Mathieu Kassovitz - érdemei elismerése mellett - a szélesebb értelemben vett közönség szemében akkor is csak "az a fiú az Amélieből" marad, akárhogyan is próbálkozik szegény. Pedig van neki rendezői filmográfiája is, benne a Bíbor folyókkal - a Luc Bessonnal turbózott folytatásról most felejtkezzünk el egy jótékony pillanatra.Jó, beismerem a Gothika nem volt éppen főnyeremény. (Mégis, mit várunk a Kígyók a fedélzeten írójától?) Talán ezért, talán másért váratott magára öt évet a következő filmje, a forgalmazó szeszélyből itthon csak most bemutatkozó 2008-as Babylon A.D., amelynek elkészítéséhez visszatért a hollywoodi stúdióknál talán eggyel barátságosabb Europacorphoz. A "talán" nem véletlenül került be: a film elég tudathasadásosra sikeredett.
A nem túl távoli jövőben a tokiói driftben megfáradt Vin Diesel tengeti életét a polgárháborús Jugoszlávia és a Sziget fesztivál keverékének tetsző, ki tudja miért anarchiába fordult Oroszországban mint mezei zsoldos. Egy nap a környék nagyhatalmú ura, Gorsky (az eltorzult fejű, takaréklángon üzemelő Gérard Depardieu) megbízza egy elsőre egyszerűnek hangzó feladattal: juttasson el egy lányt, Aurorát (a gyönyörű Mélanie Thierry) New Yorkba. Az úton a lány pótanyja, Michelle Yeoh kíséri őket - és szép lassan kiderül, hogy a lánnyal valami nagyon nincs rendben...
...akárcsak a filmmel. A kezdeti poszt-apokaliptikus, káeurópai felütés ellenére csak a film nagyjából fele van tele meneküléssel kiégett panelházak között vagy gigantikus, a nyolcvanas évek hasonló amerikai filmjeit idéző kocsma/bár/ketrecharc terekben lerendezett bunyóval. Amint hőseink megérkeznek Amerikába - mert természetesen eljutnak New Yorkba, sőt nagyjából az is kiderül, kik és mire akarják Aurorát felhasználni - elkezdődik a finomnak szánt társadalomkritika napjaink Nyugatjáról. Ez annyiban merül ki, hogy hatalmas termékelhelyezéseket kapunk minden szabad felületen. Meg nem lehet kikapcsolni a tévét a lakásban. Hú. Közben Schubert szól, mert ez mégis csak egy európai film, még ha Mr. Fox is forgalmazza.
Vin Diesel nyilván vágyott egy művészi filmszerepre, ahol megmutathatja, mekkora színész is valójában. Sajnos a dialógusai még a maradék reményét is elvették erre: utoljára a botoxban fürdetett Mickey Rourke arca volt ennyire kifejezéstelen. Semmi gond nem lenne ezzel: nagyon kellemes, az első félidőben a nyolcvanas évek posztapokaliptikus filmjeit idéző, egy-két látványos akcióval feldobott filmet kapunk. Elhangzik benne a "Mindenhol jó, de legjobb otthon", meg más hasonló borzalmak, de őszintén: manapság melyik filmben nincsenek ilyen és ehhez hasonló, nyilvánvalóan helykitöltőnek szánt félmarhaságok? Nagyobb problémának tekintem, hogy a harmadik harmad inkább a történet lezárására tett elkeseredett kísérlet mint bármi más.
Ha még emlékeznek a "talán"-ra az első bekezdésből, az most nyer jelentőséget: ebből a filmből kiderül, hogy az Europacorp sem működik máshogyan, mint bármelyik hollywoodi stúdió: nyilvánvalóan egy produceri vágattal van dolgunk. Remélhetőleg előbb vagy utóbb hozzánk is eljut a rendezői változat valahonnan Párizs csatornáiból - bár aki nagyon szeretné, be tudja szerezni most ís. Addig a Babylon A.D. nem más, mint egy megkésett nyári akciófilm, ami csak aláhúzza a jelenleg is tomboló, későnovemberi időjárást. Depressziósok kerüljék még a Boldog Vég ellenére is.
A címben fémjelzett film ötlete M. Night Shyamalan fejéből pattant ki, akárcsak Pallasz Athéné Zeuszéból. Azt mindenki döntse el magának, hogy ez jó avagy rossz dolog, mindenesetre a rendezői szék nem az övé. A Quarantine-t jegyző Dowdle fivérek viszik vászonra a filmet, amelyben egy csapat ember beszorul egy liftbe. Az idő múlásával realizálódik csak bennük, hogy egy beragadt liftbe kerültek az ördöggel. A film bemutatója az USA-ban szeptember 17.-én lesz, nálank csak november 18.-án kerül rá sor. A Universal jóvoltából kikerült az alábbi fél perces jelenet, amit az ugás után tekinthettek meg.
Milónak, a Dániában drogokkal kereskedő szerb gengszternek, az első két Pusher mellékszereplőjének már nincsenek céljai, már nem tart sehová: élete stagnál, a világ körülötte lassan meghaladja őt, a megváltozásra, a továbblépésre nem hogy esélye, szándéka sincs – még csak fel sem merül benne ilyesmi, pedig mocskos hétköznapjainak kudarcai és problémái egyre nagyobbak. De nincs, amit egy adag orrba szippantott fehér por, és egy-két ember kibelezése meg ne oldana. A Pusher 3 a nihil könyörtelen lélektani horrorja.
Frank, mielőtt a gépszíj magával ragadta, felfelé kapaszkodott, a nagy üzletet kereste, amivel kitörhet. Tonny majd’ beledöglött az igyekezetébe, hogy a körülötte csúszó-mászó lúzerek közé tartozhasson, míg végül rájött, hogy felelősséget kell vállalnia önmagáért és fiáért, és mindkettejük érdekében menekülnie kell. Ellentétben velük, Milo, a mindennapi üzelmekből lassan kiöregedő dealer, nem gondolkodik változáson és kitörésen – él, lélegzik, cselekszik, ha kell, még szeret, és öl is, de belül már réges-rég halott, és csak rohad a saját maga teremtette poklában. És az igazán tragikus az, hogy még csak nem is tudja, hogy ez a pokol.
Illúzióromboló nézni, ahogy Milo, aki az előző részekben középszintű (vagy alacsonyabb) gengszterként élet és halál abszolút, szinte mindenhatónak tetsző ura volt, nem csak hogy minden antidrog gyűlés ellenére képtelen leszokni a kábítószerről, és minden büszkeség nélkül kotorászik telefonok és aprók után halott emberek zsebében, még lánya születésnapi partijára sem tud összecsapni egy olyan kaját, amitől nem okádja ki a belét mindenki. Nicolas Winding Refnnek persze soha nem is voltak illúziói, és rendszerint azt sem hagyja, hogy filmjei nézőinek legyenek. Lehet, hogy főszereplője felette áll Tonnynak és Franknak a táplálékláncban, lehet, hogy egyetlen szóval vagy karmozdulattal elintézheti, hogy a hozzájuk hasonlók eltűnjenek a Föld színéről, mégsem különbözik tőlük semmi lényegesben.
Ugyanolyan mocsokban és szarban vegetáló szerencsétlen, csak ő egy-két emberrel többhez fordulhat, ha baj van – így pl. egykori verőlegényéhez, Radovanhoz, aki azonban az első rész óta megvalósította álmát, kiszállt a drogüzletből, és éttermet nyitott. És bár hullát belezni és darabolni ugyanolyan jól tud, mint régen, Milo láthatóan kezd kifogyni a még szívességre váltható régi ismertségekből, miközben az utcákon már a fiatalabb, agresszívabb generáció tapos felfelé a ranglétrán.
Nyilvánvalóan csak idő kérdése, hogy mikor röpít valaki golyót a fejébe, vagy mikor végzi plafonról lefelé lógva, egy vérét és belsőségeit felfogó lavór fölött. Ahogy annak idején Frankot, a nyitva hagyott befejezés nem menti meg őt sem. A zárójelenetbeli üres medence, amibe cigarettát szívva belebámul, talán túlságosan nyilvánvaló metaforája Milo üres életének és a nihilnek, mégis gyomorba vágóan találó, főleg az iszonyatos depresszív erővel bíró, negyedórányi henteléses finálé után. Zlato Buric félelmetesen jó a főszerepben. Arcán végig ott a nagy, súlyos semmi, és amikor több nap megtartóztatás után ismét droghoz nyúl, szájának egyetlen rezdülése többet mond száz szónál.
Míg a klasszikus gengszterfilm az antihős gyors felemelkedésének, rövid tündöklésének és elkerülhetetlen bukásának ívét rajzolja fel, Refn, a trilógia egészét nézve, egészen másképp, mondhatni, intelligensebben közvetíti a néző felé a téma morálját. Nem maguk a karakterek változnak, hanem a nézőpontok. A Pusher főszereplői más-más szemszögből tekintenek ugyanarra a fertőre, és a rendező ezek összekapcsolásával demonstrálja, hogy tévedsz, ha azt hiszed, hogy ha feltörsz, ha pénzed és hatalmad lesz, akkor majd jobb lesz neked. Lehet, hogy a kuka alját túró patkány szeretne feljutni a szeméthalom tetejére, de ott még mindig ugyanolyan kurva büdös van.
Assad Raja indiai rendező, úgy gondolta ideje leporolni a Pusher-t, és előállt az 1996-os film indiai újrafeldolgozásával. A film egy pitiáner drogdíler kálváriáját meséli el, a lehető legnaturalistább módon. A rendező főszereplő is egyben, a képen látható Assad Raja alakítja majd Franket, akinek a neve az adaptációban Salim lesz. Olorin kolléga már foglalkozott az eredeti filmekkel a Geekz-en, az első és második rész kritikáját a linkekre kattintva olvashatjátok. Az előzetest látva, véleménye szerint, a remake képkockáról képkockára másolja az eredetit, ugyanakkor a színészi játék és a képi világ mérföldekre lesz minőségben a dán verziótól. A filmet október 15.-én mutatják be az Egyesült Királyságban.
Közzétettek Robert Rodriguez legújabb B-filmjéből egy közel 4 perces jelenetet. A Grindhouse - Planet Terror előtt bemutatott fake előzetesből, egész estés filmmé avanzsált oldschool akciófilm, a mostani években hiánycikknek számító stílust igyekszik képviselni. A film egy bérgyilkosról szól, akit csapdába csalnak, majd megpróbálnak eltenni láb alól. Machete (Danny Trejo), akivel senki sem találkozna szívesen, még fényes nappal sem, magához tér a kómából és kegyetlen bosszút áll. Az alábbi jelenet a kórházban való ébredés után játszódik, egy kisebb csapat érkezik Machete kiiktatására, ám ő magához tér és szétcsap közöttük. A hivatalos bemutató szeptember 3.-án lesz Amerikában, a magyar debütálás pedig november 25.-én.
Mivel magyar bemutatóról egyelőre semmi hír, lelkiismeret-furdalás nélkül "spoilerezzük" el a film egyik (számunkra különösen) vicces gegét.
APDÉT! A Figyelőnek adott Sly-interjúból kiderül, hogy a poén természetesen nem a véletlen műve:
A múlt hónapban volt 30 éve, hogy Pelével Magyarországon forgatta a Menekülés a győzelembe című filmet. Ennek emlékére nevezte el a The Expendables egyik hősét Pestnek, a másikat Budának?
„Abban a filmben minden áldott nap palacsintát csináltak belőlem. Eltörték az ujjam, kibicsaklott a bokám, minden bajom volt, mert a világ legjobb focistáival zártak össze. Még most is látom magam előtt a géppisztolyos reptéri katonákat, ahogy őrzik a komcsi szabadságot. Amikor húsz évre rá Andy Vajnával visszamentem, mintha egy másik városba érkeztem volna. Szerintem rettentően mókás, hogy Buda és Pest a két szereplő. Egyenesen zseniális!"
James Newton Howard Saltja a legjobb John Powell zene, amit nem John Powell írt. Úgy látszik, a Bourne-filmek Hans Zimmer istápolása alól régóta és bőven kinőtt komponistája sokkal nagyobb hatással van a filmzeneiparra, mint azt 10 évvel ezelőtt, az amúgy roppant élvezetes Ál/Arc és Z a hangya után bárki sejtette volna. Makacsul ismétlődő, agresszív akciódallamainak, masszív elektromos dobfutamainak stílusa rendre fel-felbukkan olyan filmekben is, amikhez semmi köze – ha nem is drasztikusan, de azért érezhetően belepiszkált munkásságával a zenei trendekbe, hogy mást ne mondjak, a nemrég kivesézett Szupercsapat egy-egy trackjén is érződik a hatása. És igen, ha már Alan Silvestrik és James Newton Howardok is követik a példáját, akkor ez az ember tényleg tud valamit. De visszatérve a Saltra: Newton Howard sosem bizonyult kifejezetten jó választásnak egy akciófilmhez.
A szökevényből sem sok mindenre emlékszünk a fő motívumokon kívül, A jég és föld között és A tolmács dögunalmas volt, a Batman: Kezdődikben jellemzően a lágyabb részekért volt felelős, a King Kongban ugyanezek a részek voltak csak élvezetesek, úgyhogy csak a Véres gyémánt és a Waterworld emelkedik ki az átlagból (de azok – főleg utóbbi – nagyon). A Salt jól meggondolva az első színtiszta (kaland-, romantikus és drámai elemek nélküli) akciózenéje, aminek nagy része tényleg tempós zúzás – és így furcsamód egy nagyjából új terület a szakmát immár jó 25 éve űző komponista számára. Korábbi akciódús zenéit jellemzően egy nyugodtabb, epikus vagy drámai hangzású, könnyen azonosítható főtémára fűzte fel, itt azonban csak lassan bontja ki a címszereplőhöz köthető rövid motívumot, ami visszhangszerűen ismétlődő, és így némi titokzatosságot sugalló hangjegyekből áll. Szinte csak mellékesen csendül fel zongorán az első szám (Prisoner Exchange) végén, mintha nem is volna jelentősége, de a Chase Across DC-ben már a teljes zenekar adja elő, a film végén pedig segít belőni Salt ügynök kórussal és gitárral kísért hősi témáját, ahogy a nő elfogadja sorsát, és elindul új küldetésére.
A téma fokozatos kibontása tudatos koncepció, hiszen a Saltot egy franchise nyitódarabjának szánták. Más kérdés, hogy ez itt még kevés ahhoz, hogy igazán emlékezetes arcot adjon a score-nak, főleg, hogy magukat az akciójeleneteket sem igazán kötik össze emlékezetes motívumok, Newton Howard inkább tempóval dolgozik, mint dallamokkal – és valahol ironikus, hogy az egész mű legnagyszerűbb zenéje az a mindössze 30 másodperc, ami a Cornered első felében hallható. Kár, hogy ezzel nem játszott el a későbbiekben, tökös, dinamikus gerince lehetett volna a soundtracknek. De szerencsére Newton Howard ezt leszámítva is elemében van, amikor némi powelles behatás alatt csap a lovak közé. Az első hajszát aláfestő, már említett Chase Across DC egy roppant impozáns, lendületes, masszív akcióőrület, aminek színvonalát csak a későbbi Mano a Mano éri el – pedig a többi trackben sem kakival gurigázik a szerző. Pokolian szórakoztató dübörgések ezek, amikben több az elektronika, mint Newton Howardnál általában – viszont kevesebb, mint Powellnél, és leginkább ennek köszönhetően válik el a Salt az ő stílusától. A film konkrét témájához egyébként csak a hatásos, bár nem túl ötletes oroszos beütések (egy kis cimbalom itt, egy kis ruszki kórus amott) kapcsolódnak, amik egyszerre utalnak az Amerikát célzó fenyegetés természetére és a főhős gyökereire. Ez se fogja megváltani a világot, de egyrészt nagyszerűen támogatja Philip Noyce korrekt kis hülyeségét (és végülis nem ez a lényeg?), másrészt meg önmagában is tökéletesen élvezetes akciómóka egy tökéletesen megbízható zeneszerzőtől – talán a bő egy órás játékidő egy kicsit sok neki (némi feleslegtől megszabadítva alighanem nagyobbat ütne), de annyi baj legyen.
Zene az albumon:
Zene a film alatt:
Kiadó: Columbia/Madison Gate Records (CD nem létezik, iTunesról tölthető le) Játékidő: 62:32
A legújabb játékadaptáció sequeljének már közeledik a bemutatója. Éppen ezért csorgatják is az információt rendesen, az utóbbi két nap során 3 videó is felütötte a fejét az interneten. Úgy látszik a készítők a 3D vonalat akarják meglovagolni, ez derül ki az alábbi 3 jelenetből is. A bemutató az Államokban szeptember 10-én esedékes, addig is tessék élvezni a 3D élmény nyújotta többletet, bár a számítógép monitorján nem biztos, hogy átjön. Egyik Alice a másik ellen, átestünk már a ló túlsó oldalára. Sorozatos vonatkozás is tetten érhető, Wentworth Miller a.k.a Michael Scofield, a Szökés főszereplője Jovovich kisasszony oldalán mutatkozik majd és még Tig-et is látni a SoA-ból az első jelenetben.
Brian Keene a stagnáló modern amerikai horrorirodalom egyik feltörekvője, ami azt jelenti, hogy igazi un. b-lister: a könyvei nem lesznek soha pusztító erejű bestsellerek, de a műfaj rajongói kedvelik és jól ismerik őt, a regényei pedig fogynak annyira, hogy - amennyiben kitart az íróasztal mellett - évtizedeken keresztül eltartsák a karrierjét. Keene-t valaki korábban az új Stephen Kingnek nevezte, ami egyrészt Keene tehetségét tekintve rendkívül erős túlzás, másrészt egy effajta revelációnak nincs is igazán már súlya manapság: a horrornak, mint irodalmi műfajnak a XXI. század elejére megszűnt a faktoriális jelentősége.
A Dark Hollow Kinges területen játszódik, kisvárosban, kisemberek között, de hiányzik belőle a hasonló King-regények ambíciója. A szereplők köre szűk, a történés helyszínei behatároltak: a város legszéle, hőseink házai illetve az erdősáv, ami körülveszi őket. És ezzel az erdővel valami nagyon nem stimmel, sejtik ezt róla a helyiek jó ideje. Főszereplőnk, Adam, a krimiíró egy reggel, kutyasétáltatás közben a fák között olyat lát, amit mi magunk csak ritkán: egyik szomszédnőjét, aki egy lassan emberré átalakuló ősi kőszobor faszát szopja.
Jó reggelt kívánok, isten hozott mindenkit Keene izgalmasan elbaszott fantáziavilágában, mert ezek a perverz ötletei azok, amelyek kiemelik őt a középszerű horroristák közül. A Dark Hollow gyér dialógokkal megvert, meglehetősen kiszámítható fordulatokkal operáló regény, de a magja az eredeti ötlet, olyan motívumokkal körbevéve, amelyek csaknem képesek feledtetni a struktúra hiányosságait.
A veszélyforrást Keene így a könyv legelején leleplezi: egy mitologikus szatír, egy gigantikus fasszal felszerelt patás félkecske-félember kezdi kúrogatni a környék háziasszonyait, és ennek a férfinép nem kifejezetten örül (Keene végletesen explicit a bestialitás határát birizgáló szexjelenetek leírásában, ez helyes). Ókori legendák és a modern amerikai hétköznapok borulnak egymásnak, csakhogy ezen a narratív alapon óriási lyuk tátong: mint antagonista, a szatír nem igazán félelmetes. Jó, rendben, a könyv vége felé páran otthagyják a fogukat, és a finálé kellemesen brutális, de a szörny maga csak baszni akar, a nőket nem öli meg, és ha békén hagynák, hogy nyugodtan tegye a dolgát, kis szatírokat csináljon az asszonynépnek, senkinek nem esne bántódása.
Így lesz a Dark Hollow érdekes regény, még ha horrorként annyira nem is működik (főleg akkor nem működik, mikor Keene olyan unalomig ismert műfaji motívumokat tol elénk, mint egy régi napló feltalálása, és hasonlók). Inkább szól a maszkulin megfelelési pánikról, arról, hogy mi is traumatizál minket igazán, min tudjuk magunkat valójában túltenni, és min nem. Mi hagy valóban örök nyomot: szeretteink elvesztése, vagy annak látványa, ahogy a barátnőnk egy félember-félkecske medicinlabda méretű golyóit nyalogatja.
Törvényen kívüli motoros klubbok uralta vidéken járunk. Charming békésnek tűnő városában helyet kapnak korrupt rendőrök, mexikói fegyverkereskedők, náci drogdílerek, ír terroristák és pornós kurvák. Az egyensúly fenntartásáért egy bűnszövetkezet felel, amely megpróbál foggal körömmel ragaszkodni sajátos tradícióihoz. Egy modern western történet ez, lovak helyett Harley-n száguldoznak, Coltok helyett AK-val lyuggatják ki egymást, a többi viszont maradt a régiben. A várost sajátukénak gondolják és bármi áron megvédik azt, még ha módszereik legtöbbször törvényben is ütköznek. Az élet persze ilyenkor közel sem egyszerű, eme zilált társadalomkép közelebb áll a káoszhoz, mint a rendhez, az emberek változnak, és a legtöbb esetben az egész átfordul kőkemény drámába. Az alapkoncepció amennyire elrugaszkodik a valóságtól, annál hitelesebbek a karakterek, a szituációk emberi vonatkozásai, és a néhol felbukkanó filozofikus gondolatok.
A Kemény Zsaruk végetértét követően az F/X kábeles csatornának szüksége volt egy olyan sorozatra, ami pótolhatja az elmúlt évtized egyik meghatározóvá vált ikonját. Kurt Sutter, akinek neve a The Shield kapcsán is többször felbukkant, mint forgatókönyvíró később aztán mint producer, saját ötletével kereste meg a csatornát a sorozat befejeztével. A fejesek rábólinottak, így tévé képernyőre vihette azt, amit megálmodott. A képlet azonban nem ilyen egyszerű, hiszen az első 4-5 rész alatt szorosan fogták az újdonsült showrunner-t, arra hivatkozva, hogy ott kell még állni a háta mögött, és mikor látták, hogy nem lesz itt probléma, akkor hagyták csak teljesen magára. A készítő teljes szabadságát szépen tükrözik az erre következő részek, amelyek jelentős minőségbeli javulást mutattak.
A Sons of Anarchy egy törvényen kívüliek alkotta motoros klub, ami álcaként egy autószerelő műhelyt használ. A banda valódi mibenléte azonban egyfajta nyílt titok Charming-ban, ahol az emberek réges rég megbékéltek ezzel a hatalommal. Ugyanis a motorosok azon kívül, hogy intézik piszkos üzelmeiket, többnyire fegyverekkel kereskednek, ezzel egyidőben nem engednek be a városba semmilyen más bandát, nem hagyják, hogy droggal üzleteljenek a határaikon belül, fenntartják a békét, megvédik az állampolgárokat. Az ilyesfajta intézkedéseknek köszönhetően a kapitalizált Amerika-tól elhatárolódó kommunát hoztak létre, melynek önbíráskodó szervezete kíméletlenül lecsap azokra, akik szét akarják zilálni mindezt.
Történetünk főhőse Jackson "Jax" Teller, a klub alelnöke. A szervezet létrehozói közt ott volt apja John Teller, Piermont "Piney" Winston és a jelenlegi elnök Clarance "Clay" Morrow. Jax kisfia születésétől kezdődően küzd önmaga ellen. Megtalálja apja emlékiratait és meglepődve olvassa a sorokat melyek ugyanazt a kételkedést tükrözik a törvénytelen módszerekkel kapcsolatban, amik őt is kínozzák. A fiúból apa lesz, az apából valami olyan, amitől fiúként a legjobban rettegett. Clay a klub jövöjét egyfajtaképpen látja, szerinte nincs lehetőség törvényes működésre. Alex "Tig" Tragger, Clay jobbkeze, mint a szemellenzős lovak, csak egyirányba lát, azt teszi amit az elnök mond neki, soha nem kérdőjelezi meg döntéseit. Harry "Opie" Winston, Piney fia, a börtönből visszatérve a családja és a klub között tipródik. Felesége és két gyermeke arra ösztönzi, hogy minél többet megtegyen értük, de rájön, erre képtelen rendes munkával. A motorosok nevelték fel, apja alapító tag volt, soha nem tudná ott hagyni ezt az életet. A skót fickó Filip "Chibs" Telford a kezdetekben eléggé mostohán kezelt karakter, aki a későbbiekben egyre nagyobb szerephez jut. Jax gimnáziumi szerelme Tara Knowles, mint orvos tér vissza a városkába. A régi tűz újra fellobban közöttük, ami csak további problémákat szül. A város sheriffje Wayne Unser, már rég lepaktált az ördöggel, a klub a markában tartja, a rendőrség minden lépéséről tájékoztatja a fiúkat. Helyettese David Hale, aki mindezt a korrupciót igyekszik ellensúlyozni a történet folyamán, a zsaruk mintaképe, mindent a számára jónak tartott cél érdekében tesz. Jax anyja Gemma, John Teller exfelesége, most mint Clay a klub elnökének asszonyaként, igazgatja a szálakat, igyekszik fenntartani a belső egyensúlyt, és nem riad vissza semmilyen eszköztől, ha a családjának tartott szervezetet veszély fenyegeti. Gemma egyfajta matriarcha az elsőre sovinisztának tűnő kommunán belül. Szerepe meghatározó, lépései előre kiszámoltak, és ha kívülről ez nem is látszana egy végtelenül erős asszonyt tisztelhetünk benne.
