Benny Chan - legalább is így első blikkre - ki fogja javítani a hibát, amit a City Under Siege-dzsel elkövetett (bár igazság szerint nem is annyira rossz az a film, engem leginkább a szuperhülye, klasszikus, Wong Jing-féle 1994-es Future Cops-ra emlékeztet.) A Shaolin nagyon hangulatosnak látszik, tele szenzációs harcjelenetekkel, a szereposztás pedig parádés: Andy Lau Tak Wah, Wu Jing, Fan Bingbing, Nicholas Tse, sőt, ha jól látom valami szakácsszerep erejéig Sing Lung is belepofátlankodott a filmben. :)
Az első rész "sikerét" követően, a rendező Tom Six máris a második rész elkészítésén fáradozik. A sokak számára gyomorforgató film, egy elmebeteg sebésszel foglalkozik, aki azon fáradozik, hogy elkészítse az emberi százlábút. Míg az első részben "csupán" három személy sebészi úton történő összeillesztésével boldogult, a következő részben, ahogy a cím is mutatja egy teljesebb százlábút kapunk majd, ami 12 főt fog számlálni. Számomra csak egy kérdés maradt, honnan lapátolta össze a pénzt a folytatáshoz. Az ugrás után megtekinthető a teaser, amely teljes egészében hallgathatjuk az önelégült rendezőt, ahogy áradozik a következő részről. Bemutató 2011-ben.
Kínkeservesen sokat kell még várnunk a The Walking Dead premierjére. Az AMC mint már oly sokszor említettem, nem a véletlenre apellál, így hónapok óta csöpögteti a háttéranyagokat a rajongók számára. Az eddig kikerült promókra, videókraa Geekz-en, a linkekre kattintva találhattok rá, illetve érdemes sep kollégaírását is elolvasni, aki a sorozat alapját jelentő képregényt vette górcső alá. A mostani videó betekintést nyújt számunkra a kulisszák mögé, rengeteg új jelenetet, momentumot megmutatva. A premier még mindig Halloween napjára esik, ami egyre csak közeleg.
Történet: Darwyn Cooke, Ivan Brandon, Jan Strnad Rajz: Darwyn Cooke, Nic Klein, Gabriel Hardman Kiadó: DC Comics
A DC újabb régi sorozatát porolta le, és öltöztette új köntösbe. A Weird War Tales 12 évig futott 1971-től, és antológiaformátumban mesélt olyan háborús történeteket, amik tartalmaztak valamilyen horror, sci-fi vagy természetfeletti elemet. A Vertigo 1997-ben egyszer már felélesztette a sorozatot egy négyrészes mini erejéig (olyan alkotók közreműködésével, mint Brian Azzarello, Paul Jenkins, Peter Milligan, Grant Morrison, Frank Quitely, Richard Corban és Duncan Fegredo), most pedig one-shotok formájában tér vissza a koncepció – némileg meglepő módon nem a felnőtteknek szóló Vertigo, hanem egyenesen a DC gondozásában. Az első, 32 oldalas füzetben három történetet kapunk. A legszórakoztatóbb Darwyn Cooke Armistice Nightja, amiben a történelem immár halott, nagy hadvezérei évente egyszer összejönnek, és háborús játékokat játszanak, csak hogy életben tartsák a tradíciókat.
Az ötlet pofás, a kivitelezés frenetikus. Churchill, Rommel, Patton, Szent Johanna, Dzsingisz kán és a többiek egyenruhás csontvázai dekadens háborús tivornyázással töltik az éjszakát (legkésőbb ott megvett magának Cooke, ahol Rommell és Churchill csontváztestei egymás fejeire tartanak céllövészetet), amit egy nagy fináléval koronáznak meg: mindenki mindenki ellen, hogy az utolsó álló ember (vagyis hulla) legyen a következő év összejövetelének nagygenerálisa. De felbukkan Hitler, és elrontja a bulit. Cooke hasfalszaggató kis szösszenete nem ismer sem politikai, sem másmilyen korrektséget, sem visszafogottságot – a lényeg a móka, és mivel természetesen ő maga rajzolja is a képregényt, egyszerűn nincs mibe belekötni. Innentől viszont esik a színvonal: a The Hell Above Us egy viszonylag korrekt kis sztori, amiben egy tengerésznek a második világháborúban elsüllyedt tengeralattjárója lesz a koporsója. Vagy legalábbis azt hiszi. De sok-sok évtizeddel azután, hogy mindenki más meghalt, és hogy elfogyott minden levegő és élelem, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva még mindig él. Ivan Brandon hátborzongatónak szánt története egy jópofa, de kissé elcsépelt slusszpoénra fut ki, abba viszont jobb nem belegondolni, hogy az évtizedekig (évszázadokig?) a tenger fenekén rohadó főhősnek hogy a búsba nem jutott már korábban eszébe, hogy ha levegő nélkül képes élni, akkor talán a víztől sem fullad meg – ergo, bazzeg, ússzál már a felszínre! Hangulatos, csak értelmetlen és szájbarágós. Az utolsó sztoriról még kevesebb pozitívumot tudok elmondani: Gabriel Hardman képei atmoszférikusak, realisztikusak, és amolyan háborúsan nyersek, jól áll neki a műfaj. Jan Strnad viszont elég gyenge sztorit rittyentett, ami egy heves csata közepén haldokló, és dinoszauruszokról képzelgő katonáról szól. Unalmas, giccses és erőltetett. És sajnos Cooke 7 oldala, akármilyen remek is, aligha éri meg a teljes füzet árát…
Aliens Vs. Predator: Three World War #6 Történet: Randy Stradley Rajz: Rick Leonardi Kiadó: Dark Horse Comics
Hogy mennyire nem könnyű jó történettel előállni egy AvP címhez, azt jól mutatják a gyökeresen elbarmolt mozifilmek is (persze ha azoknál csak a történettel lenne baj…). Mert miről is van szó? Egy idegen faj hobbiból vadászik egy másikra, a főszereplő emberek meg két tűz közé kerülnek, és vagy fejvesztve menekülnek, vagy tökösen elmorognak egy „kill ’em all”-t, és felveszik a kesztyűt. A téma által kínált lehetőségek száma aligha végtelen. Ezt érezhették az írók is, mert már a kezdetektől törekedtek arra, hogy új dinamikát vigyenek a három faj kapcsolatába, és a végsőkig feszítsék azt. Ebben az X-Men veterán, Chris Claremont ment a legmesszebbre a The Deadliest of the Species című tizenkét részes sorozatában – azt hiszem, elég, ha annyit mondok, hogy egy kis csapat ember, egy női ragadozó és egy alien királynő egymás oldalán harcoltak benne. Randy Stradley is igyekezett érdekesen játszani a koncepcióval. Nála az AvP Ellen Ripley-je, Machiko Noguchi pár évig a ragadozók közé állt, és velük együtt vadászott a xenomorph-okra. A Three World War pedig éppen ennek a történetnek a folytatása, ezúttal azzal a sajátos csavarral, hogy a predatorok és a kommandósok (Noguchi vezetésével) olyan renegát ragadozókkal szállnak szembe együtt, akik nem egyszerűen vadásznak – hanem válogatás nélkül ölnek, és ezt ráadásul befogott, kutyákként használt alienekkel teszik. A hatodik rész a történet lezárása, és az egyetlen baj vele Rick Leonardi képi világa. Leonardi alapesetben tehetséges rajzoló, de szuperhősök közt láthatóan jobban érzi magát, mint itt. Munkájából hiányzik az a nyersesség és fenyegetettség, ami elengedhetetlen egy ilyen sztorihoz, de még ha a hangulattól el is tekintünk, akkor sem állt a helyzet magaslatán. Mert pl. abból a jelenetből, amiben a ragadozók és Noguchi nekirohannak az alienek seregének, képileg sokkal többet ki lehetett volna hozni. Leonardi nem tudja megragadni a Stradley által oly ügyesen felépített események jelentőségét, epikusságát és erejét. Ritkán érzem azt egy akciójelenetnél, hogy hiányzik belőle a szöveg, a narráció – és nem is lenne szabad ezt éreznem, hisz a képeknek mesélniük kell, és többet kell mesélniük a puszta történéseknél. De sajnos pont ez az, amit Leonardinak itt nem tud elérni, pedig Stradley hagyná, hogy a vizualitás nyűgözze le az olvasót. Cselekményét tekintve viszont a Three World War abszolút hatásos: az író jól játszik a gyilkos ragadozók és „háziállataik” koncepciójával, az események gyorsan pörögnek, a finálé lendületes és nagyszabású – minden a helyén van egy pokolian szórakoztató képregényhez. Sajnos azonban Leonardi majdnem elrontja a mókát. Miatta az AvP történetfolyam legújabb felvonása lecsúszik egy stabil négyesről.
Astonishing Spider-Man and Wolverine #3 Történet: Jason Aaron Rajz: Adam Kubert Kiadó: Marvel Comics
Ez itt kérem, pályázhat az év legjobb nyitójelenete címre. És már most megmondom, hogy meg is fogja nyerni. Jason Aaron időutazásos Pókember-Rozsomák minijében a kanadai mutáns a halálába sétál a romokban heverő New York utcáin és hídjain. Fejében az jár, hogy mi mindent ért el életében: a temérdek nő, akivel lefeküdt, a még több ember, akit megölt, a történelem összes háborúja, amiben harcolt, a jövők, amiket látott, az alkalmak, amelyek során megmentette a világot. Nem beszélve az ősemberekről, akiket annak idején megtanított a szent folyadék (sör, mi más) elkészítésére, hogy most átnyújtsanak neki egy pohárral, mielőtt egy, a főnix erőt tartalmazó pisztollyal darabokra robbantja a Földet elpusztítani jött Doom-bolygót – és, a hatalmas erejű fegyver visszarúgó erejének köszönhetően saját magát is. A finisben Pókember térdel Rozsomák szénné égett hullája felett, az eldőlt Szabadság-szobor fáklyájának tetején, mögötte a szétrobbant bolygó darabjai hullócsillagként világítják az eget – Adam Kubert érti a dolgát, ezt a kétoldalas képet minden szuperhősgeeknek ki kellene akasztania a szobája falára. Ne aggódj egyébként, ha ez így olvasva egy nagy, összefüggéstelen zagyvaságnak tűnik – biztosíthatlak, nem az. Aaron olyan frenetikus ötletekkel dobálózik ebben a miniben, amilyenekkel Mark Miller szokott, csak vele ellentétben, ő nem kúrja el ezeknek az ötleteknek a megvalósítását sem. Ahogy Rozsomák öngyilkos küldetését felvezeti, az zseniális. Semmi hősi sallang, semmi siránkozás, vagy ömlengés, csak egy férfi, aki teszi, amit tennie kell, és közben nyugodtan, már-már sztoikusan számot vet életével. Aztán megvonja a vállát, és bumm. Persze, ami magát a történetet illeti, arról még mindig nem sokat tudunk. Az első rész rögtön azzal indított, hogy hőseink az őskorban voltak, és várták, hogy a fejükre hulljon az aszteroida, ami kipusztította a dinókat. Aztán a jövőben találták magukat, ami múltbéli tevékenységüknek hála drasztikusan megváltozott. Ebben a számban végre kiderül, hogy valakik, valamiért manipulálják őket és időugrásaikat – de hogy kik és miért, az továbbra is rejtély. Egyelőre nincs is ezzel semmi baj. A mini olyan, mint egy őrült, fékevesztett hullámvasút, ami szenzációs érzékkel vegyíti az epikus akciót, a hangulatos kalandot, az izgalmas rejtélyt, a kiszámíthatatlan science fictiont, és egyáltalán nem utolsósorban, a humort. Az egész középpontjában pedig Pókember és Rozsomák alapvetően baráti, mégis, ellenségeskedéssel teli kapcsolata áll. Aaron jól ismeri ezeket a karaktereket, és bár Logan esetében néha majdnem túlzásba viszi a dühöt, mint vezérlő erőt, kétségkívül jól kufárkodik velük. Kubert pedig elemében van, a Superman: Last Son óta nem láttunk tőle ilyen lenyűgözően stílusos, aprólékosan kidolgozott, eszméletlenül dinamikus munkát. Megint a nyitójelenetet kell példának hoznom, mert minden egyes panelje aranyat ér. És ha Aaron ténylegesen képes egy értelmes, érdekes és épkézláb történetvázat építeni a hatrésznyi őrület alá, akkor ez kinéz az év legfaszább minisorozatának. Mindenki, aki unja már a tipikus szuperhőssztorikat, tegyen egy próbát ezzel. Mert ez minden, csak nem tipikus.
