Íme annak a bizonyos 15000 dollárból készült szörnyfilmnek a trailere, amelyről korábban már mi is hírt adtunk. A cucc kb. úgy néz ki, mintha a Cloverfieldet jól megcsinálták volna... Nolé Leung olvasónk küldte be ezt nekünk, köszi!
Ezzel a cikkjével Olorin kolléga életre rugdalja a Geekz filmzenékkel foglalkozó új rovatát. - W. F.
Hans Zimmer: Eredet
Kiadó: WatertowerMusic
Játékidő: 49:13
A Karib-tenger kalózai folytatásokat leszámítva Hans Zimmernek a 2004-es Artúr király volt az utolsó, igazán ízig-vérig zimmeres, azaz kirobbanóan epikus és heroikus zenéje, azóta mintha a hangulatot sokkal inkább előnyben részesítené a csinnadrattánál – bármily lenyűgöző is legyen olykor az utóbbi. Ez persze a filmektől is függ, amikhez komponál, de nem kétlem, hogy ha Christopher Nolan Batmanjei 10 évvel korábban készülnek el (feltételezve egy olyan, a jelenleginél sokkal szebb világot, amiben George Clooney sosem rohangált mellbimbós szexkellékben a szivárványszínű Gotham előterében, denevér-hitelkártyával az övében), a germán mester sokkal hangzatosabb, de egyben bombasztikusabb stílusban festette volna alá a bőregér kalandjait. Valószínűleg jobban jártunk így – és Zimmer az Eredettel továbbra is az atmoszférikusabb, egyben kísérletezőbb score-ok útját járja. Az eredmény egy olyan zene, ami, bár nem szolgál könnyen fütyülhető, kellemes témákkal, éppoly átgondolt, ötletes, lenyűgöző és okos, mint a forgatókönyv.
Ami azonban rögtön nyilvánvaló, és ami egyedüliként róható fel hiányosságként a masszív elektronikával támogatott score-nak, hogy alig-alig sikerül megragadnia a film fő koncepcióját. Bár Nolan ötlete, hogy Zimmer a forgatással egy időben írja a zenét (ergo a készre vágott jelenetek megtekintése nélkül), éppen az egyediséget célozta, kis túlzással mégis bármelyik, az átlagosnál intelligensebb hollywoodi akciómozi aláfestése lehetne. Néhány álomszerű hangjegy (pl. az a sajátos hangzású gitármotívum, amivel a Dream is Collapsing indul) kevés az emberi elmében folyó hajszák igazán hangsúlyos zenei kifejezéséhez. És bár a kényelmetlenül monoton ismétlődő dudaszólam, amit már a trailerben is hallhattunk, egyszerűségében lenyűgöző vezérmotívumként vonul végig az albumon (nem mellesleg a főszereplők által a filmben visszaszámlálásként használt Edith Piaf-dal, a Non Je Ne Regrette Jein rafináltan átdolgozott változata), nem tudja olyan erőteljesen megragadni a „valóság vagy sem” koncepciót, mint mondjuk a Mátirx mélyből magasba váltakozó, semmi mással össze nem téveszthető fúvóseffektje. Egyrészt viszont a szokatlan munkamódszernek köszönhető, egyáltalán nem vágás- és alig jelenetspecifikus kompozíció egy szabadon, képi korlátok híján áramló zenét eredményez, ami amellett, hogy önmagában hallgatva is egy kiforrott alkotás benyomását kelti, valamiféle felső összekötő erőként működik az álomsíkok – és a valóság – között. És másrészt, a zene súlyos, nem egyszer agresszív rezesei és pulzáló, nyugtalan vonósai tökéletesen visszaadják a főhős megszállottságba hajló elszántságát és összetört lelkivilágát, ahogy a hangjegyek „szaggatottsága”, azaz a szerzőtől megszokott staccato is. Ellenben, meglepő módon, Zimmer alig használ ütősöket – a legvadabb akciószámok többségében is a rezesek háborgása és a vonósok sietsége diktálja a tempót. Az egyetlen igazán markáns kivétel a Mombasa, amiben viszont a korábbi akciótrackek (Dream is Collapsing, 528491) egyéb rétegeinek leválása után már szinte nincs is más csak dob és szintetizátor, kiegészülve az elektromos gitárral (a húrokat Johnny Marr nyűvi) – ez mellesleg az album egyik csúcspontja, közel ötpercnyi dühöngés, tombolás és színtiszta agresszió, elemi őserő. A Sólyom végveszélyben brutálisabb számainak szellemi utódja ez, nem finomlelkűeknek való. Ami a zene érzelmi szálát illeti, az a második trackkel (We Built Our Own World) indul, és a némileg Vangelist idéző Old Soulsban éri el első, még szolid csúcspontját. A csaknem 10 perces Dream Within a Dream egy katarzis felé lágyan, nosztalgikusan, keserűen, majd drámaian araszoló csoda, és mindez a visszafogottan gyönyörteljes várakozás az utolsó számra (Time) érik be, ami egy tipikusan zimmeres lezárás. Konklúzióként összegereblyézi az album javát, és lassan, lépésről lépésre viszi el azt a totális kiteljesedésig – á la Chevaliers De Sangreal a Da Vinci kódból, hogy csak egy példát mondjak. Tökéletes lezárás – fantasztikus album. Nem könnyen emészthető, de ha egyszer megemészted, nem szabadulsz a hatása alól.
John Powell: Kéjjel-nappal
Kiadó: Varése Sarabande
Játékidő: 53:45
Valószínűleg eleve nyilvánvaló kellett volna, hogy legyen, de nagyjából a film fele tájékán esett csak le, hogy a Kéjjel-nappal, minden robbanó autó, szándékosan és így bájosan hiteltelen lövöldözés és eszeveszett hajsza ellenére egy elsősorban nőknek szóló romantikus komédia. John Powell erre előbb jött rá, mint én, és eleve így állt hozzá a score megírásához – és az eredményt ugyan könnyű lenne azzal leírni, hogy csak egy kellemes kis lötyögés, ujjgyakorlat a Bourne-trilógia komponistájának, hogy ezeket a kottákat félálomban is le tudta volna diktálni tíz perc alatt, és talán így is van. De amivel a Knight and Day kirí az efféle rutinmunkák közül, az az, hogy van stílusa. Persze, Powell kisujjból keni oda a kapkodó hegedűfutamokat, a lendületes dobokat és a masszív elektronikát, ez neki rég nem kihívás, már idén is eljátszotta egyszer (Zöld zóna) – viszont amit pluszban hozzátesz, az olyasmi, amit kevés score-ban találunk manapság: karizma. Mivel a film cselekménye seggencsapott lóként rohan összevissza a világban (az Alpoktól a trópusokig, Ausztriától Spanyolországig), Powell kedvére mazsolázgathatott a zenekart és az elektronikát kiegészítő hangszerek közt. Választása a harmonikára és a gitárra esett (ezt nem más, mint Rodrigo y Gabriela nyűvi), előbbi bolondos játékosságot, utóbbi légies könnyedséget lop a zenébe (nem beszélve a franciás-spanyolos beütésről), és bágyadt mosolyt a hallgató arcára. Az egyetlen, ami hiányzik, az egy igazán hangsúlyos vezérmotívum, és ezt némileg meg is sínyli az album szerkezete. Powell halálos nyugalommal kalandozik el a komikus felhangokkal uralt hetykeségektől (a filmet és a CD-t is nyitó At the Airport) a lazító, bágyadt utazózenén át (Car Ferry) a kacsintásokkal fűszerezett, de esztelenül tempós adrenalinlöketekig (az első akciójelenet aláfestésnél – Trouble on I-930 – el is ragadtatja magát, egyszerűen túl gyors, és kaotikus), sőt, van egy abszolút komoly suspense-zenénk is (Rooftops), aminek akár egy Bourne-filmben is helye lenne. És ezeket bizony nem ártott volna összekötni egy lehetőleg változtatható tempójú és hangszerelésű, de mindenekelőtt markáns főtémával. Viszont hogy nem így történet, azt is legkésőbb akkor megbocsátjuk Powellnek, amikor pörögni kezd a Bull Run. A finálé bikás-motoros üldözését aláfestő zene talán a legszórakoztatóbb, amit idén hallottam eddig. Pörgős, ötletes, iszonyúan jól strukturált (a csúcspont, amikor a track közepétől a rezesek nem várt magasztosságot csempésznek bele), és szinte szétszakad a jókedvtől és az energiától. Igaz, baromi távol van ez attól, hogy remekműnek nevezzük, de a film (amúgy gond nélkül vállalható) színvonalát könnyűszerrel meghaladja. És attól a komponistától, aki idén már letette az asztalra az utóbbi évek legnagyszerűbb animációs score-ját (Így neveld a sárkányodat), ez több mint elég.
Harry Gregson-Williams: Perzsia hercege – Az idő homokja
Kiadó: Walt Disney Records
Játékidő: 66:17
Tagadhatatlan, hogy Hans Zimmer 2000-es, Oscarra jelölt Gladiátora új trendet hozott a filmzeneiparba: hirtelen elfogadhatóvá, sőt, megszokottá vált, hogy történelmi korokban játszódó filmekben a modern hangzás is komoly szerepet kap a klasszikus zenekarhasználat mellett. És bár a szintetizátorok bevetése korábban is előfordult már ilyen művekben (elég csak Vangelis 1492-jére gondolni), követendő példává egészen 10 évvel ezelőttig nem vált. Zimmer ezért kapott is annak idején hideget, meleget egyaránt (bár utóbbi bőven túlsúlyban volt), és növendékei sem voltak restek hasonló eszközökhöz nyúlni saját műveikben. Annál inkább kár, hogy pont Harry Gregson-Williams (aki John Powell mellett az a Zimmer-tanítvány, aki a leginkább kinőtte magát) viszi ezt a koncepciót egy sajnálatosan rossz, túlzó irányba. Mert valamit nem árt tisztázni: Zimmer sikerének titka az volt, hogy sikerült úgy modernebb zenei elemeket lopnia a Gladiátorba, hogy azok éppoly epikusak, dicsőségesek, magasztosak, sőt, megkockáztatom, a maguk nemében a filmhez illően archaikusak tudtak lenni, mint az „élő” hangszerek, amikkel ugyanezt a hatást jóval könnyebb elérni. Ez az, amiben Gregson-Williams kudarcot vallott. Amikor a második trackben először dübörögnek fel az elektronikus ütők, hirtelen olyan benyomásunk támad, hogy ez egy techno-thrillerhez íródott, nem egy kaland-fantasyhez. Később, a Dastan and Tamina Escape-et hallgatva arra gondolunk, hogy ezt a számot a komponista eredetileg egy másik, jelenkorban játszódó film nagyvárosi hajszájához írhatta, és miután oda nem használták fel, behajította ebbe, nehogy kárba vesszen. De lesz ez még rosszabb is: a Visons of Death olyan, mintha valami trancsírozós B-horrorhoz készült volna. És hiába van az erőteljes keleti ízekkel (pl. arabos vokállal és a jellemzően közel-keleti vonóssal, az ouddal) fűszerezett, sokszor valóban klasszikus stílusú szimfonikus hangzás túlsúlyban – az a pár otromba elektronikus ámokfutás bőven elég, hogy újra és újra kipofozza a hallgatót a misztikummal színezett középkori hangulatból. Eleve, túl nagy a kontraszt: az élő és „mesterséges” zene ritkán lép teljes frigyre, vagy az egyik szorul teljesen háttérbe, vagy a másik. Nem egy szerencsés megoldás. Pedig a kezdet egészen ígéretes, dacára annak, hogy az első számban (a kreatív címválasztás csodája: The Prince of Persia) az Arábiai Lawrence-től a Caspian hercegig vagy féltucatnyi korábbi zene hol alig nyilvánvaló, hol pofátlanul egyértelmű nyúlása érhető tetten. De ha ezen túljutunk, működik: azonnal elrepülünk egy régi (pontosabban sosem volt) korba, ami tele van csodával, egzotikummal és kalanddal, és baromi jól érezzük magunkat. És amikor a harmadik perchez közeledve megszólal Dastan témája, ami lágy, csupán enyhén magasztos hangzásával és kellemes gitárkísérőjével szerencsére sokkal inkább koncentrál a karakter nemességére (mind rangban, mind jellemben), mint pátoszos hősiességére, úgy érezzük, itt már nagy baj nem lehet. De amellett, hogy az elektronika folyton belepiszkít a képbe, idővel még a zene szimfonikus része is unalomba fullad. Köszönhető ez az olyan érdektelen, semmitmondó trackeknek, mint a Trusting Nizam, a néhány érthetetlen döntésnek (a csupán időnként és csupán rövid időre felbukkanó, enyhén vallásos beütésű kórus a Mennyei királyságba passzolt, de itt mi a tökömet keres?), és annak, hogy az imént említett motívum is megéri, hogy sablonosabb, pátoszosabb formában adják elő (ld. a Raid on Alamut végét). Hiányzik a kirobbanó erejű finálé is – mind a The Sand Glass Chamber, mind a Sands of Time szolgál remek pillanatokkal, de nem állnak össze egy meggyőző, lenyűgöző egésszé. Ez így bizony nagyon kevés. Majdnem annyira, mint maga a film.
Alan Silvestri: Szupercsapat
Kiadó: Varése Sarabande
Játékidő: 72:29
Alan Silvestri produkált jó pár olyan színvonalú zenét az utóbbi években, amire egy átlag iparos is vígan képes – gondoljunk csak az Éjszaka a múzeumban filmekre vagy a G.I. Joe-ra, amik ugyan nem rosszak, de nem kellett hozzájuk a Vissza a jövőbe, a Van Helsing és a Forrest Gump komponistája. Valahogy sejtettem, hogy a Szupercsapat is ez a kategória lesz: kellemes háttérzene, ami semmilyen szempontból nem tesz majd mély benyomást a hallgatóra. Tévedtem. Rosszabb lett. A score egésze a szerzőtől megszokott, elektromos gitárral fűszerezett zenekar-szintetizátor elegy, amiben van jó sok unalmas, sablonos és redundáns megoldás, viszont szokatlanul kevés dallam, és egyáltalán semmi, ami kicsit is emlékezetes lenne. A probléma valahol ott kezdődik, hogy a soundtrack nem egy helyütt úgy hangzik, mintha a szerző beledobálta volna azokat a trackeket, amiket az 1996-os Utánunk a tűzözönhöz végül nem használt fel – meg még néhány olyat is, amit viszont felhasznált. Szinte ugyanaz a hangszerelés (bár több az elektronika), ugyanazok az ütemek (egy az egyben visszatér pl. a két hangjegyes, folyton ismétlődő dobalap), ugyanaz a stílus, és ez legkésőbb a nyitó akciójelenetet aláfestő második számban (Saving Face) nyilvánvaló. De mondjuk, hogy ez önmagában még nem baj – sok komponista „merít” saját korábbi munkáiból. Viszont az Utánunk a tűzözön, dacára annak, hogy egy laza beszólásokkal teli buddy movie (naná, Shane Black írta), alapvetően mégis komoly film volt, míg a Szupercsapat pontosan olyan, mint tévés elődje: pofátlanul elszállt akciójelenetekkel teli, hihetetlenül blőd baromság, ami viszont ezt büszkén vállalja is, és ettől olyan szórakoztató. Csakhogy ehhez Silvestri dübörgő, olykor disszonanciába hajló, inkoherens, reménytelenül egymásba folyó akciószámai (mintha egy kezdő komponistát hallgatnék) messze nem elég játékosak és stílusosak – a Welcome to Baghdad az egyetlen, ami kísérletet tesz némi (felejthető) könnyedségre, de aztán az is átmegy unalmas melankóliába. Ráadásul a sztori katonai vonatkozásaira se nagyon utal semmilyen zenei elem, igazán markáns vezérmotívum sincs, és így el is jutunk egy komoly problémához a score identitásával kapcsolatban: nincsen neki olyan. Egy teljesen jellegtelen művet kapunk, ami akármelyik másik nyári akciófilmhez íródhatott volna. Ha mondjuk lecserélnénk ezt James Newton Howard Saltjára, a kutya nem venné észre. Na jó: ott van a tévésorozatból átvett főtéma, ami beazonosítja a filmet, amikor itt-ott felbukkan, hol teljes pompájában (mint a finisben, ahogy azt a cím is jelzi: Love it When a Plan Comes Together/Original The A-Team Theme), hol kissé „visszabontva”, és beleépítve egy-egy szimfonikus csinnadratta szerkezetébe. És azt meg kell hagyni, hogy ennek a témának a modernizálásával, nagyobb zenekarra való átültetésével Silvestri tiszteletteljes és jó munkát végzett. De ez még egy átlag iparostól is elvárható lett volna, és amúgy is kevés az üdvösséghez. Ja, és az elektromos gitár – leszokhatna már róla, mielőtt egy frusztrált rajongó kikapja a kezéből, és eltöri a fején, mert a 2004-es Van Helsing óta nem sikerült igazán jól használnia. Pedig itt lehetett volna komoly funkciója, hiszen remek eszköz a vagányság kifejezésére, és a csapat tökössége mellett akár még a bolondos hangulatot is lehetett volna vele éreztetni. Ehelyett random módon felbukkan itt-ott fél perc erejéig (pl. The Docks Part 1), otrombán előtérbe furakodik, aztán nyom nélkül eltűnik. Mint az album egésze, úgy emögül is hiányzik az átfogó koncepció. Ha legalább rövidebb lenne… Egy 35-40 perces CD még elmenne egy egyszeri befogadáshoz, de hogy 72 percig kell hallgatni ezt a tömény ötlettelenséget… illetve kell a francot.
John Debney: Vasember 2.
Kiadó: Sony/Columbia
Játékidő: 72:27
Hogy Emmett dokit idézzem: magasságos egek! Amikor hírét vettem, hogy a Vasember félelmetesen unalmas, minden rockos beütése ellenére is teljesen sótlan zenéjéért felelős Ramin Djawadit a második részhez lecserélik John Debney-re, táncolni tudtam volna örömömben. Utólag persze már látom, hogy inkább a nyakamra hurkolható kötelet kellett volna előkészítenem. Életemben először komolyan fontolgattam, hogy levelet írok egy komponistának, hogy kifejezzem komoly nemtetszésemet. Eddig jutottam: Dear John! What the fu-… Aztán gondoltam, nem ér annyit az egész, hogy felháborodott tiniként puffogjak egy emailben. Úgyhogy inkább itt fogok. Előre is elnézést kérek mindenkitől. Az egyetlen jó ebben a score-ban az, hogy alig valamit vesz át Djawadi ásításgenerátorából. Minden más rossz benne. A szimfonikusok sablonos, nem egyszer gyerekesen egyszerű dallamait elektromos gitár által uralt rockos hangzás hivatott kiegészíteni (ebben nagy szerepe volt a Rage Against the Machine-ből importált Tom Morellónak), ami szégyentelenül kínos igyekezettel próbál coolságot erőltetni a zenébe. De minden hiába: az akciók sablonosak, összecsapottak, nélkülöznek mindenféle koncepciót, struktúrát, és akkorát sem robbannak, mint egy meggyújtott bolhafing, a csuklóból odakent emocionális töltetekben annyi a szív, mint egy darab kőben, a suspense-részek meg sosem jutnak túl a monoton zúgás szintjén. Említésre érdemes témák sincsenek. Ivan karaktere kapott holmi pofátlanul klisés, mély ruszki kórust, szinte hallom a jelentését („húúúú-vaaaa, goonoooosz embeeeeer, húúúú-vaaaa, baaaaaljósaaaan kántáááloooook”), a Fekete Özvegyhez egy random, kaotikus akció jár, Nick Furyhoz meg egy kis sejtelmes, szintetizátoros prüntyögés, amihez hasonlót a szomszéd srác naponta kétszer összedob, ha unatkozik. Ó, de van még valaki fontos a filmben, nem? Ja, igen. Vasember. Felhívnám a figyelmet az utolsóelőtti, I am Iron Man című számra, ami bemutatja a hősi témát. Igen. Még csak a második film stáblistájánál járunk, amikor máris prezentálják nekünk a hősi témát. Szívesen kitérnék rá, hogy milyen, de őszintén, ezen a ponton ki nem szarja le? (Na jó, egy szó: egyszerű. És az eddigiek alapján amúgy sincs rá semmilyen garancia, hogy a harmadik részben egy hangjegy is visszatér majd belőle). Az album egyébként reménytelenül rosszul szerkesztetett. Az első fele tele van egy perc körüli zenei szellentésekkel, amik általában még a jó score-ok esetében is feleslegesek szoktak lenni. Aztán jön a hét és fél perces Monaco, és gondoljuk, hogy ott Debney majd biztos megmutatja, az már elég idő egy dögös akciózene kibontásához. Zúgás, dübörgés, zúzás, semmi ötlet, semmi kohézió. Lement fél óra, és még nem hallottam egyetlen tetves hangjegyet sem, ami emlékezetes, vagy legalább valamennyire hatásos lett volna. És már nem lehet sok hátra. Ja, várj, hogy ez az album 72 perces? Még több mint negyven hátravan? Több! Mint! Negyven! Perc!? Valaki dobjon rám egy atombombát. Nem? Na, jó. 10 percnyi mély lélegzetvétel és egy doboz cigi után folytatom (megj.: soha a büdös életben nem cigiztem). További zenei salakanyagokon való átúszás után elérkezünk két számhoz, ami végre egészen korrekt – nem konkrétan jó, de korrekt. Az egyik a New Element, ami ténylegesen képes valamelyest kifejezni Stark felfedezésének folyamatát (bár így is hosszabb és eseménytelenebb a kelleténél), a másik pedig a Sledgehammer, ami kivételesen egész tetszetősen kombinálja a zenekart és az elektromos gitárt – kb egy percig. De ennek köszönhetően mégis feltámad a remény: talán Debney a 8 perces fináléra (Iron Man Kills John Debn-, izé, Iron Man Battles the Drones) összekapja magát, hisz mégiscsak olyasvalakiről beszélünk, aki megírta a Passiót és a Cutthroad Islandot, és mindkettő minimum kisebb klasszikus a maga műfajában. De nem. A legnagyobb pozitívum, ami elmondható a végső összecsapás aláfestéséről, hogy koncepciótlan hangzáskavalkádjával és teljes fantáziátlanságával (itt egy kis harsogó rezes szekció, ott egy kis háborgó kórus, amott meg egy megvadult gitár – de hol van köztük az összhang?) következetesen passzol az album egészéhez. Úgyhogy ha eddig nem kúrtad ki az ablakon a lejátszódat, akkor jó eséllyel most te fogsz kiugrani rajta. És amikor már azt hinnéd vége, még jön egy bónusz track. Bónusz, érted. Mintha valaki levágná a karodat egy láncfűrésszel, aztán segítőkész mosollyal biztosítana róla, hogy bónuszként még levághatja a lábadat is. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a zene a film alatt nagyjából betöltötte a szerepét – nem tolakodott előtérbe, így nem is tűnt fel, hogy milyen kritikán aluli. De az, hogy külön hallgatva kínzópaddá változtatja a hangrendszeredet, mégiscsak sok. Azt hiszem, most megyek, és mégis megírom azt a levelet. Van pár ötletem, hogy hogy folytatódjon.
A Dylan Dog az egyik legkultikusabb európai (horror)képregény, az olaszoknál egyenesen nemzeti intézmény. Soron következő adaptációját a 2007-es Teenage Mutant Ninja Turtles-film rendezője, Kevin Munroe instruálja (most komolyan, szükség volt arra egyáltalán, hogy ezt külön kihangsúlyozzam? A filmet is, Munroe-t is jól ismeritek), a főszerepet pedig Brandon Routh játssza, aki így próbálja a Superman Returns romjai alól kiráncigálni a kerrierjét. Alább a filmből egy olasz tévécsatornán bemutatott rövid részlet található.
Az anyag egy mobiltelefon kamerájával készült, tehát senki ne várjon csúcsminőséget, ettől függetlenül ez a majdnem tíz perc szenzációsan szórakoztató :D
Már a vizualitásán látszik, hogy Del Toro produkció, és az előzetes ígéretes, félelmetes-hangulatos, bár Troy Nixey számítógépeffektes területről jön, és ez a szörnyek megjelenésén eléggé érződik. Na mindegy, remélem azért jól sikerült a hetvenes évek egyik leghíresebb tévés horrorfilmjének ez a remake-je...
Don't Be Afraid of the Dark in HD
Trailer Park Movies | MySpace Video
Korábban már tettünk fel egy trailert, amely Benny Chan nagyköltségvetésű szuperhősmoziját reklámozta - ez az új promó nem valódi előzetes, hanem inkább egyfajta showreel, ami a film akció-kvócienséről hivatott némi benyomást adni. Rengeteg CGI, rengeteg drótozás és még több összetört üveg - enyhén szólva messze van a Moment of Romance-től...
No komment!
http://www.youtube.com/expendables
Az elmúlt, mondjuk öt évben jóformán nem volt olyan hét, hogy a "Nicolas Cage" és az "új filmje" kifejezések egy mondatban ne szerepeltek volna. Hogy ennek mi lehet az oka, azt most ne firtassuk: abban megállapodhatunk hogy Nicolas Cage neve az utóbbi időben nem volt mindig garancia a film minőségére. (Most csak nagyon óvatosan próbálom felidézni a Veszélyes Bangkokot.) Jon Turteltaub, a rendező már csinált egy-két sikeres filmet a Disney-nek - egészen pontosan kettőt magával Nicolas Cage-el. Igen, a két Nemzet aranyára gondolok - ez a két tény talán elég lehet egy fáradt kézlegyintésre a Hollywood titkaiban jártasaknak. Nekünk egyszerű mozinézőknek marad az egyszerű és kézzelfogható tény: végre megjött az igazi egynyári kalandfilm - a nyár végére.
Mert A varázslótanonc nem más, mint az a könnyű kikapcsolódás, amit az ember egyszer mindenképpen szívesen megnéz. A történet körülbelül annyira egyedi, mint a filmben is egyszer felbukkanó Buzz Lightyear-t formázó ébresztőóra: Varázslók márpedig vannak, a legnagyobb volt Merlin és mint a film első öt percét elfoglaló - egyébként teljesen felesleges - felvezetésből kiderül, hogy olyan 730 körül három tanítványára bízta tudását. Egyikük, Maxim Horvath (igen, igen, Alfred Molina magyar akcentussal, hurrá) azonban elárulja mesterét, így tudja Morgana le Fay, a nagy ellenség megölni Merlint. Azonban a másik két tanítvány meg tudja akadályozni, hogy a két gonosz megsemmisítse a világot - így kerül az egyik tanítvány, Veronica (Monica Bellucci kábé három napot dolgozhatott a stábbal) előbb egy testbe Morgan le Fay-jel, majd a már említett Horvath és más gonosz varázslók társaságában egy matrjoska babába. A kívül maradt egyetlen tanítványnak, Balthazar Blakenek (maga Cage) pedig adott a feladat: meg kell találnia Merlin utódját, hogy végleg pontot tegyenek a dolog végére - és hogy visszakapja Veronicát - mert hogy szeretik egymást. Itt kerül a képbe Dave, aki a Kiválasztott (Jay Baruchel) jelenkorunk New Yorkjában. Őt kell Balthazarnak kiképeznie a Végső Nagy Összecsapásra.
Látható, hogy nem erőltették meg magukat az írók túlságosan: ha túléljük az első negyed órát - ami valóban idegesítő és teljesen felesleges - akkor viszont szépen lassan le tudunk kattanni a történetről és határtalanul élvezhetjük a kliséáradatot. Még mielőtt bárki belekötne: ez most jó hír. Jay Baruchel nem egy komikusi géniusz, de azért tisztességesen jelen van, Monica Bellucci szép - valószínűleg az egyetlen rendezői instrukciónak igyekezett megfelelni - Alfred Molina rendben van, mint mindig, ugyan csak egy jelenetben, de feltűnik Dr. Tatár a Kisvárosból(Sándor Técsy) és Nicolas Cage, aki időnként meglepően ügyesen csinál hülyét saját manírjaiból. Már csak ezek miatt érdemes megnézni, nem beszélve a rengeteg poénról, önironikus kikacsintásról - mint George Lucas-tól felvállaltan lopott "Nem ezeket a droidokat keressük"-poén, Nicolas Cage ismét bajszos rendőr lesz egy ideig mint a World Trade Centerben, vagy a takarításos jelenet az első Mickey egér filmből - vannak benne jó kis akciójelenetek, autósüldözés, mágia, jócsaj (a már említett Monica Bellucci mellett Teresa Palmer játssza Dave nőjét), mi kéne még?
Egyetlen apróság: egy rendes harmadik felvonás. Mindaz, amit az előbb felsoroltam, nagyon jó, nagyon szép - csak az a baj, hogy az első óra végére meg is kapjuk hiánytalanul. Tudom, hogy minden film egy kicsit leül a közepére, de A varázslótanonc a hatvanadik percben nemcsak leül, de törökülésbe húzza a lábait, és elkezd a cipőfűzőjével babrálni órákig. Innentől ötperces löketekben jönnek az akciók - időnként meg meg állva, hogy a szereplők elmondják azt, amit már órák óta tudunk - majd jön a meglehetősen sablonos és totális happy end. Félreértés ne essék, semmi kifogásom a boldog vég ellen, de a gejl-faktor a végére bárkinek kiütné a vércukrát a Holdig. Nem szabad azért ezt komolyan venni, csak úgy mint A varázslótanoncot: az ember bemegy, röhög egy jót majd kimegy - erre pedig mostanában nagyon kevés film alkalmas.
Peter Jackson Hullajó című munkája kétségkívül minden idők egyik legfelejthetetlenebb zombifilmje. Ez a mozi igazi gorefest, durvább és véresebb, mint egy elfajult vágóhídi ramazuri Herman Nitsch-csel, felkavaró és undorító, zsigeri és provokatív; találóan eufemisztikus régi videótékás műfajmegjelölése a kazetta borítójának hátlapján: “vérben tocsogó”.
Mert szélsőséges, merész és botrányos állomás ez a film az új-zélandi rendező eddigi életművében. Peter Jackson első egész estés filmje, az Ízlésficam (Bad Taste, 1987) - mely a Hullajóhoz, illetve a későbbi Mennyei teremtmények-hez (Heavenly Creatures, 1994) hasonlóan hamar kultuszfilm lett - már magán viseli az azóta Oscar-díjas rendező stílusának ismertető jegyeit: különleges vonzalmát a groteszkhez, sajátosan bizarr látásmódját és fekete humorát. Az Ízlésficam sikere után (a film egy barátja lévén eljutott Cannesba is) adta fel PJ végleg polgári foglalkozását - ő volt a kisvárosi fényképészbolt tulajdonosa - és fogott bele második, humoros animációs filmjének elkészítésébe (Meet The Feebles, 1989 - A Muppett Show pornóváltozata -- W. F.). Ezt követte 1992-ben ez a felejthetetlen low-budget alkotás, melynek képi világát bevallottan Sam Raimi örökzöld Gonosz Halott-jának vizuális effektusai inspirálták.
PJ azonban mintha nem ismerne határokat (nem úgy, mint Raimi, Romero vagy Carpenter). A Hullajó egy szokatlanul vicces és gusztustalan filmes ámokfutás, minek során a rendező fokozatosan, egyre direktebb és egyre túlzóbb képekkel igyekszik a néző gyomrát felforgatni. Ezek közül talán az ebédjelenet az, amely szikár naturalisztikussága miatt a legemlékezetesebb. Itt ugyanis azt láthatjuk, ahogy Lionel anyjának sebéből először rózsaszínű genny fröccsen a tejsodóba, majd a füle is belepottyan, amit aztán a vendégek szeme láttára rögtön be is kanalaz. De legalább ennyire zseniális a féltékenykedő mama zombivá változása: bravúrosan fényképezett és vágott jelenetek során felváltva láthatjuk a tomboló fertozéstől lüktető sebét, majd a halott férjének fényképére fröccsenő trutymót, Lionel és kedvese, Paquita első szeretkezésének intim pillanatait, és Paquita nagyanyját, miközben kártyából jósolja meg unokája bimbózó párkapcsolatának nem várt nehézségeit.