A sorozat eddig két évadot élt meg, mindkét évad 13 részt számlál. A harmadik évad is berendelésre került, a nézettség nem adhat panaszkodásra okot, mindazonáltal a kritikusok véleménye még mindig erősen megosztott. A következő évad szeptember 7.-én kezdődik az F/X műsorán.
A készítők lassan építkeznek, egyre több elem kerül a helyére a gigantikus kirakósban. A karakterek fejlődése az, ami folyamatosan szinten tartja a sorozatot. Rengeteg jellembeli változásnak lehetünk tanúi, a színészek képesek teljesen azonusulni, az általuk játszott karakterrel. A szabadság utolérhetetlen érzése, az eklektikus történetszálak gombolyaga, megspékelve az aprólékosan kidolgozott karakterekkel azonnal berántja a nézőt és nem engedi szabadulni ebből a szürreális világból.
A Comic-Con-on már bemutatott előzetes végre megérkezett elfogadható minőségben, Frank Darabont képregény adaptációjához. Az AMC, amerikai kábeladó csatornáján bemutatásra kerülő sorozat az egyik legnépszerűbb zombis képregényt dolgozza fel. A produkció előzetes visszhangja nem is lehetne jobb, az AMC eddig nem nagyon fogott mellé, náluk látható a most futó drámák legjobbja, a Breaking Bad is. A csatornánál törekszenek a comic precíz adaptálására, és a képregényhez hasonlóan itt is a karakterekre kerül majd a nagyobb hangsúly. A pilot epizód október 31.-én kerül adásba, és 90 perces lesz.
Őrület szimfóniára: a századforduló Londonjában egy skizofrén problémákkal küszködő komponista vergődik egy sanzonénekes femme fatale hálójában, miközben az utcákon szaporodnak a hullák, az emberek Guy Fawkesra emlékezve szalmabábukat égetnek, és mindent elborít a sötétség. Semmi sincs rendben, minden kifordult magából, mintha csak a világvége közeledne. A film noir sokat táplálkozott a második világháború után az államokban burjánzó pesszimizmusból, gyanakvásból és nyugtalanságból, így nem csoda, hogy a zsáner 1945 után kapott csak igazán erőre. Ráadásul a háború kellős közepén, a nemzet frontvonalakon harcoló, bátor fiairól szóló tudósítások után aligha akartak a nézők egy olyan Amerikát (avagy Angliát) látni, amiben sötét alakok szervezkednek a hullákkal szegélyezett utcákon. Viszont a műfaj ennek ellenére volt már olyan népszerű, hogy az alkotók alternatívákat keressenek maguknak, így aztán a noir megfertőzte a kosztümös filmeket. Cukor 1944-es Gázlángja után egy évvel jött John Brahm Hangover Square-je, ami az eredeti regény második világháború idején bonyolódó cselekményét visszaröpítette a XIX. század legvégére. És bár a film nem alvilági miliőben játszódik, minden más szempontból tökéletes zsáneresszencia.
Egy fiatal komponista, George Harvey Bone, egy versenyműn dolgozik, ami felkelti a híres karmester, Sir Henry Chapman figyelmét, ráadásul az úriember elbűvölő lánya, Barbara, beleszeret George-ba. Minden nagyszerűen alakul, amíg a férfi meg nem ismerkedik a bárénekes Nettával, aki bájaival ráveszi, hogy hanyagolja a zongoraművet, és inkább neki írjon könnyű és gyors sikert ígérő darabokat. George a női manipuláció és a határidős komponálás egyre fokozódó stressze alatt nyűglődik, időről-időre pedig magánkívüli állapotba kerül, és olyan gyilkosságokat követ el, amikre utóbb maga sem emlékszik.
A Hangover Squere egyfajta variáció a klasszikus Dr. Jekyll-Mr. Hyde témára, azzal a fontos különbséggel, hogy itt nincs szó rejtélyről: az első jelenettől fogva tudjuk, hogy George a gyilkos, így a film a misztikum helyett képes a lelki folyamatok nyomasztó ábrázolására fókuszálni. A sztori pszichológiai aspektusa végig hangsúlyos, és ez egyébként sem áll távol a jellemzően neurotikus és patologikus figurákkal teli noirtól. Az erősödő nyomás alatt egyre inkább összeroppanó George kétségbeesetten igyekszik lavírozni szenvedélyes szerelme és professzionális zenészkarrierje közt, önkívületi állapotban elkövetett gyilkosságai egy zavarodott, felkavart lélek tudatalatti, pusztító gőzkieresztései. De ki más is mozdítaná igazán előre a történet szálait, ha nem a nő?
A két lábon járó érzékiség, Netta szerepében Linda Darnell, a filmtörténet egyik legelemibb femme fatale-ja, igazi manipulatív ribanc, aki pontosan tisztában van vele, hogy milyen hatással van a férfiakra, és mindenféle moralitást kivágva az ablakon, nem rest úgy játszani velük céljai elérése érdekében, mint cica a gombolyagával. De az éremnek persze két oldala van: a testes, jámbor George (Laird Cregar maga az ártatlanság szobra, szinte az arcára van írva: verj át) nem egy ostoba ember, többször is átlát a szitán, és tudja, hogy érzéketlenül, gátlástalanul manipulálják. Csakhogy szíve és lába köze újra és újra meggyőzi, hogy egy hamis mosolyért és a gyönyör érzékien, ám homályosan elrebegett ígéretéért megéri a vágóhídra menetelni. Egyik oldalról visszataszítóan hazug, másik oldalról tragikusan ostoba kapcsolatuk egy London közepén szalmabábukból állított, monumentális máglyatorony tetejének szinte apokaliptikus tisztítótüzében végzi. Zseniális jelenet.
A suspense lélegzetelállító. A nyitányban a zsúfolt, mulatozástól és zenétől hangos londoni utcákon vagyunk. Esteledik, egy lámpagyújtogató teszi a kötelességét, és ahogy fény támad, figyelmünk egy ablakra siklik, amin a kamera továbbra is vágás nélkül, de nyugtalan, zaklatott mozgással úszik keresztül, amíg végül meg nem állapodik egy épp brutális gyilkosságot elkövető férfi szemszögeként. Ezt a félelmetes intenzitást csak az említett máglyás jelenet, és a finálé tudja felülmúlni. Kézenfekvő lett volna a filmet azzal lezárni, hogy George-on egy újabb gyilkos hangulat uralkodik el, de John Brahm nem hagyta, hogy az addig elsődleges fontosságú pszichológiai szál épp a legfontosabb pillanatban szoruljon háttérbe. A tartalom (zenitjére hágó drámai konfliktus) és a forma (képek és zene) olyan mesterien feszültségteljes egységét kapjuk, amit Hitchcock is megirigyelhetett. Ahogy George zenekari kísérettel előadott zongoraműve a felvezetés után egyre monumentálisabbá és gyorsabbá válik (a dicséret a legendás Bernard Herrmannt illeti), úgy szivárognak be a koncertterembe a letartóztatásra gyűlő rendőrök és orvosok, a kamera a zenével és a gyilkos mivoltát végre elfogadó George-dzsal együtt vadul meg. Rendezés mesterfokon – fogalmam sincs, Brahm miért vonult vissza később a tévésorozatok világába.
És amikor George a lángolva omladozó épület közepén játszik a zongorán, ragaszkodva hozzá, hogy befejezze élete főművét, ez lévén az egyetlen, amit nem vehetnek el tőle, az élet tragédiája és beteljesedése kéz a kézben jár a lassan mindent elborító füstben.
Amerikában már vígen dörzsölhetik a tenyerüket a moziba járók, hiszen nekik már hetek óta meg van rá a lehetőségük, hogy megtekintsék a Scott Pilgrim vs. The World című képregény adaptációt. Sajnos a kasszáknál elég nagy bukás volt, pedig a marketing gépezet csak úgy dübörgött a filmet megelőző néhány hónapban. Talán az alábbi, egy rajongó által készített trailer, meghozza a kedvét az embereknek, és adnak egy esélyt a filmnek. El nem tudom képzelni mennyi munka lehet ebben a mashup-ban, ahol a Mátrix különböző jelenetei alá keverte be az előzetesben elhangzottakat, még pedig úgy, hogy minden passzoljon. Bámulatos.
Herman Melville klasszikusát, a Moby Dicket, ki ne ismerné. Megszállott kutatás a viharos tengeren a Nagy Fehér Bálna után, és elkeseredett harc a levadászásért. Az Age of Dragons egyfajta újraértelmezése Mellville könyvények. A történetet áthelyezték a középkorba, a helyszínt a szárazföldre, Moby Dicket pedig lecserélték egy Nagy Fehér Sárkányra. Danny Glover alakítja a megszállott Ahab kapitányt, Ishmael pedig Vinnie Jones lesz. A produkció rendezője Ryan Little, bemutatási időpont még nincs, előreláthatólag valamikor még 2010-ben kerül rá sor. Az ugrás után a hivatalos szinopszis és a trailer vár rátok.
Age of the Dragons is an adaptation of Herman Melville's classic novelMoby Dick. Set in a medieval realm where Captain Ahab and crew hunt dragons for the vitriol that powers their world, Ishmael, a charismatic harpooner joins their quest. Ahab's adopted daughter Rachel, beautiful and tough, runs the hunting vessel. Ahab's obsession is to seek revenge on a great "White Dragon" that slaughtered his family when he was young and left his body scarred and mauled, drives the crew deeper into the heart of darkness. In the White Dragon's lair Ahab's secrets are revealed and Rachel must choose between following him on his dark quest or escaping to a new life with Ishmael.
Chi Ming Shing (Ti Lung) a múltja elől menekül: gyermekkorától rablásra és gyilkolásra képezték ki, a Tizenhárom Sas elnevezésű, nagy harcművészeti tudással rendelkező gazemberekből álló rablóbandának volt a tagja. A csapatot a velejéig gonosz öregember, Yoh Si Hung (Ku Feng) vezeti, akiben az emberi érzésnek még csak szikrája sincs meg, ám ennek ellenére fogadott gyermekei apaként néznek fel rá, és teljesítik legkegyetlenebb parancsait is.
Chi Ming Shing sem volt kivétel, az ő kezéhez is hektoliter szám tapad a vér, ám ő az első, aki meghasonul, és egy új, jobb élet reményében elhagyja a bandát. Természetesen a többiek ezt nem engedhetik – elvégre a színvonalat fenn kell tartani! -, és a nyomába erednek. Chi szerencséjére a túlerővel szemben szövetségese akad, egy névtelen vándor (Fu Sheng) aki rendkívül ügyesen bánik a karddal, és akinek saját elmondása szerint megvan a külön elszámolnivalója Yoh Si Hunggal. A fináléban ők ketten szállnak szembe az ördögi vénemberrel és csatlósaival.
A film rendezője, Sun Chung a Shaw Brothers egyik hűséges szakembere volt. Hírneve nem ér fel az olyan műfaji újítókéhoz, mint Chang Cheh vagy Lau Kar Leung, ám csak idő kérdése, hogy a helyzet megváltozzon. Mióta 2003-ban a Celestial elnevezésű hongkongi cég elkezdte dvd-n megjelentetni a Shaw Bros filmtárát, rengeteg, a közönség előtt ismeretlen tehetség munkái váltak széles körben ismerté/ismertebbé, és Sun Chung is közéjük tartozik, sőt, jelen pillanatban ő a Shaw Bros rendezői közül a kedvencem. Az Avenging Eagle pedig egy szenzációs film, és már nálunk is kapható dvd-n.
Hogy ez a kritika (és a kritikus) rendelkezzen az integritásnak legalább az illúziójával, kellene valami minimális negatívumot mondanom a filmről, de akárhogy próbálom, semmi nem jut eszembe. Az atmoszféra már az első perctől sűrű és kegyetlen, előrevetítve az elkerülhetetlen leszámolást. Ti Lung lenyűgöző a sztoikus, sorsa és a belévert vérszomj elől meghátrálni próbáló főhős szerepében, akitől talán nem is idegen annyira a gyilkolás, mint amennyire mutatja… Fu Sheng, akit általában elviselhetetlennek tartok, itt tökéletesen hozza a hátsó szándékai által vezérelt szövetségest, aki – mert ez meglehetősen nyilvánvaló – a barátság álcáját csak a saját céljai érvényesítése érdekében ölti fel. A Tizenhárom Sas tagjai sem tartoznak éppenséggel az utcáról szalajtott kifutófiúk sorába: a Shaw Bros kungfuistáinak legjavát osztották be soraikba, élükön a nagy Wang Lung Wei-jel, számtalan klasszikus film főgonoszával (jelenleg egy angliai kisváros taxivállalatát igazgatja – kérjetek árengedményt!)
Na és ott van Ku Feng a velejéig rohadt, démoni, emberfeletti, pusztító Yoh Shi Hung szerepében… Ő, a Shaw Brothers legtöbbet foglalkoztatott karakterszínésze valami leírhatatlant alakít ehelyütt, egyszerre meggyőző, mint „gyermekeiért” aggódó patriárka és azok belét árulásukért kiontani kívánó pszichopata (akinek saskarom-stílusa ráadásul kvázi-legyőzhetetlen).
Mert dióhéjban erről szól az Avenging Eagle: apák és fiúk története, a legmélyebb szeretet és gyűlölet sztorija. És amikor Chi és Yoh a film végén összecsap, nyilvánvalóvá válik Tom Wolfe híres mondásának értelme: „You can’t go home again”.
A filmet nálunk Bosszúálló sasok címen forgalmazzák dvd-n.
Brad Anderson (A gépész) legújabb filmje klasszikus poszt-apokaliptikus thrillernek tűnik: egy hirtelen áramszünetet követően egész városok néptelenednek el, az emberek nagy része szó szerint eltűnik. A napok egyre rövidebbek és sötétebbek lesznek, miközben néhány túlélő (Hayden Christensen, Thandie Newton, John Leguizamo) megpróbál rájönni arra, hogy mi a fene történik. Trailer az ugrás után, premierdátum még nincs.
Folytatom a nagyszabású rendezvény taglalását. Előző posztomban elsősorban a PC-s játékokra próbáltam fókuszálni, illetve azon belül is a hihetetlen MMO dömpingre, ami végeláthatatlan látszik. A PC-s jelző azonban itt egy kissé becsapós, hiszen egy ilyen kaliberű játék összetett irányításához elengedhetetlen a billentyűzet megléte, a kontrollerrel való megoldás nem játszik. Nem kell félteni azért a konzolpártiakat, mivel így is jócskán kijutott nekik a jóságból, volt itt Kinect-es búnyós játék, a Sony Move kütyüje által irányítható varázslós csoda, és a legújabb PSP bejelentése. A Microsoft sok más mellett a saját fejlesztésű okostelefonját a Windows Phone 7-et is promózta rendesen, elképzelhetetlen játéközönt ígérnek, lenyűgöző grafikával. A Sony részéről két új PS3 modell bejelentése volt még soron egy 160 és egy 250 Gb-os, míg a Microsoft a Kinect európai megjelenését közölte, amely november 10. az Egyesült Királyságban. A helyzet azonban megosztottság terén koránt sem olyan szörnyű, mint a kezdetekben gondoltam, a multiplatformra való fejlesztés nagyon népszerű kezd lenni, így mindkét fél élvezheti a játékokat saját gépén. A továbbiakban kiemelek még jópár játékot természetesen teljesség igénye nélkül.
#9: F.E.A.R. 3
Bizony a F.E.A.R. széria már harmadik részét tapossa és minden platformon képviselteti magát. A játékkal kapcsolatban nem igazán érhetik meglepetések a rajongókat. A megszokott szorongással telített játékélmény várható most is, illetve visszatér a "tündér" kislány Alma is, hogy a frászt hozza ránk újfent. A sequel egy sötét falusi környezetben játszódik majd és az itt található helyszínek kelnek majd életre, hogy a miénkre törhessenek. Természetesen nem vagyunk mi az az ijedős fajta, és a rendelkezésre álló temérdek fegyverrel védhetjük majd meg magunkat. Konzolokra szokás szerint hamarabb érkezik majd, a PC-s verzió 2011 elejére tehető.
#10: Crysis 2
A jópár folytatás mellett a Crysis is feliratkozott. A második részben New York-ban barangolhatunk majd. Ugyancsak multiplatform játékról lévén szó, a sikeres első részt követően hatalmas felhajtást rendeztek körülötte. Az Electronic Arts konferenciája alatt élő bemutatót adtak a Crytek-es fiúk, akik a multiplayer világába engedtek számunkra némi betekintést. A meglepő trükkök és a végtelen szabadság vérbeli kombójáról van itt szó, kedvünkre mászkálhatunk majd a küldetések teljesítése közben. A GamesCom nem nagyon bővelkedett gameplay videókban így igazi kuriózumnak bizonyul az alábbi videó. A játék 2011 március 25-én jelenik majd meg.
#11: Fable 3
A Lionhead Studios által fejlesztett Fable is elért harmadik részéhez, amely azon játékok sorát erősíti amelyek kizárólag konzolra azon belül is csak Xbox-ra jelennek meg. A magával ragadó szerepjáték különleges hangulatával mindig is elvarázsolt, mindezt úgy téva, hogy megmaradt a realitások talaján. Az egyedi döntésrendszer a jó vagy rossz ösvényre lépés választást mindig is preferáltam. A mostani produkcióban a viktoriánus korabeli Angliát idéző birodalomba látogatunk el, ahol a jelenlegi királyságot megdöntve saját kezünkbe kell vennünk a kormányzást.
#12: Gun Loco
Végre nem egy folytatással bővítem a sort, az viszont már kérdéses mennyire eredeti az ötlet. A Square Enix csapata egy olyan játékkal rukkolt elő a konferencia alatt, amiben kiélhetjük sötét szándékainkat. A játék elején egy börtönplanétán találjuk magunkat, ahová nem véletlenül kerültünk. Csupa elmeroggyant fazonnal egyetemben, a szökés lebeg a szemünk előtt, és ezt egy Mirror's Edge szintű, platformokon ugrálós módszerrel kell abszolválnunk. Az előzetes alapján is látszik, hogy a készítők törekedtek a minél irracionálisbb viselkedési normák betartására, az agyament szituációkra, az adrenalinban pezsgő helyzetekre és a remek beszólásokra. A játék újfent a konzolok armadáját erősíti, Xbox-ra lesz kapható 2011 elején.
#13: Fighters Uncaged
A Microsoft legújabb kütyüjéhez a Kinect-hez eddig nem láttam olyan játékot ami felkeltette volna az érdeklődésem. A napokban azonban az Ubisoft-os srácok előjöttek egy olyan bunyós játékkal a platformra amit azonnal kipróbálnék ha lenne rá lehetőségem. A Fighters Uncaged-től azért ne várjunk csodákat, a megvalósításon van a hangsúly. Ha hihetünk az előzetes felméréseknek ez végre megmozgatja a játékos társadalmat. Nincs más dolgunk mint saját testünk segítségével verekednünk a tv előtt. A videó alapján korrekt játékélményre számíthatunk, a grafikának még van mit fejlődnie, de itt nem is ezen van a hangsúly, hanem a gyors reagaláson. A következő generáció Mortal Kombat-ja megérkezni látszik.
#14: The Fight: Lights Out
A Sony sem szeretne lemaradni a Microsoft mögött, így ők is előhozakodtak egy verekdős játékkal. Az egyetlen különbség itt a kontrollerek száma. Míg a Kinect lemásolja a mozgásunkat és ehhez nem szükséges semmilyen távirányító, addig a Move esetében két "fagyira" is szükségünk van. Mindez a játék bonyolultságát is előidézhette, de előnyére is válhat hiszen a kontrollereken található gombok segítségével különböző kombókat hajthatunk végre, effektekkel bővíthetjük a harcunkat. Ennek ellenére számomra mégis problémásabbnak tűnik a Kinect-es megoldással szemben, bár jelentősen kevesebb reakcióidővel számolhatunk majd, a gyorsabb átjátszás miatt a Move-nál.
#15: Sorcery
Folytatom a Sony Move kombójával a sort. Ezen játékukkal biztosra vehetjük hogy a fiatalabb korosztályt szemelték ki. A játék során egy varázslót alakítunk, akinek a föld minden létező gonoszságával kell megküzdenie. Mindehhez a varázserejét kell, hogy használja, de nem is akárhogyan. A "fagyi"-t úgy kell használnunk mintha csak varázspálca lenne és rengeteg mágia kivitelezésére van lehetőségünk a direkt erre optimalizált játék esetében. Valóra válhat a Harry Potter fanok álma, végre személyesen eszközölhetnek Vingardium Leviosa szintű huss és pöcc varászlatokat, mindeközben jót szórakozhatnak a goblinok gyilkolászásában.
#16: Black Prophecy
A végén visszakanyarodunk egy utolsó nyalintásra az MMO-k cukorkájából. Előző írásomban beszámoltam az SWTOR frissiben bejelentett űrcsatáiról. A következő játék arcon fricskázza mindazt, amit a Star Wars-MMO-t fejlesztők háza táján kieszközöltek. A kötöttségek el vannak felejtve, kedvünk kényére suhanhatunk a csillagok között, küldetéseket megoldva, a saját űrhajónk csinosítgatása közben. A földre csak akkor kell leszállnunk ha vásárolni vagy cserélni szeretnék meglévő alkatrészeinket. Hatalmas csillagháborúk várhatóak a Gamigo üdvöskéje során, aki nem hiszi járjon utána, a videó biztosan meggyőz mindenkit.
Ennyi lett volna, a GamesCom rövid kitárgyalása, mégegyszer szeretném leszögezni, hogy a lista korántsem teljes, néhány megjelenést szerettem volna kiemelni a tömegből, és színesebbé tenni számotokra. Remélem sikerült pár játékra felhívnom a figyelmetek, de ha nem is, akkor legalább felkelteni az érdeklődést.
Az ebben az évben Kölnben megrendezett kongresszus, ugyan csak holnap fejeződik be hivatalosan, azonban eddig is iszonyatos mennyiségű videó, bejelentés ütötte fel a fejét, amiről muszáj itt is hírt adnunk. Ami engem illet, mindig kíváncsian követem a megjelenéseket, milyen szintén áll éppen a játépiac, mik a sikerlistások, illetve amit érdemesnek találok rá, ki is próbálom. A mostani GamesCom egy remek alkalom arra, hogy mindenki megtalálhassa kedvencét, rácsodálkozhasson az újabb és újabb technikai megoldásokra, valamint kedvére mazsolázgasson, a számára tetsző legújabb játékcsodák között. A rendezvény alatt 3 mamutcég képviseltette magát, a Microsoft, EA, Sony kombó elég ütősre sikeredett ebben az évben, az előre kiszámítható folytatások és újdonságok mellett sok kellemes meglepetéssel is szolgálni tudtak a készítők. Elsősorban a legújabb MMO-k kerültek a rivaldafény középpontjába, de nem panaszkodhattak a singel player-ek szerelmesei sem. A következőekben kiemelek pár a rendezvény alatt bemutatott játékot, mind konzolos mind pc-s vonatkozásban, azokat röviden jellemzem, videókkal és képekkel spékelem meg, persze mindezt szigorúan egy geek szemszögéből.
Kezdésként lovagoljuk meg a PC-re kikerülő játékokat, amelyek zöme, ahogy már említettem az MMO műfaját erősítik, és mindegyik célja egy és ugyanaz, ha nem is megdönteni, de legalább egy kissé kibillenteni a World of Warcraft-ot piaci egyeduralmából.
#1: TERA
A koreai hazájában mostanra nagy tiszteletnek örvendő játék, a TERA Online Európai terjesztési jogait illetően írtak szerződést a mostani GamesCom-on. A disztribútori jog a Frogster cég kezébe került, ami igazán jó hírnek ígérkezik. Az évente megjelenő MMO-k egy sémára való épülését, a grindelés állandó jelenlétét és az európaiaknak antipatikus anime vonalat igyekszik megtörni a TERA. Az interaktív környezet és az új skill és képesség alapokon nyugvó harcrendszer dukál a játék kipróbálóinak, mindemellett a grafika lenyűgözőre sikerült. Várható megjelenése 2010 végére és 2011 elejére tehető és kizárólag PC-re jelenik majd meg.