Daytripper #10 Történet: Fábio Moon Rajz: Gabriel Bá Kiadó: Vertigo Comics
Legszívesebben ebbe az egész „kritikába”, afféle nyomatékosításul, egyetlen szál sort írnék csak. Valami olyat, hogy „olvasd el, ha jót akarsz magadnak”. De ezt egyrészt mégsem tehetem, másrészt meg egyébként is túlságosan sok minden kavarog a fejemben a Daytripper 10 elolvasása után ahhoz, hogy ennyivel el tudjam intézni. Ilyen képregényt nem olvasol minden hónapban. Minden évben sem. Sőt… Eleve, maga a téma szokatlan az amerikai mainstreamben, főleg egy Vertigótól. A Daytripper ugyanis (minden túlzás és fellengzősség nélkül) az életről szól. Egyszerű, hétköznapi emberekről, akik egyszerű, hétköznapi körülmények közt tengetik napjaikat. Rólad szól. Az édesapádról szól. A testvéredről. A szerelmedről. És még csak véletlenül sem a halálról. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert eddig minden rész a főszereplő halálával ért véget – és aki még mindig azt várta, hogy erre kapunk valami triviális, a sorozatot műfajiságba záró magyarázatot (úgymint párhuzamos dimenziók), az csalódni fog. Ez egy történetmesélési eszköz volt Moon és Bá kezében, akik többek közt így érték el, hogy minden kis történet kerek és egész legyen, dacára annak, hogy ugyanarról az emberről szól – és nem utolsósorban, hogy mindegyik katarzissal érjen véget. Viszont most, az utolsó szám születéssel kezdődik, és nem halállal ér véget – legalábbis nem egyértelműen (merthogy a befejezés szimbolikája azért nehezen félreérthető). Moonék bámulatos emberi érzékenységgel és írói érzékkel mesélnek az életről, annak bizonyos, meghatározó pillanatairól, érzéseiről, a jóval és rosszal való szembenézésről, és főleg, a családról és az apaságról – nyilvánvaló, hogy milyen értékek fontosak nekik. Brás elmélkedése az otthonról, amikor hazatér feleségéhez, miután megállapítják halálos betegségét, döbbenetesen hatásos és szívhez szóló. Klisék és giccs nélkül, egyszerűen, ugyanakkor gyönyörűen üzeni neked, az olvasónak, hogy az életed olyan lesz, amilyenné formálod – külső behatások ide vagy oda. A képi világ nem marad el a forgatókönyvtől, kifejezőereje lehengerlő: Báék élettel és érzelemmel töltenek fel minden oldalt, Dave Stewart színei pedig gyönyörűek. A Daytripper a szó legigazibb értelmében vett érett, felnőtt képregény – és nem attól az, hogy tele van felnőtteknek szóló elemekkel, mint a szex és az erőszak. Mert valljuk be: a legtöbb sorozat, amit a rajongók szeretnek példaként felhozni az elsősorban tinédzsereknek szóló szuperhőstörténetekkel szemben, főleg ilyesmikkel operál. Így a Daytripper koncepciója már önmagában is dicséretes, de ennél is fontosabb, hogy mind témáját, mind stílusát, mind színvonalát tekintve egyike azon keveseknek, amikre bárki lelkiismeretfurdalás nélkül rásütheti a „művészet” szót – annak legjobb értelmében. Manapság, amikor a mainstream amerikai képregények (és filmek) túlnyomó többségét sokkal inkább termelik, mint alkotják, ez nem kis szó. Miután végigolvastad a Daytrippert, egy minden elsöprő érzés fog hatalmába keríteni: örülni fogsz, hogy élsz. Mi mást kívánhatunk még?
Ultimate Avengers 3 #2
Történet: Mark Millar Rajz: Steve Dillon Kiadó: Marvel Comics
Hogy mi a baj Mark Millarral? A kérdés némileg értelmetlennek tűnik, mert elnézve a pozícióját, amit elfoglal a képregényiparban (és most már egyre inkább a filmiparban is), a válasz látszólag: semmi. Valójában azonban: majdnem minden. Azt senki nem tagadhatja, hogy Millarnak nagyszerű ötletei vannak, jó néhány remek koncepcióval állt elő pályafutása során. Sajnos ezeknek a többségét tönkrevágta a kivitelezésükkel (nem, nem sorolom a példákat – belefáradna az ujjam). De az ígéret egy jó történetre, egy jó képregényre, mindig ott volt bennük. Hogy ez miért érdekes? Mert az Ultimate Avengers harmadik sztorijában már ez az ígéret sincs meg. Ebből már az ötlet is hiányzik. Vámpírok? Most komolyan? Igaz, hogy Millar sosem szégyellte meglovagolni mások sikerét (az Ultimates lényegében Warren Ellis Authorityének marveles változata – még a rajzolót is ellopta belőle), de ez már a vérszívós (hozzáteszem: egyre unalmasabb) divathullám szégyentelen megszörfözése. A sztori annyi, hogy az Ultimate Univerzum vámpírjai úgy döntenek, ideje nagyban játszani, vagyis az oldalukra állítani minden szuperhőst, és átvenni a hatalmat az egész bolygón. Várj csak, hol hallottam már ezt…? Ah, igen, az X-Menben. Cirka egy hónappal ezelőtt. Láthatóan a Marvel szerkesztői közül is jó páran megértek már rá, hogy betörjék a fejüket. Az első rész végén láttuk, ahogy a vámpírrá vált Nerd Hulk (Nerd Hulk… apám… amit ezzel a szerencsétlen karakterrel művelnek itt, meg a mainstream Marvelben is…) megtámadja az új Fenegyereket – most azt láthatjuk, hogyan tették őt vámpírrá a vérszívók. Nem kell nagy dolgokra gondolni: Hulk kimegy kicsit levegőzni, meglátják, leverik, vámpirizálják. Aztán jön a felmentő sereg, ami a pofátlan hatásvadászata ellenére is érdektelen cliffhangerben természetesen csapdába sétál. Reménytelenül unalmas, kiszámítható és fárasztó képregény, száraz dialógusokkal, élettelen, dinamikátlan akciókkal, és tömény izzadságszaggal, ami minden egyes oldalon érződik. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy a képregény Millar miatt kap karót – annyira azért nem elviselhetetlen, amit ír. Viszont van itt még egy Steve Dillonunk is, akit az ég áldjon a Prédikátorért meg a Megtorlóért, de aki egyszerűen tökéletesen alkalmatlan arra, hogy szuperhősképregényt rajzoljon. Azt hittem, a Marvel erre már rájött anno a Wolverine: Originsből is. De nem. Dillonban épp az a jó, hogy nem egy konzumrajzoló – erőteljes, senki máséval össze nem egyeztethető, sajátos abszurditást közvetítő stílusa van, ami ebből fakadóan értelemszerűen nem illik mindenhova. A mimikaábrázolása, ami egy kis cinizmussal és fekete humorral fűszerezett történetben olyan hatásos, itt nevetségesen túlzó, sőt, katasztrofális. Néhány arckifejezés ebben a környezetben egyenesen karikatúra benyomását kelti. Dillon jobban tenné, ha távol tartaná magát ettől a világtól (persze, tudom, pénz beszél, én meg kussoljak). Millart meg rúgják ki páros lábbal a Marveltől – általában véve jobb teljesítményre képes, ha függetlenül dolgozik (bár az ennél is bőven rosszabb Nemesis ezt épp keményen cáfolja).
Ismerik azt a viccet, hogy két zsaru bemegy a befektetési ügynökhöz? Nem? Akkor most elmondom: adott Gamble nyomozó (Will Ferrell), az Excel táblák szelíd, környezettudatos megszállottja és társa Mark Wahlberg, akik a többi rendőrrel együtt csak asszisztálnak New York hőseinek, Highsmith (Samuel L. Jackson) és Danson (Dwayne "The Rock" Johnson) nyomozók munkájához: míg utóbbiak izgalmas autósüldözéseken keresztül amortizálják a várost - és kénytelenek elviselni szebbnél szebb nők megfektetését - addig a Többiekre (lásd: eredeti cím) a papírmunka meg a többi unalmas foglalatosság marad. Igen ám, de mint kiderül a hősök nem halhatatlanok: egy ékszerrablást követően a két sztárnyomozó otthagyja névjegyét a manhattani flaszteron - örökre.
Azt hiszem, a Bourne ultimátum producere, Patrick Crowley és társai nagyon sok pénzt veszíthettek el annak idején Bernie Madoff ténykedése nyomán: a cselekmény középpontjában ugyanis egy harminckét-milliárdos csalás és a rendőrségi nyugdíjalap játssza a fő szerepet. Ennél többet nem is érdemes elárulni: lényeg, hogy legyen valami fő szál, amire a szkeccseket fel lehet fűzni. Mert a Pancser Police (úristen, de utálom ezt a címet!) nem más, mint egy másfél órás Saturday Night Live különkiadás. Nem csoda, hiszen a rendező-társíró, Adam McKay is ebből a szombat esti esztrádműsorból indította pályáját, Will Ferrellhez hasonlóan. Felbukkan a Wayans testvérek távoli rokona Damon Wayans Jr. (Komolyan. Unokatestvér), újra láthatjuk Michael Keatont komédiázni, aki valljuk be, már régóta hiányzott, és Steve Coogan megint eljátszhatja Alan Partridge-t. Nagyjából ennyi.
Az első órát maradéktalanul kitöltik a karakterek, és noha Samuel L. Jackson és Dwayne Johnson csak tíz percet kaptak, még elnéztem volna őket. Aztán a kezdeti lendület elfogy, a forgatókönyv körülnéz, hogy mikor jön a reklámszünet, és amikor rájön, hogy most éppen nem tévében megy, fújtat egyet és előveszi a hurkalufikat, hogy kutyákat hajtogasson. A végére pedig csak reménykedik, hogy már mindenki elaludt. Sajnos nem lehet eldönteni, hogy ez most vajon a huszonegyedik század kísérlete Az utolsó akcióhős feledtetésére, vagy pedig egy Shane Black paródiajelenet az SNL tíz évaddal ezelőtti adásából: utóbbihoz túlságosan nagyvonalú, előbbihez pedig jobban kidolgozott karakterek kellettek volna - és nem másfél egységnyi autósüldözés.
Hogy hol van Mark Wahlberg? Jó kérdés, itt láttam valahol a környéken. Nem mintha valaha nagyformátumú színész lett volna - önmagát mondjuk kiválóan tudja játszani - itt azonban halványabb, mint Argentína jövő évi költségvetésének sarokszámai. Nagyon nagyon próbál önironikus lenni, de mindebből csak arra futja, hogy a borzalmas Max Payne filmet idézze fel bennem úton-útfélen - ennek a filmnek az emlegetési tilalmát is belefoglalnám az új médiatörvénybe. Az a helyzet, hogy Will Ferrell kénytelen egyes egyedül elvinni a vállán a dolgot, a Ron Burgundy legendájától eltérően ezúttal nincsenek igazi játszótársai. Eva Mendes még mindig nagyon szép - ne is várjunk mást tőle, Michael Keatonnak van ugyan egy-két nagyszerű jelenete, de ez így édeskevés.
"Abbahagynád a fanyalgást végre?" kérdezi a mindannyiunkban - remélhetőleg - ott élő egyszeri mozinéző. "Vannak benne hatalmas poénok, Samuel L. Jackson még arccal a járdának is iszonyú kúl, Will Ferrell egy zseni, és emlékszel arra, hogyan szedték le a helikoptert? Na, az szenzációs volt!" és karba teszi a kezét, miközben dühösen nézi a sznob, köcsög fejemet. Igen, kénytelen vagyok egyetérteni. Kellemes, de semmi több - vannak benne idézhető dolgok, de az animált stáblistát elnézve az alkotói kezet a Bernie Madoff és az állami mentőcsomagok iránti határtalan gyűlölet vezette sem mint a szórakoztatás. A legjobb az lenne, ha jelenetekre darabolva adnák le valahol - nincs meg benne az a koherencia, mint mondjuk a Halálos fegyverben, ahol tényleg le lehetett tudni az első órát látványosabb akciójelenetek nélkül, mert érdekeltek a karakterek. Sokan meg fogják nézni, mert mindennek ellenére nem rossz film. A többiek pedig tovább várhatnak igazi akcióvígjátékra.
A napokban bukkantam rá erre az élőszereplős Pokemon fan film előzetesre. A Pokemon mesterek underground harcokat folytatnak, az egész egy darkos adaptációnak tűnik. Az ötlet maga nem rossz, el lehetne viselni, ha már volt egy Dragon Ball: Evolution-ünk, akkor megpróbálhatnák ezt is, hátha valami jó sül ki belőle és újjáélesztik a fiatalok rajongását. Az egyetlen hibája az előzetesnek, hogy a Pokemonok elég bénára sikeredtek, többjük nem is hasonlít az eredetire. Mindez HD-ban az ugrás után.
Végig, az előzetes bámulása közben arra gondoltam, hogy nagyon jól sikerült érzékeltetniük ezzel a pár perccel, milyen egy epikus finálé, erre a végén kiírják, hogy "epikus finálé"! Na mindegy... Bár eleve egy olyan trailer sem lehet rossz, amelyik Bill Nighy-val kezdődik.
Sosem lehetett a hongkongi filmipart a történelmi hűségre való törekvéssel megvádolni. A tömegszórakoztatáson kívül szó szerint semmi más nem érdekelte őket, és ha egy népi hősnek hirtelen szuperképességei nőttek valamelyik filmben, hát istenem, a producereknek biztos megvolt az oka a história-hamisításra.
Előre bocsátom: a The New Legend of Shaolin a kedvenc Jet Li-filmem (bár a Fist of Legend szorosan ott lohol a nyomában). Technikai, rendezési meg mittudomén milyen szempontokból talán nem a legkiforrottabb, az ítészek ezer helyen tudnának rajta alsó madárfogást találni. Csakhogy olyannyira szórakoztató, olyan brutális erővel vonszolja magával a nézőt, hogy csak a legcinikusabbak támadhatják kritikájukkal.
1994-re Hongkongban a nyolcvanas évek közepén beindult harcművészeti filmes new wave kifulladni látszott. Wuxiák és kungfufilmek már csak a paródia-formában voltak igazán sikeresek (lásd pl. Chow Sing Chi Lu ding ji-filmjeit), és persze ezeknek is általában Wong Jing, a szuperproducer volt nemzőatyja. Nem csoda, hogy Wong Jing a The New Legend of Shaolin megetti mastermind, a túlzások ebben a filmben is dézsából zúdulnak a néző nyakába. A Hong Si Kván: Dz Saolin Vú Dzö (Hong Si Kván: a Shaolin öt alapítója – ez a The New Legend of Shaolin eredeti címe) az excesszből él: soha csendet, soha nyugalmat.