A válogatott és fantáziadús vizuális durvulásokat (például fejbőr-letépés, belső szervek eltávolítása kézzel, csontozás, nyúzás, foghúzás harapófogóval, deréknál való kettészakítás, fejledarálás, fej szétnyitása stb.) azonban tökéletesen ellenpontozza a film fekete humora, kendőzetlen iróniája és kíméletlen paródia volta. Itt aztán megkapja mindenki a magáét: a Koponya-szigeten (rejtett utalás PJ kedvenc filmjére, az 1933-as King Kong-ra) játszódó nyitójelenet például az olasz kannibálfilmeket, McGruder atya temetői szereplése pedig a Bruce Lee- és Jackie Chan-filmeket parodizálja. De legalább ennyire bizarr és mókás egyrészt, ahogyan PJ főhősei, az eladóként dolgozó Paquita Maria Sanchez és az esetlen, halk szavú Lionel Cosgrove lassan és nehezen kibontakozó szerelmét ábrázolja (a komikus hatáshoz nagyban hozzájárul a romantikus jeleneteket aláfestő, némafilmeket idéző andalítóan szentimentális zongorajáték). Másrészt például az a játszótéri jelenet, melyben Lionel egy szögesdróttal védett babakocsiban viszi ki a McGruder atya és McTavish nővér zombiszerelméből született gonosz és kezelhetetlen szörnybébit a parkba, a maga brutális abszurditásában felülmúlhatatlan. A helyenként meghökkentoen ügyes képi megvalósításon túl a dialógusok is jól sikerültek, például a Lionel és faragatlan nagybácsikája, Les között lezajló ízléstelen beszélgetések, vagy az a jelenet, amikor a házibuliban egy táncoló zombi rátámad az egyik fiatal entellektüellre, aki ijedtében csak annyit tud mondani: “Jaj ne. Visszavonom. Sajnálom, hogy Nabokovot pedofilnak neveztem”.
Peter Jackson ekkor még – legnagyobb örömünkre - független provokátor és kényszeres tabudöntögető, akinek senki és semmi nem köti a kezét. És neki aztán tényleg semmi sem szent, dübörgő léptekkel gázol az anyaság szentségébe (lásd a film végén látható igencsak morbid visszatérés az anyatestbe-jelenetet), vagy a vallásba és a gyászba (Lionel anyjának temetési szertartás-jelenete). És közben megajándékoz bennünket jónéhány felejthetetlen és undorító képsorral. A már említetteken kívül például ilyen, amikor Lionel anyja, miután karját megharapta a gonosz majom, cipőjének sarkával tapossa szét annak fejét. Ez az állatkerti epizód azonban több szempontból is izgalmas. Itt tudjuk meg ugyanis a patkánymajmok tudományos alapokat nélkülöző, ám felettébb szórakoztató eredetét (a legenda szerint kalózhajók patkányai erőszakolták meg a kis szumátrai majmokat, a bennszülöttek pedig fekete mágiát űztek ivadékaikkal), és ami a legérdekesebb: itt látható a filmben eloször (a Gyűrűk Urában is visszaköszön) vízből kínyúló kéz víziója, aminek eredetije John Boorman Gyilkos túrájának a végén látható, és amit aztán néhány évvel késobb Brian De Palma is beépített színvonalas Stephen King-adaptációjába, a Carrie-be.
Érdekes esettanulmány Lionel jellemfejlődése, aki eleinte képtelen leküzdeni az életét megkeserítő anyakomplexust, ám miután megtudja az igazságot apja halálával kapcsolatban, sikerül megszabadulnia lelki béklyóitól, és az ügyetlen, bátortalan fiúból sikerül igazi, tökös zombie-hunterré változnia, aki a film végén, kezében a hatalmas fűnyírógéppel, mielott végleg feloszlatná a zombibulit, csak annyit mond: “A partinak vége”. És ezek után hasonló vehemenciával, belevaló férfiként és ízig-vérig hősként száll szembe az ajzószertől tomboló, óriásira nőtt anyjával is, akinek eme apokaliptikus mutációját mintha Hans Rudi Giger készítette volna ópiumos lázálomban, egy őskori termékenységi szobrocska és egy szarvasmarhakoponya keresztezéséből.
A túlzás és abszurditás a film képi világán túl a zombik biológiáját is áthatja. PJ zombijait inkább kiröhögjük, semmint megijedünk tolük. Igaz, ezek az élőhalottak sok mindenben megfelelnek az általános zombisztereotípiának (lassúak, ösztönösek, nehézkesen mozognak), egyúttal azonban sokkal veszélyesebbek is, mint más filmekben látható társaik. Ezek a lények ugyanis szinte elpusztíthatatlanok, mivel torzóik, testrészeik, sőt akár még a szerveik is tovább élnek, mozognak, támadnak. Ez az élettani nonszensz azonban csak még jobban kihangsúlyozza a film groteszk jellegét, ugyanúgy, mint az a jelenet, amikor Lionel etetés közben az újbóli kanálhasználatra próbálja élőhalott barátait rászoktatni.
De éppen ez a groteszk és abszurd hangvétel az, amitől a film ilyen jól muködik. PJ titka egyszerű: humort használ halálig. Ez az, amit szem előtt kellene tartaniuk azoknak a fiatal rendezőknek, akik ma egy zombifilm elkészítésébe fognak. Hiszen itt egy kiemelkedő példa arra, hogyan lehet egy agyonhasznált zsánerbol az önirónia és a humor segítségével egy életképes, szórakoztató mozit készíteni. Nekem éppen ezért tetszenek sokkal jobban azok az újabb zombifilmek (még esetleges hibáik, gyengeségeik ellenére is), amelyek nem veszik túl komolyan magukat (például Haláli hullák hajnala). A Hullajó is hasonló, bár jobb mindegyiknél. Egyszeri és megismételhetetlen, remek horrorparódia. “Singaia!”
Állítólag a 2010-es Sundance Fesztivál legjobb filmje volt ez a doksi, és ennek az új trailernek az alapján sejthető, miért: van valami hitchcocki és feltartóztathatatlan abban az ismeretlen, valós rettenetben, amiről egyébként FOGALMAM SINCS, létezését ez a nyúlfarknyi előzetes mégis tökéletesen érzékelteti! Ennyire jó. Ezt a filmet látni akarom.
Neonomicon #1
Történet: Alan Moore
Rajz: Jacen Burrows
Kiadó: Avatar Press
Azt hiszem, ez életem első Alan Moore képregénye, amit elolvasva pislogtam párat, vakaróztam kicsit, aztán hangosan megkérdeztem a szobámat: „Ez Alan Moore? EZ?” Nem azért, mert a Neonomicon annyira szar. Az egy dolog volna – a legnagyobbak is elcsúsznak néha. Nem, a Neonomicon olyan semmilyen, olyan jellegtelen, színtelen-szagtalan-ízetlen, hogy akár John Smith is írhatta volna. Ez pedig a lehető legrosszabb, amit el lehet mondani egy olyan nagyformátumú alkotó művéről, mint Moore. A Neonomicon a szerző The Courtyard című 1994-es novellájának folytatása (a novellát 2003-ban Anthony Jonsthon adaptálta kétrészes képregénnyé az Avatarnál – korrektül, de a sztorit nem véletlenül írta prózában Moore, ugyanis nem kifejezetten vizuális), vagyis akárcsak az, ez is Lovecraft Cthulhu-mítoszából merít. A The Courtyard vérfagyasztó befejezésében a bizarr gyilkosságok után nyomozó FBI-ügynök megismerte azt a rejtélyes tudatmódosító szert, ami kapcsolatban állt az áldozatokkal – csakhogy ez a szer nem drog volt, hanem egy ősi nyelv, ami egy másik tudat-, sőt életállapotba taszította. A Neonomicon elején már rács mögött látjuk, és két másik ügynök látogatja meg, hogy információkat nyerjen ki belőle az azóta is folytatódó gyilkosságok ügyében.
Mit is szeretünk Moore-ban? Többek közt azt, hogy kisujjában vannak a zsánerek, és úgy tud játszani a szabályaikkal és stílusjegyeikkel, ahogy talán senki más. Vagy a határaikat feszegeti, vagy teljesen kifordítja őket önmagukból, vagy egyszerre csinálja mindkettőt. Itt semmi ilyesmiről nincs szó, sőt, éppen hogy a másik végletbe esik: nemcsak a műfaj (krimi, horror) szabályainak és konvencióinak fekszik alá, de a legotrombább kliséinek is. Egy fél grammnyi eredetiség, egy bolhafingnyi ötlet nincs az egész képregényben. A szituációk (a már említett börtönlátogatás), a helyszínek (kemény punk diszkó), a karakterek (a problémás ügynöknőtől a túlmisztifikált gonoszig) mind ordas nagy sablonok, az expozíció feleslegesen hosszú, túl sok a lényegtelen, sőt, redundáns duma, a sztori meg a füzet nagy részében csak toporog egy helyben. Eleve, a képregény első felét Moore azzal tölti, hogy elmondja ugyanazt a The Courtyard főszereplőjéről, ami már annak a végén is nyilvánvaló volt – és bár nála sosem a történet maga volt fontos, hanem az, ahogy elmesélte, de ha egyszer az utóbbi érdektelen, akkor gyorsan bosszantani kezdik az embert az előbbi hiányosságai is. Értem én, hogy itt elsősorban a atmoszférateremtés a cél, de Moore nem Lovecraft: neki ez nem megy, hangulatot ő korrajzzal, karakteranalízissel, rétegzett cselekménnyel tud teremteni, nem pedig a jóval kevésbé megfogható misztikummal. És sajnos Jacen Burrows rajzai is igazodnak a forgatókönyv vérszegénységéhez. Egyébként sem több ő tehetséges iparosnál, arra pedig teljesességgel képtelen, hogy torkon ragadja az olvasót és berántsa a képei által alkotott világba. Se nem elég markáns, se nem elég kidolgozott, se nem elég hangulatos, amit csinál. Moore nem dolgozza halálra magát mostanság – annál szomorúbb, hogy amikor végre megjelenik tőle valami, az ilyen lapos. Inkább tartotta volna magát az eredeti tervhez, és adta volna ki még idén a LoEG: Century második részét. Igaz, annak az első száma se sikerült túl fényesre, de legalább az még annak ellenére is ízig-vérig Moore volt.
Amazing Spider-Man #637
Történet: Joe Kelly
Rajz: Michael Lark, Marco Checchetto, Stefano Gaudiano, Matt Southworth
Kiadó: Marvel Comics
A 637. számmal véget ért Grim Hunt eleve elvetélt ötlet volt. Alapból, minden, ami bármilyen nyakatekert, természetszerűleg erőltetett módón valamiféle folytatása akar lenni minden idők egyik legnagyszerűbb, és nem mellesleg, gyönyörűen kerek Pókember-történetének, a Kraven utolsó vadászatának, kudarcra van ítélve. Maga az író, J. M. DeMatteis is csak feleslegesen túlragozni tudta a dolgot A vadász lelkében, és ha valamit semmiképpen nem kellett volna meglépni, hát az Kraven feltámasztása, amit most Joe Kelly és társai sajnos megléptek. És mit profitáltak belőle? Semmit, az eredmény egy nevetségesen következetlen, zavaros misztikus hablattyal nyakon öntött, unalmas vacak, ami kínosan próbálja sulykolni az olvasóban, hogy ez a sztori most nagyon sötét, nagyon durva, nagyon kemény és nagyon brutális. Erre „vártunk” fél évet? Ezért kellett elviselnünk a tavaly ősz óta pocsékabbnál pocsékabb történetekkel (a szabályt baromira erősítő kivétel: Shed) futó Gauntletet? Jó régóta lejtőn van a Pókember, jó lenne már látni az alját, de egyelőre úgy tűnik, hogy a „mindig van lejjebb” elv érvényesül. A Grim Hunt lényege, hogy Kraven családja vadászatot hirdet Pókemberre, és minden hozzá hasonló „pókra” (Spider-Girl, Spider-Woman stb), hogy összekuszálják az „élet hálóját”, és visszahozzák a sírból a nagy, legendás vadászt, aki, miután annak idején legyőzte hősünket, végzett magával. Vagy valami ilyesmi. Ez az egész spirituális-metafizikus póktotemes baromság már akkor is csúnyán sántított, amikor még Straczynski hozakodott elő vele, és azt az ötletet, amit ő nem tud hatásosan eladni, nem kéne másodrangú (vagy legalábbis mostanság arra a szintre süllyedt) íróknak előcibálniuk. Mindennek ellenére a Grim Hunt egészen korrektül kezdődött, de amikor Kravenék egy röhejesen átlátszó írói trükk keretein belül „megölték” Pókembert, már sejthető volt, hogy ezt a sztorit is le lehet majd húzni a wc-n. És tényleg. Az írók a saját hülyeségeikre licitálnak rá: Ana karaktere eddig azért volt röhejes, mert 12 éves, szupererők híján lévő kiscsaj létére félkézzel állta a sarat a főhőssel szemben, és nem utolsósorban, könnyedén kiverte a szart Kaine-ből, Pókember nála is erősebb klónjából. Ellenben most anyuciért kiabálva menekül, amint a fekete maskarájába öltözött (ebből tudjuk, hogy nagyon-nagyon-nagyon dühös) Póki feltűnik a színen. De a java még hátravan: holmi sokadik mellékszereplőnek kell elmagyaráznia hősünknek (jó három, természetesen szájbarágós és giccses oldalon át), hogy mi a felelősség, és hogy ölni rossz – merthogy egyébként hidegvérrel kinyírná az előtte legyőzötten térdelő Kravent. Csak mert kapott pár pofont, és meghalt egy ártatlan nő. Riiiiiiight. Ezek után kevéssé tudok örülni neki, hogy a képi világ fantasztikus (persze, hiszen Michael Lark és Stefano Gaudianónak is benne van a keze). Rossz sztori, pocsékul megírva. Tűzre vele.
Amazing Spider-Man #638
Történet: Joe Quesada (Jim Shooter, David Mihcelinie)
Rajz: Joe Quesada, Paolo Rivera (Paul Ryan)
Kiadó: Marvel Comics
Hogy is volt az előbb azzal, hogy mindig van lejjebb? Hűbazzeg, kössétek be magatokat… Ez itten a nagy dirrel-durral beharangozott One Moment in Time, ami pedig nem más, mint a One More Day folytatása – a jóérzésű képregényrajongónak már itt csúnyán gyűrődnek a ráncok a homlokán (de nem, nem fogok most a One More Dayre kitérni, és fél oldalt azzal tölteni, hogy szapulom – mindenki szapulja, annyira szar az egész, hogy már rég unalmas). Namost, a One Moment in Time a Peter és Mary Jane Mephistóval kötött alkujának megvalósulását meséli el, azaz azt láthatjuk, mi is történt azon a bizonyos esküvői napon, ami végülis esküvő nélkül maradt. Egyvalamit meg kell adni Quesadának, nem szarozik: két oldal alatt eléri a mélypontot, és már ott nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a képregény is csak a jelen linken demonstrált célra lesz használható. Az első jelenetben ugyanis azt tudhatjuk meg végre, hogy mit súgott a One More Day végén Mary Jane Mephistónak. Anélkül, hogy lelőném a poént (senkit nem akarok megfosztani a gyötrelemtől, hogy maga jöjjön rá), elárulom, hogy ez az egy mondat kivágja az ablakon a „közösen döntöttünk” koncepciót, és belop némi manipuláló bitchy-faktort Mary Jane karakterébe. Így van, rúgjunk bele még párat a srácokba! Nem kaptak eleget… Aztán… az ok, amiért az esküvő elmaradt. Ezt nem árt ott kezdeni, hogy a 638. szám csaknem fele az Amazing Spider-Man Annual 21 reprintje (az a bizonyos esküvői különszám, ami annak idején itthon is megjelent), és Quasada annak az eseményeit forgatja-módosítja-gyalázza (tényleg: a kontextusából ragad ki jeleneteket), úgy, hogy a végén lenyiszálhassa a happy endet. Ha még emlékszünk, abban a füzetben hősünk lekapcsolta Elektrót és bandáját, aminek egyik tagja azonban, Mephisto manipulációinak hála, most megszökik, és egy háztetőn konfrontációba kerül hősünkkel – természetesen épp a frigyre lépés napján. Menekülés közben a rosszfiú megcsúszik, lezuhan, Pókember pedig csak úgy tudja megmenteni, hogy alákerül (na, na! Ne szárnyaljon a fantáziátok!), és ezzel felfogja a becsapódást – és ezért nem lesz esküvő. Mert félájultan fekszik a sikátorban. És elkésik. Öhh… Ennyiből kificamodhatott volna a bokája, amikor lelépett a járdáról. Vagy elaludhatott volna, mert elromlott a vekkere. Értem egyébként, hogy ez az egész nem számít… hogy az esküvő lefújása csak egy gimmick, a lényeg az eredmény, főleg, hogy Mephisto keze, ergo természetfeletti manipuláció van a dologban, vagyis bármi történhetett. De akkor minek építeni rá egy sztorit, és minek úgy tenni, mintha volna bármi értelme? Ennél jobb volt Joe „bullshit out of my mouth” Quesada anno adott, hírhedt, „ki nem szarja le” vállvonása is, hogy ti. „it’s magic, we don’t have to explain it” (azt most hagyjuk, hogy egy ilyen kijelentés mit árul el valakiről, aki írónak tartja magát). De ha már belement mindebbe, adhatott volna valami értelmes hátteret az egésznek, valami emberit, valami esendőt, valamit, amiben van érzelem, amit át lehet élni, ami ténylegesen számít valamit a karaktereknek, és nem csak egy seggből kihúzott ostoba, primitív ürügy, amit aztán felfújnak, hogy még pár évig szappanoperázhassanak vele. Említettem már, hogy Quesada a legborzalmasabb fejeket rajzolja, amiket mostanában láttam? A „tragédia” szó meg sem közelíti azt, amivel jellemezni lehetne munkájának ezt az aspektusát (is). Elég megnézni a Mary Jane arcáról készült két közelit a füzet elején és végén – nem csak ocsmány, de ráadásul nevetséges túlzásokba esik a mimika ábrázolásával. Egy karikaturista nagyobb visszafogottsággal dolgozik, és mivel nem április elseje van, kénytelen vagyok feltételezni, hogy ezt itt komolyan gondolták. Ami Petert illeti, panelenként, de tényleg, a kurva életbe, panelenként változik az arca, csak a hajáról ismerni fel – az minden képkockán ugyanúgy néz ki. Legalább Paolo Rivera képei szépek (ő rajzolja az esküvői különszám eseményeit kiegészítő új sztoriszálat), de Paul Ryan eredeti rajzaival ezek sem rezonálnak túl jól. Szóval, Quesada először megölte a Pókembert a One More Dayjel, most meg seggbekúrja a hulláját. Legközelebb mit csinál?
American Vampire #5
Történet: Scott Snyder, Stephen King
Rajz: Rafael Albuquerque
Kiadó: Vertigo Comics
Az American Vampire-ben öt részén át, párhuzamosan futó két sztori közül Scott Snyderé végül gyengébb lett, mint azt a remekül sikerült felütés után reméltük, Stephen Kingé ellenben még jobban sült el, mint vártuk – ami nagy szó, mert a Ragyogás, az Állattemető és még jó egy tucatnyi klasszikus horror írója vagy 15 éve nem tett le az asztalra semmit, ami ki tudott emelkedni a középszerűségből. Mindkét történet a bosszúra fut ki, de King mind ezt a motívumot, mind a vámpírok fajtáival, evolúciójával kapcsolatos koncepciókat sokkal jobban használja ki mint Snyder. Utóbbinak az 1925-ben, hollywoodi miliőben bonyolódó sztorijában a vámpírok által szárazra szívott főhősnő revansot vesz halálán, miután King évtizedekkel korábban játszódó történetének központi karaktere (a címbéli amerikai vámpír) a vére segítségével visszahozza az életbe. Az emellé kavart romantikus szál, bár nem feltétlenül rossz, de nagyrészt felesleges, és egyébként is, hatásosabb lenne, ha Pearlnek egyedül kellene megbirkóznia a helyzettel. A végső leszámolás túl gyors és egyszerű, az áruló barátnő figurája pedig a pálfordulásával és a csavarral együtt túlságosan unalmas, sablonos és következetlen ahhoz, hogy az ásítozáson kívül bármi egyebet kiváltson az olvasóból. Ráadásul a végére az eleinte oly érzékletes korrajz is kiveszik a képregényből. King ellenben kifejezetten jól bonyolítja a cselekményt. A keretes szerkezet és az évtizedeken átívelő történet eleve egy jóval grandiózusabb eredményt szül, de nem csak a témaválasztás a különbség a két szerző műve között. A sorozat alapötlete, hogy különböző gyökerű emberek vére különbözően reagál a vámpírfertőzésre, így az amerikai Skinner Sweet, az amorális rablógyilkos lesz az első vérszívó, akiben, amellett, hogy sokkal erősebb, mint elődjei, a napfény sem tud kárt tenni. Az öreg európai vámpírok persze nem a fajtájuk következő lépcsőfokaként, hanem porbafingó korcsfajzatként tekintenek rá, és mindent megtesznek, hogy egyszer és mindenkorra elpusztítsák. Ez a gőgös, arisztokrata sznobizmusként is értékelhető hozzáállás felvon egy plusz réteget a történetre, és ravasz módon gondoskodik róla, hogy az olvasó annak ellenére is Skinner mellé álljon a küzdelemben, hogy, mint már említettem, egy amorális rablógyilkos, aki már vámpírrá válása előtt is végigöldöste a fél vadnyugatot. Újabb adalék a törvény Skinner nyomában járó embere, James Book, aki egy összecsapás közben véletlenül fertőződött meg, és vált maga is amerikai vérszívóvá: története a befejezésre nagyszabású tragédiába csomagolt morális diadallá érik, ami mellesleg (nem akármilyen furmányos módon) feldobja a labdát a folytatásnak is. (Egyébként maga Skinner is életben marad a sztori végén, és az ő karakterében rengeteg lehetőség rejlik.) Mindkét történetet Rafael Albuquerque rajzolta, és azt leszámítva, hogy a hátteret notóriusan szereti elhanyagolni, profi munkát végzett, vonásai érzelmi és dinamikai szempontból is hatásosak, a színező pedig különösen kitett magáért betegesen sárgás és véresen vörös árnyalataival. A végére látványosan eltérő színvonalra kifutó sztori miatt nehéz egyben megítélni a képregényt, de egy gyenge négyest nem tudok sajnálni tőle.
The Man with the Getaway Face
Történet és rajz: Darwyn Cooke
Kiadó: IDW Publishing
Aki még nem olvasta volna Donald Westlake kíméletlen, nyers erőtől duzzadó, érzelmi sivársággal teli The Hunter című könyvét (abból készült a Lee Marvein-féle Point Blank és a Mel Gibson-féle Visszavágó is), az rögtön lásson hozzá, utána pedig vegye kezébe Darwyn Cooke tavaly megjelent képregényadaptációját is. Alapvetés, hogy amit Cooke rajzol, az már rossz nem lehet – kevés kortárs amerikai rajzoló van, aki olyan mocskosul erőteljes atmoszférát képes teremteni, mint ő, és akinek stílusa annyira sajátos, senki máséval össze nem téveszthető, hogy egyetlen panel egyetlen részletéről rögtön felismerhető. És tud írni is, nem is akárhogy – ld. az utóbbi kb. 10 év egyik legjobb DC-történetét, a rajzfilmfeldolgozást is megélt The New Frontiert. Cooke Westlake Parker sorozatának első négy kötetét tervezte képregényre írni, és ugye a The Hunter volt az első – a The Man with the Getaway Face lett volna a következő a sorban, de úgy döntött, hogy a sorrend helyett inkább a színvonalat veszi figyelembe. Úgyhogy inkább a The Score-ból lesz majd graphic novel a második kötet helyett, amit pedig ebbe a mindössze 24 részes képregénybe zanzásított. Kihagyni nem lehetett, ugyanis az itteni események nagyon fontos előjátékát képezik a The Outfitnek, aminek teljes adaptációját Cooke októberben dobja majd piacra (és mellesleg ez a 24 oldal is benne foglaltatik majd, mint bevezetés). Szóval, a The Man with the Getaway Face-ben Parker átoperáltatja az arcát, hogy a szervezet, amit a The Hunterben olyan hatékonyan megrövidített, ne találja meg – de az ilyesminek nem fillérekben mérik az árát, úgyhogy emberünknek sürgősen szüksége van valami nagy balhéra, hogy pénzhez jusson. Egy régi ismerőse egy pénzszállító autó kirablásába szervezi be, de a meló közvetítője egy koros, kapzsi pincérnő, aki nem szívesen osztozkodna a zsákmányon. A regény egy normál hosszúságú (noha a szabványnál nagyobb méretű) füzetbe sűrítése természetesen azt eredményezi, hogy ez sokkal lazább adaptáció, mint a The Hunter volt: elmarad itt-ott egy mellékszál, és jelentősen leegyszerűsödik a rablásjelenet, viszont minden, ami a folytatás szempontjából fontos, itt van, és most ez a lényeg. Főleg, hogy ez ebben a formában inkább egy afféle „teaser”, egy prológus a The Outfithez, mint egy teljesen a saját lábain álló alkotás. De a lényeg persze az, hogy pokoli élvezetes olvasmány. Cooke, mint általában, elképesztően feszesen ír, nincs üresjárat, nincs pöcsölés, ő mindig pontosan érzi, hogy mennyit kell mondania és mutatnia ahhoz, hogy előremozduljon a történet, és életre keljenek a szereplők. És persze szívesebben mutat, mint mond: csak akkor használ szavakat, ha nagyon muszáj, egyébként jellemzően képekkel mesél, a mesterien kivitelezett, rablásjelenetben alig szólal meg valaki, és ahhoz sincs szüksége semmilyen narrációra, hogy szinte érezni lehessen a szagát Westlake lepukkant motelszobáinak, piszkos utcáinak és semmi közepén húzódó autós éttermeinek. A The Hunter kékes árnyalatai helyett most a sárga az egyetlen szín a képregényben a (a borító alapján a The Outfit vörösben pompázik majd), ami egy sajátosan anakronisztikus külsőt kölcsönöz neki – rohadtjól néz ki a ’60-as évekbeli (mellesleg igen részletgazdagon ábrázolt) autókkal. Cooke-ban nem lehet csalódni. Ahogy Westlake-ben sem lehetett. A kettő kombinációja pedig világbajnok.
The Walking Dead #75
Történet: Robert Kirkman
Rajz: Charlie Adlard
Kiadó: Image Comics
Lehet, hogy nem sokan tudják, de Robert Kirkman The Walking Deadje csak úgy kapott anno zöld utat az Image akkori vezetőitől, hogy megígérte nekik, a zombijárványról idővel kiderül majd, hogy földönkívüliek okozták, akik ezzel gyengítették le az emberi civilizációt, hogy az inváziójuk a lehető legkisebb ellenállásba ütközzön. Úgy gondolták ugyanis, hogy egy „sima” zombis koncepció kevés a sikerhez. Kirkman persze jótékonyan füllentett (avagy pofátlanul hazudott, attól függ, honnan nézzük), és miután kijött az első szám, közölte a górékkal, hogy igazából nem hülye, hogy a sztoriját elbassza holmi idegeninváziós baromsággal. De úgy látszik, időközben meggondolta magát. A 75. szám végén ugyanis kiderül, hogy tényleg földönkívüliek állnak az egész mögött: a Föld vízkészlete kell nekik, és ha már úgyis itt vannak, hát úgy mellesleg rabszolgafajt csinálnak az emberiségből. De hőseink, élükön a fénykardot forgató Michonne-nal, felveszik ellenük a harcok, és a The Walking Dead egy színes, epikus csatákkal teli sci-fi képregénnyé válik (a rajzoló az Invincible Ryan Ottley-ja). Na jó, ez persze csak egy vicc. Mármint nem az én viccem hanem Kirkmané. Miután az aktuális sztori kulminálódik a sorozat történetének egyik legszemetebb cliffhangerében (erről lejjebb), Kirkman poénból, a jubileumi szám alkalmából, odafirkantja ezt a hétoldalas, abszolút beteg, földönkívülis bullshitet – frenetikus (amúgy olvastam olyan külföldi kritikát, aminek az írója komolyan vette a poént), és főleg, tökéletesen vicces és ironikus. De most, hogy a fricskán túl vagyunk, lássuk a tényleges The Walking Deadet. A 74. rész azzal ért véget, hogy a pap, Gabriel, figyelmeztette a nemrég bemutatott, külvilágtól elszigetelt békés közösség vezetőjét, Douglast, hogy Rick és társai szörnyű dolgokat tettek az életben maradásuk érdekében, és nem tartoznak ide. Ez egy súlyos konfrontációt jelzett előre a két csoport között, de Kirkman, mint mindig, most is van elég tökös, hogy egy sokkal erőteljesebb irányba vigye a sztorit. Ahogy azt már sejteni lehetett, most Rick a rosszfiú. Rick, aki oly sok mindent feláldozott, aki meghozta a kemény döntéseket mások érdekében, aki százszor megmentette társai életét – most összeroppant. Nem szoktam ide a borítón kívül más képeket beszúrni, de tessék:
Ez látványosan nem az a Rick, akit megismertünk annak idején – de nem is lehet az. Ez a panel az esszenciája a The Walking Dead üzenetének: embertelen körülmények közt egy ponton túl nem lehet megmaradni embernek. És amiért ez a fordulat olyan eszméletlenül brutális, az az, hogy teljesen logikus: túl vagyunk több mint hat évnyi sztorin, és láttuk, mi mindenen ment keresztül a főszereplő, csoda, hogy ide jutott? És csoda, hogy begolyózása után is teljes mellszélességgel mellette állunk, mi, olvasók? (Mellesleg ügyes a végső ok is: egy apa, aki bántalmazza a feleségét és gyerekét – naná, hogy emberünk, egy halott asszonnyal és csecsemővel a háta mögött, és egy egyre elbaszottabbnak tűnő fiúval az oldalán, begőzöl). Kirkman iszonyú feszültséget és komoly morális dilemmát visz a nyilvánvalóan komoly fordulópontként értékelhető, tőle elvárhatóan árnyalt jelenetbe, és ezzel évek izgalmas, alapos, lebilincselő karakterrajza fizetődik ki. Ezután megint ott tartunk, hogy a lehetőségek száma piszkosul magas, a cselekmény rengeteg érdekes úton csordogálhat tovább, mind Rick, mind a két csoport számára. Ezt várjuk ettől a sorozattól. Ezért szeretjük. A rohadt életbe is, Kirkman hat év után rosszfiút faragott a főhőséből! Ezt csinálja utána valaki…
Bár a Fumax már a negyedik rész megjelentetésére készül, mi egyelőre még csak a második és a harmadik kötetnél tartunk, de ez most ne érdekeljen senkit, ami fontos, hogy most két rövid, ám velős kritikával illetjük a Fumax vámpíros mangájának folytatásait. (Vajon miért beszélek többes számban? Tökegyedül írom.)
A harmadik kötetben szereplő sztorit tartják a legjobb D történetnek, nem véletlen, hogy a hazánkban is megjelent és nagy népszerűségnek örvendő Vérszomj című anime is ezt dolgozta fel. Ezért akik látták az animét, azoknak nyilván ismerősek lesznek a történések, de jelentősebb eltéréseket is tapasztalhatnak, valamint összességében sötétebb hangulatúbb is, mint a pozitív végkicsengésű film, mindezek gyanúm szerint leginkább az eredeti regényhez való ragaszkodással magyarázhatóak.
A mangák sajnos továbbra sem mentesek ugyan a tipikus mangabetegségektől, mint pl. a rendszertelenül heverő gazdátlan mondatfoszlányok, vagy a feleslegesen felaprózott jelenetek, de ezekkel meg lehet tanulni együtt élni, és az ilyen unisex mangáknál ez amúgyis egy állandó jelenség.
