértelmű jelénél, amikor minden kétséget tudatosul a nézőben, hogy Aron megmenekült, a képernyő elsötétül. A főszereplő polgári utóéletét hadd alakíthassák kényük-kedvük szerint a nézők, hadd morfondírozhassanak azon, vajon mennyiben változtatta meg az életét ez a traumatikus élmény. És a legfontosabb, hadd tehessék fel maguknak a legfontosabb kérdést, vajon ők, hogyan viselkednének hasonló helyzetben. Mégiscsak egy játékfilmről van szó. Akit meg a valóság érdekel, annak ott a wikipédia.
A zárlatig azonban, addig, ameddig a legjobb Jack London novellák hagyományait követve, a túlélésről szól a film, és nem a főszereplő dicsőséges utóéletéről, egyszer sem bicsaklik meg a film. Danny Boyle-nak sikerült a 127 óra történéseit belefoglalnia úgy egy játékfilm kereteibe, hogy az egyrészt ne legyen nézhetetlenül egysíkú, és mégis, hiteles tudjon maradni és átadjon valamit a helyzet monotonitásából és reménytelenségéből. A nyilvánvaló ellentmondás ellenére, dinamikus és mozgalmas képi fogalmazásmódjával sikerült megragadni valamit azokból a felfoghatatlannak tűnő érzésekből, ami egy mozdulatlanságra és lassú halálra ítélt emberben kavaroghatnak. Remek partner volt ebben James Franco, aki maníroktól mentes, bátor színészi játékával megejtő közelségbe hozta tulajdon elbizakodottságunkat és sebezhetőségünket, átlagemberi mivoltunkat, és azokat a ritka pillanatokat, amikor felülemelkedünk önmagunkon. Alakításával elhitette, hogy bármelyikünk kerülhet ilyen helyzetbe, és azt is, hogy talán arra is képesek vagyunk, amire nem is mernénk gondolni. Mindösszesen annyi kell hozzá, hogy ne legyen más választásunk.
A Fűrész 2, 3 és 4 illetve a Repo! - A genetikus opera rendezőjét, Darren Lynn Bousmant eddig sem a horror műfajának megújítójaként ünnepeltük, és valószínűlegúj filmjévelsem fog ebbe a státuszba lépni. A koncepció viszont ravasz. A 2012-es világvégét már láttuk a vásznon, így kerestek egy másik dátumot. 2011. 11. hó 11. napján 11:11-kor megnyílik a menny 11. ajtaja és túlvilági lények lepik el a Földet. (Van kapcsolódó, "komolynak" tűnő honlapis.) A tovább után látható a teaser.
Az igazi férfiak szeretik a kaiju-t! Kim Jong Il pedig igazi férfi, amit mi sem bizonyít jobban, mint a brutális méretű háreméről regélő legendák, és az ezen legendákat „feldolgozó” dél-koreai ellenpropaganda filmek. Nagy általánosságban azonban elmondható, hogy minden városi legenda mögött rejlik azért némi valóság. Bár a déli szomszéd által mozgóképen prezentált „tények” valószínűleg nagyrészt a rendező képzeletének szüleményei, a Kedves Vezér saját maga által büszkén hangoztatott elképesztő méretű filmgyűjteménye mögött azért ott lapulhat az igazság maga. Köztudottnak számít ugyanis ama tény, hogy a legidősebb Kim vezér egyszerűen odavan a filmekért! Azonban igaz, ami igaz, meglehetősen szélsőséges véleménye van a filmkészítés művészetéről, amelyet az 1971-ben általa közzétett „On thoroughly establishing a revolutionary film-making system of our own” című elmélkedése is ékesen bizonyít. A tömör esszé lényege, hogy az észak-koreai filmgyártás céljai kimerülnek abban, hogy tökéletesen kiszolgálják a pártot, és az általa felállított normákat. Nem meglepő tehát, hogy az észak-koreai filmeket a velejéig áthatja a propaganda, és a pártérdek, amely mögött néha, ahogy a Pulgasari című kaiju film esetében láthatjuk, ahogy szégyenlősen, de megbújik a Kedves Vezér gyermekded filmek iránti szeretete.
Kim Jong Il ugyanis imádja a kaiju filmeket, így hát a 70-es évek végén szinte parancsba adta, hogy márpedig a nemzet érdeke, hogy saját óriás-szörnyfilmet készítsenek. A saját stúdió, a kimeríthetetlen költségvetés, és a több száz fős stáb adott volt, már csak a hozzáértés hiányzott. Megfelelő szakértelem híján úgy oldották meg az így keletkező űrt, hogy egy bizonyos dél-koreai származású Shin Sang-ok nevű filmrendezőt az észak-koreai titkosszolgálat egyszerűen elrabolt. A történteket természetesen az észak-koreai vezetés folyamatosan tagadta egészen addig, amíg a Choi Eun-hee (Shin exneje, akivel későbbi fogsága alatt újra összejött) által titokban rögzített beszélgetések ki nem szivárogtak. A közel 45 perces anyagot aztán később a dél-koreai rádióadók is leadták. Magára a tényszerű rablásra tehát 1978-ban Hong Kong-ban került sor, ahova Shin a szintén Kim Jong Il parancsára elrabolt Choi ügyében ment kihallgatásra. Az észak-koreai titkosszolgálat feje ekkor maga Kim Jong Il volt, aki Shin Sang-ok szakértelmét felhasználva kívánta teljesen új irányba terelni hazája filmiparát. Maga a rablás ténye természetesen szigorúan titkos volt, és Shin Észak-Koreába való érkezését számos megkoreografált hangfelvétellel próbálták bizonyítani a nép felé. Ezeken a felvételeken beszélgetések hallgatóak Kim Jong Il és Shin Sang-ok között, aki saját elmondása szerint szabad akaratából érkezett az országba. A Hong Kong-ból elrabolt filmrendezőt aztán 8 évig tartották fogva exnejével Észak-Koreában, hol házőrizetben, hol börtönben (ide egy szökési kísérlete után került), és ezalatt a Kedves Vezér parancsára kellett, mintegy gyártania az általa elképzelt filmeket.
Mivel halvány fingjuk sem volt, hogy hogyan is kellene kaiju-t készíteni Shin Sank-ok mellé „leigazoltak” japánból pár szakembert, akiket a Toho stúdió némi anyagi ellenszolgáltatás fejében természetesen rendelkezésre is bocsátott a kommunista ország számára. Mindezért csupán garanciát kértek az észak-koreai kormánytól arra, hogy honfitársaikat a munka elvvégeztével haza is engedik. A japánok aggodalma nem volt alaptalan, hiszem a 70-es évek vége és a 80-as évek eleje között az észak-koreai titkosszolgálat mintegy 11 japán illetőségű embert rabolt el, fogalmazzunk úgy „kulturális célok” végett. A tárgyalások lefolytatása után aztán Teruyoshi Nakano-ra Godzilla megalkotójára a speciális effekteket bízták, míg Pulgasari „legendás” kosztümjét a heisei szériában (1984 – 1995) Godzillát alakító Kenpachiro Satsuma ölthette magára.
A történet valahol a 14dik századi Koreában játszódik a Koryo dinasztia idején. A helyi parasztok az őket sújtó folyamatos adók, és egyéb terhek okozta elviselhetetlen életkörülmények miatt ellenállást szerveznek a főúri elnyomás ellen. A renegátok tagjai fiatal földművesek, akik a hegyekben tömörülve szervezik forradalmukat, melyhez a falu idősebb parasztjai, és hölgytagjai rendszeres segítséget nyújtanak számukra. A királyi karhatalom azonban megelégeli a szervezkedést, amelynek leverésére a parasztok szerszámainak elkobzása által generált feszültséget használják fel ürügyként. Egyszerűen összegyűjtik a földműveseket, és börtönbe zárják őket. Taksi a helyi kovács, a számára becsempészett főtt rizsből azonban egy különös kis játékfigurát eszkábál, amelyet börtöne ablakán kihajít lányának Ami-nek. A lány eleinte nem tud mit kezdeni a különös kis szoborral, azonban, amikor véletlenül megvágja az ujját, és a vére rácsöppen, az apró szobor életre kel. Rövidesen kiderül, hogy a lénynek hatalmas étvágya van, amelyet egyedül csak fém tárgyak elfogyasztásával tud csillapítani. A popcorn módjára fogyasztott vas-karbidtól ráadásul rohamléptekben elkezd nőni. Miután a helyi parasztok szinte mindent felzabáltatnak az ormótlan lénnyel hamar rájönnek, hogy a gigantikussá nőtt Pulgasari-t sikeresen fel tudnák használni forradalmukhoz. El is indul hát az ádáz küzdelem a két tábor között, ám a böszme döggel szemben még a meglehetősen agyafurt királyi hadsereg is tehetetlen. A Pulgasari-val ápgrédelt ellenállók győzelme ezek után magától értetődővé válik. Örömükbe azonban egy kis üröm is vegyül, amikor rájönnek, hogy a lény gyakorlatilag minden fém tárgyat felzabált a vidéken. Szomorú döntést kell hát meghozniuk. El kell pusztítaniuk a hatalmas óriást, amire egyedül az öreg kovács lánya Ami képes, hiszen vérével ő keltette életre a szörnyeteget.
A fentebb leírtakból még a kevésbé szakavatott egyszeri filmnéző számára is kiderül, hogy a Pulgasari nem sokban tér el a tipikus kaiju filmektől. Adva vagyon egy gigantic monstah, akinek útját sikítozó humanoidok, és porrá zúzott nikecel építészeti csodák romhalmaza kövezi, melyet egyéb, mondhatni speciálisan az észak-koreai filmekre jellemző groteszk propaganda egészít ki. Az ország filmgyártását ugyanis a mai napig a velejéig áthatja a pártérdek, és a Kedves Vezér által a szeretett honfitársai irányába plántált alantas szájbarágás a gonosz amerikai elnyomókról, a párt erejéről, és a közös célokról. Más filmek esetében talán erőltetettnek tűnhet az ideológia belemagyarázása a cselekménybe, azonban a Pulgasari esetében ez több mint helytálló. Az elnyomott parasztok, és az őket eleinte megmentő, majd később felemésztő óriásszörnyeteg könnyedén azonosítható be a szocialista ideológia, és a mindent felfaló nyugati kapitalizmus metaforájának, amely mögött tudatos alkotói munka húzódik meg a háttérben. Kim Jong Il ugyanis szilárdan hit abban, hogy hazája filmgyártásának üzenetet kell közvetíteni a nézői felé, még egy egyértelműen szórakoztatási célokat szolgáló filmes műfaj esetében is.
Túllépvén az agyunkba táplált politikai üzenethalmazon igazából semmivel sem nyújt többet a film egy átlagos óriás-szörnyfilmnél. A színészi játék hozza egy japán kaiju által elvárt színvonalat, a forgatókönyv nemkülönben, a különbség egyedül abban van, hogy a történet a középkori Koreába került áthelyezésre. A speciális effektusok tekintetében azonban nem nagyon lehet okunk panaszra. A Toho szakemberei igazán kitettek magukért, hiszen a film kimondottan látványosra sikeredett. Természetesen egy kaiju-hoz mérten. Egyértelműen látszik a szörny megjelenésén, és az arcáról mutatott közelik közbeni grimaszolásaiból, hogy a mechanikus effektus, és jó néhány beállítás egy az egyben át lett vége a korszak Godzilla filmjeiből. Nincs is ezzel gond, hiszen mindannyian szeretjük a Godzilla filmeket ugye?
Mindent egybevetve elmondható, hogy a Pulgasari Shin észak-koreai raboskodásának talán az egyik legjobban sikerült filmje, amely később japán segítséggel ki tudott jutni az országból, és nemzetközi forgalmazásba került. 1985-ben ugyanis Shin és exneje nem sokkal a film befejezése előtt sikeresen meglépett Észak-Koreából, így Kim Jong Il parancsára a film stáblistájára egy bizonyos Chon Gon Jo került Shin helyett. A 90-es évek elején próbált az észak-koreai vezetés nemzetközi piacot találni a filmnek, amely végül 1998-ban japánon keresztül sikerült is. A film forgalmazási jogai valahogy átkerültek a szigetországba, ahol, ha nem is túl hangos de szép sikereket aratott, hogy aztán 2000 körül dél-koreai bemutatót is kapjon. Bár sem az ázsiai sem a tengerentúli piacon nem tudta hozni a forgalmazók előzetes elvárásait, a filmet körülölelő legendák hamar kult státuszba repítették a fémzabáló szörnyeteg történetét, amely 1996-ban még egy amerikai remake-et is megélt. Galgameth munkacímre keresztelt csodát egyébként maga Shin Sang-ok írta Simon Sheen álnéven Amerikába emigrálását követően. A Pulgasari tehát amellett, hogy egy közepes színvonalú óriás-szörnyfilm benyomását kelti mindenképpen érdemes a megtekintésre. Már csak a származási helyének okán is.
Norvégia válaszolt Hollywoodnak: André Ovredal áldokumentumfilmje keresztbe nyeli le nagyköltségvetésű álomgyári testvérét, a 2008-ban bemutatott Cloverfieldet, és mint több társa az utóbbi években, onnan pumpál friss vért a gyengélkedő, holtsápadt horrorba, ahonnan a legkevésbé várnánk. És most nem csak a származási országra gondolok: mert ki hitte volna, hogy látni fogunk még olyan áldokut a műfajban, ami azzal a kiábrándítóan unalmas, fontoskodó sorral kezdődik, hogy „ezt a bizonyíthatóan hiteles felvételt itt és ilyen körülmények közt találták”, és mégis képes székbe szögezni minket? Ráadásul egy olyan koncepcióval, amit hallva először egy komikus filmet várnánk.
Egy csapat norvég egyetemista egy illegális medvevadászt követ egy leleplező dokumentumfilm reményében. Kiderül azonban, hogy a vadász nem medvére, hanem trollra utazik. A fiatal filmesek szkepticizmusát az óriás fenevadak első felbukkanásakor artikulálatlan üvöltésekkel színezett, fejvesztett menekülés váltja fel, és innentől kezdve egy céljuk van. Leforgatni életük dokumentumfilmjét, és a világ elé tárni a trolloknak a kormány által titokban tartott létezését.
A The Troll Hunter a meglepő csúcspontja egy olyan posztmodern jelenségnek, ami az 1999-es The Blair Witch Projecttel vált népszerűvé, és ami trükkjei felfedésével, mindössze pár év alatt menthetetlenül kifáradt. Ovredal sikerének kulcsa a témaválasztás, és a témához való halálosan komoly hozzáállás. A modern irodalomban és filmművészetben a trollok leginkább középkori fantasykben jelennek meg, és jobbára ott is mellékes, gyorsan leölendő szörnyalakokként – korántsem olyan coolak és népszerűek, mint a kísértetek, a földönkívüliek vagy a vámpírok.
Az író-rendező azonban nem csak, hogy ennek ellenére őket állította filmjének középpontjába, hanem jó norvéghoz illően, hűen és méltósággal nyúlt hazája mitológiájához – márpedig nehéz elképzelni, hogy más nemzetiségű filmes kezében a nagy, melák, ostoba szörnyekről szóló film ne vált volna legalább részben komikussá, rosszabb esetben egyenesen önmaga paródiájává.
Ovredal csaknem teljesen hihető világot teremt a vásznon, és a trollok mítoszát némi könnyen befogadható tudományos magyarázattal igazítja hozzá a XXI. századhoz (avagy miért robbannak fel vagy válnak kővé a napfénytől, miért van néha több fejük), miközben itt-ott tudatosan benne hagy a filmjében természetfeletti elemeket is (a lények kiszagolják a keresztényeket). A trollok efféle ábrázolása már önmagában üdítő, az pedig, ahogy Ovredal a dokumentumjelleg kedvéért felrúgja a horror szabályait, főleg.
Nem szarakodik a vászon sarkában másfél másodpercre felvillanó könyökkel, sötétben és árnyékokban bujkáló szörnyekkel, meg a háttérben gyorsan elsuhanó farokkal: már az első troll felbukkanásakor megmutatja a több száz éves rajzok és festmények koncepciójához is hű lényt, teljes pompájában, fejtetőtől lábujjig, szépen megvilágítva. Megközelítésének van értelme: ha egyszer áldokumentumfilmről van szó, evidens, hogy amit a szereplő lát, azt a néző is látja. Részben ennek, részben pedig a meggyőző természetességgel alakító színészeknek köszönhető, hogy a képekben nincs semmi modorosság, nincs meg bennük a megtervezettség, a kiszámítottság érzése, így hajlamosak vagyunk elhinni, amit látunk.
Ami a leginkább meglepő, hogy a CGI trollok baromi jól néznek ki. Keveset lehet tudni a film készítésének körülményeiről, a költségvetésről meg csak annyit, hogy alacsony volt. Ehhez képest a szörnyek élnek, lélegeznek, rondák és veszélyesek, ráadásul mindig a kamera fókuszpontjában vannak. Egyetlen támadás során többet látunk a trollokból, mint a Cloverfield óriásizéjéből a teljes játékidő alatt – és jobban is néznek ki. Ovredal szerencsére tudja, hogy az óriásszörnyes filmek rémeit nem szokás sokáig rejtegetni a kamera elől (innen csókoltatom a britek Monsters című altatóját), már csak azért sem, mert az ilyen műveknek nem a lassan fokozódó suspense a fő eszközük. A finálé ennek megfelelően szép és grandiózus, és egy újabb erényként, amerikai társaival ellentétben nem szorult belé egy csipetnyi megalománia sem – a sztori maga végig megmarad szimpatikusan kicsinek (értsd: nemhogy a világ, de Norvégia, sőt, még annak egy kis falucskája sem kerül végveszélybe).
Azért a The Troll Hunter nem tökéletes film. A lények titokban tartásáért dolgozó kormányzati összeesküvés felesleges és elnagyolt történeti elem, a karakterek pedig, a magányos, mogorva, és mocskos munkájába belefáradt, de minden tipikus coolságtól józanul távoltartott trollvadászt, Hanst leszámítva, egymással felcserélhetők (ez utóbbit a film mintha némi iróniával el is ismerné: az egyik stábtag halála után vonattal érkezik az utánpótlás, és egy perccel később minden visszatér a régi kerékvágásba). És persze nem sikerül elkerülni a műfaj fárasztó kliséjét sem, vagyis a kameraman ezúttal is csak forgat, és forgat, még akkor is, amikor már minden ép- és bomlott elméjű ember mindenét elhajítva menekülne.
Megkockáztatom, hogy így is ez az egyik (?) legamatőrebbnek látszó, és leginkább profi áldokumentumfilm (érted…), amit valaha láttam. Ráadásul, amikor már azt hinnéd, hogy nincs humora, a kötelező „ez történt a felvétel megtalálása óta” okosságok után Ovredal beszúr egy jelenetet a trollokról nyilatkozó Jens Stoltenberg miniszterelnökről – és szakadni fogsz a röhögéstől.
PS: tégy magadnak egy szívességet, és tartsd magad távol a képgalériáktól és az előzetestől, mert a móka jó nagy részét tönkreteszik.
"Peace was never an option." Még biztosabbak lehetünk abban, amit eddig is tudtunk: Matthew Vaughannél jó kezekben van az X-Men franchise, McAvoynál és Fassbendernél pedig jó kezekben van Xavier és Magneto karaktere. Szuperhősfilm egymás ellen forduló barátokkal a kubai válság árnyékában? Jöhet!
Hoppá, hoppá. A felesleges folytatások dömpingjében azért mindig felbukkan egy-két izgalmas projekt. Robin Hardy, 38 évvel a Wicker Man után, elkészítette kultikus horrorjának folytatását. A trailerből egy dolog biztosan kiderül, a Wicker Tree elüt a mostanság népszerű horrortrendektől, és ismét hangsúlyt kap a misztikum. Kíváncsian várom, hogy a kereszténység kontra természetvallás csatából melyik fog győztesen kijönni a játékidő végére. Egy cameo erejéig tiszteletét fogja tenni a filmben, a Wicker Man Lord Summerisle-jét alakító Christopher Lee is.
1348-ban, a szegénységtől és háborútól már amúgyis megtépázott Angliában tombol a pestis, ami lassan kiirtja csaknem fél Európát. De a fekete halálnak komoly vetélytársa akad az emberben lakó szörnyeteg személyében. Christopher Smith minden szempontból brutális filmje kényelmetlen látlelet egy sötét és kegyetlen korról, és főleg, az emberről, aki a nyomás alatt magasztos ideák zászlaját lobogtatva ereszti ki a gőzt, és pusztít, rombol, és öl közben, amerre jár. A járványt az emberek fele Isten büntetésének, a másik féle a Sátán machinációjának tudja be, a vallási fanatizmus minden formája gátak nélkül burjánzik.
Christopher Smith-t ugyan túlzás volna a XXI. századi brit horror géniuszának nevezni, de tény, hogy filmről filmre jobb, és minden alkalommal a zsáner egy újabb altípusát próbálja fel – ráadásul mindegyik jól áll neki. A gonosz humorral felpumpált Csapatleépítés, és a nyomasztó atmoszférájú, de saját ambíciójának súlya alatt összeomló Triangle után a Black Death pályafutása eddigi csúcsát jelenti. Több ugyanis, mint aminek látszik, és nem hagyja magát beskatulyázni egyetlen műfajba. A dráma, a kaland és a horror közt evickél, és ami kikeveredik belőle, az olyan, mintha kereszteznék a The Wicker Mant az Aguirre-vel. Persze annyira nem jó, mint azok, de ilyen társaságban már az is nagy szó, hogy nem kell szégyellnie magát.
A fundamentalista lovag, Ulric (Sean Bean) feladata, hogy egy kis csapatot vezessen egy mocsáron túl fekvő faluba, és kiderítse az igazságot a pletykákról, amelyek szerint egy boszorkány él ott, aki feltámasztja a halottakat, és távol tartja a mindenhol máshol pusztító pestist. A katonák útbaigazítását a helyi kolostorban élő, fiatal szerzetes, Desmond (Eddie Redmayne) vállalja el, aki egy lány iránt érzett titkos szerelme, és hitbéli kötelességei közt őrlődik. A faluba érve látszólag barátságos fogadtatásban részesülnek, de a vendégszeretet és a mosolyok álcája hamar lehullik.
A Black Death azon filmek hosszú sorát gyarapítja, amik kimondják, hogy legyen szó akár pusztító járványról, akár tomboló szörnyetegről, magáról a Sátánról vagy földönkívüli agresszorokról, az igazi gonosz mindig maga az ember. Dario Poloni forgatókönyve (ez a második munkája, az első a Wilderness volt – az kettőből kettő) lassan, gondosan építi fel az ezeréves, de mindig aktuális tanulságot, miközben jó darabig úgy tűnik, a sztori pusztán egy középkori road movie, egy lehetséges természetfeletti szállal megfűszerezve. De a falubéli események zenitjét képező vérfürdő után a film váratlanul egy olyan befejezésre fut ki, ami az említett tanulságot duplán húzza alá, és kényelmetlen gondolatok közepette hagyja magára a nézőt.
Smith magabiztos kézzel teremt atmoszférát, rendezői eszköztárát a letisztult, nyílegyenes cselekmény szolgálatába állítja: nem trükközik, nem fitogtatja tehetségét, nem él semmilyen posztmodern, trendi megoldással. A komor, füstös képek, a sziklás, köves, mocsaras tájak, a rövid, de brutális, véres-mocskos akciók, a mély baljóslattal morajló zene fokozatosan szippantják be a nézőt, Sean Bean, Eddie Redmayne és John Lynch triója pedig képes élettel megtölteni a pusztán néhány jellemvonással meghatározott karaktereket. A sötétség ott van mindannyukban, még a legártatlanabbnak tűnőben is. A film keserű iróniája éppen az, hogy egyenlőségjelet tesz a „jók” és a „rosszak” közé: mindenki csak teszi, amit a saját, biztosnak és megingathatatlannak tartott világnézete szerint helyesnek tart. De a gonoszság mindig gonoszság, akár Isten, akár Sátán, akár a saját nevünkben követjük el.
Coenék új filmje nem véletlenül vált máris pályafutásuk legnagyobb pénzügyi sikerévé. A félszemű egyszerűbb, tisztább és kommerszebb, mint bármi, amit eddig forgattak, nyugodtan oda lehet tenni Charles Portis regényének első, John Wayne főszereplésével készült adaptációja (A félszemű seriff) mellé. Olyannyira, hogy néhány nagyon tipikus jelenetet, nameg az operatőristen, Roger Deakins munkáját leszámítva, ezt a filmet, így, szinte bármelyik tehetségesebb amerikai rendező le tudta volna forgatni. Ettől persze A félszemű még jó film – de csak épphogy, és felkerült azon Coen-művek listájára, amikhez nem kellett volna pont ez a rendezőpáros.
A 14 éves, szigorú keresztény értékrend szerint nevelt Mattie Ross apját egyik útján lelövi alkalmazottja, a gyáva Tom Chaney. A lány nem hajlandó addig hazamenni, amíg a gyilkost kötélen nem látja, a helyi seriff azonban nem tehet semmit, mivel Chaney már eltűnt a környékről, és beállt a körözés alatt álló Lucky Ned bandájába. Mattie felbérli a kíméletlenségéről híres, részeges békebírót, Rooster Cogburnt, hogy segítsen neki törvény elé állítani a férfit. Csatlakozik hozzájuk a texasi ranger, LaBoeuf is, aki Chaney-t egy szenátor megöléséért akarja elkapni, hogy besöpörhesse érte a vérdíjat.
Henry Hathaway 1969-es adaptációjának természetesen John Wayne volt az elvitathatatlan főszereplője, maga Mattie pedig háttérbe szorult, holott a regény lényege éppen az volt, hogy a vadnyugat világát egy 14 éves, karót nyelt, kőkemény kislány szemein keresztül mutatta be az olvasónak. Coenék célja az volt, hogy ezt a saját verziójukban korrigálják. De hiába vastagabb ezúttal Mattie szerepe, hiába érezzük úgy, hogy az ő történetét látjuk, és nem Cogburnét, a testvérek még így sem hangsúlyozzák ki annyira a makacs és öntudatos lány szemszögét, hogy valami újat és egyedit kapjunk. Viszont a bibliai áthallások kétségkívül egyértelműbbek lettek (bár ehhez a befejezés megváltoztatása, könyvhöz igazítása is kellett). A film legfontosabb mondata a lány szájából hangzik el: „Így vagy úgy, de mindenért fizetned kell ezen a világon. Semmi nincs ingyen, csak Isten kegyelme.” Ugyan Mattie igazságot keres, és nem bosszút, de készen áll az utóbbira is. És amikor egy pillanat hevében emellett dönt, rögtön egy sötét gödörben találja magát, kígyómarással a kezén. Megingásának béklyóját egész életben viselni fogja – és nem csak a testén.
Hailee Steinfelddel Coenék megütötték a főnyereményt: tökéletes átéléssel kelti életre Mattie-t, már a városi kereskedővel való, a testvérekre jellemzően intelligens, kifinomult humorral átitatott alkudozása során nyilvánvaló, hogy az egész film az övé. Annak ellenére is, hogy Jeff Bridges szintén nagyszerű Cogburn, bár ez nem meglepő – Wayne-nel ellentétben ő nem csak a lovat tudja jól megülni, hanem színészkedésre is képes (hogy a „Duke” hogy kaphatott anno Oscar-díjat ezért a szerepért, örök rejtély marad). Matt Damon is ügyesen hozza LaBoeuf figuráját, és ezzel a szereposztással Coenék kiküszöbölték az eredeti film legnagyobb csorbáját. Mert Wayne még csak-csak elment, de a 22 éves Kim Darby egy vicc volt Mattie-ként (neki sosem hittük el, hogy az eredeti cím rá vonatkozik), amikor pedig Glenn Campbell megjelent a vásznon mint LabBoeuf, azonnal mérföldeket zuhant a színvonal.
Ha egy tipikus westernként tekintünk A félszeműre, akkor egy remek filmet kapunk. De ha a Coen-életmű részeként, akkor kilóg a lóláb. A testvérek sosem hagyták, hogy egy műfaj határok közé szorítsa őket, mert bár forgattak krimit, westernt, thrillert, vígjátékot, noirt és gengszterfilmet, mindegyiknek megvolt a maga sajátos, posztmodern fonákja, rögtön legelső (és máig az egyik legjobb) filmjükkel, a Véresen egyszerűvel kezdve. Itt viszont csak nyomokban lelhető fel jellegzetes kézjegyük, például amikor Cogburn részegen tart céllövészetet. Tipikus tőlük, hogy a nagy, fehér, kőkemény amerikai hőst szánalmasan motyogó, dülöngélő, kicsinyes roncsként ábrázolják. Ha John Wayne ott lenne abban a jelenetben, leütné őt, feldobná egy ló hátára, és az állat hátsójára csapna, hogy az hazáig vágtasson a balfékkel. Mert bár Cogburnnek ez az oldala meg-megvillant az előző adaptációban is, Wayne-nel ellentétben Birdges vállalja, hogy ne csak vele, hanem egyenesen rajta röhögjön a néző.
Ezek a ritka pillanatok azonban sajnos elvesznek a konvencionális westernköntösben, és az egyszerű történet ráadásul csak az utolsó fél órában képes emocionálisan kiaknázni a különös trió közt képződő köteléket, ami bajtársiasságról, férfiasságról és elszántságról mesél. A katarzis még épphogy becsúszik a záró, immár felnőtt Mattie-t követő jeleneteknek hála, addig pedig csak az alakítások (mindenkinek az ízes akcentusával) és Deakins képei tartják a lelket a nézőben (ez az első amerikai western a Fegyvertársak óta, aminek látványvilága meg tudja idézni a műfaj klasszikus darabjainak technicolor dicsőségét) – mert egyébként még Carter Burwell keresztény nótákkal kiegészülő zenéje is csupa westernkliséből épül fel. A technikai profizmus persze abszolút elvitathatatlan a filmtől, sőt, ilyen szempontból a ’69-es verzió és ez ég és föld, elég csak megnézni az említett leszámolásjelenetet. Az eredeti mind jó, mind rossz értelemben véve rutinosan megrendezetett fináléja óvodások rögtönzött cowboyosdijának hat Coenék izgalmas és gyönyörű vizuális költészete mellett. Bár az egész film olyan hatásos lenne, mint az a néhány perc.
Vajon valóban túllihegett film volt-e a Hibrid? Ki a frász rendezte a Frequency-t? Lehet-e olyan névvel, hogy Isaac Florentine, élvezhető b-akciófilmet csinálni? Melyik Shane Black legjobb filmje? Melyik a legélvezhetőbb Legenda vagyok-adaptáció? Rá tudom-e bírni beszélgetőtársaimat a Stieg Larsson-féle könyvek aggresszív-feminista olvasatának elfogadására? (Nem.)
Ilyen és ehhez hasonló horzsolós témákat vitatunk meg a Geekblog podcast-sorozatának új részének első felében, a második felét pedig John Carpenter munkásságának kivesézésével töltjük - pontosabban csak belekezdünk (és eljutunk a Ködig), hiszen a téma olyannyira sűrű, hogy kénytelenek leszünk majd a következő alkalommal folytatni.
Beszélgetőtársaim ezúttal Lehota Árpád és Rusznyák Csaba.Az új epizódot innen lehet letölteni, a korábbit pedigeminnen. Az új epizód minősége mérföldekkel jobb, ugyanis hozzánk vágtak egy diktafont.
3 millió dollár fél percért. Az testvérek közt is 100 000 dollár egyetlen másodpercért. Ennyibe került a reklám a tegnap esti Super Bowlon, és mint általában, a hollywoodi stúdiók két kézzel szórták a pénzt, hogy promotálják legnagyobbnak szánt tavaszi-nyári durranásaikat. Amerika Kapitány, cowboyok, űrlények, invázió, gyors kocsik, tökös férfiak, szörnyetegek és szuperhősök. Bepillantás a nyár nagyjaiba.
Battle: Los Angeles: Ebben pont semmi újdonság nincs az eddigi, hosszú trailerek után, azt meg eddig is tudtuk, hogy baromi jól néz ki.
Captain America: The First Avenger: Ebből eddig csak képeket láttunk, amik túlságosan nem voltak meggyőzőek - ez viszont az. Persze harminc másodpercbe mindenféle szarból össze lehet vágni egy pofás előzetest, de ha ilyen hangulatos, faltól-falig akció lesz az egész film, akkor akár meglehet a negyedik résszel elbaltázott Indiana Jones sorozat utódja is.
Cowboys & Aliens: Már volt belőle hosszú előzetes, de ez még meggyőzőbb. Harrison Ford és Daniel Craig, mint vadnyugati rosszarcok a földönkívüliek ellen? Az év egyik legnagyobb mókájának tűnik.
Fast Five: A legutóbbi felvonás meglepően szórakoztató marhaság volt, ebbe meg ráadásul még beletuszkolták a Rockot is. Hadd szóljon!