A filmnek a mai napig nincs egy normális dvd-kiadása, és a ramaty hongkongi dvd-n a feliratok katasztrofálisak, ezért megpróbálom többé-kevésbé koherensen visszaadni a sztorit. Az alapszituáció a harcművészeti filmekben ezerszer lejátszott: a mondol hódítók, a Csing-dinasztia ahol tudja, írtja a kínai ellenállókat, Hong Si Kván (Jet Li) családját sem kímélik. Hősünk épp nincs otthon, már csak takarítani érkezik, mindenki darabokban. Egykori harcostársa árulta el, Chen Wen Yao, aki már a film legelején felfedi magát hősünk előtt. Összecsapnak, és Hong tíz méterre is előperiszkópoló lándzsájának segítségével kicsinálja (pontosabban örökre megnyomorítja) a cselszövőt. Ez a hihetetlen harci jelenet tökéletesen előrevetíti, a valóság mennyire hatol be majd a film másfél órás szövetébe. Elárulom: semennyire. Fizikának, realitásnak ehhez az egészhez semmi köze, itt mindenki repül, pörög és gyorsabb a fénysebességnél, köszönhetően első sorban a zseniális filmrendező/akciókoreográfusnak, Corey Yuen Kwainak.
Yao sebeit nyalogatva elmenekül, és új célpontok után néz: azt az öt kiscsákót igyekszik levadászni, akiknek hátára a shaolin apát rátetoválta a monostor kincse titkos lelőhelyének térképét.
Közben Hong és a fia fel-alá vándorol Kínában, Ogami Itto csókoltatja (ahogyan Hong kard és játéklabda közti választásra kényszeríti a gyereket (ha a kardot választja, vele mehet, ha a labdát, az anyja után küldi a másvilágra), az amúgy is egy az egyben Tomisaburo Wakayama legendásKozure Okamijából van átemelve.) Pénzük semmi, kajájuk szintén, így a büszke Hong kénytelen beállni egy gazdag agyalágyult testőrének, aki hogy-hogynem épp az egyik tetovált kiskrapek faterja.
Yao átoperáltatja magát, már félig ember, félig harckocsi, kb. úgy néz ki mint Jason Voorhees, a Terminátor és egy római fogat keveréke. Ezen alakjában támadja le a shaolin kolostort, végzi ki az apátot és csak a szerencsén múlik, hogy a tetovált gyerekcsapat meg tud lépni. Természetesen ez egyben azt is jelenti, hogy a Yao és Hong közötti végső leszámolás már nem sokáig várat magára...
A New Legend of Shaolin harcjelenetei szinte leírhatatlanok. Nem létezik, hogy megálmodásukkor valamilyen tudatmódosító szer ne játszott volna szerepet. A pillanatok, amelyek az ember emlékezetében meg szeretnének maradni, csak azért nem maradnak meg, mert a nyomában már ott lohol a következő elképesztő. Pl. mikor egy csapat rosszember lövedékformává áll össze, úgy tarolja az ellent. Vagy amikor a gonosz eunuchot a gyerekkungfu-csapat a „No Shadow Kick”-kel elintézi. Vagy amikor hősünk a főgonoszt egy torony falán felfelé rugdalja...
A koreágráfia totálisan őrült, a rendezés borzalmas tempót diktál, a splattereffektek számosak és vérdúsak, szóval van itt minden, mi szem-szájnak ingere, a film mégis képes mindezek mellett izgalomkeltésre, viccelődésre, sőt némi romantikára is időt szakítani (a szerelem Chingamy Yau alakjában legyinti meg a sztoikus Hongot - Chingamy Yau elsősorban döbbenetes szépségének, illetve annak köszönheti a karrierjét, hogy ő volt a Wong Jing egyik csaja.) Yuen Kwai könnyű kézzel, már-már lazán igazítja egymás mellé a harcművészeti mozi, a veszett fantasy és a szituációs komédia elemeinek ezt az elképesztő svédasztalát: akciónak, humornak és tiszta őrületnek csodás ez az elegye. Semmit nem vesz komolyan, mindent eltúloz, csak azért, hogy mi jól érezzük magunkat. Hongkong forever.
Az alábbi szöveg szerzője Kobluka János, a stábtagok ismerőse. Szerkesztetlenül, egy az egyben tesszük közzé, mert véleményünk szerint a projekt megérdemli, hogy hírt adjunk róla.
Fél évvel ezelőtt, egy norvég, egy kínai, egy venezuelai és egy magyar fiatal filmes elhatározta, hogy feldolgozzák Henrik Ibsen Terje Vigen című elbeszélő költeményét Norvégiában. Az álom megvalósulni látszik. A forgatás elkezdődött a Dél-Norvég tengerparton, ahol FAMU-s (Prágai Filmművészeti Egyetem) diákok gyűltek össze és dolgoznak. A négy nemzetiség fiaiból és lányaiból álló csapat kibővült egy magyar kamerastábbal, magyar vágóval, olasz operatőrrel, portugál és norvég színészekkel, brit illetve francia hangstábbal. A film minimális pénzből készül.
“Ott láttam egy furcsa, szürke bagolyt, hol meghal a puszta sziget, - mások sebébe sose szagolt és néma volt és siket, de néha szikrákat szórt az a szem, - ha várta a messze vihart, - bolondnak hitte a nép is, igen, S ahol így bolyongott Terje Vigen a táj rögtön kihalt.” (Hajdú Henrik fordítása)
„Az alapötlet az volt, hogy néhányan összeállunk és sajátosan feldolgozzuk egy világszerte ismert drámaíró egy ismeretlen költeményét.”- mondta a magyar rendező-résztvevő, Harmi Gábor, aki jelenleg negyedéves forgatókönyvíró a pesti Filmművészeti Egyetemen. „A négy rövidfilm egy nagyjátékfilmmé áll majd össze, melyben az apró részletek értelmet nyernek és egy nagy történetté alakul át ez a látszólag széttöredezett világ.” „Minden kisfilm látszólag egy férfi története, de ha végigkövetjük ezeket a történeteket, távolról egy nő alakja rajzolódik ki, aki valójában a kulcs minden történethez.” – mesélte Szigethy Márton, aki a már leforgott két film operatőre és idén diplomázik a Filmművészeti Egyetemen. „Az elképzelt koncepció szerint a rövidfilmek egy emberöltőnyi kort fognak össze, de valójában mindegyik egy helyen és egy nap játszódik le” - nyilatkozta Herpai Sára, a helyszíni vágó, aki a Filmművészetin 2010-ben diplomázik vágó szakon.
Signe Tørå Karsrud, a projekt norvég vezetője ad otthont az egy hónapos forgatásnak, norvég gyártásvezetővel és színészekkel támogatva a produkciót. Yiran Zhou kínai befektetőkkel szállt be. A FAMU magáénak tekinti a projektet, tekintve, hogy a fiatalok egy prágai, Erasmusos félév alatt szervezték meg a projektet, többek között így nyílt lehetőség a cseh hangfelszerelés megszerzésére. Harmi Gábor és Szigethy Márton a kameraeszközökkel szálltak be a produkcióba.
A négy rövidfilm még mindig no budget-nek számít, a stáb fantasztikusan lelkes, a technikai háttér profi. Ahogy Signe fogalmaz, „…ez akár egy nagy workshopnak is értelmezhető filmes kísérlet, amiből akármi kisülhet.” Az ő, illetve Harmi epizódja már leforgott, a projekt immáron a felénél tart. „Mindannyian egyformán kivesszük a részünket minden filmből, ha kell, egymásnak hangmérnökei, kaszkadőrei vagy netán asszisztensei vagyunk” – nyilatkozta Oystein, a norvég gyártásvezető, aki a világosítás alapjait tanulta ottlétemkor. Az operatőri szerepet az olasz Luca Constantini tölti be. Szerdától a kínai résztvevő epizódja készül, majd jövő héttől a venezuelai alkotó keríti hatalmába a norvég legendát. Az utómunka októbertől kezdődik: „terveink szerint Pesten lesz a kép- és Prágában a hang-utómunka”- nyilatkozta a kínai rendező, Yiran.
Mikor náluk jártam, tárt karokkal fogadtak, venezuelai, norvég és kínai ételekkel kínáltak, de én a szívemnek oly kedves magyar kolbászt választottam (sic! - W. F.) A képek csodálatosak, a helyszín varázslatos és csak megköszönni tudom a meleg vendéglátást, amivel fogadtak a hétvégén. Mindenesetre érezhető, hogy a srácok valami komoly dologba vetették bele magukat; a történet, a képek és a színészek alkalmat adnak arra, hogy erős és potenciális filmalkotás szülessen, mely nemzetközi szinten is megállja a helyét.
Alexander Semenov orosz amatőrfilmes pár perces Transformers-fricskája (ami valószinűleg demóreelnek készült) szórakoztatóbb, mint az utolsó, istentelen, hat órás Michael Bay-szemét.
Még legalább fél évnek el kell telnie, hogy láthassuk a Coen testvérek új westernfilmjét (True Grit), amelyben Jeff Bridges lép John Wayne nyomdokaiba. A műfaj szerelmesei azonban addig sem maradnak lőpárbaj nélkül. A Scarlett Worm egy minimális pénzből készült indie western. Már az előzetes első másodperceiben nyilvánvalóvá válnak a film korlátai, ezért inkább foglalkozzunk a pozitívumokkal. A zene sikeresen ad elégikus jelleget az öldöklésnek, a poros, düledező épületek és a napszítta arcok bármelyik (kisköltségvetésű, Róma határában forgatott) spagettiwesternbe beférnének. Sőt, a kapcsolat még ennél is direktebb a műfajjal: az egyik főszereplő (Dan Van Husen), több westernben is szerepelt (A Bullet for Sandoval, El Condor, Doc). "Ezt a hátsókertemben is leforgathattam volna" hangulat pedig remélhetőleg inspirálólag hat a hazai filmesekre. Már nagyon rég volt a Talpuk alatt fütyül a szél. Persze mindennek ára van: 2700 $-t kalapoztak össze a készítők a nyár elején.
Batman az egyik legizgalmasabb szuperhős-karakter: egyrészt nincs semmilyen természetfeletti képessége, csupán egy elszánt és magát alaposan kiképzett ember, másrészt Stan Lee Marvel-sztárjaitól eltérően távolról sem hasonlít egy fogkrémreklám-mosolyú, hordómellű, all-american rögbikapitányra (a jófiúk mindig unalmasak, nem igaz?). Igazi zárkózott figura ő, kinek sötét köpenyére rengeteg szerző vetítette már rá saját fantáziáját, újabb és újabb adalékokat adva a kánonhoz - úgy a képregény, mint a film médiumát használva. Nacume Josinori ezúttal a mangák jellegzetességeit használta fel történetéhez, kihasználva Batman maszkja és a japán nó színház álarcai közti hasonlóságot.
Szerencsés, hogy Nacume sajátjává meri tenni a témát: míg a felvetett kérdéseket tekintve úgy érezhetjük, számít az olvasó Batman-figurával kapcsolatos korábbi ismereteire és épít más írók munkásságára is (kétségkívül erős a hasonlóság például a hazánkban is kiadott Arkham Asylummal, ahol a Denevérember szintén a saját valódi jellemén és indítékain tépelődik), a történet maga "belülről" megáll a saját lábán: az Óvilágot, azon belül is a komor Angliát idéző gotham-i gótika nyomai eltűnnek, hirtelen minden japánná válik, Bruce Wayne eltolható papírfalak között, szamuráj-szerelésben, kezében katanával küzd láthatatlan ellenségével és a színházi maszkokként materializálódó, számára egzisztenciális fenyegetésével.
A kötet olvasása közben végig az az érzés kísértett, hogy a szerző (manga-ka) kölcsönkérte a Batman-karaktert, kivágta őt eredeti környezetéből és hurkapálcikára ragasztotta, hogy nyugodtan bábozhasson vele hazai pályán - mintha valóban csak egy kinyomtatott képregény egy fekete-fehér papírdarabkájáról volna szó. Talán mások könnyebben elfogadják majd a Mangásító-Transzformációt, számomra hiányzott a mocsok, az ódon, égbe nyúló építmények és a piszkos utcasarkok.
Nagyobb baj azonban, hogy Nacume érdemben semmit sem tud hozzátenni a sötét lovag karakteréhez, amit ne láttunk volna már: hiába szélesebb a már-már disszociatív személyiségzavarként azonosítható hasadék a Wayne-személyiségek között, mint eddig bármikor, az öntudat fenyegetettsége nehezen átérezhető. A drámai dialógusok és monológok, a sablonos képi metaforák, valamint a harcjelenetek látványos, jelképes pózai valóban színházat idéznek, vélhetően a koncepció szerves részét képezve, ám egyúttal erős elidegenítő hatásuk is van. Batman egyéniségének fenyegetettsége ezúttal nem belülről emésztő intim pokolra, inkább egy kontrasztosan megvilágított, színpadias, poros rémfilmre emlékeztet az 50-es évekből, amiben ma már semmi ijesztő nincs.
A Halotti maszk meglepően pozitív értékeléseket (is) kapott a neten - hiába, napjaink egyik legnépszerűbb szuperhőse és a világszerte virágzó manga-mánia találkozása némi borítékolható biztos sikerre biztosan számíthatott. Én mégis csak azoknak a manga-rajongóknak ajánlom, akiknek bármi jobban ízlik, ha bőven megszórják a japán popkultúra szokásos kellékeivel (és kérlek ne vegyétek ezt sértésnek, mindenkinek megvannak a maga gyengéi - én például az ártatlan tekintetű, hosszú combú és véletlenül mindig éppen alsóneműben megjelenő nőkért vagyok hálás bármilyen filmnek vagy képregénynek, akármilyen indokolatlan is a jelenlétük). Abban ugyanis biztos vagyok, hogy ez a könyv se mangaként, se Batman-történetként nem nyújt semmi kiemelkedőt.
A tegnapi kevéssé informatív bejelentkezés után végre tartalom! Sokkoló képek! Hang! Elegáns férfiak! Gyönyörű nők! Fogyasszák és ajánlják ismerőseiknek is!