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; a nosztalgia súlyos betegség. Főleg akkor, ha elhisszük azt, amit a hozzáértők mondanak, miszerint jönnek vissza a nyolcvanas évek. Újra lehet büntetlenül Duran Durant, Stranglerst, Billy Idolt meg Michael Sembellót hallgatni - emlékeznek még? "Maniac" - újra feltűrhetjük a zakó ujját és bevallhatjuk, hogy mindig is vonzódtunk a szögletes fehér Lamborghini Countach-hoz. Aztán ezek után elmentünk megnézni mondjuk a Miami Vicet, vagy egy kicsit korábbra visszanyúlva a Charlie angyalait - és nem értettük, mi folyik itt. Az egy szem Starsky és Hutch kivételével ugyanis mára már ökölszabállyá vált, hogy ha egy régi sikeres tévésorozatot Hollywood felkarol, hogy film legyen belőle, megkíván egy kis fazonigazítást. Mondjuk úgy, hogy az anyja se ismerjen rá a késztermékre.
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; a Miami Vice azért kivétel, mert maga a sorozat kreátora, Michael Mann gondolta át 2006 igényeinek megfelelően, de ettől még nem érte el azt a hatást, mint az eredeti, aminek a részeit annak idején - és most is - újra meg újra elővettem. Nyugodtan keressenek rá bármelyik videómegosztón a sorozat első részének autózós jelenetére. Arra, amelyikben Phil Collins In the Air Tonight-ja szól. Egyszerűen zseniális. Minden egyes kép beírta magát a filmtörténetbe. Ebben a valamivel több mint három percben benne van mindaz, ami miatt Don Johnson - bárhogyan próbálja lerombolni saját mítoszát azóta is fáradozás nélkül - halhatatlan lett, akárcsak Philip Michael Thomas - tényleg, ő most mit csinál? - vagy a fekete nyitott Ferrari Daytona.
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; az elmúlt tíz év tévésorozat-adaptációi után ne csodálkozzon senki, ha régi kedvencei alig vagy egyáltalán nem hasonlítanak egykori önmagukra. Végtére is Todd Phillips bebizonyította, hogy hiába próbálod újrateremteni az egykori milliőt, attól még nem lesz jó a film. Ezzel a hosszúra nyúlt bevezetővel csak annyit akarok elérni, hogy a Kedves Olvasók is megértsék: ha szerették a régi Szupercsapatot, (és belőlük nyilván kevesebb van) akkor ne habozzanak megszabadulni minden emléküktől: semmi köze a filmnek a sorozathoz. Véletlenül ugyanúgy hívják a karaktereket - megesik.
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; hogy lehet szeretni egy olyan sorozatot, amiben minden részben ellőttek tízezer töltényt, felrobbantottak legalább egy tucat Dodge Coronet-et vagy Jeep-et és senki soha nem halt meg (Kivéve a negyedik évad utolsó részében Fullbright tábornok másfél perces haldoklását)? A játszótéri homokozós Tom és Jerry stílusú játékos, prepubertás fiús attitűdnek köszönhetően lett népszerű a Stephen J. Cannell által teremtett sorozat, ami - az utolsó borzalmas, ugyanakkor szerencsére rövid évad kivételével - soha nem vette komolyan saját magát. Volt például egy jelenet, amiben egy helikopter nekiütközött a sziklafalnak, felrobbant, majd később a lángoló roncsok közül sértetlenül támolyogtak ki a pilóták. Hogy lehet egy ilyen ártatlanul őszinte, férficentrikus sorozatot nem szeretni itt, Carrie Bradshaw rémuralma idején?
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; a huszonegyedik század második évtizedében, gazdasági válság és világméretű terrorizmus közepén megengedhetetlen olyan akciófilmet csinálni, amelyben erőszakos dinnyefarmerekkel vagy közönséges védelmi pénzt szedő bűnözőkkel csapjon össze egy csapat elítélt katona: kurrens téma kell ide, gonosz CIA ügynökök, iraki háború, jónő - a robbanások, autós meg repülős kaszkadőrjelenetek maradhatnak. Egyetlen dolog maradt meg a nyolcvanas évekből, Alan Silvestri, aki egészen jó zenét tett a film alá. Ha levonjuk magát a Szupercsapatot a filmből, - amit szívből ajánlok mindenkinek - akkor kapunk egy meglehetősen kellemes, félig sánta nyári akciófilmet, amiből már a moziból kilépve sem emlékszünk semmire - maximum arra, milyen jó beszólásai voltak annak az öltönyös CIA ügynöknek, akit a végén lecsuktak.
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; hiszen benne van Liam Neeson is - akitől sokat vártam az Elrabolva után, most azonban annak ellenére, hogy elméletileg ő a főszereplő, alig van mozgástere. Ugyanis a filmet simán ellopja Patrick Wilson (Lynch), - mert ha valaki, akkor ő megérdemelne egy külön filmet: laza, metroszexuális de mégis van benne valami olyasmi, amit a szimpla vakmerősségnél több. Talán a "tökös" lenne a legjobb szó, de valahol a film háromnegyedénél erről mindenki megfeledkezett, így aztán hamar el is buktatták az írók - és Sharlto Copley, aki Bolond Murdockot játsza: kettejüknek remek jeleneteket írtak - a többiek igazából csak lézengenek a vásznon. Jessica Biel sem tudom, hogy mit keres itt azon kívül, hogy javítsa az ivararányt; akár Jennifer Lopez is lehetne, senkinek nem tűnne fel.
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; nem szabad túlzott elvárásokkal beülni A szupercsapatra. Hiszen vannak benne helikopteres akciók, robbantások meg rengeteg lövöldözés - az első húsz perc úgy zseniális, ahogy van. Ami utána jön, az nehézkes, vontatott és túlságosan bonyolult ahhoz, hogy igazán gördülékeny akciófilm legyen belőle. A cselekmény és az egymással szemben álló karakterek viszonya annyira bonyolult, hogy akármennyire is szeretnénk, hogy vigyenek magukkal az akciók, mindig azon fogunk gondolkodni, hogy éppen most kinek is kéne drukkolni. A Szupercsapat kemény, mint a szikla - ugyanakkor vannak itt százdolláros nyomólemezek, zsoldosok, renegát CIA ügynökök, katonai rendészek és elhárítók, akik között könnyű összekeveredni, mert mindegyik ugyanúgy néz ki. És - mint a filmből kiderül - ugyanannyira béna, ha hangtompítót kell egy pisztolyra csavarni.
Vajon sikerül-e a Marvel egyik legagyalágyultabb, az olvasói azonosulást legkevésbé megkönnyítő hősét érdekessé tenni? Majd az idő megmondja. Mindenesetre az aluminiumba csomagolt Anthony Hopkins nem sok reményt gerjeszt - és ő az egyik kedvenc szinészem!
Íme egy friss, nagyon élvezetes interjú a Walking Dead "atyjával", Robert Kirkmannel.
Robert Kirkman szériája a 2003-ban megjelent első füzettel szimpla, de stílusos 28 nappal később-utánérzésként indult: a szolgálatteljesítés közben megsérült Rick Grimes rendőrtiszt felébred a kórházban, mászkálni kezd egy szál otthonkában, aztán rájön, hogy sehol senki, aki meg van, az mind zombi, a lassú fajtából. Az azóta eltelt csaknem hét évben a The Walking Dead nem csupán a műfaj, de a képregénypiac egyik legizgalmasabb jelensége lett, és nyilvánvalóan nem azért, mert benne rohadó élőhalottak mindenféle emberek belső szerveit tépkedik ki a Tony Moore, illetve később Charlie Adlard által rajzolt szépséges fekete-fehér képeken.
A The Walking Dead tétje egyértelműen nem az, hogy a zsáner mennyire életképes a rajzolt oldalakon: a műfaj képviselői az utóbbi évtizedben minden minőségben és mennyiségben burjánzottak úgy a képregény-, mint a film- vagy a videójáték-piacon. A filmek mellé villantott kezemfeje merchandise-füzetektől (Shaun of the Dead, Land of the Dead) a bájos műfajkeverékekig (mint az indiánwesternnel eljátszó Dead West, vagy az egypoénos, szintén Kirkman keze alól kikerült és szégyenszemre sagává hizlalt Marvel Zombies) terjed a skála, és ami elsősorban kiemeli a The Walking Deadet társai közül, hogy nem vaskos graphic novel vagy takaros mini, hanem immár a 68. füzetnél tartó, mindvégig egyenletes színvonalon – és pofátlanul ütős cliffhangerekkel – működő sorozat. Ahol a mozivásznon Romero vagy Danny Boyle megállt – igen, elértük a helikoptert és elrepültünk, igen, találtunk egy kedves tanyát a pusztában – ott kezdődik Kirkman bravúrja: az apokalipszisnek nincs végpontja, kajából másnap és a következő füzetben sem lesz több (ha pedig de, akkor úgyis elfogy), miképp a zombik sem lesznek kedvesebbek, nem beszélve a többi túlélőről. Rick Grimes és társainak odüsszeiája éppen emiatt vezethetett azon sötét bugyrokba, amelyeket elődjeik már csak a korlátozott játékidő miatt sem érhettek el: hét évad a sétáló halottak között szükségszerűen implikál olyan kérdésfelvetésekhez, amik másutt talán fel sem merülnének.
Kirkman bámulatos dramaturgiai érzékkel rántja elő a legjobb pillanatokban a műfaj meghatározó toposzait – amiken azért már az első füzetekben is gyorsan végigszaladt, a túlélő rokonok keresgélésétől a „csak egy karcolás, nem haraptak meg” örökzöldjéig – hogy aztán minimum csavarjon is rajtuk egyet: így lesz a The Walking Dead az első alkotás a műfajban, amelynek hősei oldalakon keresztül panaszkodnak arról, hogy milyen irtózatos fingszag van az alvásra szolgáló furgonban. Alapfogása – és lényegében az egész széria motorja – a kíméletlen pszichológiai realizmus, amellyel még olyan rajzfilmszerű karaktereket is, mint a szamurájkarddal és láncravert zombikkal mászkáló Michone, képes hihető, hús-vér alakként ábrázolni, akinek ugyanolyan cizellált érzelmi élete és traumái vannak, mint a széria bármelyik másik – kevésbé harcias – figurájának. Miközben belenyúl nem csak a zombifilm, de az egész poszt-apokaliptikus műfajcsoport legfontosabb sémáiba – mint a gyilkos gladiátorjátékok vagy legutóbb a kannibál embervadászok –, egyszerre viszi el őket a vérmocskos és perverz brutalitás irányába (lásd mindkét említett storyline kifutását) és szűri át mindezt a testileg-lelkileg sérült főhőscsapat tagjainak utolsó rezdülésig hiteles lelkivilágán. Azt a tanulságot már jópáran levonták Kirkman előtt is, hogy egy élőhalottak elárasztott, civilizáció utáni világban soha nem maguk a zombik jelentik az elsődleges veszélyt, hanem a hirtelen jött szabadsággal, a morális kódok eltűnésével mit kezdeni nem tudó túlélők. Viszont ő az első, aki képes volt mindezt nagyívű folyamatként felrajzolni, ahol a szereplők nem csak ölnek és halnak, de szeretnek, sírdogálnak, pletykálnak, féltékenykednek, krumplit ültetnek, elbuknak és megtépázva valahogy újra talpra állnak, hogy a világvége után ne már megint a túlélés legyen a cél, hanem maga a nagybetűs Pokolban folytatott hétköznapi élet.
A szokásos problémafelvetéseken túl – milyen jellemek hogyan reagálnak az általuk ismert világ eltűnésére, a teljes önfeladástól a zombifikálódott édesgyermekek otthoni tartásán át egészen a totális önzésig – Kirkman különös érzékenységgel nyúl a szituáció által felvetett morális kérdésekhez is. Habár Rick és csapata ezidáig nagyjából a „szemet szemért”-elvig jutottak – amely már most felettébb megkérdőjelezhető tettekre sarkallja őket –, az egyre cizelláltabb felbukkanó problémák (mint mondjuk, mit kezdjünk egy kiskorú, feltehetően wannabe-pszichopata gyilkossal) füzetről füzetre mindinkább kikezdik az ezen logika alapján hozott döntéseket. Mindezt egy olyan világban, ahol a legfontosabb szereplők is bármelyik pillanatban áldozatul eshetnek egy kellemetlen harapásnak vagy egy golyószóró-sorozatnak – és áldozatul is esnek –, a főhősök jelentős része az őket ért traumák hatására mentális problémákkal küzd (depressziótól a hallucinációkon át a skizofréniáig), és még a legkisebbek is kénytelenek a világ minden terhét a vállukon hordozni. Ahogy az egyik korai lapszám zárlatában el is hangzik: nem a zombik odakint, hanem ők maguk a sétáló halottak.
Kirkman és társai megcsinálták azt, ami a Jericho lehetett volna, ha a Turteltaub-kompániának a nagy hazafiságon túl van némi vér is a pucájában: monumentális eposz a poszt-apokaliptikus vízió és a szappanopera határmezsgyéjén, húsbavágó kérdésekkel és egytől egyig izgalmas szereplőkkel. A pletykák szerint idén startol a tévésorozat-verzió, ami egyrészt kézenfekvő koncepció, másrészt pedig – kurvára nem kéne elbaszni.
Az idei Comic-Conon végre bemutatták a The Walking Dead alapján készült tévésorozat meglehetősen ígéretes trailerét (magáról a szériáról, mihelyst lehetséges, megemlékezünk a Geekzen is). Érdemes pár szót ejteni arról, milyen irányba is mozdult tovább az utóbbi 6-7 lapszámban Robert Kirkman zombiapokalipszise. Néhány dolog már biztos: a főhős csonka karjának helyére továbbra sem került láncfűrész, a zombik – ahogy azt illik – továbbra is csoszogva közlekednek, és a hangsúlyok továbbra is az egyre leszedáltabb maroknyi főhős lelki folyamatain és morális határhelyzetein maradtak.
Az embervadász/kannibál-tematikát kipipáló Fear the Hunter-saga és utórezgéseinek elülte után a Rick Grimes vezette megtépázott túlélőcsapatnak szembe kell néznie a ténnyel, hogy Washington D.C.-ben sem várja őket megváltás. Ehelyett, a diktatórikus berendezkedésű Woodbury ellenpontjaként, egy gyanúsan idillikus, kertvárosi közösséget találnak, többé-kevésbé biztonságos védelemmel és néhány sötét titokkal. A viszonylag akcióorientált korábbi lapszámok helyett a The Walking Deadben ezúttal újra a lelki folyamatoké a főszerep: még mielőtt napvilágra kerülne, hogy pontosan mi rejtegetnivalója is van a közösség vezetőjének – ez a legfrissebb, hetvenötödik lapszámban sem történt meg – Ricknek és társainak egyre inkább rá kell döbbennie, hogy milyen messzire is kerültek a világvége előtti életüktől. A kontrasztot a hófehérre meszelt kerítések, az utcán játszadozó gyerekek és kannibálok helyett asszonyverő férjek jelentik: Kirkman kivételesen annyira nem kegyetlen, hogy hőseinek paranoiáját teljesen alaptalannak állítsa be, de ezzel együtt bravúrosan elmossa a határvonalat a jogos félelmek és az igazolatlan szorongás között, miközben mind távolabb viszi az egyre autoriterebb exrendőrt fényespáncélú lovag ideájától. Néhány kérdés már ismerős a széria korábbi lapszámaiból – mi a teendő azokkal az egyedekkel, akik a közösség túlélését veszélyeztetik, s egyáltalán, milyen súlyozással értékelendők a felmerülő vétkek, lásd a családbántalmazás példáját –, mások pedig egészen új megvilágításba kerültnek.
Ezúttal ugyanis Rick és társai a veszélyforrás, a betolakodók, akik egy másik közösség életét fenyegetik és a saját kollektívájuk érdekében semmibe veszik befogadóik szabályait – teljesen függetlenül attól, hogy jogos óvatosságból vagy az önvédelmi reflexeik túlérzékenysége miatt teszik mindezt. A konfliktus a hetvenötödik szám jellemzően pofátlan cliffhangerében éleződik ki visszafordíthatatlanul, és egyre gyanúsabb, hogy The Walking Dead cím minden eddiginél kíméletlenül reflektál magukra a hősökre – egy csapat lelkileg sérült véglény, zavarodott gyerekek, csonka lelkű apák és végletekig elidegenedett nők, akiknek mindinkább csak pusztulás jár a nyomában.
Amíg pedig meg nem érkezik a folytatás, lehet csámcsogni a kiszivárgott trailen. Szerintem cool.
A 2012-es nagyfilm előfutáraképpen, annak mintegy megágyazni érkezik 2010 őszén az Avengers animációs sorozat, benne több olyan hőssel, akik hiányozni fognak a filmből (Wasp, Giant Man, stb.) Az animáció stílusa a modern amerikai képregényadaptációs rajzfilmektől megszokott, ám ezt egyáltalán nem negatívumként említem, és úgy néz ki, akció lesz benne rendesen.
Warren Ellis megunta, hogy sok rajongó egyszerű papírra vagy pólóra kért tőle autógrammot – és mikor megkérdezte, miért, folyton azt a választ kapta, hogy azért, mert bár nagyon szeretik a munkáját, nem tudják megfizetni az árát. A Transmetropolitan írója gondolt egyet, és belefogott egy kísérletbe: egy olyan képregényt kezdett írni, ami részenként csak 16 oldalas, ám mégis kerek, önmagában is teljesen érthető történeteket mesél el – és mindezt a szokásos 2.99 dollár helyett 1.99-ért kínálta kiadója, az Image. Ez a kísérlet a Fell címet kapta, és mindannyian hálásak lehetünk érte, hogy sok képregényrajongó szenved pénzszűkében, mert a sorozat az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb bűnügyi comicja.
Richard Fell nyomozót egy meg nem nevezett nagyvárosból helyezték át a „hídon túlra”, Snowtownba, méghozzá nyilvánvalóan büntetésképpen. Snowtown ugyanis az emberiség egy bűzölgő pöcegödre, amit réges-rég elborított a bűn, a mocsok, a kilátástalanság és a félelem, és ebbe a hétköznapi káoszba mindössze „három és fél” detektív próbál valamiféle rendet pofozni – többnyire hiába. Fell azonban küldetésének érzi, hogy segítsen az elátkozott város lakóin, és nekiáll megtenni mindent, ami csak egy embernek módjában áll ilyen körülmények között.
Egy rész egy történetet (egy esetet, egy nyomozást) mesél el 16 oldalon, oldalanként rendszerint 6-9 panelben (vagyis bárki, bármikor bekapcsolódhat a sorozatba, még ha van is a háttérben néhány füzeteken átívelő szál). Ez a formátum eleve behatárolja a képregény dramaturgiai lehetőségeit, de Ellis, bármily valószerűtlennek tűnjék is, képes ezt a javára fordítani. Történetei kerekek, egészek, és egyáltalán nem érezzük úgy, hogy az író siettetné, vagy zsúfolná a cselekményt, hogy beférjen a megadott keretek közé. És valóban, miért is éreznénk úgy? Amit a legtöbb mai képregényben (ez különösen a két nagy kiadóra igaz, de általában a többiekre is) hat részben mesélnek el, azt 20 éve pompásan megoldották egy, de legfeljebb két füzetben. Ellis is így tesz, egyszerűen maximálisan kihasználja minden egyes képkocka szerepét, így minden momentum számít, minden panel előreviszi a sztorit, ami így mindíg rendkívül tömény, feszes és olvasmányos.
Mégsem volna mindez ilyen hatásos Ben Templesmith rajzai nélkül. Az ausztrál születésű alkotó a legeredetibb és legegyedibb stílusú kortárs képregényművészek közé tartozik, absztrakt, erősen az impresszionizmus felé hajló képi világa fantasztikusan ragadja meg Snowtown városának sajátos hangulatát, és úgy passzol Ellis elképzeléseihez, mint a cigarettafüst a noirhoz. Mert igen, a Fell egy igazi, hardcore neo-noir, ám korántsem olyan sarkított és szélsőséges, mint mondjuk Frank Miller Sin Cityje. Snowtownban nem szaladgálnak golyóálló óriások, néma emberevők és lengén öltözött, uzival hadonászó kurvák (és nem kapunk karcos, a világ mocskán és romlottságán elmélkedő narrációt sem), itt valódi, hús-vér emberekről van szó, akiknek sötét sorsa kényelmetlenül hihető helyzetekben, életszerű, mondhatni, hétköznapi bűnügyekben manifesztálódik. Ez a realizmus a sorozat alapja, és bármily furcsán hangozzék, Templesmith sajátos képi világa is ebből indul ki: igaz, hogy erősen stilizált, igaz, hogy az emberek és tárgyak helyett magát a pillanatot, annak hangulatát ragadja meg (nagyon szépen játszik a színekkel és a fényekkel), de a gesztusok és mimikák az utolsó mozzanatokig autentikusak, és az egész absztrakt gyönyörűség mélyén ott bujkál a való világ.
A körülmények persze még így is kissé extrémek: Snowtown a klasszikus (vagy mondhatjuk: sztereotip) noir-város, ahol semmi sincs rendben, ahol az emberek pocsék körülmények közt élnek (néha mintha nem is Amerikában, hanem a Közel-Kelet egyik rosszabb szegletében lennénk), hatalmas a szegénység és a bűn, és ráadásul az egészet még valami megfoghatatlanul misztikus hangulat is belengi. Ez utóbbinak részei a karakterek, így pl. maga Fell is, akiről nem tudjuk meg, miért helyezték át a pokolnak ebbe a bugyrába, vagy az a bizonyos, ijesztő nővérruás alak, aki Richard Nixon maszkban bonyolít az utcán gyanús üzelmeket, egyelőre rejtélyes motivációkkal. És persze ott van még az a bizonyos jel, amit a lakók minden házra és magukra is felmázolnak, babonásan úgy gondolva, hogy a város nem fog kárt tenni abban, amin és akin a saját szimbóluma virít –ügyes lépés Ellis részéről annak érdekében, hogy Snowtownt egy saját karakterisztikával, sőt már-már saját akarattal rendelkező, élő-lélegző helyként prezentálja.
Ebben a kegyetlen világban Fell és újdonsült barátja, a vietnámi báros, Mayko, illetve az ő kapcsolatuk jelent csak valamiféle megnyugvást, bár ebbe is beszivárog az őrület és a sötétség. Mayko az első adandó alkalommal megjelöli Fellt (egy tüzes vassal) Snowtown szimbólumával, és Fell maga sem mondható patyolattisztának. Igaz, sokakkal, sőt, mindenkivel ellentétben törődik a várossal és másokkal, és fáradhatatlanul, rendíthetetlenül megy utána minden bűnözőnek, de egyrészt érezzük, hogy a múltjában lapuló rejtély jóval többet jelent holmi feletteseket bosszantó kellemetlenségnél, másrészt pedig alkalmankénti vad tekintetén és szinte gonosz vigyorán amúgyis látható, hogy bujkál benne valami sötétség. Persze szinte mindenki másban is, mert enyhén groteszk vonásaival Templesmith rendre őrületet lop a karakterek arcába.
A Fellnek egyvalami róható fel, hogy őrületes rendszertelenséggel jelenik meg (a nyolcadik és a kilencedik szám közt majdnem eltelt egy év, a kilencedik óta pedig két és fél év), a gyűjteményes kötetből pedig sajnos hiányoznak a füzeteket kiegészítő extra oldalak (vázlatok, háttéranyagok, levelek stb.). De bármelyik formában szerezzük is be, a lényeg ugyanaz: sajátos vízió egy őrület határán ingadozó bűnös városról.
Egy idő után minden alkotó életében elérkezik a pillanat, hogy saját magáról készítsen filmet. Adam Sandlernél ez a pillanat körülbelül tizenöt éve tart; Happy Gilmore-tól kezdve Longfellow Deeds-en át egészen a Távkapcsban bekövetkező katasztrófáig folyamatosan saját magát állítja középpontba - ami drámaterápiában biztos nagy segítség, az egyszeri mozinéző életét viszont alaposan megkeserítheti, ha belefut. Szögezzük le az elején: eddig a filmig nem volt semmi bajom sem Adam Sandlerrel, sem a filmjeivel. A Nagyfiúk azonban olyan mély traumát okozott, hogy mostantól kezdve kimondhatatlanul gyűlölöm mind őt magát, mind bármit, amibe ezentúl belevág.
A családi vígjáték - noha mindenki ennek ellenkezőjét állítja - nagyon nehéz műfaj. Könnyen el lehet rontani, ha nem figyelünk oda a karakterekre, a történetre, viszont elképzeljük, mekkora fejest fogunk ugrani abba a pénzhalomba, amit keresni fogunk rajta. A Nagyfiúk tipikusan a Függetlenség napjára időzített családi mozi, kérdezzük meg bármelyik stúdió igazgatóját, kapásból azt fogja mondani: mindegy mit, csak gyerek, jónő meg kutya legyen benne, jó lesz. A Nagyfiúk ezt kézségesen szállítja is - csak azt nem tudni, minek. Pedig nem is indult volna tragikusan a dolog: a kedves dagadt lúzer, aki olyan kövér, hogy a motorcsónak sem bírja el, - Kevin James világéletében ezt játszotta - a fekete komikus, aki otthon nem a nadrágot, hanem az otthonkát hordja, - Chris Rockot szerintem állandó altatásban tartották a szerep kedvéért - a soha fel nem növő csajozógép, - David Spade lejátszik mindenkit, már amikor kamera elé engedik - a gerontofil New Age guru, - ki más, mint az örök tettestárs, Rob Schneider, hogy a gyehenna tüzén pusztuljon - és Adam Sandler - mint Adam Sandler, csak jobb nő a felesége - elmennek a Nagy Amerikai Nemzeti Hosszúhétvégén gyermekkoruk színhelyére családostul, mert… azért hogy legyen film. Van valami alibi is persze - Edzőbá, az apafigura meghal - de mindez csak addig érdekes, amíg Rob Schneider megpróbálkozik minden idők legkevésbé vicces Temetési Magánszámával. Nincs az egészben semmi megbotránkoztató - leginkább a fejünket fogjuk, hogy vajon ezt meg ki gondolta viccesnek.
A Nagyfiúknál nincs szükség jobb indokra a fogamzásgátlás mellett: van itt idegesítő anyós, hangszálaitól megfosztott kutya, ostoba, irritáló kölykök (pedig esküszöm, szeretem a gyerekeket), és harminc évvel korábban megalázott helyi erők. Mintha George W. Bush maga olvasná fel memoárjait, miközben harminc plazmatévén menne végtelenített szalagról a Koóstoló összes - nagyobb, hosszabb, vágatlanabb kiadásban, ezalatt kipeckelt szemhéjakkal fekszünk egy fogorvosi székbe kötözve és a fejünket simogatva a mennyezetről lelógatott Gyurcsány Ferenc biztosít együttérzéséről. Ehhez képest a Maraton életre-halálra kínzásjelenete könnyű nyáresti korzózás a Gödörben. A lényeg pedig csupán annyi, hogy lehetőleg minden második jelenetben elmondhassák a Három Örök Amerikai Alapérték valamelyikét - bízz a barátaidban, szeresd a családot és grillezz sztéket.
Elhiszem, hogy az öregedés nem túl kellemes dolog, de miért van az, hogy negyven felett vagy arcpirítóan infantilis dolgok vagy prosztataviccek jutnak Adam Sandler eszébe? Hányszor lehet még David Spade fejét lószarba nyomni? Mekkora devizahitelt vehetett fel Steve Buscemi és Salma Hayek hogy muszáj volt mindenképpen ezt a borzalmat elvállalniuk? És az engem személy szerint leginkább foglalkoztató kérdés: meddig tűrik még meg a stúdióvezetők maguk körül ezt az embert? Nem tartom elitistának magamat, de a Nagyfiúkhoz képest a Függetlenség napja egy demokráciakritikus, gondolkodó, előremutató művészfilm. Minden hazabeszélés nélkül: ha eddig nem, most nagyon nagy szükségünk lenne tényleg rendes, normális, ifjúsági vagy családi filmre - nem erre a másfél órás víziparkreklámra, amely körülbelül annyira ötletes, mint az iráni kormányzati kommunikáció és annyira vicces, mint egy nyitott bypass-műtét egy zimbabwei tábori kórházban. A Nagyfiúk olyan, mint egy ultijátszma augusztus végén négy ötvenes középkáder között a balatonberényi SZOT üdülőben: rengeteg unalmas, ezerszer hallott poén és licit, egy elkeseredett kísérlet egy piros negyvenszáz ultira, olcsó és langyos sör keserű mellékízzel - miközben csak nagyon halkan szólhat a Rolling Stones, nehogy felébressze az asszonyt.
Bevallom, az első karakterposzterek megjelenéséig nem is hallottam semmit erről a filmről, amit viszont azóta láttam, meggyőzött arról, hogy érdemes lesz megnézni Zack Snyder új produkcióját, az elsőt, amely nem adaptáció vagy feldolgozás. Nem tartozom azok közé, akik Snyder-t csupán egy közepesen tehetséges iparosnak tartják, tény, hogy nem egy Del Toro-kaliber, de van érzéke a vizualitáshoz - már csak a kényszeres szuperlassításokból kellene visszavennie. A Sucker Punch az 50-es években játszódik, főhőse Baby Doll (Emily Browning), akit mostoha apja lobotomizáltatni akar 5 napon belül, ennyi ideje van a lánynak, hogy találjon valami kiutat. További szereplők: Vanessa Hudgens, Jena Malone, Carla Gugino, Jon Hamm, Jamie Chung. Amerikai bemutató: 2011, március 25.
.jpg)
Chuck Norris kultusza harminc éve létezik, csak időnként eltűnni látszik, mert összehúzza magát. Mostanában újra virágzik, köszönhetően a Conan O’Brien esti show-jában filmes környezetükből kiemelt nevetséges Walker, a texasi kopó-klippeknek, illetve az ezek nyomán internet szerte terjedő Norrisos vicclegendáriumnak. Chuck önmaga paródiájává vált, és ezt csak tenmagának köszönheti.
Ennek ellenére, vagy éppen emiatt, nem lehet az embert nem szeretni. Aki egykor Bruce Lee Siu Lung barátja volt, eleve fórral kezd, mindegy, hogy később milyen szar filmeket csinált. Norris csillaga a nyolcvanas évek derekán ragyogott legmagasabban, és talán elmondható, hogy a tárgyalt alkotás a leghíresebb filmje. Maga az alapkoncepció mérföldekre van az eredetiségtől – a nemzet inváziója mint téma, a paranoid ötvenes évek óta jelen van az amerikai filmben, sőt, 56-ban készült is egy azonos című mozi, amelyben szovjet erők eltörlik az USA-t a föld színéről.
A témát felmelegíteni jobbkor nem is lehetett volna. A Reagan-éra hangulata máig itt a számban: kelet-európai pre-teen-ként is éreztem a világban zajló hisztérikus folyamatok szenzációsan élvezetes, nukleáris apokalipszist sejtető voltát. Reagan meg az ő oroszoktól való rettegéséből eredő csillagháborús terv valami olyat adott a nyolcvanas éveknek, amely teljességgel hiányzott például a kilencvenesekből: életveszélyes politikai filozófiát.
Nagy idők.
Golan és Globus, a videós kor e két entrepenur zsenije úgy lovagolta meg a rettegős ambientben lakozó lehetőséget, ahogy Michelle Wild-ot szokták gruppen közben. Természetesen tisztában voltak vele, hogy az egyesített kommunista hordákat csak az egyszemélyes karate-kommandó, Chuck apánk tudja visszaverni (Arnoldra nem volt pénzük).
A film egy szenzációs jelenettel indít, s bár az Invasion USA messze nem annyira rossz film, mint ahogyan azt cinikus ítészei mostanában állítják, ezt a kezdést nem sikerül überelnie. Egy hajórakomány kubai menekült sodródik Florida partjai felé, amikor bárkájuk motorja felmondja a szolgálatot. Már éppen készülnének vissza-kutyaúszni Castro papához, mikor észreveszi őket az amerikai partiőrség egyik naszádja. A disszidensek üdvrivalgással köszöntik a katonákat, ami óriási hibának bizonyul: néhány másodperccel később az amerikaiak egytől egyik legéppisztolyozzák őket. Bush mostani, bevándorló-ellenes kampányának korai előhírnökei ők talán?