Super 8: Ez olyasmi, amit Spielberg csinált volna a '70-es, '80-as években. Amerika, kisváros, gyerekek, katonák, és valami mérges és nem emberi, aminek nem kéne ott lennie. J.J. Abramsnek nehéz dolga lesz egy eredeti sztorival a franchise-októl hangos nyáron, de mi biztos ott leszünk a moziban.
Thor: Ebből valahogy minél többet látok, annál kevésbé meggyőző.
Transformers: Dark of the Moon: Nem. Nem kell. A hátam közepére sem.
A Vampire Warriors-ról mindent elmond az a három szó, hogy Dennis Law rendezte. Az úriembert nyugodtan nevezhetjük a hongkongi Ed Wood-nak, vagy Uwe Boll-nak, elvégre nyílt célja, hogy kiérdemelje a legrosszabb helyi filmrendező titulust és bizony minden egyes újabb produkciójával bizonyítja, hogy érdemes a megtisztelő címre. Viszont a Vampire Warriors-ról mindent elmond az a pár szó, hogy Jiang Lu-Xia a főszereplője, azaz rossz film nem lehet. A kérdés csak az, hogy Law, vagy Jiang jelenléte számít-e többet?
Law mester múltjáról annyit érdemes tudni, hogy az Egyesült Államokban folytatott filmes tanulmányokat, ám amikor hazatért Hongkongba, úgy vélte, hogy az ingatlanbizniszben jobban tud majd érvényesülni. Ez így is történt, ám sokak pechjére összehaverkodott az egyik legnagyobb filmproducerrel, a triádfőnökként is elhíresült Charles Heung-gal, aki azt ajánlotta neki, hogy lessen el filmes trükköket a rutinos öreg rókáktól. Law így is tett, amiből az következett, hogy 2005-ben már Johnnie To-ékkal dolgozott együtt, többek között a két Election producereként és befektetőjeként, sőt, egy ideig a Milkyway Images elnökeként is tündökölt. Ha már lúd, legyen kövér alapon pedig belevágott saját ötleteinek megvalósításába, amihez a producerként szerzett kapcsolatoknak köszönhetően neves sztárokat, állandó szereplőket és jó nevű operatőröket, valamint akciókoreográfusokat tudott szerződtetni. Rendezőre és forgatókönyvíróra nem akart költeni, hobbiját szerzői filmekkel akarta kiélni, úgy vélte, ő maga a hongkongi Kitano Takeshi.
Ám amíg a nagy Kitano tett már le ezt-azt a filmvilágban, addig Law mesterről már nem mondható el mindez. Filmjei a guilty pleasure kategóriába esnek, a kritikusok minden egyes mozijáról lehúzzák a keresztvizet, ráadásul túl sok eredeti ötletre sem tellett még tőle. Korai ártatlan tinivígjátékai (The Unusual Youth, Love @ First Note) még inkább a Gold Label fiatal sztárjainak promotálásáról szóltak és első akciófilmje, a Fatal Contact sem zavart sok vizet. A fordulópontot az SPL spinoffjának szánt, rettenetesen rosszul összetákolt Fatal Move jelentette, amiben minden benne volt, ami egy jó filmhez kell (Herman Yau az operatőr, Li Chung-Chi az akciókoreográfus, a főszerepekben pedig olyan nevek, mint Sammo Hung, Simon Yam, Wu Jing és Danny Lee), de benne volt a Dennis Law faktor is, ami tönkrevágta az egészet. Azóta készített drámát (A Very Short Life), Pang bratyókat majmoló horrort (Womb Ghosts) és egy újabb látványos, de gyengécske akciófilmet (Bad Blood), mindről ugyanaz mondható el, mint a Fatal Move-ról. Persze felfoghatjuk mindezt egyfajta „Law-style”-ként is, aminek legfőbb elemei, hogy teljesen érdektelen mellékszálakra pazarolja el a játékidő nagy részét, bűn rosszul forgatja le a drámai jeleneteket (amik így szánalmasakká válnak), sajátos logikával vezeti le a forgatókönyv fordulatait, nem tudja eldönteni, mire fókuszáljon, stb.
Mindezek tökéletesen jellemzőek legújabb mozijára, a Vampire Warriors-ra is. Sajnos Law mester is áldozatául esett az Egyesült Államokból kiindult vámpír és Twilight mániának, amit a maga sajátosan idétlen módján igyekezett hozzáigazítani a helyi nézők igényeihez. Hihetetlen fantáziával kitalált három vámpírtípust, a „jó” vámpírokat (értsd: vegetáriánusok, azaz csak disznóvéren élnek), a „rossz” vámpírokat (embervérrel táplálkoznak) és a „főgonosz” vámpírt (vámpírvérrel táplálkozik). Zseniális. Hogy miért nem próbált némi színt vinni a játékba a legendás „hopping vampire” filmek karaktereiből, rejtély marad. Homályosan emlékezett rá, hogy hongkongi film nem lehet meg kungfujelenetek nélkül, úgyhogy gyorsan újfent leszerződtette a a Bad Blood-ban már bevált párost, az amúgy nagyszerű koreográfus, Li Chung-Chi és a legjobb fiatal akciósztár, Jiang Lu-Xia személyében. Innentől kezdve csak annyit kellett volna a forgatókönyvbe beletenni, hogy minél többször essenek egymásnak a vámpírok és Jiang, már ezzel egy jó kis kungfu mozit ki lehetett volna hozni a sztoriból.
Persze nem így történt, Law mester meg akarta ismertetni a vámpírlét kínjait és nehézségeit a nézővel. A cím ellenére a film első felében gyakorlatilag nem történik a világon semmi, a „jó” vámpírok jajveszékelnek csak, hogy milyen sanyarú az ő sorsuk és milyen rossz az, hogy nem éreznek semmit. Ezzel nagyon következetes is a rendező, hiszen amint bunyóra kerül a sor, egyből érző lényekké válnak és alig bírnak felkelni az ütések és rúgások után, de ez persze csak a leglátványosabb marhaság a sok közül.
Hosszasan lehetne sorolni a forgatókönyv bakijait, logikátlanságait, kihagyott lehetőségeit és hibáit, de felesleges. Aki látott már Dennis Law filmet, tudja, mire számíthat, nem is fog csalódni. Egyedül a kínai wushu bajnok, Jiang Lu-Xia miatt érdemes rászánni az időt, aki látványos repertoárjából mutat be egy keveset az akciójelenetek során (az elmaradhatatlan wire-fu mellett), nagy kár, hogy egyelőre csak az ehhez hasonló gyenge akciókban alkalmazzák (lásd még Coweb, Bad Blood, True Legend), sokkal többet érdemelne.
Az egyik legkreatívabb hollywoodi rendező mostanság Guillermo Del Toro, aki ugyan műfaji filmeket készít, de a szó valódi értelmében vett auteur. Filmjeihez az ötleteket egy bőrkötésű jegyzettömben gyűjti, amelybe bele is lapozhatunkitt, a rendező audikommentárja kiséretében. A tovább után látható videóban pedig egy kritikus elemzi A faun labirintusához és a Hellboy 2 szörnyeihez készített szkeccseit.
DVD-k: A halál angyala és A halál angyala visszatér (Sleepaway Camp 1-2), Mad Mission, Durr-durr és csók (Kiss Kiss Bang Bang), Sötét angyal (Dark Angel), Nindzsa imája a halálért (Pray for Death), Üzenet az űrből (Message from Space). Könyvek: Zombie Spaceship Wasteland, Pike, Conquest of the Useless, Barbár állatok (Savages).
„Elsétálsz, ha meglátsz olyasvalakit közeledni, mint én.” Mondja a becsületes hajóskapitánynak egy illegális üzleteket bonyolító sötét alak Mexikóban. „De ha bajba kerülsz… te sem különbözöl mástól.” Tudja, miről beszél: ekkorra a családjáról gondoskodni kénytelen, komoly pénzszűkében lévő kapitány elvei már elhajlottak. És ennyi elég, hogy elinduljon egy veszélyes úton, amin csupa hazugság, sötétség, vér és gyilkosság várja – és talán halál. A „csak most az egyszer”, a „nincs más választásom”, és az „utána megváltoztatom az életem” mind olyan önigazolások, amik a jó szándékú, ártatlan embert előzékenyen vezetik oda, ahová soha nem kellene eljutnia: a film noir birodalmába.
Hemingway Gazdagok és szegények című könyvét először Howard Hawks adaptálta filmre 1944-ben – legalábbis papír szerint. A Humphrey Bogart és Lauren Bacall főszereplésével készült Egyszer fenn, egyszer lenn ugyanis olyannyira eltért az alapanyagától, hogy inkább hasonlított egy könnyed hangulatú Casablanca-utánérzésre. Hat évvel később viszont éppen annak rendezője, Kertész Mihály vette újra elő a könyvet, és forgatott belőle egy sokkal hűbb adaptációt, ami a sztori mellett megtartotta a könyv komoly hangvételét, realizmusát és társadalmi üzenetét is.
Harry Morgan (John Garfield egyik legjobb alakítása) abból él, hogy kis hajójával horgászokat utaztat a tengeren. Keresete éppen csak elég arra, hogy felesége és két kislánya feje fölött legyen tető, a tányérjukon pedig étel. De amikor egy utasa Mexikóban fizetés nélkül felszívódik, és a pénz nélkül még a kikötőt sem tudná elhagyni, kénytelen-kelletlen elvállalja egy csapat kínai Amerikába csempészését. A dolog azonban rosszul sül el, és Morgan önvédelemből agyonlövi megbízóját. A rendőrség a nyakára akaszkodik, az adósságok pedig lassan teljesen ellepik – felesége határozott kérése ellenére végül elvállal egy újabb, még veszélyesebb illegális munkát.
A körülmények hatására bűnre kényszerülő ember története jól és régóta ismert (már a ’30-as évek gengszterfilmjei is erre alapoztak, ennek legmarkánsabb példája A viharos húszas évek), amiben a The Breaking Point kiemelkedik hasonszőrű társai közül, az a szereplők motivációinak és reakcióinak szokatlanul alapos ábrázolása. Morgan elsősorban ugyan a pénz miatt teszi, amit tenni kénytelen, de döntésébe más faktorok is belejátszanak. Balul elsült embercsempésző akcióján nem képes túltenni magát, kínozza a kudarc és az emberölés utóíze. Hiába biztosítja róla szerető felesége, hogy nála férfibb férfit nem hord hátán a Föld, neki bizonyítania kell. A tét nem „csupán” az, hogy családjának lesz-e mit ennie, hanem az is, hogy ő, mint férfi, mint férj és apa, képes-e megtenni azt, ami szükséges. Erejének, férfiasságának elillanását érzi, így utolsó hajóútjára, aminek során egy lóversenypálya bevételét elrabló csapatot kell kimenekítenie a bűntény helyszínéről, úgy készül, mint egy háborúra.
De nem ő az egyetlen, akit bizonyítási vágy gyötör. Felesége, a csinos, de öregedő és szürkülő Lucy keserűen veszi tudomásul, hogy Morgan, ha csak mellékesen és futólag is, de szemet vetett egy fiatal, szőke lányra. Számára ez jelenti a címbeli „töréspontot” – új frizurával próbál éveket lefaragni a korából, olyan kétségbeesetten igyekszik felhívni magára gondokba merült férje figyelmét, mintha a világ sorsa múlna rajta. Közben a háttérben ott húzódik a több dialógusban is említett recesszió, és a sötét alakokkal és hullákkal szegélyezett film noirt keserű realizmust eregetve járja át a súlyos egzisztencialista dráma.
Talán még jobban, mint elsőre hinnénk. A zárókép a zsáner történetének egyik legmegrázóbbika, miközben pedig semmi köze nincs a főszereplőhöz. Morgan hajóstársát és barátját, a fekete bőrű Wesley Parkot, a gengszterek úgy lövik le menekülés közben, mint egy kutyát – sőt, még úgy se. Egyszerűen bosszantja egyiküket, amikor megszólal, ezért beleereszt két golyót. Később a hulláját, mint valami feleslegessé vált nehezéket dobják ki a hajóból. A film végén Park kisfia értetlenül áll a mólón, senki nem szól hozzá, senkit nem érdekel, még az odagyűlt tömeget eloszlató rendőr sem törődik vele. A fehér emberek története véget ért, egy tisztességes néger halálának pedig nincs semmiféle következménye. Isten hozott Amerikában, az álmok és lehetőségek hazájában!
Tsui Hark legújabb filmje Raymond Lee 1992 Dragon Gate című filmjének 3D remake-je, bár 92-es film is már egy remake volt, az eredetit az isteni King Hu készítette 1967-ben. A legújabb változat főszereplői Jet Li, Wu Jing, Fang Siu Wong (Story of Ricky) és Zhou Xun lesznek. A forgatás nemrégiben fejeződött be, íme egy rövid making-of.
Peter Strickland nagyszerű filmje a tavalyi év legjobb magyar filmje ÉS egyben az utóbbi húsz év egyik legjobb magyar filmje is volt (na jó, pontosítok: volt benne némi magyar pénz is - isten ments hogy nézhető filmeket nagyobb összegekkel finanszírozzunk, ugyebár...).Strickland nemrégiben blogot kezdett írni: nemsokára nekikezd második filmjének (amely semmilyen értelemben nem lesz magyar), és így akar majd beavatni minket a részletekbe. A blogon tette azt is közhírré, hogy a youtube-ra felkerült a Varga Katalin forgatásán ellőtt kulisszák mögötti Super8-as anyag zene alá rendezett etűdje. A cucc 4 részes, íme az első epizód, a többi a videó-megosztón.
...ha nem ő rendezte volna, legalább is Boll szerint. A világszerte közútálatnak örvendő rendező saját imidzsének csapdájába esett: a fickó valójában rendkívül intelligens, és ha összeszedi magát, képes jó filmeket is csinálni, csakhogy a nagy pofájával (és kezdeti katasztrofális filmjeivel) sikerült magának olyan mély gödröt ásnia, amelyből nem nagyon tud kikecmeregni (képzavar, tudom.) Nemrégiben készült vele egy jól sikerült telefoninterjú, amelynek során sok érdekes dolog elhangzik.
...talán ideje rákérdeznünk: melyek a kedvenc Stephen King-filmfeldolgozásaitok? Eddig elkerültük a témát, mert egyrészt annyira lejáratott, másrészt King az utóbbi húsz évben rosszabbnál rosszabb könyveket szart - nem is nagyon érdemli meg a kritikai cincát. Csakhogy a dolog megkerülhetetlen, és igazság szerint az ember hálás neki: én például egyértelműen elmondhatom, hogy gyerekkoromban King regényeinek hatása terelt legerősebben abba az ízlésvilágba, amelyet manapság magaménak mondhatok.
Szóval? Melyik szerintetek az a King-adaptáció, amelyik sikeresnek mondható? Kedvcsinálónak íme a Könyvesblogról átmentett Állattemető-kritikám.
Állattemető (1983)
Van egy hely, oda ne menj. Ha odamész, ne csináld, amit nem kellene. Ha mégis megcsináltad, menekülj. Ha még erre sem vagy képes, viseld tetted következményeit. Az Állattemető Kingnek "A" legfélelmetesebb könyve, bizonyos szempontból éppen az egyszerűsége miatt (hadd tisztázzam: ez a legfélelmetesebb regénye, de hogy a legjobb lenne, azt nem állítom.)
A majomkéz-sztori parafrázisa, már-már népmesei, intő példabeszéd: ha olyasminek a birtokába jutsz, aminek nem bírsz a hatalmával, ne szórakozz vele. Persze mivel emberek vagyunk, hibákkal, vágyakkal tele, felelőtlenségünk következményei borzalmasak lesznek. A fiatal doktor és a családja megfizet azért, mert a férfi, modern emberként megszegi az ősök szabályait, pedig ezek a szabályok éppen valami még náluk is öregebb kordában tartása végett lettek felállítva. Így az orvos, a tudomány embere, elássa kislánya döglött macskáját abban a kies indián temetőben, ahol keserű a föld, és amikor a macska visszatér, ki tudja honnan, ő elégedett. És amikor a férfi csecsemő fiát belezi ki egy kamion, pont úgy, ahogyan korábban az állatot, ő, mivel ez a kötelessége, ugyanúgy a keserű földbe temeti, és várja, hogy a gyereke, vére a véréből, előkaparja magát a sírból...
Van valami egészen barbár ebben a könyvben, ami fájdalmasan zsigeri, fekete és metsző és egyenesen az idegvégződéseket rángatja. Valami nagyon emberiről mesél ez a regény, jobban, mint a témában bármi, amit valaha olvastam, a kevés közös dolgunk egyikéről, a halálról, és a naiv vágyról, hogy elkerülhetjük, legyen az ára bármi is.
A 2010-es Magyar Filmszemle legjobb filmje Szabó Csilla első rendezése, a Komoly dolgok volt, ez a könnyed, érzékeny és remek hangulatú majdnem-vígjáték. Akkor ezt írtam róla:
Mivel mostanában nagyon megy a Tvájlájt, hadd éljek egy vámpír-metaforával. Nincs annál jobb, mint mikor egy élvezhető magyar film, amelyről az égvilágon semmit sem tudsz, a hátad mögé lopózik, és beléd mélyeszti a fogát. Max. ha a Kate Beckinsale teszi ugyanezt. A Róbert Patiszont a csajok megtarthatják maguknak.
Példám tárgya Szabó Csilla Komoly dolgok című hetvenkét perces tévéfilmje - a mai nap sajtóügyileg amúgy is egészen a tévés munkáké. A filmnek nincsenek különösebb, világmegváltó ambíciói. Normális emberekről szól, normális problémákkal, ami persze egyben azt is jelenti, hogy kellemetlenül ismerős bajokkal. A szereposztás tökéletes. A dialógok teljesen életszerűek (vetítés után egyik kollégámból kikívánkozott: "némá, valaki tud itthon reális párbeszédet írni!"), a figurák szimpatikusak, és ami a legnagyobb pozitívum, a film VICCES. De nem ám kispolgári-reklám-álomvilágban-leledző-gusztustalan-kellemetlen-újmagyar-vígjáték módjára, hanem könnyedén, a szimpatikus karakterek hibáiból és az élet által rájuk vetett nehézségek alól való kilábalás adta harcból eredően. A lezárás, megint csak, mint az élet, elvarratlan szálakat húz maga után, és engem, enyhén szólva, sikerült beetetni: nagyon szívesen viszontlátnám ezeket a figurákat, nagy kedvvel beleütköznék a filmnek valamilyen folytatásába, akár sorozat, akár egy újabb egész estés film formájában.
Szóval ezt a filmet vetíti a budapesti Kino mozi február 11-én, 15-én és 26-án (mindhárom nap este 8-tól). Mivel a magyar film katasztrofális állapoTTYának köszönhetően nincs forgalmazója, hiba lenne a megtekintés ezen lehetőségeit kihagyni.
Mindig van lejjebb, szoktuk mondani – de tényleg van? A mainstream amerikai képregényben az utóbbi években eltörölték Pókember házasságát, élőhalott szörnyet csináltak a Megtorlóból, és ezüstkori utalások zagyva panoptikumává süllyesztették a fő Batman sorozatot. A Chaos War című legfrissebb Marvel „event” ötödik, záró epizódjában különösebben nem gyaláznak meg sokak által szeretett karaktereket, viszont elérték vele azt, hogy már a második oldalon sírhatnékom támadjon.
Nem, ez itt nem valami absztrakt, metaforikus kép. Nem is ironikus, nem is paródia. Pont úgy kell nézni, és értelmezni, ahogy azt első pillantásra látod. A főhős, Hercules, és a sorozat főgonosza, a Káoszkirály, a hozzájuk képest strandlabda méretű Föld mellett bunyózik az űrben. És ezt nekünk komolyan kellene vennünk. Át kellene éreznünk. Hol kezdjem ecsetelni, hogy mekkora blőd az egész, hogy mennyire fantáziátlan, izzadságszagú és röhejes? Sehol. A kép magáért beszél. Ekkora megalománis, agyatlan faszságra még Mark Millar sem lenne képes. Ezt még a wc-n se húznám le. „The end is here”, indeed.
Ha ez a Cahiers du Cinema blogja lenne, valószinűleg Bergman legemlékezetesebb jeleneteiről vagy Truffaut legérzékenyebb pillanatairól tennénk közzé bejegyzéseket, de mivel ez a Geekz, a populáris-filmes alkultúra szottyos-lucskos védőbástyája, ezért úgy gondoltuk, talán a legjobb fej-széjjelrobbanásokról illene inkább megemlékeznünk, a Cinemassacre-s srácok tálalásában. Fincsi!
Hosszasabb kihagyás után a GeexComix egyenesen a 2010-es év általunk legjobbnak tartott angol és magyar nyelvű képregényeinek toplistájával jelentkezik Santito és Oló… izé, Rusznyák Csaba ajánlásával, négy kategóriában (legjobb tíz futó sorozat, legjobb tíz minisorozat vagy gyűjteményes kötet, legjobb öt magyar kiadású külföldi képregény és legjobb öt magyar képregény), főleg az amerikai és európai szerzők spektrumát lefedve. A címek szigorúan ábécésorrendben, a tovább nem jutott, de jelölt versenyzők felsorolásával kiegészítve.
2010-es TOP10: jelenleg futó (ongoing) sorozatok
Avengers (Marvel Comics, 2010-) Írta: Brian Michael Bendis (Powers, Ultimate Spider-Man, Jinx, New Avengers) Rajzolta: John Romita Jr. (Uncanny X-Men, Amazing Spider-Man)
Ha az Invincible az ultimate szuperhősképregény, akkor Brian Michael Bendis új Bosszú Angyalai sorozata az ultimate mainstream (értsd: DC-s vagy marveles) szuperhősképregény. Benne van minden, amiért egy felnőtt ember még a harmadik x-hez közeledve is fenntartások és szégyenérzet nélkül falja ezeket az elsősorban fiatalabbaknak írt kalandokat. A hősök, a gonoszok, az akciók, a történet, minden hatalmas, az emberi léptéket bőven meghaladó. Az író ezzel hosszú évek után végre feléleszti a klasszikus Avengers stílusát.
Fables (Vertigo, 2002-) Írta: Bill Willingham (Elementals, Patheon, Thessaly, Witch for Hire) Rajzolta: Mark Buckingham (Marvelman)
Az évtizedes toplistánkon is szereplő Fables energikus aggastyánkorba lépett, hiszen elérte a századik számát, amiben végre szemtanúi lehettünk a régóta várt eposzi (és nem epikus: tanulunk az olvasói hozzászólásokból!) összecsapásnak: a mesevilágok eddigi legveszélyesebb entitása, Mr. Dark és az enigmatikus Frau Totenkinder mágikus párbajban mérik össze erejüket, melynek kimenetelén ezúttal nem csak a fabulák, de az emberek világának sorsa is múlik. A százoldalas jubileumi számban több szálat elvarrnak és még többet fejtenek fel, Bill Willingham pedig minden kétséget eloszlat az olvasókban, hogy még rengeteg ötlet lapul a tarsolyában az elkövetkező évekre.
Invincible (Image Comics, 2003-) Írta: Robert Kirkman (The Walking Dead, Marvel Zombies, Battle Pope) Rajzolta: Corey Walker (The Irredeemable Ant-Man, Marvel Team-Up)
Ez a szuperhősképregény nem ejt foglyokat. Robert Kirkman sorozata végletekig viszi az egyébként unalomig ismert koncepciót (tinédzser fiú szuperképességekre tesz szert), és egy olyan sokrétű, intelligens, grandiózus, fordulatos és alkalmanként elképesztően brutális sci-fi kalandot kerekít belőle, amilyenhez hasonló nincs még egy a piacon. Az éppen folyó sztori (The Viltrumite War) pedig egyike az egész sorozat eddigi legjobbjainak.
Orc Stain (Image Comics, 2010-) Írta és rajzolta: James Stokoe (Wonton Soup)
Az élvezhető fantasy képregény az utóbbi években ritka, akár a fehér holló, a Dark Horse stabilan futó Conan-jét leszámítva, de úgy tűnik végre megtört a jég: Stokoe bizarr és a mangák eszköztárából sokat kölcsönző látványvilága azonnal magába szippant, amint egy félszemű ork mackós (értsd: organikus medveszéfeket, valamint ősi sírokat tör fel) ámokfutását követhetjük, aki után a legnagyobb hadúr indít hajtóvadászatot, hogy “önkéntes” segítségével juthasson hozzá egy rég halott isten testén keresztül elképzelhetetlen hatalomhoz. A képlet egyszerű, a megvalósítás viszont parádés, ennyi vizuális geget utoljára a Scott Pilgrim sorozatba zsúfoltak, már csak ezért érdemes beszerezni a nemrég megjelent gyűjteményes kötetet.
PunisherMax (Marvel Comics, 2010-) Írta: Jason Aaron (Scalped, Wolverine, The Other Side) Rajzolta: Steve Dillon (Preacher, Judge Dredd, Wolverine: Origins)
Beteg, cinikus, vicces, kegyetlen és brutális. Nagyjából ezekkel a jelzőkkel írták körül anno Garth Ennis szépemlékű Punisher Max sorozatát, és ugyanezekkel lehet körülírni Jason Aaron új szériáját – ami legalább (mondom, legalább!) olyan jó, mint elődjéé. És ezt sem lehet egyszerű guilty pleasure-ként elkönyvelni, mert Aaron is azon kevesek közé tartozik, akik képesek rá, hogy megmutassák a főszereplő karakterének drámai oldalát. Steve Dillon meg esküszöm, arra született, hogy Megtorlót rajzoljon.
RASL (Cartoon Books, 2008-) Írta és rajzolta: Jeff Smith (Bone)
A tíz Eisner-díjat nyert Jeff Smith legnagyobb dobása a Bone óta ez a fekete-fehér, több-kevesebb rendszerességgel megjelenő ongoing sorozat, melynek főszereplője egy párhuzamos valóságok között ugráló műtárgytolvaj, akinek korábbi megbízóinak ügynökével kell szembenéznie: amíg nem szerzi vissza Nikola Tesla elveszett jegyzeteit, addig újra és újra, minden dimenzióban meggyilkolják Annie-t, a prostituáltat, akihez egyre gyengédebb szálak fűzik. Az év legintelligensebben megírt sci-fije, a független képregény egyik legnagyobb történetmesélőjétől.
Scalped (Vertigo Comics, 2007-) Írta: Jason Aaron (Wolverine, The Other Side, PunisherMAX) Rajzolta: R.M. Guéra
Vannak címek, amik évről-évre szerepelnek a listán, mert még évek elmúltával is ugyanolyan mocskosul jók, ha nem jobbak, mint eleinte voltak. A Scalped ilyen. Nem is fűzök ehhez hozzá semmit. Aki még mindig nem ismeri, az magára vessen.
The Sword (Image Comics, 2007-2010) Írta és rajzolta: Jonathan és Joshua Luna (Ultra, Girls, Spider-Woman: Origin)
Ki másra számíthatnánk, ha nem a Luna-testvérekre, hogy egy tipikus szuperhősös koncepciót (egy fiatal lány egy olyan kardhoz jut hozzá, ami különleges képességeket biztosít neki) mélyen emberi oldalról közelítsenek meg? A The Sword története egyszerű, akár egy pont, de drámája erőteljes, karakterei pedig elevenek és utolsó rezdüléseikig hitelesek. A sorozat az év első felében véget ért a 24. résszel, és a klasszikus tragédiákat idéző lezárásával végképp bebiztosította helyét a nagyok között.
The Walking Dead (Image Comics, 2003-) Írta: Robert Kirkman (Invincible, Marvel Zombies, Battle Pope) Rajzolta: Tony Moore (Fear Agent, The Exterminators), Charlie Adlard (Savage, The Establishment)
Mi már egyszer beválasztottuk az évtized legjobb képregényei közé, mostanra pedig a belőle készült tévésorozat sikerének köszönhetően legalább 5 millió újabb potenciális olvasót ránthat be a 2003 óta még mindig fekete-fehér, minden az oldalak közé beszúrt reklámot nélkülöző, továbbra is öt oldalas old school levelezési rovattal rendelkező posztapokaliptikus zombisorozat. Rick és társai 2010-ben újabb menedéket találtak, de ahogy azt sejteni lehetett, Michonne katanája nem marad sokáig szögre akasztva: bár a The Walking Dead szíve a karakterábrázolás és a gördülékeny, hihető dialógusok, minden bizonnyal bővelkedni fogunk majd a kiontott, rothadó belsőségekben a 2011-es év során is, tavasszal pedig minden előjel szerint a kezünkben tarthatjuk majd az első gyűjteményes kötetének magyar kiadását.
The Unwritten (Vertigo, 2009-) Írta: Mike Carey (Lucifer, Crossing Midnight, Hellblazer) Rajzolta: Peter Gross (The Books of Magic, Lucifer)
A brit Mike Carey már a Sandman spin-off Luciferrel és a Hellblazer legendájához hozzáadott munkásságával megalapozta a hírnevét a képregények világában, de a Harry Potter-jelenséget továbbgondoló irodalmi-misztikus sorozata mostanra már saját jogán vált a Fables és a The Walking Dead egyenrangú társává. Főszereplője egy csak irodalmi művek helyszíneit feltüntető mágikus térképet követve próbálja kideríteni homályos múltját, de egyre csak újabb rejtélyekbe botlik, amint egy ideológiai világuralomra törő titkos társaság próbálja útját állni minden eszközzel. Az olvasót füzetről-füzetre zseniális ötletekkel bombázzák: egy tolvaj kétségbeesetten próbál meg kijutni egy szirupos mesekönyv történetéből, melybe beszélő nyúl alakjában börtönözték, egy kómába esett lány hasadt személyiségének történetét lapozgatós könyv formában rakhatjuk össze, a főhősnek újra férfivá kell válnia a Moby Dick egyik fiktív(?) szereplőjének bőrében. A hab a tortán Yuko Shimizu káprázatos borítói, amelyek ugyanolyan védjegyévé váltak a sorozatnak, mint James Jean munkái a nagyszerű Fables széria esetében. Ha csak egy új címbe kezdesz bele az idén, az ez legyen.
Futottak még:American Vampire, Batman Inc, Chew, Conan the Cimmerian, Echo, King City, Knight & Squire, Morning Glories, S.H.I.E.L.D, Sweet Tooth, The Sixth Gun, The Ultimate Spider-Man
2010 egyik legfontosabb angol nyelvű kiadása a keményöklű magándetektív, John Blacksad mindhárom kalandját (Somewhere Within the Shadows , Arctic Nation, Red Soul) összegyűjtő keményfedeles, 184 oldalt számláló album. A fiktív és létező személyeket antropomorf formában szerepeltető (főhősünk veszedelmes feketepárduc, Oppenheimer bagoly, McCarthy szenátor pedig bivaly), az ötvenes évek Amerikájának milieu-jét tökéletesen visszaadó fim noir vizuális világa a spanyol Juanjo Guarnido tehetségét dícséri, aki már a kilencvenes évek elejétől dolgozik rajzolóként és animátorként a Disney stúdióiban. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy az elsőre kissé negédesnek tűnő, rajzfilmszerű ábrázolással lehet-e megfelelően kezelni a nácizmus, a rasszizmus, a bosszú és az erőszak témáját, de aki belelapoz a kötetbe, efelől minden kétsége el fog oszlani.
Criminal: The Sinners (Icon Comics, 2009-2010) Írta: Ed Brubaker (Gotham Central, Sleeper, Daredevil, Captain America) Rajzolta: Sean Phillips (Hellblazer, Sleeper, Incognito)
Ed Brubaker és Sean Philips olyan mélyre merészkedtek a noir erkölcsi fertőjébe, mint előtte még soha – pedig a Criminal korábbi etapjai sem kóristafiúknak íródtak. Gyerekek ölnek gyerekeket (is), a főszereplőt a múlt és a jelen egyaránt sanyargatja, az erőszak és a halál mindenkinek úgy tartozik hozzá a hétköznapjaihoz, mint a levegővétel, és eleve, azzal a világgal, amiben egy gyilkosnak kell rendet tennie, valami rohadtul nem stimmel. Plusz ebben láthattuk a tavalyi év legmegrázóbb haláljelenetét is.
Daytripper (Vertigo Comics, 2010) Írta és rajzolta: Gábriel Bá (The Umbrella Academy, Casanova) és Fábio Moon (Casanova)
Fábio Moon és Gabriel Bá képregénye valami más, valami ritkaság. Valami, ami úgy szól felnőtteknek, hogy sem erőszak, sem szex nincs benne. És úgy, hogy szem nem marad szárazon, pedig egy percig nem érezni rajta, hogy direkt a könnycsatornákat célozná meg. Olyasvalami, amiből jó, ha tízévente van egy. Gyönyörű, katartikus meditálás életen, halálon, családon, otthonon, apaságon, és úgy általában, az emberen – csodálatosan megrajzolva. Azt hiszed, ezek nagy szavak? Helyes. Járj csak utána.