#2: DC Universe Online
Eddig is hatalmas visszhangja volt a DC szuperhősös MMO-jának. Rengeteg előzetes, gameplay videó található már a témában. Az alapötlet ugye a DC már jól és egyébb kevésbé ismert hőseinek, egy online játékba ültetése. A jó és gonosz örök párharca, különleges képességek birtokában lévő játékosok látványos összecsapásai, egy örökké változó városban kapnak helyet. A játék próbál megfelelni a hardcore comic-suckereknek is, és szeretné a szuperhősös témát elmélyíteni az MMORPG-k műfajában is. A Sony által fejlesztett játék PC mellett Playstation 3-ra is megjelenik majd, várhatóan 2010 novemberében.
#3: Star Wars: The Old Republic
Sokak számára a legjobban várt MMORPG mind közül, hiszen a Star Wars univerzumának még mindig jelentős számú rajongója van. A BioWare is erre épít az eddigi legnagyobb volumenű játékával. Az érdeklődők folyamatosan informálva vannak az újdonságokról, és az elmúlt napok során a GamesCom-on jelentették be, hogy a klasszikus játékmenet mellett, űrcsaták is integrálva lesznek a játékba. Azonban minderre csak szigorú kötöttségek mellett lesz lehetőségünk, mégis jó hír ez, hiszen elképzelhetetlen lenne egy online Star Wars játék, pew-pew űrcsaták nélkül. Az űr kietlenjében való lövöldözésre azonban még várnunk kell, a megjelenés 2011-re tehető és minderre csak PC-n lesz lehetőségünk. Mindazonáltal biztosra vehetjük, hogy fizetős lesz, erről azonban még nincs bővebb információ.
#4: War of Angels
Angyalok, klasszikus fantasy alapokra ültetett MMORPG, küzdelem földön vizen levegőben és egyedi pet-mount rendszer, mindezeket ígéri nekünk a Gamigo legújabb játéka. A megszokott anime karakterek sokak számára unszimpatikusnak tűnhetnek, ezt próbálja ellensúlyozni a vadonatúj cell-shaded grafika, a guildek által uralt városok rendszere és a játék ingyenessége. Mindenesetre a bemutató alapján nem tűnik túl ígéretesnek, a karakterek egy az egyben az AION-ból koppintotnak tűnnek, a grafika pedig szerintem elég gyérre sikerült. Egyenlőre még nincs hivatalos megjelenési dátum.
#5: Mytheon
A következő darab, egy akció MMORPG, ami igazán érdekesnek ígérkezik. Az adottnak számító RPG és akció játékelemek mellett, stratégiai játékmenettel is rendelkezni fog. A klasszikus mitológia világában bolyongva, egy kővarázslót kell alakítanunk és különböző istenekkel kell szembenéznünk a játék során. Lények szummonálására és épületek semmiből való emelésére is lehetőségünk lesz a csatákban. A varázsló kaszton belül természetesen további alkasztok állnak majd rendelkezésünkre. A játékot ugyancsak a Gamigon szállítja számunkra, és előre láthatóan ingyenes lesz. A nyílt béta már elindult, mindenki kedvére kipróbálhatja magát, az istenek forgatagában.
#6: Torchlight II.
Kanyarodjunk el egy kicsit az MMO dömpingtől és evezzünk kevésbé beszippantó játékok vizeire. Annyira messze azért nem kerülünk a témától, hiszen a következő delikvens is a játékos igényeinek végtelen kielégítésére apellál. A Torchlight egy Diablo klónnak indult annak idején, és hihetetlen népszerűségre tett szert a játékosok körében. A rajongók egy dolgot kifogásoltak vele kapcsolatban, ez pedig a multiplayer hiánya. Ezt próbálja most a Runic Games orvosolni, a játékba való coop integrálásával. A véletlenszerű terepek és az ugyancsak folyamatosan megújuló dungeon-ök megmaradnak, ahogy rengeteg tárggyal is bővül, az amúgy sem szegényes univerzum.
#7: Warhammer 40.000: Space Marine
A Warhammer univerzumának szerelmesei végre kipróbálhatják magukat, egy vérbeli akciójáték berkeiben belül. A címben szereplő Space Marine a.k.a Űrgárdista szerepébe bújhatunk bele, és kedvünkre hentelhetjük a ránk zúduló orkokat. A játék során a már jól ismert fegyverek garmadája vár bennünket, hogy egy pillanatra se legyen unalmas a vérben gázolás. A játék alapját képező csodálatos grafikát, a Dawn of War grafikus motorja szolgáltatja, az élmény garantált. A kezdetekben csak konzolokra történő megjelenést a nagy felháborodásra való tekintettel kibővítették PC-re is, így bárki élvezheti majd az újabb FPS csodát.
#8: Warhammer 40.000: Dawn of War II - Retribution
A végére hagytam a legjobbat. A Warhammer játékok fejlesztői, a THQ csapata kitett magáért a mostani GamesCom-on, hiszen hatalmas meglepetéssel rukkoltak elő, és a Space Marine mellett bejelentették a Dawn of War II legújabb kiegészítőjét. A játék önmagában is játszható és élvezhető lesz. A szokásos stratégiai játék, a Chaos Rising történetének vonala után játszódik és a kezdetbeli ork faj után a többi is játszható lesz. Új térképek, pályák és egységek várhatóak majd a kiegészítőben, így biztosított a több tíz óra további játékélmény. A megjelenés 2011 tavaszára várható.
Az Utolsó Ördögűzés-re keresztelt, legújabb, ördögi megszállással foglalkozó horror film, augusztus 27.-én kerül bemutatásra az Egyesült Államokban. A rendező Daniel Stamm erősen naturalista alapokra helyezett filmje mögött Eli Roth (Kabinláz, Motel), mint producer foglal helyet. A régóta nélkülözött téma, talán újra megerősödik és egyre több alkotással tér vissza majd a vásznakra. A történet szerint Cotton Marcus tiszteletes, (aki már több sikeres ördögűzést is magáénak tudhat), és csapata megérkezik a semmi közepére egy farmot keresve, ahol állítólag egy megszállt lány tartózkodik. Az alábbi videók a filmből kivágott részletek, bónuszként pedig, egy tv-spot található még.
Frank Miller a Gucci konszern szolgálatába állt, és leforgatott számukra egy rövidfilmet. A film természetesen a Gucci marketing gépezetét fogja olajozni, a reklámot is elég nagy dobra verték, ez látszik abból is, hogy előzetessel próbálják az idegeinket húzni. A promóció célja egy új illat bevezetése (na bumm, ki hitte volna). A rövidfilm ennek ellenére megéri majd azt a pár percet, ugyanis elég neves szereplőket alkalmaztak, nevezetesen Chris Evans-t és Evan Rachel Wood-ot, a projekt nagyságát erősítve ezzel is. Az előzetes alapján a film, a Sin City és a Speed Racer kellemes ötvözésének tűnik a zenét a produkció alatt a Friendly Fires fogja szolgáltatni. A teljes változat az MTV Video Music Awards során fog a nagyközönség elé kerülni, ami szeptember 12.-én zajlik majd.
Az olaszgiallo-filmekrehajazó hongkongi thrillert készített két francia forgatókönyvíró, akik korábban Johnnie Tónak és Tsui Harknak írtak filmeket (eredetileg újságírók, és a Mad Movies-nál a szintén rendezővé avanzsáló Christophe Gans volt a főszerkesztőjük.) A Red Nights főszerepét a 90-es évekCategory III-filmjeinek koronázatlan királynője, Carrie Ng játssza. Enyhén szólva ígéretes a film.
Megérkezett Darren Aronofsky legújabb filmjének előzetese. A Requiem for a Dream és a The Fountain rendezője, mostani mozijával a balettet célozza meg, ami már a címből is könnyedén kikövetkezhető. Mielőtt tévesen ítélnénk meg, hadd szögezzem le, a hangsúly most is a karaktereken lesz, illetve teljesen más aspektusból igyekszik megközelíteni az elhivatott táncosok életét. A film műfaja dráma, thriller lesz, a főbb szerepekben Natalie Portman, Mila Kunis és Vincent Cassel. Először a Velencei és Torontói filmfesztiválokon fog debütálni, az amerikai mozikban pedig, december 1.-én mutatják be. Az ugrás után olvasható a hivatalos szinopszis, és megtekinthető a trailer.
BLACK SWAN follows the story of Nina (Portman), a ballerina in a New York City ballet company whose life, like all those in her profession, is completely consumed with dance. She lives with her retired ballerina mother Erica (Barbara Hershey) who zealously supports her daughter’s professional ambition. When artistic director Thomas Leroy (Vincent Cassel) decides to replace prima ballerina Beth MacIntyre (Winona Ryder) for the opening production of their new season, Swan Lake, Nina is his first choice. But Nina has competition: a new dancer, Lily (Kunis), who impresses Leroy as well. Swan Lake requires a dancer who can play both the White Swan with innocence and grace, and the Black Swan, who represents guile and sensuality. Nina fits the White Swan role perfectly but Lily is the personification of the Black Swan. As the two young dancers expand their rivalry into a twisted friendship, Nina begins to get more in touch with her dark side with a recklessness that threatens to destroy her.
Tökös amerikai katonák a dzsungelben, nagy puskákkal – és Alan Silvestri zenéje ebből alig ad vissza valamit. Tipikusan ’80-as évekbeli, halálegyszerű szintetizátorfutamok helyett félelmetesen organikus és idegen, megdöbbentően eredeti hangzás borzolja a kedélyeket, és pusztán néhány rémisztő hangjegy semmissé teszi a kéziágyúkkal futkározó izomkolosszusok erőfeszítéseit. Hiába a férfias erőtől duzzadó forgatókönyv, az energikus rendezés vagy a szimpatikusan tehetségtelen és szimpatikusan nagydarab színészek sora – kevés film köszönhet annyit a zenéjének, mint a Ragadozó.
A Ragadozó zenéje azon kevés score-ok egyike, amik oly egyediek és semmi mással össze nem téveszthetők, hogy mindössze két-három hangjegyből azonnal felismerhetők. Az energikus, a vadászat izgalmát és a préda rettegését egyszerre közvetítő főtéma hatásában John WilliamsCápájának egyszerűségében riasztó vezérmotívumával vagy épp a Terminator 2 T-1000-esének totális megállíthatatlanságot kifejező, nyomasztó szintetizátoreffektjével állítható párba. Alan Silvestri, akinek nevét akkorra a filmzenerajongók már ízlelgették a Vissza a jövőbe dallamainak köszönhetően, olyan zenét komponált Schwarzenegger csapata és az idegen lény harcához (pontosabban: Schwarzenegger és az idegen lény harcához, illetve a csapat lemészárlásához), amihez foghatót sem azelőtt, sem azóta nem hallhattunk. Számos merész, extravagáns, egzotikus megoldása eredményezi azt az organikus jelleget, aminek köszönhetően a score maga is szinte él: folyamatosan lüktet, fél, menekül és küzd. Mély vonósok, rémisztő hangot árasztó, különleges fúvósok, nyugtalan zongora, idegborzoló csörgők járnak fenyegető táncot, a dobokra leginkább az „életidegen” jelző illik.
A zenének ez a sajátos hangzásvilága tökéletesen kifejezi a vadászat mindkét oldalát: ritmikus, fülledt, izgatott ütemek szolgálnak a hajtó vérszomjának kifejezésére, rémült, torz hangokkal is operáló, diszharmóniától sem visszariadó zenekar érzékelteti a hasztalan menekülést, és a kétségbeesett, győzelemmel aligha kecsegtető harcot. Az első számban (Predator – Main Title) máris csörgők és dobok ellenállhatatlan ritmusa ostromolja a hangfalakat, majd a harcias kürtök is színre lépnek – végül a képet a sci-fi hangulatért felelős vonósok, és a militáns ütősök egészítik ki, teljessé téve a ’80-as évek egyik legmaradandóbb vezérmotívumát. A doboknak kiemelt szerepük van a zenében, legalább tucatnyi fajtát hallunk a kellemesen bő lére eresztett játékidő alatt – a Something Else-ben például jellegzetesen afrikai, később is sűrűn visszatérő ütemeket fedezhetünk fel (bár a film Közép-Amerikában játszódik, de ez a hangzás ott is 100%-ig megállja a helyét), persze nem amolyan oroszlánkirályos, „gyönyörű vidéken járunk”-típusút. A dzsungelben ezúttal nincs semmi barátságos, a mindössze két hangjegyből álló ritmust hallva úgy érezzük, hogy minden egyes fűszál és levél halálos veszélyt rejt (ez az atmoszféra a nagyszerű Jungle Trekben csúcsosodik ki).
Az album főleg az akció és a feszültség váltakozásából áll, lágyabb dallamokat csak ritkán hallunk, és akkor is minek: a He’s My Friend, és a We’re All Gonna Die bután katonás melankóliájának üzenete nagyjából az, hogy „szomorúan is tökös amerikai vagyok” (ennél meggyőzőbbek a Cut ’em Off egyszerre baljós és keserű vonósai). Szerencsére ezek a kitérők ritkák, és ha egyszer a zene olyan csúcspontokkal szolgál, mint a Billy Stands Alone, gyorsan meg is bocsátjuk őket: a feszültség fokozatosan épül fel, a zenekar egyre hangosabban fakad ki, a track második felében pedig masszív „meneteléssel” festi alá a hátra maradó Billy halálát. Innentől már a ragadozó és Scharwzenegger párbajának zenéjét halljuk. Az előkészületeket a bő 9 perces, váltakozó tempójú Battle Plans érzékelteti, a végső harcot három, néha elcsendesülő, néha kegyetlenül rázendítő szám demonstrálja. Az egyetlen baj velük, hogy túlságosan ragaszkodnak a képekhez, és azok olykor már-már mickey mousing-szintű kiszolgálása nagy dinamikai váltásokat eredményez, amik a film alatt persze tökéletesen működnek, de külön hallgatva már kevéssé élvezetesek – de legalább ezeket a különböző tempókat általában összefogja egy nyugtalanító, háttérből szóló dobalap, ami biztosítja a folyamatosságot. Amikor pedig az album nagyrészében visszafogott zenekar végre elszabadul, akkor valóban a lehető legélvezetesebb, dübörgő akcióhoz jutunk – fúvóst, de főleg zongorát, ritkán használnak gyors zenében ilyen kreativitással, mint itt. És ennek nagy szerepe van abban, hogy a Ragadozó, a legtöbb ’80-as évekbeli tesztoszteronkommandózással ellentétben, végig komolyan vehető.
A lényegesen kevésbé sikerült folytatáshoz a szerző természetesen magával hozta az első részben prezentált főtémát, és a zene sok egyéb, jellegzetes megoldását – ezúttal is a feszültség és az akció váltakozásától lüktet az album, és noha az „akurvaéletbe, valaki vadászik ránk” motívum ezúttal nem olyan meggyőző, mint az első felvonás esetében, utóbbit a másik területen Silvestri elemében van. Az akciók sűrűbben követik egymást, és gyorsabb tempót diktálnak, ráadásul kevésbé jelenetfüggők, mint az eredetiben voltak. Ami viszont ahhoz képest komoly visszalépés, hogy ez a score jóval konvencionálisabb, vagyis az előzőből átmentett megoldások ezúttal beleolvadnak a zenekar játékába. Ebből az lesz, hogy a Predator 2. elveszti sajátos, egyedi hangulatának nagy részét, és azt szinte csak a főtéma felbukkanása biztosítja időről-időre. Ennek fényében furcsa, hogy Silvestri éppen azt a zenei elemet tartotta meg, mitöbb, talán erősítette is fel, ami a történetből kifolyólag csak az első részben működik 100%-ig: ez pedig a dobok afrikai jellege, ami a közép-amerikai dzsungelbeli jelenetekben, a szokásos vonós-fúvós szekcióval egybeolvadva fantasztikus hangulatteremtő hatással bírt, de a nagyváros kulisszái közé bajos mindenféle módosítás, mindenféle urbánus befolyás nélkül bepasszírozni. Kár, mert ezek a vérpezsdítő ütemek egyébként itt is nagyszerűen vegyülnek bele a zenekari hangzásba, már rögtön a nyitótételben (Main Title), ami kísérteties, a fülnek nem túl kellemes effektekkel éri el, hogy végigfusson hátunkon a hideg.
Az album összképét a feszültségkeltő zenék rontják le, amik jóval alulmúlják az első rész hasonló hatást célzó számait. A First Carnage, a Danny Gets It és a Swinging Rude Boys című trackeket így nyugodtan átugorhatjuk, nem maradunk le semmi fontosról. De aztán jön az előd legnagyszerűbb pillanatait idéző Tunnel Chase, és a sejtetésnek, a lassú beszaratásnak vége szakad: a rém már nem távolról figyel, hanem kurvára itt van a sarkunkban. Az őrülten vad akcióban a zenekar masszív, határozott ütemei közt felüti a fejét a főtéma is (illetve annak fúvós része, a jellegzetes dobalapokat más ritmusok helyettesítik), amit a főcím alatt valamiért nem hallhattunk. Eztán a Truly Dead ugyan kissé unalmas, feszültségteremtő mormogással indul, de aztán felbukkannak a fekete kontinenst idéző ütősök, amiket az utolsó másfél percben hátborzongatóan horrorisztikus effektek és baljós kórus színesít, igazi súlyos, vérfagyasztó hangulatot eredményezve, ami után dobhatjuk a gatyánkat a mosógépbe (hasonló, bár kevésbé erőteljes megoldásokat kínál a vicces című Rest in Pieces és az El Scorpio). A This is History az első tétel, amelyben a főtéma teljes egészében megjelenik (illetve csak majdnem, ugyanis a csörgők hiányoznak belőle), utolsó egy percének vadsága és energiája a lemez újabb csúcspontját képezi – hogy aztán az End Titles zárásként nagyszerűen összefoglalja a legjobb pillanatokat: felbukkan a vezérmotívum, újabb dübörgésbe kezd a zenekar, ismét halljuk az afrikai dobszólókat, és az apokaliptikus kórus is a képünkbe üvölt.
A Ragadozó kivételesen jól alkalmazott egy ismert formulát – viszont a zenéjével Silvestri maga teremtett egyet.
Predator 1 Zene az albumon:
Zene a film alatt:
Kiadó: Varése Sarabande CD Club (2003) Játékidő: 73:15
Wes Craven nem aprózza el a dolgokat. A Sikoly 4 még bőven forog, eközben egy másik filmje is napvilágot látott. A film főszereplőjét már sok helyütt úgy emlegetik, mint az új Freddy Kreuger-t, mivel a két karakter motivációja nagyjából megegyezik. Freddy-vel ellentétben azonban, az alábbi film sorozatgyilkosa nem az álmokban gyilkol, hanem hallhatatlan lelke szabadul el a valóságban, és egyetlen célja, hogy lehentelje azokat a 16 éves kölyköket, akik halála napján születtek. Úgy látszik a tini-horror ismét erőre kap Amerikában, és végre mindez nem csak remake-ek és folytatások útján történik meg. A film október 8.-án startol 3D-ben (hogy máshogy), az előzetes pedig, igen meggyőzően hat.
A legújabb Piranha film szereplői komolyan gondolják a film sikerét, céljuk minimum az, hogy minden kategóriában Oscar-díj-ra jelöljék a filmet és meg is nyerjék azt. A marketingnek ezzel bizonyára vége van, a film eddig szépen generálta a hype-ot, a 3D is ebben játszik komoly szerepet. Arra, hogy mégis mennyire fog rászolgálni az eddig beleölt pénzre, két nap múlva érkezik a válasz, hiszen a hivatalos bemutató augusztus 20.-án lesz Amerikában. A legutóbb kiszivárotatott videó az egyik filmbeli mészárlásról megtekinthető itt, az ugrás után pedig, a Funny or Die videója.
Az a legcoolabb, ahogy Arnold kiszáll a helikopterből. Előreengedi a többieket, közben szivarozik. Kidobja a zsákját, és csak aztán ugrik ki ő is. Ezt tanítani kellene a színművészeti egyetemeken - filmben ezentúl csak így lehet kiszállni helikopterből. Vagy meghalni. Ahogy a kommandós Mac (Bill Duke) vérben forgó szemekkel, a Little Richard-féle a „Long Tall Sally”-t énekelve („Havin' me some fun tonight!”) indul a megbosszulni vietnami bajtársa halálát, és közben tudja, hogy esélye sincs. Vagy amikor a nagydumás lone ranger zsaru Jerry Lambert (Bill Paxton) a töksötét metrókocsiban egy SIG-Sauer P226-ossal táncolni hívja a szörnyet. Felejthetetlen figurák két felejthetetlen sci-fi akciófilmben, és persze „the greatest monster sound in all of movie history”, ahogyan az ál-Arnold nagyon helyesen megállapítja a harmadik rész előzetesének kommentárjában. Az Olorin kolléga által már dicsért folytatás végre a hazai mozikba is megérkezett – és ez jó ok arra, hogy visszatekintsünk, miért is várjuk annyira az ugly motherfucker földönkívüli vadász mítoszának minden egyes új képkockáját.
A kalózvideós-narrátoros hőskorban több olyan emberrel is volt szerencsém megnézni a Predator-t, akik az osztálykirándulás éjszakai filmelemzésein (Stan Winston speciális effektusait színes papírral megbolondított elemlámpafénnyel utánozva) még nem értesültek arról, hogy a decens kommandósfilm a közepén majd sci-fi-be vált át. Finoman szólva nem mindenki volt fogékony arra, hogy a még erősen osztrák akcentusú Alan „Dutch” Schaefer őrnagy (Arnold) különítménye a még erősen orosz akcentusú dél-amerikai gerillák után egy láthatatlan földönkívülivel kezdett harcolni. Utólag belegondolva tényleg merész műfajváltás a film közepén - legalább annyira, mint mondjuk a Gecko testvérek rendrakása a Titty Twister-ben, vagy Pinbacker kapitány ámokfutása az Ikarusz-2-n. Klasszikus ’80-as évek dzsungelharcos akció és sci-fi szörnyfilm, kettő az egyben? Mert az magától értetődő, hogy Ellen Ripley hadnagy és a tengerészgyalogosok nem Kubrick fekete monolitját indulnak megkeresni az LV-426-ra, de képzeljük el, mi lett volna, ha John Matrix a Val Verde banánköztársaságban partra szállva nem Bennett magánhadseregével, hanem frissen kikelt arctámadókkal találja szembe magát? Vagy ha Rambo akció közben rájön, hogy a vietkongok földönkívüli űrhajót találtak a dzsungelben és az amerikai hadifoglyokat már megszállták a testrablók? Jim Thompson és John Thompson forgatókönyve pont egy ilyen meredek fordulatot lép meg: zseniálisan, mert a Predator-ban a crossover nem fordul abszurdba és a kommandósfilm olyan könnyedén viszi a hátán a sci-fi elemet, mint Blain (Jesse Ventura) a Nagypapa (Old Painless) becenevű kézi M134 minigun-t.
A „világtól elzárt csoport földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétele” külön sci-fi szub-zsáner, és a végeredmény mindig az emberek vérmérsékletén múlik: az Alien egyszerű csillagközi munkásai, vagy a The Thing unatkozó tudósai viszonylag későn jöttek rá, hogy E.T. nem békével jött, Dutch és csapata viszont nem a Kodály-módszerrel próbálkozik – mottójuk: „ha vérzik, meg tudjuk ölni”, így nem megleő módon a földönkívülivel való első kapcsolatfelvétel egy kisebb esőerdő kiirtásával végződik. A folytatásban Peter Keyes, a szörnyre vadászó különleges ügynök (Gary Busey) sem finomkodik, a földönkívüli létformát minden további rendszertani besorolás nélkül „fuckin’ alien”-ként emlegeti. Kommandós típusú találkozások.
Persze Arnold mellett ez csak olyan arcoktól hiteles, akik például olyan klasszikusokban alakítottak emlékezeteset, mint a Rocky (Carl Weathers mint Apollo Creed), a 48 óra (Sonny Landham mint Billy Bear) vagy a Menekülő ember (Jesse Ventura mint Captain Freedom). A disznóviccekről pedig a Halálos Fegyver írója (a forgatási szünetben az Utolsó cserkész forgatókönyvén dolgozó) Shane Black gondoskodott, Hawkins szerepében. A folytatás talán még elődjénél is jobban karakter-centrikus: Danny Glover-nek jól áll a kőkemény, de tériszonyos és neurotikus rendőr szerepe, és véletlenül sem jut róla eszünkbe a Halálos fegyver sorozat „túlöregvagyok” jópofáskodása - simán elhisszük, hogy kisebb fegyvergyűjteményt tart a csomagtartójában és fél kézzel felkeni a falra a tenyérbemászó képű Gary Busey-t. És csak a már említett Bill Paxton érdemelte ki a Lance Henriksen-i dicsőséget: a Terminator és az Alien mellett egy Predator is végzett vele. De érdemes megemlékezni a teljesen őrült vudu pap szerepében Calvin Lockhart-ról is, aki korábban David Lynch, valamint egy ragasztószalag és egy tarkólövés segítségével szerzett kellemetlen perceket Harry Dean Stanton-nak (Veszett a világ).