De nem: az egyenruha csak álca, a tengerészek valójában az orosz invázió első hulláma. A kubaiakban már a kapitány megpillantásakor gyanú kellett volna ébredjen: Richard Lynch játssza, aki már a hetvenes években úgy nézett ki, mint Rutger Hauer alkoholista nagyanyja, amely külső örökre pszichopaták eljátszására predesztinálta.
.jpg)
Az inváziós haderő a teljes film folyamán nem haladja meg a száz embert, bármilyen kameratrükkökkel is szeretnének minket a filmesek az ellenkezőjéről meggyőzni. Stratégiájuk sem egészen világos: káoszteremtésen kívül mást nem nagyon csinálnak, semmilyen komolyabb katonai vagy kormánycélpontot nem támadnak meg, viszont sikerrel páncélöklöznek le külvárosi házakat, géppisztolyoznak végig bevásárlóközpontokat (követendő példa!), próbálnak meg iskolabuszt felrobbantani és nem utolsó sorban Csáknorriszt eltenni láb alól.
Az amerikai hadsereg szinte a fináléig nincs is jelen a filmben, Norris szó szerint egyedül végez a teljes inváziós erővel. Embertelen logikai hibák sorjáznak: bár egy közelebbről meg nem nevezett kormányhivatal kéri fel Norris-t a közbeavatkozásra, később letartóztatják, mint bajkeverőt, ő pedig nem próbálja menteni a szituációt, mintha maga is megfeledkezett volna arról, hogy neki az oroszok (pontosabban a kommunisták, mert az inváziós hadseregben minden ruszkibarát náció előfordul) irtását parancsba adták. Rosztov, a támadók parancsnoka, akit Lynch alakít, percenként követi el a legagyalágyultabb vezetési hibákat, csak azért, mert Norris iránt bosszúvágy fűti. Természetesen logikát számon kérni egy nyolcvanas évekbeli low budget akciófilmben kb. annyira értelmes dolog, mint ebben a melegben központi fűtés után imádkozni, mindenesetre a mai, minimális logikát igénylő néző számára az ilyesmi zavaró lehet.
Norris mindig is egy színészi vákuum volt, ám jelen esetben kissé megembereli magát, és legalább néhány, mimika-szerű rángást képes a pofalemezére varázsolni. Lynch, mint általában, sztoikus és intenzív egyszerre, kiszámíthatatlan, ráng, mint a békacomb. Egyszóval az alakításokkal nincs különösebb probléma, a rendkívül idegesítő riportercsajtól eltekintve, akinek huszadik sipítozó kirohanása után azt kívántam, bár nézne már bele valamelyik aknavető rosszabbik végébe.
Az akciójelenetek faszán hangosak, és pont mint a film, hiányzik belőlük minden dinamika. Joseph Zito, a rendező nem egy tehetségtelen exploitationista (ő készítette többek között a Péntek 13-sorozat legjobb epizódját, a negyediket, és a Rosemary’s Killer című slashert), de ezen a téren belesimul a b-filmes tömegbe. Tűzerő viszont van a filmben rendesen, macsó módra lóbálják-lógatják a páncélöklök, automata géppisztolyok és gránátok (mindenkinél van kettő) százait. Bármelyik akciófilm, amely sikerrel közvetíti felénk a rombolás gyönyörűségének imádatát, szimpátiánkra érdemes. No meg persze az sem elhanyagolandó körülmény, hogy a film egyetlen jelenet erejéig egymásnak ereszti a nyolcvanas évek két úr-pszichopatáját Lynchet és Billy Dragót. Bár utóbbinak Lynch pár mondatnyi dialóg után ellövi a tökét (barátnőjének pedig az orrán keresztül az agyába brutalizálja a kokain-szipkát), mégis, e néhány másodperc erejéig tanúi lehetünk a két színészóriás tehetségbeli párbajának.
Jobb mint DeNiro-Pacino a Heat-ben, esküszöm.
USA, 1985. Rendezte: Joseph Zito. Írta: James Bruner. Producerek: Menahem Golan és Yoram Globus. Fényképezte: Joao Fernandes. Zene: Jay Chattaway. Szereplők: Chuck Norris, Richard Lynch, Melissa Prophet.
Fred Phelps prédikátor és hírhedt követői, akiknek nézetei még a jobbos, republikánus újkeresztények számára is túl radikálisak, úgy határoztak, idei legnagyobb dobásuk a san diegói ComicCon előtti protestálás lesz. Phelps és a “nyája” kezdetben azzal tett szert közismertségre, hogy fröcsögő gyűlölettel viseltettek a melegek iránt (“God Hates Fags”), és ennek mészárlós hangulatú tüntetésekkel adták jelét. Az évek múlásával még inkább radikalizálódtak, és minden olyan társadalmi jelenség ellen fellépnek, ami nincs ínyükre: Irakban elhunyt katonák temetésein tüntetnek a halott személye ellen ("God Hates Fags and America”), politikai rendezvényeken tombolnak, stb.
Csakhogy a csodálatos geekek idén kibasztak velük, és azzal az egyetlen fegyverrel fordultak ellenük, amellyel szemben az efféle eszementek nem tehetnek semmit: humorral. A ComicCon résztvevői beöltöztek, és ellentüntetést tartottak, a Westborói Baptista Egyház pedig eltakarodott.
Tényleg, hogy a frászba' működik a mágnes?
.jpg)
.jpg)
.jpg)
M. Night Shyamalan-re rossz idők járnak. Két évvel ezelőtt kijött Az esemény - a világ talán legunalmasabb katasztrófafilmje - és hirtelen minden elcsendesedett körülötte. A producerek és stúdióvezetők szemrehányóan bámulták, ahogy lassan bekászálódik a taxijába, és elhajt. "Ott megy" mondták maró gúnnyal "a csodagyerek." Eltelt közben némi idő, és hősünk nagyon szeretett volna csinálni valamit. A producerek nem felejtették el, hogy egykor David Vogel gondolkodás nélkül fizetett ki kétmillió dollárt a Hatodik érzék jogaiért - és a film kasszasiker lett. Ugyanakkor eltelt négy év a Lány a vízben, és hat A falu óta, úgyhogy igyekeztek biztosra menni: a Nickelodeon sikeres Avatarját (a James Cameron-féle Avatarhoz nincs köze) kellett filmre adaptálnia - hogy a Paramount Marvel-filmjei mellé legyen valami kis aranyos-fantasys darabjuk is nyárra.
Az első produceri leirat valami olyasmit tartalmazhatott, hogy legyen látványos, mint a Gyűrűk ura, legyen akrobatikus, mint a hetvenes évekbeli hongkongi kung-fu filmek és legyen egyedi, mint Az esemény. Ebből aztán az lett, hogy Az utolsó léghajlító olyan egyedi, mint a hetvenes évekbeli hongkongi kung-fu filmek, olyan látványos, mint Az esemény és annyira akrobatikus, mint a Gyűrűk ura Entjei. Ha valaki nem ismerné az Avatar - az utolsó léghajlító történetét, (amellett, hogy nem szükséges ismerni a filmhez) annak itt egy rövid összefoglaló. Réges régen, egy messzi messzi galaxisban… Oké, szóval nem ott, de nagyon régen négy nemzet népesítette be a bolygót: a négy őselemnek megfelelően a tűz, a víz, a föld és a levegő népe. A népek harmóniáját pedig az a Jedi (akarom mondani, Avatar) vigyázta, aki Buddha módjára folyton reinkarnálódott, mindig a négy nép valamelyikében született újjá. Azonban ez a Jedi, (bocsánat, most már oda fogok figyelni) szóval ez az Avatar már száz éve nincs meg - és a világ káoszba fordult. Valahol a messzi északon két kékszemű eszkimógyerek, Katara (Nicola Peltz) és Jackson Rathbone a Twillightból megtalál egy jégbe fagyott kisgyereket, Aangot. Róla rövidesen kiderül, hogy ő az utolsó Léghajlító - akiket a Tűz népe - pontosabban a Steampunk népe - már régen kiírtott. Ha ez nem lenne elég, hamarosan az is kiderül, hogy ő az elveszett Avatar - és itt az ideje, hogy egyensúlyt teremtsen az Erőben. Pontosabban az elemek között.
A Csillagok Háborúja buddhista módra - intézhetnénk el a filmet sommásan, és igazunk is lenne: itt van a Yoda sárkánybőrben, Jeditrükkök lézerkard nélkül, sok sok Feng Sui, Csi és Kung-fu. Valószínűleg Scott Aversano (a producer) és Jeff Habberstad (a másodstáb-rendező) végig lefogták M. Night Shyamalan mindkét kezét az írástól a vágás végéig: utoljára a rettenetes Quantum csendjénél volt az az érzésem, hogy a filmet az akciórendező rendezte, aztán megengedték Marc Forsternek, hogy összerakja az operaházi jelenetet. Valami hasonló történik Az utolsó léghajlítóban is: a látványos küzdelmek mellé - amik tényleg jól néznek ki - kapunk olyan tőmondatos blődségeket, hogy csoda, hogy nem ájultak el a színészek forgatás közben. Értem én, hogy ez elsősorban gyerekeknek készült, de úgy látszik a stúdió elfelejtette, hogy ők nem hülyék; nem lehet csak és kizárólag látvánnyal lekenyerezni őket. Az utolsó léghajlító egyfajta higított buddhizmussal megöntözött mezei fantasy - szerencsére idegesítő mellékkarakterek nélkül, mert nincs annyi vászonidejük, hogy megutálhassuk őket.
Noha Dev Patel (Zuko herceg) már a Gettómilliomosban bizonyított, a forgatókönyv mindössze három mondatnyi mélységet engedélyezett neki. Valószínűleg a producerek elbóbiskoltak, ezért maradhatott benne ez a halvány reménysugár arra, hogy együttérezzünk a száműzött herceggel. A mellé beosztott Shaun Toub pedig Sir Alec Guiness módra hátratett kézzel járkál és időnként dühösen néz. Nem tudom hibáztatni. "Te leszel a mi Avatarunk" mondja az egyik szereplő a film egy pontján, és valószínűleg a Paramount illetékesei így is gondolták: az utólagos háromdésítésnek áldozatul esett a látvány is - technológiai okokból soha nem lehet olyan az utólagos átalakítás, mint a valódi 3D-re készült film - mivel fel sem tűnik, hogy lenne. Képről képre, beállításról beállításra idéződik meg A király visszatér ostroma - állítom, hogy még a statiszták is ugyanazok - az ötletesség kimerül a Tűz népének gőzmeghajtású szerkentyűiben és a Délkelet-ázsiai tájképek újrafeldolgozásában. Ha valamire nem lehet panasz, akkor azok a harci jelenetek: szépen koreografáltak, nincsenek ezer apró darabra vágva - tisztességes iparosmunka, de semmi több. Ugyanezt mondhatom el az egész filmről - amelynek utolsó jelenete kétséget sem hagy afelől, hogy lesz folytatás. Már csak egy kérdésem van: minek?
Ez egyre jobban néz ki.
New York, éjszaka: a legtöbben alszanak, de nem mindenki. Egy fáradt nő takarít, egy unott férfi rádióműsort vezet, egy lelkes szerkesztő a reggeli újságot készíti elő, elegáns hölgyek és urak partin vesznek részt, két sötét alak pedig egy gyönyörű, fiatal nőt gyilkol meg a lakásán. Ahogy a narrátor fogalmaz a film híres utolsó sorában, nyolc millió történet van a meztelen városban – ez egy közülük.
Ma már nehéz átérezni, hogy milyen forradalmi erejű volt A meztelen város 1948-ban. Jules Dassin az egészet eredeti, külső helyszíneken, azaz New York utcáin és épületeiben forgatta, ami az akkori, szigorúan stúdióközpontú felvételek idején unikumnak számított, és addig példátlan realizmussal csapta arcon a nézőt. Igaz, alig egy évvel korábban már mozikba került Henry Hathaway hasonló körülmények közt készült Kiss of Death című noirja de Dassin ezeket a körülményeket sokkal jobban kihasználta. Merthogy nem véletlen a címválasztás, A meztelen város igazi főszereplője New York maga: a város él, lélegzik, saját arca és egyénisége van, sőt, olykor úgy tűnik, saját akarata. Amikor a finálé lélegzetelállító hajszájában a gyilkos a Williamsburg hídon menekül, mintha csak maga a Nagy Alma súgná neki, hogy fel, fel, a toronyba, mert ha már nincs menekvés, ha már körül van véve, legalább nagyszabású halála legyen. A cselekményt időről-időre megszakító, nem egyszer valós életképek (a munkájáért Oscart bezsebelt William H. Daniels operatőr egy mozgó furgonból, rejtett kamerával filmezte az utca emberét) sem csak a film realizmusához adnak hozzá, hanem még inkább kihangsúlyozzák a helyszín monumentalitását, és azt, hogy amit éppen látunk, az csak egy a lenyűgöző metropolisz számtalan színes, élettel, halállal, reménnyel, keserűséggel, boldogsággal és unott rutinnal teli történetei közül. Vizuális költészetbe foglalt szerelmi vallomás egy városhoz.
A dokumentarista stílus nem csak a képi világig terjed: ellentétben a korszak tipikus rendőrfilmjeivel, A meztelen városban nincsenek jóképű, cinikus, kiégett és keményöklű nyomozók, akik sóhajtozó nők gyűrűjében, romantikus vagánysággal, furmányos nyomok útján jutnak el a pár jobbhoroggal és szigorú tekintettel vallomásra bírható bűnözőkhöz. Az archetípusok helyett igazi emberek vannak, és igazi rendőrmunka. A joviális, ugyanakkor „én vagyok a legokosabb a szobában” mosolyú veterán nyomozó, Dan Muldoon (az Oscar-díjas, és a krimiben egyébként meglehetősen járatlan Barry Fitzgerald ellopja az egész show-t), és lelkes, fiatal társa, Jimmy Halloran szánalmas nyomtöredékekből indulnak ki, reménytelen kihallgatásokat és fárasztó lábmunkákat végezve zsákutcából zsákutcába jutnak, impresszív mesterdetektíves trükkök és Sherlock Holmest megszégyenítő dedukciók helyett pedig inkább az életnek és a véletlennek köszönhetik az ügy felgöngyölítését. Ez a fajta hitelesség (ami visszaköszön a rendező későbbi, Rififi című filmjének zene és dialógus nélküli, 25 perces rablásjelenetében is) csaknem egyedülálló a korszakban, mindössze a CSI ősének tekinthető 1950-es Mystery Street nyújt ilyen részletes betekintést a nyomokkal való szöszmötölésbe.
A realizmusra fektetett hangsúly, „dokunoir” mivolta ellenére A meztelen város messze nem száraz film. A két főszereplő karakterének apró nüanszai (egy-két ugratás itt, néhány poén ott, gyors betekintés a családi háttérbe amott) élettel és szenvedéllyel töltik meg a történetet, és a hozzájuk beszélő, őket bíztató narrátor is szimpátiára készteti a nézőt – egy pillanatig még a fináléban reménytelen helyzetbe kerülő kegyetlen gyilkossal szemben is. Különösen furfangos a halott femme fatale, Jean Dexter figurája. Noha a cselekmény nem kínál különösebben rafinált megoldásokat és váratlan fordulatokat, az, ahogy a fiatal, gyönyörű nő az ügy fokozatos felgöngyölítése során ártatlan, szegény áldozatból lassan az életet vadul habzsoló éjszakai pillangóvá, végül pedig a férfiakat a lába közével manipuláló, egy ékszerrablás-sorozat középpontjában álló, mindenki mást is magával rántó ribanccá válik, elemi erővel húzza alá a noir klasszikus „mindenkinek van valami vaj a fején” motívumát. És mindeközben a város csak figyel. Szenvtelenül követi az eseményeket, és hatással van mindenkire, de rá nincs hatással senki és semmi, nem számít sem élet, sem halál. Elvégre ez csak egy a nyolcmillió történet közül, és pár nappal később az utcaseprők már mint elfeledett szemetet szedik össze a lefolyónyílásokból a Jean Dexter meggyilkolását címlapsztoriként közölt, ronggyá ázott újságokat. <
Ma lett volna a film magyarországi mozibemutatója, ám a Martyrs-t a Nemzeti Filmiroda Korhatárbizottsága az "X"-kategóriába sorolta. A bemutató elmarad. -- W. F.
Várható volt, hogy a franciák idővel beszállnak a buliba. A horrorfilm extremizálódása és a torture porno (becenevén: gorno) megjelenése szinte az összes a műfajban jelentős nemzet filmgyártásában számottevő trend: hogy a japánok talán vadabbak nyugati kollégáiknál, az ma már nem lep meg senkit, de a brit horror új hulláma (különös tekintettel az Eden Lake vonatkozó jeleneteire), Greg Mclean áldásos tevékenysége Ausztráliában, és persze a splat pack tengerentúli különítményének gyöngyszemei mind azt bizonyítják, hogy a splatterfilmnek van jövője a Hullajó után is. Igaz, a rajzfilmszerűség helyére betolakodott a naturalizmus, de ki bánja? Ám a globális trend mellett a kortárs francia horrornak már fesztiváljáró kollégáik is megágyaztak, még az ezredforduló idején: az új francia extrémek (Noé, Breillat, Chereau) munkái között ott találjuk A betolakadó és a Martyrs közvetlen előképeit, arról nem is beszélve, hogy a horror már e prominens társaságban is felütötte vérmocskos fejét – gondolok itt Claire Denis Kínzó mindennapokjára és Alexandre Aja Magasfeszültségére.
Pascal Laugier filmje jelenleg az egyetlen mozi, ami jó eséllyel letaszíthatja A betolakodót anyjukból kivágott magzatokkal körberakott trónjáról: a Bustillo-Maury páros a Geeken is méltatott brutálkodásához képest a Martyrs meglehetősen barokkos kompozíció, annak ellenére, hogy párdarabjához hasonlóan kevés szereplőt mozgat lényegében egy helyszínen. Ami a fő különbséget jelenti, hogy Laugier-nek esze ágában sincs végigvinni a feminim bosszúfilm-alaphelyzetet: míg A betolakodó mindvégig ugyanaz a macska-egér játék marad, amibe újabb és újabb szerencsétlenek keverednek bele, addig a Martyrs kb. húszpercenként irányt vált. Ezáltal a sokkolás már nem csak az erőszakjelenetek, hanem a nézői elvárások pofánrúgásának eredménye is: az ív e röpke másfél órában a Hívatlanok és a Funny Games villámgyors megidézéstől hajlik a Jeanne d'Arc és a Za ginipiggu-széria bájos szintéziséig, ami már magában kimeríti az eklektika fogalmát. Persze kérdés lehet, hogy a forgatókönyv a kikristályosodott előzetes koncepció hiánya miatt vonaglik jobbra-balra, vagy ez maga a koncepció: mikor már egyértelműnek tűnik az útvonal, rántsunk egyet a kormányon. (Megjegyzés: a harmadik etalonfilm lehetne a 2007-es Frontière(s), de nem lesz, mivel Xavier Gens-nek már a Hitman előtt sem sikerült nézhető mozit összehoznia – attól függetlenül, hogy ócska TCM-utánérzésének felütése lényegében megegyezik A betolakodóéval.)
Míg a Wolf Creek esetében a csonkolásokba belefáradt néző olykor-olykor megpihentethette szemeit az ausztrál sivatag naplementéin, Eli Roth vagy Rob Zombie öniróniával teszik zárójelbe filmjeiknek brutalitását, a Fűrész-széria pedig az indusztriál-klipesztétika szűrőjével segíti a kreatív killektől való távolságtartást, addig a franciák nem hagynak szusszanásnyi pihenőt vagy reklámszünetnyi egérutat sem. Míg A betolakodó fokozatosan gyűrűzött a finálét jelentő – némileg önparódiába hajló – gorefest felé, addig a Martyrs már első perceitől kíméletlen mind nézőivel, mind szereplőivel szemben. Bár minden ízében esztétikus (tekintsük ezt a trend francia mutációján jól észrevehető művészfilmes hatásnak, végülis csak az amcsi prolik nőttek fel Godard helyett Herschell Gordon Lewis-on), Laugier filmje a lehető legpofátlanabb exploitation, mely tüntetőleg még akkor is tolja a néző arcába őrületét, amikor az már szeretné leszakítani tekintetét a mozivászonról. De persze nem tudja. Mármint a néző, leszakítani.
Laugier filmjével elkészült a gorno enciklopédiája és manifesztuma. A mártíromság által a rendező rátalált a lehető legfrappánsabb metaforára, mely immár visszamenőleg is ott lebeg a filmcsoport tagjai felett: a kínzások – a Moteltől a Sziklák szeméig – misztikus aktusok, melyeknek elsődleges célja, hogy a transzcendenciára éhes néző a szakadó hús tengerén keresztül közelebb kerüljön a megvilágosodáshoz. A Martyrs megfeszített hősnője a kortárs exploitation vértanúja, aki elődeihez hasonlóan test és lélek titkait ígéri a hiénaként gyülekező kíváncsiskodóknak, de végülis nem ad mást, csak üveges szemeket és puszta attrakciót. De nekünk, halandóknak, ennyi épp elég.
Giant Robot Fans, unite! Szűnni nem akaró missziós kényszeremben, amellyel mindenkit meg akarok téríteni a mechák vaskebelére, prezentálom ezt a legújabb trailert. A Gundam Unicorn-t nem a szokásos sorozatformátumban kapja képébe a közönség, az epizódok napvilágra kerülése között több mint fél év is eltelik, a Unicorn-széria második epizódja október végén jön majd ki. Addig is itt az előzetese, amely azzal indít, amivel az első résznek vége lett.
Bár csak egy rajongó dobta össze, a hatása megvan. Nem tudom mikor élveztem/röhögtem ennyire egy traileren :)
Rock ügynöke olyan ügyességgel választja ki a lehető legrosszabb szerepeket ügyfele számára, hogy ez a fajta hozzá-nem-értés már-már tiszteletre méltó. Pedig Dwayne Johnson (=Rock) jobb, szebb karriert érdemelne. Ez a film is fasza b-akciósan fest, ám ettől függetlenül, karrierjének ezen a szakaszán Johnsonnak nem itt kellene tartania.
Akciófilm rég volt ilyen intelligens, ötletes és szórakoztató: Christopher Nolan mesterséges álmokon átívelő, esztelenül vad hajszára küldi Leonardo DiCapirót, mi meg csak markoljuk a szék karfáját, és lassan azon gondolkodunk, hogy nem álmodunk-e mi is. Elvégre egy hollywoodi blockbuster az utóbbi évek tapasztalatai alapján nem lehet ilyen okos és ilyen mesterien átgondolt. De hiába csipkedjük magunkat: Nolan tíz év alatt fogant álma magával ránt, magába zár, és nem csak az adrenalint pumpálja fel, hanem az agyat is megdolgozza.
Dom Cobb (DiCaprio) abból él, hogy csapata segítségével emberek titkait lopja el – akkor, amikor a tudatalatti a leginkább sebezhető, azaz álom közben. Új ügyfele, Saito (Ken Watanabe) azonban nem „kivonással”, hanem az ellenkezőjével bízza meg: üzleti riválisának agyába ültessen el egy ötletcsírát, ami majd arra készteti, hogy feldarabolja vállalatbirodalmát. Cobb és társai kieszelnek egy bonyolult tervet a küldetés teljesítésére, de nem csak a célpont tudatalatti biztonsági rendszerével, hanem Cobb saját múltjának álmokba beférkőző és azokat korrumpáló személyes kísérteteivel is meg kell küzdeniük.
Mind az álmok kollektív átélése, mind a „lehet, hogy nem a való világban élünk” problémaköre réges-rég túl van azon, hogy eredetinek nevezhessük (a rendező többek közt a Mátrixot, a 13. emeletet és a Dark Cityt is megjelölte ihletforrásnak), de Nolan nem is csinál úgy, mintha ő találta volna fel a spanyolviaszt. Ahelyett, hogy megpróbálná csavarokra épített csavarokkal, és a sztori mögött megbúvó gondolatisággal lenyűgözni a kinti hőségből a hűs moziterembe menekülő nézőt, vállalja, hogy „csak” egy szórakoztató popcornfilmet készített, amiben a 170 milliós költségvetésből bőven futotta a nagyszabású akciójelenetekre. Amiben Nolan a leginkább különbözik pályatársaitól, az az, hogy nem gondolja úgy, hogy egy szórakoztató popcornfilm nyugodtan lehet üres, fantáziátlan és ostoba, amíg elég gyakran követik egymást elég nagy robbanások. Az egy heist-film szerkezetét, egy Philip K. Dick-regény képzelőerejét és egy James Bond-film intenzitását magáénak mondható Eredet rafinált, sokrétű cselekményszövése, a főhős és halott végzet asszonyaként felbukkanó feleségének sötét múltja, és az álmokkal kapcsolatos koncepcióból kivirágzó rengeteg apró, roppant hatásos ötlet hosszú idő után talán visszavezeti az amerikai kommerszt oda, ahol még az akció állt a történet szolgálatában, és nem fordítva.
Nolan a tőle már megszokott precizitással dolgoz ki minden apró részletet, és ahogy egyre jobban elmerülünk ebben a világban, ahol már a tudatunk legmélyére elzárt titkok sincsenek többé biztonságban, nem csak az akciók lesznek egyre epikusabbak és pörgősebbek, hanem egyre többet és többet tudunk meg az álmok kizsákmányolásának természetéről és drámai következményeiről, és mindez egyre bonyolultabb struktúrában tárul elénk. A három, sőt, végül négy különböző álomszinten szimultán játszódó finálé egy őrült, félórás hullámvasút, ami mind ötleteit, mind kivitelezését illetően a filmes kreativitás netovábbja, más szóval az, amit úgy hívunk: mozivarázslat. Pedig az Eredet sem tökéletes: a felesége gyilkosát kutató Leonardtól az alvilágot ostorozó Batmanen át a halálig rivalizáló bűvészekig, Nolan megannyi megszállott főhőse közül pont Cobb képes a legkevésbé rábírni a nézőt a helyzete átérzéséhez szükséges emocinális befektetésre, és ezt nem a szokás szerint remeklő DiCaprio számlájára kell írni (ahogy az igencsak illusztris színészgárda által életre keltett mellékkarakterek sem sokkal többek érdekes vázlatoknál, akiket leginkább csak munkájuk természete határoz meg). Ennek ellenére a film még ezen a téren is bőven több, mint az átlag nyári blockbuster, és most már végképp kijelenthetjük: ha csak néhány hollywoodi rendező gondolkodna és álmonda hasonlóképp, mint Nolan, sokkal ritkábban jönnénk ki a moziból úgy, hogy az elmúlt két órában a légkondi volt a legnagyobb pozitívum.
Pjotr Hrumov visszatér az összefogott Gyenge Fajok által rábízott felderítő küldetésből: az emberhez megszólalásig hasonlatos geometerek nem voltak képesek átprogramozni őt a Barátság ideológiájára, ám olyan ismeret birtokába jut, ami még ennél a régi-új ideológiánál is félelmetesebb, hiszen egy olyan isteni hatalmú entitás létezésére derül fény, mely elől még a geometerek is fejvesztve hurcolták át teljes naprendszerüket a galaxis egy távoli sarkába. Az Árnyék teljes világokat ural, melyek képesek dacolni még az Erős Fajok alkotta Konklávéval is, így amikor a Konklávé fenyegetésnek ítéli a kapcsolatfelvételt a geometerekkel és az alari hadiflotta megindul a Föld felé, hogy atomjaira robbantsa, a volt űrkamionos úgy dönt, a Galaxis Magjában próbál szerencsét, hogy megfejtse az Árnyék titkát és elodázza az emberiség pusztulását még legalább egy könyv erejéig.
Lukjanyenko ezúttal ügyesen átugorja a különböző új egzotikus idegen lények teremtésének problematikáját és egyúttal a Star Wars-effektust is, Pjotr Hrumov/Nik Rimer pilóta újfent emberekkel találkozik a mindenható erő befolyása alatt álló Belső Mag bolygóin. Az Eredendő Föld ötlete ugyan nem túl eredeti (sic!), de a célnak tökéletesen megfelel, hiszen itt leginkább a főhős belső utazásának lehetünk szemtanúi: a minden bolygón jelenlévő energiagócok, a Kapuk egészen pontosan olyan világra transzportálják a rajtuk áthaladókat, amilyenre tudat alatt vágynak, így kerül felfedezőnk először egy teljesen értelmetlen háború kellős közepébe, amit növénylények vívnak a planéta teljes mocsárvilággá alakításáért az orosz berepülőpilótákra hajazó (hiszen a Kapu pontosan a delikvens emlékeiből választja ki a legmegfelelőbb célállomást) szedett-vedett társasággal, akik egész életüket (és halálukat) az asszimiláció elleni harcnak szentelik. Pjotr hamarosan szembeszáll a hadsereg fekete-fehér világlátású parancsnokával, így következő állomása szükségszerűen egy békés, rusztikus utópia, ahol egy háborútól megcsömörlött katona családjánál kap szállást. Az előző kötet narrációjának szövegébe többé-kevésbé belesimult társadalmi-filozófiai fejtegetés itt sajnos durván az arcunkba ugró háborúellenes moralizálásba fordul, feleslegesen túlírt epizódokkal. Lukjanyenko ugyan erőrukkol néhány újabb ötletsziporkával, hiszen a kualkuák természetének revelációjához hasonló felfedezést teszünk a számlálókkal kapcsolatosan is, hősünknek minden meggyőzőerejét latba kell vetnie, hogy rábírja az intelligens geometerhajót az együttműködésre és érdekes dilemma elé kerül, amikor döntenie kell, hogy Nik Rimer-énjének világát menti meg (a geometerek minden erőfeszítése ellenére) vagy pedig a saját szülőbolygójáét, ám ez messze elmarad az Ugrás az űrbe feszes cselekményébe préselt ideahalmazától.
Olybá tűnik, hogy Lukjanyenko kissé kifulladt a könyvek végére és talán tényleg jobb lett volna, ha egy kötetre rántja össze a cselekményt és némileg húz a szövegen, de még így is magasan lekörözi az utóbbi évek magyar sci-fi próbálkozásait (nem mintha ez olyan hatalmas fegyvertény lenne). Nem olvastam még ugyan az Őrség-könyveket, de mivel azok pár évvel később születtek, erősen bizakodom benne, hogy ezt a hibát ott már nem követte el.
Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2010
Fordította: Weisz Györgyi
Eredeti cím: Zvjozdnüj teny (Star Shadow)
Oldalszám: 408 oldal
Most hogy az MGM pénzügyi zsenijei sikeresen tönkretették saját cégüket és vele együtt természetesen a Bond-franchise-ot is, malmozva várhatjuk, mikor készül legközelebb Bond-film. Szerencsére videojátékokra még éppen hogy van matéria, íme a legújabb, amely a 3PS-shooter és az utóvezetéses-ügyességi stílusok keveréke lesz.
Időről időre nem árt felhívni a figyelmet, hogy a Geekznek van egy külön fóruma is - a jobbszélső sávban természetesen állandóan ott a reklámja -, és az aktivitása nem elhanyagolható, sőt, azt is ki lehet róla jelenteni, hogy a legszínvonalasabb filmes fórum kis hazánkban (bár a filmek mellett kismillió egyéb témát is kitárgyalnak a tagok.) Nézz be reája!