Detective Comics: Impostors (DC Comics, 2010) Írta: David Hine (Spider-Man Noir, District X, Son of M) Rajzolta: Scott McDaniel (Batman, Nightwing)
Ál-Batmanek és Ál-Jokerek egész hadseregeinek háborúja rázza meg Gotham Cityt. Az Imposors a mintapéldája annak, hogy hogyan kell felépíteni, és egyre grandiózusabbá növeszteni egy sztorit, hogy hogyan kell bemutatni, és félelmetessé, hatásossá tenni egy új gonosztevőt… És egyáltalán, hogy a mai sok batmanes baromság közt hogyan kell visszakanyarodni a klasszikus stílushoz, és elmesélni egy mindenféle posztmodern bullshit és ezüstkoros pöcsverés nélküli, piszkosul hatásos és intenzív történetet. Köszönjük, David Hine.
Hellboy: The Storm (Dark Horse Comics, 2010) Írta: Mike Mignola (B.P.R.D., The Amazing Screw-On Head) Rajzolta: Duncan Fegredo (Judge Dredd, Enigma, Spider-Man: Tangled Web)
A tavalyi listán szerepelt a The Wild Hunt, és nehezen tudtam elképzelni, hogy Mignola azt felül tudja majd múlni. De felül tudta. A The Storm súlyos sorsszerűséggel menetel egy hatalmas háború, egy epikus finálé felé, és az olvasó szinte összerogyik a képregény őszinte, nyers és vegytiszta érzelmi ereje alatt. Hellboy búcsúja Alice-től 2010 egyik legemlékezetesebb pillanata volt a comicok világában. Az idekívánkozó, immár ironikus kérdés: hogy fogja Mignola ezt felülmúlni?
It was the War of the Trenches (Fantagraphics, 2010) Írta és rajzolta: Jacques Tardi (Les Aventures extraordinaires d'Adèle Blanc-Sec, Nestor Burma, Le Cri du peuple)
Felejtsétek el Adele Blanc-Sec-et és az ő csodálatos kalandjait, mint Tardi munkásságának leggyengébb szeletét és vessétek inkább vigyázó szemetek az amerikai Fantagraphics kiadó felé, ami 2010-ben adta ki angolul a francia BD nagy öregjének egyik legfontosabb művét, a Franciaország kollektív tudatán eltörölhetetlen nyomot hagyó és az őt magát is rendkívül foglalkoztató I. világháborút feldolgozó 126 oldalas kötetet. A témához nagyon is illően fekete-fehér album egyenesen és céltudatosan ragadja torkon a lövészárkok háborújának rettenetét: itt nincsen főszereplő, Tardi érett és egyedi stílusában anekdoták sorát fűzi egymásba, melyek egyetlen kapcsolódási pontja maga a háború természete. Ha eleged van a szuperhőstörténetekből, akkor érdemes felütnöd a kilencedik művészet válaszát a Nyugaton a helyzet változatlanra.
Mesmo Delivery (Dark Horse, 2010) Írta és rajzolta: Rafael Grampá (Gunned Down, Strange Tales II)
Akárha egy Alkonyzóna epizódot látnánk: egy ex-bokszolónak és egy Elvis-imitátornak titokzatos küldeményt kell leszállítania kamionnal, amikor megállnak egy dinernél, ahol természetesen azonnal beléjük kötnek, innentől pedig mintha egy hurrikán szabadulna el, Grampá energikus stílusával, tökéletesen eltalált beállításaival és megkomponált jeleneteivel úgy ránt magával minket egy szuszra 58 oldalon keresztül, hogy már csak a csattanó után tudjuk visszarakni a helyére leesett állunkat. Az év meglepetése, annak ellenére, hogy a marveles Strange Tales II is szinte kizárólag miatta került volna bele a válogatásunkba.
Northlanders: The Plague Widow (Vertigo Comics, 2010) Írta: Brian Wood (DMZ, Demo) Rajzolta: Leandro Fernández (Queen and Country, The Incredible Hulk, Wolverine)
A legutóbbi Metal című sztorival Brian Wood éppen csúnyán belerondított eddig makulátlan sorozatába, de ez még nem változtat a tényen, hogy a Northlanders azelőtti története, a The Plague Widow az egész széria eddigi legjobbja volt. Egy özvegy nő és kislánya próbálnak kétségbeesetten túlélni egy halálos járványt, ami egy külvilágtól elzárt, belviszályoktól tépázott viking falucskát sújt 1020 telén. Kegyetlenség, reménytelenség és néma, sivár fehérség. Az a fajta brutálisan realisztikus képregény, ami görcsöt növeszt a gyomrodba.
Scott Pilgrim's Finest Hour (Oni Press, 2010) Írta és rajzolta: Bryan Lee O’Malley (Lost at Sea, Hopeless Savages: Ground Zero)
A Scott Pilgrim sorozat utolsó kötete, mint a legtöbb olyan szériánál, ami már a legelején magasra tette a lécet, nem ér fel az első két részhez, de még így is az év egyik legeredetibb, legmeggyőzőbb és leghumorosabb képregénye. O’Malley tökélyre fejlesztette a manga eszközeiből összeállított narratív vizuális stílusát és korrekt befejezést kerekített a videojátékgeneráció sagájának, amit szerencsénkre a Nyitott Könyvnek köszönhetően hamarosan elolvashatunk magyar kiadásban is.
The Last Days of American Crime (Radical Publishing, 2009-2010) Írta: Rick Remender (Fear Agent, The End League, Uncanny X-Force) Rajzolta: Greg Tocchini (Thor: Son of Asgard, 1602: New World)
A nem is olyan távoli jövőben a gondolatrendőrség intézménye megvalósulni látszik az USA-ban, hamarosan elkezdik sugározni az API (American Peace initiative) szignált, ami jámbor, törvényfélő embereket formál minden polgárból, ráadásul ugyanezen a napon történik meg a teljes áttérés a papírpénz intézményéről a kormányügynökségek által lekövethető elektronikus tranzakciókra is. A bűnözés régi módszereinek befellegzett, így Graham-nek, az öregedő szélhámosnak egészen pontosan két hete van arra, hogy végrehajtsa az utolsó nagy dobását. Rick Remender, akit leginkább az általunk is nagyra tartott pulp-sci-fi sorozata, a Fear Agent tett ismertté, mindent bevet, hogy egy igazán izgalmas, hard boiled heist sztorit kapjunk: a femme fatale gyönyörű, a leszámolások mocskosak és véresek, semmi és senki nem az, aminek látszik, az élményt pedig Tocchini gyönyörű illusztrációi teszik teljessé.
Versenyen kívül:
Planetary Vol.4 - Spacetime Archeology (WildStorm, 2010) Írta: Warren Ellis (Transmetropolitan, Hellblazer, Fell, Freakangels) Rajzolta: John Cassaday (Astonishing X-Men, I Am Legion)
A brit képregénydemiurgosz, Warren Ellis stílusgyakorlatnak indult kultképregénye a sorozatot lezáró gyűjteményes kötet jogán kerülhetett be a 2010-es listába, hiszen a rajongóknak (köztük nekem is) majd három fájdalmas évet kellett várni a huszonhét részes történet lezáró részéig, az utolsó trade paperbackre pedig még egy újabbat . A türelem meghozta a gyümölcsét: a popkultúrális utalásokkal teletűzdelt, szuperhősképregénynek álcázott mélymerülés a zsánerek és szubzsánerek Marianna-árkába (hong-kongi akciófilmek, kaiju- és ötvenes évekbeli B-múvik megidézése, James Bond hommage, kikacsintások a pulp-éra, valamint a DC és Marvel univerzum mainstream szuperhősei felé) több, mint kielégítő dénouement-t kapott.
Futottak még:Afrodisiac, Parker: the Outfit, Strange Tales II, Superman: Earth One, The Thanos Imperative, X-Men: Second Coming
2010 TOP5: magyar megjelenések külföldi szerzőktől
Asszonybeszéd (Nyitott Könyv, 2010) Írta és rajzolta: Marjane Satrapi
A Persepolis nemzetközi sikere után Satrapi nem sokáig ült a babérjain, a pletykás asszonyok egymásnak elmesélt, sajátosan iráni ízű történeteit tökéletesen kiszolgálja a minimalista, egyszerű vonalvezetésű stílusa. Aki olvasta a Persepolist, annak kötelező vétel, aki nem, annak is.
Sandman 3 – Álomország (Cartaphilus, 2010) Írta: Neil Gaiman Rajzolta: Charles Vess, Colleen Doran, Kelley Jones, Malcolm Jones III Fordította: Totth Benedek
Gaiman neve szerencsére befészkelte már magát a magyar olvasói köztudatba, a Sandman harmadik kötete pedig a lehető legjobb belépő pont a brit mester képregényes főművébe, hiszen a történetek, különösen a Szentivánéji álom újraértelmezése, ami megnyerte a rangos World Fantasy-díjat, önállóak, kerek egészet alkotnak és semmiféle képregényes háttértudást nem igényelnek (bár az Álarchoz mindenképp plusz élményt adhat). Kiváló ajándék képregényszüzeknek.
Sin City: Családi értékek (Fumax , 2010) Írta és rajzolta: Frank Miller (Daredevil, Batman: Year One, The Dark Knight Returns)
Az a helyet, hogy amíg jönnek kifelé itthon a Sin City és Usagi kötetek, addig minden másnak keményen meg kell izzadnia, hogy helyet szorítson magának egy toplistán. Bár a Családi értékek Frank Miller egész sorozatának egyik legegyszerűbb története, ereje, hatásossága attól még vitathatatlan. Extrém brutalitás, gyilkos humor, virtuóz képi világ, a „style over substance” teljes és tökéletes diadala.
Usagi Yojimbo 8-9 (Vad Virágok Könyvműhely, 2010) Írta és rajzolta: Stan Sakai
A Vad Virágok rendületlenül tartja magát a „két Usagi minden évben” elvhez – mindannyiunk nagy örömére. A szamurájnyúl izgalmas, tanulságos, fordulatos, és főleg, mélyen humánus kalandjainak kilencedik kötetéről részletesebben itt. (A sorozatról általánosságban pedig itt.)
Új Marvel Extra (Kingpin, 2010) Írta: Sta Lee, Peter David, Dan Slott, Ty Templeton, Joe Kelly Rajzolta: John Romita, Bill Jaaska, Pete Woods
Feltámadt a gyermekkorunk! 13 év után ismét van Marvel Extránk – és hogy milyen jól sikerült összeválogatni bele az egyes (humoros) sztorikat, arról bővebben itt.
Futottak még:Asterix 3: Asterix és a gótok, Berlin 1: A kövek városa, Zograf: Elhasznált világ, Hellboy 2: Ördögöt a falra, Largo Winch 4: Business Blues, Lucky Luke 13: Oklahoma Jim, Scott Pilgrim végtelen bánata, Scott Pilgrim bekeményít
2010 TOP5: képregények magyar szerzőktől
Ágoston, a Nukleáris Baromfi (Nero Blanco Comix, 2010) Írta és rajzolta: Vass Róbert
2010 valóban a Baromfi Éve volt, Vass Robi, aki a Geekz interjúrovatában is tiszteletét tette, stripek és rövidebb szösszenetek (mint az idegen bolygóról származó lakótárs történetei a Panel és mostanában a Nero Blanco Comix oldalain) után végre előrukkolt egy egész estés, szélesvásznú sztorival, melyben Magyarország egyetlen baromfi szuperhősének teljes és vágatlan története bontakozik ki. Az év leghumorosabb hazai kiadványa, ráadásul végre megtudhattam mi lett Koppány, a Szoláris Menyét végzete.
Kalyber Joe 6 (Kingpin, 2010) Írta és rajzolta: Pilcz Roland
A leghosszabban futó magyar szerzői kalandsorozat, melyet mostanra felkarolt a Kingpin kiadó, stabilan és megérdemelten tartja a helyét az éves toplistánkon. A hatodik kötetben Kalyber Joe visszatér kalandjainak kiindulópontjára, a Headstone főiskolára, hogy kipihenje kalandjait, de mint tudjuk, egy kalandor sosem menekülhet a rá kimért sors elől. A szerzővel készült interjú itt található.
Lencsilány (Nyitott Könyv, 2010) Írta és rajzolta: Lakatos István
Az év legnagyobb magyar képregényes dobása lenne, ha a szerzője nem tartaná inkább túlillusztrált meseregénynek. Minden viccet félretéve, egyrészt a hazai képregénykiadásban a Korcsmáros-féle Rejtő-köteteken kívül az egyetlen keményfedeles, A4-es méretű szerzői album (ez pedig komoly fegyvertény), másrészt a leghangulatosabb és érzelemdúsabb kötet, amire idén rátehetjük a kezünket. Bővebb kritika a Lencsilányról itt, interjú a szerzővel pedig itt található.
Pinkhell 7 (Magyar Képregény Szövetség, 2010) Írta és rajzolta: Andok Tamás, Fórizs Gergely, Haránt Artúr, Haragos Péter, Felvidéki Miklós, Csordás Dániel, Fritz Zoltán, Szűcs Levente, Saban, Vincze Nóra, Szabó Jenő, Fabe, Matheika Gábor, Ábrai Barnabás (Geek), Varga Zsolt, Fehér Zoltán (Zorro de Bianco)
A magyar képregényes all-star képregényantológia, a Magyar Képregény Akadémia legkiforrottabb kiadványa. A hetedik próbálkozás már a mesékben is legalább kétszer olyan sikeres, mint a harmadik, itt pedig tizennyolcas karikával ellátva megkapjuk mi szem-szájnak ingere: élőhalott kalózok, Pokolgépes pólós küldött a legalsóbb bugyrokból, sci-fi paródia, stílusgyakorlat a klasszikus francia képregények mintájára vagy Noname legújabb kalandjai. Ha a következő szám is legalább ilyen színvonalas lesz, biztos helye van a toplistánkon.
Képregényiskola (2010) Írta és rajzolta: Sváb József
Egy mára már hozzáférhetetlen klasszikus újrakiadása, változatlan tartalommal, új borítóval. A hazai képregénykiadás hőskorának első úttörője, amikor még volt rá remény, hogy nálunk is befussanak az európai képregények. A tartalma mára talán egy kissé avíttas, de minden valamit magára adó képregényrajongónak a polcán a helye.
Futottak még:Hidegbéke, Korcsmáros Pál: A három testőr, Nero Blanco Comix 6
Néhány perce jelentették be az idei jelölteket és ezzel hivatalosan is megkezdődött a versenyfutás a február 27-én tartandó ceremóniáig.Ígérjük idén is aktivizáljuk magunkat, és reményeink szerint ha kedvetek van, ismét velünk együtt szurkolhattok vagy dühönghettek az díjátadás alatt...De menjünk csak sorjában, kerüljetek beljebb és nézzük az idei jelölteket
Legjobb film
The King’s Speech The Social Network Black Swan The Fighter Incepion True Grit Toy Sory 3 127 Hours The Kids Are All Right Winter’s Bone
Legjobb férfi főszereplő
Javier Bardem / Biutiful Jeff Bridges / A félszemű Jesse Eisenberg / Social network - A közösségi háló Colin Firth / A király beszéde James Franco / 127 óra
Legjobb női főszereplő
Annette Bening / The Kids Are All Right Nicole Kidman / Rabbit Hole Jennifer Lawrence / Winter's Bone Natalie Portman / Fekete hattyú Michelle Williams / Blue Valentine
Legjobb férfi mellékszereplő
Christian Bale / The Fighter John Hawkes / Winter's Bone Jeremy Renner / Tolvajok városa Mark Ruffalo / The Kids Are All Right Geoffrey Rush / A király beszéde
Legjobb női mellékszereplő
Amy Adams / The Fighter Helena Bonham Carter / A király beszéde Melissa Leo / The Fighter Hailee Steinfeld / A félszemű Jacki Weaver / Animal Kingdom
Legjobb rendezés
Darren Aronofsky / Fekete hattyú Ethan Coen, Joel Coen / A félszemű David Fincher / Social network - A közösségi háló Tom Hooper / A király beszéde David O. Russell / The Fighter (2010)
Legjobb eredeti forgatókönyv
Another Year / Mike Leigh The Fighter / Scott Silver, Paul Tamasy, Eric Johnson Eredet / Christopher Nolan The Kids Are All Right / Lisa Cholodenko, Stuart Blumberg A király beszéde / David Seidler
Legjobb adaptált forgatókönyv
127 óra / Danny Boyle, Simon Beaufoy Social network - A közösségi háló / Aaron Sorkin Toy Story 3. / Michael Arndt, John Lasseter, Andrew Stanton, Lee Unkrich A félszemű / Joel Coen, Ethan Coen Winter's Bone / Debra Granik, Anne Rosellini
Legjobb operatőri munka
Fekete hattyú / Matthew Libatique Eredet / Wally Pfister A király beszéde / Danny Cohen Social network - A közösségi háló / Jeff Cronenweth A félszemű / Roger Deakins
Legjobb idegennyelvű film
Biutiful / Alejandro González Iñárritu(Mexico) Kynodontas / Giorgos Lanthimos(Görögország) Egy jobb világ / Susanne Bier(Dánia) Incendies / Denis Villeneuve(Kanada) Hors-la-loi / Rachid Bouchareb(Algéria)
Legjobb animációs film
Így neveld a sárkányodat L'illusionniste Toy Story 3.
Legjobb vágás
127 óra / Jon Harris Fekete hattyú / Andrew Weisblum The Fighter / Pamela Martin A király beszéde / Tariq Anwar Social network - A közösségi háló / Kirk Baxter, Angus Wall
Legjobb látványtervezés
Alice Csodaországban / Robert Stromberg, Karen O'Hara Harry Potter és a halál ereklyéi, 1. rész / Stuart Craig, Stephenie McMillan Eredet / Guy Hendrix Dyas, Larry Dias, Douglas A. Mowat A király beszéde / Eve Stewart, Judy Farr A félszemű / Jess Gonchor, Nancy Haigh
Legjobb jelmeztervezés
Alice Csodaországban / Colleen Atwood Szerelmes lettem / Antonella Cannarozzi A király beszéde / Jenny Beavan The Tempest / Sandy Powell A félszemű / Mary Zophres
Legjobb maszk
Barney's Version The Way Back Farkasember
Legjobb filmzene
127 óra / A.R. Rahman Így neveld a sárkányodat / John Powell Eredet / Hans Zimmer A király beszéde / Alexandre Desplat Social network - A közösségi háló (/ Trent Reznor, Atticus Ross
Legjobb dal
127 óra / A.R. Rahman, Rollo Armstrong, Dido ("If I Rise") Country Strong / Bob DiPiero, Tom Douglas, Hillary Lindsey, Troy Verges ("Coming Home") Aranyhaj és a nagy gubanc / Alan Menken, Glenn Slater ("I See the Light") Toy Story 3. / Randy Newman("We Belong Together")
Legjobb hang
Eredet A király beszéde Salt ügynök Social network - A közösségi háló A félszemű (2010)
Legjobb hanghatás-vágás
Eredet Toy Story 3. Tron: Örökség A félszemű Száguldó bomba (2010)
Legjobb vizuális hatások
Alice Csodaországban Harry Potter és a halál ereklyéi, 1. rész Azután Eredet Vasember 2
Mi itt a Geekzen baltásgyilkosos hévvel hódolunk a beteg állat zseni, Jack Ketchum oltárán, sőt, szórjuk szét a magját (pillanat, ezt esetleg nem ártana újrafogalmazni...), amerre csak járunk, lásdittmegitt. Ketchum az egyik legbátrabb amerikai író, aki nemrégiben összeállt Lucky McKee-vel, a nagyszerű May (2002) rendezőjével, hogy összehozzanak valami valóban szörnyűségeset... A The Woman regényformában is nemsokára megjelenik Amerikában, a filmváltozat viszont már most botrányt kavar, lásd az alábbi videót, amely a Sundance-es premieren készült. A The Woman egyébként folytatása Ketchum két döbbenetes erejű horrorklasszikusának, az Off Seasonnek és az Offspringnek (utóbbiból tavaly csináltak egy nagyon gyenge filmet.)
Biztos ti is ismeritek azt a játékot amikor a versenyzők zenére körbe körbe járnak, és amikor a muzsika elhallgat le kéne ülniük. A probléma annyi, hogy eggyel kevesebb a szék, mint ahány a játékos.Na valami egész hasonlót élhetnek át most Hollywoodban is, a legjobb film Oscar-jelöltjei is: a tíz lehetséges helyre tizenegyen próbálnak "leülni".
Abban szinte mindenki egyetért, hogy hét filmnek betonbiztos a helye, így minden valószínüség szerint a jelöltek között lesz:
The King’s Speech The Social Network Black Swan The Fighter Incepion True Grit Toy Sory 3
A maradék három "székre" azonban négy film pályázik igen nagy elánnal:
127 Hours The Kids Are All Right Winter’s Bone The Town
Szerintetek ki marad hoppon? És kinek szurkoltok? Holnap fél 3 felé kiderül ki maradt állva.
A címet látva akár legyinthetnénk is, mondván, már megint egy újabb harcművész életművéből hoztak össze Hongkongban valami kungfu piff-puffot, aminek a végén egy nagy tournament keretein belül mutathatja meg az illető, hogy milyen titkos trükkökkel képes legyőzni az általában gonosz fehér ellenfelet. Viszont a címet látva akár érdeklődve is fordulhatunk Yip Wai Man és Manfred Wong új mozija felé, hiszen nem akármilyen nézőpontból mutatja be a hongkongi film talán legnagyobb legendáját, a forgatókönyv ugyanis Bruce testvérei, elsősorban öccse, Robert Lee visszaemlékezései alapján készült. Ha úgy jobban tetszik, ezúttal nem a harcművészt, hanem az embert ismerhetjük meg a filmből.
Ez önmagában már különlegessé, illetve a mostanában forgatott kungfu hősök eposzaitól gyökeresen eltérővé teszi a produkciót, de ez még messze nem minden. 2010 elején került a mozikba Alex Law nosztalgikus hangvételű mozija, a remekül eltalált Echoes of the Rainbow, ami amellett, hogy a tavalyi HKFA-n 4 díjat is besöpört, ügyesen repítette vissza a nézőt a ’60-as évekbe és a kommersz, pusztán a szórakozást szem előtt tartó helyi filmecskékkel szemben még némi művészi értéket is próbált nyújtani (mondani sem kell, Alex Law valószínűleg látta a japán Always – Sunset on 3rd Street-et), illetőleg elindította a stardom felé a legújabb sármos felfedezettet, az arab felmenőkkel is rendelkező Aarif Lee-t.
Az inkább producerként és forgatókönyvíróként (meg persze Shu Qi egykori managereként) ismert Manfred Wong ezt a filmet nézte ki magának, mint kiindulási alapot a Bruce Lee 70. születésnapjára elkészítendő mozijához. Felkereste Robert Lee-t, a nagy Bruce öccsét, aki egyébként a 8 évig aktív The Thunderbirds zenekar alapító tagjaként a 60-as években saját jogán is sztár volt. Az ő és nővére, Phoebe Lee sztorijaiból készítette el a(z egyébként jócskán dramatizált) forgatókönyvet, ami érdekes módon nem a már sztár Bruce-ra koncentrál, hanem a fiatal éveibe vezeti be a nézőt, a születésétől kezdve egészen 19 éves koráig, az USA-ba költözéséig.
Wong mester a rendezésben maga mellé vette Yip Wai Man-t, aki annak idején jó sok kétes minőségű produkcióval állt elő (pl. Beauty and the Breast, Women from Mars, Anna in Kungfu Land), amióta azonban közreműködött a The Warlords-ban, kezd megkomolyodni (mondom ezt úgy, hogy 2 filmje van azóta). A rendezés tulajdonképpen hibátlan, a sztori vezetése szintén, de talán a legerősebb eleme technikai oldalról a produkciónak a látvány, a stáb nagyon igyekezett visszaadni az 50-es évek hangulatát.
A sztori egyes részeit minden bizonnyal ismerik a Bruce fanatikusok. Az első pár percben kiderül, miért született San Francisco-ban, miért kapta a nevét, majd a későbbiek során természetesen kibontják azt is, hogyan lett már gyerekkorában filmsztár. Ez utóbbi persze nem lehetett túl bonyolult, elvégre apja, Lee Hoi-Chuen a kantoni opera egyik nagy alakja volt, valamint jópár filmben is játszott. Megtudhatjuk továbbá azt is, mit vallott a barátságról, milyen a családi háttere (egyúttal bepillantást nyerhetünk egy tradícionális kínai család hétköznapjaiba), valamint vérbeli drámához méltóan a szerelmeibe és csalódásaiba is belepillanthatunk. Ezzel kapcsolatban némi csalódásra adhat okot, hogy ahhoz, hogy a drámát előtérbe tudják helyezni, meglehetősen idealizált, kisarkított jellemű baráti kört kapott. Tovább növelheti a keserű szájízt az is, hogy ezúttal sem tudtak elvonatkoztatni a külföldiek ellenséges ábrázolásától, a japánok természetesen ördögiek, a britek meg korruptak és lenézik a helyieket.
Hogy mit nem tudunk meg Bruce-ról? Azt, hogy hogyan lett profi a wing chun-ban, milyen filozófiát vallott a harcművészetekről és milyen volt a kapcsolata Yip Man-nal. Az öreg tarkóját egy jelenet erejéig megmutatják azért, de akinek már a fülén jönnek ki a mester filmjei, ettől még nem fog túladagolást kapni. Az edzések relatíve röviden lettek bevonva a történetbe, inkább a kisöccs, Robert által átélt képet mutatják be.
Érdekes módon nekem végig olyan érzésem volt a film közben, hogy tökéletesen működne az egész Bruce Lee nélkül is, a konkrét életrajzi elemeket leszámítva bármelyik akkori fiatal története lehetne. Egyrészt hiába játszik jól Aarif Lee (aki úgy látszik, ideális alany a régi korok megidézésére, eddig csak ilyen filmekben szerepelt), valahogy nem meggyőző, mint Bruce, viszont mint 50-es évekbeli, rock’n roll rajongó fiatal nagymenő, annál inkább (két nagy táncjelenet is színesíti a látottakat). Másrészt elég nagy hangsúlyt fektettek a korabeli híres hongkongi filmek megidézésére, jópár akkori sztár „megjelenik”, valamint néhány legendás jelenet újraforgatására is sor került. Ez a szál szintén a sztori legerősebb elemeinek egyike, még a forgatások kulisszái mögé is bepillantást nyerhetünk.
Természetesen azért a bunyó sem maradhatott ki teljesen, amit a fentebb már említett kevéske wing chun mellett egy brit rivális (Alex Yen) elleni többmenetes csata fémjelez. Az akciókoreográfus, Chin Kar Lok viszonylag nehéz feladatot kapott, hiszen a mai fiatal HK sztárokhoz hasonlóan Aarif is elsősorban énekes és színész, így egy képzetlen emberből kellett kihoznia mindazt, amit lehetett. Ennek megfelelően összefüggő koreográfia kevés van, inkább a gyakori vágásokkal és a szuperközelikkel igyekeznek a hatást fokozni, viszont cserébe nincs se huzaltechnika, se számítógépes grafikával tuningolt pillanat. A legjobb egyértelműen az utolsó csata a brit riválissal, ahol már nem a box kötött szabályai szerint mérkőznek, hanem ki-ki ahogy tud alapon. Ott még a Way of the Dragon Chuck Norris elleni csatája is megidéződik egy kicsit (egyébként a film során itt-ott van néhány elejtett mondat, ami jópofa áthallás Bruce későbbi pályájára vonatkozóan). Ügyes!
Manfred Wong és Yip Wai Man tehát feladta a leckét a pusztán a bunyót szem előtt tartó konkurrenciának, filmjükkel megmutatták, hogy a harcos mellett az embert is lazán bele lehet csempészni egy grandiózusabb produkcióba. Kíváncsi leszek, lesz-e mindennek hatása Donnie Yen és társai filmjeire (egyébként gyaníthatóan nem), valamint merem remélni, hogy a páros folytatja a történetet, hiszen még legalább két részre való sztori biztos, hogy hátra van (Bruce amerikai évei és Bruce a sztár, bár a jogokat nehéz lesz megszerezniük). A 2010-es HK felhozatal egyik legjobbját már így is összehozták, de borítékolható, hogy egy kungfu mester életét bemutató, gyakorlatilag kungfumentes film nem mindenki tetszését fogja elnyerni.
A hétvégi rövidfilmek sorát folytatjuk a mai napon egy nem is akármilyen alkotással. Michael Ashton 300 dollárból készítette el az alábbi művet, a Kick-Ass és még számos képregény előtt tisztelegve. Négy hétköznapinak tűnő srác korántsem hétköznapi szupererőkkel. Az eszméletlen effektek és viccek mellett feltűnik egy óriási transformer bogár és az elmaradhatatlan ninják is. Tömény guilty pleasure 13 percben. Ennél nagyobb geekséget ma nem fogsz látni.
A pár hónapja megjelent előzetes után, a mai nappal végre elérhetővé vált a Half-Life világában játszódó rajongói rövidfilm. Két év munkája van benne, és - a sok ingyenmunkásnak köszönhetően - 1200 dollár. Ha a történetre nem is, az effektekre és egyéb technikai megvalósításokra igazán büszkék lehetnek a készítők. A majd 12 perc hosszúra sikerült alkotás megtekinthető a tovább után.
Bár a kritikusok általában nem tartják a legsikerültebb munkájának, a Phenomena Argento kedvenc filmje saját alkotásai közt, és az évek során a rajongótábor is megkedvelte. A film teljes élvezetéhez a befogadó részéről a narratív logikával és lineáris történetvezetéssel kapcsolatos elvárásainak az ablakon való lendületes kihajítása szükséges (nem mintha Argento filmjei kapcsán ez először lenne elengedhetetlen, mindenesetre a Phenomena kapcsán határozottan ajánlott).
Potenciális befogadási nehézségeit csak fokozta, hogy Itálián kívüli forgalmazásba egy megcsonkított, majd fél órával rövidebb verzió került, amelyet Creepers címmel forgalmaztak. Természetesen csak az eredeti változat az elfogadható alternatíva, abban érvényesül megfelelő módon a bizarr képi világ és a hasonlóan szokatlan történet fúziója.
Első látásra a Phenomena aSuspiria mesedimenziójába rángat vissza minket: Jennifer (Jennifer Connelly), a tizenöt éves amerikai diáklány Svájcba érkezik, hogy egy előkelő magániskolában folytassa tanulmányait. Már az első éjszakája sem alakul problémamentesen: alvajárás közben tanúja lesz egyik diáktársa meggyilkolásának (előbb persze felriad az alvajárásból). Napközben a bogarakkal(!) szeret beszélgetni, sőt, egy veleszületett, telepatikus módszerrel ezeket irányítani is tudja, extrémebb szituációkban még szexuális ingert is képes bennük kiváltani. A mozgássérült entomológus, John McGregor (Donald Pleasence) ráveszi a lányt, hogy egyedi tehetsége, illetve az ízeltlábúak segítségével próbálja meg kinyomozni a környéken garázdálkodó sorozatgyilkos kilétét.
Bizonyos szempontból a Phenomena a logikus összekötő láncszem a Tenebre pengeéles, kristálytiszta művilága és az Opera barokk hiperaktivitása között. A film gerince két, párhuzamosan haladó narratív szál, amely egy rendkívül brutális, félórás fináléban kulminál. Az eklektikusnak nevezhető szereplőgárda (Argento ex-barátnője, Daria Nicolodi, Dalila Di Lazzaro és a Szoba kilátássalból átmenekült Patrick Bauchau), Sergio Stivaletti fájdalmasan realista effektjei, illetve a Goblin, Claudio Simonetti és Simon Boswell néha andalító, néha disszonáns zenéje mind hozzájárul ahhoz, hogy a Phenomena egyedi élmény legyen. Sajnos utóbbi az, ami a film legnagyobb hibája is egyben, bár ez inkább Argento számlájára írható: először a Phenomenaban használ heavy metal betéteket, de míg pl. az Operaban, csodával hatásos módon, ezek illeszkednek a film szövetébe, és remek kontrasztot adnak Bill Wyman gyönyörű dallamainak, addig a tárgyalt alkotás nézése közben ezek mint narratív fekvőrendőrök funkcionálnak; kivetik a nézőt a történetből, egyszerűen nem illenek ide.
A Phenomenat általában tartalmatlan ujjgyakorlatként szokták besorolni; minden belső sémát nélkülöző alkotásként beskatulyázni. A mélyanalízis ezt a teóriát megcáfolni látszik. Argento kegyetlen precizitással igyekszik ábrázolni, a horror-felszín alatt, hogyan morzsolódik, esik szét egy családi egység: Jennifer sztárszínész apja mint nemkívánatos csomagot küldi a lányt Svájcba, mivel ő éppen egy filmet forgat; anyja már korábban elhagyta őket, és Jennifer természetfeletti mentális képességei Argento saját érzelmi problémáinak kivetülései (a film forgatását megelőzően vált el).