Pedig ha színészi tehetségről van szó, a társulat egyik tagjának sem szerepelt a határidőnaplójában mondjuk a Predator filmekkel egy időben készült Oscar-díjas Utolsó császár vagy a Bárányok hallgatnak forgatása, Jim Thompson és John Thompson írók mégis olyan mondatokat adnak a szájukba, és John McTiernan és Stephen Hopkins rendezők olyan atmoszférát teremtenek köréjűk, hogy egyértelmű: ezek az emberek a világ legtökösebb katonái és zsarui. Késpengével borotválkoznak, saját főzésű whiskey-t vedelnek és a politikai korrektséget hírből sem ismerik: amikor a Predator első részének különítménye elindul a bevetésre, a helikopteres utazás pár percében annyi káromkodás, pinázás, buzizás hangzik el, nem beszélve a köpködésről, hogy az már filmtörténet: mintha mondjuk Ford Fairlaine és Torrente tartana legénybúcsút a Quick Stop-ban. De ebben a pár mocskos percben az írók észrevétlenül és visszavonhatatlanul megkedveltetik a figurákat, mert az ehhez hasonló szörnyfilmek sikere gyakorlatilag a karaktereken múlik: ha tíz percben sikerül megszeretni őket, akkor a film elkap, és 100%-ban velük vagyunk – és ez az, ami például a két AvP filmnek később nem jött össze. (Emlékszünk belőlük egyáltalán bárkire?) A Predator 1-2 titka, hogy a forgatókönyv meg sem próbálja elkerülni a kliséket: a különleges osztag rádiósa vicceskedő szemüveges geek (Shane Black), és persze először hal meg, az indián katona (Sonny Landham) keveset beszélő, de hatodik érzékkel rendelkező nyomolvasó, a csapathoz csatlakozó CIA ügynök (Carl Weathers) az elején dilettáns, sunyi aktatologató, később önfeláldozó hős. A Los Angeles-ben játszódó folytatás is a legnagyobb természetességgel kezeli azokat a zsarufilmes kellékeket, amik már a Steven Seagal életmű korai klasszikusaiban is kínosnak számítottak: szakadt lotyók és dühöngő gyanúsítottak a rendőrőrsön, a forrófejű újoncot és a rámenős tévériportert zrikáló, az irodakukac nagyfőnökre az íróasztalt ráborító nyomozók, a hivatalos utat megkerülő, utcai módszerekkel dolgozó hadnagy. De pont a két rendező – John McTiernan (1.) és Stephen Hopkins (2.) – képeinek atmoszférateremtő ereje miatt hisszük el, hogy ezek a klisék a Predator 1-2 világában tényleg a legtermészetesebben működnek. Valahogy úgy, hogy ez a világ minden kommandósfilm és nagyvárosi zsarufilm világának alfája és omegája. És John McTiernan meg Stephen Hopkins otthon érzik magukat ebben a világban: McTiernan rendezése a párás dzsungelben legalább annyira klausztrofób, mint a Vörös Október szűk tereiben vagy a Nakatomi felhőkarcoló liftaknájában, Hopkins pedig a lepattant nagyvárosi gettókban a legjobb, ott, ahol később Emilio Estevez-t és haverjait kergette végig ütős rap-metal soundtrack-re (Az ítélet éjszakája), vagy Jack Bauer lányát a 24. első néhány részében. Mindezt Alan Silvestri felejthetetlen kísérőzenéjének ütemére.
És persze finom aktuálpolitikai üzenetek is akadnak: a Predator 1-ben a katonák odavetett félmondataiból kiderül, hogy a vietnami háborúban szocializálódott egység a Reagan-adminisztráció külpolitikai irányvonalának megfelelően titokban a keleti blokk legforróbb helyein akciózott (Berlin, Afganisztán), nyilván ugyanolyan hatékonysággal, ahogy a film első felében egy kisebb katonai tábort vadásznak le – pont, mint később őket a Predator, csendben és láthatatlanul. És akárcsak a szörny, sebezhetetlenek, és közben még büntető egysorosokra is marad idejük („Nincs időm vérezni!” – mondja Blain). A folytatás pedig 1990-ben a sztorit abba a drogos-mocskos, latin-amerikai gengszterbandák uralta urbánus dzsungelbe helyezi, amiből pár évvel később a new jack cinema teremtett külön műfajt. A bevágott filmhíradó-részletek pedig Paul Verhoeven-i jövőképet vetítenek előre.
A második részt egyébként érdekes módon nem fogadta kitörő lelkesedés – a ’90-es évek elején ráadásul a közönség már más irányba kacsintgatott, egy évvel később már a forradalmi spec. effektekkel robbantó Terminator 2 volt a sláger, és a tesztoszteron-szagú szörnyvadászat pedig a retro. Az első film ráadásul rövid idő alatt duplán - mint sci-fi akció, másrészt mint Schwarzenegger akció - klasszikus lett: nyilvánvaló volt, hogy a második rész ezt a lécet nem tudja megugorni.. Nem lehetett egyszerű dolga Stephen Hopkins-nak: Danny Glover nem egy Schwarzenegger, a közönség pedig az első filmből már ismerte a szörnyet, és tudta mit várhat – hentelést. És Hopkins nem is veri át a nézőket, ezért pedig minden tisztelet megilleti - az első percekben már benne van a sűrűjében, hullanak a rendőrök, robbannak az autók, Danny Glover pedig tévériportereket elgázolva indul akcióba. Főleg emiatt a stílus miatt kedvelem Stephen Hopkins-t: a rendezései sosem nagyképűek, és nem akar többnek látszani, mint egyszerű, de a zsáner lehetőségeit maximálisan kihasználó akciófilmes. Különösen jól működnek a Los Angeles-i külső helyszíneken játszódó jelenetei: a Predator ikonikus lándzsarázása az Eastern Columbia Building toronyórájánál, vagy a közelharc a vágóhíd tetején. A folytatás emiatt szerencsére nem lett görcsös hommage gyűjtemény (mint mostanában a Terminator: Salvation), vagy az első filmnek a lassan építkező, feszültségteremtő dramaturgiáját ihlet nélkül lemásolni akaró kudarc (mint az első AVP).
Szóval, ha az „epikus sci-fi akció” műfajt definiálni kell, valahol 1987-ben, a guatemalai dzsungelben, vagy 1997-ben, Los Angeles-ben érdemes körülnézni. Get to the chopper!
Közzétették az első előzetesét Ticiano Sclavi, olasz képregény író egyik leghíresebb és kultikusnak számító képregényének, a Dylan Dog adaptációjának. A történet főhőse egy magándetektív Dylan Dog (Brandon Routh), aki természetfeletti ügyekben nyomoz társával Marcus-sal (Sam Huntington). Az események érdekes fordulatot vesznek, amikor belecsöppennek egy évszázadok óta dúló háborúba vámpírok és vérfarkasok között. A történetben helyet kapnak még zombik is, és rengeteg rájuk épülő poén, kikacsintás várható, már ha engedhetünk az előzetes híreknek.
A nagyközönség számára ugyan csak két nap múlva 19.-én veszi kezdetét a Gamescom, az EA már elkezdte a szivárogtatást. Az utóbbi évek talán legsikeresebb pc játékának a folytatása lesz az egyik fő téma, az EA háza táján. A számos kiegészítővel ellátott első rész igazi közönségkedvencé vált az elmúlt idő folyamán, és maradandót alkotott az RPG játékok között. A fantasy játékok egyik újabb mérföldköve ez, és egy újabb sikeres franchise megalapozására kerülhet sor. A részletesen kidolgozott világ és a szemet gyönyörködtető grafika, elöljáróban elmondható a 2. részről is, az eddig látottak, tapasztaltak alapján. Ami viszont a legfontosabb, ez csak egy újabb fricska azok számára, akik szerint a pc-gaming haldoklik.
Az HBO egyik üdvöskéjéről már megemlékeztem egy korábbi posztomban, amiben kiemeltem, hogy bizonyára sokan vannak úgy vele, hogy ez is hozzátartozik a new-age vámpírmizériához, és ezzel elkerülhetetlenné válik, vagy annak teljes ignorálás, vagy a szokásos szkeptikus hozzáállás. Charlaine Harris, Sookie Stackhouse regényeinek remek adaptációja, számtalanszor cáfolt már rá erre az eddigi évadokban, a mostani évad pedig rápakol még erre egy-két lapáttal. Az eddigi epizódok megtekintése után, mindig bennem volt az az érzés, hogy nem fogják tudni hova fokozni a hangulatot, a történet kiszámíthatóvá fog válni. A helyzet szerencsére közel sem ez, a cliffhangerek még mindig megvannak, de ehhez társultak olyan mindfuck momentumok, amiket még mostanra sem sikerült teljesen megszoknom. A továbbiakban röviden összefoglalom és elemzem az eddig törtenteket, aki nem naprakész a sorozattal, az ne kattintson.
A történet még mindig egy főszálra fűződik fel, ami Sookie köré összpontosul. A kapcsolatára Bill-lel, illetve titokzatos képességére, ami sokkal több már, mint mezei gondolatolvasás. A rész végi cliffhanger is erre épített, úgy tűnik Bill-nek végre tudomására jutott, milyen lény is valójában Sookie, ami eddig is fenemód érdekelte a nézőket. A legérdekesebb szál számomra még sem ez, hanem a sok további mellékszál, amiket sokkal nagyobb titokban tartanak a készítők. Ilyen az újabb természetfeletti lény mibenléte is, amiről reméljük, lassan lehull a lepel. Gondolok itt a macsó Jason Stackhouse legújabb kiszemeltjére. Az amúgy is titokzatos körülmények között történő találkozás, közte és Crystal között, az azonnal kialakuló vonzalom, ami egyáltalán nem jellemző a tesztoszteron bomba srácra, mind apró elejtett utalások lehetnek és kirakós játékként lettek az arcunkba tolva. Az erős családi kötelék, a konzervatív nevelés, a nők alárendelt szerepe, ezek alapján olybá tűnik, mintha visszamentünk volna az időben. Ennek ellenére előszeretettel fogyasztanak emberi húst és igen ellenséges természetűek, ha valaki megpróbálja letartóztatni őket. A legérdekesebb talán Sam és Tommy reakciója volt rájuk, ahogy beléptek az étterembe ők pedig azonnal megérezték a szagukat. A mostani részben, a Merlotte’s erkölcsös alakváltója nem is tudta tűrtőztetni magát, és majdnem halálra verte a Crystal apját. Ez utalhat valamilyen ösztönös, régóta fennálló ellentétre a két faj képviselői között, és ha mindez így van, akkor elkezdhetünk töprengeni azon, mégis milyen lény lehet az, ami beleillene az alakváltók ősi ellensége kontextusba.
Tara és Franklin krónikái ugyancsak érdekesnek bizonyultak. A britt vámpír elborult karaktere felüdülésnek bizonyult a már megszokott szereplők mellett. A színész tökéletesen hozta a megszállott, szerelmes, szociopatát és ugyancsak elszomorodtam, amikor két résszel ezelőtt úgy tűnt, hogy Tara véget vetett hallhatatlanságának, egy középkori buzogány segítségével. Imáim azonban meghallgattak és visszahozták a mostani részben, ha csak egy rövidebb jelenet erejéig is, ami rövidsége ellenére is hatalmasat ütött, és nem csak a Jason általi végre gondolok. Tara előtt mintha rémálmai elevenedtek volna meg, épp csak kezdte túltenni magát a történteken, terápiára járt ennek ellenére újra szembesülnie kellett démonával. Alcide minden tekintetben üde színfoltját jelentette a mostani évadnak, de tovább húzni sajnos nem lehetett, az amúgy is végletekig feszített szituációt.
A végére tartogattam a legjobbat. Az eddig is körvonalazódni látszó és mostanra teljesen realizálódó háború kérdését. A kezdetben csak Eric bosszúhadjáratának induló történések, nem mindennapi fordulat vettek. Russel Eddington a 3000 éves vámpírkirály, a vérfarkasokot vámpírvérrel hizlaló, a történelmet oly sokszor eddig is befolyásoló, mostanra teljes lelki nyomorék világuralomra tör. A háttérből már teljesen irányíthatatlan szituáció, nyilvánosságra kerülése csak egy újabb csavar volt a készítők részéről. Russel tévés felszólalása a bonyodalom eddig csúcspontja volt, és nehezen tudnék elképzelni hatásosabb polgárpukkasztást, még ha az a vámpírok és azok teljes autonómiája ellen is van. A jelenet nem csak hatásvadász volt és megdöbbentő, hanem sok szempontból elgondolkoztató is. A kérdés az, kinek fognak hinni az emberek, illetve el lehet-e tussolni ezután mindezt. Bízom benne, hogy a megoldást nem fogják elbagatellizálni, és ha feleannyira katartikus lesz, mint az eddigi részek befejezése, akkor igazán nem lesz mi miatt fanyalogni a True Blood okán.
A befejező Harry Potter film forgatási munkálatai már befejeződtek, a készítők pedig kettészelték számunkra a mozit, hogy ezzel is borzolják a kedélyeket. A film első része november 19.-én kerül bemutatásra, addig is elindult a marketing és a Warner Brothers közzé is tett 9 képet a filmből. A befejező rész egy sokkal sötétebb tónusú produkció lesz, a könyvet sokkal inkább alapul véve, többet között ez is magyarázat volt, a két részletbeni bemutatásra. A képek mind iszonyatos felbontásban kerültek ki a netre, tessék gyönyörködni a pixelek rengetegében, meg berakni háttérképnek novemberig, bár nálam a film várakozási faktora bőven alulmúlja az Expendables és a Scott Pilgrim filmekét, amelyeket ezzel ellentétben képtelenek időben bemutatni nálunk.
A filmről volt már fent előzetes, most ideért a második is. Itt ugye egy mindössze 15.000 dollárból készült idegeninváziós sci-fi filmről van szó. A dolog érdekessége az, hogy a forgatási stáb csupán 5 embert számlál. Szereplőkkel sem leszünk túlsásogosan tele, két ember forgatott Guatemala-ban, kettő Belizeben és ugyancsak kettő Mexikóban. A különböző helyszíneken pedig a helyi színészeket vették segítségül. Az elkészült nyersanyagot, otthon gépre vitték és a minimális budzsét a meglévő technika segítségével ellensúlyozták. A végeredmény magáért beszél a látvány egy olyan filmhez képest ami a Paranormal Activity költségvetésének szintjén egyensúlyozik lenyűgöző, reméljük a készítők pedig be tudják bizonyítani, hogy nem kell 200 millió egy jó sztorihoz. A hivatalos szinopszis megtekinthető az ugrás után az előzetessel egyetemben.
Six years ago NASA discovered the possibility of alien life within our solar system. A probe was launched to collect samples, but crashed upon re-entry over Central America. Soon after, new life forms began to appear and grow. In an effort to stem the destruction that resulted, half of Mexico was quarantined as an INFECTED ZONE. Today, the American and Mexican military still struggle to contain the massive creatures... Our story begins when a jaded US journalist (McNairy) begrudgingly agrees to find his boss' daughter, a shaken American tourist (Able) and escort her through the infected zone to the safety of the US border.
Kijössz a börtönből, és vissza akarsz illeszkedni a normális életbe. A normális életbe, ami számodra a piti bűnözők kilátástalan, hétköznapi mocskát jelenti. Elmerülsz hát ebben a mocsokban, fetrengsz, túrsz és kínlódsz benne, és ha szerencséd van, akkor előbb-utóbb ráébredsz, hogy az emberek körülötted senkik. Férgek. A társadalom, sőt, az egész emberi faj szánalmas, értéktelen, jelentéktelen salakanyagai, akik nevetséges módon, foggal-körömmel, tűzzel-vassal ragaszkodnak látszathatalmukhoz. És te azért küzdesz, szenvedsz, vérzel és csúszol-mászol, hogy ezek közé a senkik közé tartozhass. Valamit nagyon elbasztál az életedben. Szóval, mihez kezdesz most?
Nicolas Winding RefnPusher-trilógiájának második része az első film mellékszereplőjét, Tonnyt (Mads Mikkelsen, mint mindig, most is lenyűgöző) állítja a középpontba, akit utoljára akkor láttunk, amikor Frank új rovátkákat vágott tar fejébe egy baseball-ütővel (hogy Frankkel végül mi történt, azt mellesleg továbbra sem tudjuk meg, Refn szépen nyitva hagyja az előző sztorit). Tonny most frissen szabadul a börtönből, és a környék góréjánál, lopott autókkal foglalkozó apjánál, a Duke-nál kezd dolgozni. Kétségbeesetten vágyódik az apai elismerés és szeretet után, de neki csak a lenézés és semmibe vevés jut: a Duke fiatalabb másik fiáért harcol, akit anyja el akar venni tőle. Sittes évei alatt maga Tonny is apává vált, és nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel – ráadásul belekeveredik egy semmirekellő barátja súlyos következményekkel fenyegető adósságügyébe is.
A Pusher alapvető témái (dílerkedés, tartozás egy gengszternek) ugyan megmaradtak a háttérben, de csaknem jelentéktelenekké váltak. A második részre olyannyira áll, hogy inkább dráma, mint krimi, hogy gengszterek nélkül, egy teljesen más miliőben is ugyanígy működne – szereplői lehetnének mondjuk lecsúszott külvárosi melósok is, a tipikus zsánerelemek elvétve bukkannak csak fel (a kézikamerás, dokumentarista stílus persze megmaradt). A film igazi erejét a mélypont ábrázolása adja, a mélypont, amin úgy tűnik, az egész világ vegetál, de legalábbis az a része, ami Tonnyt körülveszi. Itt nincs helye igazi emberi érzelmeknek és reménynek, ebben a fertőben az anyag és a pénz uralkodik, és mindenki, aki akarva-akaratlanul benne rohad, az emberiség erkölcstelen, gerinctelen, aljas, levegő helyett drogot lélegző söpredéke. Akit az első rész kilátástalansága és embertelensége visszataszított, azt ugyanennek a még brutálisabb prezentációja itt sokkolni fogja. A film legemlékezetesebb mondatát a Duke vágja döbbent fiához, pofonok kíséretében: „Képtelen vagy megtenni egyetlen egyszerű dolgot, amit mindenki más meg tud” – célozva a hidegvérű gyilkosságra.
Refn a Pusher II epizodikus szerkezetét annak szolgálatába állítja, hogy minden új szituáció végén megalázza Tonnyt, aki minél inkább próbálja elnyerni apja és barátai bizalmát és szeretetét, annál inkább pofára esik. A düh, a keserűség és a kétségbeesés gyűlik, és gyűlik, míg végül kirobban, és a pokol elszabadulni látszik. Ezen a ponton Refn mintha a Taxisofőr irányába terelné a filmet, és a néző, akiben éppúgy gyülemlik a frusztráció és az undor, mint Tonnyban, mindennél jobban akarja, követeli, kívánja ezt a megoldást. Hogy Tonny fogjon egy fegyvert, indítson háborút, és vágja ki ezt a mételyt a világból egyszer és mindenkorra. Hogy mészárolja le az összes gusztustalan, visszataszító kétlábú férget, és aztán saját magát is. És ekkor, a legnagyobb mocsok mélyén, amikor már mindent beborít a sötétség, és a remény hullája rég oszlásnak indult, elkárhozástörténetét Refn hirtelen megváltástörténetbe fordítja. Tonny végre rájön, hogy nem a beilleszkedés a megoldás, hanem a menekülés, a kitörés, hogy nem megfelelnie kell a körülötte vonagló korcs aljanépnek, hanem elvágnia magát tőlük. A fő konfliktust jelentő apa-fiú motívum végül pozitív előjelet kap, és noha a befejezés aligha nevezhető egyértelmű happy endnek, hihetetlen megtisztító erővel nyúl a néző szívének legmélyére. Mondjuk ki: kibaszott gyönyörű.
Tizenkét trailer, több mint százötven gyilkosság! Hát mi kellene más a magyarnak így péntek tizenharmadikán? Éppen harminc éves a franchise, ami többek közt bizonyítja, hogy semmi sem kitartóbb, mint az iránti vágyunk, hogy lássuk, hogyan lesz ember embernek farkasa - a mindannyiunkban ott rejtőző hokimaszkos sorozatgyilkost szólítja meg. Természetesen csak macsetével a kézben szabad nézni őket.
Az Expendables közeledik, idáig szaglik a tesztoszteron, így mi sem tehetünk mást, felkészülünk az összecsapásra. A Geekzen az elkövetkező hetekben megszaporodnak majd a 80-as évek akció- és b-film klasszikusait taglaló írásaink - aki pedig kíváncsi a témában eddig elkövetett cikkeinkre,ím elolvashatja őket.
Történet: David Munoz Rajz: Tirso Kiadó: Humanoids
Ó, ezt már szeretem. Amikor így meglepnek. Semmit nem hallottam erről a képregényről (a kiadó egyébként külföldi képregények importálásával foglalkozik – ők nyomták ki Amerikában a Metabárókat és az I Am Legiont is), viszont rögtön beleszerettem egyszerű, de piszkosul hangulatos borítójába, ami valamiféle gótikus, atmoszférikus horrort ígért – és pontosan azt is szállított. A történet 1949-ben, a vidéki Csehszlovákiában játszódik, egy gyerekekkel foglalkozó elmegyógyintézetben, amelynek falai közt kísérteties dolgok zajlanak – igen, már maga a felállás is gyanúsan emlékeztet a Guillermo Del Toro nevével fémjezlett Árvaházra és Ördöggerincre, és nem is véletlenül. A képregényt ugyanis utóbbi forgatókönyvírója, David Munoz jegyzi. A sztori középpontjában egy Sarah nevű árva kislány áll, akinek családját egy szörnyű rémalak lemészárolta – merthogy valami nagyon nincs rendben a világgal. A háború alatt a nácik elszabadítottak egy vírust, ami megőrjíti, sőt, bizonyos esetekben szörnyetegekké változtatja az embereket. Legalábbis ezt mondja Sarah-nak az intézet egyik nővére, de mivel sötét és baljós dolgok zajlanak a magán az intézeten belül is, és mivel mindebben valamilyen szempontból szerepe van a személyzetnek is, nem lehetünk biztosak benne, hogy nem hazugságot hallunk. Sarah-t végül egy falból jövő suttogás (szellem?) vezeti el az épület alagsorának nem túl hívogató sötétségébe, azt ígérve, hogy feltárja előtte a teljes igazságot. Munoz fantasztikus munkát végez a hátborzongató atmoszféra megteremtésével: ha jól írják meg, akkor a „szörnyűségek egy ártatlan gyermek szemszögéből” koncepció eleve baromi hatásos tud lenni (és Munoz jól írja meg), ehhez itt még hozzájön az információk apró cseppekben való adagolása, és az így mindent beborító misztikum – nameg a csodálatosan archaikus hangulat, ami természetesen a rajzoknak is köszönhető. Tirso Cons stílusát a leginkább Carmine Di Giandomenicoéhoz tudnám hasonlítani, de nála valamivel lágyabb, kifinomultabb vonásokkal dolgozik. Mindenestre tökéletesen ragadja meg nem csak a karaktereket és érzelmi reakcióikat, de a környezetet is: minden helyszínnek maradéktalanul kihasználja az adottságait, ritkán mutatja ugyanazt a szobát ugyanabból a beállításból. A szenzációsan ötletes és hatásos panelelrendezéssel együtt ez egy ritka erőteljes dinamikát kölcsönöz a képregénynek, még az egyébként statikusabb jelenetekben is, a kevés horrorszcéna (pl. Sarah flashbackje a családja haláláról) pedig egyenesen lehengerlő. Az érdem Javi Montes színezőé is: az alapból gyönyörűen sötét, borongós képeket főleg a vörös különböző árnyalataival dobja fel, ami egyszerre kölcsönöz a füzetnek melegséget és (további) vészjósló hangulatot. Egy ajándék ez a képregény. Öröm ránézni, öröm olvasni – horrorrajongók azonnal ugorjanak rá.