X-Men: Second Coming #2
Történet: Zeb Wells, Mike Carey, Chris Yost, Craig Kyle, Matt Fraction
Rajz: Ibraim Roberson, Esad Ribic, Greg Land, Terry Dodson
Kiadó: Marvel Comics
Rég élveztem úgy X-Men történetet, mint most a Second Comingot. A Messiah Complex folytatása, elődje példáját követve, egy nem túl komplikált, viszont annál pörgősebb és szórakoztatóbb akció-kaland, tele meneküléssel, küzdelemmel, halállal, veszéllyel, monumentalitással és időutazással – miközben természetesen a tét nem kisebb, mint a mutáns faj jövője. Az X-franchise jelenlegi írógárdája piszkosul jól összerakta ezt a 14 részes crossovert, aminek a gyökerei még az itthon is megjelent Mutánsvilágig nyúlnak le. A cselekmény Hope, a hosszú idő után született első mutáns körül bonyolódik, akivel Cable a Messiah Complex végén menekült el a jövőbe, hogy megóvja őt, fajának talán utolsó reménységét, a rá vadászó ellenségektől – most visszatér vele a jelenbe, de ezek az ellenségek elszántabbak, mint valaha. Az utolsó előtti rész (X-Force 28) már letudta a mutánsok és a fajirtók végső összecsapását, és nem is akárhogy: a mindent eldöntő csatában végre teljes egészében manifesztálódtak Hope képességei, és bár nem történt semmi olyan, amire nem számítottunk, a szereplők reakciói, arckifejezései és tekintetei (Mike Choi rajza és panelstruktúrája fantasztikus) érzelmileg is csúcspontjára juttatták a sztorit. Minden jog szerint ez volt a Second Coming fináléja, míg a most tárgyalt utolsó szám valójában egy antológiaszerű epilógus, amiben a crossover írói az események következményeit taglalják egy-egy karakter szemszögéből.
Zeb Wells a csata utáni rendrakásról, a sérültek ellátásáról mesél, a végén megszellőztetve egy furcsa kapcsolat lehetőségét Hope és Magneto között – remélhetőleg ebből lesz is valami, mert ez egy kifejezetten érdekes koncepció. Mike Carey-nek jutott Cable temetése (egy szuperhős végső búcsújáról írni sosem egy hálás feladat – túl sok a buktató, és Carey se nagyon tud mit kezdeni a helyzettel a szokásos kliséken túl), és egy kicsit erőltetettnek ható konfrontáció Küklopsz és Vadóc közt, ami valószínűleg megint egy új irányba löki utóbbit, a szerző kedvenc karakterét. A 28. számmal sajnos véget ért X-Force írópárosa, Chris Yost és Craig Kyle Rozsomák köré építi a rövidke sztorit: a kanadai kaszaboló vedli a sört barátja, Árnyék halálának következtében, majd elbeszélget kicsit Viharral és Küklopsszal – természetesen az X-Force-ról, amiről immár mindenki tud, és senki nem örül neki, hogy a mutánsok vezetője létrehozott az X-Menen belül egy titkos orgyilkos egységet. A dalnak ezzel vége, de Yosték jól ismerik Rozsomák karakterének mozgatórúgóit: ha úgy érzi, hogy valamit meg kell tenni, akkor meg is teszi, minden és mindenki más le van szarva. A füzet utolsó részében Matt Fraction foglalja össze gyorsan a Second Coming legfontosabb következményeit: új mutáns születések és… Főnix. Erről többet egyelőre jobb nem mondani. Vagyis ez a képregény legalább annyira az ezután induló történetek bevezetése, mint a crossover lezárása (az utóbbi években ez a divat: nem lehet elvarrni a szálakat egy esemény végén, sőt, el kell kezdeni újakat szőni), és az alapján végre reménykedhetünk, hogy talán jó irányt vesz majd a Second Coming előtti egy-két évben erősen gyengélkedő X-franchise. Elvégre feldobtak most egy rakás labdát. Ha csak a felét ügyesen leütik, már elégedettek lehetünk.
The Death of Dracula
Történet: Victor Gischler
Rajz: Giuseppe Camuncoli
Kiadó: Marvel Comics
A Twilightnak köszönhető vámpírhisztéria mindenhova beszivárog, és a divatnak semmi, ami mainstream, nem állhat ellen. Mikor máskor döntene úgy a Marvel, hogy itt az ideje egy nagy, vámpíros sztorinak? Annak ellenére, hogy a kiadó univerzumában a vérszívók (Penge ide, Dracula oda) soha nem játszottak fontos szerepet. De most fognak: Victor Gischler erre az alkalomra előteremtett a semmiből egy egész vámpírcivilizációt, tele különféle kasztokkal és „alfajokkal” (kisállatok vérén tengődő, éhező látnokoktól kőkemény harcos törzsik van itt minden), és hirtelen meg akar győzni minket arról, hogy ezek a misztikus, már rég klisészámba menő rémek a Marvel világának új nagy mumusai lesznek. És bármilyen furcsa, sikerrel is jár. A vámpírok új státusza annak lesz köszönhető, hogy Dracula egyik fia megunja a sötétségben bujkálást, és úgy dönt, átvezet pár karót a trónon csücsülő apja szívén, hogy átvegye tőle az irányítást, és elhozzon egy új, dicsőséges kort a vérszívók számára. Egy olyan kort, amiben nem csak, hogy nem kell többé bujkálniuk, de egyenesen képesek lesznek fényes nappal is járni a világot. Dracula halálát természetesen egy gyors és brutális hatalmi harc követi – a vámpírok háromfelé szakadnak. Egy csoport az apagyilkos fiú, Xarus mellé áll, egy másik Xarus testvére, az új rendet ellenző Janus háta mögött sorakozik fel, a harmadik pedig ül a seggén, amíg eldől, ki lesz az új vezér. Gischler a Xarus és Janus közti testvérkonfliktusra fűzi fel a cselekményt, de a karaktereket illetően nem erőlteti meg magát túlságosan – persze nincs is rá ideje. Egy one shot nem elég arra, hogy egyszerre bontson ki egy féltucatnyi érdekeltség által vívott harcot és egy rakás karaktert, így Xarust és Janust mindössze az elérni kívánt cél definiálja, az, hogy mi és hogyan motiválja őket, egyelőre homályban marad. Az eseményeket azonban Gischler kellő vérbőséggel, brutalitással és lendülettel ábrázolja, és a karakterek hiányosságaiért valamelyest kárpótol a különböző vámpírkasztok meglepően érdekes és ötletes bemutatása. És nem utolsósorban: Twilightban gyökeredző trend ide vagy oda, ezek a vámpírok nem sóhajtozó, őgyelgő szépfiúk, hanem sötét, félelmetes szörnyalakok. Ez persze köszönhető Giuseppe Camuncolinak is, akinek komor, nyers képi világa nagyban hozzájárul a hamisítatlan horrorhangulat megteremtéséhez – ehhez egyébként nem árt, hogy a Marvel Univerzum egyetlen szokásos szereplője sem bukkan fel a képregényben, azaz nincsenek szuperhősök, ez alapján a füzet alapján az egész sztori játszódhatna egy teljesen más világban is. De persze nem: mert indul a Curse of the Mutants című történetfolyam, amiben az itt bemutatott vámpíroknak az X-Menbe törik bele a foguk (ld. lejjebb: X-Men #1).
Fables #96
Történet: Bill Willingham
Rajz: Mark Buckingham
Kiadó: Vertigo Comics
Mivel Bill Willingham sorozatáról hihetetlen módon most először lesz szó a GeexKomix hasábjain (persze nem, csomószor volt már róla szó, nem az én hibám, hogy nem emlékeztek rá), néhány alapinformációval kezdem – de azért nem túl alappal, mert aki még most sem tudja, hogy mi is az a Fables, az hagyja el a barlangját, kösse be az internetet, és nézzen szét kicsit a világban. Az otthonaikat lerohant rejtélyes Adversary elől a mi világunkba menekült mesehősök első nagy és hosszú megpróbáltatása véget ért, amikor a War and Pieces című sztoriban végre legyőzték ellenségüket, vagyis Gepettót, Pinocchio apját, és átvették az irányítást masszív, világokat magában foglaló birodalma felett. Ezután következett a dögunalmas és zagyva The Great Fables Crossover, amit minden jóérzésű rajongó szeretne elfelejteni és meg nem történtté tenni (inkább volt egy pofátlan Jack of Fables marketingkampány, mint egy ténylegesen élvezetes Fables-sztori), azóta pedig tudjuk, ki a hősök következő nagy antagonistája: a rejtélyes, és nagyhatalmú Mr. Dark, aki a birodalom fogságában sínylődött, míg annak bukásával ki nem szabadult, ezzel egyszersmind földig rombolva Fabletownt. A mostani sztorinak azonban kevés köze van a sorozat új gonoszához. A Rose Red a Blue Boy halála után mély depresszióba és önsajnálatba süllyedt Rose és nővére, Snow White részletes háttértörténetét, felcseperedésüket, kényszerű elválásukat, felnőtté érésüket, kapcsolatuk alakulását meséli el. A Fablesnek mindig is az volt az egyik legnagyobb fegyverténye, hogy Willingham képes folyamatosan új és új oldalról megmutatni azokat a karaktereket, akiket pedig elvileg már nagyon jól ismerünk. Vagyis ha előre akarja mozdítani a cselekményt, nem hoz be varázsütésre új figurákat, hanem a már meglévőeket helyezi némileg új megvilágításba – ami ritka erény (emlékezzünk csak, milyen magasságokba röpítette az A Good Prince-ben a szimpatikus balfék, Flycatcher karakterét). A Rose Redben a két testvér meglehetősen antagonisztikus kapcsolatának okaira világít rá, miközben célja nyilvánvalóan az, hogy a múlt felbolygatásával talpra állítsa a lelkileg a béka segge alatt vegetáló címszereplőt, és új célt, értelmet adjon neki. A flashbackekben, azaz az „eredettörténetben”, Willingham természetesen a hősök klasszikus meséjét forgatja ki, a hét törpe otthonába kerülő Snow White-ot például a házigazdák rabszolgamunkára, és esti „szórakoztatásra” használják, a testvérpár hercegekkel való házassága pedig meghiúsul szülői machinációk miatt (az író itt egy figurává mossa össze Grimmék két Snow White-ját). Míg arra várunk, hogy a Mr. Dark-sztori igazán kibontakozzon, a Rose Red tökéletes szórakozás, és következetes továbbvitele a karakterek sorsának és kapcsolatuk alakulásának – mint mindig, egy élmény olvasni, Mark Buckingham szimpatikus vonásokkal és gazdag színvilággal jellemezhető képei pedig tökéletesen illenek az összképbe.
Scarlet #1
Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Alex Maleev
Kiadó: Icon
A Scarlet a Marvel jelenlegi „főírója”, Brian Michael Bendis első szerzői sorozata a 2000-ben indult (és máig futó) Powers óta – partnere pedig Alex Maleev, akivel sokadszor dolgozik együtt első közös munkájuk, a Daredevil óta. Egy ilyen alkotóduóra pedig, naná, hogy felfigyel az ember. Ráadásul a Scarlet koncepciója elég érdekes lenne anélkül is, hogy ilyen nagy nevek állnak mellette – bár ennek a koncepciónak az első szám után még csak az egyik aspektusa egyértelmű az olvasó számára. Bendis lebontja a képregényben azt a bizonyos negyedik falat, azaz címszereplője közvetlenül az olvasókhoz beszél, nekik meséli el a történetét, és őket próbálja meggyőzni igazáról. De az író nyilatkozatai és a karakter utolsó oldalon tett kijelentése alapján úgy tűnik, a Scarlet ezt a nem gyakran alkalmazott, de jól ismert narratív technikát egy fokkal tovább viszi majd a szokásosnál – hogy hogyan, azt majd meglátjuk. A másik, ami miatt ez a képregény érdekes lehet, az a témája. A sztori szerint a címszereplő egy egyszerű, fiatal lány, aki éli az életét, tanul, dolgozik, pasizik, míg barátját egy korrupt rendőr holmi piti bosszú okán agyon nem lövi, aminek egyetlen következménye az lesz, hogy a férfit a médiában helyi drogbárónak, a zsarut pedig hősnek könyvelik el. Scarletet természetesen padlóra küldi a tragédia, de sokakkal ellentétben ő feláll, és úgy dönt, hogy visszavág. Ez eddig egy sokadik megtorlós-szuperhősös-bosszúvágyas marhaságnak tűnik… és a baj az, hogy az első rész alapján az is. Bendis persze remekül tud történet mesélni, és karaktert írni (három, az életét ötletesen címszavakba foglaló oldallal képes közel hozni az olvasóhoz Scarletet), így a kivitelezésre nem lehet panasz, de annak a koncepciónak, ami a sorozatot majd igazán érdekessé teszi, teheti, még legfeljebb az írmagját látni csak. Scarlet ugyanis a sztori szerint nem egyszerűen önbíráskodó lesz, tetteivel, a kicsavart, igazságtalan világ elleni harcolni akarásával egy amerikai forradalmat indít majd el. Szándéka szerint Bendis ezt a forradalmat, és az országnak az erre adott reakcióját mutatja be, alapul véve mindazt a dühöt, elégedetlenséget és keserűséget, ami a legtöbb emberben megvan, köszönhetően annak a korrupt, romlott világnak, amiben élünk. A kérdés, ami az egészet izgalmassá teszi: mi történik, ha mindezt az emberek nem fojtják el többé, és nem is csak tüntetésekben eresztik ki a gőzt? Az első szám egyetlen nagy hibája, hogy ezt a koncepciót nem teszi nyilvánvalóvá – és aki nem tud róla, az könnyen elintézheti egy vállvonással a Scarletet, mint egy újabb önbíráskodós thrillert (talán nem ártott volna in medias res kezdeni a sorozatot, egy flashfordwarddal, csak hogy tudjuk, mi vár ránk). Persze még akkor is ott van Alex Maleev, akinek gyönyörűen egyedi, érzelmekkel teli rajzstílusába nehéz nem beleszeretni. Teljesen levetkőzte az egyébként szintén tetszetős Spider-Woman (legutóbbi Bendisszel közös munkája) műviségét, és most először maga vállalta el a színezést is – az eredmény lélegzetelállító, ez az egyik, ha nem a legszebb munka, amit Maleevtől valaha láttam. Már csak ezért is megéri Scarlettel maradni.
Superman #700
Történet: James Robinson, Dan Jurgens, J. M. Stracyznski
Rajz: Bernard Chang, Dan Jurgens, Eddy Barrows
Kiadó: DC Comics
Legfőbb ideje a váltásnak: a Superman címek színvonala meredeken zuhan egészen azóta, hogy Geoff Johns otthagyta a franchise-t, és ez meglátszik az eladásokon is. Az olvasóknak, velem az élen, láthatóan baromira elegük van már az egymást pihenő nélkül, agyatlanul követő, unalmas megaeseményekbe csomagolt univerzális haddelhaddokból, kriptoni inváziókból és kormányösszeesküvésekből. Az utóbbi két év koncepciója a franchise-nál annyi volt volt, hogy a füzetek legyenek minél nagyobbak, színesebbek, látványosabbak, és minél nagyszabásúbb események kövessék egymást bennük – ennek a pózőrködésnek pedig minden más (karakterek, történet, hangulat) súlyos kárát látta, így a végeredmény egy bombasztikus cselekményfolyam lett, egy egyértelmű kudarc. És most, a jubileumi 700. résszel a kiadó végre behúzta a kéziféket. A képregényben három rövid történet kap helyet, és mindhárom inkább csendes és emberi, mint epikus és szuperhősös. Az első a The Comeback címet viseli, és ez James Robinson búcsúja a sorozattól (nem akarnak könnyek szökni a szemembe…) – ez a kis ujjgyakorlat, amiben Superman végre visszatér a Földre hosszú új kriptoni kiruccanása után, elkeni a Parazita száját, és (a lényeg) újra találkozik Loisszal, élvezetesebb, mint bármi, amit Robinson az Acélemberhez köthető sztorikban eddig írt. Talán mert ezúttal nem akar világokat rengetni, csak szépen elmesélni egy egyszerű történetet. Az utolsó kép a város fölött ölelkező Loisszal és Supermannel kifejezetten szép – és még csak nem is giccses (köszönhetően főleg a visszafogott színezésnek). A második sztori a veterán Dan Jurgens évekkel ezelőtt játszódó Geometryja, amiben a még újonc Robin egyedül szökik ki a gothami kikötőbe, hogy leckeírás helyett rosszfiúkat verjen, és végül hősünk halássza ki a tengerből, majd ráadásként kimenti Batman előtt is – de a Sötét Lovagot persze nem lehet átverni. Kellemes, jópofa, egészen vicces kis szösszenet ez, pont elég egy egyszeri szórakozáshoz. De a lényeg természetesen az utolsó, harmadik sztori, amivel J. M. Straczynski végre hivatalosan is átveszi a sorozatot: ezzel a 10 oldallal kezdődik az egyéves Grounded, ami az író szándéka szerint pont az ellentéte az elmúlt időszak grandiózus marhaságainak. A koncepció roppant szimpatikus és ígéretes. Az Acélember az Új Kripton-Föld háború után úgy érzi, eltávolodott a hétköznapi emberektől, akiknek életét és életmódját védeni hivatott – olyan sokáig pofozta helyre egyik globális fenyegetést a másik után, hogy nem ismeri már Amerikát, és az amerikaiakat – ezért most (ahogy a cím is sugallja) szó szerinti és átvitt értelemben is leszáll a földre, és végigsétál az országon, hogy újra kapcsolatba kerüljön a mindennapi világgal. Straczynski ezzel a gyökereihez akarja visszaterelni a karaktert, azokba az időkbe, amikor Superman még egyszerű bűncselekményekkel foglalkozott, és nem feltétlenül intergalaktikus inváziókat és óriásszörnyeket vert vissza. És ráadásként az író azt ígéri, hogy nem fog rózsaszín képet festeni a mai Amerikáról – ezt neki el is hisszük. Eddy Barrows pedig alkalmas társnak tűnik ehhez a koncepcióhoz, már ezen a prológuson is látható, hogy nagyon ügyesen képes ábrázolni az érzelmeket a szereplők arcán. Kicsi az esély rá, hogy a Groudned ne legyen emlékezetes.
Unknown Soldier #21
Történet: Joshua Dysart
Rajz: Rick Veitch
Kiadó: Vertigo Comics
Már tudjuk, hogy az utóbbi évek egyik legjobb Vertigo sorozata – sajnos idő előtt – véget ér a 25. számmal. És ugyan a legutóbbi sztori (A Battle of Little Note) pont csalódásnak bizonyult, ezzel a mostani egyrészessel a képregény megint a régi fényében tündököl. Sőt, aki esetleg még nem ismerné Joshua Dysart sorozatát, annak ez a minden korábbi sztoritól független, (hagyományos) főszereplő nélküli, azaz teljes egészében a saját lábain álló 21. szám tökéletes alkalom rá, hogy belekóstoljon, és kicsit rádöbbenjen, miért is siratják olyan sokan a megszűnését. A füzet az A Gun in Africa címet viseli, és ennek megfelelően egy Kalasnyikov géppuskáról szól, ami ráadásul maga kommentálja az eseményeket is – ez már önmagában figyelemre érdemes koncepció, és szerencsére az olvasóhoz beszélő fegyver ráadásul bőven több furfangos narratív fogásnál. A címszereplő, sok-sok millió társával együtt azért születik, mert szovjet katona „apját” a második világháború idején frusztrálja, hogy fegyvereik nem sokat érnek az országukat lerohanó németekkel szemben. A sors fintora azonban, hogy mire az első Kalasnyikov elkészül, a nagy világégésnek már rég vége, és a fegyverek a védelmezés és a felszabadítás helyett az agresszió eszközei lesznek szerte a világban (riasztó tényadat: naponta több mint ezer embert ölnek meg Kalasnyikovval). A címbéli géppuskának mindennek megfelelő a „személyisége” és a „moralitása”. Mivel azért készült, hogy öljenek vele, jéghideg tárgyilagossággal áll hozzá az emberéletekhez, amiket a segítségével kioltanak, nem zaklatja fel sem az, hogy egyik gazdája a másik után hal meg, sem az, hogy végül kisgyerekek kezébe adják (bár ezt némileg lealacsonyítónak éli meg). Ám mivel teremtője a béke kiharcolására és megőrzésére szánta, akkor a legelégedettebb, amikor évekig, alig használva, a védekezés avatárjaként pihen egy öreg farmer vállán. A fegyver átél népirtásokat, helyi konfliktusokat, totális polgárháborúkat, elefántvadászatokat és fosztogatásokat, és tisztában van vele, hogy egyszerre elnyomó és felszabadító, pusztító és védelmező – vagy pontosabban, hogy ezek egyike sem. Dysart a „főhős” évtizedeken átívelő afrikai útján keresztül bámulatos kreativitással és erővel puffogtatja el az egyébként ősrégi közhelyet: nem a fegyver a gonosz, hanem az ember, aki forgatja. Közben a háttérben, a szerkezetből kifolyólag csak vázlatosan, de hatásosan felfestett történelmi tabló úgy mellékesen többet mond el az Afrikában hosszú generációk óta tomboló erőszak állandóságáról, körforgásáról és természetéről, mint egy tucatnyi film vagy könyv együttvéve, ráadásul mindebbe még belefér némi keserű irónia is („It’s Kalashnikov against Kalashnikov”). Az utolsó oldal pedig, amin végül, mintegy statisztaként, feltűnik a sorozat főszereplője is, különös és katartikus: csak nem egy flashforwardot látunk a 25. számhoz? Rick Veitch is remek munkát végez, bár egy kicsit könnyedebb, az arcvonásokat és a rájuk kiülő érzelmeket tekintve itt-ott csaknem karikaturisztikus vonásokkal dolgozik, mint az Unknown Soldier állandó rajzolója, Ponticelli (ez a füzet nagyon látványosan érte kiált), még ha első látásra nem is üt el túlságosan az ő stílusától. Az A Gun in Africa 24 oldala Afrikáról, a háborúról, az emberről, és a moralitásról szól, és ezzel, bár nincs köze a sorozat tényleges történetfolyamához, mégis annak esszenciáját jelenti.
X-Men #1
Történet: Victor Gischler
Rajz: Paco Medina
Kiadó: Marvel Comics
Amikor legutóbb megjelent egy X-Men 1 című képregény, 1991-et írtunk. A füzetet Chris Claremont írta (az volt az utolsó sztorija, mielőtt 17 év után távozott a mutáns franchise-tól), és Jim Lee rajzolta – és több mint 8 millió példányt adtak el belőle. Ezt sem azelőtt, sem azóta nem tudta utánacsinálni egyetlen képregény sem, és persze, hol vannak ma már az ilyen számok… Gyanítom, a mostani X-Men 1 ehhez képest csak egy lesz a sok, havonta induló új cím közül (egyébként vicces, hogy az említett, 1991-ben elstartolt X-Men is fut még mind a mai napig, csak már X-Men: Legacy név alatt), amit a nem különösebben híres és kiemelkedő alkotógárda is jelez. Akárhogy is: Victor Gischler ennek a sztorinak ágyazott meg a fentebb említett The Death of Dracula one shottal, azaz a vámpírok világhódító hadjáratának a mutánsok fogják útját állni. Ööö… miért is? A baj a Marvel vérszívóival az, hogy a kutyát nem érdeklik, soha, sehol nem volt különösebb jelentőségük (talán leszámítva a tavalyi Captain Britain sorozatot), ezért nincs tradicionális ellenségük sem a hősök között (már ha eltekintünk Pengétől, aki, valljuk be, szintén nem zavar túl sok vizet). Így most valami oknál fogva az X-ek nyakába varrták őket. És ugyan alighanem mind emlékszünk még az itthon elsőként megjelent X-Menre, amiben Dracula Vihar vérét szívta – erre utalnak is a mostani sztoriban – de ennél sokkal több kapcsolat nincs a mutánsok és a vámpírok közt. Hogy ez mennyire bizonyul szerencsés párosításnak, az majd elválik, mindenesetre a Curse of the Mutants első része alapján egy egészen korrekt sztorival állunk szemben. Gischlernek szerencsére vannak pofás ötletei, ezt már a The Death of Draculában is láthattuk, és most a vámpírfertőzésnek egy olyan formájával állt elő, amire, amennyire én tudom, még nem gondolt senki: egy vérszívó öngyilkos merénylőként robbantja fel magát egy tér közepén, így juttatva el a vérét a körülötte állók szemébe, szájába, pórusaiba. Így fertőződik meg Jubilee is, aki hosszú, nagyon hosszú idő után végre ismét fontos szereplője egy X-Men képregénynek (annak ellenére, hogy a Mutánsvilág eseményei következtében ő is elveszítette a képességeit). Azt ugyan nem tudom, mióta barátok ők Pixie-vel, de annyi baj legyen… A történet eddig érdekes, lendületes, és kétségkívül van benne potenciál, az pedig, hogy láthatjuk Rozsomákot vámpírokat kaszabolni, már eleve nem egy rossz kiindulási pont. Ami viszont inkább negatívum, mint pozitívum, az Paco Medina képi világa: alapvetően tehetséges rajzoló ő, a szuperhősökhöz nagyszerűen ért (a duplaoldalas kép, amin Rozsomák egy vámpír-házban áll, háttérben Angyallal és Pixie-vel, baromi hatásos), de egy ilyen horrorisztikus téma egyáltalán nem az ő asztala. Ha egymás mellé teszem a The Death of Draculát és ezt, a vámpírok ábrázolásában és a hangulatban tapasztalható különbség óriási. Ráadásul a színező is jóval világosabb árnyalatokkal dolgozik, mint kellene – ide bizony sötétebb tónusok, nyersebb vonások illettek volna.
Fesztiválszezon van, jelenleg is a fél szerkesztőség vagy a Balaton Sound utóhatásait kezeli, vagy már lent van Orfűn az EFOTT-on. Velük együtt a marketingszakma által különösen kedvelt 18-35-ös korosztály is inkább valami kellemesebb helyen tölti a kánikulai napokat, mintsem a még éjjel is forróságot lehelő betonrengetegben - vagy adott esetben a jégverem klímájú mozitermekben. A filmforgalmazók és marketingesek ezekben a napokban - hacsak nem ők is fesztiváloznak vagy vizisíelnek a Fertő-tavon - szomorúan ülnek az irodában: a légkondícionáló lefagyasztja a fejüket, lábukat égeti a háromrétegű thermoüvegen is átütő erejű nap, és arra gondolnak, vajon mit is lehetne csinálni, hogy a júliusi teljesítményértékelő-értekezleten ne égjenek le jobban, mintha otthon felejtették volna a naptejet az adriai vitorlázásra menet. Ilyenkor a nagyköltségvetésű sikerfilmek már be vannak táblázva, de a közbeeső heteket kénytelenek azzal kitölteni, ami éppen kezük ügyébe akad. Erre a célra pedig bolondbiztos módszer, ha kikeresik a "Romantikus komédia" varázsszót az Excel táblázatban. A romantikus komédia olyan, mint a Neogranormon: bármilyen bőrbetegséget eredményesen kezel - a leégés ellen pedig nem is kell más. Az istenített "célcsoport" úgy sincs a városban, tehát befűzik a szülőket - meg azokat, akik elmúltak harmincöt évesek, így számukra nem léteznek, és máris itt az Újrakezdők - A Világ Leghosszabb És Legértelmetlenebb Alliteráló Alcímű Alkotása.
Emlékeznek még a Kedves Olvasók, a Spancserekre? Nem baj, ha nem: annak idején a filmet azzal hirdették, hogy ez a világ első Bromantic Comedy-je - ezzel a nehezen lefordítható szójátékkal utaltak arra, hogy itt bizony két egynemű ember szexualitástól mentes romantikus kapcsolatára épül a film. (Ez az, amit a régi világban barátságnak hívtak.) Az Újrakezdők ennek megfelelően ismét a műfajba tesz valami egzotikusat, így jött létre a MILF Comedy (Ezt nem fordítom le). Valahogy úgy kell a dolgot elképzelni, mint amikor a Diploma előttbe beledaraboljuk Carrie Bradshawt - aki mint tudjuk, tudja milyen a jó szex, vagy nem fél írni róla. Történetünk akár a Született feleségek egyik epizódja is lehetne: Sandy (Catherine-Zeta Jones) a Tipikus Kertvárosi Negyvenes Anyuka Főszereplő egy napont a Termékelhelyezett Népszerű Számítógépen meglátja férjét, amint éppen a szomszédasszonnyal… de ezt inkább az Olvasók képzeletére bízom. Kábé három perc alatt el is válik tőle, és két gyerekével beköltözik New Yorkba, hogy új életet kezdjen. Hamarosan össze is hozza az élet a Tipikus Huszonéves Szüleivel Élő Zsidó Férfi Föszereplővel (Justin Bartha), aki előbb bébiszitteri (lásd a borzalmas alcímet) majd szeretői státuszba kerül. Persze ott van az a fránya korkülönbség, szóval nem lesz egyszerű az életük. Teszem hozzá, a miénk sem, ha végignézzük.
Nem tudom hol siklott igazán félre a dolog: van egy úgy-ahogy érdekes alaphelyzetünk (újrakezdés negyven évesen két gyerekkel), néhány abszolút sztereotíp karakterünk és New York, amit az Isten is arra teremtett, hogy romantikus komédiákat - és akciófilmeket - forgassanak benne. A béna főcímet még bénább, közepes szituációs komédiákba illő jelenetek követik. A Hogyan Csináljunk Romantikus Komédiát Egyszerűen és Gyorsan című könyv mellett az alkotóknak sikerült összehoznia az évek óta ígérgetett Jóbarátok nagyfilmet - David Schwimmer, Ex Brad Pittné és minden humor nélkül. A Cosmó-lány (pardon, Cosmo-nő) világlátása és babonái elevenednek meg és semmi sem tud megmenteni minket a totális - és értelmetlen - happy end-től. Miközben más filmekből egy az egyben ellopott jelenetek sorakoznak (A Tipikus Zsidó Család Excentrikussága Art Garfunkellel, az Önvédelmi Tanfolyam Börleszkjelenet vagy az utolsó öt perc Benetton reklámkampány színvonalú montázsa a világ minden táján megforduló főhősről) egyre távolabb kerülünk a központi konfliktustól. Ráadásul a harmadik harmadban felbukkanó, rendkívül súlyos drámai mozzanat is inkább ledob a könnyed hangulatról mintsem árnyalná főszereplőink helyzetét.
Catherine-Zeta Jones (a későbbiekben az egyszerűség kedvéért CZJ) elveszve ténfereg a nagyvárosi közegben és a filmben egyaránt; látszik, hogy rutinból csinálta végig az egészet, olyan szürke és semmilyen, hogy beleveszik a háttérbe. Nem sokkal több jót tudok elmondani Justin Bartháról, az ügyeletes Jason Biggs pótlékról: halovány mint az őszi lepke... de hát tudjuk, milyen az. Aranyos - és ennél megalázóbbat férfiról nem mondhat senki. Ugyanazt adja, mint A nemzet aranyában - kapott néhány jó poént, meg egy Nagy Drámai Jelenetet. Ennyi.
Akár csak a film: nem több egy érdekesnek induló, de összecsapottan, fél szívvel megcsinált stúdiófilmnél, amelynek ha szerencséje van, mindenki gyorsan elfelejti. Ha mégis szeretnénk CZJ-t látni játszani - mert sem a testét sem a színészi játékát nem nagyon fogjuk ebben - akkor nézzük újra az Amerika kedvenceit. Sokkal inkább nézhető, mint ez.
Neil Marshall pályáját mindig is kitüntetett figyelemmel követte a Geekblog, hiszen egy geekségét nyíltan felvállaló és műfaji preferenciáiban is nekünk tetsző (horror, poszt-apokaliptikus) rendezőről van szó. A Barlang többünk favoritja volt az elmúlt évtizedből. Wostry szerint egyenesen a 2000-es évek legjobb horrorfilmje. Az ilyen intenzív rajongásnak azonban lehetetlenség hosszú távon megfelelni. Marshall következő filmje okozta csalódás felért egy kiűzetéssel a Paradicsomból. A Doomsday-ben arányérzék és önuralom nélkül pakolta egymásra a kedvenc filmjei kedvenc jeleneteit a rendező, ami egy látványos, ámde stílustalan műfaji katyvaszt eredményezett. Adja magát tehát a kérdés, hogy vajon melyik alkotás fog minőségbeli kilengésnek bizonyulni az életműben: a Barlangot fogják egyszeri fellángolásnak, vagy inkább a Doomsdayt fogják egyszeri botlásnak tartani. Így amellett a feltett szándékunk mellett, hogy véráztatta csatamezők látványában és levágott végtagok röptében gyönyörködjünk, erre a kérdésre is próbáltuk megtalálni a választ a film megnézésekor.