Maga a film passiótörténet, melynek utolsó fázisában a lány egy primordiális katyvaszba, oszló emberi hús és csontok förmedvényébe zuhan; egy anális univerzum kegyetlen leképezésébe, amelyben megszűnnek a különbségek, ahol a részek egymással felcserélhetőek lesznek, és amely átveszi a genitális univerzum szerepét. Ez a teljes bemocskolódás/megtisztulás szükséges ahhoz, hogy felkészüljön a Szörnnyel való végső összecsapásra. Végül, miután vérfogyasztó borzalmakon esett át és meggyilkolta nemezisének rémfiát, Jennifer egyfajta szűzi, zen-közeli nyugalmat kap ajándékba (vö. megvilágosodik), és az utóbbi által biztosított koncentráció segítségével harcol meg igazi ellenségével. Bár természetfeletti képességeinek kiváltó oka valószínűleg testi serdülése és szexuális érése – ezért a filmet nyugodtan be lehet sorolni a cronenbergi un. body-horrorok közé -, a fináléra – ezekkel természetesen összefüggő - mentális gyarapodása lesz a meghatározó faktor.
A filmben hallható nyelvek és dialektusok (angol, francia, olasz) és a történések helyszíne, a Richard Wagner Leánykollégium (szép kis kontraszt) is arra utal, hogy Argento a film alapvetésével a család idealizált vízióját teszi mérlegre: az egység nyomás alatt hogyan morzsolódik szét, a folyamat áldozatai pedig a gyerekek, akik az izoláció miatt és a szüleiktől elhagyatva vagy tudnak a körülményekhez idomulni, vagy elvesznek. “Francba a múlttal”, jelenti ki Jennifer a film elején, ám később megbánja ezt a felelőtlen kifakadását, mert a múlttól megszabadulni nem lehet, lehetetlen előle elmenekülni: a szülei/az ősök bűneiért kell majd többek között neki is megfizetnie.
Hollywood kreativitásának virágzása közepén köszönt be a klasszikus Piroska feldolgozása. Az Alkonyat rendezője szállítja számunkra, aki kicsit átértelmezi a dolgokat, és egy fantasy formájában tálalja majd számunkra, a piros kapucnis kislány történetét. A vérfarkasok mellett feltűnnek még démonok(?!) is, hogy az elmaradhatatlan szerelmi háromszög ismét helyet kapjon. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én már alig várom. Magyar premier időpont még nincs, cím már van: A lány és a farkas. Amerikában már március 11.-től élvezheti a közönség. A mozikban debütáló, teljes hosszúságú előzetes a tovább után. Kibeszélő a hirdetés után.
Amerikai sportdráma az amerikai álom megvalósításáról – nincs még egy téma, ami olyan unalmas lenne, mint ez. Tele a padlás az olyan giccses önmegvalósító mozikkal, mint A remény bajnoka (émelygés) és A szív bajnokai (okádás), és nehéz elképzelni, hogy lehet még bármi újat mutatni e téren. Ráadásul a The Fighternek (akárcsak legtöbb hasonszőrű társának) kényelmes ürügye van arra, hogy egyáltalán ne kelljen eredetinek lennie: igaz történet alapján készült. Csakhogy a rendezői székben ezúttal nem Ron Howard ült, hanem David O. Russell, róla meg tudjuk, hogy nem szereti kivenni a részét a konvencionális filmkészítésből. Így az ír bokszoló, Micky Ward történetében egészen máshová kerülnek a hangsúlyok, mint arra számítanánk – szerencsére.
Dicky Eklund helyi legenda, a város büszkesége, aki hajdanán ígéretes bokszoló volt, de azóta lecsúszott, és most rendőrverő crackfüggőként tengeti napjait, miközben régi álmait féltestvérén, Mickyn keresztül igyekszik megvalósítani. Dicky edzi, anyjuk pedig menedzseli őt, de pályája messze áll a diadalmenettől, egyik meccsét veszti a másik után. Miután családja belehajszolja egy csúnya vereséggel végződő mérkőzésbe egy nála húsz fonttal nehezebb exfegyenccel, Micky új barátnője, a helyi kocsma pultosa, Charlene unszolására átértékeli bokszkarrierjét, és ráébred, hogy ha előre akar jutni, akkor meg kell szabadulnia a karrierjét megmérgező anyja és bátyja befolyásától.
A népes és szegény ír családból származó Mickynek egészen más akadályokat kell leküzdenie, mint filmes sorstársainak általában. Nem családja, szerettei támogatásával kell megbirkóznia az előmenetelét gátló külső körülményekkel, hanem magával a családjával kell megküzdenie, hogy az általuk képzett burkon kívül egyáltalán esélye legyen az érvényesülésre. A The Fighter nyers őszintesége éles kontrasztban áll az amerikai filmek egyik legtipikusabb mondanivalójával, és nem fél megállapítani, hogy a család nem csak segíteni és inspirálni tud, hanem visszafogni is. Méghozzá minden erejével.
Micky anyja, Alice, zsarnokként érvényesíti vasakaratát a gyerekein, lányai már-már vallási fanatikusokra emlékeztető túlbuzgással járnak a nyomában, és hurrogják le, akire csak egy ferde pillantást vet. Amikor együtt, mint egy családi kommandó, szállnak ki Charlene házához, úgy festenek, mint egy leszámolásra érkező gengszterbanda. Az anya szerepében Melissa Leo rendkívül erőteljes alakítást nyújt, vásznon töltött idejének minden pillanatát uralja.
Mickynek a féltestvérével való kapcsolata már ellentmondásosabb, nem véletlen, hogy ez a szeretet-gyűlölet viszony a film gerince. Micky Dickytől tanult mindent, és még akkor is neki kell hálát mondania egy ringbeli győzelméért, amikor elvileg már megszakította vele a szakmai kapcsolatot. A karakter karizmájára jellemző, hogy az ő története végül sokkal hatásosabb lesz, mint Mickyé – a klasszikus felemelkedés-sztori nem tud versenyezni az egykori csillag lúzerré süllyedésének tragédiájával, sem a gödörből való, szerencsére visszafogottan ábrázolt kikászálódás csendes diadalával. Ahogy a börtönben jön rá (vagy legalábbis: ott ismeri be magának), hogy az HBO róla készített dokumentumfilmje nem a bokszba való visszatérésével, hanem crack függőségével foglalkozik, az brutális és nagyszerű pillanat – és egyben fordulópont is.
Dicky szerepében Christian Bale Leóhoz hasonlóan emlékezetes. Az, hogy drasztikusan hozzáfogyott a szerephez, nála már rutin, de az az energia, amivel karakterét a paródia határát súroló, hiperaktív pojácától az önmagát is ámító hazugságaival és élete kudarcba fulladásával tökéletesen tisztában lévő, sztoikus vesztesig rángatja, a legnagyobbak közt is ritka – Bale soha nem volt még ennyire jó. Amy Adams is kellemes meglepetést okoz Micky légies kellemnek teljesen híján lévő, akár orrokat is beverő, karakán barátnőjeként. Mellettük Mark Wahlberg alakítása kissé üresnek tűnik. Igaz, szerepe sem olyan látványos, mint a többieké, de a családi elnyomást eleinte halkan tűrő, majd az ellen bátortalanul, de kitartóan fellázadó figurából színészileg ennél jóval többet ki lehetett volna hozni.
A The Fighterben a boksz másodlagos – szólhatna bármilyen egyéb sportról, a lényeg az, hogy mi játszódik le a karakterekben, és mi játszódik le közöttük. A realisztikusan megrendezett mérkőzések szinte elenyésző részét teszik ki a filmnek, a finálét leszámítva a bokszmeccsek alig néhány percet vesznek el a játékidőből. David O. Russell fő érdeme az, hogy a filmet megtartotta nyersnek és naturálisnak, dacára annak, hogy a történetre mindenféle giccsel és szentimentalizmussal fenyegető címkét lehet ragasztani, úgymint „amerikai álom”, „önmegvalósítás” és „megváltás”. De a film sosem célozza meg direkt a néző könnycsatornáit. Emellett a Russellre jellemző vizuális virtuozitást is hiába keressük a filmben, a rendező letisztult, sallangmentes stílussal igazodik a sztori kisrealizmusához (ld. még: Darren Aronofsky – A pankrátor). Mert ha van egy jól működő, emberi történted, és tudsz mesélni, akkor nincs szükséged trükkökre. Ezt a rendezői alázatot páran eltanulhatnák tőle odaát.
Michele Soavit nem számítva, Michele Placido az, aki életben tartja az olasz maffiafilmek és poliziescok hagyományait az új évezredben. Az évtizedek persze nem múltak el nyomtalanul, az előzetesről ordít, hogy Placido elmúlt tíz-húsz év filmes gengszterábrázolásainak is nagy rajongója. A Vallanzaca, a 2005-es Bűnügyi regény bevált receptjét követi, ismét a hetvenes években járunk, és ismét egy bűnbanda karriertörténetét követhetjük végig. A trailer diszkógömbös retrohangulatot és rockzenére vezényelt leszámolásokat ígér, a végén a kötelező bukással. Hazai mozibemutatóról még csak álmodni sem merek. 0:38-nál, a napszemüveges férfi, nem kiköpött úgy néz ki, mint Tomas Milian?
Rendszeres olvasónk és jelenlegi posztunk vendégbloggere, a hagymásbab-fetisiszta és Piedone-rajongó elefes a nem olyan régen magyarul megjelent Bud Spencer önéletrajzi könyvéről osztja meg velünk a gondolatait.
Noha Bud Spencer önéletrajzának bármilyen körülmények között örül az ember, a Nyitott Könyvműhely – a nyilvánvaló okok mellett - talán nem véletlenül időzítette a megjelenését éppen a karácsony előtti időszakra. Aki nem azzal töltötte az ünnepeket, hogy a karácsonyi maradékot a tévé előtt szopogatta, az is belefuthatott a jellegzetesen csattanó, mázsás pofonokba (és hogy már megint szerencsétlen Riccardo Pizzuti kapja a nagy maflásokat), mert a tévécsatornák bevett szokásukhoz híven, egymás között leosztva, orrvérzésig Bud Spencer (és Terence Hill)-maratont tartottak. A könyv megjelenését így akár aktuálisnak is tekinthetjük.
Nyolcvanadik születésnapjának estéjén Bud különös telefonhívást kap: a vonal túloldalán a huszonéves úszó- és vízilabda bajnok Carlo Pedersoli találkozóra hívja őt. A bölcs öregnek szinte azonnal viszketni kezd a tenyere, amint meglátja a pökhendi fiatalembert, akinek a szája sarkából hanyagul lóg a cigaretta, de fékezi magát és inkább leül, hogy elmesélje neki az életét – azt az izgalmas életet, ami rá vár. Nem véletlenül tesz különbséget ilyen sajátos módon két énje között: míg sportolóként mindent csakis saját magának köszönhetett, hiszen a stopperóra állapította meg a teljesítményét, addig színészként csupán a közönség jóindulatára hagyatkozhatott. Bud Spencer végtelenül, olykor túlságosan is szerény ember, nem is érti, botcsinálta színészként hogyan válhatott a közönség kedvencévé. Mielőtt Bud Spencer megszületett volna, Pedersoli alig harminc évesen már nagyon izgalmas életet tudhatott maga mögött. Az önéletrajz szűkszavúan mesél a gyerekkorról, a második világháború viszontagságairól, a sportsikerekről és a Dél-Amerikában töltött évekről. Igazából ez a szűkszavúság a könyv egyik legnagyobb gyengéje, továbbá, hogy valóban olyan, mintha tényleg mesélne: néhol nehéz követni, mert ide-oda csapong az időben, felemleget, hozzátesz, máskor pedig, akár a Bulldózer, csak rohan-rohan előre és néhány odavetett félmondatban aprítja az esztendőket.
Persze egy önéletrajztól nem azt várja az ember, hogy tételesen, évről-évre vigye végig az élettörténetet, de a könyv hemzseg az olyan, éppen csak megemlített történetektől, amelyek vannak olyan érdekesek, hogy bővebben is szeretnénk olvasni róluk. A Dél-Amerikában töltött évek e néhány sor alapján egy kalandregény izgalmait sejtetik, és felvillan, hogy az olimpikon élete sem csupán az edzésekből állt. A filmes kulisszák mögé is egyik pillanatról a másikra, szinte észrevétlenül kerülünk– az előbb még éppen hogy statisztált, a következő pillanatban pedig már létezik Bud Spencer és valahogy hamarosan már világhírű is. Nyilván mindenki számít a Terence Hillel kapcsolatos sztorikra, de ezekből is nagyon keveset kapunk. Van helyette gyorstalpaló olasz filmtörténet, különös tekintettel a spagetti-westernekre és rengeteg név, amik nagy része valószínűleg semmit sem mondanak az egyszeri olvasónak.
Amikor valamelyik csatorna két egymást követő nap leadta mind a négy Piedone filmet, szembetűnő volt a két-két rész közötti különbség. Míg az első kettő jóféle krimi, addig a Piedone Afrikában és az Egyiptomban már inkább a biztonságos, vértelen családi mozi felé mozdul, fontos szerepet adva a kötelező kisgyereknek, aki a végső összecsapás nagy tömegbunyójában viccesen fejbe vágja, csapdába csalja a gonoszokat, a nagy Piedone pedig a hüvelykujját mutatva rámosolyog. Nem Az ördög jobb és bal kezének Bumburnyákját és nem a Charlie Firpót alakító morcos, általában tapló, de szeretni való pofonosztó meséli itt az életét, hanem az Aladdin dzsinnjét és a Bunyó karácsonyig Mosesét játszó, tisztességben megőszült, világhíres nagypapa. Életútja mellett az öreg Bud megosztja velünk gondolatait is, a filmekről, a mai fiatalságról, az olasz oktatásról és úgy általában a világról. Mondhatnánk, hogy egy sokat tapasztalt ember adja át bölcsességét, pedig eszmefuttatásai valójában sokszor fölöslegesek, közhelyesek, akár a Szomszédok végén is elmondhatta volna Lenke néni és a Kutya kesergései között.
Sajnos időnként a szövegben is felbukkannak hibák, amelyek megzavarják az olvasót: Stan és Olli emlegetése kapcsán talán nem kapcsolunk azonnal, hogy Olli nálunk Panként ismert, vagy amikor az Aranyeső Yuccában rövid ismertetőjénél az írják, hogy „a filmben egy orvos megbízásából kábítószert terjesztő, bőbeszédű figurát alakítok…” – na, az öreg Bud ilyet soha nem tett volna. Mindezek ellenére a Különben dühbe jövök szórakoztató olvasmány, még ha sokkal, de sokkal többet is szeretnénk megtudni főhőséről. Mire a kondér hagymás babnak a végére érünk, és alaposan kitunkoljuk egy vastag szelet kenyérrel, már kérnénk is a következő tállal.
Kiadó: Nyitott Könyvműhely Kiadás éve: 2010 Fordította: V. Pánczél Éva Eredeti cím: Altrimenti mi arrabio. La mia vita Oldalszám: 220
A 70-es évek sok-sok filmtörténeti érdekességet és jópár új, ám mára szinte elfeledett műfajt is kitermeltek magukból a Távol-keleten. Az egyik leginkább legendássá vált zsáner ezek közül a Nikkatsu filmstúdió próbálkozása volt az amerikai filmek és a tévé egyidejű elterjedésének hatásait ellen tett lépésként. A hamarosan csak Nikkatsu Roman Porn névvel emlegetett filmek kezdetben „csak” negyedóránként legalább 1 szexjelenetet, a későbbiek során egyre elvetemültebb perverziókat is tartalmaztak. A több stúdió által is átvett, ma már csak pinku néven emlegetett stílus mára nagyon sokat vesztett a színvonalából és talán senki se gondolta volna, hogy pont 2010-ben és pont Koreában készül el egy olyan produkció, ami néhány elemében felér a legendás japán elődökhöz.
Persze a koreaiakat sem kell félteni a szexualitás terén, az elmúlt pár évben elég sok erotikus filmet forgattak, amik évről évre merészebbek lettek. Ki ne emlékezne például a jól eltalált The Untold Scandal-ra, amiben Choderlos de Laclos XVIII. századi pikáns regényét, a Veszedelmes viszonyokat ültették át a tradícionális koreai díszletek közé? Forgattak még hasonlót, a Forbidden Quest-et, de természetesen az USA-ból kiindult szexista tinivígjátékok mezején sem tétlenkedtek, a Dasepo Naughty Girls, vagy éppen a Sex is Zero kinek-kinek lehet kedves, vagy épp rettenetes emlék.
A Natali szerencsére egyik fentebb felsorolt produkcióval sem rokonítható, nyoma sincs benne se könnyedségnek, se pajzánságnak, valójában egy sima, közepes melodráma, amit jócskán megvadítottak a művészien fényképezett szexjelenetekkel. Igazi populista húzásként még 3D-s változat is készült belőle, amit úgy reklámoztak be, hogy az első koreai 3D produkció, nem is beszélve arról, hogy az első 3D-s erotikus mozi. Érdekes és jó üzleti érzékre valló ötlet térhatásban melleket mutogatni, főleg egy olyan országban, ahol amúgy a pornó(gyártás) be van tiltva. A box office statisztikák szerint be is jött az ötlet, mintegy 94 000 néző váltott rá jegyet 3 hét alatt.
A történet egyszerű, igazi kis kamaradarabra vall. Egy szobrász megalkotja élete fő művét, Natali-t. A kiállítás után bejelentkezik nála egy férfi, aki a szobrász egykori tanítványának mondja magát. Kettejük szópárbajából pedig a sok-sok párkapcsolattal kapcsolatos dilemmán kívül kiderül, ki is a rejtélyes Natali valójában, mi történt vele és mi köze van a két férfihoz. Mindezt pedig (ha jól számoltam) öt szexjelenet tarkítja, amik a 88 perces játékidőnek egy jelentős részét veszik el, viszont igazi művészi ambíciókat bizonyít, hogy az egyik még keretbe is foglalja az egész filmet.
A mostanában igen elterjedt trendektől eltérően, meglepő módon nem egy elsőfilmes rendező próbálkozásáról van szó, hiszen a Natali a jó nevű Joo Kyeong-joong már (kapaszkodjon meg mindenki!) második rendezése (az első az A Little Monk volt még 2002-ben). Egyébként a direktori székben nem nagyon lehet kritizálni a munkáját, a forgatókönyv elkészítésében viszont hiába segédkezett neki még Kim Wook is, ketten együtt sem tudtak kihozni egy olyan történetet, aminek a fordulatait ne lehetne előre könnyedén kitalálni, ráadásul Natali sorsa ugyanúgy alakul, mint az átlagos hősnőké a többi tökegyforma koreai melodrámában. Pedig igyekeztek amennyire tőlük tellett, még a Rashomon-hatást is bevetették, de ez is kevés volt ahhoz, hogy bármiféle meglepetést tudjanak okozni.
Azonban ne feledjük, hogy „csak” egy szoftpornóról beszélünk, így ezek feltételezhetően nem sok nézőt fognak érdekelni. Tudta ezt jól az operatőr is, aki koreai kameramanhoz méltóan gyönyörű munkát végzett és igyekezett az összes erotikus jelenetet minél látványosabban és a lehetőségekhez képest minél többet mutatva leforgatni. Mellesleg nem kis részben az ő érdeme, hogy az alacsony költségvetés nem igazán látszik meg a produkción.
Még mielőtt azonban mindenki rohanna „megrendelni” a filmet, nem árt megjegyezni, hogy akárcsak a túlhype-olt, véres thrillerek esetében, úgy a Natali-ban is jópár érthetetlen baki található meg. A forgatókönyv gyenge fordulatairól már volt szó, azonban maga az alap szituáció is eléggé hiteltelen. Hogyan fordulhat elő, hogy egy, a tökéletes női szépséget kereső szobrász egy olyan modellt istenít, akinek legalább annyira műviek a mellei, mint a filmbeli szexjelenetek? Teljesen kiábrándító, az ötletadó Nikkatsu filmekben ilyen nem fordulhatott elő... A korábban már jópár ismertebb filmben látható Yeon-woo Hyeon-jin (pl. Marathon, Love Me Not, Miss Gold Digger) nagyon rossz választás volt Natali szerepére, legközelebb kérnénk Bae Doo-na kisasszonyt, ő az Air Doll-ban minden téren eredetinek látszott. A másik női szereplő, a 30-as évei közepén járó Kim Gi-yeon nem rossz, de mivel csak töltelék karakter, így keveset látható.
A Natali egy érdekes, némileg rendhagyó koreai alkotás tehát, ami jó bizonyíték arra, hogy vér, belek és perverz kéjgyilkosok nélkül is lehet nézhető produkciót letenni az asztalra. A zsáner nagy klasszikusait azonban leginkább csak a képi világ terén voltak képesek megközelíteni, minden másban sajnos bántóan közepes lett. Végig az motoszkált a fejemben, hogy egy normális forgatókönyvvel sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle. Meg persze az is, hogy ilyen drámát akár Magyarországon is lazán lehetne forgatni...
Aki ismeri Dario Argento-t (munkásságát, de lehetőleg az arcát is), annak nem kell semmilyen kommentárt fűznöm ehhez a kristálycukor-reklámhoz. Aki nem ismeri, annak meg hiába mondanék bármit - tessék pótolni!
Mivel statisztikailag bizonyított, hogy a listákat mindenki szereti, a Geekz stáb úgy gondolta, hogy ezúttal az utóbbi évtized legjobb sorozatfőcímeit veszi számba, hogy megmutassuk nektek a szerintünk megkerülhetetlen, legemlékezetesebb, legjobban megkomponált, legmegragadóbb, -gyomorszorítóbb és -tökösebb versenyzőit. Fogadjátok szeretettel!
10.Maffiózók (The Sopranos)
Az évtized egyik legjobb sorozatának főcíme is bizonyítja: ebben a műfajban nem csak az agyonstilizált, művészi perfekcionizmussal megtervezett intrók működhetnek. Tony Soprano hazakocsikázik, és közben elfüstöl egy szivart. Mi ebben a különös? Semmi, de erről szól a sorozat – a tekintélyes maffiafőnök hazatér a nagyvárosból a kertes házba, ahol pont ugyanolyan problémák várják, mint az Average Joe-t. Így lesz a Keresztapából szappanopera. És a főcím alatt, nem mellesleg, a festői New Jersey-ből is ízelítőt kaphatunk, miközben az A3 kiváló zenéje összefoglalja Tony életét dióhéjban. (Beyonder)
9. Misfits
A tízes listánk egyetlen brit versenyzője a hat közmunkára ítélt és egy bizarr vihar során szuperképességekre szert tévő fiatal története, a Skins és a Heroes szerelemgyereke, ami nem csupán elképesztő szociális érzékenységről (na jó, hagyjuk az iróniát, az utóbbi évek egyik politikailag leginkorrektebb és polgárpukkasztóbb sorozata) tesz tanúbizonyságot, hanem az openingben és a sorozat részeiben elszórva felvonultatja a brit és amerikai punk-rock (The Raptures, The Cribs, Klaxons, The Velvet Underground és még sorolhatnánk) színe-javának legzúzósabb számait is. (Santito)
8. How to Make It in America
Feelgood sorozat feelgood főcíme. Mindenki meg akarja kaparintani az amerikai álmot. Az intró több, mint pazar. Pszichedelikus kavalkádja az Amerikát leginkább jellemző ikonoknak, sokkszerű fényképeken, hol egy kicsit obszcénabbra vett, hol a néző egyszerű lenyűgözésére szolgáló snitten keresztül. És a zene. Csak a zene miatt érdemes megnézni egyszer az alábbi videót, mert lefogadom, hogy amikor már a következő bekezdést olvasod, akkor is az fog menni a fejedben: I need a dollar, dollar… (Artemis)
7.Sons of Anarchy
A mostani trendekre fittyet hányva Kurt Sutter csinált egy tökös sorozatot, olyan kemény arcokkal, hogy az valami félelmetes. A főcímet pedig telerakta remek snittekkel, amikkel az egyszeri nézőt is sikerülhet berántania. A képernyőről süt a tesztoszteron, pendül a gitár, kattan a fegyver. Rövid, de hatásos. Remek zenével és a végén lévő elmaradhatatlan tetoválással. (Artemis)
6. Deadwood
Ezen a ponton szükségét érzem némi önreflexiónak és -kritikának, mert bár szerzőtársaim nevében nem nyilatkozhatom, erősen gyanítom, hogy a Deadwood inkább a sorozat, mint a főcím faszasága miatt került fel a listára. Persze nem rossz ez a főcím, sőt, tök jó, de azért elég jellegtelenül illeszkedik az HBO-s intrók sorába, és valljuk be, láttunk már ütősebbet is: gyakorlatilag ugyanazt a tematikus kollázst kapjuk, mint a Carnivale, a Rome vagy a – éppenséggel nem HBO-s – Desperate Houswives esetében, csak itt éppen egy fokkal direktebben, jóval kevesebb absztrakcióval. Ugyanakkor ha odafigyelünk, tökre azt kapjuk, ami jár, jelesen a vadnyugatot a maga (feltehetőleg) romantizálatlan, szikár valóságában, bár a játszin galoppozó lovat mindmáig nem sikerült hova tennem. (Elmeboy)
5.Született feleségek
Mielőtt kedvenc olvasóink megijednének: a Lila akác közben zajló – nyilván fergetegesen izgalmas – kalandok helyett a Geekz-tagok többsége (még mindig) szívesebben követi a baltimore-i crackdealerek és a hasonló figurák életét, de ettől még a Született feleségek intrójának helye van a top 5-ben. Okos, kreatív, vidám, szellemes, szemtelen, pop artos, és elsősorban: camp. Warholnak biztos tetszene. (Beyonder)
4.Rescue Me!
Aki ismeri Dennis Leary New York-i tűzoltók életét bemutató, 9/11 traumáját körbe járó sorozatát, az tudhatja, hogy a komor téma ellenére tele van karakter- és helyzetkomikummal. A főcím ezzel szemben a kevésbé vidám pillanatokra koncentrál, a bevetés előtti másodperceket villantja fel, amikor a tűzoltónak csapot-papot hátrahagyva kell pillanatok alatt felkészülnie arra, testben és lélekben egyaránt, hogy belegyalogoljon a tűzbe – és talán a halálba. A Ments meg! intrója ennek megfelelőn egyszerre melankolikus, mint egy férfiballada, és energikus, akár egy harci induló. (Beyonder)
3.Dexter
A főcímek többségét be lehet két kategóriába sorolni: az egyik a sorozatból kiragadott képekkel dolgozik, a másik asszociál valami művészit a széria témájához, motívumaihoz kapcsolódva. És van egy harmadik, ahol a főhőst láthatjuk egy triviális élethelyzetben (Maffiózók, Ments meg!). Ilyen a Dexter intrója is, amiben mindössze annyi történik, hogy kedvenc sorozatgyilkosunk megreggelizik és felöltözik. Azért zseniális ez a pár perc, mert tökéletesen visszaadja Dexter élethelyzetét: a külvilág számára ő az unalmas kisember, de az álca mögött egy precíz gyilkos lapul. A hibátlan technikai kivitelezésen túl (érdemes egyszer HD-ben is megnézni ), a komor témát ügyesen ellenpontozó morbid humor is figyelemre méltó. (Beyonder)
2. Carnivale
Hiába állnak jelen írásunk középpontjában maguk a főcímek, olykor marha nehéz elvonatkoztatni magától a sorozattól is, pláne ha egy olyan über-entitásról van szó, mint amilyen a sajnálatos módon rövidre zárt Carnivale volt. Azt kijelenteni, hogy az intro és a sorozat sztorija szerves egységet alkot egyrészt közhelyes, másrészt színtiszta hazugság lenne, hiszen a gyártóktól tök független A52 dizájnstúdió nyílt pályázaton nyerte a lehetőséget, mindazonáltal valamibe nagyon beletenyereltek: a 30-as évekbeli válság emblematikus pillanatainak, a művészettörténelem válogatott remekeinek és a (sorozatban is központi szerephez jutó) Tarot-lapok sokértelmű motívumainak kreatív, flow of consciousness jellegű vegyítésével egyszerre reflektálnak a történet konkrétumaira és az általánosabb, korántsem egyértelműen Jó vs. Gonosz konfliktusra. Ehhez jön a Wendy Melvoin és Lisa Coleman jegyezte időtlen főcímdal, ami így összességében nem csak egy Emmy-hez volt elég, hanem ahhoz is, hogy a recenzens minden áldott epizód elejét leesett állal nézze, miközben más sorozatoknál simán át szokta ugrani az intrót. Listánkban a népakarat döntött, részemről viszont ez marad az első helyezett, egyelőre nagyjából örökre. (Elmeboy)
1.True Blood
A jó főcím onnan ismerszik meg, hogy a sorozat esszenciáját, hangulatát bele tudja cirka másfél percbe sűríteni. Ebből a szemszögből nézve kétség sem férhet hozzá, hogy az évtized legjobb introját a True Bloodnak köszönhetjük. Sőt: ez a főcím hitelesebben, hatásosabban mutatja be azt, amit a sorozat is szeretne. Extázisban őrjöngő hívők, polgárjogi harcosok, kuruzslók, redneckek, klántagok, sztriptíz táncosok, kurvák – az amerikai mélydél összes jellegzetes figurája felvonul ebben a rövid klipben. Szex és halál, születés és rothadás, vágyak és elfojtások – ennél tömörebben, ennél hatásosabban nehezen lehetne a Dél miliőjét, fülledtségét megidézni. Jace Everett zenéje külön posztot érdemelne: a Bad Thing nem a sorozat számára íródott, de szövege és hangulata tökéletesen reflektál a szűzlány Sookie és vámpírbarátja ön és közveszélyes kapcsolatára. „I wanna do bad things with you!” (Beyonder)
+1 Twin Peaks
A sokak szerint Sorozatok Sorozatának számító Lynch-féle tömegkommunikációs kísérlet csak soron kívüli különdíjasként kerülhetett be válogatásunkba, és akkor nyilván jogosan merül fel a kérdés, hogy hol marad a Pirx kapitány, a Kórház a város szélén vagy éppen a Szomszédok. A válasz egyszerű: egyrészt sehol, másrészt legyen szó akármilyen szempontról is, ha sorozatokról van szó, a Twin Peaks nem maradhat ki. És hát akkor ott tartunk, hogy amilyen szövevényes, sokrétű és követhetetlen maga a sorozat, annyira fakocka és megdöbbentően egyszerű a főcím. Vagy nem. Mert mit is látunk? Hajnalt, Vörösbegyet, gyárat, akkurátusan dolgozó gépet, hosszú másodpercekig kimerevített Welcome to-táblát, vízesést, végül a tóban tükröződő képet, idillt és utópiát egyaránt, miközben Badalamenti csalókán lágy zenéje gyanútlan amerikai álomba ringat minket. Aztán a felszín alatt ott van a többi, aki akár csak pár részt is látott, az tudja. Sokunknak a Twin Peaks még a 90-es évekből rémlik, ki kamasz volt akkoribban, ki egészen kicsi még, de azt hiszem, mind nagy szemekkel néztük, hogy ez meg mi a tököm, miről szól, mit jelent, és azt hiszem, a főcím pont ugyanazt tudja, mint a sorozat maga: mindenki asszociálgat, mindenki kapcsolódik hozzá valahogy, senki nem érti igazán, de azért abban egyetértünk, hogy óriási kult. (Elmeboy)
A stáb egyhangú döntéssel külön öt dobogós kategóriát készített az animált főcímeknek, ahol mindössze hozadékos tény, hogy ezek általában rajzfilmekhez kapcsolódnak (persze tudjuk, az animációs sorozat sokkal, de sokkal komolyabban hangzik, de mi nem szeretnénk megtagadni lelkünk gyermeki oldalát), ám azért egy brit tévésorozat ide is befirnyákoskodta magát.