The Last Zombie #1 Történet: Brian Keene Rajz: Joe Wight Kiadó: Antarctic-Press
Az eredetileg Ameri-mangára szakosodott, de ma már mindenféle idiótasággal is foglalkozó Antarctic-Press kiadó új 5 részes minisorozatának előszavában máris mentegetőznek a zombik miatt, ami érthető, hiszen jelentős túlkínálat van a témából. Önbizalomból mondjuk nincs hiány, mert a sorozat elmondásuk szerint, idézem: "Just imagine Damnation Alley meets The Stand and Mad Max in the aftermath of The Walking Dead.” Oké, megfőztek. A The Last Zombie esetében úgy próbálnak meg újítani, hogy a történetük ezúttal nem egy zombi-apokalipszis kitöréskor, vagy annak kellős közepén játszódik, hanem már a végén. De hiába tűntek el az élőhalottak, a zombifertőzés még mindig potenciális veszélyforrás, ezért mindenképpen szükség lenne egy ellenszerre. Főszereplőnk Dr. Scott a coloradói földalatti katonai bázis tudósa, aki éppen az ellenszeren dolgozik. Szerelme, aki ugyancsak tudós, a virginiai bázison rekedt, és bár az esküvőt anno a zombikalipszis miatt le kellett fújniuk, a rádión így is naponta tudtak beszélni egymással. Csakhogy a rádiókapcsolat pár napja megszakadt, és azóta semmi hír a bázisról. A coloradóiak egy felfegyverzett egységet küldenek, hogy felderítsék a helyzetet, és természetesen Scott doki is csatlakozik hozzájuk, mivel érthetően aggódik a rég nem látott menyasszonyáért. Emellé az alapsztori mellé kapunk még egy kis aranyos, grafikailag is rendben lévő, de összképileg már nem túl nagy durranásnak számító mini-képregényt is a Legkisebb zombiról (ami már megjelent a kiadó decemberi zombiantológiájában, az A Very Zombie Christmasban is). Poénnak nem rossz, csak nem sikerült eldöntenem, hogy ez most egy kerek történet, vagy lesz folytatása is? A The Last Zombi ugyanúgy fekete-fehér, mint a nagytestvér, vagyis a The Walking Dead, de Joe Wight rajzai sokkal kidolgozottabbak és szebbek is, különösen a katonai járművek sikeredtek autentikusra. Azt kell, hogy mondjam, bár semmiképpen sem formabontó, de ez felütésnek már elég jó ahhoz, hogy érdemes legyen még a folytatást is figyelni, hogy meglássuk, tényleg tud-e Brian Keene valami újat is mutatni, vagy végül mi mutatunk-e nekik ujjat, a sokadik eredetiségmentes zombibőrlenyúzás miatt.
(Írta: Chavez)
Marvel Universe Vs. The Punisher #1 Történet: Jonathan Maberry Rajz: Goran Parlov Kiadó: Marvel Comics
Jonathan Maberry az egyetlen író Jason Aaronon kívül, aki egy Megtorló-történettel képes volt felvenni a versenyt Garth Ennis sorozatának legnagyszerűbb részeivel is – igen, a The Naked Killről beszélek. Azután bármit ír is ez a fickó, ha annak a legkevesebb köze van a halálfejes pólóban öldöklő gengszterrémálomhoz, én vevő vagyok rá. És igen, most végre ismét Frankről sztorizik nekünk. A cím ne tévesszen meg senkit: semmilyen szempontból nincs semmi köze Ennis híres 1995-ös Punisher Kills the Marvel Universe című pofás kis viccéhez, ez itt kérem alássan, egy echte posztapokaliptikus történet. Ilyet is láttunk már persze (The End, naná, hogy Ennistől), de míg az a szuperhősök nélküli MAX univerzumban játszódott, ez bizony a mainstream Marvel-világban kapott helyet. A sztori szerint elszabadult egy vírus, ami az emberiséget szép sorban őrjöngő kannibálokká alacsonyította le – afféle zombiszerű járványról van szó, csak a tipikus forgatókönyvvel ellentétben az áldozatok nem halnak meg, és nem veszítik el eszüket, logikájukat, emlékeiket sem. Épp csak eltűnik belőlük minden morális gátlás, és egy primitívebb elmeállapotba süllyednek vissza. Én éhes. Ott ember. Ember hús. Én enni ember. Isten hozott a legfrissebb szép új világban! Természetesen Frank az egyetlen legény a talpon – ő egy véletlennek köszönhetően megúszta a járványt, és most rendíthetetlen kitartással vadássza le az egykori szuperhősöket. Maberry nem fogja vissza magát, mivel ez nyilvánvalóan egy alternatív világban játszódó történet, szabadon garázdálkodhat a karakterekkel. A Láthatatlan Nő megfojtja gyerekeit, a Lény levágott kezekből font nyakláncban ücsörög koponyákkal és szuperhősnő-ribancokkal körülvett trónján, a fertőzött Thor meg fogta magát, és elrepült a Földről (hogy – feltételezhetően – az asgardi istenek se maradjanak le az étlapról). De a legszebb az egészben, hogy Maberry van olyan szimpatikusan szemét, hogy az egész Marvel szívét és lelkét tegye a gonosz és véres történet ground (avagy person) zerójává: Pókember volt az első, aki elkapta a vírust (és megette a Rinót), és Frank most rá vadászik. Az író roppant fenyegető, sőt, egyenesen horrorisztikus légkört teremt a hálószövő köré: csak flashbackekben látjuk, jelenlegi helyzetéről annyit tudunk, hogy egy saját törzset alapított egy rakás fertőzött követővel, és beásta magát valahova New York betondzsungelének közepébe. Onnan aztán senki ki nem jön élve. Bravúros, ahogy a világ egyik leginkább szeretett képregényfigurájából Maberry egy félelmetes és misztikus szörnyeteget farag. Goran Parlov (ő már lassan veteránnak számít Megtorló-téren, Ennis mellett is ott volt) a tőle megszokott nyers, durva vonásokkal dolgozik – remek hangulatteremtő, mint általában, egyetlen hibája, hogy itt-ott túlságosan maszkulinnak ábrázolja Franket. A ’90-es évek elmúltak már… Nade a lényeg: erős nyitány. Várjuk a folytatást.
Shadowland #2 Történet: Andy Diggle Rajz: Billy Tan Kiadó: Marvel Comics
Amikor Andy Diggle átvette a Fenegyerek képregény írását, igencsak nagy cipőkbe kellett belenőnie. Elődei, Brian Michael Bendis és Ed Brubaker a klasszikus szuperhős-koncepciót lerángatták egy utca mocskától bűzlő neo-noir szintjére, és olyan lelki pokolba taszították a főhőst, amilyet az olvasók nem láttak Frank Miller Born Againje óta. Diggle egy ideig egész jól kufárkodott a Brubakertől örökül kapott sztoriszállal (jelesül, hogy Fenegyerek átveszi a Kéz irányítását, hogy belülről gyógyítsa meg/bomlassza szét a szervezetet), de nyilvánvaló volt, hogy minden az ezt csúcspontra járató crossoveren, a Shadowlanden áll vagy bukik majd – és egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy bukik. Az első részben a főhős felhúzott magának egy kastélyt a Pokol konyhája közepén, hogy onnan uralja a városrészt, kiűzve belőle a bűnözőket és a rendőröket egyaránt, majd amikor konfrontációba került nemezisével, Célponttal, hidegvérrel meggyilkolta. Ez nyilvánvalóan egy olyan lépés, amit a Marvel egyetlen nagy hősével kapcsolatban sem engedhet meg magának, ha nem Rozsomáknak hívják – főleg nem Fenegyerekkel, az ügyvéddel, az igazság és törvény bajnokával kapcsolatban. A nagy kérdés az volt, hogy a korrekt nyitány után hogyan kezeli Diggle ezt a drasztikus tettet a második részben. Nos, pocsékul. Ahhoz képest, hogy ez egy Fenegyerek-sztori, a füzet nagy részében a hős barátait és ellenségeit látjuk, ahogy végeérhetetlenül pofáznak róla, és próbálják kifundálni, hogy akkor most mit is tehetnének. Közben néhány karakter (főleg Pókember) csak azért bukkan fel, hogy eggyel több olvasócsalogató hőst lehessen feltüntetni a borítón (bár pl. a Szellemlovas szerepeltetése és belépése kivételesen egészen ötletes – kiváltképp, hogy ő nem tartozik ebbe a brancsba). De a legrosszabb Fenegyerek viselkedése. Először is tételezzük fel, hogy a Fenegyerek, akit látunk, nem valami klón vagy imposztor, és nem áll agymosás alatt sem – ha ugyanis igen, akkor az egész történetszálnak a legelejétől kezdve, menthetetlenül jár a nulla csillag, mert menjenek a fenébe az olcsó trükkjeikkel egy olyan sorozatban, ami immár évek óta a karaktere belső vívódásairól szól. Tehát: Mattet Diggle-nek sikerül egy piti, hőzöngő, illogikus, fröcsögő szájú, grimaszoló, félőrült sablongonoszként ábrázolnia, akiben annyi az eredetiség, mint Pókember havi rendszerességű példabeszédeiben a felelősségről. Félkézzel osztogatja az ultimátumokat („aki nincs velünk, az ellenünk van”), és különösebb probléma és gondolkodás nélkül ukázba adja barátai lemészárlását. De csak hogy kétségünk se legyen afelől, milyen rossz úton jár, mennyire magával ragadta a sötétség (figyelj, bámulatosan kifinomult írói eszköz következik), vérvörös ruháját feketére cserélte. Húúúú, Matt feketében van, Matt dühös, Matt elszánt, Matt nem viccel, Mattől félni kell. Szánalmasan erős parasztvakítás-bukéja van a dolognak, főleg, hogy a főhős viselkedése mögül hiányzik az igazán meggyőző háttér. Ami a rajzokat illeti, Billy Tan korrekt munkát végzett, bár az akciókhoz általában jobban ért, mint a „sok ember áll, és beszélget” típusú jelenetekhez, amikből itt van bőven – nem is igazán tud velük mit kezdeni. Kár ezért a sztoriért, lehetett volna akár nagyon jó is.
Predators: Preserve the Game
Történet: David Lapham Rajz: Allan Jefferson Kiadó: Dark Horse Comics
A Dark Horse kitartóan igyekszik meglovagolni a Ragadozók-film (összességében nem túl lehengerlő) sikerének hullámait. Először kiadtak hozzá egy négyrészes előzményt, aztán egy képregényadaptációt, és most piacra dobták a „hivatalos” sequelt is. A Preserve the Game két hónappal a film eseményei után játszódik, és természetesen annak két túlélője áll a középpontjában (kénytelen leszek lelőni, hogy kik azok, úgyhogy aki nem akarja tudni, ne olvasson tovább – bár nincs benne semmi meglepő, akik látták a trailert, vagy egyáltalán, néhány csoportképet a filmből, azok máris tudják, kik fogják megúszni a vadászatot). Royce és Isabelle továbbra is igyekeznek túlélni az idegen bolygón. Előbbi szisztematikusan kinyír mindent, amit a ragadozók ledobnak, mint prédát, a trófeáikkal pedig kidekorálja a dombot, ahol berendezkedett. Ez persze felkelti a vadászok figyelmét, akik ezután különleges bánásmódban részesítik… Az ilyen hullámlovagló kapcsolt termékek ritkán sülnek el jól, ráadásul David Laphamnak sikerült plusz hátrányból indulnia, mert ugye terveznek a filmnek folytatást (mármint tényleges filmes folytatást), és kicsit trükkös dolog lehet így képregény sequelt írni. Nem hogy nem ölhet meg senkit, és nem találhatja ki, hogy teszem azt, Royce és Isabelle valójában egymástól rég elszakított testvérek, de úgy általában véve gondoskodnia kell arról, hogy a füzet végén lehetőleg tökugyanaz legyen a felállás, mint az elején. És ehhez képest kifejezetten korrekt munkát végzett – köszönhetően főleg annak, hogy a kötelező akciók ellenére inkább a két főhős kapcsolatára koncentrált. A magányos farkas, „nem bízom senkiben, és szarok mindenkire” Royce egyre közelebb nő Isabelle-hez, aki egyfajta erkölcsi barométer szerepét tölti be mellette. És ezzel kapcsolatban bizony azt kell mondjam, hogy a karakterek morális aspektusaival Lapham itt ügyesebben bánik, mint Antal Nimródék a filmben, ahol ez annyiban merült ki, hogy a nő egyszer megjegyezte, hogy ők mind az emberiség söpredékei, és jobb is mindenkinek, ha nem jutnak vissza a Földre. Az író (főleg ha figyelembe vesszük a szűk kereteket) ügyesen ábrázolja Royce vívódását: cselekedeteiben semmilyen kétkedés nem érhető tetten, de gondolatban folyamatosan figyelmezteti önmagát, hogy hülyeséget csinál, mert ha nem csakis a saját túlélésével törődik, akkor előbb-utóbb otthagyja a fogát. Tudom, persze: egy bolhafingnyi eredetiség nincs mindebben, de Lapham jól kufárkodik a klisékkel, így a dolog működik. Allan Jefferson rajzai már kevésbé. Sem ő, sem a színező nem tudja megragadni a sztori sötét, horrorisztikus hangulatát, aki a lapokra néz, annak ez inkább egy lendületes, kellemes kalandnak tűnik, mintsem egy kőkemény akció sci-finek. Ráadásul szerencsétlen Brody karaktere a legtöbb képen úgy néz ki, mint egy bárgyú tinédzser – de szegény Alice Braga se járt sokkal jobban. Pedig erőteljesebb látvánnyal kiharcolta volna magának a négy csillagot.
Már az első részt sem láttam, ez meg már a hanyadik? Huszadik? Állítólag nem veszítettem túl sokat, bár ahogy hallom, a szériának megvannak a maga rajongói. Ők most tovább élvezkedhetnek Jojóvics kisasszony pózolásában, illetve a látványban, ahogy masszív pisztolyokkal zsonglőrködik.
„Nem tudom, mik ezek. Nem tudom honnan jöttek. De megöljük mindet.” Hosszú évek óta nem hallottam filmben ehhez hasonló szöveget anélkül, hogy röhögnöm kellett volna rajta. De Antal Nimród és Robert Rodriguez megcsinálták. Végre adtak nekünk egy tinik igényeinek nem behódoló, trendi bullshit nélküli, igazán tökös és kemény férfifilmet, fasza csávókkal, nagy puskákkal, mindent belengő vadsággal és kegyetlenséggel, és persze tisztességes mennyiségű vérrel – ahogy azt kell. És bár a végeredmény így is messze van a tökéletességtől, azért bizony pokolian szórakoztató.
A legfontosabb szó a filmmel kapcsolatban: oldschool. Manapság, amikor két lábbal tiporják sárba a legendákat (elég, ha csak a Predator és az Alien példájánál maradunk), szinte csak neveket és címeket véve át belőlük a lélektelen pénzmágnesként összekalapált folytatásokhoz/remake-ekhez, öröm látni, hogy vannak még Hollywoodban, akiknek fontosak a gyökerek. A Ragadozók nem sokban különbözik 1987-es elődjétől, sem hangulatában, sem stílusában – de még cselekményszövésében, sőt zenéjében sem. A lényegi eltérések kimerülnek annyiban, hogy a csoportnyi ember-vad most nem a Földön, hanem egy idegen bolygó dzsungelében kezd fogyatkozni, és hogy ezek az emberek többnyire nem hivatásos katonák, hanem igazi söpredékek: van köztük amorális zsoldos, halálraítélt bűnöző, kegyetlen emberrabló, jakuza-főnök, vagy épp egy afrikai halálosztag tagja – ami persze hatásosan hozzátesz a figurák badass-mivoltához. (A Predator-mítosz egy-két új adaléka – pl. a „vadászkutyák” – is jól eltaláltak, és patentosan illenek az összképbe.)
Az expozíció meglepően hatásos (a szabadeséses nyitójelenet eleve nagyszerű): Antalék működőképes csoportdinamikát kotyvasztanak ki a nehezen kedvelhető antihősökkel, és ahelyett, hogy rögtön fejest ugranának az akciókba, bőven áldoznak időt a suspense felépítésére, és jól megragadják a sztori misztikus aspektusait – ami dicséretes, hisz aligha akad néző, aki ne tudná, hogy mire megy ki a játék. Sőt, a filmnek épp ez a része a leginkább működőképes: a „valaki figyel minket” és a „mi az isten folyik itt” gondolatok mentén megteremtett hangulat késsel vágható, az meg szinte törvényszerű, és így megbocsátható, hogy felhígul, amikor végül kezdetét veszi a várva-várt gyilok. Az már kevésbé elnézhető, hogy mindezzel együtt is leül a film a játékidő közepe táján, és soha nem nyeri vissza az első 30-40 perc lendületét, még a finálé kötelezően test-test elleni küzdelmében sem. Addigra egyébként elszaporodnak a klisék is, ami egy ilyen jellegű filmnél aligha főbenjáró bűn, de az nagy kár, hogy még egy hollywoodi viszonylatban szerény, 40 milliós büdzsével sem merik meglépni, hogy az önző rohadéknak beállított főhős tényleg önző rohadék maradjon.
Az akciójelenetek végig piszkosul jól rendezettek, nyoma sincs rajtuk a posztmodern kor pixel- agyonvágás- és lassításmániájának, emellett pedig éppen kellően véresek (azaz van gore, de nem viszik túlzásba, így az alkalmankénti gerinckitépések és lefejezések annál hatásosabbak). Adrien Brody pedig meglepő módon nagyszerűen helytáll. Nem tudom, az alkotók mit szívtak, amikor őt választották Schwarzenegger utódjául, de ide vele, hátha megnyerem a lottóötöst: látható fizikai rákészülésének és színészi adottságainak hála elhisszük neki, hogy kőkemény „szarok a világra” zsoldoskatona, és egyébként is üdítő egy olyan szerepben látni, ahol kivételesen nem azt várják tőle, hogy bágyadt szomorúsággal nézzen ki a fejéből. A többiek leginkább ágyútölteléknek vannak, de pl. Walton Gogginst, Danny Trejót és Alice Bragát mindig jó látni (ugyanez az évek óta a bolygón vegetáló, de minimum 30 kiló túlsúlyt cipelő Laurence Fishburne-re már nem mondható el).
Antal Nimródnak és Robert Rodrigueznek nem folytatnia, hanem újrateremtenie kellett egy franchise-t. Hibáik ellenére is sikerrel jártak, úgyhogy jöhetnek a folytatások – és addig is, a The Expendables és a Machete felköthetik a gatyájukat.
Az elmúlt évek során Hollywoodban többször is megpróbálták a filmvásznon is feléleszteni a dühös zöld "óriás" legendáját, ám ezek a kísérletek többé-kevésbé kudarcba fulladtak. Ami eddig nem sikerült az amerikaiaknak, azt most megvalósították a bangladeshi kihívók. A film legalább olyan tökös lesz, mint a képregény, és még ebben az évben érkezik.
M. Night Shyamalan filmjeit már évek óta csak a zenéi miatt érdemes várni. Mindegy, hogy a hajdan még ígéretes új zseniként porondra lépett rendező milyen mélyre süllyed (és higgyétek el, Az utolsó léghajlítóval alighanem megcáfolja „mindig van lentebb” elvét), James Newton Howard mindig élvezetes (olykor pedig zseniális) score-okkal igyekszik tompítani a moziszékben átkozódó nézők szenvedéseit. Más kérdés, hogy Shyamalan legújabb opusán már ő sem képes segíteni. Hiába írt ugyanis lenyűgözően epikus, gazdagon hangszerelt, szép, ötletes, lendületes és változatos zenét, egy leheletnyi keleti beütéssel (erről a kínai vonós hangszer, az erhu gondoskodik, ami már a rajzfilmsorozatban is szerepet kapott), hogyha egyszer a film lapos, unalmas, fantáziátlan, sőt röhejes, és minden izzadságszag ellenére, nyoma sincs benne a megcélzott grandiózusságnak.
Newton Howard így kényelmetlen helyzetbe került: munkája olykor röhejesnek hat (ld. a masszív, kórusos hősi témát a hadonászó főhőst mutató zárójelenetben), pusztán mert harsogó és nagyszabású, miközben mindaz, amit aláfest, kicsinyes és antiklimatikus – de persze nem témájában, hanem kivitelezésében az, így a komponista aligha hibáztatható. Csak ez így olyan, mintha Gabriel Garciá Márquez írná a BKV közleményeit, vagy mintha Hajós Alfréd kertvégi árnyékszékeket tervezett volna. Még szerencse, hogy nekünk, filmzene geekeknek ezek a score-ok külön hallgatva is kedvesek – ilyen szempontból pedig Az utolsó léghajlítóra nem lehet panaszunk. A bő egyórás album egy több mint 11 perces egyveleggel kezdődik (Airbender Suite), ami a zene legtöbb (de nem az összes) fontos motívumát magában foglalja. Már az első másodperek meghatározók: egyetlen lágy, földöntúlian könnyed furulya balzsamozza a fület – bevett szokás a történelmi filmek és a régi korokban játszódó fantasyk esetén ilyen hangzással jelezni, hogy időben és térben most messzire fogunk utazni, és akár sablonosnak is bélyegezhető, de kétségkívül hatásos. Ebből a visszafogott dallamból aztán fokozatosan nyílik ki az egész zenekar, viszont a büszkén, méltóságteljesen emelkedő főtéma (többnyire a rezesek adják elő, de pl. a Prologue-ban még vonósok andalognak vele) csak a második számban (Earthbenders) jelenik meg – és teljes pompáját a grandiózus fináléul szolgáló utolsó trackben (Flow Like Water) éri el. Főtémának nevezem, de nem biztos, hogy helyesen: ez tűnik ugyan a film karakterektől és népektől független vezérmotívumának, de még több visszatérő melódia is van, ami legalább ilyen hangsúlyos. Ezek közül a legfontosabb az Aang figurájához köthető magasztos, ugyanakkor gyönyörűen visszafogott hősi téma, ami a csellótól kezdve a hegedűig a teljes vonós szekciót igénybe veszi. Az persze evidens döntés volt, hogy a négy elem köré csoportosuló négy néphez Newton Howard más-más zenei hangulatot kapcsoljon. A hódítóként fellépő tűz népét nem meglepő módon militáns dobok és harciasan kántáló kórusok jelképezik (nem egyszer olyan indulót eredményezve, ami kísértetiesen emlékeztet John Williams stílusára), a víz népének a szünetek nélküli hegedűfolyam a védjegye, míg a meglehetősen alulreprezentált föld népét a rezes szekció támogatja. Különösen szép megoldás, ahogy a végső csata döntő pillanatában a vonós hősi témát felváltja a rezes vezérmotívum, jelezve, hogy Aang immár végleg belenőtt az avatar cipőjébe – ha Shyamalannak csak feleannyi ötlete lett volna a szkript írásakor, mint Newton Howardnak a komponáláskor, már legalább egy nézhető filmet kaptunk volna… Így viszont a legjobban akkor járunk, ha elfelejtjük, hogy a filmzene alkalmazott művészet, és az albumot önmagában kezeljük. Mert úgy remek. A filmmel együtt viszont alig emelkedik ki az átlagból. (Némi keserű adalék: a kiadó több helyen lespórolta az albumról a film alatt hallható kórusokat, mert azok nélkül kevesebb jogdíjat kellett fizetniük – no komment.) Zene az albumon:
A Joss Whedon által rendezésre kerülő The Avengers, avagy a Bosszú Angyalai képregény feldolgozásának munkálatai, még nem kezdődtek meg, de egy kreatív matéria már felütötte az interneten a fejét. Ez nem más, mint a film előzetesének egy 50'-es évekbeli hangulatba ágyazott, különböző filmekből összevágott, remekül feliratozott szösszenet, mely egyfajta fricskaként is felfogható a Comic-Con-on bemutatottal szemben. Ugyebár a forgatás még meg sem kezdődött, az elvakult rajongókat azért ki kellett engesztelni valamivel, ami végül egy remekül narrált, de egy képkockát sem mutató előzetes lett. A trailer-re akár egy játék is felépíthető lenne, ki hány filmet ismer fel az összevágásból, a klasszikusok kedvelői persze előnyben.
Szar az élet – főleg, ha kisstílű drogdílerként tengeted napjaid a lepukkant Koppenhágában, a ’90-es évek közepén, és egy felszínes nyájassága alatt kegyetlen szerb gengszternek tartozol egyre több és több pénzzel. Nicolas Winding Refn dokumentarista stílusú Pusher trilógiájának első darabja egy mocsokban, kilátástalanságban, bűnben, drogban és erőszakban dagonyázó, visszataszító miliő fájdalmasan hiteles, kisrealista látleletét nyújtja. Lényegét a szlogenje tökéletesen kifejezi: Nincs esélyed. Ragadd meg.
A sztori középpontjában Frank (Kim Bondia), a kispályás díler áll, aki otromba és lúzer barátjával, Tonnyval (Mads Mikkelsen) járja a város utcáit, bonyolítja piti üzelmeit, és próbál közben tökösnek és elegánsnak tűnni. Amikor egy nagy drogüzletnek köszönhetően lehetősége nyílik rá, hogy rendezze tartozását a táplálékláncon eggyel felette álló Milo felé (Zlatko Buric), azonnal él vele. Ám a drogot magától Milótól szerzi, és amikor a rendőrség lekapcsolja, kénytelen az egészet, mint bizonyítékot, a város tavába szórni. Így aztán adóssága a többszörösére növekszik, Milo türelme fogy, a határidő közeleg, a Frank nyakát szorító hurok pedig egyre kényelmetlenebb.
Refn egészen banális élethelyzetekből bontja ki a főszereplő későbbi pokoljárásában kicsúcsosodó cselekményt. Mintha csak Tarantino két évvel korábbi Ponyvaregényének tahóverzióját látnánk az első jelenetekben. Frank és Tonny felajzott tinikként, harsány röhögések közepette beszélnek csajokról, szexről, perverzióba hajló aktusokról („miután ráélveztem az arcára, megkért, hogy pisáljam tisztára”), vagy éppen a mozi és a videókölcsönzés közti különbségekről. De röviddel ezután Refn (szerencsére) teljesen más pályára állítja a filmet, mint az amerikai fenegyerek tenné. A kötél fokozatosan kezd szorulni Frank nyaka körül, a sajátos tahóhumorért felelős, jenki rappereket majmoló Tonny karaktere (kopasz fején hátul a „respect” szó áll tetoválva – de a műmájer jobban passzolna) félúton el is tűnik az útból (visszatér viszont a folytatásban, ami teljes egészében rá koncentrál majd), a kétségbeesés és kilátástalanság egyre inkább rátelepszik a filmre. Frank félelmetes intenzitással megjelenített filmvégi versenyfutása az idővel egy lefejezett kakas rohangálásra hasonlít, és nagyjából ugyanannyira eredményes. Mert bár végül sikerül összeszednie a pénzt, saját természetének köszönhetően azonnal el is veszti.