A téma és a megvalósítás módja üdvözlendő. Egy Nagy-Britanniában széles körben ismert mítoszt dolgoz fel a kilencedik légió eltűnéséről. Amíg a történészek késhegyre menő vitát folytatnak arról, hogy valójában mi is történt a Római Birodalom északi határain túlra küldött hadsereggel, valamint az elmúlt évek történelmi filmjei az adott események és személyek újraértelmezett, a mitikus tartalomtól megfosztott verzióit preferálják (Robin Hood), addig Neil Marshall a legegyszerűbb, és manapság túlontúl is kevésszer alkalmazott módját választotta a történet feldolgozásának. Nem vacakol a történelmi kontextussal, nem próbálja az évszázadok alatt rárakódott rétegeket levakarni az eseményről, adottnak veszi a mítoszt és azon belül egy néhány fős csapatra koncentrál, akik túlélték a légiójuk lemészárlását és akik megpróbálnak hazajutni, kicselezve pikt üldözőiket. A cselekmény gerincét tehát a túlélésért folytatott küzdelem adja, a rómaiak és a piktek szembetűnő kulturális különbsége, valamint a vad skót-felföldi táj pedig egzotikussá teszik ezt a műfajára nézve, akció-kalandfilmet.
Akció, merthogy ez adja a sava-borsát a Kilencedik légiónak. Neil Marshall nem erőlteti a karakterábrázolást, azt a keveset, amit el kíván mondani a szereplők jelleméről, a tetteiken keresztül szemlélteti. Nem kell persze bonyolult dolgokra számítani, hiszen római katonák és pikt harcosok népesítik be a filmet, akiknek a háborúskodás betölti az életüket. Sajnos Neil Marshall is ahhoz az iskolához tartozik, amely jellemzően gyors vágásokkal, rángatózva és testközelből veszi fel a csatajeleneteket, így egyáltalán nem képes érzékeltetni a csata menetét, és hogy valójában mekkora erők is csaptak össze; emiatt a légió megsemmisülése egyáltalán nem olyan hatásos, mint amilyen lehetett volna. Egy későbbi csatajelenet, amikor a maroknyi túlélők összecsapnak pikt üldözőikkel egy elhagyatott római erődítményben, már sokkal izgalmasabb, hiába a résztvevők elhanyagolható száma. Részben azért, mert eddigre, felületesen bár, de megismertük a szereplőket, hiszen nézőként együtt menekültünk velük hóban-fagyban, tűzön-vízen át, esély teremtődött arra, hogy kialakuljon egyfajta érzelmi kőtődés, de főleg azért, mert itt már láthatóvá válik a harc koreográfiája és nem csupán vérbő, nyíltszíni kaszabolás megy.
Mégis, a film leghatásosabb része, a film középső harmadát kitöltő menekülés. Végig lendületben tud maradni, a veszélyeztetettség folyamatos érzékeltetésének és a vadregényes skót tájban rejlő vizuális potenciál kiaknázásának hála. Valamint megágyaz a filmvégi nagy összecsapásnak a centurió (Michael Fassbender) és a pikt harcosnő (Olga Kurylenko) között. Hiába a törékeny modellalkat, Kurylenko képes volt elhitetni, hogy ő Britannia és az északi területek legjobb nyomolvasója, és egyben egy vérszomjas amazon, aki a Holdra is követné az áldozatát, hogy elvágja a nyakát. Ő a film legemlékezetesebb karaktere, azzal együtt, hogy egyszer sem szólal meg.
A film korlátai akkor tűnnek elő leginkább, amikor a rendező megpróbál túllépni rajtuk. Meglepődve olvastam a rendezővel készült egyik interjúban, hogy úgy képzelte el a Római Birodalom északi határvidékét, mint a Vadnyugat történetéből ismert frontiert. John Ford lovassági trilógiáját emlegette, mint a Kilencedik légió egyik ihletforrását. Ebből a meglebegtetett komplexitásból viszont vajmi kevés köszön vissza az elkészült filmben. Üldözőket és üldözötteket láttam, akik okkal teszik azt, amit tesznek, de ennél többet csak nehézkesen lehetne belemagyarázni ebbe az alapvetően akció-orientált filmbe.
Az időközöként megszólaló és a történelmiséget hangsúlyozni kívánó és emiatt teljesen hiábavaló narráció, a film első perceiben még elér bizonyos eredményeket a hangulatteremtés terén, de később egyértelműen idegesítővé válik. Túlnyomórészt közhelyek puffogtatásában merül ki, és a szereplők arcáról egyébként is pontosan leolvasható érzelmeket önt szavakba. Az akció rövidke szüneteiben pedig jobb nem belegondolni a cselekmény egyes fordulataiba, mert könnyen kibukhatnak a forgatókönyv hiányosságai. Annak a részletnek a közlésétől például előzékenyen eltekintettek az alkotók, hogy miképpen is szabadult ki a piktek fogságából a főszereplő . A film kétharmadánál váratlanul elinduló szerelmi szállal vagyok a legnagyobb bajban, ugyanolyan népmesei egyszerűséggel és következetességgel halad a beteljesedés felé, mint a film egyéb eseményláncolatai, de még így is kilóg némileg a Kilencedik légióból. Olyan volt, mintha egy történelmi fantasyból emelték volna át változtatás nélkül.
A Doomsday-hez szerencsére csak annyiban hasonlít a Kilencedik légió, hogy ebben is szerephez jut egy Skóciát Angliával elválasztó fal (ezúttal a Hadrianus-féle); de egyébként minden tekintetben koncentráltabb és összeszedettebb film. Neil Marshall nem egy újabb hommage-gyűjteményt alkotott (néhány nyilvánvaló, de egyáltalán nem zavaró utalás azért így is van a filmben: Gladiátor, Butch Cassidy és a Sundance kölyök), hanem ismét azt tartotta a legfontosabbnak, hogy elmeséljen egy történetet, eláztatva sok vérben tocsogó akciójelenettel. Azonban a film egyszerűségre törekvése, ihletettséget nélkülöző stílusa, egyben azt is jelenti, hogy a Kilencedik légió híján van bármiféle igazán kiemelkedő momentumnak. Férfias küzdelem volt ez, semmi több, és ahogy a vér felszárad, úgy ez is hamar tovatűnik az emlékezetből, és nem marad más, mint várni a következő Neil Marshall filmre, illetve a következő, kilencedik légióról szóló filmre.
1958-ra a klasszikus film noir már a végét járta, de egy mára elfeledett rendező még rúgott egy utolsót, egy jó nagyot, és bár sajátos hangulatú műve, a Murder by Contract messze nem tartozik a zsáner ismertebb (vagy akár legjobb) darabjai közé, de egyvalamit nincs, aki elvitasson tőle: évtizedekkel megelőzte a korát. Csoda, hogy Tarantino sehol nem említi ezt a filmet, mint ihlető forrást (Scorsese viszont igen), és azon sem lepődnék meg, ha Lawrence Block is merített volna belőle kissé bogaras bérgyilkoskarakteréhez, Kellerhez.
Claude egy hétköznapi, tanult ember, rendes állással. Egy nap azonban úgy dönt, hogy mivel ebből a munkából és fizetésből soha az életben nem fogja tudni megvásárolni álmai házát, inkább bérgyilkosnak áll. Valószínűleg nem a Murder by Contract az a film, ami bemutatja, hogy pontosan milyen sötét lelki folyamatok vezetnek ahhoz, hogy valaki pénzért embereket öljön, de pont ide bőven elég ez a „miért ne” attitűd is. Mert ez a meló egyrészt baromi jól fizet, másrészt meg Claude úgy véli, precizitása és érzelmi sivársága alkalmassá teszi a népességredukáló hivatásra – és igaza is van. Egész addig jól megy a bolt, amíg ki nem derül, hogy következő célpontja, aki egy tárgyaláson fontos (túlságosan fontos) emberek ellen készül tanúskodni, egy nő. Claude itt megtorpan – de nem holmi morális aggályból (ez nem egy vívódós-megfigyelős-beleszeretős bérgyilkosfilm), hanem mert a nők „kiszámíthatatlanok”, így nehezebb végezni velük, és dupla pénz járna értük. Ráadásul, igazolva elméletét, egyik merényletkísérlete a másik után vall kudarcot.
Claude kapcsolata a titokzatos, soha meg nem mutatott megbízóval két gengszter, akiknek az a dolguk, hogy ide-oda kocsikázzák, mindig vele legyenek, és megmutassanak, elmondjanak neki mindent, amit a célpontról tudnia kell. De hiába közeledik egyre vészesebben a tárgyalás napja, a gyilkosság megtervezése helyett emberünk inkább a tengerparton barnítja a bőrét, úszkál az óceánban, és várost néz (most mit csináljon, nem járt még Los Angelesben…), miközben két kísérője, a forrófejű, ifjú Marc, és a bölcsebb, nyugodtabb Roger egyre kényelmetlenül mocorognak az ironikus sors által rájuk kényszerített idegenvezetői szerepkörben. A furcsa trió beszélgetései adják a film savát-borsát. Az egzisztencialista Claude a végrehajtott gyilkosságok érzéketlenségével, hűvösségével és precizitásával avatja be Marcot és Rogert élet- és munkafilozófiájába, válaszként pedig vegyesen kap ámulatot, tiszteletet, türelmetlenséget és bosszankodást, és mindegyiket ugyanazzal a közönnyel fogadja – a munkán kívül nem érdekli semmi és senki, legkevésbé az, hogy mások mit gondolnak róla, és elnézve az attitűdjét, az sem hatná meg, ha hamuvá égne körülötte az egész világ. Csak álmai háza maradjon meg. És bár könnyen látható, hogy a három férfi kapcsolata milyen irányba tart, így is élvezet nézni, ahogy okítják és marják egymást. Vince Edwards piszkosul jó a főszerepben, a karakter által megkövetelt minimalista játékának igen beszédes és kifejező faarcával hozza a komoly és a komikus jeleneteket is.
Mert a Murder by Contract nagy erénye, hogy mesterien vegyíti a bérgyilkostrhillert az iróniával és a fekete humorral, a korhoz képest oly ügyességgel és merészséggel játszva a nézői elvárásokkal, hogy nem lehet nem ráaggatni a „posztmodern” jelzőt. Ráadásul, tovább pisálva a műfaji széllel szemben, a film legtöbb jelenete fényes nappal játszódik (pedig Lucien Ballard fényképezte, akinek addigra volt már pár noir a tarsolyában, mint pl. a Kubrick-féle Gyilkosság és a Valakit megöltek Otto Premingertől), és csak a finálé burkolódzik sötétségbe. Ironikus módon pedig éppen ez a sajnos nyúlszívű és kiszámítható finálé a Murder by Contract leggyengébb láncszeme, ez gátolja meg benne, hogy aprópénzből forgatott B-volta ellenére is a nagyok közé emelkedjen. De innovatív stílusa, konvenciókat felrúgó narratívája. és egykedvű, érzelemmentes „miért is ne ölhetnék embereket?” bérgyilkosa így is beleég a nézőbe.
A Blade Runner több szempontból is emlékezetes film: az egyik legjobb sci-fi film és egyben a legsikerültebb Philip K. Dick feldolgozás, Vangelis zenei témái legendásak, Harrison Ford és Rutger Hauer pedig egyaránt remekül játszik. A címe viszont, akárhányszor is láttam, mindig érthetetlen volt - jól csengő, izgalmas, de semmi köze nincs a történethez. A Pengefutár, mely már a címlapon is hálátlan sorsát reklamálja („Az igazi Blade Runner”), végre lerántja a leplet a rejtélyről. Alan E. Nourse Blade Runner című regénye 1975-ben jelent meg, s miután Hollywood megtalálta, William S. Burroughs írt belőle irodalmi forgatókönyvet. Ridley Scott azonban, bár a jogokat megvásárolta, végül csak a fogós címet használta fel, a történet Philip K. Dick könyvéből (Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?) származik.
Fantáziadús és jól megírt regény a Pengefutár - bár szerelmese vagyok Ridley Scott filmjének, mégis kár, hogy ennek a könyvnek csak a címe került bele a filmtörténelembe. Igazi céltudatos sci-fi: figyelmesen, de céltudatosan bontja ki a főszálat, ahogy körbejárja témáját, és közben kevés szóval, de pontosan jellemez minden mást, hogy otthon érezhessük magunkat (csak részben) idegen világában is.
A cselekmény a közeljövőben játszódik az Egyesült Államokban, mely továbbra is büszkén lobogtatja a demokrácia és egyenlőség zászlaját, de valójában egy önellentmondásos, sokféle népcsoport és társadalmi réteg érdekellentétei által feszített ország (csakúgy, mint a valóságban). Bizonytalanul tévelygő hajóra hasonlít, melyet mindenki másmerre akar kormányozni a gazdaság- és társadalompolitika komor jéghegyei között. A legveszedelmesebb ezek közül pedig a működésképtelenné válással fenyegető egészségügyi rendszer, melyet csak a társadalom egyre kisebb hányada vesz igénybe.
Hogy hogyan jutottunk idáig? Az egyre tökéletesebb gyógymódok és technológiák miatt az emberi élet hosszabb lett, a korábban halálos betegségek kordában tarthatóak, megszelídíthetőek. Csakhogy a betegséget hordozó gének megmaradtak, és elszaporodtak az emberi fajban, hiszen az is képes volt utódokat nemzeni, akit korábban kiszűrt volna a természetes szelekció. Az emberi génkészlet veszedelmes sebességgel hígul és korcsosul - ezt mutatta ki egy tudományos kutatás, mely túlságosan is nagy hírverést kapott és melynek alapján a kormány egy átgondolatlan törvényt hozott: csak az jogosult orvosi eljárásra, aki hajlandó lemondani szaporodóképességéről.
Gyógyítás ivartalanításért...
Mindenki másnak - a modern orvoslást elvből ellenző naturistáknak, a saját vagy gyermekük szaporodóképességét féltve őrző szülőknek, az egészségbiztosítást amúgy sem fizetni képest szegényeknek és a társadalom peremén vergődőknek - marad az illegális, föld alatti orvoslás, tökéletlen eszközökkel, szűkös gyógyszerkészletekkel, állandóan az államhatalom elől rejtőzködve.
Sánta Billy pengefutár. Fiatal fiúknak való munka ez, mely a feketepiac nagykereskedői és orvosai közti kapcsolattartást szolgálja, a büntethetőség életkora alatti védőmezőben mindkét felet védve. A pengefutárokat nem zárják be évekre, nem veszik el orvosi diplomájuk és vagyonukat, ha esetleg elkapnák őket pár fecskendővel. Ettől persze még nem válik kevésbé rizikóssá a munkájuk, főleg nem akkor, amikor Billy és orvos kollegája, Doki egy influenzajárvány idején a szokásosnál sokkal több agyhártyagyulladásos esetre lesz figyelmes...
Tudományos-fantasztikus elemek, az orwelli disztópikus társadalom előképei, 20. századi, de ma is minden ízében érvényes és aktuális társadalomkritika - ez mind benne van a kötet első részét képező rövid regényben.
Ezután egy újabb címoldal következik, az irodalmi forgatókönyvé, melyet a Meztelen ebéd drogos szimfóniájáért is felelős Burroughs jegyez - és ez a lapozás talán a legizgalmasabb élmény a könyv olvasása során: a vászonra adaptálhatóság kérdései, a transzformáció izgalma, a két írás közötti feszültség dolgozik az olvasó fejében.
Burroughs-ra nem persze lehet felkészülni. Eleve hálátlan dolog egy összetett, aprólékos regény után egy szükségszerűen nyers, lecsupaszított filmvázlatot elolvasni (mekkora csalódás volt nekem a Sztrugackij fivérek Piknik az árokpartonja után a Sztalker vázlat-novellája!), de egy beat-költőt úgysem érdekelnek az ilyesmik: a regény nagy részét teljességgel kihagyja, legfeljebb utalva egy-egy létfontosságú jelenetre, más részeket (dialógusok, mondatok) egy az egyben beidéz, olykor többször is, aztán kifacsarja a cselekményt, kirántja az egész alapszituációt a történet alól, mint bűvész az asztalterítőt, és persze a végeredményt teleszórja más írásaiban is előszeretettel felbukkanó motívumaival: álló faszok, kamaszfiúk álló fasszal, ejakuáló álló faszok, síkosítóval bekent álló faszok és persze drogozás határok nélkül.
Nos... igen...
De mégis érdemes! Mert leköt, mert kiszámíthatatlan (a mai ötlet-éhes, másolást másoló világunkban ez már önmagában hatalmas erény számomra) és mert úgy burjánzik benne a fantázia, hogy abból Hollywood teljes kreatív-gárdája elélne hónapokig. Persze nem árt némi edzettség Burroughs-hoz, és hogy Ridley Scott végül csak a címet használta fel az irodalmi forgatókönyvből, végül is érthető. De aki élvezte a regényt, és némi nyitottsággal (vagy szükséges mennyiségű tudatmódosító szerrel) nekiül - pontosabban: magára engedi - ezt a beat-prózába oltott depresszív, pszichedelikus sci-fi-zanzát, azon ígérem, úgy fog áttiporni ez a harminc oldal, mint egy bulldózer. Mint egy LSD-vel és ondóval borított, rémálmokból kovácsolt, szeméttelepeken felhizlalt, tizenkétezer őrült majom által meghajtott bulldózer.
Én szóltam!
Kiadó: Metropolis Media Group - Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2010
Fordította: Tamás Dénes
Eredeti cím: Blade Runner, Blade Runner - A Movie
Oldalszám: 270 oldal
A Galaktika kiadó könyvtrailere
2007 július 9-én hoztuk le az első posztunkat - hogy a Cloverfield mekkora pofáraesés lesz, ekkor még csak nem is sejtettük - és azóta megállíthatatlanul nyomulunk. Aki pedig folyamatosan olvas minket, magára vessen.
A színfalak mögött mexikói szappanoperához hasonlatos hisztériázások zajlanak (ami általában kimerül abban, hogy én hisztériázok, a stáb pedig döbbenten bámul), ám ebből, ha jól végezzük a dolgunkat, az olvasónak semmit sem szabad észrevennie. Örülünk, ha tetszik, amit csinálunk, és még pár évig tervezzük, hogy folytatjuk.
A harmadik születésnapunkat jelölő alábbi bejegyzésben szerkesztőségünk néhány tagja összefoglalja, hogyan lett belőle geek; mi volt az a meghatározó hatás, ami elvakult-rajongói életpályára terelte.
Artemis
A sci-fi.
Isaac Asimov Alapítvány trilógiáját már említettem, mint meghatározó olvasásélményt. Ha tehetem, mindig ide sorolom a Gyűrűk Urát is, de mielőtt bárki azt gondolná, most elsüllyedünk a klisék mocsarában, gyorsan megjegyzem, eme mesterművek, csak hozzájárultak ahhoz, hogy a sci-fi szerelmesévé váljak és, hogy egyre mélyebbre ássam magam, a tudományos-fantasztikum szubrétegeibe. Salvatore életműve nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Forgotten Realms fanatikus legyek, kezdve a Drizzt Do'Urden regényfolyammal, bezárva Artemis Entreri sötét elmefuttatásaival. Amiben végül teljesen megtaláltam magam, az William Gibson Neurománca, az embertelenségen keresztül bemutatott valódi emberi értékek boncolgatása, az elfajzott, technokrata társadalom, sötét bugyraiba való leereszkedés, mind jelentős hatással voltak rám. Azóta is a cyberpunk műfaján belül érzem magam a legjobban.
A filmek.
Ha a filmeket veszem sorra, azonnal Bruce Willis arca ugrik be, ahogy rágyújt, és újfent azon bosszankodik, hogy elcseszték a karácsonyát. Ezen kívül, rengeteg katartikus filmélményben volt részem, még sem tudok mást ide sorolni, mivel mióta az eszemet tudom, szeretem a filmeket, ehhez nem kellett semminek hozzásegítenie. Ha mégis mondanom kellene valamit, akkor a fent említett Die Hard sorozat, az első helyen szerepelne. Ezen nőttem fel, annyiszor láttam, hogy az már nem normális, és biztos vagyok benne, hogy legalább ennyiszer fogom még. A sorozatokkal, már más a helyzet. Itt nem kell sokat gondolkodnom, jön a válasz rögtön. A 24 első évada tehet, sorozatgeek-ké válásomról, ezt hívják úgy, hogy szerelem első látásra. A "real time" formátum, a kőkemény Jack Bauer és a dramaturgia okozta sokk, azonnal berántott. Ezután nem volt kérdés, hogy böngészgessek még kicsit, és kellemes meglepetésekre bukkanjak, más sorozatok terén is.
.jpg)
A képregények
Sokáig gondolkoztam, ide soroljam-e, az évekig tartó Garfield addiktságomat, ezzel most meg is tettem, bár nem hiszem, hogy a frappáns egysorosok miatt döntöttem el, én szeretni fogom a képregényeket. Mégis terelgetett egy ösvényen, ami tele volt szuperhősökkel, furcsábbnál furcsább szerzetekkel, egészen odáig, amíg kezeim közé nem kaparintottam, Neil Gaiman Sandman sorozatának első részét, ami végleges lökést adott arra, hogy elmerüljek, a felnőtt képregények világában. Azóta átrágtam már magam, jópár klasszikuson, rengeteg élménnyel gazdagodtam, mégsem tudta még semmi sem felülmúlni, Gaiman zsenialitását, azt az általa teremtett, részletgazdag világot és azonnal beszippantó atmoszférát, ami miatt érdemes képregényt olvasni.
Elmeboy
Willow
Nem hiszem, hogy a Geekz olvasóinak különösebben be kellene mutatni a tárgyalt címet: a George Lucas aktív bábáskodásával elkövetett és az időközben befutott karriere során közepesnél valamivel jobb iparosnak bizonyuló Ron Howard jegyezte film a kései 80-as évek egyik, ha nem ugyan definitív fantasy csúcspontja volt. Mai szemmel nézve már eléggé zagyva, helyenként pedig idegesítően blőd, nem is beszélve a klasszikusok szemérmetlen lenyúlásáról (nelwyn egyenlő hobbit), de nem feltétlenül hülyeség kijelenteni, hogy a klasszikus angolszász fantasy hagyományait a szélesvásznon talán a Willow tudta először ilyen koherensen és többé-kevésbé autentikusan megjeleníteni, mindezt ráadásul a Lucas fémjelezte, akkoriban tényleg lehengerlő trükktechnikával. Az már csak személyes adalék, hogy pont azon a karácsonyon láttam először, amikor megkaptam életem első AD&D Player's Handbook-ját, de így talán érthető, minden mai fenntartásom ellenére miért emlegetem most is. Nagyon határozott első lépés volt, Madmartigan pedig mindmáig a vagány, beleszarós kardforgató hős überelhetetlen iskolapédája.
League of Extraordinary Gentlemen
Hiába fogyasztottam bohó ifjúkoromban szép számmal (és akkor még jobbára válogatás nélkül) képregényeket, hiába tűnik úgy, hogy végül a panelelosztás-rajz-szöveg szentháromságban találtam meg a hozzám leginkább illő önkifejezési formát, az első úgymond komoly, egyszersmind legmeghatározóbb találkozásra a műfajjal nem egészen hét éve került sor, ez pedig Moore és O'Neill méltán népszerű viktoriánus szuperhős-története volt. Az egy dolog, hogy először találkoztam igazán színvonalas, „felnőtt” képregénnyel, megint más, hogy az első két oldal után lenyűgözött az a kreativitástól roskadozó világ és atmoszféra, amit az alkotók halál magabiztos kézzel elém skicceltek, de mikor rádöbbentem, hogy mennyire sokrétű ez az egész, valamint hogy pont a képregény mennyire kiválóan alkalmas ilyen komplex, máshogy nem, vagy legalábbis nem ugyanígy kifejezhető tartalmak megjelenítésére, na, az végleg betette a kiskaput. Merthogy a LoEG a felszínen is simán élvezetes kalandtörténeten túl egy olyan meredek posztmodern nyomvadászatra invitálja olvasóját, olyan többletélménnyel jutalmazza - egyszer s mind partnernek tekintve őt - , hogy az első olvasást követően laikusként és a negyedét sem felfogva is egyértelmű volt: ez valami nagyon nagy, és gebedjek meg, ha nem próbálok meg legalább irányultságában valami hasonlót létrehozni. Azóta is gyógyíthatatlan Alan Moore mániában szenvedek, Kevin O'Neill hányavetien agyonstilizált, ugyanakkor kínosan részletes, itt-ott metszetszerű ábrázolásmódjának zsigeri hatása pedig kínkeserves gyakorlás ellenére is mindmáig gátol abban, hogy bármikor is megtanuljak normálisan rajzolni.
HeroQuest
A Games Workshop-nek régi szokása, hogy a komoly, pénztárcagyilkos címeikhez ilyen-olyan melléktermékekkel csalizzák be a többnyire ifjú (vásárló)közönséget, ennek egyik eklatáns és viszonylag korai példája az 1988-as HeroQuest társasjáték. A bár kimondatlanul, de elég jól tetten érhetően a Warhammer világában elhelyezett játék során a tizenéves célközönség gyakorlatilag a szerepjáték alapjaival haverkodhatott egy klasszikus – és gyakorlatilag végtelenül variálható - dungeon hack keretein belül, amennyiben az archetipikus hősöknek (barbár, törp, tünde és varázsló) egy játékmester vezényelte (és nagyon kis ízléses műanyagfigurák formájában megjelenő), orkoktól, élőhalottak díszes kompániájától, káoszharcosoktól, és fene tudja még milyen mesebeli alakzatoktól hemzsegő labirintuson kellett keresztülpofozkodniuk magukat némi trezsőr, valamint a puszta túlélés reményében. Az alapvetően kötött játéktáblán az ajtók, akadályok (3D-s!), berendezési tárgyak, valamint a monszták poziciója tetszőlegesen változtatható volt, így az alapjátékhoz mellékelt tucatnyi előregyártott kaland végigjátszása után a kreatívabb játékosok bőven folytathatták boncidáig, ha ugyan az enyhén repetitív játékmenet és a tápos tárgyak begyűjtésében kimerülő karakterfejlesztés mellett még volt kedvük hozzá. Az enyhe fakocka-jelleg ellenére a HQ ideig-óráig még akkor is szórakoztató tudott lenni, mikor 18 évesen unalmamban újra előkotortam, és az is biztos, hogy remek előfeszítése volt későbbi szerepjátékos karrieremnek. Sajnos a saját példányom jóatyám határokat nem ismerő adakozó kedvének köszönhetően a tótkomlósi óvoda repertoárjában végezte – megtippelni sem merem, hogy azóta hány se németül, se olvasni nem tudó óvodás halt fulladásos halált, miután lenyelt egy orkot vagy zombit, de már maga a lehetőség gondolata is komor elégtétellel tölt el.
És valahol a kazamaták mélyén felcsendül a boszorkányúr gonosz, ráspolyos kacaja.
Wostry Ferenc
Kimondott vízválasztó filmes élményről nem tudok beszámolni: ez egy folyamat volt, kezdve a nyolcvanas évek elején fateromék által nyugatról beimportált videómagnón keresztül a szintén a nyolcvanas éveken keresztülhúzódó szakadatlan filmcserebere-áradaton át egészen addig, míg a kilencevenes évek elején egy pesti moziban a Kék bársony úgy fejbe vágott, mint addig és azóta film soha. Utóbbi élmény hatására rájöttem, hogy a filmek puszta nézése nem elég nekem - csinálni akarom őket. Természetesen ez nem gátol meg abban, hogy ne akarjak írni róluk, sőt: a tudásanyag (remélhetőleg élvezetes) megosztása a mókának hatalmas része.
Képregényes területen az a rakás német nyelvű Batman rontotta meg gyerekagyamat, amelyet a szomszéd haver (örök hálám, Zoli) rakott elém, tettének következményeiről mit sem sejtve. Évtizedek elteltével is bennem az érzés, a pörölycsapás erejű: az, ahogyan valaki egy életre rajongójává lesz ennek a gyermeki szem számára icipicit félelmetes, mégis, vagy éppen ezért übercool figurának. És ebből a pillanatból ágazik szét a többi, innen indul, hogy az ember mindent, ami képregény, meg akar ismerni.
A számítógépes és konzoljátékokhoz nincsen ilyen erős kötődésem - pontosabban már nincs, tinikoromban meg voltam őrülve értük. Amikor Commodore 64-en (ABC TURBO! PRESS PLAY! LOAD ERROR! SYNTAX ERROR! HOL A CSAVARHÚZÓM, FEJET KELL ÁLLÍTANI!!!) megláttam először a Commando-t; amikor az Aztec-ban az istennek sem tudtam bejutni abba a rohadt piramisba; amikor a Maniac Mansion felnyitotta a szememet arra, hogy mi mindenre lehet képes egy játék; amikor az iskolában szó szerint hülyére röhögtük magunkat a Commodore Világ levelezési rovatán - és, és, és... Számtalan kedves emlék..
Valószinűleg itt is arról volt szó, hogy újabb, határtalan lehetőségeket kínáló narratív formára akadtam - a történetmesélés potenciálja adja mindhárom fajta rajongásom lelkét. És az egykori barátok emléke, no meg a most is meglévők jelenléte, akiket filmek, képregények és játékok révén megismert az ember.
Beyonder
A főszerk.-hez hasonlóan én sem 1-1 konkrét filmet (képregényt, játékot, stb.) említenék, hanem a „műfajjal” kapcsolatos alapélményeimre próbálnék visszaemlékezni. Először arról, hogy mit jelent az én szótáramban a geekség: nálam ez egy jelző, amely a megszállottság egy bizonyos, erősen patologikus szintjét jelöli. Geek az, aki képes teljesen elmerülni kedvenc (popkulturális) hobbijában, és nem különösebben izgatja, hogy emiatt a társadalom „normális” tagjai mit is gondolnak felőle. A „belemerülés” élményét számomra gyerekként először a könyvek jelentették, Rejtő, Verne és az ismert ifjúsági klasszikusok. Ezzel talán a többség így van, de azért kevesen olvassák el ugyanazt a könyvet tízszer. (Legtöbbször valószínűleg a 8. születésnapomra kapott Tűzparipa és a villámkard című örmény nemzeti eposzt olvastam el. Utólag visszagondolva, valószínűleg innen ered a szuperhősös tematika iránti vonzalmam is.) Ugyanilyen lelkesen vásároltam és olvastam a magyar kiadású képregényeket, kezdve a Nils Holgerssontól a Semic-féle kiadványokig. Kedvencem az X-Men volt (máig az), konkrétan ennek a sorozatnak köszönhetem, hogy egy hihetetlenül jófej, toleráns ember lett belőlem: Rozsomákék példáján sikerült rájönnöm, hogy gyűlölködni, kirekeszteni nem menő.
Ennél is meghatározóbb élmény volt, amikor – szintén 7-8 éves korom táján – karácsonyra egy addig soha nem látott, érdekes gépezetet kaptam szüleimtől. Nyugodtan állíthatom, ez volt életem legjobb karácsonyi ajándéka. Egy Commodore 64, amelyre úgy rábuktam, hogy napokig ki sem mozdultam a házból. Sorolhatnám a kedvenc játékaimat a végtelenségig, de így utólag visszagondolva, legjobban a várakozás izgalma maradt meg bennem, ahogy űrbéli zajok kíséretében töltöm be a kazettáról a haveroktól hifi tornyon másolt játékokat.
Végül aztán se képregény-, se játék-geek nem lett belőlem (előbbi még megtörténhet), a film, illetve a mozi ugyanis erősebb vonzerővel bírt, valószínűleg azért, mert ahhoz tudtam a legkevésbé hozzáférni. A mozi a mi környékünkön hamar bezárt, de egy meghatározó élmény így is jutott számomra: a Tim Burton-féle Batman volt az első olyan film, amit tátott szájjal néztem végig. Nem film, hanem moziélmény volt. Némileg giccsesen megfogalmazva: szerelem első látásra a mozi műfajával. Azóta sem kell sokat gondolkoznom, ha dönteni kell egy film ingyenes DivX-kópiája, és a fizetős mozi-verzió között. Azóta sem okoz gondot, ha egy fesztiválon napi 6-7 filmet kell megnéznem: a moziban otthon vagyok.