UPDATE: A zsűritag neve helyesen: Muchichka László
A klasszikus „rape and revenge” exploitationöket idéző film üzenete egyértelmű: ha nőket erőszakolsz meg, számíts rá, hogy cserébe machetével fognak seggbekúrni. Amióta Tarantino és Rodriguez gyilkosos-zombis duplafícsöre 3 éve újra felkeltette a közönség figyelmét az aranykorán réges-rég túllévő grindhouse filmek iránt, egyre-másra érkeznek az új divathullámot lovagló alkotások. Ám míg ezek mindegyike sűrű kacsintások és önreflexiók közepette sorakoztatja fel a ’60-as, ’70-es évek filléres műveinek stílusjegyeit (a Terrorbolygó trendi húzásokkal próbált ironizálni több évtizedes toposzokon, a Machete sem úgy tűnik, mint ami komolyan akarja venni magát, a Black Dynamite pedig színtiszta – noha remek – paródia volt), addig a Run! Bitch Run! nem vicceli el az ősei előtti tisztelgést. Semmi gúny, semmi humor, semmi irónia, semmi posztmodern bullshit. Ha leülsz a film elé, tényleg egy ’70-es évekbeli exploitationt kapsz – amit történetesen 2009-ben fogattak le.
A „rape and revenge”-filmeket sosem lehetett bonyolultsággal vádolni. A főhősnőt megerőszakolják, megkínozzák, kevés híján meg is ölik, de miután felépül, fordul a kocka. Vagy ő maga áll sajátosan női bosszút (olló+védtelenül hagyott pénisz = ne akard tudni, á la Köpök a sírodra), vagy közeli hozzátartozója részesíti agresszív illemoktatásban a tetteseket (az erőszaktevő és a nagy fordulatszámon működő láncfűrész találkozása, á la Az utolsó ház balra). A Run! Bitch Run! az előbbi kategóriából való. Cathrine és Rebecca fiatal és dögös katolikus növendéklányok, akik nagy hibát követnek el, amikor egy redneckek lakta kisvárosban próbálják eladni a magukkal hurcolt Bibliákat. A még nagyobb hibát akkor követik el, amikor egy olyan ajtón kopogtatnak, ami mögött épp gyilkosság történik. A tetteseknek (akiknek motivációi a műfajhoz képest így szinte túlkomplikáltak) több se kell – az egyik lányt kinyírják, a másikkal meg eljátszanak kicsit a fák között. Csakhogy pechükre túléli, és katolikus nevelés vagy sem, kurvára nem akarja odafordítani a másik orcáját is. A fegyvereit annál inkább.
Run! Bitch Run! Ilyen címmel eleve csak nagyon jó vagy nagyon rossz filmet lehet csinálni. Joseph Guzmannak egyszerre sikerült mindkettő. Önmagában nézve, ez egy celluloidkatasztrófa. Rettenetes színészi játék, erőltetett zenehasználat, csapnivaló vágás, amatőr fényképezés, az „ezt komolyan gondolták?” és a „na, menjenek a picsába!” szintek közt vegetáló forgatókönyv (már ha volt olyan egyáltalán) – a film minden szempontból védhetetlen. De mint tisztelgés a ’70-es évek exploitationjei előtt, hibátlan. Guzmannak volt töke hozzá, hogy tényleg olyannak csinálja meg a filmjét, amilyenek ezek akkoriban voltak, és nem vigyorog ki percenként a nézőre, hogy „igen, én is tudom, hogy szar, röhögjünk együtt”. Ami azt illeti, aki nem ismeri a gyártási évet, azzal simán el lehet hitetni, hogy ez egy negyvenéves film (a képminőség is jó példa a tudatosságra: láthatóan gyenge, de nem olyan hivalkodó hibákkal teli, mint a mondjuk a Terrorbolygó). És ezzel az összes fenti, egyébként vérlázító negatívum értelmet nyer.
A film egy exploitation-lakoma. Bruttó (benne van a logó és a főcím is) negyven másodpercet kell várni az első cicire, ezt rögtön követi az első dugás, szopás, a harmadik percben pedig már túlesetünk az első gyilkosságon is. De csak hogy kétségeink se legyenek, az egyik hősnő rögtön anyaszült meztelenül mutatkozik be. A nyilvánvaló exploitation-elemeken túl (megerőszakolás, bosszú) van még egy fincsi film-a-filmben nunsploitationünk, egy szadista ribancunk, egy leszbikus enyelgésünk, és persze nem maradhat ki az a jelenet sem, amiben a hősnő lendületes szörfzenére, kifejezéstelen arccal vezeti autóját a következő áldozat lakása felé, miközben lelkének szörnyű fájdalmairól a fekete-fehér flashbackek árulkodnak. Röviden: nézhetetlenül autentikus grindhouse-film. Szerencséjére.
Christian Bale ismét lefogyott egy szerep kedvéért. Az eredetileg Brad Pitt által alakított sittest fogja játszani Bale, a The Fighter című filmben. A változtatások itt nem érnek véget, hiszen kezdetben Darren Aronofsky rendezte volna a produkciót, az ő teendőit végül David O. Russel vállalta el. A főszereplő Mark Wahlberg, aki egy bokszolót alakít, kinek visszavonulása után ismét ringbe kell szállnia. A film december 10.-én debütál Amerikában.
A zseniális kilencedik részt követően, amiről meg is emlékeztem, egy számomra ijesztő tendencia volt megfigyelhető a sorozatot illetően. A minőség fokozatos és számottevő csökkenése, a karakterek kifordulása, a történet eklektikussága egyre inkább idegesített. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy nem képesek, illetve nem is akarnak felérni a készítők az említett rész nagyszerűségéig, és az igazi katarzist a befejező résszel fogják elénk tárni. A finálé aztán nálam is kicsapta a biztosítékot, ültem, néztem magam elé, miközben azon törtem a fejem, min lehetett ennyire félremenni. A nevetséges válaszoknál már csak a különböző lények feltűnése és magyarázata volt nevetségesebb. Az ugrás után spoileresen folytatom, így csak az olvasson tovább, aki tisztában van az előzményekkel.
Az események kezdetben nem várt fordulatot vettek, mely rajtam kívül még sokaknak tetsző folytatással kecsegtetett. Russel Edgington a harmadik évad fénypontjaként szolgáltatta nekünk a jobbnál jobb jeleneteket. A cseppet sem mesterkélt karaktert végigkövethettük állomásain, melyek során egyre mélyebbre hatolt az őrület bugyraiba. Talbot halálával aztán ez az őrület kiteljesedett, a vámpírkirály pedig elvesztette józan ítélőképességét. Az őrült, megalomániás Russel minden unszimpatikussága ellenére szerethetőbb karakterré avanzsált a többiekkel szemben, mivel a karakterek zöme, vagy teljesen kifordult önmagából, vagy olyannyira idegesítővé vált, hogy azt kívánod bárcsak valóság lenne az öngyulladás.
A karakterek abszurditása mellett, a dráma is eltolódott egy már nem igazán tolerálható irányba. Elég csak megemlítenem Tara folyamatos nyavajgását, vagy Sam szenvedését múltbéli tettei miatt. Mindezek mellett Russel agóniája eltörpül, hiszen abból pont annyit kaptunk, amennyi szükséges volt. A néha már kínzásnak is beillő, Sookie által generált érzelmi tornádókat természetesen senki sem volt képes űberelni. Ha egy tündér tényleg ekkora hisztérika, nem szívesen találkoznék eggyel sem. Bill ugyan bizonyította a fináléban, miért is tekintettük mindig badass karakternek, az évad egészét tekintve azonban, inkább hajlik a mérleg nyelve a nyámnyila felé. Eric, Russel-lel egyetemben inkább standál most már a szerethető karakterek felé, kétszínű színjátékai sokkal hihetőbbek voltak bármely más szereplőnél. Jason hozta azt amit kell, az ő szála teljesen rendben volt, csak mosolyogni tudtam, amikor azt hozták ki az egészből, hogy megint feladatot kapott. A srác bugyuta karaktere ennél már nem is lehetne küldetés orientáltabb. Aki többször is nagyott alakított az Andy Bellefleur, a város seriffje. Hihetetlen, mennyire hozza a színész a tétova, tesze-tosza irányítót, aki minél jobban erőlködik annál kevésbé látszik felelősségteljes vezetőnek. Akiket külön ki lehet még emelni az Lafayette és a boszorkány barátja, illetve Jessica és Hoyt. Az ő lelki aspektusaikkal is sokat foglalkoznak a készítők, mégis jobban érdekel hova szeretnének kilyukadni velük, mint ezzel az egész tündér mizériával.
A történet igazából szót sem érdemel. Én itt vámpírháborút vártam, őrült gyilkolászást, bosszúszomjas embereket és vérfarkasokat, nem pedig macskaharcot és önsajnálatot. Ehelyett kaptunk vérpumákat, - újfent emlegetve - tündéreket, és egy rakás félbehagyott történetszálat. Az eddig veszett módon kihasznált cliffhangerek a végére már teljesen hidegen hagytak, nem mintha rosszul lettek volna szerkesztve. Egyszerűen nem jutunk egyről a kettőre, a finálé is többet sejtetett, mint mutatott. A karakterek teljesen lefoglalják a narratívát, nem jut idő akcióra, fejleményre.
Őrületes sepregetésbe kell kezdenie a készítő gárdának szereplő téren, ha nem akarják, hogy még nagyobb mélyrepülésbe kezdjen a széria. Ha nem képesek ezt meglépni, még ennél is nagyobb tömeggel kell megbirkózniuk, ugyanis a következő évaddal több karakterrel is bővül a paletta. A True Blood ezzel az évaddal pont abba a hibába esett, amit eddig olyan szépen kikerült. Önmaga paródiájába fordult, pedig, eddig tökéletesen egyensúlyozott a peremen, megadva ezzel a megszokott hangulatot. Radikális változtatások kellenek, a megszokott pörgős cselekmények és érdekes karakterek. A borzalmasan gyenge befejezés és nevetséges megoldások indukálják a három csillagot, ami csakis azért lehet ennyi, mert az évad egészét tekintem, ami a kilencedik részig kiváló volt.
Nem igazán dúskálunk előzetesekben mostanság. Egy azért mégis csak beesett a hétköznapok komor szürkeségében. Johnny Depp és Angelina Jolie főszereplésével mutatkozik majd be a The Tourist. A rendező Florian Henckel von Donnersmarck, a film pedig egy remake, ami a 1997-es eredetit dolgozza fel. A történet szerint Johhny Depp egy amerikai turistát alakít, aki Olaszországba utazik, ahol összetalálkozik Jolie-val. A kezdetben kialakuló romantikus kapcsolat később egy hajszába csap át életre halálra, ami a hölgy kétes előéletének köszönhető. A produkciót december 10.-én mutatják majd be Amerikában.
Amikor elkezdtem nézni Steven Moffat és Mark Gatiss Sherlock Holmes-adaptációját, az égvilágon semmit sem tudtam róla. Nem tettem fel magamnak a kérdést, hogy mi értelme átültetni Arthur Conan Doyle viktoriánus korabeli karaktereit a 21. századba. Nem foglalkoztam azzal, hogy mi szükség van erre a feldolgozásra mindössze fél évvel Guy Ritchie filmje után. Nem gondolkoztam azon, hogy ki lehet olyan dőre, hogy a nagyszerű Robert Downey Jr. / Jeremy Brett / (mindenki illessze ide a kedvenc Sherlock-színészét) cipőjébe merészel bújni. Bíztam abban, hogy a Doctor Who-t is gatyába rázó Moffat szórakoztató produkciót fog prezentálni, ugyanakkor 2010-ben már fáradtnak éreztem Doyle klasszikus nyomozati formuláját, nem is beszélve a bogaras problémamegoldó archetípussá emelkedett, agyonismételt figurájáról.
A három, egész estés epizódból álló BBC-sorozat megalkotói a Doctor Who-n dolgoztak együtt, és miután kiderült, hogy mindketten rajongói a klasszikus Holmes-történeteknek, hamar megszületett az elhatározás, hogy fel kell dolgozniuk a műveket. Úgy gondolják, Arthur Conan Doyle novelláinak legfontosabb eleme Sherlock Holmes és John Watson viszonya, márpedig az ő karaktereik, valamint az általuk megoldott ügyek kortalanok.
Tartottam attól, hogy a címszereplő mégis anakronisztikus lesz, hiszen nagyon könnyű lett volna ebbe a hibába esni az autentikusság jegyében. Moffat és Gatiss azonban tökéletesen egyensúlyozott a modernizáció és a hagyományőrzés között, amikor újra feltalálták Holmest. A pipát nikotintapaszokra cserélték, a tudományos érdeklődést és a kísérletezgetést a modern technika iránti fogékonyság váltotta föl, a nők iránti érdeklődés hiányát pedig kétes nemi irányultság pótolta. A hangsúlyok szerencsére nem tolódtak el rossz irányba, ennek a Sherlocknak nincs szüksége bokszkesztyűre ahhoz, hogy coolabbnak és szexibbnek gondoljuk.
Benedict Cumberbatch (ennél angolosabb nevet kitalálni sem lehet) tökéletes választás a szerepre. A Doctor Who tizenegyedik, Moffat-féle változatához, Matt Smithhez hasonló excentrikussággal, emberfeletti intelligenciával ruházza fel a karakterét. Kellőképpen kívülálló, mégis méltóságteljes és elegáns, ellentétben a túlzottan harsány és komikus Doktorral. Nehéz eredetinek nevezni, hiszen (ha csak a jelenleg futó sorozatokat nézem) a House és A mentalista címszereplői is Doyle hősének modernizált változatai, Cumberbatch azonban annyira lehengerlő, hogy eszünkbe sem jut ásítozni az egyébként már számtalanszor látott helyzetkomikumokon, gegeken, amelyek Holmes különcségéből erednek.