Frank nem egy könnyen szerethető figura, sőt, ahogy az ember elnézi életvitelét, és értéktelenségét bármilyen szituációban, hamar hajlamos arra a következtetésre jutni, hogy megérett a pusztulásra. Az elsőre nyilvánvaló okokon kívül prostituált barátnőjét, Vicet, is semmibe veszi, kicsit sem hajlandó kötődni hozzá, mondván, az ő nője nem lesz egy kurva. Csak akkor fordul hozzá, csak akkor lesz képes valamiféle elkötelezettséget mutatni irányába, amikor minden lángokban áll körülötte, és az egyetlen esélye az életben maradásra, ha Vic-kel elszökik a városból. De mikor gondjai megoldódnak, egy csuklóból odakent fél mondattal hajtja el a kapcsolatuk beéréséért áhítozó nőt. Akárha egy darab rongyot dobna arrébb. Mégis, Refn képes elérni, hogy szimpatizáljunk főhősével, mert ahogy lassan, de biztosan eltemetik a hullámok, azt senki nem kívánja az ellenségének sem. És nem mintha a film tele lenne nála szerethetőbb figurákkal, sőt. A nyájasan mosolygó, magát Frank barátjának valló Milo nem rest őt megalázni és megkínozni, ha a pénzéről van szó, és verőlegénye, Radovan is hiába tűnik barátságos és érző léleknek – egyik nap még bizalmába avat, és megosztja veled élete álmát, amit korábban senki mással, a következő nap viszont már szó nélkül kivágná a térdkalácsaidat, amiért nem fizettél időben.
És ez teszi a Pusherben ábrázolt miliőt olyan mocskossá és elviselhetetlenné, hogy a néző tízpercenként felállna a film elől, és elmenne fürdeni. Még inkább ez, mint a lepusztult függők serege, a folyton levegőben lógó erőszak vagy a piti gengszterek reménytelen, aranyért való szarban gázolása. Hogy a pénzen kívül semminek nincs értéke, az emberi kapcsolatok, ha nem eleve látszólagosak, bármikor fillérekért beáldozhatók, a szerelmek és a barátságok csak addig tartanak, amíg a mélységesen önző érdekek úgy kívánják, vagy még pontosabban, megengedik. És ebben a világban az sosem tart sokáig.
Újabb japán őrület: Masayuki Ochiai Kaidan Resturant (szó szerinti fordításban Kísértetek étterme, ettől függetlenül a nemzetközi forgalmazási cím Thriller Restaurant lett) című filmje egy gyerekeknek készült lágy horrorregény-sorozat adaptációja. Valószinűleg elég bárgyú lesz, bár az előzetesben vannak érdekes ötletek.
Simon Rumley új filmje (az első a 2006-os, elképesztő The Living and the Dead volt) az általam legjobban várt film. A cím valószinűleg program: hogyan látja egy brit az amerikai őrületet. A trailer hangulatos, átjön, mennyire jól van megrendezve a film, a vér pedig könnyedén folyik. :)
Na most én aközé a két ember közé tartozom, aki nem volt teljesen elájulva a Red Dead Redemption-től: kétségtelen, hogy eszméletlenül részletes játék, valami mégis hiányzott belőle, gyakran eléggé untam / unom. A hangulata viszont szenzációs, ez tagadhatatlan. És óriási siker. Utóbbinak köszönhetően jön a letölthető kiegészítője, ez pedig annak az előzetese. Pretty, pretty...
Állítólag ez a Chojiku Yosai Macross kínai koppintása, és az előzetesből ítélve tényleg sok a hasonlóság, de ettől függetlenül nem néz ki rosszul. Bár az is igaz, hogy túl nyilvánvaló a CGI és a mecha-dizájn túlságosan csiricsáré. Mellássuk...
Szellemek, vámpírok, vérfarkasok, démonok és angyalok, klasszikus rock muzsika, a világ legmenőbb autója és egy testvérpár, aki megküzd bármilyen természetfeletti lénnyel, legyen az akár az Apokalipszis valamely lovasa vagy maga Lucifer. Öt év telt el azóta, hogy a Winchester fivérek bosszúhadjáratot indítottak minden ellen, ami nem evilági, az eltelt idő alatt pedig, bámulatos fejlődésen esett át a sorozat, mind a karaktereket, mind a történetet nézve. A monster of the week alapkoncepciótól eljutottunk egy évadokon átívelő, nagyszabású történetszálig, mely dramaturgiai szempontból néhány logikai bukfencet nem számítva minden idők egyik legjobb sorozatává tette az Odaátot.
A történet két főszereplője, Sam és Dean Winchester, még gyerekkorukban elveszítik anyjukat, kinek haláláról később kiderül, hogy egy démon okozta és ez apjukat végérvényesen megváltoztatja. Egész életét arra teszi fel, hogy megtalálja felesége gyilkosát, átgázolva közben válogatás nélkül bármely természetfeletti lényen. Az autószerelőből avanzsált démonvadász apuka gyermekeit is hasonló szellemben neveli fel, és mire a fiúk férfivá érnek, kiismerik a „vadászat” csínját-bínját. Sam(Jared Padaleczki), a kisebbik testvér, egyfajta fekete bárány a családban, normális életet szeretne élni, egyetemre járni, családot alapítani. A több éve tartó eredménytelen kutatás anyjuk gyilkosa után, meghozza az eredményt. Sam elszakad apjától és fivérétől, hogy saját életet kezdjen. Az első évadban berobbanunk, a sztori közepébe, Sam felfogása megváltozni látszik, ahogy barátnője, anyjához hasonló körülmények között távozik az élők sorából, és testvére Dean(Jensen Ackles) is felkeresi azzal, hogy apjuk eltűnt. Ezután kezdetét veszi apjuk felkeresése, mely igazából pár részben kap csak nagyobb hangsúlyt, inkább a különböző szörnyek likvidálása kerül előtérbe.
A sorozat folyamán számos mitológiai lénnyel találkozhatunk, a készítők rengeteget merítettek az amerikai babonákból, később aztán más nemzetek hiedelemvilága is képviselteti magát. Persze mindnek megvan a saját ellenszere, a szellemekre ott a só és a kőpor, a vámpírokra az ezüst, és így tovább. Elpusztításuk sem olyan egyszerű, mint hinnénk, egyes lények teljes elpusztításához külön rituálé szükséges, másoknak elég ha elégetjük földi maradványaikat. A készítők a sötét, komor hangulatot próbálják ellensúlyozni, a testvérpár vicces civódásaival, egymás ugratásával, melyek rendkívül szórakoztató perceket okozhatnak nekünk, az egyes részek során.
Az első két évad során is, rengeteget fejlődött a sorozat, az igazi sikert mégis a gnoszticizmus remek felhasználása hozta el. A démonok mellett helyet kapnak az angyalok is, eközben pedig, egy sokkal mélyebb, többszálú történet bontakozik ki. A Menny és Pokol örök harca, az emberek helye az ilyesfajta erőviszonyok között, és az Apokalipszis eljövetele elleni hiábavaló küzdelem témai mellett, még mindig képes volt a Supernatural, emberközpontú maradni. A hangulatfokozó harmadik évad után elénk tárul egy lenyűgöző, részleteibe menően is tökéletes negyedik évad, amely képes volt egy magasabb szintre emelni, a televíziós szórakoztatást.
Ebben az évadban, már alig kapunk olyan részeket, mely egy-egy szörnnyel foglalkozna, ehelyett egy összefüggő, csavarokban bővelkedő, erősen szerializált sorozatra kezd hasonlítani az Odaát, ami végig csak előnyére válik természetesen. Mindezek során, egyre jobban fókuszálnak a két fivér lelki vívódására az egyre nagyobb távolságra, ami közöttük leledzik. Ez egyfajta előfutára is, az izgalmas végkifejletnek, mely megpróbálja belénk sulykolni, a predesztináció elkerülhetetlen voltát. Az ötödik évad ennek ellenére, nem hozza a várt minőséget, mintha kifogytak volna a készítők az ötletekből, ők maguk sem tudnák, mi fog kisülni ebből. Visszatérünk a megszokott formátumhoz, a heti egy szörny, sajnos már nem tudja kielégíteni a rajongókat, akik körmüket rágva várják, hogy feloldják végre, az addig felgyülemlett feszültséget. Sajnos elég későn kapják magukat össze az írók, mely rá is nyomja a bélyegét a történet lezárására, mely igen nagy kapkodás közepette történik meg. Mégis az évad egészét tekintve, ezek a részek idézik leginkább a negyedik évados hangulatot, és összecsapott volta ellenére, méltó befejezéshez jut a sorozat.
Eric Kripke, a széria showrunner-e, beírta magát azon kevesek közé, a sorozatgyártás történetében, akik képesek voltak egy történetet végigvinni, majd lezárni azt. Az alacsony költségvetés ellenére, egy olyan sorozatot tett le az asztalra, amely bőven megállja helyét, a nagyobb network tévék sorozataival szemben is. Az általa és Robert Singer által írt részek, mind ínyencségek voltak az Odaát történetében. Sajnos, ezután az évad után, Kripke leköszönt, és a végig mögötte álló, Sera Gamble veszi át helyét. A rajongókat megosztotta a tény, hogy lesz hatodik évad, hiszen nem így volt eltervezve, a kerek történet sem erre utalt, az utolsó rész cliffhanger-e is erőltetettnek tűnt. Mindenesetre a sorozat univerzuma még bővítésre szorul, egy újabb cselekményszál akár javára is válhat, és az előzetes hírek szerint, mindkettőben lesz részünk, az eljövendő évad során.
Mathieu Kassovitz - érdemei elismerése mellett - a szélesebb értelemben vett közönség szemében akkor is csak "az a fiú az Amélieből" marad, akárhogyan is próbálkozik szegény. Pedig van neki rendezői filmográfiája is, benne a Bíbor folyókkal - a Luc Bessonnal turbózott folytatásról most felejtkezzünk el egy jótékony pillanatra. Jó, beismerem a Gothika nem volt éppen főnyeremény. (Mégis, mit várunk a Kígyók a fedélzeten írójától?) Talán ezért, talán másért váratott magára öt évet a következő filmje, a forgalmazó szeszélyből itthon csak most bemutatkozó 2008-as Babylon A.D., amelynek elkészítéséhez visszatért a hollywoodi stúdióknál talán eggyel barátságosabb Europacorphoz. A "talán" nem véletlenül került be: a film elég tudathasadásosra sikeredett.
A nem túl távoli jövőben a tokiói driftben megfáradt Vin Diesel tengeti életét a polgárháborús Jugoszlávia és a Sziget fesztivál keverékének tetsző, ki tudja miért anarchiába fordult Oroszországban mint mezei zsoldos. Egy nap a környék nagyhatalmú ura, Gorsky (az eltorzult fejű, takaréklángon üzemelő Gérard Depardieu) megbízza egy elsőre egyszerűnek hangzó feladattal: juttasson el egy lányt, Aurorát (a gyönyörű Mélanie Thierry) New Yorkba. Az úton a lány pótanyja, Michelle Yeoh kíséri őket - és szép lassan kiderül, hogy a lánnyal valami nagyon nincs rendben...
Vin Diesel nyilván vágyott egy művészi filmszerepre, ahol megmutathatja, mekkora színész is valójában. Sajnos a dialógusai még a maradék reményét is elvették erre: utoljára a botoxban fürdetett Mickey Rourke arca volt ennyire kifejezéstelen. Semmi gond nem lenne ezzel: nagyon kellemes, az első félidőben a nyolcvanas évek posztapokaliptikus filmjeit idéző, egy-két látványos akcióval feldobott filmet kapunk. Elhangzik benne a "Mindenhol jó, de legjobb otthon", meg más hasonló borzalmak, de őszintén: manapság melyik filmben nincsenek ilyen és ehhez hasonló, nyilvánvalóan helykitöltőnek szánt félmarhaságok? Nagyobb problémának tekintem, hogy a harmadik harmad inkább a történet lezárására tett elkeseredett kísérlet mint bármi más. 
és fél
A címben fémjelzett film ötlete M. Night Shyamalan fejéből pattant ki, akárcsak Pallasz Athéné Zeuszéból. Azt mindenki döntse el magának, hogy ez jó avagy rossz dolog, mindenesetre a rendezői szék nem az övé. A Quarantine-t jegyző Dowdle fivérek viszik vászonra a filmet, amelyben egy csapat ember beszorul egy liftbe. Az idő múlásával realizálódik csak bennük, hogy egy beragadt liftbe kerültek az ördöggel. A film bemutatója az USA-ban szeptember 17.-én lesz, nálank csak november 18.-án kerül rá sor. A Universal jóvoltából kikerült az alábbi fél perces jelenet, amit az ugás után tekinthettek meg.
Milónak, a Dániában drogokkal kereskedő szerb gengszternek, az első két Pusher mellékszereplőjének már nincsenek céljai, már nem tart sehová: élete stagnál, a világ körülötte lassan meghaladja őt, a megváltozásra, a továbblépésre nem hogy esélye, szándéka sincs – még csak fel sem merül benne ilyesmi, pedig mocskos hétköznapjainak kudarcai és problémái egyre nagyobbak. De nincs, amit egy adag orrba szippantott fehér por, és egy-két ember kibelezése meg ne oldana. A Pusher 3 a nihil könyörtelen lélektani horrorja. 
Nyilvánvalóan csak idő kérdése, hogy mikor röpít valaki golyót a fejébe, vagy mikor végzi plafonról lefelé lógva, egy vérét és belsőségeit felfogó lavór fölött. Ahogy annak idején Frankot, a nyitva hagyott befejezés nem menti meg őt sem. A zárójelenetbeli üres medence, amibe cigarettát szívva belebámul, talán túlságosan nyilvánvaló metaforája Milo üres életének és a nihilnek, mégis gyomorba vágóan találó, főleg az iszonyatos depresszív erővel bíró, negyedórányi henteléses finálé után. Zlato Buric félelmetesen jó a főszerepben. Arcán végig ott a nagy, súlyos semmi, és amikor több nap megtartóztatás után ismét droghoz nyúl, szájának egyetlen rezdülése többet mond száz szónál. 
Assad Raja indiai rendező, úgy gondolta ideje leporolni a Pusher-t, és előállt az 1996-os film indiai újrafeldolgozásával. A film egy pitiáner drogdíler kálváriáját meséli el, a lehető legnaturalistább módon. A rendező főszereplő is egyben, a képen látható Assad Raja alakítja majd Franket, akinek a neve az adaptációban Salim lesz. Olorin kolléga már foglalkozott az eredeti filmekkel a Geekz-en, az 
Közzétettek Robert Rodriguez legújabb B-filmjéből egy közel 4 perces jelenetet. A Grindhouse - Planet Terror előtt bemutatott fake előzetesből, egész estés filmmé avanzsált oldschool akciófilm, a mostani években hiánycikknek számító stílust igyekszik képviselni. A film egy bérgyilkosról szól, akit csapdába csalnak, majd megpróbálnak eltenni láb alól. Machete (Danny Trejo), akivel senki sem találkozna szívesen, még fényes nappal sem, magához tér a kómából és kegyetlen bosszút áll. Az alábbi jelenet a kórházban való ébredés után játszódik, egy kisebb csapat érkezik Machete kiiktatására, ám ő magához tér és szétcsap közöttük. A hivatalos bemutató szeptember 3.-án lesz Amerikában, a magyar debütálás pedig november 25.-én.
James Newton Howard Saltja a legjobb John Powell zene, amit nem John Powell írt. Úgy látszik, a Bourne-filmek Hans Zimmer istápolása alól régóta és bőven kinőtt komponistája sokkal nagyobb hatással van a filmzeneiparra, mint azt 10 évvel ezelőtt, az amúgy roppant élvezetes Ál/Arc és Z a hangya után bárki sejtette volna. Makacsul ismétlődő, agresszív akciódallamainak, masszív elektromos dobfutamainak stílusa rendre fel-felbukkan olyan filmekben is, amikhez semmi köze – ha nem is drasztikusan, de azért érezhetően belepiszkált munkásságával a zenei trendekbe, hogy mást ne mondjak, a nemrég kivesézett Szupercsapat egy-egy trackjén is érződik a hatása. És igen, ha már Alan Silvestrik és James Newton Howardok is követik a példáját, akkor ez az ember tényleg tud valamit. De visszatérve a Saltra: Newton Howard sosem bizonyult kifejezetten jó választásnak egy akciófilmhez. 
A legújabb játékadaptáció sequeljének már közeledik a bemutatója. Éppen ezért csorgatják is az információt rendesen, az utóbbi két nap során 3 videó is felütötte a fejét az interneten. Úgy látszik a készítők a 3D vonalat akarják meglovagolni, ez derül ki az alábbi 3 jelenetből is. A bemutató az Államokban szeptember 10-én esedékes, addig is tessék élvezni a 3D élmény nyújotta többletet, bár a számítógép monitorján nem biztos, hogy átjön. Egyik Alice a másik ellen, átestünk már a ló túlsó oldalára. Sorozatos vonatkozás is tetten érhető, Wentworth Miller a.k.a Michael Scofield, a Szökés főszereplője Jovovich kisasszony oldalán mutatkozik majd és még Tig-et is látni a SoA-ból az első jelenetben.
Törvényen kívüli motoros klubbok uralta vidéken járunk. Charming békésnek tűnő városában helyet kapnak korrupt rendőrök, mexikói fegyverkereskedők, náci drogdílerek, ír terroristák és pornós kurvák. Az egyensúly fenntartásáért egy bűnszövetkezet felel, amely megpróbál foggal körömmel ragaszkodni sajátos tradícióihoz. Egy modern western történet ez, lovak helyett Harley-n száguldoznak, Coltok helyett AK-val lyuggatják ki egymást, a többi viszont maradt a régiben. A várost sajátukénak gondolják és bármi áron megvédik azt, még ha módszereik legtöbbször törvényben is ütköznek. Az élet persze ilyenkor közel sem egyszerű, eme zilált társadalomkép közelebb áll a káoszhoz, mint a rendhez, az emberek változnak, és a legtöbb esetben az egész átfordul kőkemény drámába. Az alapkoncepció amennyire elrugaszkodik a valóságtól, annál hitelesebbek a karakterek, a szituációk emberi vonatkozásai, és a néhol felbukkanó filozofikus gondolatok. 
A Kemény Zsaruk végetértét követően az F/X kábeles csatornának szüksége volt egy olyan sorozatra, ami pótolhatja az elmúlt évtized egyik meghatározóvá vált ikonját. Kurt Sutter, akinek neve a The Shield kapcsán is többször felbukkant, mint forgatókönyvíró később aztán mint producer, saját ötletével kereste meg a csatornát a sorozat befejeztével. A fejesek rábólinottak, így tévé képernyőre vihette azt, amit megálmodott. A képlet azonban nem ilyen egyszerű, hiszen az első 4-5 rész alatt szorosan fogták az újdonsült showrunner-t, arra hivatkozva, hogy ott kell még állni a háta mögött, és mikor látták, hogy nem lesz itt probléma, akkor hagyták csak teljesen magára. A készítő teljes szabadságát szépen tükrözik az erre következő részek, amelyek jelentős minőségbeli javulást mutattak. 
Történetünk főhőse Jackson "Jax" Teller, a klub alelnöke. A szervezet létrehozói közt ott volt apja John Teller, Piermont "Piney" Winston és a jelenlegi elnök Clarance "Clay" Morrow. Jax kisfia születésétől kezdődően küzd önmaga ellen. Megtalálja apja emlékiratait és meglepődve olvassa a sorokat melyek ugyanazt a kételkedést tükrözik a törvénytelen módszerekkel kapcsolatban, amik őt is kínozzák. A fiúból apa lesz, az apából valami olyan, amitől fiúként a legjobban rettegett. Clay a klub jövöjét egyfajtaképpen látja, szerinte nincs lehetőség törvényes működésre. Alex "Tig" Tragger, Clay jobbkeze, mint a szemellenzős lovak, csak egyirányba lát, azt teszi amit az elnök mond neki, soha nem kérdőjelezi meg döntéseit. Harry "Opie" Winston, Piney fia, a börtönből visszatérve a családja és a klub között tipródik. Felesége és két gyermeke arra ösztönzi, hogy minél többet megtegyen értük, de rájön, erre képtelen rendes munkával. A motorosok nevelték fel, apja alapító tag volt, soha nem tudná ott hagyni ezt az életet. A skót fickó Filip "Chibs" Telford a kezdetekben eléggé mostohán kezelt karakter, aki a későbbiekben egyre nagyobb szerephez jut. Jax gimnáziumi szerelme Tara Knowles, mint orvos tér vissza a városkába. A régi tűz újra fellobban közöttük, ami csak további problémákat szül. A város sheriffje Wayne Unser, már rég lepaktált az ördöggel, a klub a markában tartja, a rendőrség minden lépéséről tájékoztatja a fiúkat. Helyettese David Hale, aki mindezt a korrupciót igyekszik ellensúlyozni a történet folyamán, a zsaruk mintaképe, mindent a számára jónak tartott cél érdekében tesz. 
A Comic-Con-on már bemutatott előzetes végre megérkezett elfogadható minőségben, Frank Darabont képregény adaptációjához. Az AMC, amerikai kábeladó csatornáján bemutatásra kerülő sorozat az egyik legnépszerűbb zombis képregényt dolgozza fel. A produkció előzetes visszhangja nem is lehetne jobb, az AMC eddig nem nagyon fogott mellé, náluk látható a most futó drámák legjobbja, a Breaking Bad is. A csatornánál törekszenek a comic precíz adaptálására, és a képregényhez hasonlóan itt is a karakterekre kerül majd a nagyobb hangsúly. A pilot epizód október 31.-én kerül adásba, és 90 perces lesz. 
Amerikában már vígen dörzsölhetik a tenyerüket a moziba járók, hiszen nekik már hetek óta meg van rá a lehetőségük, hogy megtekintsék a Scott Pilgrim vs. The World című képregény adaptációt. Sajnos a kasszáknál elég nagy bukás volt, pedig a marketing gépezet csak úgy dübörgött a filmet megelőző néhány hónapban. Talán az alábbi, egy rajongó által készített trailer, meghozza a kedvét az embereknek, és adnak egy esélyt a filmnek. El nem tudom képzelni mennyi munka lehet ebben a mashup-ban, ahol a Mátrix különböző jelenetei alá keverte be az előzetesben elhangzottakat, még pedig úgy, hogy minden passzoljon. Bámulatos. 
Herman Melville klasszikusát, a Moby Dicket, ki ne ismerné. Megszállott kutatás a viharos tengeren a Nagy Fehér Bálna után, és elkeseredett harc a levadászásért. Az Age of Dragons egyfajta újraértelmezése Mellville könyvények. A történetet áthelyezték a középkorba, a helyszínt a szárazföldre, Moby Dicket pedig lecserélték egy Nagy Fehér Sárkányra. Danny Glover alakítja a megszállott Ahab kapitányt, Ishmael pedig Vinnie Jones lesz. A produkció rendezője Ryan Little, bemutatási időpont még nincs, előreláthatólag valamikor még 2010-ben kerül rá sor. Az ugrás után a hivatalos szinopszis és a trailer vár rátok.
Folytatom a nagyszabású rendezvény taglalását. Előző posztomban elsősorban a PC-s játékokra próbáltam fókuszálni, illetve azon belül is a hihetetlen MMO dömpingre, ami végeláthatatlan látszik. A PC-s jelző azonban itt egy kissé becsapós, hiszen egy ilyen kaliberű játék összetett irányításához elengedhetetlen a billentyűzet megléte, a kontrollerrel való megoldás nem játszik. Nem kell félteni azért a konzolpártiakat, mivel így is jócskán kijutott nekik a jóságból, volt itt Kinect-es búnyós játék, a Sony Move kütyüje által irányítható varázslós csoda, és a legújabb PSP bejelentése. A Microsoft sok más mellett a saját fejlesztésű okostelefonját a Windows Phone 7-et is promózta rendesen, elképzelhetetlen játéközönt ígérnek, lenyűgöző grafikával. A Sony részéről két új PS3 modell bejelentése volt még soron egy 160 és egy 250 Gb-os, míg a Microsoft a Kinect európai megjelenését közölte, amely november 10. az Egyesült Királyságban. A helyzet azonban megosztottság terén koránt sem olyan szörnyű, mint a kezdetekben gondoltam, a multiplatformra való fejlesztés nagyon népszerű kezd lenni, így mindkét fél élvezheti a játékokat saját gépén. A továbbiakban kiemelek még jópár játékot természetesen teljesség igénye nélkül.