5. Batman: the Animated Series
A B:TAS mindenekelőtt két dologban jeleskedett: egyrészt a 90-es évek közepének egyik abszolút mainstream animációs csúcspontja volt, másrészt a Tim Burton filmjei és a gyalázatos Joel Schumacher-féle táncoskabarék közötti interregnumban folytatta a Sötét Lovag amúgy parlagon heverő legendáját, mégpedig nem is akárhogyan. Külön cikket érdemelne, hogyan sikerült az alkotóknak egyszerre megőrizniük, mitöbb, feltámasztaniuk a Batman-hez elválaszthatatlanul hozzátartozó sötét atmoszférát, mellette pedig családbarátabbá, fogyaszthatóbbá tenni a karaktert, - lényeg, hogy már a főcímben is tetten érhető ez a brilliáns bűvészmutatvány, és talán az se mellékes tény, hogy az ötletgazdák pont említett főcím nyers változatával győzték meg a Warner-t arról, hogy Batman rajzfilmsorozatnak márpedig lennie köll. Gyakorlatilag színtiszta Batman-kvintesszenciát kapunk, ennél szikárabban és lényegretörőbben nem is lehetne bemutatni Gotham őrangyalát: burjánzó, gótikus város, bűn, magatehetetlen rendőrség, noir-os hangulat, magányos, komor igazságtevő és az a minimalizmusában is végtelenül drámai bunyó a háztetőn (amely során talán először láthattuk a főhős azon brutalitással elegyedő eleganciáját a képernyőn, amit már a képregények alapján is megvoksoltunk neki), szerencsére Danny Elfman klasszikus Batman-témájával a háttérben. Nagyon kúl. (Elmeboy)
4. The Simpsons
A sorozatok között matuzsálemi kornak örvendő Simpson család már 22 éve folyamatosan polgárpukkaszt és nevettet. Ezt szolgálja a főcíme is: talán a legváltozatosabb minden sorozat közül. Amíg más sorozatok talán évadonként változtattak a főcímükön, addig a Simpson család mindegyik része más és más. Az alapul szolgáló őrült ámokfutás persze mindig ugyanaz maradt, apró simítgatásokon esett csupán át. Ami – pár ismétlődést nem számítva – mindig változik, az a kanapé geg. Kreatív, humoros, szerethető motívum, és minden egyes rész elején izgatottan várja az ember, hogy most éppen mit találtak ki. Nem véletlenül választottam az alábbi főcímet: Banksy zseniális és teljesen egyedi produkciója rögtön kedvenccé vált. (Artemis)
3. Superjail!
A Beavis And Butthead Do America című filmben van egy trip-jelenet, ahol a két főhős bekajál a sivatagban valami hallucinogén kaktuszból, és a színek, szörnyek, metamorfózisok olyan kavalkádja szabadul rájuk (az őrült rockzenéről nem is szólva), amit csak animációval lehet visszaadni. Na, a Superjail minden egyes epizódja pont olyan, mint ez a jelenet, csak tíz perces hosszban, dupla tempóval előadva és sokkal több céltalan erőszakkal, abszurd viccel, meg szürreális csavarral. Még az opening is mindig máshogy néz ki, az őrrobot mindig ugyanazt a rabot kapja el és szállítja vissza a börtönbe, miközben a legfurább dolgok fölött repülnek el észrevétlenül - csak a tökös rockabilly zene ugyanaz. Megunhatatlanok! (Ramiz)
2. IT Crowd
A brit szitkomok egyik ékkövének openingje a kockaság témájának kvintesszenciája (a The Big Bang Theory-t most hagyjuk, az inkább a comic és sorozat geek szubkultúrára fókuszál), a Gary Numan "Are Friends Electric?" számának 8-bites verziójával kezdve (tegye fel a kezét, aki ilyen chiptune zenét C-64-en hallott először, fiatalabbaktól a Game Boy választ is elfogadjuk), az akár a Maniac Mansion-ben is szerepeltethető Moss, Roy és Jen pixelfiguráján keresztül a főcím végén bekövetkező kék halálig. Ami ilyen stílusosan képes tökönragadni a klasszikus és sokak számára csak a Dilbert-stripekből ismert irodai élet socially challenged dolgozóinak lényegét, akiknek vitális gondot okoz minden olyan kommunikáció, amely nem billentyűzeten keresztül történik, az méltán megérdemli listánk második helyét. (Santito)
1. Cowboy Bebop
A Cowboy Bebop a hatmillió anime sorozat azon maroknyi csoportjába tartozik, ahol a beteg japán humor, a furcsa karakterek, az obszcén mennyiségű idézgetés (intertextualitás, ha úgy tetszik) és az alaposan előkészített érzelmi csúcspontok ízléses egységbe szervesülnek: Shinichiro Watanabe zseniális történeteket, remek és alaposan kidolgozott karaktereket, temérdek zsánert és Yoko Kanno lehengerlő bebop/swing/blues/folk/metál/stb zenéjét olyan szakértelemmel és annyi érzéssel gyúrta össze, hogy szinte fel sem tűnik a popkulturális kakofónia (nem csoda, hogy a sorozat azóta valósággal tananyaggá lett - elég csak a szintén kultikussá vált Firefly-ra gondolni). De ebbe a toplistába nem az eddigiekbe került bele, hanem azért, mert annyira stílusos, magával ragadó és annyira faszányos zene szól alatta, hogy sosem lehet elégszer látni. (Ramiz)
+1 The Walking Dead
A The Walking Dead-et a Geekz olvasóknak bizonyára nem kell bemutatnom, hiszen mind a képregénnyel, mind a belőle készült kritikai (Golden Globe-ra jelölték a legjobb drámai sorozat kategóriában) és közönségsikert aratott tévészériával rendszeresen és behatóan foglalkoztunk (valamint még fogunk is a jövőben, különösen a képregény első gyűjteményes kötetének tavasszal megjelenő magyar kiadása kapcsán), így a stáb egy emberként kapta fel a fejét a Daniel M. Kanemoto által hozzá készített opening variáns netre kerülésekor, aminek egyértelmű folyományaként vita nélkül az évtized különdíjasa lett animációs kategóriában. Az eredeti ongoing series oldalaiból vett illusztrációk felhasználásának folyamatát kommentárral itt találjátok és bár a tévésorozat megcélzott közönsége miatt (gyakorlatilag nyitni akartak az idősebb korosztály felé, akiket a marketingesek szerint elriasztott volna a képregényes felütés) az első évad komolyabb openinget kapott, mi azért reméljük, hogy igazak a pletykák, és a második évad részeit ez a fantasztikusan hangulatos intro fogja felvezetni.
Legújabb "szerzeményünk", -Yezy- szintén belekezdett asaját filmnaplójába, emitt. Szinte csak ázsiai filmeket néz a szentem, nagyon egészséges. A szerkesztőség többi tagjának filmnaplóit az oldalsávok egyik rubrikájában találjátok.
Hard Romanticker 6/10, 2011 JP [TRAiLER] A zainichi (Japánban született koreai) rendező félig-meddig saját fiatalkori élményeit dramatizálta meg egy kicsit és összerakott egy véres/pornográf/yakuzás mozit, amik nagyon népszerűek szoktak lenni. Én finoman fogalmazva sem rajongok ezekért, de tulajdonképpen nem is volt rossz, szépen végigvezet egy velejéig romlott világon, amiben a hősök sem túlzottan pozitív figurák, a mellékszereplők pedig drogosok, prostituáltak, verőemberek, miegymás. A japán Nicholas Tse (Matsuda Shouta) ezúttal hidrogénszőkén veri össze a fél környéket. Egyszer nézhető, helyenként egész élvezetes, de nem lesz ott a kedvenceim között.
Bad Girls 2/10, 2012 TW [TRAiLER] [SHUDAiKA] Nagyon gázosan összetákolt, bűn rossz tajvani tinidráma, amivel már ott elkezdődnek a bajok, hogy a SHE 31 éves énekesnőjét tettek meg középiskolás főszereplőnek. Ráadásul mellé raktak még két, kicsit elgeekesített, de még így is a japán tiniidolokra emlékeztető leányzót, így határozottan öregnek néz ki mellettük (egyedül a filmbe ékelt SHE(?) dal éneklése közben emlékeztet önmagára). Az már csak hab a tortán, hogy játszani sem tud, igen idétlen grimaszolásai vannak végig. A sztorira nem érdemes szavakat pazarolni, szirupos és debil romcom, de legalább a mellékszereplők között van 1-2 ötletesebb karakter, meg az aláfestő tajvani popdalok sem rosszak.
Avec Punch 3/10, 2011 JP [TRAiLER] Ezek a bunyós mangák valahogy nem ültethetőek át jól élőszereplős filmbe, eddig ahányat láttam (pl. Crows Zero 1-2, Tomorrow Joe, stb.), mind gyatra volt. Ez is az, mert ugyan az alapötlet nem rossz (vegyes párosoknak kell kiütni a másikat úgy, hogy közben kézenfogva kell együtt mozogniuk), de egyrészt a bunyón kívüli történések eléggé unalmasak, másrészt a bunyók a gyengécske operatőri munka miatt nem igazán látványosak. Csak remélni tudom, hogy Takeda Rina következő filmje végre nem valami gagyi B kategóriás akció lesz, vagy ha mégis, akkor legalább legyen ő a főszereplő...
Liar Game: Reborn 5/10, 2012 JP [TRAiLER] A japán Nicholas Tse végre(?) visszatért Matsuda Shouta személyében, hogy egy újabb hihetetlenül kicsavart, a meggyőzésen és a hazugságon alapuló pszichojátékon verje keresztül az akaratát és harcolja ki a győzelmet. A segítője ezúttal a cuki Tabe Mikako, amúgy meg az egész hangulata és kivitelezése ugyanolyan, kissé tévésorozatos, mint az első részé volt (ami nem véletlen, mert ez természetesen tévésorozatként (is) fut(ott) Japánban). Kicsit nehezen követhető, kicsit túl hosszú, meg egy idő után valahogy nem is igazán érdekfeszítő a dolog, de a Battle Royale/Kaiji/Incite Mill/Death Note rajongók lehet, ezt is imádni fogják még úgy is, hogy Fujiwara Tatsuya hál'istennek sehol sincs.
Wu Dang 5/10, 2012 CN [TRAiLER] Valószínűleg erre mondják azt, hogy style over substance. A 70-es, 80-as évek agyatlan kung fu fantasy filmjeinek stílusában készült produkció, ami helyenként igen látványos és stílusos (már annak, akit nem zavar a Corey Yuen féle wire fu) és ami addig, amíg csak a fő szál van kifejtve, egész élvezhető is (leszámítva, hogy aki látott már kung fu filmet, minden mozzanatát előre fogja tudni), aztán amikor bejönnek a kínosabb mellékszálak (sajna a romantikát nem tudták kihagyni), onnantól kifejezetten nehéz végigülni. Azért a(z egyébként már máshol is elsütött) táncba forduló kungfut talán érdemes megkeresni benne.
2012 SZEPTEMBER
Vengeance Can Wait 6/10, 2010 JP [TRAiLER] Egy színpadi dráma megfilmesítése, ebből kifolyóan kevés karakterrel, sok dumával és úgy mindenestül elég perverz témával. Házaspár beköltözik egy lepukkant házsorba, ahol az egyik szomszéd leányzó a feleség egykori riválisa. Férj az első (meglepően bizarr) találkozás után egyből el is kezd vonzódni iránta. Aztán van még egy sánta muki, aki állítása szerint futni jár. Tulajdonképpen nem rossz film, de a vége felé eléggé "leül", valószínűleg színházban jobban átjönne...
The Saint of Gamblers 2 3/10, 1995 HK [TRAiLER] A Wong Jing fun factory ki tudja hányadik bőrlehúzása a gambling movie klisékről, ezúttal már az aranykor után, 1995-ben. A nem túl ismert Eric Kot lett a főszereplő, Ben Lam a főgonosz, ez már elárulja azt is, hogy még a Wong Jing filmekhez képest sem túl nagy költségvetésből dobták össze a produkciót. Azért Donnie Yen meg a kis shaolinos kölök bunyója nem rossz, Chingmy Yau is hozza a formát, a gambling gegek viszont elég gyengék. Így tehát nem egy nagy szám.
The Romancing Star III 6/10, 1989 HK [FUNNY SCENE] A harmadik rész is hozza a kreténségek mellett a debilségeket is, a Batman paródia zseniális, a cosplay bunyó úgyszintén, Andy Lau csajozási útmutatójáról nem is beszélve. Viszont tovább fogytak a nagy nevek, Eric Tsang és Nat Chan egyáltalán nincs, Andy Lau is csak pár percig. Mondjuk a helyettük levő népek se rosszak (Shing Fui-On mindig is a kedvenceim egyike volt és a csaj felhozatal sem éppen utolsó (Man Cheung, Vivian Chow, Chingmy Yau)). A prímet persze ezúttal is Stanley Fung viszi, a táncversenyes produkciója (a már ismerős geggel) leírhatatlan. Szóval továbbra is Wong Jing for president!
The Romancing Star II 6/10, 1988 HK [FUNNY SCENE] Jó nagy hülyeség ez is, de messze nem olyan jó, mint az első volt. Chow Yun-Fat helyett már Andy Lau van, Maggie Cheung helyett Carina Lau (meg még 1-2 akkori fruska), vannak megidézett filmek (a Prison on Fire geg egész jó), de összességében csak so-so. Stanley Fung azért ebben is hozza magát.
The Romancing Star 8/10, 1987 HK [TRAiLER] Imádom az agyament Wong Jing blődliket, ha pedig ráadásul az épp nézett darab a 80-as évekből való, az még többet dob rajta. Zseniális burleszk gegek (Stanley Fung a fürdőszobában), szokásos Wong Jing style altesti poénok, bohóckodó Chow Yun-Fat, kiparodizált Better Tomorrow és persze a fiatal Maggie Cheung a mai szemmel röhejes 80-as évekbeli ruhakölteményekben. Kíváncsi vagyok a többi részre is!
Ace Attorney 6/10, 2012 JP [TRAiLER] A Rendkívül Idióta Frizurák filmje. Meg a rendkívül idióta reakcióké, bár ez utóbbi még érthető is, mert ugye egy számítógépes játék van feldolgozva a sztoriban. A szokásos "hihetetlen" fordulatokkal operáló krimiről van egyébként szó, hasonlóan elmesélve, mint mondjuk a Death Note, a Kaiji, vagy az Incite Mill. Van benne pár ötletes kreténség is (ála Miike style), egész hatásosak a meghökkentő (kis túlzással "horror") pillanatok is (ála Miike style) és tulajdonképpen meglepően szórakoztató is volt, bár lehet, hogy csak amiatt, mert semmit sem vártam tőle. Kiritani Mirei idióta frizurával is gyönyörű.
A Story of Pure Love 4/10, 1957 JP Ez a melodráma sablon már több, mint 50 éve is létezett és tipikusnak számított. Ez épp 1957-ből való, a sztorit pedig senki sem találná ki. Fiú és lány egymásra talál, majd egyikük megbetegszik és elhalálozik. Hopp, el is spoilereztem a dolgot... Mindegy, minden évben úgyis tízesével készülnek ezek. A sztori maga tehát 0 meglepetés, viszont a környezet (az 50-es évek óriási életszínvonalbeli különbségei, ahol egyesek a drága áruházakban shoppingolnak, mások meg a félreeső parkokban alszanak), a háború utóhatásai (a hiroshimai bombától lebetegedett emberek kalandjai a dokinál) és az alapvetően jóravaló főhősök brutálisan nehéz kitörési lehetőségei feldobják a látottakat, nem is beszélve az eleinte még women in prison, meg Bonnie & Clyde-ot idéző jelenetekről. Na meg az is, hogy ezt a filmet 1960-ban a magyar mozik is vetítették, vajon mekkorát szólhatott akkoriban?
Modern Lady Gambler 5/10, 1972 JP Szokásosan hülye angol cím, a "modern" szó alatt a Showa éra kezdetét értik. A Toei egyik híres lady gamblere, Enami Kyouko a főszereplő, rideg, mint a jég és kemény, mint a gránit. Sajnos sokáig nagyon háttérbe van szorítva, a film első fele ugyanis egy tipikusan klisés és dögunalmas yakuzás csetepaté (a nagyfőnök a jófiúnak adja át a hatalmat, nem az erőszakosnak). Aztán amikor végre színre lép Enami kisasszony, onnantól már jobb a helyzet, a tipikus bosszúfilmes kliséket egy ügyes fordulat is színesíti. Ettől függetlenül abszolút közepes darab, a Fuji Junko féle Hibotan Bakuto sorozat jobban tetszett.
Warning from Space 4/10, 1956 JP [OPENiNG] Imádom az 50-es évek filmjeit, főleg a sci-fi-ket. Tengeri csillagnak kinéző földönkívüliek, pánik Tokióban, miközben a tudósok vakaróznak, hogy mi is folyik itt. Aztán kiderül, hogy nem elsősorban a földönkívüliek okozzák a problémákat. Ahogy a legtöbb filmnél lenni szokott, az első fele nagyon szórakoztató, amíg a rejtélyeket, a hitetlenséget és a nyomozgatást mutatják be, a második félidő azonban egyre laposabb, mert igazából csak időhúzás zajlik az utolsó 1 percben lezajló fináléhoz. Hiába no, a Daiei ebben a műfajban sem tudott felnőni a Toho-hoz... Viszont jó kis varieté jelenet ebben is van!
Admiral Yamamoto Isoroku 9/10, 2011 JP [TRAiLER] [SHUDAiKA] Úgy látszik, nagy filmekben a Toei sem akart lemaradni a Toho mögött, úgyhogy a II. világháborúba belépés 70. évfordulójára elkészítették a talán legnagyobb hős, Yamamoto Isoroku történetét feldolgozó háborús eposzt. A filmben látható csatákat mindenki ismeri, aki tanult a II. világháborúról, a megvalósításuk is egész jó lett, sok jelenetet egy az egyben mintáztak a valós archív felvételekből (lásd a shudaika-t), full CG az egész, de látványos a fejlődés a pár évvel ezelőtti hasonló mozikban látható effektekhez képest. Ez azonban csak az egyik (tulajdonképpen a kisebbik) fele a filmnek, a másik a japánoktól megszokott aprólékos bemutatása az embernek és a környezetének. Jól átjön, ahogy Yamamoto-t akkor nem nagyon érti a környezete, nem csak a hadseregben, hanem a zsurnaliszták között sem. A kisemberek hozzáállását a háborúhoz kicsit elnagyolták (egy kajáldában pár ember jelképezi őket), de szerencsére az efféle filmekre jellemző pátosz nincs annyira erősen jelen (azért Yamamoto pár jótéteményét szépen beillesztették), az önmarcangolós, a háború értelmetlenségét bemutató kép viszont (hogy gyakorlatilag mindegyik támadás hiba volt) végig erős. Jó film, beleillik az elmúlt pár évben készült hasonló mozik sorába.
Fight Back to School III 5/10, 1993 HK A harmadik részben már nincs is iskola, nincs Ng Man-Tat sem, van viszont helyettük még több Wong Jing jellegzetesség, ami nem csoda, mert Gordon Chan helyett már ő is rendezte az egészet. Kifejezetten perverz poénok az elején, igen hamar kifigurázásra kerülnek az akkori leghírhedtebb hollywoodi mozik (pl. Elemi ösztön), megjelentek a gambling movie részek, stb. Nem rossz, időnként jókat lehet rajta virulni, de már nem az, mint a korábbi részek voltak és nem is akar az lenni, így némiképp csalódás.
Fight Back to School II 6/10, 1992 HK [SHUDAiKA] A folytatásban érdekes módon inkább a (mókás) akciójelenetek a szórakoztatóak és kevésbé a kretén humor, bár azért itt-ott akad benne néhány elborultabb poén. Itt már nagyon jól átjön Wong Jing egyik jellegzetessége, a megidézett és kiparodizált híres filmjelenetek (Jackie Chan és Chow Yun-fat is kikarikírozásra kerül). A dzsúdó edzés zseniális, de a prímet most Ng Man-Tat viszi, mint Terminátor. Az első rész jobb, de ez is szórakoztató.
Fight Back to School 7/10, 1991 HK [TRAiLER] A két főszereplő Stephen Chow és Ng Man-Tat. Ez már épp elég ahhoz, hogy jókat kuncogjon az ember a film alatt. A rendező Wong Jing, így a kreténségfaktor is igen magas. Ja meg van benne Sharla Cheung is, de ő ez esetben nem annyira érdekes. Szóval jó kis low budget akcióvígjáték az aranykorból, azokkal az összetevőkkel, amik (és akik) ezt az aranykort aranykorrá tették. Imádtam, bár a pár évvel későbbi Stephen Chow filmek jóval kidolgozottabbak már.
Painted Skin - The Resurrection 8/10, 2012 CN [TRAiLER] Az első részből annyira emlékszem csak, hogy marhára untam és nem tetszett, de ez valami teljesen más. A sztori tipikus wuxia, nagyszerű harcosokkal, reménytelen szerelmekkel és dögös démonokkal. A királydrámákra emlékeztetően lassú tempó nem mindenkinek fogja elnyerni a tetszését, engem annyira nem zavart, a néhány helyen giccses CG már annál inkább. Mint mindig, a géppel rajzolt tájak gyönyörűek és sokat hozzáadnak a fantasy feelinghez, viszont a digitális élőlények bénák és illúziórombolóak (az az óriásmedve például...). A hangulat viszont remek, az emberi/démoni problémák szembeállítása mindig jópofa (kicsit a vámpíros hülyeségekre hajaz, de nincs annyira lebutítva szvsz), a csajok meg majdnem ugyanolyan jók, mint Joey Wong/Maggie Cheung párosa volt a Green Snake-ben. Szóval jó volt, na.
The Duelist 4/10, 2005 KR [TRAiLER] Ha már Ha Ji-won nap van, akkor itt egy koreai kosztümös kalandfilm, vagy ha úgy tetszik, egy koreai wuxia. Igen zavaros, a rendező egyértelműen a látványra helyezte a hangsúlyt mindenhol, így sem a sztoriból nem kap eleget a néző ahhoz, hogy teljesen megértse, miről is van szó, sem a harcokból nem látni túl sokat. Az egész olyan, mintha egy majd' 2 órás videoklipet, vagy reklámfilmet néznék. Ezt az érzetet erősíti a nem éppen korhű zenei aláfestés is, a rengeteg lassítás és a hosszas pózolások meg a "művészi" élményt igyekeznek fokozni, szerintem relatíve kevés sikerrel. A hongkongi/kínai wuxia mozik sokkal jobbak...
100 Days with Mr. Arrogant 5/10, 2004 KR [TRAiLER] Egész nézhető kis koreai romcom abból az időből, amikor még egész nézhető filmeket gyártottak. Amíg a humoron van a főszerep, addig egész szórakoztató (még a helyenként gyomorforgatóan gusztustalan poénok ellenére is), aztán a vége felé, amikor a szokásos fordulatok miatt átvált drámaibbá a hangvétel, onnantól már ásítozós, de azért egyszer érdemes volt időt szakítani rá.
Asako in Ruby Shoes 6/10, 2001 JP/KR [TRAiLER] Koreai/japán koprodukció, egy koreai és egy japán szállal, amik itt-ott összeérnek. A csendesen folydogáló történetben az ázsiai drámákra jellemző magány és az abból kitörés nehézsége nagyon jól van ábrázolva, finom humorral szemlélteti a koreai rendező a két főszereplő kalandjait. Főleg a cybersex értelmetlenségét bemutató részek tetszettek. A legvégéért viszont kár volt, az olyan hiteltelen és hihetetlen, hogy csak na.
Kirin no Tsubasa 8/10, 2012 JP [TRAiLER] Jó kis fordulatos krimi japán stílusban, azaz nem a nyomozási technikák és a minél látványosabb megoldások állnak a középpontjában, hanem sokkal inkább az indítékok és a sztori szereplőinek lélektana. Az ilyet "szeressük", úgyhogy ez is tetszett, annak ellenére, hogy a nyugati krimikhez képest igencsak lassan, ráérősen folydogálnak az események. Egész nagy sztárparádé van benne (Abe Hiroshi, Tanaka Rena, Aragaki Yui, Kuroki Meisa, stb.), sajna némelyik karakter alig van még így is bemutatva. A forrásul szolgáló Higashino Keigo regény biztos részletesebb
Cannonball Wedlock 6/10, 2011 JP [TRAiLER] Tipikus romcom, amiben az 5 férfival kavaró leányzó, miután látja barátnője boldog párkapcsolatát, elkezd azon filózni, hogy az ötből melyik is felesleges. Időnként meglehetősen tanmesés, időnként meglepően ötletes, pár jól sikerült poén is van benne, de nem több, mint bármelyik másik tipikus romcom.
The Woodsman and the Rain 9/10, 2012 JP [TRAiLER] Aranyos kis sztori egy favágóról, meg egy kezdő filmrendezőről, akik egy véletlen (meg egy piócaszerű producer) segítségével kezdenek együtt dolgozni, meg időt tölteni. A zs kategóriás film forgatásán jókat vigyorogtam, de a sztori többi része is szórakoztató, ráadásul a japán gondolkodásmód, ami az egyént háttérbe szorítja a csoporttal szemben, nagyon élethűen átjön rajta. Arról nem is beszélve, hogy Yakusho Kouji alakításait mindig élmény nézni. Ez is ott lesz 2012 kedvencei között!
2012 AUGUSZTUS
Doomsday Book 8/10, 2012 KR [TRAiLER] Zseniális, bár ahogy a véleményeket nézem, igencsak megosztó film. Kim Ji-woon és Yim Pil-sung 3 rövid történet erejéig beleveti magát a sci-fi/posztapokaliptika világába és minden téren friss, okos dolgokkal foglalkoznak, amiket könnyed, szórakoztató módon tálalnak, szerencsére nem veszik magukat túl komolyan. Mi lenne félelmetesebb annál, mint az, hogy a kaja, amit megeszünk, beteggé tesz? Van-e furcsább annál, hogy egy robot felveszi a buddhista hitet? És hogy viselik a tévébemondók azt, hogy 20 perc múlva itt a világvége? Az év sci-fi-je, aki szerint nem, az még nem látta..
As One 7/10, 2012 KR [TRAiLER] A sportfilmekért annyira nem vagyok oda, ezen a téren ez is csak a szokásos sablonokat adja, de az észak-dél ellentétek, valamint barátkozások bemutatását minden filmben imádom, ebben ráadásul mind a kettő benne van. Megtörtént eseményeken alapul, bár jócskán dramatizálva mutatják be a sztorit. Vannak benne magyarok is, bár Bátorfi Csilla helyett csak valami Valéria játszott... Bae Doo-na és Ha Ji-won együtt, szintén nem akármilyen ajánlólevél. Még több ilyet!
The Four 4/10, 2012 HK [TRAiLER] Ha pozitívan gondolkodom, akkor modern kínai wuxia, ha realistán, akkor Chinese X-Men... Van itt kérem tolókocsis szereplő, farkassá(?) váló harcos, Vas Kéz(!!!), kaméleonként elrejtőző karakter, meg kéken villogókat rúgdosó Ronald Cheng. A sztori so-so, a látvány szintén (az operatőrt le kell váltani a folytatásokhoz + a gyenge CG helyett se ártana normális csatajeleneteket leforgatni), mindezektől függetlenül egyszer nézhető, legalább nem olyan bűn rossz, mint a tavalyi remake-k voltak.
Japan Sinks 3/10, 2006 JP [TRAiLER] Mivel mostanában olvastam a könyvet és anno láttam a '73-as moziváltozatot is, kíváncsi lettem, hogy mit is hoztak össze a sztoriból 2006-ban. Háááááááááát... Őszintén szólva hatalmas csalódás, mert nem a könyv adaptációja, hanem inkább egy alternatív változata annak. A karaktereknek köze nincs a regénybeliekhez, csak a nevük maradt, az egész sztori egyik legérdekesebb része pedig (a politikai és a lakosság máshol elhelyezésével kapcsolatos törekvések) szinte teljesen kimaradt belőle, ezek helyett viszont van bőséggel megható(nak szánt) jelenet, amik eredetileg nem voltak, ráadásul ezekből jóval több van, mint a katasztrófát bemutatóakból. Rég láttam ilyen rossz koncepcióval leforgatott japán mozit...
The Egoists 7/10, 2011 JP [TRAiLER] Már írtam többször, hogy a kortárs japán filmeknél nincs jobb és érdekesebb a mozi világában. Kedvenc rendezőim egyike, Hiroki Ryuuichi újfent megemberelte magát és összehozott egy rá jellemző drámát, aminek főhősei a periférián sínylődnek és (többek között saját gyengeségük miatt is) nem képesek integrálódni a társadalomba. A tékozló fiú egy sztriptíztáncosnőt akar elvenni feleségül, amit a szülők nem néznek jó szemmel, ráadásul a yakuzákkal is különféle ügyei vannak, a tartozásokról nem is beszélve, de ő bízik abban, hogy valaki csak kisegíti valahogy. Hiroki-hoz méltóan a film 18+-os, Suzuki An gyönyörű és sokat mutat, bónuszként pedig pár perc Aoi Sora-t is kapunk. Ja és szokás szerint az angol cím hülyeség, az eredeti japán cím (軽蔑) sokkal jobban illik a történetre (magyarul gúny, megvetés).
Paradise 5/10, 2009 KR [TRAiLER] Nemt'om, ki hogy van vele, de én egyre inkább az alapján nézek koreai filmeket, hogy ki a női főszereplő. Tekintve, hogy Kim Ha-neul a #1, így alap, hogy a Paradise is sorra került. Mivel 2009-es, így nem túl eredeti, afféle Too Beautiful to Lie #2, hiszen Kim kisasszony itt is a börtönből szabadulva lódítgat egy ideig. Igazából ez egy egyszer nézhető, aranyos kis melodráma szerethető karakterekkel, 0 meglepetéssel. Valószínűleg, ha nem Kim Ha-neul lett volna a főszereplő, sose nézem meg, de így egynek jó volt...
Motorway 7/10, 2012 HK [TRAiLER] Vegyünk egy adag Initial-D-t, fűszerezzük meg egy kis Drive-val (azért szerencsére az arra jellemző unalomból nincs sok) és öntsük le az egészet a Milkyway produkciók hangulatával, meg is kapjuk a Motorway-t. Jó verdák, kő egyszerű sztori, jópofa autós üldözések (a low budget is látszik, mert a felük valami parkolóházban van, amit olcsó volt kibérelni), gonosz kínaiak (már megint), számomra fura special skill (működik ez a valóságban vajon?) és persze Anthony Wong. Még némi "közlekedj okosan" jelleget is kapott az egész Barbie Hsu karaktere által, aki amúgy nem nagyon illett bele ebbe az egészbe. Mindent összevetve azért jó volt mindenképp, méltó a Milkyway színvonalhoz.
Happy Flight 4/10, 2008 JP [TRAiLER] A remek Robo-G után úgy voltam vele, hogy bepótolom ezt a régebbi Yaguchi Shinobu filmet is, ha már eddig kimaradt. Kicsit csalódás, mert igazából kábé ugyanaz, mint az Attention Please sorozat volt néhány évvel korábban, mínusz Ueto Aya (Ayase Haruka sehol sincs hozzá képest). Egy-két jobb poén volt benne, de nem egy nagy durranás.
Himizu 4/10, 2011 JP [TRAiLER] Hátőőő, nekem ezek a nagyon szimbolikus filmek nem szoktak bejönni, mert túl hülye vagyok ahhoz, hogy teljesen átérezzem, amit ki akarnak fejezni. Ráadásul Sono Shion művészetét sem igazán sikerült eddig befogadni (bár tagadhatatlanul tetszett 1-2 filmje). Szóval ezúttal egy mangát adaptált a maga sajátos módján, beleszőtte a 3/11 tragédiáját (nem azzal foglalkozik, de mégis átjön a katasztrófa utáni reményvesztettség érzete), meg a rendezőre jellemző fekete humort, de ez utóbbi szinte egyáltalán nem jön át, korábban sokkal jobban ment neki (konkrétan az Ekusute-ben és a Cold Fish-ben). Nagyon nehéz volt végigülni ezt a két órát...
TSY: Time Slip Yankee 5/10, 2012 JP [TRAiLER] A "vannak még rossz gyerekek" jelszó jegyében készült sulis/bunyós film lenne, ha nem lenne benne a taimusurippu. Így viszont egy időutazós (ha jól számolom, 1981-be mennek vissza) sulis/bunyós akcióvígjáték lesz, az időutazós filmek tipikus kliséinek elpuffogtatásával (igen, van benne szereplő, aki az összes lóversenyen nyer, mert tudja az eredményeket). Nem ez azonban a lényeg benne, hanem az apa-gyerek ilyetén módon való szemléltetése, valamint az időparadoxon egy igencsak érdekes megoldása a legvégén. Mindezekkel együtt is csak egy szokásos japán B-movie, ami nem összetévesztendő az Iguchi Noboru féle Zs-movie-kkal.
The Cursed Pond 5/10, 1968 JP [TRAiLER] Jó kis japán horror a műfaj aranykorából, a szokásos keretek között. Egy hatalommániás fickó megszerzi a hatalmat (kinyírja az addigi uralkodót), majd szemet vet a környék legszebb leányzójára is. Ellentmondani nem lehet, engedelmeskedni nem lehet. Itt már csak a macska segíthet. Jópofa filmecske, de ugyanaz a baja, mint a jakuzafilmeknek, ha láttál már néhányat, akkor semmi újat nem fog nyújtani, hiába van benne Sugawara Bunta is.
The Bounty 5/10, 2012 HK [TRAiLER] Jól induló HK agymenés, ami aztán sajnos a szokásos(?) problémák miatt nem lett olyan jó, mint lehetett volna. Chapman To mint akcióhős csillagos ötös, a film humora szintén, Fiona Sit továbbra is elragadó, de az ötletes poénokat unos-untalan félbeszakító sablonos melodráma jeleneteket igazán kihagyhatták volna. Így egy remek akcióvígjáték helyett egy elsőfilmes rendező túlbuzgósága lett csupán belőle. Kár...