Watson esetében az írók sokkal inkább igyekeztek visszatérni a gyökerekhez, és a Holmes brillianciájára ostobán rácsodálkozó dilettáns helyett egy proaktív, erős, hasznavehető doktort alkottak. A komikus oldaláról ismertebb Martin Freeman meglepő választás a szerepre, de tökéletesebb nem is lehetne. Számomra meglepő volt az a komolyság, mélység és felnőttesség, amellyel Watsonhoz állt.
Az ő megközelítése hasonlít a Jude Law által játszott Watsonhoz, a kapcsolata a főhőssel mégis eltér a 2009-es film buddy movie-dinamikájától. Itt még az ismeretségük elején járnak (a Study in Pink című pilot valóban Doyle első novelláján alapul), Watson gyakran kifejezi elismerését Holmes dedukciós képessége iránt (kicsit túl gyakran is), ám nem átallja az orra alá dörgölni a hibáit sem. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, a modern köntösnek köszönhetően teljesen világossá válik, hogy a már emlegetett Dr. House és Dr. Wilson párosa alig leplezett nyúlása Doyle két hősének (figyeljük csak a neveik kezdőbetűit).
Ahogyan más, korábbi feldolgozások, úgy a Sherlock is az eredeti novellák összegyúrásából alkot valami eredetit. Moffaték szembementek azzal a képpel, amely a fejünkben él a Holmes-történetek felépítéséről. A detektívünk immár nem csak az elé tárt bizonyítékok alapján von le felfoghatatlanul messzemenő következtéseket, és nem csupán reagál az eközben történő eseményekre. Elébe megy a dolgoknak, aktív formálójává válik a történéseknek, amitől egy csapásra sodróvá, kalandszerűvé válik a nyomozás. Hasonlóképp Watson is szerves része a történetnek, igaz, gyakran leül a cselekmény, amikor ők különválnak.
A pilotot jegyző Steven Moffat zsenális karakteríró. A gyöngécske nyomozási szálat bőven elviszik a hátukon az izgalmas szereplői. Túlsúlyban vannak a karaktermomentumok, de nem állnak a cselekmény útjába. Az újdonságok, a remek ötletek feledtetik azokat a jeleneteket, amelyekről lerí, hogy időnként mennyire megírt, életszerűtlen Holmes dedukciója. Érdekes módon az eredeti pilot, amely harminc perccel rövidebb volt, és sosem került adásba, sokkal történetközpontúbb volt, mégsem bizonyult sem feszesebbnek, sem izgalmasabbnak.
Itt bicsaklanak meg a későbbi epizódok, amelyek áthelyezik a hangsúlyt a Holmes-Watson kapcsolatról a nyomozásra. A második, The Blind Banker című rész ügye meglehetősen érdektelen, elnyújtott, és az átívelő szálak is egy helyben toporognak. Sherlock okfejtései váratlanul lelassulnak, cserébe Watson új barátnője, Sarah is kidolgozatlan marad, és az egész epizód időpocsékolásnak tűnik (azt azonban el kell ismerni, hogy a szerelmi szállal legalább nem tököltek, és mertek nagyokat lépni).
A harmadik, évadzáró The Great Game már többre törekszik, és a Bourne-rejtély sebességére pörgeti a sztorit. Csakhogy az író, Mark Gatiss teljesen megfeledkezik a rendelkezésére álló kitűnő karakterekről. Leszűkíti és eltúlozza a tulajdonságaikat, amellyel kissé el is idegeníti őket. Az állóvíz itt sem marad túl sokáig nyugton, az egyébként is feszes cselekményt Moriarty felbukkanása koronázza meg. Ezért szeretjük a brit sorozatokat; egy amerikai változatban erre húsz részt kellett volna várni, vagy még többet.
Moriarty kasztingja legalább olyan nehéz lehetett, mint magáé Sherlocké vagy Watsoné, és ez meg is látszik. Andrew Scott rendelkezik a szükséges karizmával és hátborzongató attitűddel, de félelmetesen túljátssza a szerepét. Tény, hogy csak néhány perce jutott arra, hogy emlékezeteset nyújtson, és a folytatásban remélhetőleg visszafogottabb lesz, de egyelőre inkább parodisztikusnak bizonyult, semmint komolyan vehetőnek.
A remek nézői és kritikai fogadtatásnak köszönhetően a BBC már kifejezte érdeklődését a folytatás iránt. A mostani háromnál több epizódot aligha fogunk kapni, de ez legalább garantálja a pergő cselekményt, és azt, hogy ne tudjunk ráunni Sherlock Holmes mindentudó nyomozóképességeire. Steven Moffat mindenesetre bizonyította, hogy Arthur Conan Doyle történetei valóban időtállóak, és van létjogosultságuk 2010-ben az eredeti formájukban is. Nem kellenek verekedések és hajmeresztő kaszkadőrmutatványok ahhoz, hogy ez a képlet működjön. Ez nem a viktoriánus Batman Begins, ez a huszonegyedik századi Sherlock.
A Sundance fesztiválon egymás után távoztak a nézők a moziból abban a kétperces jelenetben, amiben Casey Affleck, a kisvárosi pszichopata seriff, egy fekete bőrkesztyűt húzva, lassan, módszeresen véres, felismerhetetlen péppé veri prostituált szeretője, Jessica Alba gyönyörű arcát. A film természetesen drasztikusan polarizálta a közönséget: míg egyesek merészségét éltették, mások öncélúságáért és nőellenességéért marasztalták el. Pedig utóbbiakról szó sincs. Michael Winterbottom egyszerűen olyannak ábrázolja az erőszakot, amilyen valójában: undorítónak, betegesnek, embertelennek és megbocsáthatatlannak. Ezt pedig csak explicit módszerekkel lehet elérni.
A The Killer Inside Me a korszak talán legjelentősebb krimiírója, Jim Thompson 1952-es regényéből készült (a könyv már megélt egy csaknem teljesen elfeledett adaptációt 1976-ban, Stacy Keech főszereplésével), és egy pszichopata elméjébe enged betekintést. Lou Ford (Affleck) egy texasi városka seriffhelyettese, akit mindenki tisztel és kedvel, aki maga az udvariasság szobra, és aki előtt szép közös jövő áll barátnőjével, Amy Stantonnal (Kate Hudson). Ahogy a narrációban mondja, egy kisvárosban mindenki azt hiszi, hogy ismer, csak mert együtt nőttek fel veled. De amikor szivarját elnyomja egy koldus kezén, rögtön nyilvánvaló, hogy a felszín alatt súlyos szadisztikus hajlamok forrongnak. És ez még csak a kezdet. Ford szexuálisan túlfűtött, szadomazochista kapcsolatba kerül a városszéli prostival, Joyce-szal (Alba), ami a korábban említett brutális gyilkossági jelenetbe torkollik.
Hogy miért? Ford azzal áltatja magát, hogy így áll bosszút a várost uraló Chester Conway-n (megölve Joyce-szal kufirculó fiát, Elmert is, és az egészet úgy állítva be, mintha egymással végeztek volna), aki szerinte annak idején felelős volt testvére haláláért. De ez csupán olcsó ürügy: visszataszító vigyora, amikor elkezdi péppé verni gyanútlan szeretőjét, elárulja igazi motivációit. Azért teszi, mert ezt kell tennie, mert sötét, kegyetlen szükségletek hajtják, amik tesznek mindenféle társadalmi normára.
Maga a jelenet kendezőtlenül brutális. Mégis, valahol meglepő, hogy manapság, amikor már minden létező tabu ledőlt, sokan még mindig képesek mélyen felháborodni egy film naturális erőszakábrázolásán. És nem árt megjegyezni, hogy minden évben találkozunk több filmmel is, ami sokkal véresebb és kegyetlenebb, mint a The Killer Inside Me. De a biztosítékot nem is maga a brutalitás mértéke, hanem jellege csapja ki. Míg más filmek általában bagatellizálják vagy romanticizálják, sőt, akár dicsőítik az erőszakot, vagy épp rajzfilmszerűen eltúlozzák, esetleg torture-pronként játszanak rá vele a néző legalantasabb igényeire, ebben Winterbottom a sokkal nehezebben feldolgozható, kíméletlen realitást vágja az arcunkba. Ezután a jelenet után nem legyintünk olyan könnyen, mint máskor, hogy ez csak film, az erőszak nem oldódik sem humorban, sem valamiféle kielégülésben vagy racionalizálásban.
És minderre szükség is van. A filmet Winterbottom teljes egészében Ford szempontjából meséli el, így Joyce, és a később hasonló elbánásban részesülő Amy csak piszkos vágyakat kielégítő, csábító hústömegként, és a normalitás látszatát fenntartani segítő falként, vagyis eszközként jelenik meg. És mivel az általános empátián túl nehéz mélyen együtt érezni egy kegyetlen gyilkosság olyan áldozatával, akit nem ismerünk, a kellő hatás elérése érdekében marad az erőszak fájdalmasan reális, részletekbe menő ábrázolása. Az ütések, amik az áldozat „miért”-et síró kérdése után is záporoznak, a felszakadt, bedagadt, szétroncsolt, véres arc, a valahol belül roppanó csontok hangja, a halál előtti utolsó, fülsértő kapkodások a levegőért.
Ford a tisztes kisváros felszíne alatt burjánzó rák, amiről Winterbottom főszereplőjének kíméletlenségével rántja le a maszkot. Casey Affleck szenzációs, ahogy a maga babaarcú ártatlanságát kontrasztba állítja egy-egy gonosz vigyorral (Hudson és Alba nemkülönben meggyőzőek). Apró nüanszai egy állandóan ketyegő bombát lepleznek le, egy totális pszichopatát, aki bármikor felrobbanhat, és aki több szempontból is egyértelműnek tűnik, de akit mégsem ismer ki a néző soha. Vajon őszinte a sajnálkozása, amikor agyonveri Joyce-ot, vagy csak önámításának része (avagy: nem rossz ember ő, csak kénytelen rossz dolgokat cselekedni), vajon tényleg szerette a nőt, vagy csak használta? Mielőtt mindenkit magával ránt a finálé tisztítótüzébe, megfáradt, lágy hangon, látható őszinteséggel közli, hogy nem akarja, hogy bárki másnak baja essen. Isten hozott egy pszichopata elméjében, a racionalitástól köszönj el egy udvarias kalapemeléssel.
Az egyetlen, ami útjában áll a The Killer Inside Me-nek abban, hogy remekműként tekinthessünk rá, az narratívájának egyenlőtlensége. Winterbottom többször is következetlenül és meggondolatlanul ugrál a cselekményben (bebörtönzés és elmegyógyintézet), Ford családi hátterét egy rövid, homályos flashbackkel villantja fel feleslegesen (vagy jobban, vagy sehogy nem kellett volna belemenni), néhány karakter szerepe érthetetlenül elnagyolt, a végén pedig úgy érezzük, hogy mélyebbre is készek lettünk volna merülni a főszereplő pszichózisában. Stanley Kubrick azt mondta a regényről (anno együtt dolgozott Jim Thompsonnal a The Killing forgatókönyvén), hogy a legizgalmasabb és leghihetőbb betekintés egy torz elmébe, amihez szerencséje volt. Kisebb-nagyobb hiányosságai miatt a filmről valószínűleg senki nem mondja majd ugyanezt, de az is biztos, hogy senki nem is felejti el egyhamar.
Az HBO original series keretében rengeteg minőségi alkotás látott már napvilágot. Nem sokszor kellett csalódnunk az HBO-s sorozatokban, nálam előzetesen garanciát jelent a felhőtlen szórakozásra, ha meglátom ezt a három betűt. George R. R. Martin nagysikerű regénysorozata alapján, a Trónok harcából is sorozatot készít a csatorna. Nagyon úgy tűnik végre egy minőségi fantasy sorozatot is felvehetünk a palettára. Az első évad 10 részes lesz és az első könyvet veszi majd alapul. A hivatalos bemutatóra valamikor még ebben az évben kerül majd sor. Az ugrás után megtekinthető a legújabb teaser és egy kulisszák mögötti interjú, amiben maga az író fejezi ki csodálatát a készülő alkotással szemben.
A műfaji filmeknek megvannak a maguk jellegzetes, kifogyhatatlan energiájú feszültségforrásai, amik bármilyen történetnek meg tudják adni a szükséges töltést. Ami a tinivígjátékoknak a szüzesség elvesztése és a slasher-horroroknak a heveny sorozatgyilkolási hajlammá fejlődő gyermekkori trauma lehet, az a bűnfilmeknek a tiszta élet reményben végrehajtott utolsó nagy meló, a család szentségével ellenszegülő személyes vágyak vagy éppen a sehová sem vezető, mégis legyőzhetetlen bosszúvágy. A belső kör nem átallja rögtön mind a három zsánerelemet felhasználni, megfejelve egy problémás apa-fiú kapcsolattal, és legnagyobb erénye éppen az, hogy görcsös eredetiségre törekvés helyett őszintén felvállalja a műfaji sablonokat, sikerrel építve őket harmonikus egésszé.
Milo, a Franciaországban tevékenykedő örmény gengszter-família feje néhány évvel ezelőtt egy szerencsétlen akcióban elvesztette egyik fiát, így a család továbbörökítésének feladatát megmaradt utódjának szánja. Antont azonban, bár tiszteli a család értékét, sokkal inkább szerelme, idős nagyanyja ápolója foglalkoztatja: szállót szeretne nyitni, kiszállni az Életből („The Life” - bár ezzel a kifejezéssel így csak angol nyelvű művekben találkoztam) és tiszta lappal folytatni. Ezt azonban nem csak konok, eszközökben nemigen válogató édesapja akadályozza meg, de az a bizonyos lövöldözésbe torkolló rablás során egyik emberét elveszítő nyomozó is, aki hideg fejjel, de már-már megszállott elszántsággal dolgozik a Malakian klán leleplezésén és felszámolásán.