Bizony a F.E.A.R. széria már harmadik részét tapossa és minden platformon képviselteti magát. A játékkal kapcsolatban nem igazán érhetik meglepetések a rajongókat. A megszokott szorongással telített játékélmény várható most is, illetve visszatér a "tündér" kislány Alma is, hogy a frászt hozza ránk újfent. A sequel egy sötét falusi környezetben játszódik majd és az itt található helyszínek kelnek majd életre, hogy a miénkre törhessenek. Természetesen nem vagyunk mi az az ijedős fajta, és a rendelkezésre álló temérdek fegyverrel védhetjük majd meg magunkat. Konzolokra szokás szerint hamarabb érkezik majd, a PC-s verzió 2011 elejére tehető.
A jópár folytatás mellett a Crysis is feliratkozott. A második részben New York-ban barangolhatunk majd. Ugyancsak multiplatform játékról lévén szó, a sikeres első részt követően hatalmas felhajtást rendeztek körülötte. Az Electronic Arts konferenciája alatt élő bemutatót adtak a Crytek-es fiúk, akik a multiplayer világába engedtek számunkra némi betekintést. A meglepő trükkök és a végtelen szabadság vérbeli kombójáról van itt szó, kedvünkre mászkálhatunk majd a küldetések teljesítése közben. A GamesCom nem nagyon bővelkedett gameplay videókban így igazi kuriózumnak bizonyul az alábbi videó. A játék 2011 március 25-én jelenik majd meg.
A Lionhead Studios által fejlesztett Fable is elért harmadik részéhez, amely azon játékok sorát erősíti amelyek kizárólag konzolra azon belül is csak Xbox-ra jelennek meg. A magával ragadó szerepjáték különleges hangulatával mindig is elvarázsolt, mindezt úgy téva, hogy megmaradt a realitások talaján. Az egyedi döntésrendszer a jó vagy rossz ösvényre lépés választást mindig is preferáltam. A mostani produkcióban a viktoriánus korabeli Angliát idéző birodalomba látogatunk el, ahol a jelenlegi királyságot megdöntve saját kezünkbe kell vennünk a kormányzást.
A Microsoft legújabb kütyüjéhez a Kinect-hez eddig nem láttam olyan játékot ami felkeltette volna az érdeklődésem. A napokban azonban az Ubisoft-os srácok előjöttek egy olyan bunyós játékkal a platformra amit azonnal kipróbálnék ha lenne rá lehetőségem. A Fighters Uncaged-től azért ne várjunk csodákat, a megvalósításon van a hangsúly. Ha hihetünk az előzetes felméréseknek ez végre megmozgatja a játékos társadalmat. Nincs más dolgunk mint saját testünk segítségével verekednünk a tv előtt. A videó alapján korrekt játékélményre számíthatunk, a grafikának még van mit fejlődnie, de itt nem is ezen van a hangsúly, hanem a gyors reagaláson. A következő generáció Mortal Kombat-ja megérkezni látszik.
A Sony sem szeretne lemaradni a Microsoft mögött, így ők is előhozakodtak egy verekdős játékkal. Az egyetlen különbség itt a kontrollerek száma. Míg a Kinect lemásolja a mozgásunkat és ehhez nem szükséges semmilyen távirányító, addig a Move esetében két "fagyira" is szükségünk van. Mindez a játék bonyolultságát is előidézhette, de előnyére is válhat hiszen a kontrollereken található gombok segítségével különböző kombókat hajthatunk végre, effektekkel bővíthetjük a harcunkat. Ennek ellenére számomra mégis problémásabbnak tűnik a Kinect-es megoldással szemben, bár jelentősen kevesebb reakcióidővel számolhatunk majd, a gyorsabb átjátszás miatt a Move-nál.
Folytatom a Sony Move kombójával a sort. Ezen játékukkal biztosra vehetjük hogy a fiatalabb korosztályt szemelték ki. A játék során egy varázslót alakítunk, akinek a föld minden létező gonoszságával kell megküzdenie. Mindehhez a varázserejét kell, hogy használja, de nem is akárhogyan. A "fagyi"-t úgy kell használnunk mintha csak varázspálca lenne és rengeteg mágia kivitelezésére van lehetőségünk a direkt erre optimalizált játék esetében. Valóra válhat a Harry Potter fanok álma, végre személyesen eszközölhetnek Vingardium Leviosa szintű huss és pöcc varászlatokat, mindeközben jót szórakozhatnak a goblinok gyilkolászásában.
A végén visszakanyarodunk egy utolsó nyalintásra az MMO-k cukorkájából. Előző írásomban beszámoltam az SWTOR frissiben bejelentett űrcsatáiról. A következő játék arcon fricskázza mindazt, amit a Star Wars-MMO-t fejlesztők háza táján kieszközöltek. A kötöttségek el vannak felejtve, kedvünk kényére suhanhatunk a csillagok között, küldetéseket megoldva, a saját űrhajónk csinosítgatása közben. A földre csak akkor kell leszállnunk ha vásárolni vagy cserélni szeretnék meglévő alkatrészeinket. Hatalmas csillagháborúk várhatóak a Gamigo üdvöskéje során, aki nem hiszi járjon utána, a videó biztosan meggyőz mindenkit.
Az ebben az évben Kölnben megrendezett kongresszus, ugyan csak holnap fejeződik be hivatalosan, azonban eddig is iszonyatos mennyiségű videó, bejelentés ütötte fel a fejét, amiről muszáj itt is hírt adnunk. Ami engem illet, mindig kíváncsian követem a megjelenéseket, milyen szintén áll éppen a játépiac, mik a sikerlistások, illetve amit érdemesnek találok rá, ki is próbálom. A mostani GamesCom egy remek alkalom arra, hogy mindenki megtalálhassa kedvencét, rácsodálkozhasson az újabb és újabb technikai megoldásokra, valamint kedvére mazsolázgasson, a számára tetsző legújabb játékcsodák között. 
A koreai hazájában mostanra nagy tiszteletnek örvendő játék, a TERA Online Európai terjesztési jogait illetően írtak szerződést a mostani GamesCom-on. A disztribútori jog a Frogster cég kezébe került, ami igazán jó hírnek ígérkezik. Az évente megjelenő MMO-k egy sémára való épülését, a grindelés állandó jelenlétét és az európaiaknak antipatikus anime vonalat igyekszik megtörni a TERA. Az interaktív környezet és az új skill és képesség alapokon nyugvó harcrendszer dukál a játék kipróbálóinak, mindemellett a grafika lenyűgözőre sikerült. Várható megjelenése 2010 végére és 2011 elejére tehető és kizárólag PC-re jelenik majd meg.
Eddig is hatalmas visszhangja volt a DC szuperhősös MMO-jának. Rengeteg előzetes, gameplay videó található már a témában. Az alapötlet ugye a DC már jól és egyébb kevésbé ismert hőseinek, egy online játékba ültetése. A jó és gonosz örök párharca, különleges képességek birtokában lévő játékosok látványos összecsapásai, egy örökké változó városban kapnak helyet. A játék próbál megfelelni a hardcore comic-suckereknek is, és szeretné a szuperhősös témát elmélyíteni az MMORPG-k műfajában is. A Sony által fejlesztett játék PC mellett Playstation 3-ra is megjelenik majd, várhatóan 2010 novemberében.
Sokak számára a legjobban várt MMORPG mind közül, hiszen a Star Wars univerzumának még mindig jelentős számú rajongója van. A BioWare is erre épít az eddigi legnagyobb volumenű játékával. Az érdeklődők folyamatosan informálva vannak az újdonságokról, és az elmúlt napok során a GamesCom-on jelentették be, hogy a klasszikus játékmenet mellett, űrcsaták is integrálva lesznek a játékba. Azonban minderre csak szigorú kötöttségek mellett lesz lehetőségünk, mégis jó hír ez, hiszen elképzelhetetlen lenne egy online Star Wars játék, pew-pew űrcsaták nélkül. Az űr kietlenjében való lövöldözésre azonban még várnunk kell, a megjelenés 2011-re tehető és minderre csak PC-n lesz lehetőségünk. Mindazonáltal biztosra vehetjük, hogy fizetős lesz, erről azonban még nincs bővebb információ.
Angyalok, klasszikus fantasy alapokra ültetett MMORPG, küzdelem földön vizen levegőben és egyedi pet-mount rendszer, mindezeket ígéri nekünk a Gamigo legújabb játéka. A megszokott anime karakterek sokak számára unszimpatikusnak tűnhetnek, ezt próbálja ellensúlyozni a vadonatúj cell-shaded grafika, a guildek által uralt városok rendszere és a játék ingyenessége. Mindenesetre a bemutató alapján nem tűnik túl ígéretesnek, a karakterek egy az egyben az AION-ból koppintotnak tűnnek, a grafika pedig szerintem elég gyérre sikerült. Egyenlőre még nincs hivatalos megjelenési dátum.
A következő darab, egy akció MMORPG, ami igazán érdekesnek ígérkezik. Az adottnak számító RPG és akció játékelemek mellett, stratégiai játékmenettel is rendelkezni fog. A klasszikus mitológia világában bolyongva, egy kővarázslót kell alakítanunk és különböző istenekkel kell szembenéznünk a játék során. Lények szummonálására és épületek semmiből való emelésére is lehetőségünk lesz a csatákban. A varázsló kaszton belül természetesen további alkasztok állnak majd rendelkezésünkre. A játékot ugyancsak a Gamigon szállítja számunkra, és előre láthatóan ingyenes lesz. A nyílt béta már elindult, mindenki kedvére kipróbálhatja magát, az istenek forgatagában.
Kanyarodjunk el egy kicsit az MMO dömpingtől és evezzünk kevésbé beszippantó játékok vizeire. Annyira messze azért nem kerülünk a témától, hiszen a következő delikvens is a játékos igényeinek végtelen kielégítésére apellál. A Torchlight egy Diablo klónnak indult annak idején, és hihetetlen népszerűségre tett szert a játékosok körében. A rajongók egy dolgot kifogásoltak vele kapcsolatban, ez pedig a multiplayer hiánya. Ezt próbálja most a Runic Games orvosolni, a játékba való coop integrálásával. A véletlenszerű terepek és az ugyancsak folyamatosan megújuló dungeon-ök megmaradnak, ahogy rengeteg tárggyal is bővül, az amúgy sem szegényes univerzum.
A Warhammer univerzumának szerelmesei végre kipróbálhatják magukat, egy vérbeli akciójáték berkeiben belül. A címben szereplő Space Marine a.k.a Űrgárdista szerepébe bújhatunk bele, és kedvünkre hentelhetjük a ránk zúduló orkokat. A játék során a már jól ismert fegyverek garmadája vár bennünket, hogy egy pillanatra se legyen unalmas a vérben gázolás. A játék alapját képező csodálatos grafikát, a Dawn of War grafikus motorja szolgáltatja, az élmény garantált. A kezdetekben csak konzolokra történő megjelenést a nagy felháborodásra való tekintettel kibővítették PC-re is, így bárki élvezheti majd az újabb FPS csodát.
A végére hagytam a legjobbat. A Warhammer játékok fejlesztői, a THQ csapata kitett magáért a mostani GamesCom-on, hiszen hatalmas meglepetéssel rukkoltak elő, és a Space Marine mellett bejelentették a Dawn of War II legújabb kiegészítőjét. A játék önmagában is játszható és élvezhető lesz. A szokásos stratégiai játék, a Chaos Rising történetének vonala után játszódik és a kezdetbeli ork faj után a többi is játszható lesz. Új térképek, pályák és egységek várhatóak majd a kiegészítőben, így biztosított a több tíz óra további játékélmény. A megjelenés 2011 tavaszára várható.
Az Utolsó Ördögűzés-re keresztelt, legújabb, ördögi megszállással foglalkozó horror film, augusztus 27.-én kerül bemutatásra az Egyesült Államokban. A rendező Daniel Stamm erősen naturalista alapokra helyezett filmje mögött Eli Roth (Kabinláz, Motel), mint producer foglal helyet. A régóta nélkülözött téma, talán újra megerősödik és egyre több alkotással tér vissza majd a vásznakra. A történet szerint Cotton Marcus tiszteletes, (aki már több sikeres ördögűzést is magáénak tudhat), és csapata megérkezik a semmi közepére egy farmot keresve, ahol állítólag egy megszállt lány tartózkodik. Az alábbi videók a filmből kivágott részletek, bónuszként pedig, egy tv-spot található még.
Frank Miller a Gucci konszern szolgálatába állt, és leforgatott számukra egy rövidfilmet. A film természetesen a Gucci marketing gépezetét fogja olajozni, a reklámot is elég nagy dobra verték, ez látszik abból is, hogy előzetessel próbálják az idegeinket húzni. A promóció célja egy új illat bevezetése (na bumm, ki hitte volna). A rövidfilm ennek ellenére megéri majd azt a pár percet, ugyanis elég neves szereplőket alkalmaztak, nevezetesen Chris Evans-t és Evan Rachel Wood-ot, a projekt nagyságát erősítve ezzel is. Az előzetes alapján a film, a Sin City és a Speed Racer kellemes ötvözésének tűnik a zenét a produkció alatt a Friendly Fires fogja szolgáltatni. A teljes változat az MTV Video Music Awards során fog a nagyközönség elé kerülni, ami szeptember 12.-én zajlik majd.
Megérkezett Darren Aronofsky legújabb filmjének előzetese. A Requiem for a Dream és a The Fountain rendezője, mostani mozijával a balettet célozza meg, ami már a címből is könnyedén kikövetkezhető. Mielőtt tévesen ítélnénk meg, hadd szögezzem le, a hangsúly most is a karaktereken lesz, illetve teljesen más aspektusból igyekszik megközelíteni az elhivatott táncosok életét. A film műfaja dráma, thriller lesz, a főbb szerepekben Natalie Portman, Mila Kunis és Vincent Cassel. Először a Velencei és Torontói filmfesztiválokon fog debütálni, az amerikai mozikban pedig, december 1.-én mutatják be. Az ugrás után olvasható a hivatalos szinopszis, és megtekinthető a trailer. 
Tökös amerikai katonák a dzsungelben, nagy puskákkal – és Alan Silvestri zenéje ebből alig ad vissza valamit. Tipikusan ’80-as évekbeli, halálegyszerű szintetizátorfutamok helyett félelmetesen organikus és idegen, megdöbbentően eredeti hangzás borzolja a kedélyeket, és pusztán néhány rémisztő hangjegy semmissé teszi a kéziágyúkkal futkározó izomkolosszusok erőfeszítéseit. Hiába a férfias erőtől duzzadó forgatókönyv, az energikus rendezés vagy a szimpatikusan tehetségtelen és szimpatikusan nagydarab színészek sora – kevés film köszönhet annyit a zenéjének, mint a Ragadozó. 
A lényegesen kevésbé sikerült folytatáshoz a szerző természetesen magával hozta az első részben prezentált főtémát, és a zene sok egyéb, jellegzetes megoldását – ezúttal is a feszültség és az akció váltakozásától lüktet az album, és noha az „akurvaéletbe, valaki vadászik ránk” motívum ezúttal nem olyan meggyőző, mint az első felvonás esetében, utóbbit a másik területen Silvestri elemében van. Az akciók sűrűbben követik egymást, és gyorsabb tempót diktálnak, ráadásul kevésbé jelenetfüggők, mint az eredetiben voltak. Ami viszont ahhoz képest komoly visszalépés, hogy ez a score jóval konvencionálisabb, vagyis az előzőből átmentett megoldások ezúttal beleolvadnak a zenekar játékába. Ebből az lesz, hogy a Predator 2. elveszti sajátos, egyedi hangulatának nagy részét, és azt szinte csak a főtéma felbukkanása biztosítja időről-időre. Ennek fényében furcsa, hogy Silvestri éppen azt a zenei elemet tartotta meg, mitöbb, talán erősítette is fel, ami a történetből kifolyólag csak az első részben működik 100%-ig: ez pedig a dobok afrikai jellege, ami a közép-amerikai dzsungelbeli jelenetekben, a szokásos vonós-fúvós szekcióval egybeolvadva fantasztikus hangulatteremtő hatással bírt, de a nagyváros kulisszái közé bajos mindenféle módosítás, mindenféle urbánus befolyás nélkül bepasszírozni. Kár, mert ezek a vérpezsdítő ütemek egyébként itt is nagyszerűen vegyülnek bele a zenekari hangzásba, már rögtön a nyitótételben (Main Title), ami kísérteties, a fülnek nem túl kellemes effektekkel éri el, hogy végigfusson hátunkon a hideg. 
Wes Craven nem aprózza el a dolgokat. A Sikoly 4 még bőven forog, eközben egy másik filmje is napvilágot látott. A film főszereplőjét már sok helyütt úgy emlegetik, mint az új Freddy Kreuger-t, mivel a két karakter motivációja nagyjából megegyezik. Freddy-vel ellentétben azonban, az alábbi film sorozatgyilkosa nem az álmokban gyilkol, hanem hallhatatlan lelke szabadul el a valóságban, és egyetlen célja, hogy lehentelje azokat a 16 éves kölyköket, akik halála napján születtek. Úgy látszik a tini-horror ismét erőre kap Amerikában, és végre mindez nem csak remake-ek és folytatások útján történik meg. A film október 8.-án startol 3D-ben (hogy máshogy), az előzetes pedig, igen meggyőzően hat. 
Közzétették az első előzetesét Ticiano Sclavi, olasz képregény író egyik leghíresebb és kultikusnak számító képregényének, a Dylan Dog adaptációjának. A történet főhőse egy magándetektív Dylan Dog (Brandon Routh), aki természetfeletti ügyekben nyomoz társával Marcus-sal (Sam Huntington). Az események érdekes fordulatot vesznek, amikor belecsöppennek egy évszázadok óta dúló háborúba vámpírok és vérfarkasok között. A történetben helyet kapnak még zombik is, és rengeteg rájuk épülő poén, kikacsintás várható, már ha engedhetünk az előzetes híreknek.
A nagyközönség számára ugyan csak két nap múlva 19.-én veszi kezdetét a Gamescom, az EA már elkezdte a szivárogtatást. Az utóbbi évek talán legsikeresebb pc játékának a folytatása lesz az egyik fő téma, az EA háza táján. A számos kiegészítővel ellátott első rész igazi közönségkedvencé vált az elmúlt idő folyamán, és maradandót alkotott az RPG játékok között. A fantasy játékok egyik újabb mérföldköve ez, és egy újabb sikeres franchise megalapozására kerülhet sor. A részletesen kidolgozott világ és a szemet gyönyörködtető grafika, elöljáróban elmondható a 2. részről is, az eddig látottak, tapasztaltak alapján. Ami viszont a legfontosabb, ez csak egy újabb fricska azok számára, akik szerint a pc-gaming haldoklik. 
A történet még mindig egy főszálra fűződik fel, ami Sookie köré összpontosul. A kapcsolatára Bill-lel, illetve titokzatos képességére, ami sokkal több már, mint mezei gondolatolvasás. A rész végi cliffhanger is erre épített, úgy tűnik Bill-nek végre tudomására jutott, milyen lény is valójában Sookie, ami eddig is fenemód érdekelte a nézőket. A legérdekesebb szál számomra még sem ez, hanem a sok további mellékszál, amiket sokkal nagyobb titokban tartanak a készítők. Ilyen az újabb természetfeletti lény mibenléte is, amiről reméljük, lassan lehull a lepel. Gondolok itt a macsó Jason Stackhouse legújabb kiszemeltjére. Az amúgy is titokzatos körülmények között történő találkozás, közte és Crystal között, az azonnal kialakuló vonzalom, ami egyáltalán nem jellemző a tesztoszteron bomba srácra, mind apró elejtett utalások lehetnek és kirakós játékként lettek az arcunkba tolva. Az erős családi kötelék, a konzervatív nevelés, a nők alárendelt szerepe, ezek alapján olybá tűnik, mintha visszamentünk volna az időben. Ennek ellenére előszeretettel fogyasztanak emberi húst és igen ellenséges természetűek, ha valaki megpróbálja letartóztatni őket. A legérdekesebb talán Sam és Tommy reakciója volt rájuk, ahogy beléptek az étterembe ők pedig azonnal megérezték a szagukat. A mostani részben, a Merlotte’s erkölcsös alakváltója nem is tudta tűrtőztetni magát, és majdnem halálra verte a Crystal apját. Ez utalhat valamilyen ösztönös, régóta fennálló ellentétre a két faj képviselői között, és ha mindez így van, akkor elkezdhetünk töprengeni azon, mégis milyen lény lehet az, ami beleillene az alakváltók ősi ellensége kontextusba.
Tara és Franklin krónikái ugyancsak érdekesnek bizonyultak. A britt vámpír elborult karaktere felüdülésnek bizonyult a már megszokott szereplők mellett. A színész tökéletesen hozta a megszállott, szerelmes, szociopatát és ugyancsak elszomorodtam, amikor két résszel ezelőtt úgy tűnt, hogy Tara véget vetett hallhatatlanságának, egy középkori buzogány segítségével. Imáim azonban meghallgattak és visszahozták a mostani részben, ha csak egy rövidebb jelenet erejéig is, ami rövidsége ellenére is hatalmasat ütött, és nem csak a Jason általi végre gondolok. Tara előtt mintha rémálmai elevenedtek volna meg, épp csak kezdte túltenni magát a történteken, terápiára járt ennek ellenére újra szembesülnie kellett démonával. Alcide minden tekintetben üde színfoltját jelentette a mostani évadnak, de tovább húzni sajnos nem lehetett, az amúgy is végletekig feszített szituációt.
A végére tartogattam a legjobbat. Az eddig is körvonalazódni látszó és mostanra teljesen realizálódó háború kérdését. A kezdetben csak Eric bosszúhadjáratának induló történések, nem mindennapi fordulat vettek. Russel Eddington a 3000 éves vámpírkirály, a vérfarkasokot vámpírvérrel hizlaló, a történelmet oly sokszor eddig is befolyásoló, mostanra teljes lelki nyomorék világuralomra tör. A háttérből már teljesen irányíthatatlan szituáció, nyilvánosságra kerülése csak egy újabb csavar volt a készítők részéről. Russel tévés felszólalása a bonyodalom eddig csúcspontja volt, és nehezen tudnék elképzelni hatásosabb polgárpukkasztást, még ha az a vámpírok és azok teljes autonómiája ellen is van. A jelenet nem csak hatásvadász volt és megdöbbentő, hanem sok szempontból elgondolkoztató is. A kérdés az, kinek fognak hinni az emberek, illetve el lehet-e tussolni ezután mindezt. Bízom benne, hogy a megoldást nem fogják elbagatellizálni, és ha feleannyira katartikus lesz, mint az eddigi részek befejezése, akkor igazán nem lesz mi miatt fanyalogni a True Blood okán.
A befejező Harry Potter film forgatási munkálatai már befejeződtek, a készítők pedig kettészelték számunkra a mozit, hogy ezzel is borzolják a kedélyeket. A film első része november 19.-én kerül bemutatásra, addig is elindult a marketing és a Warner Brothers közzé is tett 9 képet a filmből. A befejező rész egy sokkal sötétebb tónusú produkció lesz, a könyvet sokkal inkább alapul véve, többet között ez is magyarázat volt, a két részletbeni bemutatásra. A képek mind iszonyatos felbontásban kerültek ki a netre, tessék gyönyörködni a pixelek rengetegében, meg berakni háttérképnek novemberig, bár nálam a film várakozási faktora bőven alulmúlja az Expendables és a Scott Pilgrim filmekét, amelyeket ezzel ellentétben képtelenek időben bemutatni nálunk..jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
A filmről volt már fent előzetes, most ideért a második is. Itt ugye egy mindössze 15.000 dollárból készült idegeninváziós sci-fi filmről van szó. A dolog érdekessége az, hogy a forgatási stáb csupán 5 embert számlál. Szereplőkkel sem leszünk túlsásogosan tele, két ember forgatott Guatemala-ban, kettő Belizeben és ugyancsak kettő Mexikóban. A különböző helyszíneken pedig a helyi színészeket vették segítségül. Az elkészült nyersanyagot, otthon gépre vitték és a minimális budzsét a meglévő technika segítségével ellensúlyozták. A végeredmény magáért beszél a látvány egy olyan filmhez képest ami a Paranormal Activity költségvetésének szintjén egyensúlyozik lenyűgöző, reméljük a készítők pedig be tudják bizonyítani, hogy nem kell 200 millió egy jó sztorihoz. A hivatalos szinopszis megtekinthető az ugrás után az előzetessel egyetemben. 