S hogy teljes legyen a kép: a sorozat-geekséget nálam (is) egy késő este leadott Twin Peaks-epizód indította be. Addig azt hittem, túl vagyok már azon a koron, hogy megijedjek a sötéttől. Mr. Lynch bebizonyította, hogy tévedtem. Azóta is ő az egyik kedvenc rendezőm.
Santito
Én mindig későn érő típus voltam, így bár ifjú csikókoromban is néztem hatodmagammal (mert egyedül nem mertem) Zöld Erdő szellemét, megőrültem a C64-es Champions of Krynn-ért és a Kockással párhuzamosan olvastam a Pif-et (utóbbinál ez némi eufémizmus, mert akkor még nem tudtam franciául), mégis csak a késő kilencvenes években, az egyetem elkezdésekor, a konstans internetkapcsolat és az otthonról kapott apanázsból és diákmunkából összeállt tőkebázis hatására kezdett igazán viharos interakcióba hasadt személyiségem két domináns része, Dr. Santito és Mr. Geek. Míg előbbi az véralkoholom folyamatos szintentartásáról gondoskodott, a másik szinte lubickolt a filmekben, a képregényekben és a videojátékokban. Az alábbiakban egyedfejlődésem három fontos mérföldkövét osztanám meg veletek:
Sárkányölő (Dragonslayer, 1981)
Gyerekkorom első fantasy-je, ami szembement a nyolcvanas évek sword and sorcery filmjeinek addig általam megszokott dramaturgiájával és szabályaival: a főszereplő egy legkevésbé sem hősmatériából gyúrt varázslótanonc (Peter MacNicol, élete első filmjében, utána jobbára a neki sokkal inkább testhezálló alávaló féreg karakterszerepekben volt látható), Walt Disney produkcióhoz képest pedig meglepően realisztikus (és jellemző módon egy lepukkant balassagyarmati moziban láttam), melynek visszatérő témája a kereszténység térnyerése a pogány mágiával szemben a hatodik századi Britanniában, sőt, egészen odáig merészkedik, hogy a megmentendő királylányt a végjátékban jóízűen felzabálják a gusztustalan sárkányfiókák (azért a nyelves csók Caitlin Clarkkal persze már nem ment át a PG szűrőn). A sárkány az akkoriban elsőként alkalmazott, csúcstechnikának számító és a stop-motion-t felváltó go-motion technikával készült, nem véletlen jelölték Oscarra a speciális effektek kategóriájában. A Sárkányölő mindezek ellenére csupán egy évig tanyázhatott nálam a világ legjobb fantasy filmjének trónusán, mert 1982-ben megérkezett Conan, a barbár, egy határozott mozdulattal lerúgta onnan és a mai napig ott pöffeszkedik, állát az öklére támasztva.
Midnight Nation (Top Cow, 2000-2002)
Kissé röstellem bevallani, de az első igazán felnőtteknek írt képregénnyel csak egyetemi éveim alatt futottam össze, amikor a Previews katalógusból találomra kiválasztottam egy akkor induló sorozatot, nyilván Gary Frank (Supreme Power, Kin, The Incredible Hulk) fantasztikus rajzai alapján, mivel az író, J. Michael Straczynski neve akkor még ismeretlen volt számomra (ez különösen azért megdöbbentő, mert a Babylon 5 sorozatot viszont néztem a TV3-on). A tizenkét füzetből álló történet a beszédes nevű David Grey nyomozó egy éves pokoljárását meséli el, amint Laurel nevű vezetője segítségével New York felé tart, hogy egy természetfeletti gyilkos által elorzott halhatatlan lelkét visszaszerezze. Ha kifut az időből, ő is Walkerré változik, akik egy titokzatos entitás megbízásából vadásszák a hétköznapi emberek számára láthatatlan elveszetteket, hajléktalanokat, a társadalom számkivetettjeit. Ami kivételessé teszi a történetet, azok az iszonyatosan jó ötletek: David a két világ közt járva csak olyan tárgyakat képes használni, amik már senkinek sem kellenek, a szétvert telefonfülkét vagy a szemeteskosárból előhalászott rúzst; megrázó az örök sötétségbe borult elveszett lelkek völgyének modern feldolgozása, a magányos és reményt vesztett emberekkel, akik a tűz fényén kívül eső ismeretlentől rettegve inkább csak újra és újra elmesélik egymásnak zátonyra futott életüket, minthogy megnézzék mi van a következő domb mögött, vagy Lázár mítoszának újraértelmezése, aki nem képes meghalni, mert egy lángoló pallosú angyal védelmezi, és megszállottan kémleli az eget, hogy mikor tér vissza Isten fia és engedi végre megpihenni. Straczynski a hitről, az emberiességről és az áldozatvállalásról mesél nekünk, úgy, ahogy eddig kevesektől láttuk.
Final Fantasy VIII (Square, PSOne, 1999)
Első találkozásom PC-n a Final Fantasy 8-al egész határozott irányt csapott az életem dzsungelében, olyannyira, hogy miután végigjátszottam az összes emulátoron elérhető részt (SNES-től kezdve a Gameboy-ig), a diákhitelt konkrétan azért vettem fel, hogy az addiktságtól remegő kezeim közé kaparinthassak egy használt PSOne-t és egy PS2-t. Egészen pontosan emlékszem, az Omega Weapon-nel vívott harc három napig tartott és aludni is alig voltunk képesek a lakótársammal, annyira bosszantott minket a side-boss szívóssága (mit se tudtam még akkor arról, hogy ez a Final Fantasy széria egyik fő ismérve). Lehet (mondom, lehet), hogy a többség szerint a sorozat hetedik része sikerült a legjobban, de engem a legemlékezetesebb pillanatok (mint az óriási pókrobot, ami végighajszol az első bevetés helyszínéül szolgáló városon), valamint a melankolikus főhős örökre a nyolcadik részhez kötnek.
Olórin
A filmek…
Ez kemény dió… itt aligha van egyetlen meghatározó élmény, a legközelebbi, amit mondani tudok, hogy gyerekkoromat három, szakadra-rongyosra-büdösre-szarrá nézett videókazettákon elterülő trilógia bűvkörében éltem le: Star Wars, Vissza a jövőbe és Indiana Jones. Aligha kell magyarázni, hogy miért pont ezek kapták el egy kissrác grabancát, aki elől ráadásul az óvó szülői szigornak hála jó ideig tiltva voltak az erőszakosabb filmek (így kb. a teljes Stallone és Schwarzi életmű). A Star Wars újabb és újabb megtekintése egyébként kacifántos volt, mert nekünk sosem volt meg saját kazettákon, így mindig az ugyanabban az épületben lakott osztálytársamtól kellett elkunyerálnom – és még emlékszem, hogy fel voltam háborodva, amikor egyszer (úgy 834245-ödször) elkértem, és azt láttam, hogy a Jedi visszatérre rámásoltak valamit. A Jedi visszatérre! Érted?! Hogy merészelték??? De azt hiszem, az első brutálisan nagy mozisélmény egészen 1995-ig váratott magára, amikor a Szemtől szemben stáblistájának még a legvégén sem tudtam levegőt venni.
Batman: A gyilkos tréfa
Még kilenc éves sem voltam, amikor kifinomult szülőkondicionáló technikámmal („akarooooom”) meggyőztem gyanútlan (i.e.: nyilván nem létezhet nem gyereknek való képregény) édesanyámat, hogy vegye meg nekem a Semic akkor indult Batman sorozatának első részét, az Alan Moore által jegyzett A gyilkos tréfát (a „csak 18 éven felülieknek” felirat persze ott virított a füzet végén, de hát ki nem szarta le?). Ez volt az első bőregér-élményem (dacára annak, hogy a Burton-filmből készült comic már korábban megjelent), egyáltalán, az első szuperhősös élményem, és ugyan egy kukkot nem értettem belőle, de mindenesetre színes volt és nagyon menő, és egy eredeti, hamisítatlan amerikai hős fekete szerkóban ugrált benne, és hülyére pofozott egy vigyorgó őrültet. Ennyi elég volt, hogy beszippantson a világa, és jópár évvel később végül ténylegesen sikerült felfedeznem, illetve felfognom a képregény zsenialitását is.
Star Wars Jedi Knight II: Jedi Outcast
Játék, játék… sosem voltam egy nagy játékos. Először csak úgy 5 évvel ezelőtt (!) játszottam számítógépes játékkal, és a kötelező, Medal of Honorhoz köthető „aaaztakurrrvaaaaaaa” mellett Kyle Katarn második kalandja tette rám a legmélyebb benyomást. Naná: hiszen jediként kaszabolhattam, fojtogathattam, villámokat szórhattam, és amikor a végén az utolsó Luke-Vader párbaj zenéjére szálltam szembe a gyíkszerű sötét jedivel, Desannal, egy kisfiú elégedett vigyorával a képemen szartam magam alá az élménytől. Nagy gamert ugyan ez se csinált belőlem, szóval ezen a téren aligha váltam geekké, de azért ez a kis színes is idekívánkozott…
Ramiz
Persze, gyermekkorom óta imádtam a filmeket – egyáltalán, a virtualitást, a nem-valóságot, pontosabban az elérhető alternatív, fantasztikus valóságok végtelen rétegeit –, de a legmaradandóbb emlék mégis a Csillagok Háborúja maradt: az ős-trilógia szentsége, minden (ma már belátom) lopásával és népszerű, bevált motívumok felhasználásával együtt. A másik meghatározó élményem, sok-sok évvel később, a Tűzvirágok volt, spártaian egyszerű stílusban elmesélt, mégis lelkem mélyére hatoló vágás, egy merőben különböző élmény a (könnyebben elérhető) nyugati popkultúrakincs alkotásaitól… és azóta minden érdekel, és a világ minden ideje sem volna elég, és a megnézésre váró filmek sorfala szigorú tekintettel méreget azóta is, örökké – egy, jól tudom, sokunknak oly ismerős érzés ez.
A videójátékok médiumában a Fallout volt számomra a legnagyobb, legélesebb feleszmélés, az „így is lehet” mámorának máig tartó hatása, mely a Fallout 1-2. részét máig a toplistám legelső helyére szögezte. Vannak élvezetes kikapcsolódást nyújtó játékok, és vannak olyanok is, amik akár még hetekig is velem maradnak, de két kezemen meg tudnám számolni azokat, amik örökre megváltoztatták azt, ahogy egy-egy témára, létező vagy alternatív (jövőbeli?) valóságra tekintek – és még a logikus kidolgozottságot tekintve magasabb minőségi követelményeknek megfelelni kénytelen sci-fi filmek közül is kevés volt képes rá.
Végezetül, hogy a szívemnek oly kedves japán popkultúrát se hagyjam ki, szeretném megemlíteni a Ghost In The Shell-t, mint az anime médiumának egyik legjelentősebb ékkövét (melyet egy belvárosi bár első és tudtommal utolsó anime vetítésén volt szerencsém látni sok-sok évvel ezelőtt…), és a Blame! mangát, melyhez fogható mélységű és komolyságú történetet azóta sem sokat láttam, és mely sorozat első köteteit a napi étkezésemre szánt pénzből vettem meg tizenéves koromban egy egyhetes bécsi látogatás során (a tapasztalatot, miszerint remekül el lehet élni Smack levesen és a legolcsóbb üveges boron is napokig, azóta sokszor hasznosíthattam).
Parraghramma.
Megjelölni két-három élménydózist, mely összemérhetetlenül nagyobb hatással bírt a
többinél, s mely egyértelműen azonosítható a gyíkosodás tünetegyütteseinek legprimerebb
okozójaként – szerintem talán még tízes skálán is abszurd. Igaz, nem számoltam utána, de
azért ez mégis több mint elnagyolt sejtelem. Sokkal inkább valamiféle fokozatos pszichés
torzulásról van szó, amiben a jelen szerzői státusz, a megnézem aztán megmondom
kényszeres attitűdje is csak egy stádium. Tényleg nem tudnám rangsorolni a behatásokat.
Hogy melyik volt az a három. A mosthoz képest. Ami. Az, amikor Májkölt először láttam
beszélni a karórájához („Hé pajti, mennyi az idő?”), vagy, hogy hosszú napokig nem
fürödtem az első Elm utcai bóklászásom után? Az, hogy Linda Hamilton és Michael Biehn
ágyjeleneténél az addig legjobbnak vélt felsőtagozatos barátaim kiküldtek a szobából, vagy amikor először volt meg Michelle Wild? Az Áldozathozatal vagy a Sátántangó letöltésekor éreztem magam végre igazán okosnak? Az döbbentett meg jobban, hogy Gwyneth Paltrow belefér egy dobozba, vagy, ahogy Kyser Soze, maga a Mítosz, felkel és jár? Az volt félelmetesebb, hogy egy falfehér díszbohóc egyszerre tud a telefon innenső és egy távoli végén lenni, vagy, hogy mennyire kibaszottul lehangoló, ahogy Donnie vihog az ágyán? Najó, az valóban lehet az életre szóló filmbefogadás posztraumatikus hitelesítése, ha valaki egy végefőcím után ír … ööö … verset. (Igen-igen, azok a középre rendezett kis bekezdések.) A végefőcím előtti dolgokról, persze. Vágom, hogy géj, köbö mint hiába szeretni, de van a teljességgel felesleges és hiábavaló dolgokban valami ellenállhatatlanul, inspirálóan gyönyörű. Chan-wook Park arcpirítóan hideg haláltánca, a Sympathy for Mr. Vengeance halovány kettős keretbe ágyazott, precíziós narratívájával és az elégtétel ígéretével, a bosszú süketnéma mámorával taglóz le. Nem lesz könnyebb a veszteség, nem lesz jobb, az kamu. Nem tartasz sehova, nem tudni, meddig, és a végén csak pillázol majd, ahogy Kang-ho Song a mellkasába döfött röpiratra. De hol nem szarod le? Már nem magad vagy. Kevesebb és több: az utolsó lendület.
Mivel a szó – asszem – nálam sem pusztán hordozó, nem csak szolgai jelölő (hanem hiúmód több), és mivel – asszem – pontosan tudom, melyik megmondóember hangja feszegette a legtöbbször a boxerem, gondoltam személyének citálása eme vallomásocskának minimum fontos része. Egy konkrét mondatot szerettem volna tőle idézni, a verbálbarokk egy huncut magaslatát, a lucskosig stilizált szubsztanciát, önmaguk „fonnyadtholdvilágánál” önmaguknak vonító szavak végenincs vonaglását… de legyen inkább mindjárt kettő!
(Telefonbeszélgetés, 2010, július 7., 12:23)
- Csá GyZ, hogy vagy?
- Köszi, jól. (álmosan, szelíden)
- Figyi, át tudnád küldeni a Lovecraftos írásodat? Neten nincs má fenn, gépen meg nem
lelem, és tök kéne valamihez.
- A mit? (még mindig csipásan)
- A láv-kráf-tos szarodat, bazmeg!
- .
(Telefonbeszélgetés vége, 24 másodperccel később.)
Az ezt közvetlenül követő 4-5 hívásom hiába csörgött ki. Remélem, idővel megbocsát a faragatlanságomért, én addig is lájkolom őt.
Chavez
Amikor először láttam a Szárnyas fejvadászt, még igencsak gyerekként, természetesen a felét sem értettem, de azt már akkor is éreztem, hogy ez nem az a szokványos sci-fi, hanem valami olyan, amihez még fel kell nőnöm, a szó minden értelmében. Azóta felnőttem, és már több tucatnyi alkalommal meg is néztem a filmet, különböző verziókban és szinkronokkal is, és számomra egy cseppet sem kopott az értéke, pedig eredetileg is egy közel 30 éves filmről beszélünk. Philip K. Dick, Sid Mead, Moebius és Ridley Scott víziójának, a történet mondanivalójának és filozófiai mélységeinek, Rutger Hauer kiváló alakításának, valamint Vangelis, a futurisztikus neo-noir atmoszféráért legnagyobb mértékben felelős és hátborzongatóan gyönyörű zenéjének hibridje olyan szinten nyűgözött le, amihez hasonlót korábban talán csak a Star Wars esetében éltem át. Évekkel később a Ghost In The Shell anime hasonlóképpen hatott rám. A zseniális japán rajzfilm valójában a Szárnyas Fejvadász alapgondolatát vitte tovább, hasonló filozófiai réteggel, és ugyanolyan erős képi és zenei világgal. Hát így lettem cyberpunk rajongó.
A Geekz crew-ban sokunknak megvan a maga saját kis szakterülete, amellett, hogy természetesen mindenki ért mindenhez. Nekem egy igencsak speciális, és ennél fogva nem túl népszerű, illetve kevésbé ismert műfaj jutott. A jakuzafilmek iránti vonzalmam visszavezethető egyrészt a VHS korszakban látott Fekete Esőig és Sidney Pollack Jakuzákjáig, másrészt a szamurájfilmek iránti rajongásomig. A nagy lökést azonban két vérben ázó Fukasaku klasszikusnak, az Utcai Jakuzának (Street Mobster), és az Okinavai Különítménynek (Sympathy For The Underdog) köszönhetem. Előbbi egy rendkívül véres és brutális film, melyben Bunta Sugawara agresszív és önpusztító gengszterként tapossa a sárba a jakuza-kódexet, utóbbi pedig egy a Vad Banda által (is) ihletett gengsztermozi, amiben egy számkivetett jakuzákból álló társaság idegenben való boldogulni akarását és ennek kudarcát láthatjuk. Fukasaku filmjei csak ránézésre véres bűnügyi akciófilmek, mögöttük valójában komoly társadalmi és morális kérdések feszegettetnek. A jakuzafilmek, és főleg a fent említett kettős új megvilágításba helyezték nálam a gengszterfilmeket, így ma már nemcsak hogy egy külön blogot szentelek nekik, de pl. mindkét fent említett remekműhöz saját kezűleg készítettem magyar feliratot is, nehogy esetleg ez akadályozzon meg bárkit is abban, hogy megismerkedjen velük. Így lettem jakuzafilm otaku.
Egész egyszerűen valami olyan horror képregényt kerestem, amire van némi garancia. A Vertigo alkiadó alatt futó Hellblazer sorozat akkoriban már a 200-ik rész felé tartott, ami jó ómennek tűnt, így bepróbálkoztam vele, bár nem rögtön az elején kezdtem, hanem egy remekbeszabott Ennis sztorival, a sokat méltatott Dangerous Habits-al, ami aztán annyira letaglózott, hogy máig is a legjobb képregénysztorinak tartom, amit valaha olvastam. Majd kapásból a széria elejére ugrottam, és a Delano éra is telitalálatnak bizonyult. Az előzmények megértése miatt pedig egészen a sorozat gyökereihez, az Alan Moore féle Swamp Thingig mentem vissza. A Hellblazer egyrészt a remekül kitalált és kidolgozott karakterével, másrészt a nem szokványos horror jellege miatt érdemelte ki a rajongásomat. A klasszikus horror nálam ugyanis nem nagyon működik a filmeken kívül, így igazán üdítő volt egy olyan folyamot követni, amiben nem olcsó és már sokszor lejáratott klisék sorakoztak fel egymás után, és amiben a horror köntös csak másodlagos John Constantine zseniális figurája után. Nos, így lettem cinikus, láncdohányos mizantróp.
Roman Polanski filmjei esetében mindig nagy a kísértés, hogy a kritikus felemlegesse a rendező szörnyű traumákban és botrányokban gazdag életének egyes epizódjait. A Szellemíró kapcsán ez egyenesen elkerülhetetlen. El sem lehetett volna képzelni hatásosabb reklámkampányt a filmnek, mint ami az elmúlt néhány hónapban Polanskival történt. Egy óvatlan határátlépés következtében a svájci hatóságok elfogták a rendezőt, akire 1978 óta vár egy bírósági per az Egyesült Államokban. A vád szerint leitatott és megerőszakolt egy 13 éves lányt. Rögtön beindult a jogi csűrés-csavarás és az egyezkedés a kiadatást illetően - ismerve az ügy előéletét, ez nagy valószínűséggel még évekig el fog húzódni. Polanski mindenesetre a mai napig házi őrizetben van. A Szellemíró utómunkálatait is a személyes jelenléte nélkül végezték el. Ez egy újabb film a rendező életművében, amelyet áttételesen ugyan, de átszövik önéletrajzi elemek. Ahogy Polanskinak, úgy a főszereplő szellemírónak is előre nem látott nehézségekkel kell megküzdenie a műve befejezése érdekében. Ami miatt kivétel a Szellemíró a lengyel rendező életművében, hogy itt felcserélődött a sorrend, és a Zongoristában látottakkal ellentétben, itt az élet utánozta a művészetet.
Különös egy foglalkozás a szellemíróé. Híres, de az írás készségével kevésbé megáldott emberek helyett írja meg az önéletrajzukat. Az árnyékban dolgozik, névtelenül, végig a háttérben kell maradnia, hogy a szerzőiség illúziója fennmaradjon és ezáltal a lehető legnagyobb profitot sajtolhassa ki a könyvből a kiadó. A filmben egyszer sem hangzik el a neve. Ez sokat elárul a címszereplőről, és még többet arról, hogy a környezete miképpen viszonyul hozzá. A foglalkozása identitásának az egyetlen társadalmi szinten észrevehető és kiaknázható eleme. A bajok akkor kezdődnek, mikor túllép a foglalkozása keretein és felcsap oknyomozó riporternek.
Legújabb munkája kényes természetű, viszont nagy pénzzel kecsegtet. A leköszönt brit miniszterelnök memoárjait kell kiadható formába pofoznia. Az előző szellemíró gyanús körülmények között elhalálozott és őt kérik fel, hogy ugorjon be a helyére. Ewan McGregor alakítja a kivételes lehetőséghez jutott szellemírót. Meggyőző színészi játéka a film egyik motorja, amire nagy szükség is volt, hiszen a Kínai negyedhez hasonlóan, itt is majd' minden jelenet középpontjában a főszereplő áll, pillanatokra sem távolodunk el tőle. (Egy kivétel van, a miniszterelnök spontán sajtótájékoztatója, igaz, azt is követi a Szellemíró a tv-n keresztül.) McGregor kidomborítja ugyan karaktere szimpatikus tulajdonságait, ő a tipikus brit, aki bármilyen helyzetet képes egy idétlen vigyorral, vagy egy odavágó viccel biztonságosabb mederbe terelni; ugyanakkor sosem felejti el érzékeltetni a Szellemíró jelentéktelenségét és kisszerűségét. Nagy elánnal indul nyomozni a kölcsön kapott biciklivel, de már az első hajtás után majdnem elesik vele a kavicságyban. Polanski emlékezetes főszereplők egész sorát alkotta meg élete során. A heroizálást elkerülve, hús-vér, gyarló átlagemberekkel népesítette be filmjeit, akik kíváncsiságuktól hajtva, messze maguk mögött hagyják azt a biztonsági zónát, ahol addigi életük telt. Ebbe a sorba illeszkedik a Szellemíró is. Pillanatok alatt lehet vele azonosulni, és szurkolni reménytelennek tűnő küzdelme sikerének, és ez vitathatatlanul Polanski és McGregor közös érdeme.
A kéziratot biztonsági okokból, nem kaphatja kézbe, ezért elutazik a leköszönt miniszterelnök (Pierce Brosnan) vidéki házába, ahol kapcsolatba kerül Anglia néhai első emberének feleségével (Olivia Williams) és titkárnőjével (Kim Catrall) is. Hamar kiderül az is, hogy az igazán sikeres férfi mögött nem egy, hanem egyenesen két nő áll, akik persze utálják, és kitartóan froclizzák egymást, bevetve a Cambridge-i egyetemen edződött, manipulatív és rideg intellektusukat. A krach akkor üt be csak igazán, mikor az egyik exminisztere a közel-kelet-i szerepvállalása kapcsán háborús bűnök elkövetésével vádolja meg a miniszterelnököt. A Szellemíró elveszetten toporog ebben az elit és számára teljességgel idegen környezetben, kíváncsisága azonban erősebb a gyávaságánál és az igazság felderítésébe kezd. Újraértelmezi a szellemíró feladatkörét és lelkiismerete próbál lenni egy politikusnak.
A film alig leplezett kritikája Tony Blair kormányzásának. Ez talán akkor válik a leginkább nyilvánvalóvá, amikor a brit miniszterelnök a Fehér Házba látogat és találkozik az Egyesült Államok fekete, női külügyminiszterével. Aki háromszor többször nézett híradót az elmúlt évtizedben, annak rögtön beugorhat Condoleezza Rice. Ha van aktuális, politikai témájú kérdése a filmnek, akkor az körülbelül így hangozhat: Tony Blair egy jószándékú idióta volt, vagy az USA érdekeinek készséges és elvtelen kiszolgálója?
Alan J. Pakula paranoiafilmjei ismeretében nem tud semmi igazán meglepőt előhúzni a kalapból a film, viszont azzal, hogy nagyon is releváns problémakört feszeget a valóság és a fikció okos vegyítésével, ugyanazzal az erővel képes rámutatni a politikai vezetés vélt vagy valós simlis ügyleteire, mint ahogy azt anno a hetvenes évek paranoiafilmjei tették. Az aktualitás azonban önmagában nem elég egy jó filmhez. Polanski rendkívül tehetséges rendező és ezt a Szellemíró is bizonyítja. Mesteri, ahogy egy olyan triviális élethelyzetet, mint a kocsiba beépített GPS követése egy ismeretlen helyre, képes feszültséggel megtölteni. Vagy a kézirat McGuffinként való ismételt alkalmazása sem válik a játékidő előrehaladtával unalmassá, ellentétben például a rendező egyik korábbi filmjével, az Őrülettel, ahol inkább a forgatókönyvírói lustaságnak volt köszönhető a bőrönd és tartalmának sorozatos feltűnése. A kézirat ihletett használatáért persze dicséret illeti az film alapjául szolgáló könyv íróját, Robert Harrist is.
Ha csak egy dolgot lehetne kiemelnem a Szellemíróból, akkor az biztos, hogy a film alaphangulatát leginkább meghatározó, zártságot és érzelemmentességet sugalló, vidéki miliő ábrázolása lenne. A miniszterelnök háza a külvilágtól elzárva egy kopár tengerparti szigeten fekszik. (Ugyanott forgatták, ahol Fliegauf Benedek a bemutatásra váró szerelmesfilmjéhez, a Wombhoz vett fel jeleneteket: Németország partjainál fekvő Sylt szigetén.) Állandóan fúj a szél, szitál az eső, sivár, a növényzet által csak részben megkötött homokbuckák közt visz a betonút, mindenki viharkabátban közlekedik. A helyszín és a rajta fekvő modern, letisztult formavilágú és ebből fakadóan személytelen ház egyben a szereplők többségének a lelki tája is, ebbe kíván behatolni fizikai és átvitt értelemben is a Szellemíró.
Polanski, legjobb filmjeiben mindig egy személyre koncentrál, és az élő és az élettelen környezetet – szélsőséges esetben akár a főszereplő saját bomlott elméjét is (Iszonyat, Rosemary gyermeke) – egyaránt ellene fordítja. Ez a Szellemíróban sincs másként. Részben tehát ez a film visszatérés a rendező legjobb korszakához, a hatvanas és a hetvenes évekhez, részben pedig a hetvenes években fénykorukat élő politikai paranoia-thrillerek jelenkori helyzetre adaptált változata, Hitchcock-i izgalmakkal tetézve. Ritka és megbecsülendő film a Szellemíró a mostani mozis kínálatban, mivel egyszerre intelligens és feszültségteljes. A befejezés pedig még a zsenialitás határán is átlép egy pillanatra. Egy pofonegyszerű és ezzel együtt hihetetlenül hatásos beállításról van szó, amely hangvételében megidézi a hetvenes évek kiábrándult és kompromisszummentes amerikai filmjeit. Kár, hogy az ezt megelőző reveláció elég kiszámíthatóra sikerült, legalábbis a Kínai Negyed filmvégi csavarjához képest, azt akárhányszor nézem, mindannyiszor képes a földbe döngölni. Ez van, amikor egy rendező már megalkotta a saját mesterművét: későbbi filmjeit már mindig ahhoz fogják mérni.
Akik ismernek, tudják, hogy a világbékénél csak egy dolgot kívánok jobban: azt, hogy japán óriásrobotok tépjék egymást, és közben kiírtsák maguk körül az életnek még írmagját is. Minden Mechák Atyja, Go Nagai 2010-ben újra felmelegíti egyik régi konceptjét, és a 2009-ben megrimékelt és rendkívül sikeresnek bizonyult (Shin) Mazinger után idén jön a Mazinkaiser SKL (Skull). Íme egy rövid előzetes - én, akinek háttérzörejként állandóan valamilyen mecha-anime vagy hetvenes évekbeli tokusatsu-sorozat megy a tévéjén, már alig várom.
...a Fear 3 kapcsán - a játék készítői felkérték konzultánsnak. A két részes videó a "tovább" után tekinthető meg.
Az ötvenes években, Nipponban a filmgyártói konkurencia felkámpicsorodott: az egykori atyaúristen, a Toho észrevette, hogy még a földből is a trónjára áhítozó stúdiók nőnek ki, elég volt ehhez a közvetlen közelét végigpásztáznia, hiszen például az akarnok Shin-Toho (Új Toho) az anyavállalat egykori szakember-gárdája függetlenkedési törekvéseinek folyományaként jött létre. Ideje volt hát a gázra lépni, és még az eddigieknél is közönségbarátabb (magyarul par excellence multiplex-kompatibilis) filmeket forgatni.
Kísérletező kedvük odáig hajtotta őket, hogy elkezdtek műfajokat kombinálni: az 1954-es Gojira világsikernek bizonyult, a gengszterfilmek meg állandóan divatban vannak, miért ne turmixolják hát össze a tokusatsu (a speciális effektekre alapozó fantasztikus) filmek és a gengszterműfaj motívumait? Igazság szerint a Toho ennek a produkciónak, illetve a két évvel későbbi, szintén Ishiro Honda rendezésében napvilágot látott Human Vapor-nak, valamint Jun Fukuda Telegian-jának segítségével szakítani szeretett volna a kaiju (óriásszörnyes) filmekkel, amelyek ebben az időben a cég legfőbb bevételi forrásai voltak. Az emberközpontú, némileg komolyabb science-fictionra tett ilyetén próbálkozásuk behalt, Godzilla átgázolt rajtuk, mint szar a lefolyón. A hatvanas évek japán scifijei vagy kaiju, vagy szuperhősöket főszereplőjüknek választó tokusatsu filmek lettek.
Az eposz: Dr. Maki szavára a rendőrök csak azért adnak, mert az utóbbi időben ők maguk is tapasztaltak olyan szörnyűségeket, amilyenekről a meglehetősen hányatott (vagy hánytatott?) idegállapotú atomtudós beszámol. Doktormakinak is úgy mesélte a történetet két meglehetősen hullaszagú tengerész, hogyaszongya: hajójuk túlságosan megközelített az óceánon egy olyan területet, ahol hidrogénbomba-kísérleteket végeznek. Nem sokkal ezután a fedélzeten egy takonyszerű, néha emberformájú massza kezdte felzabálni a legénységet. És ezek a folyékony véglények most az emberiség egészét akarják összenyammogni!!!
Közben Tokióban egyre másra tűnnek el gengszterek, testük elpárolog mint a katicafing, csupán ruhájuk halma jelzi egykori helyüket. Doktormaki vallomását és az urbánus tényálladékot csak akkor sikerül a rendőröknek gyíkagyukban összekapcsolniuk, mikor egy razzia során szembe találják magukat a zöldgeci-szerű H-Mannal, aki rögvest néhány fakabátot is bekebelez (az egyiknek oly gyönyörűen olvad szét a feje...)
Mikor aztán a szószátyár tengerészek szellemhajójának roncsára is ráakadnak Tokió közelében, már semmi nem áll a rendőrök kombinációs képességeinek útjába: megindul a hajsza, a japáni Derrickek az H-Man nyomába erednek, akinek nem titkolt célja, hogy a tokiói lakosok teljes étlapját végigkóstolja. Hiába na, Japán a szusi hazája.