A belső kör szereplői egyszerű, világos indíttatású emberek, és a hangsúly az embereken van: esendőek, többé-kevésbé tisztában vannak hibáikkal, de készek – talán szakmájukból is adódó – fatalizmussal menni előre, engedelmeskedve az őket körülvevő törvényeknek, hasztalan viaskodva a józan ésszel. Ezt a kíméletlenül szomorú világot tökéletesen festik alá a disszonáns, merengő zongoratémák is, és a színészek is remekelnek: ott van Reno kiöregedett karaktere és bikaszerű jelleme, ahogy belül emészti magát, és ellenpontja, az érzelmes fiatal csikó (Gaspard Ulliel egyáltalán nem tapasztalatlan a filmezésben, és amolyan igazi krimis megjelenése van, remélhetőleg látjuk még), de kiváló az ápolónő madárka-karaktere is, aki csendesen figyel, ismeri a világ mocskát és nem is akar sokat, csak egy kis darab boldogságot - és persze a bosszúéhes, mégis türelmes nyomozó, kinek szakmailag profi, de olthatatlan bosszúvágyát nem sikerül félretennie, még ha az korlátozza és veszélyezteti is őt és kollegáit...
Nem rovom fel a film egyes elemeinek, főként a befejezésnek kiszámíthatóságát - végtére is egy ízig-vérig zsánerdarabot nézünk, megszoktuk a sablonokat, sőt szeretjük őket, ha jól vannak tálalva, és arra itt nem lehet sok panasz. Az egyetlen igazi hiba egy örökölt betegség, az utóbbi évek francia krimijeinek közös átka: A belső kör még jobb, sokkal jobb film lehettt volna, ha egy kicsit szárazabban fogalmaztak volna, mértékletesebben bántak volna az érzelmekkel a készítők. Ideje már visszavenni a melodrámából és visszatérni a fénykor szikárságához.
Az általam legjobban várt sorozat harmadik szezonját kezdte meg ezen héten. A Sons of Anarchy a jelenleg futó drámák egyik legjobbja, apelláta nincs. A Kemény Zsaruk örököseként, Kurt Sutter önmegvalósításaként lehetne emlegetni, ami magasan felette áll a mostani sekélyes trendeknek. Összegző kritikámat az előző két évadról erre keressétek.
A legújabb rész megtekintése után azonnal lepörgött előttem a két legfontosabb kérdés. Megérte várni? Azt kaptam amire számítottam? Mindkét kérdés természetesen költői és még a sorok között sem kell olvasnunk ahhoz, hogy tudjuk, a válasz mindkét kérdésre igen. A készítők a minőségből egy jottányit sem engedtek, a történetvezetés ugyanolyan feszes, amilyen eddig is volt. Üresjáratokat teljesen nélkülöző, bombasztikus katarzisban kibontakozó élményben lehetett részünk, amiből még mindig nem sikerült felocsúdnom. Az ugrás után spoileres leszek, csak az kattintson aki tisztában van az előzményekkel.
A klubot alapjaiban rengette meg az a tény, hogy Jax újszülött gyermekét elrabolták. A kétség és a fájdalom jelei mutatkoztak mindenkin, beleértve Jax-et is, aki mindenkinél mélyebbre süllyedt az önsajnálatában. Fia elvesztésében, apja jóslatát látta beigazolódni, reményt vesztetten, mindent feladva próbált a teljes érzéketlenségbe burkolózni. Először SAMCRO az, aki megpróbálja kisegíteni a teljes agóniából. Az összetartás és bajtársiasság kovácsolta kötelék ez, ami összatartja a tagokat, a hűség és a jóakarat azonban kudarcot vall minden igyekezet ellenére. Jax úgy érzi Tara-t is kénytelen eltaszítani magától. Nem látja be, hogy a fiatal doktornőnek esze ágában sincs otthagynia, ráadásul ő az aki alapjaiban változott meg mióta visszatért Charmingba. Az eszes ámde félénk és naív lány, egyre inkább megkeményedik, asszonnyá érik, miközben folyamatosan meg kell küzdeni önmagával.
Egy valamit biztosan elértek a készítők azzal, hogy ilyen irányba terelték a történet folyamát. A második évadban egyre többet a hétköznapok részesévé vált ellenségeskedésnek véget vetettek. Ha a felszín alatt még meg is marad a klub jövőjét illető viszálykodás, az események nem várt fordulata ismét egy csapattá kovácsolta a klubot. A céljuk közös, az eszközeik nem éppen héköznapiak, a vérbosszú elkerülhetetlen. Az egyetlen tényező ami miatt teljesen más megvilágításba kerülnek hőseink az a hazai pálya elvesztése. Az epizód utolsó másodperceiben, a katarzis részeként vehetjük tudomásul, hogy volt ír kapcsolatuk Belfast-ig rángatta magával Abel-t. A helyzet innentől kezdve meg fog változni. SAMCRO kilép biztonságos környezetéből, Írország nagyhalai között találja majd magát, ahol vagy képes megvetni a lábát, vagy újabb veszteségek lyuggatják majd szét a már amúgyis hézagos morált.
Gemma apjának behozatala, a rész egészét meghatározó érzelmi vihart csak még jobban elmélyítette. Egyre inkább fenyegetővé válik a tény, hogy mi történik a matriarchával ha megtudja, unokáját elrabolták. Képes-e kitartani, nem omlik-e teljesen össze eme terhek súlya alatt? Emellett Jax és Opie kapcsolata tisztázódni látszik, az autós üldözéses jelenetben öröm volt látni őket, ahogy ismét együtt működnek. Hale halálával ismét előtérbe kerül Unser sheriff és kapcsolata a klubal. Próbáltam megszeretni Hale karakterét, ami többé kevésbé sikerült is, így fájdalmasan érintett a tény, hogy a történet egy szerves részét képező karakter távozott az élők sorából.
A mostani évad főszála Abel felkutatására és megbosszulására tekeredik majd fel, amely során betekintést nyerhetünk a múlt kegyetlen pillanataiba, miközben a jelen is percről percre egyre kuszább lesz. Ezt a sorozatot darálásra találták ki, de nem hiszem, hogy a jelenlegi évadnál meg tudnám állni, hogy ne kövessem részről részre. A karakterek, a dramaturgia, a remekel elhelyezett cliffhangerek rabul ejtenek, a sorozat minden pillanata tökéletes. Apelláta nincs.
Hellboy – The Storm #3 Történet: Mike Mignola Rajz: Duncan Fegredo Kiadó: Dark Horse Comics
Attól tartok, szinte nincsenek is a magyar nyelvben olyan kellően kifejező szuperlatívuszok, amelyek hűen leírnák, hogy milyen átkozottul zseniális a The Storm befejező része (ami persze cliffhangerrel zárul: a sztori a szintén háromrészes The Fury-ban folytatódik majd). Amióta az első Hellboy képregény megjelent, páratlan élményként élhettük meg az író-rajzoló Mike Mignola fejlődésének végigkísérését. Eleinte még nem is merte ő maga írni a képregényét (a Pusztítás magját John Byrne jegyezte helyette), aztán, noha rögtön hatásosan, mégis, kissé még botladozva vette magára ezt a feladatot is, mára pedig a történetmesélés egyik legnagyobb mestere vált belőle, akinek minden idők egyik legizgalmasabb és legszórakoztatóbb univerzumának megteremtését köszönhetjük. A The Storm lenyűgöző demonstrációja Mignola írói kvalitásainak. Bámulatos, ahogy egyetlen panellel határozottan előrelendíti a cselekményt, ahogy egy jelenet közepébe beszúrt képkockával sűríti az atmoszférát, vagy, ahogy egy-két rövid sorral lényegüknél ragadja meg a legmélyebb érzelmeket is.
A legjobb példa Hellboy és Alice utolsó jelenete. Semmi sallang, semmi őgyelgő, tiniromantikus bullshit, csak színtiszta, őszinte, pofonegyszerűen tálalt, és épp ezért szívbemarkoló emóció: mielőtt csatába indul, Hellboy megkérdezi a könnyező nőtől, hogy ha mindennek vége, nem jönne-e vissza vele Amerikába. A válasz egy csók, ami után Hellboy elmormol egy „Okay”-t, és szivarjára rágyújtva távozik. Humphrey Bogart sem csinálta volna stílusosabban. Az emberi civilizáció totális eltörlésére született pokolfajzat minden ördögi külseje és mivolta ellenére mindig is a képregények világának egyik legemberibb figurája volt, és ezt a státuszát ez a sztori még inkább bebetonozza. Maga a történet valósággal roskadozik a súlyos sorsszerűségtől. Régi Hellboy-rövidek gonoszai, mellékszereplői térnek vissza, hogy váratlanul komoly szerephez jussanak a közelgő végjátékban, ármánykodó, bosszúszomjas gazokból válnak hirtelen tragikus karakterek, hősünk pedig kénytelen némi önfeláldozással járó alkut kötni Baba Yagával, hogy esélye lehessen a seregeit gyűjtő Nimuével szemben. Az is példaértékű, ahogy Mignola ezt kezeli, távol maradva az áldozatot hozó amerikai hős tipikus dicsőítésétől, ismét kiemelve főszereplőjének „csak teszem, amit tennem kell” attitűdjét. A kép, amin Baba Yaga elégedetten, diadalittasan emeli magasba Hellboy kivájt szemét, háttérben a főhőssel, akinek szemüregéből a vér, mint könny folyik, felejthetetlen. Duncan Fegredo drámai érzéke Mingoláéval vetekszik, nem hiába bízta rá a sorozat rajzolását három évvel ezelőtt. A The Storm csak egyvalami miatt ad okot aggodalomra: mindez még csak a finálé felvezetése, és annak máris olyan hatalmas erejű, olyan lehengerlően intenzív, hogy Mingolának valami brutálisan nagyformátumú befejezést kell kanyarintania ahhoz, hogy ilyen felvezetés mellett ne törpüljön el a beteljesedés. De ha valakiben, hát benne már megtanultunk bízni az elmúlt 17 évben.
Valahogy így nézett volna ki a film noir annak idején, ha nem kötötte volna gúzsba az erőszakot tompító, a szexualitás minden formáját száműző (vagy legalábbis száműzni próbáló) és az erkölcsiséget mindenek (többek közt művészi koncepciók) fölé helyező, bigott Hayes kódex. 1953-ban járunk, San Franciscóban. Szinte halljuk a narráló főhős, Frank Grissel súlyos, komor, bariton hangját. Mondjuk Sterling Haydenét. A városról mesél, ami próbálja levetkőzni a vadnyugati kor szennyét és civilizálatlanságát, hogy boldog családok otthona legyen, de a változások csak a felszínt érintik, míg belül ugyanúgy rohad tovább minden. Mesteri atmoszférateremtés, és ez még csak az első két oldal. A Fogtown (a Vertigo Crime sorozat legújabb, 176 oldalas graphic novelje) a létező legtipikusabb noir klisék mentén indul. Frank egy lecsúszott, cinikus magánnyomozó, akit egy nap felkeres egy aggódó anya, hogy találja meg eltűnt lányát. Viharos szexuális kapcsolatukban vergődő titkárnője ráveszi a nyomozásra a vonakodó főhőst, aki körül természetesen azonnal, mintegy startpisztoly dördülésre, elkezdenek hullani az emberek – és mire kezdi kapizsgálni, hogy miről is van szó, már nyomában a rendőrség is. A sztori nem hazudtolja meg Dashiell Hammett és Raymond Chandler örökségét, Frank hazugok, gyilkosok, verőlegények és gengszterek közt botladozik az átverésekkel és fordulatokkal sűrűn szegélyezett úton, miközben legnagyobb csatáit saját démonaival vívja. Senki sem igazán az, aminek látszik, és mindenki rejteget a szekrényében egy-két hullát – de legalábbis egy-két igencsak kényelmetlen titkot. A cselekmény pörög, nincsenek üresjáratok, minden szónak és panelnek értelme, szerepe van, és ahogy Frank egyre mélyebbre hatol mindabban a mocsokban és vérben, ami ott hömpölyög Frisco képmutatóan puccos felszíne alatt, úgy hatolunk mi is egyre mélyebbre Frank fejében. Merthogy a Fogtown elsősorban karaktertanulmány, ami a zsáner elemeit és a háttérül választott kor élénken megjelenített sajátosságait egy zavart férfi lelkének élveboncolására használja. Frank homoszexuális, és éjjelente, miután megdöngette titkárnőjét, kioson a közeli parkba, hogy amolyan férfiasan brutális módon seggbekúrassa magát egy helyi keményfiúval. De Gabrych számára ez nem egy plusz színfoltja a karakternek, hanem elemi meghatározója is. Franknek ugyanis van ugyanis egy lánya, akit nyilvánvaló okokból nem sokkal születése után elhagyott, és ez rányomta bélyegét egész életére. Minden forrongása, gyűlölete, antiszociális attitűdje ebből ered, és amikor mindez végre kiderül, akkor értjük csak meg igazán Franket. Gabrych egy nem túl könnyen szerethető, de fantasztikusan életszerű, háromdimenziós karaktert teremtett, akinek szorongásai és motivációi idővel válnak világossá a néző szemében. Az író nem fogja vissza magát, brutális erőszak és vad szex váltakozik az oldalakon, de soha nem öncélúan, mindig a történet szolgálatában. Brad Rader (természetesen fekete-fehér) képi világa a zsánerhez szokatlan módon tartalmaz némi furcsán karikaturisztikus vonást, mégis végig realisztikus marad, és elemi erővel jeleníti meg a város kegyetlenségét, nyersességét. Kár, hogy Gabyrch a végére elpuhul kissé: a befejezés lehetett volna merészebb, Frank tipikus, amerikai nyáladzása a család szentségéről pedig félrement – nem illik sem a karakterhez, sem a zsánerhez. De ez legyen a legnagyobb problémánk.