Looking for a True Fiancee 5/10, 2011 JP [TRAiLER] Egy újabb "furin" történet, bár ezúttal kicsit más kiindulópontból. Emberünk bevágja a fejét és amikor magához tér, nem emlékszik túl sok mindenre. Amiben az a gáz, hogy a táskájában van egy jegygyűrű, amit oda akart adni valakinek. Hamarosan viszont már ott tart, hogy három (vagy inkább négy) jelölt is van, akinek oda kellett volna adnia... Eleinte egész jó poénok vannak benne, aztán ahogy halad a vége felé, úgy lesz egyre laposabb, hasonlóképpen oly' sok más "romantikus" filmhez. Főhősünk problémáját is nehéz átélni, ha egyszer Konishi Manami az egyik jelölt, akkor a többiek úgyis esélytelenek.
Arakawa Under the Bridge 7/10, 2012 JP [TRAiLER] Ez egy igen húzós, japánosan agyament sci-fi/fantasy elemekkel feltuningolt dráma a felnőtté válásról, na meg az apa/fiú kapcsolatról. Fiatal hősünket apuci a teljes ésszerűség jegyében neveli és a mamutcég egyik projektjét is rábízza. Hősünk kibóklászik a leendő új városközpont helyére terepszemlére, aztán ott is ragad, mert nem semmi figurák bóklásznak ott. Egy ilyen vénuszi teremtményre én is vevő lennék mondjuk... A nem semmi figurák és a velük kapcsolatos kalandok nagyon jók, magukkal vonzzák a nézőt, de a túlságosan sablonos drámai szál nem biztos, hogy feltétlenül kellett volna bele, de mint minden jobbfajta japán filmből, úgy ebből sem lehetett kihagyni.
Rock'n Roll Housewives 4/10, 2012 JP [TRAiLER] Az angol cím röhejes, nem látszik belőle a lényeg, ami a japánban benne van. Szóval 4 középkorú nő elhatározza, hogy zenekart alapítanak és előadják kedvenc dalukat, a Smoke on the Water-t. Az Igarashi Takahisa regényéből származó alapötlet kiváló (bár a rengeteg japán zenés sztori közül nem emelkedik ki), a történet első fele is szórakoztató, aztán amikortól elkezdene komolyodni a dolog, onnantól kezdve nagyon előjönnek a már az elején is zavaró (hogy lehet zenére aláfestő zenét rákeverni???) borzasztó rendezői hiányosságok (mit várjunk ugye egy tévésorozatokon edződött elsőfilmestől?), amik totálisan hiteltelenné teszik magát az előadást. Kár érte, mert a csajok amúgy aranyosak és a zene is jó, főleg a japán akcentussal előadott angol szöveg (egy mukkot se értettem belőle).
Sketches of Kaitan City 1/10, 2010 JP [TRAiLER] Igazából simán lehet, hogy ez egy jó film, csak olyan hangulatban kell elkapni, ami nekem nem szokott lenni. Szóval egy városban történt különféle sztorikat igyekeznek bemutatni, a bezárt hajógyártól kezdve a városfejlesztés útjában álló öregasszonyon keresztül a planetáriumos fickó gallyra ment magánéletéig. Meg még volna gondolom pár hasonló, de belealudtam. Túl sablonosak a sztorik és az egész filmnek borzasztó rideg hangulata van. Nagyon nem jött be.
Afro Tanaka 6/10, 2012 JP [TRAiLER] Akár úgyis jellemezhetném, hogy afféle Moteki 2 (bár messze nem olyan jó), mert ebben is egy 30 körüli lúzer fickó próbál nőt szerezni magának, ráadásul mindössze egyetlen extra skill-je van, mégpedig a Fellaini frizura. Mint a manga eredetű sztoriknak általában, úgy ennek is jó a története és (a japán kultúra értői számára) a humora. Sajnos a rendezés már közel sem az igazi, eléggé széteső a történetvezetés és túl sok a feleslegesen lassú és túlhúzott jelenet benne. Az 5 idióta barátsága, a nőkkel szembeni frusztráció és komplexus, valamint a japán "haji" érzés viszont tökéletesen átjön benne, jó kis útmutató a japán lélekhez. Soha rosszabbat ne lássak!
Robo-G 9/10, 2012 JP [TRAiLER] Ugye mindenkinek mond valamit Yaguchi Shinobu neve? A legfrissebb filmje is követi a korábbiak hangulatát, ügyes, okos vígjáték, tele szerethető figurákkal. Egy robot pedig nem is lehetne ennél emberibb. Ja és Hamada Gaku MINDEN filmje zseniális, meg a csávó is, ahogy a maga mamlasz módján adja elő a monológjait.
Mitsuko Delivers 5/10, 2011 JP [TRAiLER] Ishii Yuuya a tőle megszokott stílust hozza, ezúttal kicsit Kurosawa Donzoko-jából merítve. A főszereplők gyakorlatilag a társadalom számkivetettjei, de ha összetartanak, akkor bla-bla... Egyes elemeiben jó a film, de ha az egészet egyben nézem, akkor valahogy nem áll össze igazán, nyoma sincs benne annak az ötlethalomnak, ami a szenzációs Sawako Decides-t és a nagyszerű A Man with Style-t jellemezte. Naka Riisa meg majd az Umizaru 4-ben lesz az igazi..
Zombie Ass 1/10, 2011 JP [TRAiLER] Mindig megfogadom, hogy nem nézek több ilyet, aztán mégis valahogy csak sikerül... Szóval Iguchi Noboru legújabb kreténsége, ami talán minden eddiginél gusztustalanabb, viszont cserébe legalább a szokásos kellékek (béna művérrel ellátott gumifigurák, botrányosan rossz CG-vel tuningolt "fantázia" "lények", stb.) rettenetesen rosszak. A bosszantó az viszont továbbra sem ez, hanem az, hogy tulajdonképpen ebből az alapötletből (fúúúj...) akár még valami ténylegesen szórakoztatót is ki lehetett volna hozni, még csak túlzottan meg se kellett volna erőltetnie magát senkinek se hozzá... De hát úgy látszik, Iguchi szándékosan a világ legbénábbja és legrosszabbja akar lenni... A főszereplő kiscsaj egyébként nem is lenne rossz, ha inkább a karatéra, meg a bunyókra fókuszálni valami normálisabb rendezővel, még akár lehetne is belőle valaki.
Korede Iinoda 6/10, 2011 JP [TRAiLER] Nekem senki se akarja bemesélni, hogy aki mangát rajzol, az normális. Ez után a film után meg pláne nem. Agybeteg poénok a jópofa 60-as évek végi díszletek között. A mondanivaló pedig egyértelmű, addig vagy érdekes, amíg szó szerint hülye vagy. Horikita Maki hülyének is aranyos.
2012 JÚLIUS
Before Sunrise 8/10, 2011 JP [TRAiLER] A tipikus sztori. Te mit tennél, ha már házasemberként egy gyönyörű nő csábítgatna? Jól szituált főhősünk természetesen enged a csábításnak, azonban (minő meglepetés) a dolgok nem egészen úgy alakulnak, ahogy várná. A krimi ág a klasszikus noir-okra hajaz, a furin és következményeinek bemutatása pedig kellően részletesre sikeredett. Úgy látszik, Fukada Kyoko mostanában a magányos, csábító nőszemélyeket szereti eljátszani, no nem mintha ez akkora baj lenne. A mondanivaló szépen összeáll és átjön a végére, jó kis csendes dráma ez is, némi krimi mellékszálakkal.
The Second Woman 9/10, 2012 HK [TRAiLER] Egy tipikus, szerelmi drámát bemutató kínai operadarab szereplői saját életüket (egy szerelmi háromszöget) kezdik el viszontlátni a darabban. Nagyon ügyes film, egyrészt tetszett a hangulata (a nagy drámát időnként horrorba/thrillerbe illő pillanatok szakítják meg), másrészt jól eltalálták a sztorit is (a Pang bratyók vagy 10 éve próbálják, sikertelenül, aztán hirtelen jön valaki és lazán lepipálja őket), továbbá jók voltak a színészek is, főleg az egyébként eléggé irritáló Shu Qi a kettős szerepben. Kicsit visszajött a hongkongi filmekbe vetett hitem.
Always - Sunset on Third Street '64 5/10, 2012 JP [TRAiLER] Nem vártam sokat a harmadik résztől és sajnos nem is lett túl jó. Itt-ott előjön a két régebbi rész hangulata, a CG pedig nagyon szép (bár helyenként feleslegesnek éreztem, ne már, hogy ekkora költségvetésből nem tudtak egy vonatot kirakni a pályaudvarra, meg kicsivel több régi verdát beindítani), de a kényszeres nézőt meghatni igyekező jelenetekből túlságosan sok volt, túlságosan hosszúak voltak és a többségük egyszerűen nem működött. Aki szereti a csöpögős melodrámákat, az ki ne hagyja azért. Ja és mennyire vagyok otaku, ha értem benne az utalásokat az akkori japán slágerekre/történésekre?
Black Cat in Jail 6/10, 2000 HK [TRAiLER] Az eleje sokat ígér, de aztán elég hamar kiderül, hogy sem egy low budget akciót, sem pedig egy ütős women in prison-t nem kapunk, csak egy börtönben játszódó melodramatikus buddy movie-t (hogy lehet et magyarul írni úgy, hogy ne legyen idétlen?). Állítólag egy trilógia harmadik darabja, de a két korábbi film igazi akció, lehet, azokat érdemes lenne megnézni.
Fairytale Killer 4/10, 2012 HK [TRAiLER] Újabb darabja a Pang bratyók teljes középszerbe fulladásának. Egy-két jól eltalált jelenet, meg (helyenként) Lau Ching-wan jó játéka, de semmi több. A sztori gyenge közepes, a horror már szinte teljesen kiveszett, a mandarin nyelvű szereplőket meg valahogy nem kellene erőltetni, főleg Wang Bao Qiang-t, ő valahogy megrekedt a kínai kisember szerepében, villainként finoman szólva se az igazi. Ahogy a Pang bratyók sem. Talán majd legközelebb, de egyre kevésbé hiszek bennük...
Love in a Buff 9/10, 2012 HK [TRAiLER] Imádom az ilyen filmeket! Pang Ho-Cheung humorát mindig is bírtam (az első rész is szenzációs volt) és ebben a legújabb filmjében aztán néhány elég súlyos dolgot is elenged. Miriam és Shawn Yue nagyon jók, Ekin Cheng cameo-ja egyenesen zseniális, a kantoni trágárságokat pedig magyarként jobban érteni, mint valami angol nyelvterületről nézve. Már alig várom a Vulgaria-t, az legalább ilyen ütős lesz!
Legendary Amazons 4/10, 2011 CN [TRAiLER] Látványosnak szánt, de valójában igen gyatrán kivitelezett kosztümös kínai háborúsdi, amiben túl sok a mélabús melodráma, a látvány sava-borsát nyújtó harcok viszont rettenetesen bénán vannak koreografálva, a túlzásba vitt gyenge minőségű CG-ről nem is beszélve. Finoman fogalmazva is felejthető.
Ousama Game 6/10, 2011 JP [TRAiLER] Cuki kis tinihorror, ami a szokásos sémákat követi, egyszer lazán nézhető, vannak benne kis popsztár idolok is.
An Assassin 5/10, 2011 JP [TRAiLER] Nem vagyok különösen oda a bérgyilkosok lelki szenvedéseit bemutató csodákért (John Woo szösszeneteinél úgyse fog soha senki jobbakat készíteni), így ez a japán próbálkozás is csak egy gyenge közepes. Eleinte igencsak ígéretes, aztán sem a lassú drámai részek, sem a szokásosan idétlen, 1 a 100 ellen csaták nem hoztak lázba. Iwata Sayuri viszont aranyos.
Salvage Mice 6/10, 2011 JP [TRAiLER] Cuki ninják után cuki karate. A sztori a szokásos, a koreográfiák megmosolyogtatóak, de itt-ott egész látványosak, kár, hogy Takeda Rina-t kihagyták a buliból. Ja és mennék vissza Hiroshimába, most azonnal...
Shinobido - Way of the Shinobi 5/10, 2011 JP [TRAiLER] Cuki ninjafilm cuki idolokkal a főszerepben. A sztori so-so, ráadásul túl hosszú benne a drámai szakasz, bár a japánoktól ez azért annyira nem meglepő. A csetepaték viszont jópofák, a ninja fegyverek nagyon látványosak, csak az a sok CG vér ne lenne...
Angry Ranger 10/10, 1991 HK [TRAiLER] HK akció 1991-ből. Ebből következően tökéletes minden téren!
A Simple Life 10/10, 2011 HK [TRAiLER] A film, amit vagy egy évig senki se látott, de minden díjat learatott. Hát, megérte a várakozást, az biztos. Ann Hui filmjeivel mindig szkeptikus vagyok, mert vagy nagyon jók, vagy botrányosan rosszak, ez most szerencsére az előbbi, ami mélységét tekintve a japán drámákra hajaz, ami a sekélyes hongkongi mozi ismeretében igen nagy dicséret. A sztori jó, Deanie Yip és Andy Lau pedig azért nagyon jó benne, mert teljesen természetesek. A helyi filmipar beemelése a történetbe egy szuper külön pluszt ad még mindehhez, a mellékszereplők között pedig olyan zseniket is lehet újra a képernyőn látni, mint például Paul Chun. Röviden: imádtam, pedig tulajdonképpen ez is csak egy melodráma.
Nightfall 6/10, 2012 HK [TRAiLER] Szerencsére csak a film után tudatosult benne, hogy ezt bizony a rettenetesen rossz Murderer alkotói követték el. Hasonló sémát követ ez is, de szerencsére nem annyira botrányosan szánalmas a fő meglepetés faktora, mint a Murderer-é volt. Simon Yam-et mindig élmény nézni, úgy látszik, végre Nick Cheung is megtalálta a maga skatulyáját (szótlan villain, mint mostanában szinte mindig), de van benne Michael Wong (szakállasan nagyon bénán néz ki) és Janice Man is. A sztori so-so, a rendezés so-so, a történetvezetés viszont túlságosan szájbarágós, minden fordulatot kiszámíttat a nézővel, mielőtt megtörténnének, nyoma sincs a meglepetéseknek. Ennek a stábnak van még mit tanulnia...
Marrying Mr. Perfect 3/10, 2012 HK [TRAiLER] Tipikus Wong Jing marhaság, sajnos ezúttal is a mandarin piacra, így a filmjei sava-borsát adó perverz és agyament poénok 99%-ban kimaradtak belőle. Így aztán csak egy gagyi I Do másolat, pár vicces poénnal, gyengécske romantikus szállal ja és persze az elmaradhatatlan jónő áradattal (talán ebben a filmjében van eddig a legtöbb). Gyatra.
My Way 8/10, 2011 KR [TRAiLER] Jó kis II. világháborús hősies eposz, amiben van mindenki a fennhéjázó japánoktól kezdve irdatlan mennyiségű oroszig, de van kínai, német, sőt, még valami arab szereplő is. Kicsit túlhúzott és túljátszott, de ezt az összes általam látott háborús filmről el lehet mondani, úgyhogy nem nevezném hibának. A CG itt-ott kevés egy ilyen nívójú alkotáshoz, viszont Odagiri Jo, Fan Bing Bing, meg a megjegyezhetetlen nevű koreai színészek is jók voltak. A lényeg pedig: nagyon tetszett koreai szemszögből a D-Day (nem spoiler, a film elején a szövegben már benne van ez az info).
Helpless 8/10, 2012 KR [TRAiLER] A poszter populistább szórakozást ígér, mint amit kapunk, de ez pont jó is így, talán végre leszoknak a koreaiak arról, hogy feldarabolt nőkkel adják el a filmjeiket. Mondjuk Kim Min-hee kicsit többet mutathatott volna magából, de annyi baj legyen... Mint krimi és thriller teljesen megállja a helyét a film, vissza is adta a koreaiakba vetett hitemet.
Nameless Gangster 6/10, 2012 KR [TRAiLER] Ez jó kis gengszteres sztori volt, de nem elsősorban a történet, hanem a 80-as évekbeli retró hangulat miatt. A gengszteres sztorik összes szükséges kelléke megtalálható benne, de ha egy kicsit rövidebb és feszesebb, még jobb lehetett volna.
2012 JÚNIUS
Howling 7/10, 2012 KR [TRAiLER] Song Kang-ho filmjeit szeretem, most is jól hozza a kissé kókler zsarut. A Japánból importált sztori ugyan eléggé hajaz egy régi Columbo epizódra, de legalább látványos és helyenként még a poénok is a helyükön vannak. Soha rosszabbat!
You're my Pet 5/10, 2011 KR [TRAiLER] Japánból importált, kínosan kiszámítható sztori (amiből szvsz sokkal többet ki lehetett volna hozni), Korea legszebb színésznője és leggázabb férfi(?) színésze(?). Itt-ott szórakoztató, a zenei aláfestés meg még a nagyon gáz boyband csávók ellenére is hangulatos és jól eltalált. Könnyen felejthető nyári kis hülyeség.
Double Trouble 5/10, 2012 CN [TRAiLER] Jaycee végre a papa nyomdokain, tökös biztonsági őrt játszik, akit többször tökön rúgnak. Habkönnyű kungfu komédia, jócskán nyakon öntve Visit Taiwan reklámmal, valamint a tajvani/kínai barátság erőltetésével. Tulajdonképpen semmi extra, de Jaycee kungfus próbálkozásai és Jessica C latexcucca miatt mégis érdemes lehet rászánni az időt.
Euro 2012 is over so let's get back to movies!
A Lively Geisha 6/10, 1970 JP Szokásos Toei sztori a '70-es évekből, Fuji Junko ezúttal egy határozott(nak tűnő) gésát játszik, Sugawara Bunta pedig (már megint) a háttérbe van szorítva. Tucatszámra vannak ilyen filmek még, ebben sincs semmi kiemelkedő, de azért a kábé két harcért, amit Sugawara lebonyolít, a műfaj rajongóinak megérheti megnézni.
Gabi 6/10, 2012 KR [TRAiLER] Szeretem a valós történelmi alapokon nyugvó koreai filmeket, mert egy gyakorlatilag ismeretlen világot mutatnak be, ezúttal az orosz és a japán birodalom között őrlődő Joseon-ról. A sztori érdekes, a kivitelezés viszont nem az igazi, olyan száraz, hogy időnként elkalandozik a néző figyelme. A főszereplők hozzáállása a Joseon uralkodóhoz viszont szórakoztató, mert hasonlít a kínai filmek propagandájára.
Any Other Side 4/10, 2011 TW [TRAiLER] Egy Polski Fiat 126 kalandjai Tajvanon. Kicsit bővebben, egy nagyon menőnek szánt, de eléggé szánalmasra sikeredett képregényfilm, amiben jópár kultmozi elemei megjelennek a zombis kreténségektől kezdve egészen a spanyol Time Crimes-ig. Gyenge.
Starry Starry Night 9/10, 2011 TW [TRAiLER] Imádom a tinédzserfilmeket. A legjobbak általában Japánban készülnek, de ez a tajvani darab (by Huayi Brothers) is közel van a tökéleteshez. Jó kis álomszerű sztori, amihez a CG jelenetek rengeteget hozzáadnak, nekem leginkább az ilyesmi számítógépes tuningok tetszenek. Még több ilyet!
Nonchan Noriben 6/10, 2009 JP [TRAiLER] Egy aranyos kis sztori, amiben Komaki, a válófélben levő háziasszony rájön, hogy mivel is szeretne az életben foglalkozni. A férjjel történő (száj)karate zseniális végig, Konishi Manami gyönyörű, a mellékszereplőkön jókat lehet virulni, mégis, valami hiányzik ahhoz, hogy igazán jó film legyen.
Love 7/10, 2012 TW [TRAiLER] A Monga rendezőjének új produkciója tipikus kínai/tajvani romantikus dramedy, nagyszerű poénokkal, néhány remek színészi alakítással (Vicki Zhao, Juan Ching-Tien), de a jellegzetes kínai hozzáállással az emberi kapcsolatokhoz (kb. amit szeretnénk, az valamiért nem megy/nem működik). A drámai részek nálam nem működtek, a poénok viszont zseniálisak.
Merantau Warrior 6/10, 2009 ID [TRAiLER] A nagy hype övezte Raid után megnéztem a stáb korábbi filmjét, a Merantau-t is. A forgatókönyv ebben sem egy nagy szám, szinte egyáltalán nincs lőfegyveres harc, az akciókoreográfiák viszont elég jók, bár nagyon látszott a görcsös törekvés arra, hogy mindig pont akkor ugorjon be a következő aprítanivaló a főhős mellé, amikor az előző eldőlt/elrepült. Ettől függetlenül egyszer megérte megnézni, már csak azért is, hogy újfent megbizonyosodjon az ember arról, hogy ezek a dél-kelet ázsiai nagyvárosok nem túl bizalomgerjesztőek.
Dead Snow 6/10, 2009 NO [TRAiLER] Ezek az északi népek nem teljesen 100%-osak, ez ebből a filmből is kiderül. Néhány fiatal elmegy bulizni a havas hegyekbe, ám a helyszínen a nácik alkottak annak idején és ennek pont ők isszák meg a levét. Akár úgyis lehet tekinteni erre, mintha a norvég Iguchi Noboru gyártotta volna, csak van sztori is, így a japán mester mesterműveinél szórakoztatóbb.
Mural 6/10, 2011 HK [TRAiLER] Gordon Chan egy izgalmas témát (mi történik, ha férfi keveredik egy csak nők által lakott területre) dolgoz fel wuxia köntösben, rengeteg (nem annyira magas színvonalú) CG segítségével. Kár, hogy ahogy halad előre a történet, úgy lesz egyre laposabb, pedig a kiindulópont igencsak ígéretes.
A Hammer Films visszatért! Christopher Lee el se ment! És most, hogy a stúdió, amelynek hírnevét köszönheti, elkezdett visszamászni az élők világába, Sir Lee nem késlekedik ebben kisegíteni. A The Resident jófajta albérlős thrillernek látszik (The Tenant, Pacific Heights, stb.), majd meglátjuk mit hoztak ki belőle.
A francia elektronikus zenei duó tagjai saját bevallásuk szerint egész életükben az eredeti Tron rajongói voltak, így aztán nem olyan meglepő, hogy a Disney-nél úgy érezték, van ráció benne, hogy őket bízzák meg a folytatás score-jának megkomponálásával. Rajongóik több mint öt éve nem kaptak tőlük új stúdióalbumot, úgyhogy messiásként várták a Legacy megjelenését. A dolog iróniája, hogy az elkészült művet valószínűleg sokkal inkább fogják tudni értékelni a filmzene fanok, mint a Daft Punk hű követői. Szimfonikus-elektronikus ámokfutásuk nem csak tökéletesen megfelel a soundtrackekkel szemben támasztott követelményeknek (többnyire pont a house-beütések kárára), de ráadásul elmondható róla az, ami manapság egyre kevesebb társáról: rengeteget tesz hozzá a filmélményhez. És ennél jobban nem lehet megdicsérni egy score-t.
Mielőtt hosszasan emelem kalapom a Daft Punk első filmzenéje előtt (bár a duó egyik fele, Thomas Bangalter már kipróbálta magát Gaspar Noé Visszafordíthatatlanjában), mindenképpen érdemes elidőzni azokon a neveken, amiket a tagok inspirációként jelöltek meg: Wendy Carlos (az eredeti Tron komponistája), Bernard Herrmann, Max Steiner, Maurice Jarre, John Carpenter és Vangelis. Namost egy leheletnyi John Carpentert és némi Vangelist leszámítva ezekből a hatásokból abszolút semmi nem érezhető a CD-n, pedig Carlos műve pl. saját bevallásuk szerint igen nagy hatást gyakorolt rájuk. Ez persze azt is jelenti, hogy a Tron zenei motívumait a szerzőpáros nem viszi tovább a folytatásban (dacára annak, hogy a két sztorit a csaknem 30 éves lyuk ellenére is jól megépített híd köti össze), a score-t nulláról kezdték el.
Ahhoz képest, hogy a Daft Punk nem dolgozott még nagy zenekarral (itt 85 fő állt a duó rendelkezésére), a szimfonikus és az elektronikus elemek vegyítése olyan profi, olyannyira magától értetődőnek hat, hogy néha szinte nehéz elválasztani, hogy mik az „élő”, és mik a „mesterséges” hangok. Ez a tökéletes szimbiózis gondoskodik arról, hogy a film emberi (apa-fiú kapcsolat) és gépi (élethalálharc a Rácsban) aspektusa is megfelelő zenei támogatást kapjon. És hogy a score úgy passzol a filmhez, mint kesztyű a kézhez, nem a véletlen műve: Guy-Manuel de Homem-Christo egy interjúban elárulta, hogy a filmet vágták hozzá a már kész score-hoz, és nem fordítva, mint ahogy azt általában szokás – ami persze azt is jelenti, hogy a duó a normálisnál sokkal korábban kezdett dolgozni. A dinamikus, agresszív és fülbemászó hangorkán szintekkel emeli meg a faék egyszerűségű történet és a lebilincselő látványvilág hatását, annyira felnagyítva a film grandiózusságát, amennyire csak lehetséges – és ami egy ilyen mű esetében a legfontosabb, tökéletesen érzékelteti, hogy egy másik világban vagyunk. Nem tudom, készült-e film az utóbbi 10 évben, ami ennyit köszönhet a zenéjének. Gondolj a Conanra, a Predatorra, az eredeti Star Warsra… Igen. Ennyit.
Az albumot nyitó, elektronikusan meglepően visszafogott Overture rögtön prezentálja a főtémát, és megnyugtatja a hallgatót, hogy nem csak ritmusokra, hanem dallamokra is számíthat. Az ezt követő The Grid már szintetizátoron viszi tovább a témát (itt érezhető leginkább a Vangelis-hatás), kiegészülve Jeff Bridgesnek a számítógépen belüli realitást leíró narrációjával – és itt érezzük úgy, hogy kiléptünk a való világ kapuján, és bitek közt találtuk magunkat. A következő számban (The Son of Flynn) pedig mintha Mike Oldfield köszönne be (nem utoljára, ld. még: Solar Sailer). Ahhoz képest, hogy a duó elvileg még 2008-ban kezdett dolgozni a zenén, zavarba ejtően nagy Eredet-hatás érezhető az akciójelenetek egyik visszatérő motívumában, főleg a Fall és a C.L.U. című számokban - ironikus módon ezek egyben a legizmosabb trackek közé tartoznak az egész albumon, és hogy ez jó vagy rossz, azt ítélje meg mindenki maga. Egyébként a hasonlóságra magyarázatot adhat, hogy a zenét Hans Zimmer cégében, a Remote Controlban mixelték – kap is egy „Thanks to” kreditet a CD borítón.
Az akciószámok tipikusan nem ejtenek foglyokat: a The Game Has Changed és a Disc Wars hangfalszaggató ütemekkel érzékelteti a Rácsbéli játékok halálos mivoltát, olyan masszívak és erőteljesek, hogy minden egyes dübörgésük dob egyet a hallgató adrenalinszintjén. De azért a hardcore Daft Punk rajongók is megkapják a magukét. A jó előre agyonreklámozott Derezzedet (október végén már letölthető volt, mint a zene promója) maga a duó adja elő a klubjelenetben. Alig több mint másfél perc, viszont végig egy hajeldobós, kaotikus elektronikus őrület, amit a szimfonikus zenék szerelmesei akár még a „borzalmas” jelzővel is elláthatnak (ellenben, a másik oldalról pl. a líraian lágy, csellószólóval záruló Adagio for Tron számíthat értetlen pislogásokra). Viszont ember legyen a talpán, akinek a filmjelenetet nézve nem fut végig a hátán a hideg, és ül ki egy nevetségesen széles vigyor a képére. Ha van olyan szám ezen az albumot, amit a duó rendszeresen játszani fog a koncertjein a jövőben, akkor az ez, és esetleg az End of Line, ami hasonló stílusú, de struktúrája sokkal kifinomultabb és összeszedettebb (ez talán még a klasszikusabb stílus kedvelőinek sem fekszi meg a gyomrát – túlságosan).
Bár a film sem sikerült rosszul, a Disney legjobb döntése vele kapcsolatban kétségkívül a Daft Punk leszerződtetése volt. Leginkább ők viszik a hátukon az egészet, nem a látványvilág és a 3D. És ez nem kis szó.
Zene az albumon:
Zene a film alatt:
Kiadó: Walt Disney Records Játékidő: 58:36 (a sztenderd kiadás, de van még vagy négy másik)
Magyarország kevés olyan (a kettőből az egyik) fesztiválja közé tartozik, amelyik többet ér a Deákné (mozi)vásznánál. Alább olvasható a nevezésre felbujtó felhívás, uncut.
VÁRJUK A NEVEZÉSEKET!
2011. május 31-ig nevezhetsz Magyarország egyik legjobb filmes rendezvényére. Olyan nagy- és kisjátékfilmeket, animációs és dokumentumfilmeket várunk, melyek 2009. január elseje után készültek. A Nevezési szabályzatot a további részletekkel*innen*, a Nevezési lapot pedig*innen*, vagyhonlapunkról töltheted le. A versenybe került filmek listáját augusztus közepén hozzuk nyilvánosságra. Várjuk a filmeket, találkozzunk 2011 szeptemberében a Jameson CineFesten!
------------------------------ JAMESON CINEFEST - MISKOLC INTERNATIONAL FILM FESTIVAL Cím: 3530 Miskolc, Széchenyi utca 48. | Telefon/fax: (+36) 46 412-228 e-mail:info@cinefest.hu
Az IRIS Dél-Korea eddigi legmonumentálisabb, legdrágább és legsikeresebb tévésorozata, amit 2009-ben epizódonként úgy 1 millió dollárnak megfelelő összegből forgattak, jópár helyi sztár főszereplésével, a nézettségi rátája pedig hatalmas, mintegy 30%-os volt. Nemcsak a nézők, hanem a kritikusok is rajongtak a 20 részes szériáért, ami a 2009-es KBS Drama Acting Awards-on elnyerte (többek között) a legjobb sorozat és a legjobb főszerep díját. A forgatókönyvírók igyekeztek mindent kiadni magukból, a nagyon menőnek gondolt, nemzetközi összeesküvést a középpontjában tudó sztori jeleneteit több országban vették fel, aminek legfőbb érdekessége, hogy a legtöbb külföldi jelenet Magyarországon játszódik. A sorozatot övező hatalmas hype-ot igyekeztek a producerek kihasználni, már bejelentették, hogy lesz második évad, valamint készült belőle egy spin-off Athena: Goddess of War címmel és a koreai sorozatok közül elsőként a mozikat is megcélozták a most tárgyalandó mozifilm, az IRIS: The Movie révén.
Tévésorozatból nem könnyű jó filmet készíteni, főleg abban az esetben, ha a sikereket látva akár még a széria kifutása előtt elkezdik megtervezni a moziváltozatot. A Távol-Keleten általában a sorozat stábjára bízzák a film leforgatását is, ez pedig számtalan buktatót szokott magában hordozni, hiszen a másfél-két órás játékidő kitöltésében gyakorlatlan rendezők sokszor elvesznek a részletekben, így a végeredmény gyakran dögunalmas lesz. Japánban nagy hagyománya van ennek a módszernek, csak az elmúlt néhány évben olyan félresikerült darabok kerültek így a mozikba, mint a teljesség igénye nélkül a GTO: The Movie, az Unfair: The Movie, a Trick: The Movie trilógia, vagy éppen a Gokusen: The Movie. Annak ellenére, hogy nehéz lenne ezeket jó filmeknek tartani, mégis, maga a módszer nem rossz, hiszen világszerte használják (az USA-ból is lehetne számtalan példát említeni), hogy a már megkedvelt karakterek vagy új kalandokba keverednek, vagy a sorozat eseményeinek előzményeit/folytatását taglalják tovább.
Van azonban a sorozatból mozifilm készítésnek egy másik, jóval egyszerűbb és primitívebb változata is, amit elsősorban kínai nyelvterületen szeretnek alkalmazni. Ilyenkor csak fogják a már elkészült produkciót és összevágnak az érdekesebb és látványosabb jelenetekből egy hosszas mixtúrát, azaz gyakorlatilag az eredeti cselekményt besűrítik nagyjából két órába. Véleményem szerint ez egy teljesen értelmetlen vállalkozás, mert a sorozat rajongóit nem fogja érdekelni (minek nézzék meg ugyanazt röviden, amit már hetekig tartóan végigizgultak egyszer), filmként pedig egyáltalán nem működnek ezek a fércmunkák. Talán a legjobb példa ennek szemléltetésére a 2010-es The Kungfu Master, ami egy 120 részes tévésorozat röpke 100 perces kivonata. Hiába verekszi végig az egészet Yuen Biao és hiába néznek ki a csaták és a harcok úgy, mint a 30 évvel ezelőtti Shaw Brothers mozikban, a sztori ilyen rövid idő alatt nem érthető meg, így az egész nagyon hamar tömény unalomba fullad, ráadásul a sorozatokban használt képi világ nagyon szegényes a mozifilmekhez szokott szemnek.