Az H-Man (egyébként Bijo to ekitainingen) megrendezésének feladata valószinűleg szippantásnyi friss levegő lehetett Ishiro Hinda számára, akinek ekkor Godzilla-filmeket kellett futószalagmód forgatnia. Érződik is az öröme: az H-Man meseszerű-hangulatos, szépen fényképezett, aránylag visszafogott szinészi játékot magáénak mondható tokusatsu, még pontosabban scifi-horror, amely vagy tematikai koppintása a szintén 1958-as amerikai The Blob-nak, vagy nem (szerintem az amerikai filmnél sokkal sikerültebb).
A speciális effektek japán istene, Eiji Tsuburaya ezúttal is hozza a tőle elvárhatót, főleg a testek szétolvadásának látványa fincsi, a matt-festményei pedig egészen kiválóak (sokkal jobbak, mint pl. az 1959-es Uchu daisenso-ban). Egyszóval ha eleged van Godzillából (miért, van olyan!), viszont maradnál még Japánban, látogasd meg H-Mant, és hagyd, hadd spricceljen az arcodra.
Hónapok lankadatlan piárja után - az ázsiai filmes weblapok szinte naponta hoznak le képeket a forgatásról - íme megérkezett az (egyelőre csak mandarin nyelvű) előzetes Benny Chan szuperhősfilmjéről. Egy csapat cirkuszi akrobata szuperképességekre tesz szert, közülük néhányan próbálják mások megsegítésére használni újonnan jött hatalmukat, de természetesen akadnak, akik pénzt és hatalmat szeretnének szerezni... A főszerepben Aaron Kwok és Wu Jing. Az előzetes alapján a film egyvalamiben egyezni fog Benny Chan a kétezres években készült rendezéseivel: jó sok üveget törnek össze benne...
Erre a minden bizonnyal sokunk számára kedves - mivel nosztalgiával fertezett - japán scifi-fantasyre szeretik ráfogni, hogy a Csillagok háborúja koppintása, ám ez erős túlzás. Az Üzenet az űrből Bakin Kyokutei 106 kötetes Nansho satomi hakkenden (A nyolc kutya krónikája, bár inkább a Nyolc szamuráj legendájaként szeretik emlegetni) című eposzán alapszik. A Hét szamuráj alkalmával Kurosawa és a Csillagok háborúja esetében George Lucas is ebből dolgozott.
Kiállítás szempontjából az Üzenet az űrből készítőinek semmiképpen sem kell szégyenkeznie, a film speciális effektjei, kosztümjei és díszletei részletesek és meglátszik mennyi munkát fektettek beléjük - bár ez nem meglepő, hiszen a Toei a tokusatsu (a japán science-fiction filmek) vezető gyártója, évtizedek tapasztalatát, gyakorlatát mondhatja magáénak. Később ugyanezt a professzionalizmust átmentik a tokusatsu és sentai tévésorozataikba is, többek között éppen az Üzenet az űrből folytatásaként képernyőre kerülő, azonos című tévészériába, amelynek epizódjaiból vágták össze az Amerikában Space Ninja - The Sword of the Space Ark címmel forgalmazott katyvaszt.
A folytatásnak és az eredetinek egyaránt Hiroyuki Sanada a főszereplője, ám a Japan Action Clubból nem csak ő, hanem Etsuko Shiomi és maga az alapító Sonny Chiba is feltűnik a filmben. Hogy a J. A. C. micsoda, arról íme egy rövid áttekintés.
A Toei az Üzenet az űrbőllel nagyot akart szakítani, így olyan, úgynevezett komoly sztárok mellett, mint pl. Tetsuro Tamba, amerikai színészeket is szerződtetett, többek között Vic Morrowt, akit ekkor már csak mindössze öt év választ el attól, hogy John Landis Twilight Zone-epizódjának forgatásán egy helikopter rotorja levágja a fejét. Itt még egyben van, úgyhogy alakítása komoly, ami némileg el is üt a sármosan lökött film alaphangulatától.
A történet hétköznapi: gonosz, vassal kivert (aú) vikingekre hajazó gonosz űrlények elpusztítják a Jillucia bolygót. A planéta lakosságának két túlélője nekivág az univerzumnak, hogy összeverbuváljon egy csapatra való életuntat, akarom mondani hőst, akik majd a vikingek nyakára lépnek. A keresésben a liábe diók vannak segítségükre, ezek a mágikus diók, amik valójában... diók. Na most a forgatókönyvíróknak ezt a testvérek közt szólva is idióta ötletét akárhogy kerülgetem, menteni nem tudom: hasonló, alsó testtáji asszociációkra lehetőséget adó motívumokat lehetőleg mellőzzünk filmjeinkből. Az olyan komolytalanokat, mint pl. jómagam, az ilyesmi rögtön kirántja abból a minimálisan komoly narratív szövetből, amelyet az Üzenet az űrbőlnek nagy nehezen sikerül az egyszeri néző köré fonnia, hiszen... nini, diók!
A liábe diók széjjelrepülnek a galaxisban (ojjj) hogy a potenciális bosszúállók ölében, italában landoljanak, így jelölve ki őket a Gavana birodalom elleni összecsapásra. Igyekezniük kell, hiszen japán vasvikingék ezúttal a Földet szemelték ki maguknak célpontként. Ideje őket megmogyorózni...
A finálé eredetiség szempontjából védhetetlen, ugyanis a jófiúk és lányok űrhajókkal hatolnak be a Gavanák bázisára, hogy ott mindenféle alagutakon átrepülve szétlőjék a főreaktort. Aranyos kis űrcsata, amelynek legjobb része mikor Sonny Chiba elkezdi lekardozni az ellent. Írtja őket rendesen, míg el nem jut a Gavanák fővezéréig, akinek lelkén természetesen Sonny szüleinek élete szárad.
A happy end, mondanom sem kell, elkerülhetetlen, mint ahogy a korábban már felemlegetett tvsorozat-folytatás is az volt. Utóbbi akármekkora trashvurstli, a Lucas prequel-trilógiájánál ezerszer nézhetőbb.
Kompútergíkeskedünk kicsit. Fejlesztői környezetek melodrámáját meséli el ez a zseniális kamu-trailer, persze csak lapozás után.
EMBED-Microsoft Vs Java Trailer - Watch more free videos
Conan the Cimmerian #21
Történet: Timothy Truman
Rajz: Tomás Giorello
Kiadó: Dark Horse Comics
Azt gondolhatnánk, hogy Conant nem nehéz írni: semmiképpen nem egy bonyolult, nagy mélységekkel rendelkező karakter, hiszen csak egy harcedzett, és harcra szomjazó barbár, aki ölve és kefélve jár-kel a világban, és ha valami nem tetszik neki, akkor kardot ránt, és lenyiszál pár fejet. A történeteknek sem kell különösebben csavarosnak és furmányosnak lenniük, valami elfogadható ürügy a fenti nyiszálásokra bőven elég a figyelem fenntartása érdekében. De pont ez az, ami könnyen visszaüthet, hisz meddig lehet izgalmasan tálalni ezt a fajta egyszerűséget? A Dark Horse sorozata rá a bizonyíték, hogy hosszú évekig. Ugyan a Conan the Cimmerian még alig két éve fut, de lényegében ez a 21. rész már a 71., ugyanis a képregény közvetlen folytatása az 50 füzetet megélt Conan c. szériának. Timothy Truman még 2006-ban vette át a stafétabotot elődjétől, Kurt Busiektől, és azóta is pokolian szórakoztató sztorikkal öregbíti a kaszaboló vadember hírnevét. Truman pontosan érti a karaktert és a világot, amiben él, akár Robert E. Howard egyik történetét adaptálja, akár saját kútfőből ír, a koncepció egyszerűségét magabiztos kézzel állítja szolgálatába: a sorozat szinte szétszakad a nyers energiától, és a kompromisszummentes, férfias őserőtől.
A 21. szám a cím szerint a Kozaki háromrészes befejezése, de valójában inkább a Free Companionsszal indult hatrészes sztori lezárása. A kerettörténetben Conant látjuk, amint súlyos sebekkel, éhínséggel és hallucinációkkal küzdve próbál életben maradni egy vesztes csata után – ritkán látjuk ilyen helyzetben, a képek pedig annál meggyőzőbbek. Tomás Giorello markáns, agresszióval teli vonásai, mint általában, elemi erővel adják vissza Howard világának nyersességét, és a rajzoló itt már a legelső oldalon lenyűgözi az olvasót, ahogy egyik volt kapitányának szelleme oszladozó hullaként jelenik meg a főhősnek. Naná, hogy elégtételt követel… Conan egész, 500 főt számláló, zsoldosokból álló magánhadseregét (amit az előző vezér hagyott rá halálakor a Free Companions végén) lemészárolta a helyi király becstelen shah-ja, Amurath, miután őfelsége megunta a barbár horda fosztogatásait, és az ilyesmi soha nem rossz kiindulási alap egy kis vérontáshoz. A 21. részben egyrészt flashbackek formájában láthatjuk a csatát, amit hősünk és serege elveszít, másrészt meg, visszaugorva a jelenbe, jön Conan bosszúja, ami természetesen kellő kárörömmel és megelégedettséggel tölti el az olvasót. Kevés intellektuálisan (sic) kielégítőbb van annál, mint amikor a nyílegyenesen gondolkodó, beszélő és cselekvő barbár levág egy-két fejet és végtagot pár szeme-se-áll-jól gazemberről. Ilyesmi pedig van ebben a sorozatban bőven. De akinek ez sem elég: a 25. számmal ideiglenesen átveszi a címet Roy Thomas, aki – ha valaki nem tudná – elsőként adaptálta képregényre a karaktert még 1970-ben. Ugyan mi sülhet el rosszul?
Hawks of Outremer #1
Történet: Michael Alan Nelson, Robert E. Howard története alapján
Rajz: Damian Couceiro
Kiadó: Boom! Studios
Most, hogy a Solomon Kane viszonylag szép sikerrel megy a mozikban (na, nem itthon, de érted), nem csoda, hogy a figyelem Robert E. Howard egyéb műveire is ráirányul. Főleg, hogy a Conan és a puritán vándor történeteire rátette a kezét a Dark Horse, és így a „hozott” anyagokból szintén sokat dolgozó Boom! Studiosnak csak az író kevéssé ismert karakterei maradtak – ezek egyike Cormac Fitzgeoffrey, akinek kalandjai a harmadik keresztes háború idején játszódnak. Howard csak két novellát fejezett be Fitzgeoffrey-val a főszerepben (egy harmadik jegyzeteit aztán Richard L. Tierney öntötte végleges formába), és amiben ezek a leginkább különböznek a szerző híresebb műveitől, az az, hogy a történelmi eseményeket nem színesíti bennük semmilyen természetfeletti elem. Az első, még 1931-ben megjelent novella a Hawks of Outremer címet viseli, és Michael Alan Nelson (Fall of Cthulhu) most ezt adaptálta képregényre, Damian Couceiro rajzai segítségével – az eredmény magáért beszél. A sztori pofonegyszerű: a keresztes hadjáratokban vért ontó Fitzgeoffrey egy vesztes csata után tér be egy fogadóba, ahol értesül a fiatal király haláláról, akinek oldalán már régóta harcol – és mint megtudja, halálának egyik fő oka, hogy egy gőgős báró csak ült a seggén a várában, ahelyett, hogy segítséget küldött volna. Namost, Fitzgeoffrey, éljen noha egy fantasy elemek nélküli világban, nem sokban különbözik Conantól és Kane-től – amiből máris egyértelmű, hogy egymaga fogja a kardját, fejszéjét, lovát, és nekiiramodik, hogy előbbieket élesítse kicsit a báró koponyáján. A Hawks of Outremer gyors sodrású, tökös, kellemesen vérmocskos képregény, aminek főhősében ugyan nincs semmi különös, de azt a semmi különöset Alan Nelson rohadtul hatásosan mutatja be. A comic legjobb jelenete az, amiben Fitzgeoffrey a csata forgatagában megmenti Oroszlánszívű Richárd életét, anélkül, hogy tudná, ő lapul a véres sisak alatt, majd amikor a halál karmaiból így kimentett Richárd a szolgálatába hívná, közli vele, hogy bár a felség viszonylag jól harcol ahhoz képest, hogy szász vér folyik az ereiben, de ő bizony szarik az angol királyokra, és különben is, pogány fejek betörésének van itt az ideje, nem a dumának.. És a legjobb az egészben, hogy Alan Nelson nem írja túl a jelenet, azaz nem törekszik mindenek felett álló coolságra, nem erőlködik a főhős badass mivoltának kihangsúlyozásával – teljesen természetesnek és hihetőnek hat az egész, és ettől olyan hatásos. Ezzel a pár oldallal a szerző többet mond el a karakterrel, mint sokan egy egész minisorozattal. Damian Couceiro pedig tökéletes partner a csaták és „hősi” pillanatok nem hivalkodó, de abszolút erőteljes ábrázolásában: képei realisztikusak, sötétek, karakterei markánsak, és az egész képi világról ordít a kor mocska, nyersessége és brutalitása. A fickó Conan rajzolónak is tökéletes lenne.
Star Wars: Dark Times #17
Történet: Mick Harrison
Rajz: Douglas Wheatley
Kiadó: Dark Horse Comics
Mick Harrison a képregény levelezőrovatának első bekezdését azzal tölti, hogy a késlekedésekért szabadkozik – jól teszi. A Blue Harvest című ötrészes sztorinak bizony csak most jelent meg az utolsó része, pedig az első még tavaly áprilisban (!) jött ki (a harmadik GeexKomixban volt szó róla…). Az efféle csúszások roppant bosszantóak tudnak lenni, főleg egy olyan, viszonylag egyszerű történet esetében, mint amilyenről most is szó van. A Dark Times ugyan egy remek sorozat (az érdem Douglas Wheatley szép, dinamikus, részletekben gazdag képi világáé, és a kellemesen visszafogott, stílusos színezésé is), és a Blue Harvest is simán megéri a pénzét, de akárhogy is nézzük, nem az a székbe szögező élmény, aminek elnézzük, hogy mire megérkezik a fináléja, már a kutya se emlékszik rá, hogy kezdődött. A sorozat most egyébként 2011-ig szabadságra megy, talán ennyi idő elég lesz Harrisonnak, hogy összekapja magát – nem ártana, mert tényleg a legjobb jelenleg futó Star Warsról van szó. A Dark Times ugyebár a harmadik epizód, A sith-ek bosszúja eseményei, azaz a Birodalom megszületése utáni időkben játszódik, és egy szökevény jedi lovag, Dass Jennir hányattatásairól mesél, a Blue Harvest pedig egy afféle fordulópont a karakter számára. Az eddigi részekben azon a kérdésen volt a hangsúly, hogy mihez kezd egy jedi a rend nélküli, sötét erők által uralt új világban, és miféle, saját alapelveit kompromittáló döntéseket kénytelen hozni az életben maradás érdekében – a téma roppant érdekes, és Harrison egy ideig rá is léptette Jennirt egy olyan izgalmas és riasztó útra, ahol hidegvérű gyilkosként is helyt kellett állnia. Az üzenet egyértelmű: e körülmények közt csak súlyos kompromisszumok árán lehetséges fennmaradni. Hősünk persze őrlődött kényszerű tettei miatt, de a Blue Harvest végére békére lel: nem békefenntartó többé, hanem béketeremtő. Vagyis mostantól utazgat majd a galaxisban, és kegyetlenül aprítja azokat, akik az ártatlanokon élősködnek (a korábbi sztorik következményeként különösen csúnyán tud nézni a rabszolga kereskedőkre). Azért remélem, azzal, hogy most rálelt a céljára (ezt Harrison nagyszerűen mutatja meg: Jennir új emberként, hosszú idő után először ismét kivont fénykarddal áll szemben ellenségeivel, másodpercekkel a végső csata előtt – amit már nem látunk, hiszen végkimenetele nyilvánvaló), még nem tűnik el a súlyos dilemmákra okot adó „szükség törvényt – illetve erkölcsöt – bont” motívum, merthogy a Dark Times összes aspektusa közül messze ez a legígéretesebb. Érdemes egyébként megjegyezni, hogy a Blue Harvest nagyjából úgy merít Kurosawa Yojimbójából, ahogy az első Star Wars film merített a Mester Rejtett erődjéből: a magányos hős megérkezik a két rivális banda által uralt városba, kijátssza őket egymás ellen, de végül lebukik, elverik, kishíján megölik, és ezután maga veszi kézbe a dolgokat, és számol le a gazemberekkel.
Unknown Soldier #20
Történet: Joshua Dysart
Rajz: Alberto Ponticelli
Kiadó: Vertigo Comics
Nagyon vegyes érzések kavarognak most bennem. Először is: ez a zseniális sorozat ehhez még csak hasonlóan gyenge füzetet sem köpött ki magából eddig, és bár ha kétévente csak egyszer csúszik be egy ilyen kevésbé sikerült sztori, akkor még bőven rendben vagyunk, de ha ez egy tendencia kezdete, akkor baj van. Másodszor viszont: mindemiatt talán már kár aggódni, mert a Vertigo úgy döntött, hogy lehúzza a rolót Joshua Dysart eddig szenzációs képregénye számára. A 25. rész lesz az utolsó. Most ide lehet képzelni egy hosszú, ízes, amolyan igazán jó, magyarosan változatos káromkodássorozatot. Alighanem furcsa, hogy ezek után kevés jót tudok mondani a sorozat legutóbbi számáról, de az aktuális (és mint említettem, első) hullámvölgyet leszámítva sajnos tényleg az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb szériájának kell búcsút mondanunk. Nade, a lényeg: a kétrészes A battle of little note záró epizódjában Moses üldözői elől menekül a pusztaságban, amikor rátalál egy szintén űzött, rettegő családra: egy anyára, és két gyermekére, akiknek egyike testi fogyatékkal él. Hajjaj. Érted, mi a bajom: Afrikában vagyunk, az egész képregény a fekete kontinens keservessége, fájdalmai, éhínsége, mészárlásai körül bonyolódik, szóval csupa kín, halál és szenvedés van mindenhol, és ennek tetejébe Dysart most még az arcunkba tol egy fogyatékos kisfiút, akinek ráadásul nemrég ölték meg az apját, és aki maga narrálja az egész sztorit. Mintha amúgy nem volna elég szar a helyzet. Ha már az író úgyis így belevetette magát a primitív érzelemkeltésbe és a pofátlan hatásvadászatba (ami eddig egyáltalán nem volt jellemző rá), akkor már végezhetett volna teljes munkát: az anyát mondjuk vakká, a másik kölyköt süketté, a teheneiket meg háromlábúakká tehette volna. Ezt leszámítva egyébként nem rossz a képregény a maga szimpla módján (Moses és az említett család egy sziklamagaslatról védi magát a támadó törzzsel szemben, Alberto Ponticelli mindig fantasztikus képein), csak ugye így, hogy tudjuk, a végéhez közeledik az egész, egy ilyen, a sorozatot meghatározó sztoriszálat nem érintő közjáték meglehetős elégedetlenséget és türelmetlenséget okoz. Merthogy 20 részen túl is egyértelmű, hogy Dysart még mindig az alapok lefektetésével volt elfoglalva, mielőtt közölték vele, hogy a címét elkaszálják – most meg hat rész van hátra, és ahelyett, hogy elkezdené elvarrni a szálakat, ilyen kis nyomorék gyerekekkel teli, teljesen jelentéktelen harccal pöcsöl (persze lehetséges, hogy mikor ezt írta, még nem tudta, mi lesz a sorozat sorsa). A következő szám pedig egy önálló sztori lesz, úgyhogy Dysartnak négy füzet marad, hogy lezárja Moses történetét – nem sok, de azt ígérte, hogy ennek ellenére az olvasóknak nem lesz hiányérzetük. Úgy legyen. Reménykedjünk, hogy az utolsó történet lesz olyan színvonalú, mint az eddigiek voltak, és nem érződik majd rajta a befejezési kényszer.
A mű ifjúsági regény volta ne tévesszen meg senkit sem. A Sosehol és az Anansi fiúk után Gaiman ismét egy olyan könyvvel hozakodott elő, amely bármely korosztály olvasóit maradandó élménnyel ajándékozhatja meg. Ennek ellenére kissé erősnek érzem ezt a műfaji besorolást. Az olyan felütések miatt, mint a „Volt egy kéz a sötétben, és ez a kéz egy kést markolt”, nem feltétlenül gondolhatja azt az ember, hogy megfelelő olvasmány lenne eme könyv, egy tízéves számára.
Tovább megyek, még ha el is olvassa egy tízéves forma kölyök ezt a könyvet, csupán egy kalandregénynek éli meg, a mögöttes tartalom viszont mindenképp elveszik számára. A felnőtt olvasók ezzel szemben nem csak gyermeki énjüknek biztosítanak szellemi táplálékot, hanem felfedezhetik maguknak azon apróságokat, melyek fölött a kisebbek szeme elsiklik. Gaiman nem titkolja, hogy az ötlet nem eredeti, sőt, a köszönetnyilvánítás során első helyen fejezi ki háláját, Rudyard Kipling-nek és művének, A dzsungel könyvének. Ugyanis már az alaptörténetet hallván egyből vonható a párhuzam a két regény között.
A temető könyve főhősét, Senki Owens-t azonban,farkasok helyett holtak szellemei nevelik fel. A fiú még csak másfél éves, amikor családját lemészárolják, ő pedig csak a véletlen szerencsének köszönheti az életét. Egy temetőbe kerül, ahol a szellemeknek megesik rajta a szívük, befogadják, és a maguk módján próbálják felnevelni. Az egyetlen probléma, hogy a holtak nem hagyhatják el a temetőt, így nem szerezhetnek ételt sem a fiúnak, ebben válik segítségére Silas, az egyetlen se nem holt, se nem élő lakója a temetőnek. A könyv folyamán megismerkedhetünk a temető lakóival, akik a történelem legkülönbözőbb szegleteiből származnak, és mindegyikük bogaras valamilyen formában, valamint nyomon követhetjük, ahogy főhősünk felcseperedik, és örök kíváncsi természete miatt folyton bajba keveredik.
Senki Owenst, bár életútja rögösebbnek tűnik mint más korabeli srácoké, idővel ugyanazon problémák kezdik gyötörni, és kortársaival hasonló életszituációkkal kell megküzdenie, persze mindezt egy teljesen más köntösben. A könyvben található fejezetek akár egyedülálló novellákként is kezelhetőek, hiszen mind egy-egy külön életkort feszegetnek, mint újabb stádiumát a felnőtté válásnak. A beilleszkedés hiánya, a hovatartozás kérdése egyre inkább foglalkoztatja az idősödő srácot, aki nem érti a kinti világot, viszont otthonosan mozog a holtak között.
Ahogy azt már jól megszokhattuk a Gaiman könyveknél, ismét kezd kibontakozni előttünk egy világ, ami tele van furcsábbnál furcsább misztikus lényekkel, melyek természete már kevesebb elrugaszkodást mutat a valóságtól. A sötét, komor atmoszférát hivatott ellensúlyozni a gyermeki báj, a sokszor humoros elbeszélésmód és a karakterek tudatos eltúlzása. Számomra talán a legmegkapóbb szereplő az „emberi” kőszikla, Silas. Misztikus és távolságtartó volta ellenére is egy szerethető karakter, aki sokkal inkább apafigura Senki számára, mint az őt befogadó házaspár férfi tagja. A műben fontos szerepe van Neil Gaiman apává válásának, nem csak mint ihlető tényezőnek, de mint önvallomásnak is a gyermeknevelés nehézségeiről.
A történet a gördülékenységével és szerethető karaktereivel bárkit elvarázsol, főszereplőjével pedig könnyen azonosulni tudnak azok is, akik kinőttek már a gyerekkorból. Emellett szeretném még elmondani, ahogy sokan mások is megtették előttem, hogy igazán hiányolok már egy komolyabb lélegzetvételű regényt az írótól, amire sajnos az Amerikai istenek óta nem volt példa. Bár ebben a regényben is megvan a potenciál, mégis megáll egy bizonyos ponton, és nem merészkedik tovább.
Mint már fentebb említettem, ismét egy minden korosztály számára élvezhető regényt tett le az asztalra az író, amiben újfent megcsillogtatja mesélői tehetségét. Az oldalak csak fogynak, a végén pedig ágyunkon elnyúlva, gondolatainkba süppedve, szomorúan konstatáljuk, hogy vissza kell térnünk mindennapi életünkbe.
Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2010
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím: The Graveyard Book
Oldalszám: 277 oldal
Az alábbi kritika ismét új kollégánk, Elmeboy szellemi terméke, fogadjátok hát szeretettel (remélhetőleg ha már átesett a házipálinka indukálta blogmotorgyorstalpalón, a saját neve alatt kerülnek ki a cikkei).
Mi a közös Csipkerózsika meséjében és a holokausztban? Mindkettőt untig ismerjük, elejétől a végéig fel tudjuk mondani, emlékezünk és megemlékezünk, ágyból kiugrasztva citáljuk az erkölcsi tanulságot, ha ugyan van ilyen, voltaképpen bele se gondolunk már. Jane Yolen, az Államokban méltán magasztalt, honi földön azonban jobbára ismeretlen gyerekkönyv- és fantasy-írónő azonban gondolt egy merészet, és újramesélte mindkettőt – a Csipkerózsikát és a holokausztot. Nehogy elfelejtsük.
Yolen neve itthon elég ismeretlenül cseng, pedig több évtizede alkotó, közel háromszáz könyvet jegyző írónőről beszélünk. Háromszáz könyv éppenséggel erősen szemöldökfelvonós tény, de ha számításba vesszük, hogy ezek tetemes hányada pár soros, bőségesen illusztrált, az apróbb korosztálynak felolvasásra szánt mesekönyv - vagyis alapvetően gyerekíróval van dolgunk - máris kevésbé zord a kép. És ha még hozzátesszük, hogy ugyanez a meseíró nem mellesleg olyan felnőtteknek szánt regényeket írt, mint a jelen posztban tárgyalt Csipkerózsa, hogy Rowling állítólag az ő Wizard's Hall-jából nyúlta a Harry Potter tetemes hányadát, vagy hogy történetesen ő írta a Darkness calls című Hellboy-kötet előszavát, nos, máris beljebb vagyunk. Bízzunk benne.
Bevallom, olvasóként elsőre rendkívül nehezemre esett ez a bizalom. A fényképről egy jólétben szépen kikerekedett, idősődő államokbeli néni vigyorgott rám, aki ráadásul a saját honlapján végig azon ironizálgat, mekkora gold star kid is volt ő. Oké, viccelt, de tette mindezt azzal a fajta irritáló amerikáns kikacsintással, ami mondjuk Neil Gaiman-nek is a sajátossága: röhögünk azon, mekkora nyárspolgárok vagyunk, de azért világért sem adnánk fel ugyanezt a kényelmes nyárspolgárságot. Fantasy, elrugaszkodás és álmok? Hát hogyne, majd kényelmes távolságból. Miközben végig a meséről van szó, és a mese az egyetlen lényeg.
Nagyon nehéz észrevenni, de ott van. Yolen jelen regényének első száz oldalát pörgetve (mert amúgy pörgeti magát, és ez a fordító érdeme is, egyedül a lengyel diáklány naiv kiefejezéskeresgéléseinél bicsaklik meg) tipikusan klisés, didaktikus tanmesére gyanakszunk: a zsidó származású amerikai lány nagyanyja halála után nekiindul, hogy európai helyszíneket felkeresve feltárja a saját és családja múltját. Szörnyű ezt mondani, de szinte klasszikusnak mondható holokauszt-történet bontakozik ki a szemünk előtt, ahogy Becca lépésről lépésről feltárja saját múltját. Valójában a cselekmény semmi extrát nem hordoz magában, az egész történet nagyon - borzalmasan – egyszerűnek hat.
Aztán apránként észrevesszük, hogy itt sokkal többről van szó, minden szempontból. Ahogy megérezzük, hogy Yolen erősen semmitmondó stílusa mögött egy zabolázhatatlan mesélőkedv lakozik, illetve ahogy az európai szemmel ad hoc jelleggel előrángatottnak tűnő motívumok hirtelen értelmet nyernek a nagyobb kontextusban, és hogy az egyszerre több síkon futó történet (Becca nyomozása gyakorlatilag csak a keretét képzi a háború alatt játszódó, tulajdonképpeni történetnek) ugyanúgy szól hozzánk, mint az akkori kollaboránsokhoz, a félrenézőkhöz, az áldozatokhoz, megértjük, hogy ennek a rettenetnek bizony része vagyunk, akarjuk-e vagy sem.
Egy titok belsejébe rejtett talányba foglalt rejtvény.
És igen. A tündérmese, történelmi tény, önreflexió és végső soron filozofikus tartalom olyan észrevétlen könnyedséggel fordul át Yolen regényében önmagából valami gyökeresen másba, és mutat túl egyszer s mind önmagán, hogy már csak ezért is azonosulni tudunk a rétegről rétegre előrehaladó Beccá-val. Még az is benne van a pakliban, hogy a végén megértünk valamit.
Nyomozó, szinte tényfeltáró regényről beszélünk, tehát a fülszövegen is olvasható alapfelállásnál többet elárulni vétek lenne, legyen elég annyi, hogy a végén a mesebeli és a kiábrándítóan valóságos szálak összeérése olyan katarzissal ajándékozták meg a szerény recenzenst (aki az elején nem mellesleg halál szkeptikusan állt hozzá a regényhez), hogy napok óta a hatása alatt áll. Ami nyilván nem fellebbezhetetlen értékítélet, de talán rámutat arra, hogy érdemes próbálkozni a regénnyel, mert ha nem is kiemelkedően, de jó.
Negatívumként a fentebb már felemlegetett, enyhén érzékelt didaktikusságon kívül még a könyv végén található tanulmányt, vagy mi a fenét említeném. Nem tudom, az eredeti kiadásban szerepelt-e ugyanaz a néhány oldal, de engedtessék meg két észrevétel: ad egy, számos olvasótársam nevében is ki merem jelenteni, hogy köszönjük, nem vagyunk hülyék, és alkalmasint képesek vagyunk egy minimálisan összetett mű önálló értelmezésére, pláne nem igénylünk egy olyan bagatell fejtegetést, amit egy tetszőleges hazai fősulin már a legelső félévben is csont nélkül visszadobtak volna. Ad kettő, senkit nem az fog meggyőzni arról, hogy „komoly” irodalommal van dolga, hogy a végére biggyesztünk egy ilyen pszeudointellektuális, valójában középiskolás zagyvalékot. A regény jó, ahogy van, nem is nehezen befogadható, innentől talán legyen az olvasóra bízva.
Amúgy a hírverés és Yolen egyéb, határozottabban körvonalazható munkásságának ellenére a Csipkerózsa nem fantasy, hanem színtiszta holokauszt-regény. Hogy történetesen egy közismert mese elemeit dolgozza fel, illetve annak motívumait használja választott témája kibontására, nagyon eredeti és szimpatikus húzás, és persze nem is baj, hogy nem megy tovább, mint amennyit a tárgy megkövetel. Azt mindenesetre kiválóan megmutatja – igaz, már eddig is tudtuk – milyen szűk az átjárhatóság mese és valóság, költészet és tények között, és hogy ezen látszólagos ellentétek vegyítése mennyire hatékonyan képes megértetni velünk addig felfoghatatlan dolgokat.
Kiadó: Metropolis Media - Metropolis Könyvek
Kiadás éve: 2010
Fordította: F. Nagy Piroska
Eredeti cím: Briar Rose
Oldalszám: 224 oldal
Ti akartátok, megszavaztátok, azt mondtátok a skandináv nem elég jó! Hát íme, itt az a verzió, amiben a vámpírok elmennek a kovbojokhoz!
Leiji Matsumoto klasszikus manga- és animehőse (a szerző 1953-ban rajzolta meg először), most a róla elnevezett CGI-film főszerepében irtja a gonosz űrkalózokat. A trailert a 2010-es Toei Tokyo Anime Fair-en rögzítették. Így első blikkre a hardware-t impozánsan sikerült megjeleníteni, de az arcjáték hiányát és a lélektelen szemeket mintha a katasztrofális Final Fantasy filmből kopipésztelték volna át.