Robocop #6
Történet: Rob Williams Rajz: Unai Dezarate Kiadó: Dynamite Entertainment
Elnézve a külföldi oldalakat, ez a sorozat bőven nem kapja meg a neki kijáró figyelmet. Alig egy-két helyen ejtenek szót róla, és ott sem feltétlenül pozitív hangvételben. Fuck ’em. A Dnyamite tavaly útjára indított új Robotzsaruja jó úton jár ahhoz, hogy a jelenleg futó amerikai képregények egyik legfaszább, legszórakoztatóbb színfoltja legyen. Ehhez mondjuk még nem ártana egy igazán lenyűgöző hosszabb sztori (az első „csak” nagyon jó volt), mert a sorozat legjobb darabja eddig az előző, ötödik szám, és a mostani hatodik – és mindkettő nagyjából különálló történet, még ha az első négy füzet eseményeinek utóhatásaival foglalkozik is. A jelen, Profit Margins című képregénybe Rob Williams író annyi gonoszságot, fekete humort, cinizmust, világ- és embergyűlöletet zsúfolt, amennyi csak 24 oldalba belefér. Az első történet epikus detroiti összecsapása után egy ED-309-es (ami olyan, mint a filmből ismert ED-209-es, csak vagy tízszer akkora) meghibásodva kóborol az utcákon, lőve és robbantva mindent, ami érzékelői elé kerül (egy óvatlan fekete utcakölyök középső ujjára két rakéta a válasz). De ez nem minden, ED-ünk nem csak úgy cél nélkül caplat erre-arra. Mint kiderül, szegény szerencsétlen méregdrága gyilkológép rendszere némileg összezavarodott: eredetileg ugye katonai célokra, nem pedig városbéli rendfenntartásra tervezték, és ennek megfelelően, jól programozott kisfiúként szeretne háborúzni. De azt azért észleli, hogy amerikai földön van, és az mégsem járja, hogy saját hazáját támadja meg, úgyhogy jobb híján megindul a legközelebbi határ felé. Kanadában szar napra fognak ébredni a hatóságok. Maga Robotzsaru szinte csak azért van a képregényben, hogy ne felejtsük el, ez mégis az ő sorozata: alig van egy-két sora, és nem csinál semmi érdemlegeset. De hát kit érdekel, ha a sztori nélküle is igazi bűnös élvezet? A középpontban ezúttal az OCP vezetője, a jéghideg, lelkiismeretlen, pénzéhes ribanc, Ms. Odenkirk áll, aki az ED-309-es ámokfutását megszakító inzertekben azon agyal, hogyan kerülhetné el a PR-katasztrófát, lehetőleg úgy, hogy esetleg még keressen is a dolgon párszáz millió dollárt. A képregény mérföldekkel haladja meg a film szatirikus hangulatát, addig fokozva, nagyítva és túlozva azt, amíg az egész egy őrült, esztelenül vicces, éjfekete, velejéig gonosz kirohanásnak tűnik az emberiség ellen. Az a világ, amiben egy cég alkalmazottja közli, hogy egyik háborús célokra kifejlesztett termékük inváziót készül indítani Kanada ellen, és a cégvezető erre azzal reagál, hogy „picsába, pont egy rakás jávorszarvas és hokikorong hiányzik az OCP-nek”, megérett arra, hogy hamuvá égessék. Williams jól érzi, hogy a szatírában nem kell visszafognia magát az alkotónak. Unai Dezarate kellemesen nyers, robosztus képi világgal teszi fel a pontot az i-re, és a képbe tökéletesen passzolnak Oscar Manuel Martin visszafogottságukban is hangulatos színárnyalatai. Guilty pleasure a javából.
A Marvel csúnyán kibabrált magával az elmúlt másfél évben, a Rozsomák képregényeket illetően. A főcím, a Wolverine, a Dark Reign-érának megfelelően a főhős fiát, Dakent szerepeltette, és felvette a Dark Wolverine nevet, Logan saját sorozatát pedig Jason Aaron kezdte írni Weapon X cím alatt. Csakhogy a közönség valamiért nem fogadta el ezt az új sorozatot – hiába volt sokkal jobb, mint Daniel Way dark wolverines baromsága, az eladások egy közepesen erős start után lecsúsztak a 30 ezres tartományba – ami a kiadó egyik fő karakterétől gyalázatos teljesítmény. Csak idő kérdése volt, hogy a Marvel mikor korrigálja a ballépést. Most, hogy a Dark Reignen egy ideje túl vagyunk, előhúzták a kalapból a jó öreg „számozzuk újra a sorozatot” feliratú nyuszit, és imho, itt van nekünk a Wolverine 1 (miközben Daken is megőrzi saját sorozatát, Daken – Son of Wolverine címen). És a sztori? Rozsommák a pokolba megy. Nem, nem úgy értem, hanem tényleg. Szó szerint a pokolba megy. A képregény azzal indít, hogy hősünk a lelkipásztorrá vált egykori Weapon X-es sorstárssal, Wraith-szel beszélget, olyan triviális dolgokról, mint remény, bűn és megváltás. Aztán persze beüt a baj, jön az öldöklés, a halál, a tűz, a sikoltozás, Logan pedig nincs sehol. Valakik, akik komoly gyűlöletet táplálnak hősünk iránt, egymás után vadásznak le mindenkit, akihez valaha, bármilyen szempontból közel állt. Újságíró barátnőjét Mystique menti meg – igen, az a Mystique, akit Rozsomák minden erejével igyekezett kibelezni legutóbbi találkozásuk alkalmával, a Get Mystique című sztoriban, amit mellesleg maga Aaron írt. Szóval miért csinálja? Aztán a képregény végén maga a Sátán üdvözli hősünket a pokolban, és mindenféle változatos szenvedést helyez kilátásba neki. Hogy hogyan és miért került oda, azt nem tudjuk. Az egész füzet tele van kérdésekkel, és egyelőre nincsenek válaszok, az író az olvasó „mi a franc folyik itt?”-féle fejvakarására alapozik, remélve, hogy a kérdőjelek elég érdekesek és figyelemfelkeltőek ahhoz, hogy visszajöjjön a folytatásokért is. De engem inkább más kérdések foglalkoztatnak: mit lehet kihozni egy „Rozsomák a pokolban” sztoriból? Miért jó? Nekiáll majd mindenféle démonokat és elkárhozott lelkeket kaszabolni a Sátán körül? Vagy az egész arról szól majd, hogy újra átéli élete nagy tragédiáit, és találkozik az áldozataival? Akár fizikai, akár lelki terrorban gondolkodik Aaron, ez a sztori sehogy sem tűnik valami acélosnak. Rozsomák túl sokmindenen átment már, hogy holmi pokol különösebb fejfájást jelentsen számára, és normál körülmények közt is megvannak a maga démonai. Egy nagy kérdőjel az egész. Talán a második részben már kapunk valami utalást arra, hogy Aaron milyen irányban akar innen továbbmenni – addig is, mint általában, jól ír (naná: övé a jelenleg futó legjobb amerikai sorozatok közül kettő), legyen szó akár akcióról, akár dialógusról, és nagyjából még a horrorisztikus jelenetek is működnek. Bár attól tartok, hogy Matt Wilson túl élénk színekkel dolgozik, ez a sztori sötétebb tónusokért kiált – és Renato Guedes rajzai is lehetnének kissé nyersebbek és dinamikusabbak. Egyelőre ez nem elég többre egy közepesnél.
Mr. Shyamalan csillaga leáldozóban van. A hullámvölgy azonban nem most kezdődött, tekinthetjük úgy, hogy mostanra csúcsosodott ki, tekinthetjük úgy, hogy egy hosszú folyamat végére értünk. Nagyrészt persze emiatt mi vagyunk a hibásak. Mi tettük őt azzá ami, mi emeltük ki a sok közül. A Hatodik érzék elsöprő sikere után érkezett az újabb mestermunka, ami nekünk geek-eknek is megdobogtatta a szívünket. A Sebezhetetlen-t ugye a Jelek követték, amiből az utóbbi erősen megosztotta a nézőközönséget. AFalu, A Lány a vízben és az Esemény, egyre erősebben tanúskodtak a rendező arroganciájáról, majd jött az abszolút bukás Az utolsó léghajlító. Az alábbi videóban a College Humor veszi górcső alá a "Mestert". Teszem hozzá szerintem teljesen megérdemelten.
Bár nem néztem utána, de a képregények történelme során a legtöbb ember valószínűleg a Judge Dredd képregényekben halt meg, és kétlem, hogy ez a rekord egyhamar veszélybe kerülne. A 2000AD írói sosem voltak szívbajosak, nem ijedtek meg a nagy számoktól és az őrült túlzásoktól, az immáron 33 éve nagy sikerrel futó Judge Dredd sztorikban pedig a mai napig gyakori jelenség, hogy egy-egy lapozás több millió ember életét követeli. Persze a Judge Dredd egy tudatosan sarkított szatirikus alternatív jövőkép, ahol minden fel van nagyítva, ahol minden idézőjelbe van téve, de ahol ugyanakkor mindennek a mi világunkban vannak a gyökerei.
A 80-as évek elején a világ még az úgynevezett második hidegháborút élte, amikor is a nukleáris fenyegetettség már csökkent valamelyest, de azért a nagyhatalmak fegyverkezési versengése miatt még bőven ott volt a para az emberekben. A népszerű brit képregénymagazin húzónevének számító Judge Dredd képregényben hasonló status quo állt fent a kelet és nyugat között, de a gátlástalan írók itt ki is robbantották a nagy háborút, méghozzá az Apocalypse War című Dredd nagyeposzban. A hidegháború felmelegítése egyébként már a kezdetektől fogva terítéken volt a 2000AD-nál. A legelső számban (1977) bemutatkozó Invasion! című stripben a Volgan-ok (eredetileg szovjetek voltak, de aztán a jó viszony fenntartása érdekében és szerkesztői nyomásra inkább Volgai Köztársaságra változtatták a nevet) pár óra alatt elfoglalják Nagy-Britanniát, hogy aztán egy Bill Savage nevű teherautó sofőr az ellenállás élére állva megindítsa a harcot az elnyomók ellen. Dredd bíró univerzumában (amely igazából ugyanaz az univerzum, csak időben később) viszont már szovjeteknek (Sovs) hívták a futurisztikus riválisokat, mivel akkor még nem tudhatták, hogy a vörösök nem hogy a 2100-as éveket, de már a 90-eseket sem érik meg. Dredd világában a szovjetek az alapvető komcsi sztereotípiáknak tökéletesen megfelelő, és az amerikai Megacity-k fasisztoid rendszerének egy még durvább formáját követő agresszorokként vannak ábrázolva, akiknek hasonló túlnépesedett gigantikus városállamaik (East Meg One) és hozzá saját bírói rendszerük is van.
Az 1982-ben bemutatkozó Apocalypse War története nyilvánvalóan nem mentes a világpolitikai felhangoktól, a párhuzamok is nyilvánvalóak, hiszen a Judge Dredd mindig is reagált a való világra, de a háború kirobbantása mögött most valójában sokkal inkább praktikus okok álltak. A sztori apropóját ugyanis az adta, hogy az írók úgy érezték, hogy az évek során a 800 milliósra duzzasztott Megacity One már túl nagy és ezért kezelhetetlen lett, így kellett valami indok, amivel megfelezhetik a lakosság számát, ehhez pedig pont kapóra jött a nagyhatalmak szembenállása.
Az Apocalypse War (prog 245-270) nem volt minden előzmények nélküli. Már a két évvel korábbi Judge Child sztoriban (prog 156–181) Megacity One pusztulását prognosztizálták, a 81-es Pirates of The Black Atlantic (pro 197-200) című sztoriban pedig a szovjetek meg is ejtették a háború előpróbáját, így számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb a Megavárosnak pusztulnia kell. De az igazi prequel a Block Mania című kiseposz (prog 236-244), ami közvetlenül megelőzi az Apocalypse War-t.
Blokkmániákusok
Az előzmény megértéséhez nem árt ismerni a blokkháború fogalmát, bár igazából a nevében ott van a magyarázat. Megacity One zsúfolt lakossága körülbelül ötvenezer embernek szállást adó épületblokkokra van elosztva. Az ezekben az (számunkra ismert és kevésbé ismert hírességekről elnevezett) önellátó épületegységekben lakó unatkozó és frusztrált emberek időnként poénból, vagy éppen valami nem túl jelentős okból kifolyólag megtámadják a többi blokkot, ami rendszerint kaotikus mészárlásba torkollik, és amit többnyire a bírók fékeznek meg nem kevés áldozat és felkelőhab (riotfoam) árán.
A Block Mania is úgy kezdődik, ahogy egy átlagos nap Megacity One-ban. Egy jelentéktelen esemény nyomán (a bűnös ezúttal egy fagyi) blokkháború tör ki a Dan Tanna és az Enid Blython blokkok között. Csakhogy a konfliktushoz rövid időn belül további blokkok is csatlakoznak, és végül a háború eszkalálódik Megacity egész északi részére, úgy, hogy a bírók már nem képesek megfékezni azt. Dredd nyomozása közben kideríti, hogy a blokkmániáért az ivóvíz a felelős, pontosabban az abban lévő vírus, amivel egy szovjet kém, bizonyos Orlok fertőzte meg a lakosságot, hogy az előidézett káosszal előkészítse a terepet egy másik, ezúttal már kívülről érkező támadáshoz.