Hogy az IRIS: The Movie készítői miért választották mégis ezt a módszert? Örök rejtély marad. Állítólag ugyan igyekeztek fenntartani az érdeklődést azzal, hogy néhány új jelenetet leforgattak a filmváltozathoz, de ez édeskevés ahhoz, hogy a rajongókat becsábítsák a mozikba.
Mindez azonban még messze nem jelenti a hibák és problémák végét, sőt, ennél sokkal nagyobb bajaim voltak az IRIS-szel, leginkább persze a hitelesség. Ki veszi be még 2010-ben a nemzetközi összeesküvés meséjét, amit néhány popsztár kinézetű nagyon titkos és nagyon különleges ügynök leplez le? Ezzel a háttérrel már csak a zs kategóriás amerikai akciófilmeket lehet eladni, azokat is egyre nehezebben. A pár éve még mozinagyhatalom Dél-Korea a tévében ennyire igénytelen lenne? Továbbá, 2010-ben menő, vagy inkább röhejes az a főhős, aki egyesíti magában a Mission: Impossible technikáját, Sandokan elpusztíthatatlanságát és MacGyver agyafúrtságát? Már az első pár percben nevethetnékem támadt Lee Byung-hun szenvedéseit látva, ahogy haldoklás közben, lőtt sebbel intéz el a Budai Várban egy rakat kommandóst (akik 2 méterről is folyton mellélőnek, de az egész filmben nem tud normálisan lőni senki , majd egy ki tudja honnan előkerült drótkötéllel ereszkedik le a várfalon. Talán a forgatókönyvírót nem Bollywoodba kellett volna szakmai gyakorlatra küldeni...
A hiteltelenség végig folytatódik a majd’ 2 óra során. Az északiak egyik misztikusnak szánt figurája, a bérgyilkos úgy néz ki, mint bármelyik itteni emós gyerek. Hogy gondolták azt, hogy T.O.P., egy fiúcsapat (Big Bang) oszlopos tagja jócskán kisminkelve hiteles lesz északi kémként? Mindent a nézettségért, biztos tinilányok milliói lettek a sorozat rajongói őt látva. Vagy ott van a kollégája, a nehézbombázó Kim Seon-hwa, aki bármelyik déli agassi-t felülmúlja a külsejét tekintve. Ez nem is meglepő, mert egy igazi déli agassi alakítja Kim So-yeon személyében. Biztos velem van a baj, de nem tudom ugyanahhoz a néphez tartozónak elképzelni, mint ezt, valamint ezeket a harciasan csinos elvtársnőket.
Vicces (bár a fentiekkel szemben érthető) az is, hogy az összes helyszínt igyekeztek sok nézőpontból felvenni, hogy remek vágóképeket tudjanak adni az egyes jelenetek között. Phenjan esetében ez nem sikerült, mindig ugyanaz a rossz felbontású, nehezen kivehető képkocka jelenik meg, amikor a mindig a Kedves Vezetőre hivatkozó helyi egyenruhás urak mondatai következnek. Sajnos a nagyvezér, Kim Jong-il nem ért rá, vele nem foglalkoznak (aki rá lenne kíváncsi, nézze meg a zseniális japán tokusatsu paródiát, a The Monster-X: Attack the G8 Summit-ot).
A röhejesen hiteltelen összeesküvés elmélet (maga az IRIS a nemzetközi szupertitkos szervezet neve egyébként, ami átnyúlik Észak és Dél-Korea között, behálózza természetesen a nemzetbizetonsági hivatalokat is) és a sorozat összevágásából adódóan szinte percenként bekövetkező fordulatok izgalmakat nem nyújtanak, viszont egy idő után remekül követhetetlenné és unalmassá válnak. Aki nem tud koreaiul és nem figyel oda nagyon, az egy idő után nem is tudja megkülönböztetni egymástól a sok Kim-et, meg Park-ot. A vagdosás egyetlen előnye, hogy az ázsiai sorozatokra jellmző hosszú és csöpögős drámai pillanatok szinte teljesen kimaradtak, de mindig észrevehető, hogy eredetileg hol voltak.
Igazából mind a sorozat, mind a film a teljesen érdektelen, nézhetetlen kategóriába tartozna, ha nem lenne benne a magyar szál. A sztori első harmada ugyanis javarészt Pest megyében és a Balatonon játszódik, és ezek a jelenetek mentik meg az egészet. Igazi guilty pleasure végignézni, ahogy Lee Byung-hun sorba áll vonatjegyért a Nyugatinál, nem akar gulyást enni (ha jól azonosítottam be) Vác főterén, gépeltérít a tököli reptéren, stb. Jópofák a régi Bujtor István filmeket idéző autós üldözések, amik legjobbja az a jelenet (figyelem, Opel Astra-val üldöznek egy 5-ös BMW-t és utolérik!!!), amikor a Nagykörútról egy gyors vágással beszáguldanak a résztvevők előbb az Alagútba, utána a Hajógyári szigetre, majd az elmaradhatatlan balesetet (egyébként miért van minden újabbkeletű koreai thrillerben legalább 1 autóbaleset?) mindenki lazán, szinte sérülés nélkül túléli. A legemlékezetesebb pillanat mégis a Vasúttörténeti parkban látható, amikor az egész film legjobb alakítását nyújtó magyar takarítónő (akit minden bizonnyal egy magyar takarítónő alakít) észreveszi a lőtt sebbel ájuldozó Lee Byung-hun-t, majd imádni való hanglejtéssel szól be a mentőknek telefonon, hogy „itt fekszik egy vérző ember az irodába’!”.
A magam részéről egyáltalán nem értem azt a hatalmas hype-ot és imádatot, ami körüllengi a neten az IRIS-t, még különféle magyar oldalakon is. A készítői annyira nagyot akartak dobni, hogy átcsúsztak a ló túlsó oldalára, és annyira túlhúzták az egészet, hogy a végeredmény szánalmasan rossz lett. Mégis, minden hülyeség ellenére a magyar szál miatt nem feltétlenül elfecsérelt idő végigszenvedni, bár a két óra jóval hosszabbnak fog tűnni.
Ez a western csak nem akar megdögleni – pedig nincs még egy műfaj, amit annyiszor próbáltak már temetni. Most éppen itt a Red Hill, ami igaz, hogy ausztrál, igaz, hogy modern környezetben játszódik, mégis akkora western, amekkora csak a puskacsövön kifér. Egy eltorzult arcú gyilkos érkezik az Isten segge alatti kisvárosba, és egy árva szó nem sok, annyi nélkül kezdi forró ólommal osztani rettenetes igazságát – a pokol és a halál lovagolnak utána. A rendőrőrsön első napját töltő tiszt pedig, aki feleségével a nyugodt élet – kac-kac – reményében költözött oda, lassan megkérdezheti magától, hogy a jó oldalon áll-e. Mert a torz mészáros lehetne akár Clint Eastwood is – és neki mindig jó oka volt embereket leölni.
Mint sok pályatársa, Patrick Hughes is a reklámfilmszakmából érkezett a szélesvászonra, de azt mindjárt egy iszonyúan feszes, brutális és tökös bosszúwesternnel tette. Pedig 2008-as Signs című rövidfilmje még egy imádnivalóan bájos és vicces szerelmi történet volt, amiből nem feltétlenül vezet egyenes út egy vérmocskos mozgóképes leszámoláshoz – na, erre varrj gombot. És a Red Hill nem ejt foglyokat: rövid, feszes és kegyetlen, Hughes veterán filmeseket megszégyenítő rutinnal bontja ki a cselekményt. Épphogy megismerjük a főhőst, Shane Coopert (a true bloodos Ryan Kwanten), máris egy állítólag pumaszaggatta (még egyszer: Ausztráliában vagyunk!) állattetemhez hívják ki (lóháton), és ezt nyugodtan vehetjük jelnek is. Röviddel ezután érkezik a hír: egy veszélyes bennszülött, Jimmy Conway, akit 1995-ben sitteltek le gyilkosságért, megszökött a börtönből (nem akármilyen kifinomult módszerrel: átrobbantotta a falat), és valószínűleg egyenesen Red Hillbe tart, hogy bosszút álljon a rendőrökön, akik annak idején elkapták.
Minden szép fekete és fehér, ugye? Mániákus gyilkos ámokfut, a rend tisztes őrei igyekeznek az útját állni. Hát nem. Csak rövid időnek kell eltelnie, hogy egész Dánia mindenestül bűzleni kezdjen. Jimmy sorra irtja a seriff kompániáját, de a szintén útjában álló Shane-t mégis életben hagyja. Valami nem stimmel. Hughes kezdetben úgy kezeli Jimmy figuráját, mint valami sorozatgyilkost egy komolyabb slasherből. Maszkszerűen torz arcával néma úthengerként megy végig a városon, a kiiktatására összegyűlt fegyveres redneckek (igen, a kenguruk földjén is van belőlük) levágott fejű csirkékként kezdenek rohangálni a megjelenésekor. Lassan aztán nyilvánvalóvá válik, hogy a Red Hill egy tipikus Clint Eastwood western kifordítása. Itt most nem a szótlan, bosszúálló pisztolyhős áll a történet középpontjában, hanem a mind érdemi harcra, mind menekülésre képtelen áldozatai.
Jimmy szerepében Tommy Lewis maga a testet öltött könyörtelenség és megtorlás. Egyébként sem az a szép ember, akinek láttán elolvadnak a nők (felidézve a közelmúlt egy másik revansfilmjét, a Machetét, megkerülhetetlen és tagadhatatlanul fontos kérdés merül fel: vajon ő, vagy Denny Trejo a rondább?), összeégett fizimiskáját látva pedig minden szépségszalon tulajdonos felkötné magát. És persze ez is része annak, hogy szinte misztikus alakká válik. Akárcsak a spagetti westernek hősei, ő is tévedhetetlen, célt téveszthetetlen, kinyírhatatlan, sőt, érinthetetlen (legalábbis a fináléig) bosszúóriás, aki a szeme sarkából, tükröződő felületekről is észreveszi a rá leselkedő veszélyt, és két vágás közt, látszólag lehetetlen módon, innen amoda kerül.
Leginkább a súlyosan apokaliptikus hangulatú Fennsíkok csavargója sejlik fel, már csak maga a város miatt is. Shane-en és feleségén kívül egyetlen egyszer sem találkozunk Red Hill olyan lakójával, aki ne a seriff társaságába tartozna. Mintha nem élnének itt ártatlanok, nők, gyerekek és öregek, csak erkölcstelen, gyilkos gazemberek, akik arra várnak ezen az istentelen helyen, hogy végre eljöjjön értük a kaszás. És el is jön. És csak akkor szólal meg, és akkor is csak egyetlen egyszer, amikor bevégezte a dolgát. De azzal az egy mondatával még utoljára jól picsán rúgja a nézőt, aki balga módon még mindig hinne a világ szépségében és jóságában.
A Magyar Posta jóvoltából karácsonyi kidobozolás-sorozatunk kezd lassan olyan végtelen lenni, mint az Onedin család (húsz év alattiaknak: az Onedin család a Barátok közt angol változata, barkókkal). Újabb csomag Japánból, van benne kutya is.
Nem láttam még olyan filmet, amit nézve vakargatni kezdtem a fejem, hogy „arorhadtéletbe, öregszem”. Pedig már túl vagyok az első olyan élményen is, hogy egy 18 körüli (vagy legalábbis annak látszó) lány, akire házunk lépcsőházában mosolyogva ráköszönök (naná, szép lány volt), csókolommal köszön vissza (jelzem, még épp innen vagyok a harmadik x-en) - de a Scott Pilgrim szűk két órájának töménysége, harsánysága és fárasztó audiovizuális őrülete még ennél is kiábrándítóbb volt. Na, jó, csak majdnem. Persze lehet, hogy nem is a korral van a baj, hanem a beleéléssel. Sosem voltam pl. videójátékbuzi, és sosem gitároztam zenekarban sem. Nameg nem jártam 17 éves kínai katolikusnövendékkel sem – igen, azt hiszem, ez utóbbi lehet a gubanc. Csakhogy az ugyane jellemzőket felvonultató eredeti képregényt mégis piszkosul élveztem. Szóval jobban belegondolva, talán mégsem bennem van a hiba.
A címszereplő egy 22 éves srác, aki meleg barátjával kénytelen osztozni egy lakáson, és éppen egy középiskolás lánnyal jár. Ekkor azonban belép az életébe álmai nője (szó szerint: először álmában találkozik vele), Ramona, és azonnal szerelembe esik. Pechjére nem elég hódítással elnyernie a lány kezét, ha vele akar maradni, meg kell küzdenie hét gonosz expasijával is – illetve maradjunk annyiban, hogy exével. Méghozzá életre-halálra.
A Scott Pilgrim azon ritka képregényadaptációk egyike, amik hűen követik az eredeti forgatókönyvét, és ennek ellenére is félresikerülnek (ld. még: Watchmen). Mert ugye a sztori nem minden. Edgar Wright javára legyen írva, mindent megtesz, hogy a célközönség számára vonzóvá tegye a filmet: frappáns vizuális megoldások, igényes trükkök, a valóság és a videójátékok világának ügyes képi-tematikai összeházasítása, pörgő cselekmény. A baj, hogy ezt mind sikerül túlzásba vinni, és hosszú távon túlterhelni vele a nézőt, aki végül kimerülten áll fel a székből. A teljes, hatrészes sorozat egyetlen filmbe sűrítése ugyanis azt jelenti, hogy nincs idő megállni, és megszeretni a karaktereket, nincs idő beleélni magunkat az akció és a romantika forgatagába, a vizuális gegekhez pedig az első fél óra után hozzászokunk annyira, hogy önmagukban ne tudjanak lenyűgözni. Az érzelmi vonal hangsúlyosabbá tétele híján, és főleg, a karakterek elnagyolása következtében mindaz, ami a képregényben cool és laza volt, itt erőltetettnek és mesterkéltnek hat.
Ráadásul a film legnagyobb negatívuma sajnos pont a főszereplője. Michael Cera nem Scott Pilgrim. A színészi tehetségével ugyan nincs baj, ezt bizonyította már korábban is, és bizonyítja most is, a pofont inkább a castingosnak kellene kiosztani. Scottba a képregényben is szorult ugyan egy adag lúzerség, de alapvetően egy hétköznapi, szerethető, jófej és jóvágású srác benyomását keltette az olvasóban. Cera viszont, vézna alkatával, nyivákoló hangjával és nerdarcával igazi lúzerszerepekre született (végig az járt a fejemben, hogy milyen rohadtjó Kick-Ass lehetett volna belőle), és ebbe a kategóriába rángatja le a főhőst is. Innentől pedig borul az egész film. Mellette Mary Elizabeth Winstead bájos Ramona, de nem sikerül kellően érzékeltetni benne azt a különlegességet, ami rabul ejti Scottot – paradox módon pont a félredobott kínai kiscsaj, Knives karaktere sikerült a legelevenebbre, és lehet örülni a szerepükben láthatóan élvezettel lubickoló ellenfeleknek is (Brandon Routh-tól Chris Evanson át Jason Schwarzmanig).
Hiába a stílus, a vagányság, a vizualitás, ha hiányzik mögüle a lényeg, akkor az egész csak egy gimmick marad. Ahhoz meg már ténlyeg öreg vagyok, hogy annyival beérjem.
Gőzöm sincs, Alexandre Aja hogyan értékeli a saját karrierjét, azt meg végképp képtelen vagyok elképzelni, hogy évekkel ezelőtt, amikor a rendezésbe belekezdett, mit szeretett volna elérni. Valószinűleg nem csupán arról akart elhíresülni, hogy remake-eken kívül soha a büdös életben nem rendezett semmi mást.
Ennek ellenére jelen pillanatban így áll a dolog; ez főleg azért elszomorító, mivel emögött a kreatív szempontból önmagát még legkevésbé sem megerőltetni vágyó attitűd mögött egy tehetség bújik meg, aki ért az izgalomkeltéshez, a hangulat-kreáláshoz, és nyilvánvaló szerelmese a horrornak.
A Haute Tension kismillió nyolcvanas évekbeli slashert koppintott (arról már nem is beszélve hogy a forgatókönyv pofátlanul lopott Dean Koontz Intensity c. regényéből, amelynek addigra már készült egy feldolgozása), a Hills Have Eyes nem ért fel Wes Craven klasszikusával, a Mirrors egy eleve harmatos koreai film gyér re-make-je lett, a Piranha 3D pedig...
A Piranha 3D egyes jelenetei már-már nevetséges módon szórakoztatóak. A film felénél van egy igazi un. show stopper – egy jelenet, amely eltart vagy húsz percig és valószinűleg a legvéresebb jelenet, amelyet amerikai filmben valaha láthattunk. Ahogy eszkalálódik, ahogy össze van vágva, ahogy el lett játszva – ergo ahogyan filmre vitték -: nos mindez olyan széles szarrágó vigyort varázsolt a pofaberendezésemre, amilyet film már régóta nem. Aztán vannak apró, gonosz ötletek a Piranha 3D-ben, amelyek szintén a hozzám hasonló beteg agyak ízlésvilágába illenek és láttukra az ember a tartóztathatatlan röhögésen kívül más reakciót sem nem akar, sem nem képes kipréselni magából.
Egyszóval a film – úgy a felétől – óriási móka, főleg ha figyelembe vesszük mennyi, a mainstream-hollywoodi filmektől szokatlan, minőségi cici díszíti. A színészgárda sem utolsó, a nyolcvanas évek tinifilmjeinek királynője, Elisabeth Shue végig simulós sheriffegyenruhában pucsít, Adam Scott szimpatikus férfifőhős, a mellékszerepekben pedig olyan műfaji veteránok ágálnak, mint Christopher Lloyd (totális Brown doki módban) és Richard Dreyfuss.
Ennek ellenére a dolog valahogy nem áll össze nekem (tisztában vagyok vele, hogy ez nem kritikai kategória, de a Geekz nem a Cahiers du Cinema, úgyhogy pofa be.) Azt hiszen leginkább Aja ambíciójának hiánya zavar, hogy megelégszik egy hetvenes évekbeli klasszikus újraforgatásával (a finálé egy az egyben Joe Dante Piranha-jából lett átemelve, és éppen ezért olyan izgalmas, amilyen.) Persze, a 2010-es Piranha készítői sosem állították, hogy egy vérben és csöcsökben tocsogó filmlecsónál többet szeretnének összerittyenteni, mégis zavar a vákum, amelyben az akarás mintha nem is létezne; kellemetlen egy kreatív állapot, amelyben lemondunk arról, hogy valami olyat alkossunk, ami valóban a sajátunk. És erre alapozni egy karriert, urambocsá’ egy életművet? Ha Alexandre Ajának ez elég, hát lelke rajta.
Vigyázat! Az írás spoileres.
Volt egy katasztrofálisan kivitelezett biciklis ugratásom, lebénultam és egy-két órán át magatehetetlenül feküdtem az avarban, amíg megtaláltak. Nem azt mondom, hogy át tudom érezni azt, amit a srác érzett, mert az bődületesen nagy pofátlanság lenne, de nem tudtam nem olyan szemmel nézni a filmet, hogy vajon bennem is ilyen gondolatok futottak-e végig akkor. És tényleg, nem életem filmje pergett, hanem kis apró, idegesítő dolgokon járt az eszem, ott van a zsebemben a telefon, de nem tudom kivenni basszameg, miért ilyen szarul ugrattam, ez a bogár nehogy rámmásszon, lépéseket hallok, hahó. És ezek a kis apró, idegesítő dolgok mind benne vannak a filmben, ahogy a főszereplő feltérképezi a környezetét, számbaveszi a felszerelését és végiggondolja, hogy milyen jelentéktelennek tűnő döntések vezettek a balesethez. Félek lelőni a film talán legjobb jelenetét, ezért inkább egy hasonló epizódot citálok ide a saját élményeimből: amikor a kórházban feküdtem és még nem tudtam járni, visszatérő álmom volt, hogy futok, sétálok, vagy éppen állva vizelek. Danny Boyle, ezúttal naturalizmussal felvértezett, kapkodó, töredezett stílusa – az előzetes várakozásaimmal ellentétben - remekül visszaadja a fogságba esett főszereplő csapongó gondolatfutamait, fokozatos leépülését és egyre elkeseredettebb küzdelmét a szabadulása érdekében.
Egy biztos, a befejezés túlhalad az ideális végponton. A giccsbe forduló zárlat egy wikipédia szócikk aprólékosságával tájékoztat a főszereplő életének további alakulásáról és a bombasztikus képek segítségével dicsőségesőben füröszti Aront és megpróbál hőst faragni belőle. Így pont a lényeg veszik el, az ember, aki felelőtlen és ostoba módon kockáztatta az életét, de egy emberfeletti és valóban hősies tett véghezvitelével azonban kapott még egy esélyt élete folytatására. Az, hogy mihez kezdett ezzel a második eséllyel, már nem lényeges, főleg nem olyan formában, ahogyan azt a film az utolsó pár percében tálalja. A lényegnek annak kellett volna lennie, hogy szorult helyzetben, akár ilyen hihetetlennek tűnő tettre is képes az ember, és megpróbálni érzékeltetni, milyen idegállapot szükségeltetik ennek a borzasztó tettnek a végrehajtására. Erről vonja el a figyelmet a lezárás, és emeli hősi alakká Aront. Márpedig egy igazi hősnek már nem is olyan nagy világrengető dolog megválni a saját karjától, így maga a tett jelentősége kisebbedik. 
A Fűrész 2, 3 és 4 illetve a Repo! - A genetikus opera rendezőjét, Darren Lynn Bousmant eddig sem a horror műfajának megújítójaként ünnepeltük, és valószínűleg.jpg)
Az igazi férfiak szeretik a kaiju-t! Kim Jong Il pedig igazi férfi, amit mi sem bizonyít jobban, mint a brutális méretű háreméről regélő legendák, és az ezen legendákat „feldolgozó” dél-koreai ellenpropaganda filmek. Nagy általánosságban azonban elmondható, hogy minden városi legenda mögött rejlik azért némi valóság. Bár a déli szomszéd által mozgóképen prezentált „tények” valószínűleg nagyrészt a rendező képzeletének szüleményei, a Kedves Vezér saját maga által büszkén hangoztatott elképesztő méretű filmgyűjteménye mögött azért ott lapulhat az igazság maga. Köztudottnak számít ugyanis ama tény, hogy a legidősebb Kim vezér egyszerűen odavan a filmekért! Azonban igaz, ami igaz, meglehetősen szélsőséges véleménye van a filmkészítés művészetéről, amelyet az 1971-ben általa közzétett „On thoroughly establishing a revolutionary film-making system of our own” című elmélkedése is ékesen bizonyít. A tömör esszé lényege, hogy az észak-koreai filmgyártás céljai kimerülnek abban, hogy tökéletesen kiszolgálják a pártot, és az általa felállított normákat. Nem meglepő tehát, hogy az észak-koreai filmeket a velejéig áthatja a propaganda, és a pártérdek, amely mögött néha, ahogy a Pulgasari című kaiju film esetében láthatjuk, ahogy szégyenlősen, de megbújik a Kedves Vezér gyermekded filmek iránti szeretete..jpg)
Mivel halvány fingjuk sem volt, hogy hogyan is kellene kaiju-t készíteni Shin Sank-ok mellé „leigazoltak” japánból pár szakembert, akiket a Toho stúdió némi anyagi ellenszolgáltatás fejében természetesen rendelkezésre is bocsátott a kommunista ország számára. Mindezért csupán garanciát kértek az észak-koreai kormánytól arra, hogy honfitársaikat a munka elvvégeztével haza is engedik. A japánok aggodalma nem volt alaptalan, hiszem a 70-es évek vége és a 80-as évek eleje között az észak-koreai titkosszolgálat mintegy 11 japán illetőségű embert rabolt el, fogalmazzunk úgy „kulturális célok” végett. A tárgyalások lefolytatása után aztán Teruyoshi Nakano-ra Godzilla megalkotójára a speciális effekteket bízták, míg Pulgasari „legendás” kosztümjét a heisei szériában (1984 – 1995) Godzillát alakító Kenpachiro Satsuma ölthette magára..jpg)
Túllépvén az agyunkba táplált politikai üzenethalmazon igazából semmivel sem nyújt többet a film egy átlagos óriás-szörnyfilmnél. A színészi játék hozza egy japán kaiju által elvárt színvonalat, a forgatókönyv nemkülönben, a különbség egyedül abban van, hogy a történet a középkori Koreába került áthelyezésre. A speciális effektusok tekintetében azonban nem nagyon lehet okunk panaszra. A Toho szakemberei igazán kitettek magukért, hiszen a film kimondottan látványosra sikeredett. Természetesen egy kaiju-hoz mérten. Egyértelműen látszik a szörny megjelenésén, és az arcáról mutatott közelik közbeni grimaszolásaiból, hogy a mechanikus effektus, és jó néhány beállítás egy az egyben át lett vége a korszak Godzilla filmjeiből. Nincs is ezzel gond, hiszen mindannyian szeretjük a Godzilla filmeket ugye?
Norvégia válaszolt Hollywoodnak: André Ovredal áldokumentumfilmje keresztbe nyeli le nagyköltségvetésű álomgyári testvérét, a 2008-ban bemutatott Cloverfieldet, és mint több társa az utóbbi években, onnan pumpál friss vért a gyengélkedő, holtsápadt horrorba, ahonnan a legkevésbé várnánk. És most nem csak a származási országra gondolok: mert ki hitte volna, hogy látni fogunk még olyan áldokut a műfajban, ami azzal a kiábrándítóan unalmas, fontoskodó sorral kezdődik, hogy „ezt a bizonyíthatóan hiteles felvételt itt és ilyen körülmények közt találták”, és mégis képes székbe szögezni minket? Ráadásul egy olyan koncepcióval, amit hallva először egy komikus filmet várnánk. 
Azért a The Troll Hunter nem tökéletes film. A lények titokban tartásáért dolgozó kormányzati összeesküvés felesleges és elnagyolt történeti elem, a karakterek pedig, a magányos, mogorva, és mocskos munkájába belefáradt, de minden tipikus coolságtól józanul távoltartott trollvadászt, Hanst leszámítva, egymással felcserélhetők (ez utóbbit a film mintha némi iróniával el is ismerné: az egyik stábtag halála után vonattal érkezik az utánpótlás, és egy perccel később minden visszatér a régi kerékvágásba). És persze nem sikerül elkerülni a műfaj fárasztó kliséjét sem, vagyis a kameraman ezúttal is csak forgat, és forgat, még akkor is, amikor már minden ép- és bomlott elméjű ember mindenét elhajítva menekülne.
"Peace was never an option." Még biztosabbak lehetünk abban, amit eddig is tudtunk: Matthew Vaughannél jó kezekben van az X-Men franchise, McAvoynál és Fassbendernél pedig jó kezekben van Xavier és Magneto karaktere. Szuperhősfilm egymás ellen forduló barátokkal a kubai válság árnyékában? Jöhet!
1348-ban, a szegénységtől és háborútól már amúgyis megtépázott Angliában tombol a pestis, ami lassan kiirtja csaknem fél Európát. De a fekete halálnak komoly vetélytársa akad az emberben lakó szörnyeteg személyében. Christopher Smith minden szempontból brutális filmje kényelmetlen látlelet egy sötét és kegyetlen korról, és főleg, az emberről, aki a nyomás alatt magasztos ideák zászlaját lobogtatva ereszti ki a gőzt, és pusztít, rombol, és öl közben, amerre jár. A járványt az emberek fele Isten büntetésének, a másik féle a Sátán machinációjának tudja be, a vallási fanatizmus minden formája gátak nélkül burjánzik. 
A Black Death azon filmek hosszú sorát gyarapítja, amik kimondják, hogy legyen szó akár pusztító járványról, akár tomboló szörnyetegről, magáról a Sátánról vagy földönkívüli agresszorokról, az igazi gonosz mindig maga az ember. Dario Poloni forgatókönyve (ez a második munkája, az első a Wilderness volt – az kettőből kettő) lassan, gondosan építi fel az ezeréves, de mindig aktuális tanulságot, miközben jó darabig úgy tűnik, a sztori pusztán egy középkori road movie, egy lehetséges természetfeletti szállal megfűszerezve. De a falubéli események zenitjét képező vérfürdő után a film váratlanul egy olyan befejezésre fut ki, ami az említett tanulságot duplán húzza alá, és kényelmetlen gondolatok közepette hagyja magára a nézőt. 
Coenék új filmje nem véletlenül vált máris pályafutásuk legnagyobb pénzügyi sikerévé. A félszemű egyszerűbb, tisztább és kommerszebb, mint bármi, amit eddig forgattak, nyugodtan oda lehet tenni Charles Portis regényének első, John Wayne főszereplésével készült adaptációja (A félszemű seriff) mellé. Olyannyira, hogy néhány nagyon tipikus jelenetet, nameg az operatőristen, Roger Deakins munkáját leszámítva, ezt a filmet, így, szinte bármelyik tehetségesebb amerikai rendező le tudta volna forgatni. Ettől persze A félszemű még jó film – de csak épphogy, és felkerült azon Coen-művek listájára, amikhez nem kellett volna pont ez a rendezőpáros. 
Ezek a ritka pillanatok azonban sajnos elvesznek a konvencionális westernköntösben, és az egyszerű történet ráadásul csak az utolsó fél órában képes emocionálisan kiaknázni a különös trió közt képződő köteléket, ami bajtársiasságról, férfiasságról és elszántságról mesél. A katarzis még épphogy becsúszik a záró, immár felnőtt Mattie-t követő jeleneteknek hála, addig pedig csak az alakítások (mindenkinek az ízes akcentusával) és Deakins képei tartják a lelket a nézőben (ez az első amerikai western a Fegyvertársak óta, aminek látványvilága meg tudja idézni a műfaj klasszikus darabjainak technicolor dicsőségét) – mert egyébként még Carter Burwell keresztény nótákkal kiegészülő zenéje is csupa westernkliséből épül fel. A technikai profizmus persze abszolút elvitathatatlan a filmtől, sőt, ilyen szempontból a ’69-es verzió és ez ég és föld, elég csak megnézni az említett leszámolásjelenetet. Az eredeti mind jó, mind rossz értelemben véve rutinosan megrendezetett fináléja óvodások rögtönzött cowboyosdijának hat Coenék izgalmas és gyönyörű vizuális költészete mellett. Bár az egész film olyan hatásos lenne, mint az a néhány perc. 
3 millió dollár fél percért. Az testvérek közt is 100 000 dollár egyetlen másodpercért. Ennyibe került a reklám a tegnap esti Super Bowlon, és mint általában, a hollywoodi stúdiók két kézzel szórták a pénzt, hogy promotálják legnagyobbnak szánt tavaszi-nyári durranásaikat. Amerika Kapitány, cowboyok, űrlények, invázió, gyors kocsik, tökös férfiak, szörnyetegek és szuperhősök. Bepillantás a nyár nagyjaiba.
A Vampire Warriors-ról mindent elmond az a három szó, hogy Dennis Law rendezte. Az úriembert nyugodtan nevezhetjük a hongkongi Ed Wood-nak, vagy Uwe Boll-nak, elvégre nyílt célja, hogy kiérdemelje a legrosszabb helyi filmrendező titulust és bizony minden egyes újabb produkciójával bizonyítja, hogy érdemes a megtisztelő címre. Viszont a Vampire Warriors-ról mindent elmond az a pár szó, hogy Jiang Lu-Xia a főszereplője, azaz rossz film nem lehet. A kérdés csak az, hogy Law, vagy Jiang jelenléte számít-e többet?
Law mester múltjáról annyit érdemes tudni, hogy az Egyesült Államokban folytatott filmes tanulmányokat, ám amikor hazatért Hongkongba, úgy vélte, hogy az ingatlanbizniszben jobban tud majd érvényesülni. Ez így is történt, ám sokak pechjére összehaverkodott az egyik legnagyobb filmproducerrel, a triádfőnökként is elhíresült Charles Heung-gal, aki azt ajánlotta neki, hogy lessen el filmes trükköket a rutinos öreg rókáktól. Law így is tett, amiből az következett, hogy 2005-ben már Johnnie To-ékkal dolgozott együtt, többek között a két Election producereként és befektetőjeként, sőt, egy ideig a Milkyway Images elnökeként is tündökölt. Ha már lúd, legyen kövér alapon pedig belevágott saját ötleteinek megvalósításába, amihez a producerként szerzett kapcsolatoknak köszönhetően neves sztárokat, állandó szereplőket és jó nevű operatőröket, valamint akciókoreográfusokat tudott szerződtetni. Rendezőre és forgatókönyvíróra nem akart költeni, hobbiját szerzői filmekkel akarta kiélni, úgy vélte, ő maga a hongkongi Kitano Takeshi.