Kijössz a börtönből, és vissza akarsz illeszkedni a normális életbe. A normális életbe, ami számodra a piti bűnözők kilátástalan, hétköznapi mocskát jelenti. Elmerülsz hát ebben a mocsokban, fetrengsz, túrsz és kínlódsz benne, és ha szerencséd van, akkor előbb-utóbb ráébredsz, hogy az emberek körülötted senkik. Férgek. A társadalom, sőt, az egész emberi faj szánalmas, értéktelen, jelentéktelen salakanyagai, akik nevetséges módon, foggal-körömmel, tűzzel-vassal ragaszkodnak látszathatalmukhoz. És te azért küzdesz, szenvedsz, vérzel és csúszol-mászol, hogy ezek közé a senkik közé tartozhass. Valamit nagyon elbasztál az életedben. Szóval, mihez kezdesz most?
Refn a Pusher II epizodikus szerkezetét annak szolgálatába állítja, hogy minden új szituáció végén megalázza Tonnyt, aki minél inkább próbálja elnyerni apja és barátai bizalmát és szeretetét, annál inkább pofára esik. A düh, a keserűség és a kétségbeesés gyűlik, és gyűlik, míg végül kirobban, és a pokol elszabadulni látszik. Ezen a ponton Refn mintha a Taxisofőr irányába terelné a filmet, és a néző, akiben éppúgy gyülemlik a frusztráció és az undor, mint Tonnyban, mindennél jobban akarja, követeli, kívánja ezt a megoldást. Hogy Tonny fogjon egy fegyvert, indítson háborút, és vágja ki ezt a mételyt a világból egyszer és mindenkorra. Hogy mészárolja le az összes gusztustalan, visszataszító kétlábú férget, és aztán saját magát is. És ekkor, a legnagyobb mocsok mélyén, amikor már mindent beborít a sötétség, és a remény hullája rég oszlásnak indult, elkárhozástörténetét Refn hirtelen megváltástörténetbe fordítja. Tonny végre rájön, hogy nem a beilleszkedés a megoldás, hanem a menekülés, a kitörés, hogy nem megfelelnie kell a körülötte vonagló korcs aljanépnek, hanem elvágnia magát tőlük. A fő konfliktust jelentő apa-fiú motívum végül pozitív előjelet kap, és noha a befejezés aligha nevezhető egyértelmű happy endnek, hihetetlen megtisztító erővel nyúl a néző szívének legmélyére. Mondjuk ki: kibaszott gyönyörű. 
Az eredetileg Ameri-mangára szakosodott, de ma már mindenféle idiótasággal is foglalkozó Antarctic-Press kiadó új 5 részes minisorozatának előszavában máris mentegetőznek a zombik miatt, ami érthető, hiszen jelentős túlkínálat van a témából. Önbizalomból mondjuk nincs hiány, mert a sorozat elmondásuk szerint, idézem: "Just imagine Damnation Alley meets The Stand and Mad Max in the aftermath of The Walking Dead.” Oké, megfőztek. A The Last Zombie esetében úgy próbálnak meg újítani, hogy a történetük ezúttal nem egy zombi-apokalipszis kitöréskor, vagy annak kellős közepén játszódik, hanem már a végén. De hiába tűntek el az élőhalottak, a zombifertőzés még mindig potenciális veszélyforrás, ezért mindenképpen szükség lenne egy ellenszerre. Főszereplőnk Dr. Scott a coloradói földalatti katonai bázis tudósa, aki éppen az ellenszeren dolgozik. Szerelme, aki ugyancsak tudós, a virginiai bázison rekedt, és bár az esküvőt anno a zombikalipszis miatt le kellett fújniuk, a rádión így is naponta tudtak beszélni egymással. Csakhogy a rádiókapcsolat pár napja megszakadt, és azóta semmi hír a bázisról. A coloradóiak egy felfegyverzett egységet küldenek, hogy felderítsék a helyzetet, és természetesen Scott doki is csatlakozik hozzájuk, mivel érthetően aggódik a rég nem látott menyasszonyáért. Emellé az alapsztori mellé kapunk még egy kis aranyos, grafikailag is rendben lévő, de összképileg már nem túl nagy durranásnak számító mini-képregényt is a Legkisebb zombiról (ami már megjelent a kiadó decemberi zombiantológiájában, az A Very Zombie Christmasban is). Poénnak nem rossz, csak nem sikerült eldöntenem, hogy ez most egy kerek történet, vagy lesz folytatása is? A The Last Zombi ugyanúgy fekete-fehér, mint a nagytestvér, vagyis a The Walking Dead, de Joe Wight rajzai sokkal kidolgozottabbak és szebbek is, különösen a katonai járművek sikeredtek autentikusra. Azt kell, hogy mondjam, bár semmiképpen sem formabontó, de ez felütésnek már elég jó ahhoz, hogy érdemes legyen még a folytatást is figyelni, hogy meglássuk, tényleg tud-e Brian Keene valami újat is mutatni, vagy végül mi mutatunk-e nekik ujjat, a sokadik eredetiségmentes zombibőrlenyúzás miatt.
Jonathan Maberry az egyetlen író Jason Aaronon kívül, aki egy Megtorló-történettel képes volt felvenni a versenyt Garth Ennis sorozatának legnagyszerűbb részeivel is – igen, a The Naked Killről beszélek. Azután bármit ír is ez a fickó, ha annak a legkevesebb köze van a halálfejes pólóban öldöklő gengszterrémálomhoz, én vevő vagyok rá. És igen, most végre ismét Frankről sztorizik nekünk. A cím ne tévesszen meg senkit: semmilyen szempontból nincs semmi köze Ennis híres 1995-ös Punisher Kills the Marvel Universe című pofás kis viccéhez, ez itt kérem alássan, egy echte posztapokaliptikus történet. Ilyet is láttunk már persze (The End, naná, hogy Ennistől), de míg az a szuperhősök nélküli MAX univerzumban játszódott, ez bizony a mainstream Marvel-világban kapott helyet. A sztori szerint elszabadult egy vírus, ami az emberiséget szép sorban őrjöngő kannibálokká alacsonyította le – afféle zombiszerű járványról van szó, csak a tipikus forgatókönyvvel ellentétben az áldozatok nem halnak meg, és nem veszítik el eszüket, logikájukat, emlékeiket sem. Épp csak eltűnik belőlük minden morális gátlás, és egy primitívebb elmeállapotba süllyednek vissza. Én éhes. Ott ember. Ember hús. Én enni ember. Isten hozott a legfrissebb szép új világban! Természetesen Frank az egyetlen legény a talpon – ő egy véletlennek köszönhetően megúszta a járványt, és most rendíthetetlen kitartással vadássza le az egykori szuperhősöket. Maberry nem fogja vissza magát, mivel ez nyilvánvalóan egy alternatív világban játszódó történet, szabadon garázdálkodhat a karakterekkel. A Láthatatlan Nő megfojtja gyerekeit, a Lény levágott kezekből font nyakláncban ücsörög koponyákkal és szuperhősnő-ribancokkal körülvett trónján, a fertőzött Thor meg fogta magát, és elrepült a Földről (hogy – feltételezhetően – az asgardi istenek se maradjanak le az étlapról). De a legszebb az egészben, hogy Maberry van olyan szimpatikusan szemét, hogy az egész Marvel szívét és lelkét tegye a gonosz és véres történet ground (avagy person) zerójává: Pókember volt az első, aki elkapta a vírust (és megette a Rinót), és Frank most rá vadászik. Az író roppant fenyegető, sőt, egyenesen horrorisztikus légkört teremt a hálószövő köré: csak flashbackekben látjuk, jelenlegi helyzetéről annyit tudunk, hogy egy saját törzset alapított egy rakás fertőzött követővel, és beásta magát valahova New York betondzsungelének közepébe. Onnan aztán senki ki nem jön élve. Bravúros, ahogy a világ egyik leginkább szeretett képregényfigurájából Maberry egy félelmetes és misztikus szörnyeteget farag. Goran Parlov (ő már lassan veteránnak számít Megtorló-téren, Ennis mellett is ott volt) a tőle megszokott nyers, durva vonásokkal dolgozik – remek hangulatteremtő, mint általában, egyetlen hibája, hogy itt-ott túlságosan maszkulinnak ábrázolja Franket. A ’90-es évek elmúltak már… Nade a lényeg: erős nyitány. Várjuk a folytatást. 
Amikor Andy Diggle átvette a Fenegyerek képregény írását, igencsak nagy cipőkbe kellett belenőnie. Elődei, Brian Michael Bendis és Ed Brubaker a klasszikus szuperhős-koncepciót lerángatták egy utca mocskától bűzlő neo-noir szintjére, és olyan lelki pokolba taszították a főhőst, amilyet az olvasók nem láttak Frank Miller Born Againje óta. Diggle egy ideig egész jól kufárkodott a Brubakertől örökül kapott sztoriszállal (jelesül, hogy Fenegyerek átveszi a Kéz irányítását, hogy belülről gyógyítsa meg/bomlassza szét a szervezetet), de nyilvánvaló volt, hogy minden az ezt csúcspontra járató crossoveren, a Shadowlanden áll vagy bukik majd – és egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy bukik. Az első részben a főhős felhúzott magának egy kastélyt a Pokol konyhája közepén, hogy onnan uralja a városrészt, kiűzve belőle a bűnözőket és a rendőröket egyaránt, majd amikor konfrontációba került nemezisével, Célponttal, hidegvérrel meggyilkolta. Ez nyilvánvalóan egy olyan lépés, amit a Marvel egyetlen nagy hősével kapcsolatban sem engedhet meg magának, ha nem Rozsomáknak hívják – főleg nem Fenegyerekkel, az ügyvéddel, az igazság és törvény bajnokával kapcsolatban. A nagy kérdés az volt, hogy a korrekt nyitány után hogyan kezeli Diggle ezt a drasztikus tettet a második részben. Nos, pocsékul. Ahhoz képest, hogy ez egy Fenegyerek-sztori, a füzet nagy részében a hős barátait és ellenségeit látjuk, ahogy végeérhetetlenül pofáznak róla, és próbálják kifundálni, hogy akkor most mit is tehetnének. Közben néhány karakter (főleg Pókember) csak azért bukkan fel, hogy eggyel több olvasócsalogató hőst lehessen feltüntetni a borítón (bár pl. a Szellemlovas szerepeltetése és belépése kivételesen egészen ötletes – kiváltképp, hogy ő nem tartozik ebbe a brancsba). De a legrosszabb Fenegyerek viselkedése. Először is tételezzük fel, hogy a Fenegyerek, akit látunk, nem valami klón vagy imposztor, és nem áll agymosás alatt sem – ha ugyanis igen, akkor az egész történetszálnak a legelejétől kezdve, menthetetlenül jár a nulla csillag, mert menjenek a fenébe az olcsó trükkjeikkel egy olyan sorozatban, ami immár évek óta a karaktere belső vívódásairól szól. Tehát: Mattet Diggle-nek sikerül egy piti, hőzöngő, illogikus, fröcsögő szájú, grimaszoló, félőrült sablongonoszként ábrázolnia, akiben annyi az eredetiség, mint Pókember havi rendszerességű példabeszédeiben a felelősségről. Félkézzel osztogatja az ultimátumokat („aki nincs velünk, az ellenünk van”), és különösebb probléma és gondolkodás nélkül ukázba adja barátai lemészárlását. De csak hogy kétségünk se legyen afelől, milyen rossz úton jár, mennyire magával ragadta a sötétség (figyelj, bámulatosan kifinomult írói eszköz következik), vérvörös ruháját feketére cserélte. Húúúú, Matt feketében van, Matt dühös, Matt elszánt, Matt nem viccel, Mattől félni kell. Szánalmasan erős parasztvakítás-bukéja van a dolognak, főleg, hogy a főhős viselkedése mögül hiányzik az igazán meggyőző háttér. Ami a rajzokat illeti, Billy Tan korrekt munkát végzett, bár az akciókhoz általában jobban ért, mint a „sok ember áll, és beszélget” típusú jelenetekhez, amikből itt van bőven – nem is igazán tud velük mit kezdeni. Kár ezért a sztoriért, lehetett volna akár nagyon jó is. 
A Dark Horse kitartóan igyekszik meglovagolni a Ragadozók-film (összességében nem túl lehengerlő) sikerének hullámait. Először kiadtak hozzá egy négyrészes előzményt, aztán egy képregényadaptációt, és most piacra dobták a „hivatalos” sequelt is. A Preserve the Game két hónappal a film eseményei után játszódik, és természetesen annak két túlélője áll a középpontjában (kénytelen leszek lelőni, hogy kik azok, úgyhogy aki nem akarja tudni, ne olvasson tovább – bár nincs benne semmi meglepő, akik látták a trailert, vagy egyáltalán, néhány csoportképet a filmből, azok máris tudják, kik fogják megúszni a vadászatot). Royce és Isabelle továbbra is igyekeznek túlélni az idegen bolygón. Előbbi szisztematikusan kinyír mindent, amit a ragadozók ledobnak, mint prédát, a trófeáikkal pedig kidekorálja a dombot, ahol berendezkedett. Ez persze felkelti a vadászok figyelmét, akik ezután különleges bánásmódban részesítik… Az ilyen hullámlovagló kapcsolt termékek ritkán sülnek el jól, ráadásul David Laphamnak sikerült plusz hátrányból indulnia, mert ugye terveznek a filmnek folytatást (mármint tényleges filmes folytatást), és kicsit trükkös dolog lehet így képregény sequelt írni. Nem hogy nem ölhet meg senkit, és nem találhatja ki, hogy teszem azt, Royce és Isabelle valójában egymástól rég elszakított testvérek, de úgy általában véve gondoskodnia kell arról, hogy a füzet végén lehetőleg tökugyanaz legyen a felállás, mint az elején. És ehhez képest kifejezetten korrekt munkát végzett – köszönhetően főleg annak, hogy a kötelező akciók ellenére inkább a két főhős kapcsolatára koncentrált. A magányos farkas, „nem bízom senkiben, és szarok mindenkire” Royce egyre közelebb nő Isabelle-hez, aki egyfajta erkölcsi barométer szerepét tölti be mellette. És ezzel kapcsolatban bizony azt kell mondjam, hogy a karakterek morális aspektusaival Lapham itt ügyesebben bánik, mint Antal Nimródék a filmben, ahol ez annyiban merült ki, hogy a nő egyszer megjegyezte, hogy ők mind az emberiség söpredékei, és jobb is mindenkinek, ha nem jutnak vissza a Földre. Az író (főleg ha figyelembe vesszük a szűk kereteket) ügyesen ábrázolja Royce vívódását: cselekedeteiben semmilyen kétkedés nem érhető tetten, de gondolatban folyamatosan figyelmezteti önmagát, hogy hülyeséget csinál, mert ha nem csakis a saját túlélésével törődik, akkor előbb-utóbb otthagyja a fogát. Tudom, persze: egy bolhafingnyi eredetiség nincs mindebben, de Lapham jól kufárkodik a klisékkel, így a dolog működik. Allan Jefferson rajzai már kevésbé. Sem ő, sem a színező nem tudja megragadni a sztori sötét, horrorisztikus hangulatát, aki a lapokra néz, annak ez inkább egy lendületes, kellemes kalandnak tűnik, mintsem egy kőkemény akció sci-finek. Ráadásul szerencsétlen Brody karaktere a legtöbb képen úgy néz ki, mint egy bárgyú tinédzser – de szegény Alice Braga se járt sokkal jobban. Pedig erőteljesebb látvánnyal kiharcolta volna magának a négy csillagot.
„Nem tudom, mik ezek. Nem tudom honnan jöttek. De megöljük mindet.” Hosszú évek óta nem hallottam filmben ehhez hasonló szöveget anélkül, hogy röhögnöm kellett volna rajta. De Antal Nimród és Robert Rodriguez megcsinálták. Végre adtak nekünk egy tinik igényeinek nem behódoló, trendi bullshit nélküli, igazán tökös és kemény férfifilmet, fasza csávókkal, nagy puskákkal, mindent belengő vadsággal és kegyetlenséggel, és persze tisztességes mennyiségű vérrel – ahogy azt kell. És bár a végeredmény így is messze van a tökéletességtől, azért bizony pokolian szórakoztató. 
Az akciójelenetek végig piszkosul jól rendezettek, nyoma sincs rajtuk a posztmodern kor pixel- agyonvágás- és lassításmániájának, emellett pedig éppen kellően véresek (azaz van gore, de nem viszik túlzásba, így az alkalmankénti gerinckitépések és lefejezések annál hatásosabbak). Adrien Brody pedig meglepő módon nagyszerűen helytáll. Nem tudom, az alkotók mit szívtak, amikor őt választották Schwarzenegger utódjául, de ide vele, hátha megnyerem a lottóötöst: látható fizikai rákészülésének és színészi adottságainak hála elhisszük neki, hogy kőkemény „szarok a világra” zsoldoskatona, és egyébként is üdítő egy olyan szerepben látni, ahol kivételesen nem azt várják tőle, hogy bágyadt szomorúsággal nézzen ki a fejéből. A többiek leginkább ágyútölteléknek vannak, de pl. Walton Gogginst, Danny Trejót és Alice Bragát mindig jó látni (ugyanez az évek óta a bolygón vegetáló, de minimum 30 kiló túlsúlyt cipelő Laurence Fishburne-re már nem mondható el). 
M. Night Shyamalan filmjeit már évek óta csak a zenéi miatt érdemes várni. Mindegy, hogy a hajdan még ígéretes új zseniként porondra lépett rendező milyen mélyre süllyed (és higgyétek el, Az utolsó léghajlítóval alighanem megcáfolja „mindig van lentebb” elvét), James Newton Howard mindig élvezetes (olykor pedig zseniális) score-okkal igyekszik tompítani a moziszékben átkozódó nézők szenvedéseit. Más kérdés, hogy Shyamalan legújabb opusán már ő sem képes segíteni. Hiába írt ugyanis lenyűgözően epikus, gazdagon hangszerelt, szép, ötletes, lendületes és változatos zenét, egy leheletnyi keleti beütéssel (erről a kínai vonós hangszer, az erhu gondoskodik, ami már a rajzfilmsorozatban is szerepet kapott), hogyha egyszer a film lapos, unalmas, fantáziátlan, sőt röhejes, és minden izzadságszag ellenére, nyoma sincs benne a megcélzott grandiózusságnak. 
A Joss Whedon által rendezésre kerülő The Avengers, avagy a Bosszú Angyalai képregény feldolgozásának munkálatai, még nem kezdődtek meg, de egy kreatív matéria már felütötte az interneten a fejét. Ez nem más, mint a film előzetesének egy 50'-es évekbeli hangulatba ágyazott, különböző filmekből összevágott, remekül feliratozott szösszenet, mely egyfajta fricskaként is felfogható a Comic-Con-on bemutatottal szemben. Ugyebár a forgatás még meg sem kezdődött, az elvakult rajongókat azért ki kellett engesztelni valamivel, ami végül egy remekül narrált, de egy képkockát sem mutató előzetes lett. A trailer-re akár egy játék is felépíthető lenne, ki hány filmet ismer fel az összevágásból, a klasszikusok kedvelői persze előnyben.
Szar az élet – főleg, ha kisstílű drogdílerként tengeted napjaid a lepukkant Koppenhágában, a ’90-es évek közepén, és egy felszínes nyájassága alatt kegyetlen szerb gengszternek tartozol egyre több és több pénzzel. Nicolas Winding Refn dokumentarista stílusú Pusher trilógiájának első darabja egy mocsokban, kilátástalanságban, bűnben, drogban és erőszakban dagonyázó, visszataszító miliő fájdalmasan hiteles, kisrealista látleletét nyújtja. Lényegét a szlogenje tökéletesen kifejezi: Nincs esélyed. Ragadd meg. 
Frank nem egy könnyen szerethető figura, sőt, ahogy az ember elnézi életvitelét, és értéktelenségét bármilyen szituációban, hamar hajlamos arra a következtetésre jutni, hogy megérett a pusztulásra. Az elsőre nyilvánvaló okokon kívül prostituált barátnőjét, Vicet, is semmibe veszi, kicsit sem hajlandó kötődni hozzá, mondván, az ő nője nem lesz egy kurva. Csak akkor fordul hozzá, csak akkor lesz képes valamiféle elkötelezettséget mutatni irányába, amikor minden lángokban áll körülötte, és az egyetlen esélye az életben maradásra, ha Vic-kel elszökik a városból. De mikor gondjai megoldódnak, egy csuklóból odakent fél mondattal hajtja el a kapcsolatuk beéréséért áhítozó nőt. Akárha egy darab rongyot dobna arrébb. Mégis, Refn képes elérni, hogy szimpatizáljunk főhősével, mert ahogy lassan, de biztosan eltemetik a hullámok, azt senki nem kívánja az ellenségének sem. És nem mintha a film tele lenne nála szerethetőbb figurákkal, sőt. A nyájasan mosolygó, magát Frank barátjának valló Milo nem rest őt megalázni és megkínozni, ha a pénzéről van szó, és verőlegénye, Radovan is hiába tűnik barátságos és érző léleknek – egyik nap még bizalmába avat, és megosztja veled élete álmát, amit korábban senki mással, a következő nap viszont már szó nélkül kivágná a térdkalácsaidat, amiért nem fizettél időben. 
Szellemek, vámpírok, vérfarkasok, démonok és angyalok, klasszikus rock muzsika, a világ legmenőbb autója és egy testvérpár, aki megküzd bármilyen természetfeletti lénnyel, legyen az akár az Apokalipszis valamely lovasa vagy maga Lucifer. Öt év telt el azóta, hogy a Winchester fivérek bosszúhadjáratot indítottak minden ellen, ami nem evilági, az eltelt idő alatt pedig, bámulatos fejlődésen esett át a sorozat, mind a karaktereket, mind a történetet nézve. A monster of the week alapkoncepciótól eljutottunk egy évadokon átívelő, nagyszabású történetszálig, mely dramaturgiai szempontból néhány logikai bukfencet nem számítva minden idők egyik legjobb sorozatává tette az Odaátot. 
A történet két főszereplője, Sam és Dean Winchester, még gyerekkorukban elveszítik anyjukat, kinek haláláról később kiderül, hogy egy démon okozta és ez apjukat végérvényesen megváltoztatja. Egész életét arra teszi fel, hogy megtalálja felesége gyilkosát, átgázolva közben válogatás nélkül bármely természetfeletti lényen. Az autószerelőből avanzsált démonvadász apuka gyermekeit is hasonló szellemben neveli fel, és mire a fiúk férfivá érnek, kiismerik a „vadászat” csínját-bínját. Sam(Jared Padaleczki), a kisebbik testvér, egyfajta fekete bárány a családban, normális életet szeretne élni, egyetemre járni, családot alapítani. A több éve tartó eredménytelen kutatás anyjuk gyilkosa után, meghozza az eredményt. Sam elszakad apjától és fivérétől, hogy saját életet kezdjen. Az első évadban berobbanunk, a sztori közepébe, Sam felfogása megváltozni látszik, ahogy barátnője, anyjához hasonló körülmények között távozik az élők sorából, és testvére Dean(Jensen Ackles) is felkeresi azzal, hogy apjuk eltűnt. Ezután kezdetét veszi apjuk felkeresése, mely igazából pár részben kap csak nagyobb hangsúlyt, inkább a különböző szörnyek likvidálása kerül előtérbe.
A sorozat folyamán számos mitológiai lénnyel találkozhatunk, a készítők rengeteget merítettek az amerikai babonákból, később aztán más nemzetek hiedelemvilága is képviselteti magát. Persze mindnek megvan a saját ellenszere, a szellemekre ott a só és a kőpor, a vámpírokra az ezüst, és így tovább. Elpusztításuk sem olyan egyszerű, mint hinnénk, egyes lények teljes elpusztításához külön rituálé szükséges, másoknak elég ha elégetjük földi maradványaikat. A készítők a sötét, komor hangulatot próbálják ellensúlyozni, a testvérpár vicces civódásaival, egymás ugratásával, melyek rendkívül szórakoztató perceket okozhatnak nekünk, az egyes részek során. 
Ebben az évadban, már alig kapunk olyan részeket, mely egy-egy szörnnyel foglalkozna, ehelyett egy összefüggő, csavarokban bővelkedő, erősen szerializált sorozatra kezd hasonlítani az Odaát, ami végig csak előnyére válik természetesen. Mindezek során, egyre jobban fókuszálnak a két fivér lelki vívódására az egyre nagyobb távolságra, ami közöttük leledzik. Ez egyfajta előfutára is, az izgalmas végkifejletnek, mely megpróbálja belénk sulykolni, a predesztináció elkerülhetetlen voltát. Az ötödik évad ennek ellenére, nem hozza a várt minőséget, mintha kifogytak volna a készítők az ötletekből, ők maguk sem tudnák, mi fog kisülni ebből. Visszatérünk a megszokott formátumhoz, a heti egy szörny, sajnos már nem tudja kielégíteni a rajongókat, akik körmüket rágva várják, hogy feloldják végre, az addig felgyülemlett feszültséget. Sajnos elég későn kapják magukat össze az írók, mely rá is nyomja a bélyegét a történet lezárására, mely igen nagy kapkodás közepette történik meg. Mégis az évad egészét tekintve, ezek a részek idézik leginkább a negyedik évados hangulatot, és összecsapott volta ellenére, méltó befejezéshez jut a sorozat.