Ám amíg a nagy Kitano tett már le ezt-azt a filmvilágban, addig Law mesterről már nem mondható el mindez. Filmjei a guilty pleasure kategóriába esnek, a kritikusok minden egyes mozijáról lehúzzák a keresztvizet, ráadásul túl sok eredeti ötletre sem tellett még tőle. Korai ártatlan tinivígjátékai (The Unusual Youth, Love @ First Note) még inkább a Gold Label fiatal sztárjainak promotálásáról szóltak és első akciófilmje, a Fatal Contact sem zavart sok vizet. A fordulópontot az SPL spinoffjának szánt, rettenetesen rosszul összetákolt Fatal Move jelentette, amiben minden benne volt, ami egy jó filmhez kell (Herman Yau az operatőr, Li Chung-Chi az akciókoreográfus, a főszerepekben pedig olyan nevek, mint Sammo Hung, Simon Yam, Wu Jing és Danny Lee), de benne volt a Dennis Law faktor is, ami tönkrevágta az egészet. Azóta készített drámát (A Very Short Life), Pang bratyókat majmoló horrort (Womb Ghosts) és egy újabb látványos, de gyengécske akciófilmet (
Mindezek tökéletesen jellemzőek legújabb mozijára, a Vampire Warriors-ra is. Sajnos Law mester is áldozatául esett az Egyesült Államokból kiindult vámpír és Twilight mániának, amit a maga sajátosan idétlen módján igyekezett hozzáigazítani a helyi nézők igényeihez. Hihetetlen fantáziával kitalált három vámpírtípust, a „jó” vámpírokat (értsd: vegetáriánusok, azaz csak disznóvéren élnek), a „rossz” vámpírokat (embervérrel táplálkoznak) és a „főgonosz” vámpírt (vámpírvérrel táplálkozik). Zseniális. Hogy miért nem próbált némi színt vinni a játékba a legendás „hopping vampire” filmek karaktereiből, rejtély marad. Homályosan emlékezett rá, hogy hongkongi film nem lehet meg kungfujelenetek nélkül, úgyhogy gyorsan újfent leszerződtette a a Bad Blood-ban már bevált párost, az amúgy nagyszerű koreográfus, Li Chung-Chi és a legjobb fiatal akciósztár, Jiang Lu-Xia személyében. Innentől kezdve csak annyit kellett volna a forgatókönyvbe beletenni, hogy minél többször essenek egymásnak a vámpírok és Jiang, már ezzel egy jó kis kungfu mozit ki lehetett volna hozni a sztoriból.
Persze nem így történt, Law mester meg akarta ismertetni a vámpírlét kínjait és nehézségeit a nézővel. A cím ellenére a film első felében gyakorlatilag nem történik a világon semmi, a „jó” vámpírok jajveszékelnek csak, hogy milyen sanyarú az ő sorsuk és milyen rossz az, hogy nem éreznek semmit. Ezzel nagyon következetes is a rendező, hiszen amint bunyóra kerül a sor, egyből érző lényekké válnak és alig bírnak felkelni az ütések és rúgások után, de ez persze csak a leglátványosabb marhaság a sok közül.
„Elsétálsz, ha meglátsz olyasvalakit közeledni, mint én.” Mondja a becsületes hajóskapitánynak egy illegális üzleteket bonyolító sötét alak Mexikóban. „De ha bajba kerülsz… te sem különbözöl mástól.” Tudja, miről beszél: ekkorra a családjáról gondoskodni kénytelen, komoly pénzszűkében lévő kapitány elvei már elhajlottak. És ennyi elég, hogy elinduljon egy veszélyes úton, amin csupa hazugság, sötétség, vér és gyilkosság várja – és talán halál. A „csak most az egyszer”, a „nincs más választásom”, és az „utána megváltoztatom az életem” mind olyan önigazolások, amik a jó szándékú, ártatlan embert előzékenyen vezetik oda, ahová soha nem kellene eljutnia: a film noir birodalmába. 
Harry Morgan (John Garfield egyik legjobb alakítása) abból él, hogy kis hajójával horgászokat utaztat a tengeren. Keresete éppen csak elég arra, hogy felesége és két kislánya feje fölött legyen tető, a tányérjukon pedig étel. De amikor egy utasa Mexikóban fizetés nélkül felszívódik, és a pénz nélkül még a kikötőt sem tudná elhagyni, kénytelen-kelletlen elvállalja egy csapat kínai Amerikába csempészését. A dolog azonban rosszul sül el, és Morgan önvédelemből agyonlövi megbízóját. A rendőrség a nyakára akaszkodik, az adósságok pedig lassan teljesen ellepik – felesége határozott kérése ellenére végül elvállal egy újabb, még veszélyesebb illegális munkát. 
De nem ő az egyetlen, akit bizonyítási vágy gyötör. Felesége, a csinos, de öregedő és szürkülő Lucy keserűen veszi tudomásul, hogy Morgan, ha csak mellékesen és futólag is, de szemet vetett egy fiatal, szőke lányra. Számára ez jelenti a címbeli „töréspontot” – új frizurával próbál éveket lefaragni a korából, olyan kétségbeesetten igyekszik felhívni magára gondokba merült férje figyelmét, mintha a világ sorsa múlna rajta. Közben a háttérben ott húzódik a több dialógusban is említett recesszió, és a sötét alakokkal és hullákkal szegélyezett film noirt keserű realizmust eregetve járja át a súlyos egzisztencialista dráma. 
Peter Strickland nagyszerű filmje
Az inkább producerként és forgatókönyvíróként (meg persze Shu Qi egykori managereként) ismert Manfred Wong ezt a filmet nézte ki magának, mint kiindulási alapot a Bruce Lee 70. születésnapjára elkészítendő mozijához. Felkereste Robert Lee-t, a nagy Bruce öccsét, aki egyébként a 8 évig aktív The Thunderbirds zenekar alapító tagjaként a 60-as években saját jogán is sztár volt. Az ő és nővére, Phoebe Lee sztorijaiból készítette el a(z egyébként jócskán dramatizált) forgatókönyvet, ami érdekes módon nem a már sztár Bruce-ra koncentrál, hanem a fiatal éveibe vezeti be a nézőt, a születésétől kezdve egészen 19 éves koráig, az USA-ba költözéséig.
A sztori egyes részeit minden bizonnyal ismerik a Bruce fanatikusok. Az első pár percben kiderül, miért született San Francisco-ban, miért kapta a nevét, majd a későbbiek során természetesen kibontják azt is, hogyan lett már gyerekkorában filmsztár. Ez utóbbi persze nem lehetett túl bonyolult, elvégre apja, Lee Hoi-Chuen a kantoni opera egyik nagy alakja volt, valamint jópár filmben is játszott. Megtudhatjuk továbbá azt is, mit vallott a barátságról, milyen a családi háttere (egyúttal bepillantást nyerhetünk egy tradícionális kínai család hétköznapjaiba), valamint vérbeli drámához méltóan a szerelmeibe és csalódásaiba is belepillanthatunk. Ezzel kapcsolatban némi csalódásra adhat okot, hogy ahhoz, hogy a drámát előtérbe tudják helyezni, meglehetősen idealizált, kisarkított jellemű baráti kört kapott. Tovább növelheti a keserű szájízt az is, hogy ezúttal sem tudtak elvonatkoztatni a külföldiek ellenséges ábrázolásától, a japánok természetesen ördögiek, a britek meg korruptak és lenézik a helyieket.
Érdekes módon nekem végig olyan érzésem volt a film közben, hogy tökéletesen működne az egész Bruce Lee nélkül is, a konkrét életrajzi elemeket leszámítva bármelyik akkori fiatal története lehetne. Egyrészt hiába játszik jól Aarif Lee (aki úgy látszik, ideális alany a régi korok megidézésére, eddig csak ilyen filmekben szerepelt), valahogy nem meggyőző, mint Bruce, viszont mint 50-es évekbeli, rock’n roll rajongó fiatal nagymenő, annál inkább (két nagy táncjelenet is színesíti a látottakat). Másrészt elég nagy hangsúlyt fektettek a korabeli híres hongkongi filmek megidézésére, jópár akkori sztár „megjelenik”, valamint néhány legendás jelenet újraforgatására is sor került. Ez a szál szintén a sztori legerősebb elemeinek egyike, még a forgatások kulisszái mögé is bepillantást nyerhetünk.
Természetesen azért a bunyó sem maradhatott ki teljesen, amit a fentebb már említett kevéske wing chun mellett egy brit rivális (Alex Yen) elleni többmenetes csata fémjelez. Az akciókoreográfus, Chin Kar Lok viszonylag nehéz feladatot kapott, hiszen a mai fiatal HK sztárokhoz hasonlóan Aarif is elsősorban énekes és színész, így egy képzetlen emberből kellett kihoznia mindazt, amit lehetett. Ennek megfelelően összefüggő koreográfia kevés van, inkább a gyakori vágásokkal és a szuperközelikkel igyekeznek a hatást fokozni, viszont cserébe nincs se huzaltechnika, se számítógépes grafikával tuningolt pillanat. A legjobb egyértelműen az utolsó csata a brit riválissal, ahol már nem a box kötött szabályai szerint mérkőznek, hanem ki-ki ahogy tud alapon. Ott még a Way of the Dragon Chuck Norris elleni csatája is megidéződik egy kicsit (egyébként a film során itt-ott van néhány elejtett mondat, ami jópofa áthallás Bruce későbbi pályájára vonatkozóan). Ügyes!
Manfred Wong és Yip Wai Man tehát feladta a leckét a pusztán a bunyót szem előtt tartó konkurrenciának, filmjükkel megmutatták, hogy a harcos mellett az embert is lazán bele lehet csempészni egy grandiózusabb produkcióba. Kíváncsi leszek, lesz-e mindennek hatása Donnie Yen és társai filmjeire (egyébként gyaníthatóan nem), valamint merem remélni, hogy a páros folytatja a történetet, hiszen még legalább két részre való sztori biztos, hogy hátra van (Bruce amerikai évei és Bruce a sztár, bár a jogokat nehéz lesz megszerezniük). A 2010-es HK felhozatal egyik legjobbját már így is összehozták, de borítékolható, hogy egy kungfu mester életét bemutató, gyakorlatilag kungfumentes film nem mindenki tetszését fogja elnyerni.
A hétvégi rövidfilmek sorát folytatjuk a mai napon egy nem is akármilyen alkotással. Michael Ashton 300 dollárból készítette el az alábbi művet, a Kick-Ass és még számos képregény előtt tisztelegve. Négy hétköznapinak tűnő srác korántsem hétköznapi szupererőkkel. Az eszméletlen effektek és viccek mellett feltűnik egy óriási transformer bogár és az elmaradhatatlan ninják is. Tömény guilty pleasure 13 percben. Ennél nagyobb geekséget ma nem fogsz látni.
A pár hónapja megjelent 
A Phenomenat általában tartalmatlan ujjgyakorlatként szokták besorolni; minden belső sémát nélkülöző alkotásként beskatulyázni. A mélyanalízis ezt a teóriát megcáfolni látszik. Argento kegyetlen precizitással igyekszik ábrázolni, a horror-felszín alatt, hogyan morzsolódik, esik szét egy családi egység: Jennifer sztárszínész apja mint nemkívánatos csomagot küldi a lányt Svájcba, mivel ő éppen egy filmet forgat; anyja már korábban elhagyta őket, és Jennifer természetfeletti mentális képességei Argento saját érzelmi problémáinak kivetülései (a film forgatását megelőzően vált el).
A filmben hallható nyelvek és dialektusok (angol, francia, olasz) és a történések helyszíne, a Richard Wagner Leánykollégium (szép kis kontraszt) is arra utal, hogy Argento a film alapvetésével a család idealizált vízióját teszi mérlegre: az egység nyomás alatt hogyan morzsolódik szét, a folyamat áldozatai pedig a gyerekek, akik az izoláció miatt és a szüleiktől elhagyatva vagy tudnak a körülményekhez idomulni, vagy elvesznek. “Francba a múlttal”, jelenti ki Jennifer a film elején, ám később megbánja ezt a felelőtlen kifakadását, mert a múlttól megszabadulni nem lehet, lehetetlen előle elmenekülni: a szülei/az ősök bűneiért kell majd többek között neki is megfizetnie.
Hollywood kreativitásának virágzása közepén köszönt be a klasszikus Piroska feldolgozása. Az Alkonyat rendezője szállítja számunkra, aki kicsit átértelmezi a dolgokat, és egy fantasy formájában tálalja majd számunkra, a piros kapucnis kislány történetét. A vérfarkasok mellett feltűnnek még démonok(?!) is, hogy az elmaradhatatlan szerelmi háromszög ismét helyet kapjon. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én már alig várom. Magyar premier időpont még nincs, cím már van: A lány és a farkas. Amerikában már március 11.-től élvezheti a közönség. A mozikban debütáló, teljes hosszúságú előzetes a tovább után. Kibeszélő a hirdetés után.
Amerikai sportdráma az amerikai álom megvalósításáról – nincs még egy téma, ami olyan unalmas lenne, mint ez. Tele a padlás az olyan giccses önmegvalósító mozikkal, mint A remény bajnoka (émelygés) és A szív bajnokai (okádás), és nehéz elképzelni, hogy lehet még bármi újat mutatni e téren. Ráadásul a The Fighternek (akárcsak legtöbb hasonszőrű társának) kényelmes ürügye van arra, hogy egyáltalán ne kelljen eredetinek lennie: igaz történet alapján készült. Csakhogy a rendezői székben ezúttal nem Ron Howard ült, hanem David O. Russell, róla meg tudjuk, hogy nem szereti kivenni a részét a konvencionális filmkészítésből. Így az ír bokszoló, Micky Ward történetében egészen máshová kerülnek a hangsúlyok, mint arra számítanánk – szerencsére. 
A The Fighterben a boksz másodlagos – szólhatna bármilyen egyéb sportról, a lényeg az, hogy mi játszódik le a karakterekben, és mi játszódik le közöttük. A realisztikusan megrendezett mérkőzések szinte elenyésző részét teszik ki a filmnek, a finálét leszámítva a bokszmeccsek alig néhány percet vesznek el a játékidőből. David O. Russell fő érdeme az, hogy a filmet megtartotta nyersnek és naturálisnak, dacára annak, hogy a történetre mindenféle giccsel és szentimentalizmussal fenyegető címkét lehet ragasztani, úgymint „amerikai álom”, „önmegvalósítás” és „megváltás”. De a film sosem célozza meg direkt a néző könnycsatornáit. Emellett a Russellre jellemző vizuális virtuozitást is hiába keressük a filmben, a rendező letisztult, sallangmentes stílussal igazodik a sztori kisrealizmusához (ld. még: Darren Aronofsky – A pankrátor). Mert ha van egy jól működő, emberi történted, és tudsz mesélni, akkor nincs szükséged trükkökre. Ezt a rendezői alázatot páran eltanulhatnák tőle odaát. 
Michele Soavit nem számítva, Michele Placido az, aki életben tartja az olasz maffiafilmek és poliziescok hagyományait az új évezredben. Az évtizedek persze nem múltak el nyomtalanul, az előzetesről ordít, hogy Placido elmúlt tíz-húsz év filmes gengszterábrázolásainak is nagy rajongója. A Vallanzaca, a 2005-es Bűnügyi regény bevált receptjét követi, ismét a hetvenes években járunk, és ismét egy bűnbanda karriertörténetét követhetjük végig. A trailer diszkógömbös retrohangulatot és rockzenére vezényelt leszámolásokat ígér, a végén a kötelező bukással. Hazai mozibemutatóról még csak álmodni sem merek. 0:38-nál, a napszemüveges férfi, nem kiköpött úgy néz ki, mint Tomas Milian? 
Rendszeres olvasónk és jelenlegi posztunk vendégbloggere, a hagymásbab-fetisiszta és Piedone-rajongó elefes a nem olyan régen magyarul megjelent Bud Spencer önéletrajzi könyvéről osztja meg velünk a gondolatait.
A 70-es évek sok-sok filmtörténeti érdekességet és jópár új, ám mára szinte elfeledett műfajt is kitermeltek magukból a Távol-keleten. Az egyik leginkább legendássá vált zsáner ezek közül a Nikkatsu filmstúdió próbálkozása volt az amerikai filmek és a tévé egyidejű elterjedésének hatásait ellen tett lépésként. A hamarosan csak Nikkatsu Roman Porn névvel emlegetett filmek kezdetben „csak” negyedóránként legalább 1 szexjelenetet, a későbbiek során egyre elvetemültebb perverziókat is tartalmaztak. A több stúdió által is átvett, ma már csak pinku néven emlegetett stílus mára nagyon sokat vesztett a színvonalából és talán senki se gondolta volna, hogy pont 2010-ben és pont Koreában készül el egy olyan produkció, ami néhány elemében felér a legendás japán elődökhöz.
A Natali szerencsére egyik fentebb felsorolt produkcióval sem rokonítható, nyoma sincs benne se könnyedségnek, se pajzánságnak, valójában egy sima, közepes melodráma, amit jócskán megvadítottak a művészien fényképezett szexjelenetekkel. Igazi populista húzásként még 3D-s változat is készült belőle, amit úgy reklámoztak be, hogy az első koreai 3D produkció, nem is beszélve arról, hogy az első 3D-s erotikus mozi. Érdekes és jó üzleti érzékre valló ötlet térhatásban melleket mutogatni, főleg egy olyan országban, ahol amúgy a pornó(gyártás) be van tiltva. A box office statisztikák szerint be is jött az ötlet, mintegy 94 000 néző váltott rá jegyet 3 hét alatt.
A mostanában igen elterjedt trendektől eltérően, meglepő módon nem egy elsőfilmes rendező próbálkozásáról van szó, hiszen a Natali a jó nevű Joo Kyeong-joong már (kapaszkodjon meg mindenki!) második rendezése (az első az A Little Monk volt még 2002-ben). Egyébként a direktori székben nem nagyon lehet kritizálni a munkáját, a forgatókönyv elkészítésében viszont hiába segédkezett neki még Kim Wook is, ketten együtt sem tudtak kihozni egy olyan történetet, aminek a fordulatait ne lehetne előre könnyedén kitalálni, ráadásul Natali sorsa ugyanúgy alakul, mint az átlagos hősnőké a többi tökegyforma koreai melodrámában. Pedig igyekeztek amennyire tőlük tellett, még a Rashomon-hatást is bevetették, de ez is kevés volt ahhoz, hogy bármiféle meglepetést tudjanak okozni.
Még mielőtt azonban mindenki rohanna „megrendelni” a filmet, nem árt megjegyezni, hogy akárcsak a túlhype-olt, véres thrillerek esetében, úgy a Natali-ban is jópár érthetetlen baki található meg. A forgatókönyv gyenge fordulatairól már volt szó, azonban maga az alap szituáció is eléggé hiteltelen. Hogyan fordulhat elő, hogy egy, a tökéletes női szépséget kereső szobrász egy olyan modellt istenít, akinek legalább annyira műviek a mellei, mint a filmbeli szexjelenetek? Teljesen kiábrándító, az ötletadó Nikkatsu filmekben ilyen nem fordulhatott elő... A korábban már jópár ismertebb filmben látható Yeon-woo Hyeon-jin (pl. Marathon, Love Me Not, Miss Gold Digger) nagyon rossz választás volt Natali szerepére, legközelebb kérnénk Bae Doo-na kisasszonyt, ő az Air Doll-ban minden téren eredetinek látszott. A másik női szereplő, a 30-as évei közepén járó Kim Gi-yeon nem rossz, de mivel csak töltelék karakter, így keveset látható.
A francia elektronikus zenei duó tagjai saját bevallásuk szerint egész életükben az eredeti Tron rajongói voltak, így aztán nem olyan meglepő, hogy a Disney-nél úgy érezték, van ráció benne, hogy őket bízzák meg a folytatás score-jának megkomponálásával. Rajongóik több mint öt éve nem kaptak tőlük új stúdióalbumot, úgyhogy messiásként várták a Legacy megjelenését. A dolog iróniája, hogy az elkészült művet valószínűleg sokkal inkább fogják tudni értékelni a filmzene fanok, mint a Daft Punk hű követői. Szimfonikus-elektronikus ámokfutásuk nem csak tökéletesen megfelel a soundtrackekkel szemben támasztott követelményeknek (többnyire pont a house-beütések kárára), de ráadásul elmondható róla az, ami manapság egyre kevesebb társáról: rengeteget tesz hozzá a filmélményhez. És ennél jobban nem lehet megdicsérni egy score-t. 
Az albumot nyitó, elektronikusan meglepően visszafogott Overture rögtön prezentálja a főtémát, és megnyugtatja a hallgatót, hogy nem csak ritmusokra, hanem dallamokra is számíthat. Az ezt követő The Grid már szintetizátoron viszi tovább a témát (itt érezhető leginkább a Vangelis-hatás), kiegészülve Jeff Bridgesnek a számítógépen belüli realitást leíró narrációjával – és itt érezzük úgy, hogy kiléptünk a való világ kapuján, és bitek közt találtuk magunkat. A következő számban (The Son of Flynn) pedig mintha Mike Oldfield köszönne be (nem utoljára, ld. még: Solar Sailer). Ahhoz képest, hogy a duó elvileg még 2008-ban kezdett dolgozni a zenén, zavarba ejtően nagy Eredet-hatás érezhető az akciójelenetek egyik visszatérő motívumában, főleg a Fall és a C.L.U. című számokban - ironikus módon ezek egyben a legizmosabb trackek közé tartoznak az egész albumon, és hogy ez jó vagy rossz, azt ítélje meg mindenki maga. Egyébként a hasonlóságra magyarázatot adhat, hogy a zenét Hans Zimmer cégében, a Remote Controlban mixelték – kap is egy „Thanks to” kreditet a CD borítón. 
Az IRIS Dél-Korea eddigi legmonumentálisabb, legdrágább és legsikeresebb tévésorozata, amit 2009-ben epizódonként úgy 1 millió dollárnak megfelelő összegből forgattak, jópár helyi sztár főszereplésével, a nézettségi rátája pedig hatalmas, mintegy 30%-os volt. Nemcsak a nézők, hanem a kritikusok is rajongtak a 20 részes szériáért, ami a 2009-es KBS Drama Acting Awards-on elnyerte (többek között) a legjobb sorozat és a legjobb főszerep díját. A forgatókönyvírók igyekeztek mindent kiadni magukból, a nagyon menőnek gondolt, nemzetközi összeesküvést a középpontjában tudó sztori jeleneteit több országban vették fel, aminek legfőbb érdekessége, hogy a legtöbb külföldi jelenet Magyarországon játszódik. A sorozatot övező hatalmas hype-ot igyekeztek a producerek kihasználni, már bejelentették, hogy lesz második évad, valamint készült belőle egy spin-off Athena: Goddess of War címmel és a koreai sorozatok közül elsőként a mozikat is megcélozták a most tárgyalandó mozifilm, az IRIS: The Movie révén.
Tévésorozatból nem könnyű jó filmet készíteni, főleg abban az esetben, ha a sikereket látva akár még a széria kifutása előtt elkezdik megtervezni a moziváltozatot. A Távol-Keleten általában a sorozat stábjára bízzák a film leforgatását is, ez pedig számtalan buktatót szokott magában hordozni, hiszen a másfél-két órás játékidő kitöltésében gyakorlatlan rendezők sokszor elvesznek a részletekben, így a végeredmény gyakran dögunalmas lesz. Japánban nagy hagyománya van ennek a módszernek, csak az elmúlt néhány évben olyan félresikerült darabok kerültek így a mozikba, mint a teljesség igénye nélkül a GTO: The Movie, az Unfair: The Movie, a Trick: The Movie trilógia, vagy éppen a Gokusen: The Movie. Annak ellenére, hogy nehéz lenne ezeket jó filmeknek tartani, mégis, maga a módszer nem rossz, hiszen világszerte használják (az USA-ból is lehetne számtalan példát említeni), hogy a már megkedvelt karakterek vagy új kalandokba keverednek, vagy a sorozat eseményeinek előzményeit/folytatását taglalják tovább.
Van azonban a sorozatból mozifilm készítésnek egy másik, jóval egyszerűbb és primitívebb változata is, amit elsősorban kínai nyelvterületen szeretnek alkalmazni. Ilyenkor csak fogják a már elkészült produkciót és összevágnak az érdekesebb és látványosabb jelenetekből egy hosszas mixtúrát, azaz gyakorlatilag az eredeti cselekményt besűrítik nagyjából két órába. Véleményem szerint ez egy teljesen értelmetlen vállalkozás, mert a sorozat rajongóit nem fogja érdekelni (minek nézzék meg ugyanazt röviden, amit már hetekig tartóan végigizgultak egyszer), filmként pedig egyáltalán nem működnek ezek a fércmunkák. Talán a legjobb példa ennek szemléltetésére a 2010-es The Kungfu Master, ami egy 120 részes tévésorozat röpke 100 perces kivonata. Hiába verekszi végig az egészet Yuen Biao és hiába néznek ki a csaták és a harcok úgy, mint a 30 évvel ezelőtti Shaw Brothers mozikban, a sztori ilyen rövid idő alatt nem érthető meg, így az egész nagyon hamar tömény unalomba fullad, ráadásul a sorozatokban használt képi világ nagyon szegényes a mozifilmekhez szokott szemnek.
Mindez azonban még messze nem jelenti a hibák és problémák végét, sőt, ennél sokkal nagyobb bajaim voltak az IRIS-szel, leginkább persze a hitelesség. Ki veszi be még 2010-ben a nemzetközi összeesküvés meséjét, amit néhány popsztár kinézetű nagyon titkos és nagyon különleges ügynök leplez le? Ezzel a háttérrel már csak a zs kategóriás amerikai akciófilmeket lehet eladni, azokat is egyre nehezebben. A pár éve még mozinagyhatalom Dél-Korea a tévében ennyire igénytelen lenne? Továbbá, 2010-ben menő, vagy inkább röhejes az a főhős, aki egyesíti magában a Mission: Impossible technikáját, Sandokan elpusztíthatatlanságát és MacGyver agyafúrtságát? Már az első pár percben nevethetnékem támadt Lee Byung-hun szenvedéseit látva, ahogy haldoklás közben, lőtt sebbel intéz el a Budai Várban egy rakat kommandóst (akik 2 méterről is folyton mellélőnek, de az egész filmben nem tud normálisan lőni senki , majd egy ki tudja honnan előkerült drótkötéllel ereszkedik le a várfalon. Talán a forgatókönyvírót nem Bollywoodba kellett volna szakmai gyakorlatra küldeni...
A hiteltelenség végig folytatódik a majd’ 2 óra során. Az északiak egyik misztikusnak szánt figurája, a bérgyilkos úgy néz ki, mint bármelyik itteni emós gyerek. Hogy gondolták azt, hogy T.O.P., egy fiúcsapat (Big Bang) oszlopos tagja jócskán kisminkelve hiteles lesz északi kémként? Mindent a nézettségért, biztos tinilányok milliói lettek a sorozat rajongói őt látva. Vagy ott van a kollégája, a nehézbombázó Kim Seon-hwa, aki bármelyik déli agassi-t felülmúlja a külsejét tekintve. Ez nem is meglepő, mert egy igazi déli agassi alakítja Kim So-yeon személyében. Biztos velem van a baj, de nem tudom ugyanahhoz a néphez tartozónak elképzelni, mint 
Igazából mind a sorozat, mind a film a teljesen érdektelen, nézhetetlen kategóriába tartozna, ha nem lenne benne a magyar szál. A sztori első harmada ugyanis javarészt Pest megyében és a Balatonon játszódik, és ezek a jelenetek mentik meg az egészet. Igazi guilty pleasure végignézni, ahogy Lee Byung-hun sorba áll vonatjegyért a Nyugatinál, nem akar gulyást enni (ha jól azonosítottam be) Vác főterén, gépeltérít a tököli reptéren, stb. Jópofák a régi Bujtor István filmeket idéző autós üldözések, amik legjobbja az a jelenet (figyelem, Opel Astra-val üldöznek egy 5-ös BMW-t és utolérik!!!), amikor a Nagykörútról egy gyors vágással beszáguldanak a résztvevők előbb az Alagútba, utána a Hajógyári szigetre, majd az elmaradhatatlan balesetet (egyébként miért van minden újabbkeletű koreai thrillerben legalább 1 autóbaleset?) mindenki lazán, szinte sérülés nélkül túléli. A legemlékezetesebb pillanat mégis a Vasúttörténeti parkban látható, amikor az egész film legjobb alakítását nyújtó magyar takarítónő (akit minden bizonnyal egy magyar takarítónő alakít) észreveszi a lőtt sebbel ájuldozó Lee Byung-hun-t, majd imádni való hanglejtéssel szól be a mentőknek telefonon, hogy „itt fekszik egy vérző ember az irodába’!”.
Ez a western csak nem akar megdögleni – pedig nincs még egy műfaj, amit annyiszor próbáltak már temetni. Most éppen itt a Red Hill, ami igaz, hogy ausztrál, igaz, hogy modern környezetben játszódik, mégis akkora western, amekkora csak a puskacsövön kifér. Egy eltorzult arcú gyilkos érkezik az Isten segge alatti kisvárosba, és egy árva szó nem sok, annyi nélkül kezdi forró ólommal osztani rettenetes igazságát – a pokol és a halál lovagolnak utána. A rendőrőrsön első napját töltő tiszt pedig, aki feleségével a nyugodt élet – kac-kac – reményében költözött oda, lassan megkérdezheti magától, hogy a jó oldalon áll-e. Mert a torz mészáros lehetne akár Clint Eastwood is – és neki mindig jó oka volt embereket leölni. 
Jimmy szerepében Tommy Lewis maga a testet öltött könyörtelenség és megtorlás. Egyébként sem az a szép ember, akinek láttán elolvadnak a nők (felidézve a közelmúlt egy másik revansfilmjét, a Machetét, megkerülhetetlen és tagadhatatlanul fontos kérdés merül fel: vajon ő, vagy Denny Trejo a rondább?), összeégett fizimiskáját látva pedig minden szépségszalon tulajdonos felkötné magát. És persze ez is része annak, hogy szinte misztikus alakká válik. Akárcsak a spagetti westernek hősei, ő is tévedhetetlen, célt téveszthetetlen, kinyírhatatlan, sőt, érinthetetlen (legalábbis a fináléig) bosszúóriás, aki a szeme sarkából, tükröződő felületekről is észreveszi a rá leselkedő veszélyt, és két vágás közt, látszólag lehetetlen módon, innen amoda kerül. 
A Scott Pilgrim azon ritka képregényadaptációk egyike, amik hűen követik az eredeti forgatókönyvét, és ennek ellenére is félresikerülnek (ld. még: Watchmen). Mert ugye a sztori nem minden. Edgar Wright javára legyen írva, mindent megtesz, hogy a célközönség számára vonzóvá tegye a filmet: frappáns vizuális megoldások, igényes trükkök, a valóság és a videójátékok világának ügyes képi-tematikai összeházasítása, pörgő cselekmény. A baj, hogy ezt mind sikerül túlzásba vinni, és hosszú távon túlterhelni vele a nézőt, aki végül kimerülten áll fel a székből. A teljes, hatrészes sorozat egyetlen filmbe sűrítése ugyanis azt jelenti, hogy nincs idő megállni, és megszeretni a karaktereket, nincs idő beleélni magunkat az akció és a romantika forgatagába, a vizuális gegekhez pedig az első fél óra után hozzászokunk annyira, hogy önmagukban ne tudjanak lenyűgözni. Az érzelmi vonal hangsúlyosabbá tétele híján, és főleg, a karakterek elnagyolása következtében mindaz, ami a képregényben cool és laza volt, itt erőltetettnek és mesterkéltnek hat. 
Ráadásul a film legnagyobb negatívuma sajnos pont a főszereplője. Michael Cera nem Scott Pilgrim. A színészi tehetségével ugyan nincs baj, ezt bizonyította már korábban is, és bizonyítja most is, a pofont inkább a castingosnak kellene kiosztani. Scottba a képregényben is szorult ugyan egy adag lúzerség, de alapvetően egy hétköznapi, szerethető, jófej és jóvágású srác benyomását keltette az olvasóban. Cera viszont, vézna alkatával, nyivákoló hangjával és nerdarcával igazi lúzerszerepekre született (végig az járt a fejemben, hogy milyen rohadtjó Kick-Ass lehetett volna belőle), és ebbe a kategóriába rángatja le a főhőst is. Innentől pedig borul az egész film. Mellette Mary Elizabeth Winstead bájos Ramona, de nem sikerül kellően érzékeltetni benne azt a különlegességet, ami rabul ejti Scottot – paradox módon pont a félredobott kínai kiscsaj, Knives karaktere sikerült a legelevenebbre, és lehet örülni a szerepükben láthatóan élvezettel lubickoló ellenfeleknek is (Brandon Routh-tól Chris Evanson át Jason Schwarzmanig). 
Hazai bemutató: 2011. január 6.