A történet tehát szorosan kapcsolódik az Apocalypse War-hoz, bár majd csak az utolsó panelen válik teljesen világossá, hogy mire is ment ki az előjáték. A Dredd keresztapák, vagyis John Wagner és Alan Grant felvezetése nagyszerű olvasmány, gyors ütemű, ami során a képregény minden egyes paneljét csurig töltötték akcióval. A népességszabályozás egyébként már itt elkezdődik, hiszen már a blokkmánia és annak következményei is emberek százainak és egész városrészeknek a pusztulását idézi elő. Ezt a sztorit még nem kevesebb, mint négy rajzoló követte el, csupa 2000AD-s veterán, név szerint Ron Smith, Steve Dillon, Mike Mcmahon és a zseniális Brian Bolland, akiknek különböző stílusai tették még színesebbé az egyébként fekete-fehér képregényt, bár nem kizárt, hogy van akit pont zavar ez a pár oldalankénti rajzolóváltás. (Számomra leginkább a még pályája elején járó Dillon rajzai voltak meglepőek, mivel itt a későbbi munkáihoz képest egészen más stílust használt még.)
A Block Mania két másik szempontból is jelentős epizódja a Dredd képregényeknek, egyrészt itt mutatkozott be a már említett Orlok, aki majd visszatérő ellenfél lesz, és pont az ő kezei által távozott viszont egy mellékszereplő, az a Giant bíró, aki Dredd alkalmi kollégája volt évekig. Bár közel sem tartozott a leggyakoribb, de még csak a legnépszerűbb mellékszereplők közé, Giant halála nagy felháborodást váltott ki a rajongóknál, akik itt még nem szoktak hozzá, hogy bizony Dredd világában még a mellékszereplők élete sem ér egy fabatkát sem.
Apokalipszis, a jövőben
Az Apocalypse War volt az első hosszabb Judge Dredd történet, amit ugyanaz a rajzoló jegyzett végig, nevezetesen Dredd grafikai szülőapja, Carlos Ezquerra, aki egyébként ekkor már évek óta nem rajzolta édesgyermekét. Az ő munkássága sosem hagyhat kivánnivalót maga után, bár nem egy kivételes képességű alkotó ugyan, de egy jellegzetes, és minden igényt kielégítő stílust képvisel, a klasszikus Dredd ábrázolás pedig mindig is az övé marad. Az írók továbbra is Grant és Wagner voltak, utóbbi a szokásos T.B. Grover írói álnevet használva. A sztori tőlük már megszokottan gyors ütemű, fordulatos, akciódús, ezért kimondottan olvasatja is magát, szinte lehetetlen is nem egyszerre abszolválni mind a közel 200 oldalt, pláne, hogy az erdeti közlésforma miatt (heti 8 oldal) szinte mindegyik rövid fejezet végére került egy kisebb-nagyobb cliffhanger.
(SPOILER akad, de véleményem szerint a csattanó kevésbé érdekes, mint az odáig vezető út, így előbbi ismeretében sem veszít semmit a potenciális olvasó.)
Miután az Orlok nevű szovjet kém a blokkmániával előkészítette a terepet, Bulgarin legfőbb szovjet bíró egyetlen gomb megnyomásával elindítja a támadás második fázisát, amivel nukláris rakétazáport zúdít a káoszba fulladt Megacity One-ra. Bár a rakéták első hullámának csak töredéke jutott át a védőpajzson, a szovjetek igazi célja az volt, hogy a tengerben felrobbanó rakéták által keltett cunami lerombolja az Atlanti Falat, vagyis a partvidék védelmi rendszerét, így a későbbi támadáshullám már akadály nélkül semmisíthette meg a déli szektorokat. A város és a bírák helyzetét további körülmények is súlyosbítják. Egyrészt a város épen maradt részeiben még mindig tombol a blokkmánia, aztán szembe kell nézniük azzal is, hogy a többi Megacity a saját védelmük érdekében nem hajlandó segíteni nekik, de még az ellencsapás nagyobb részét is sorra kivédi a szovjetek különleges rakétapajzsa.
A város romokban, a blokkmánia tombol, az ellenség keze pedig betette a lábát, vagyis megindult az invázió. Vadászgépek, katonák, robotok és gigantikus harckocsik szállják meg a romos utcákat, az emberek pedig hullanak mint a legyek. Dredd a maradék bírákkal és az ellenállókkal ugyan hősiesen harcol a betolakodók ellen, de mindhiába, a szovjetek fölénye győzedelmeskedni látszik. Az egyre reménytelenebb helyzet közepette végül Dredd egy öngyilkos tervet eszel ki. Egy csapat jól képzett bíróból egy kommandót szervez, majd behatolnak az ellenséges területre, elfoglalnak egy rakétasilót, és végül Dredd egyetlen gombnyomással és 500 millió ember életével véget vet a háborúnak.
A talán legismertebb és az egyik legjobbnak tartott Dredd eposz az egész Dredd mitológia kvinteszenciája, amiben megtalálhatóak a Judge Dredd képregények legfontosabb jellegzetességei, a túlzások, az abszurd ötletek, a mobid humor, a kétértelmű karakterek és az egyértelmű politikai és társadalmi áthallások. A történet során nem csak egy atomháborút látunk, hanem egy egész rendszer kudarcát, az addig majdnem tökéletesnek hitt Megacity eszményének kártyavárként való összeomlását, mely bár belülről indult bomlásnak, de külső hatásra. A bírók már a blokkmániával sem igazán tudnak mit kezdeni, az invázió viszont már a teljes összeomlással fenyeget. A város folyamatosan veszíti el a harcot, és amikor azt gondolnánk, hogy most már a fordulatnak kellene következnie, akkor az írók még reménytelenebb helyzetbe taszítják a bírókat és persze a lakosságot. Erről a mélypontról hozzák aztán vissza fokozatosan a reményt (azt is sok áldozat árán), amit aztán nem egy újabb hosszantartó gerillaharc követ, hanem egyetlen ember által meghozott halálos döntés, és annak következményei.
Dredd bíró alakja mindig is jelentős ambivalenciát mutatott, egyszerre volt hős és fasiszta szörnyeteg. A történelem persze mindig is igazolta a tetteit, hiszen egy Megacity jellegű város felügyelete, és biztonságának fentartása megköveteli a spártai módszereket. A megszállás ténye mit sem változtat ezen, Dredd ekkor is kíméletlenül betartatja a törvényeket. Nem kísértik morális aggályok, amikor parancsot ad a sugárfertőzött túlélők szenvedéseinek megrövidítésére, vagy amikor náci mintára tömegsírba lövi a kollaborátorokat. A legfontosabb kérdés azonban természetesen az, hogy vajon volt-e joga egyetlen gomb megnyomásával az egész East Megacity One-t, és félmilliárd embert eltörli a föld színéről? Dredd ekkor is kőkeményen, gondolkodás és mérlegelés nélkül, minden felelősséget magára vállalva dönt a vitatható lépés megtétele felől. ("Half my city is burnt to ash by East-Meg missiles, and you're begging me for mercy? Reques denied!") A Hiroshima/Nagaszaki párhuzam nyilvánvaló, ahogy a kérdés morális és a humánus szempontú problematikája is rokon, a véleményformálás pedig itt is az olvasó dolga.
Az Apocalypse War az egész Judge Dredd képregényfolyamra hosszantartó hatással bírt, az ezután következő történetek jelentős része is még ezen esemény következményeinek a fényében íródott. Az elmúlt harminc év alatt csak a politikai éle kopott meg, de a mai napig egy nagyon olvasmányos, szórakoztató oldschool klasszikusnak számít, amit méltán tartanak az egyik legjobb Dredd történetnek.
Viszonylag régen volt arra lehetőségünk, hogy beüljünk a moziba egy horror mókára. És most nem a borzalmas paródiákra gondolok, hanem valami komolyan vett komolytalanságra. Persze hogy nem Amerikából érkezik most valami hasonló. A finnek hozakodtak elő egy karácsonyi horrorral, amiben a Mikulás nem is olyan kedves, mint amilyennek gondoljuk. A rendező Jalmari Helander, ezt a tradícionális figurát kapja most elő, hogy rémisztgesse a rekeszizmainkat. A filmet be fogják mutatni a Torontói filmfesztiválon, a finnekhez stílusosan december elején érkezik majd. Az ugrás után megtekinthető a trailer, valamint egy 7 perces rövidfilm válogatás, ami a rendező sajátja és amiből adaptálta mostani filmjét.
Az első és második előzetes a linkekre kattintva tekinthető meg. A részletek lassan összeállnak, ennél az indie, low budget sci-fi-nél. Az alábbi videóban végre megpillanthatjuk a titokzatos szörnyeket. Ezt eddig sok ember kifogásolta, végre az ő igényeiket is ki tudjuk elégíteni. Az igazság az, hogy ez az előzetes már tegnap napvilágot látott, ám a Hulu, nem tudom milyen indíttatásból geobannolta, így csak amerikaiak számára téve elérhetőve. Természetesen csak idő kérdése volt, hogy áttöltsék számunkra is megtekinthető videómegosztóra. Ahogy látom fesztiválokon már mutogatták a filmet az USA-ban, Angliában. A leghamarabb szélesebb körben az oroszokhoz érkezik majd szeptember 30.-án.
A Hammer Films produkcióiról írt többi kritikánk elolvasásához kattints a cikk végén a "Hammer" címkére!
A három jómódú londoni polgár a viktoriánus képmutatás mintapéldái: míg otthonuk életét a puritanizmus jegyében irányítják, éjjelente kuplerájokban dorbézolnak. Egy idő után már ez sem elégíti ki őket, és a sátánista Lord Courtley meghívására részt vesznek a főúr okkult ceremóniáján, melynek során inniuk kell a Drakula előző filmbéli halálakor felfogott vérből. A túlvilági machinációktól megrettenve a felső-középosztály agyonveri a nemesit, hozzájárulva ezzel Drakula feltámadásához. A gróf zokon veszi szolgája kivégzését, ezért mindhárom gyilkos lányát vámpirizálja, csak hogy később az apáikra eressze őket…
A hatvanas-hetvenes évek fordulóján, e film elkészültekor a Hammernél teljes a bizonytalanság a cég által bejáratott brit gótikus horrorfilmek tematikai továbbvitelét illetően. Változtak az idők, egyre drasztikusabb filmek láttak napvilágot világszerte, és a Hammernek követnie kellett a trendeket. A Taste the Blood of Dracula-n jól érezhető ez a korábbi megoldásokhoz vonzódó, az újat csak nehezen elfogadó – de azért végül mégis elfogadó – hozzáállás.
Lee szinte csak mint életre kelt lábjegyzet van a filmben jelen. A mai napig váltig hangoztatja, hogy a stúdió kizsarolta tőle a részvételt (bár Lee az ilyen és ehhez hasonló, Hammer-gyűlölő hozzászólásait mindig egy csipet sóval illik fogyasztani), amely eredetileg egyébként sátánista thriller lett volna, ám a befektetők ragaszkodtak a sztori „drakulásra” alakításához.
A film szubtextusa mára kedvesen idejétmúlttá vált (már ha lehet egyáltalán egy vámpíros horrorfilmnél ilyesmiről beszélni): a hippikorszak lázadó fiatalságának eszméjét kommercializálva Hammerék zászlajukra tűzik: „Le az idősebb generációval! Le a fasiszta apákkal!” A film rendezője a magyar származású Peter Sasdy, aki legjobb munkáit televíziós területen alkotta (ilyen pl. a Nigel Kneale forgatókönyve alapján készült hátborzongató The Stone Tape (1972)). A tempót sikerül jól megszabnia és általában az ijesztőnek szánt jelenetekben is ügyesen időzít, sőt, az alacsony költségvetés okozta nem éppen rózsás látványvilágot is sikerül tetszetősen megjelenítenie, természetesen a kitűnő operatőr, Arthur Grant hathatós közreműködésével. Ami igazán keresztbe tesz a filmnek, az a fentebb már megemlített, menet közben toldozott-foldozott forgatókönyv, és ezért nem sorolható a Taste the Blood of Dracula a legjobb Hammer-produkciók közé.
Szex. Alkohol. Jazz. Elemi tényezői Terence Winter legújabb sorozatának, amely az 1920-as években az alkohol tilalom idején játszódik. A hely Atlantic city, a történet valós szereplők életét követi nyomon, Nelson Johnson könyvei alapján. A főszerepek egyikében Steve Buscemi-t láthatjuk majd, mint Nucky Thompson, aki korrupt politikus lévén meglátja a lehetőséget az alkohol tilalomban. Végig kísérhetjük még Al Capone és Lucky Luciano fiatalkori életének meghatározó szakaszait is. Számomra talán a legjobban várt HBO sorozat az idén, a pilot-ot Martin Scorsese rendezi, illetve a folytatásban is tetemes része lesz. Az ugrás után bepillanthatunk a kulisszák mögé, elmondják nekünk mire mekkora hangsúlyt fektettek, mennyire aprólékosan vannak kidolgozva a kosztümök etc. Segít nekünk ráhangolódni mindarra, amiben szeptember 19-től részünk lehet. Mert ez nem tévé. Ez HBO.
Az ABC pár héttel ezelőtt azzal kedveskedett ötvenezer internetet is kezelni tudó nézőjének, hogy nyilvánossá tette számukra egyik újonc sorozatának pilot-ját - azaz első, bevezető részét. Korunkban ugyanakkor ez azzal jár - amivel nyilvánvalóan tisztában voltak -, hogy rögtön felkerült Sam bácsi videótárába is ez az úgynevezett preair pilot, így bárki megtekintheti azt. Mindenesetre számomra az indok kissé homályos, mivel se többet se kevesebbet nem tudtam meg a sorozatról, illetve több helyütt csak megerősítést kaptam. A családi drámának induló, szuperképességekkel megspékelt alapkoncepció nem kecsegtet minket geek-eket semmi jóval. A hátteret nem számítva néhol saját magamat megerőszakolva mégis azt kell mondanom, hogy nem volt utolsó szórakozás a No Ordinary Family első része. Van valami guilty pleasure az egészben, ami nem is tudom miből fakad, ugyanakkor megváltani a világot, azt nem fogja.
A problémákkal küzdő család feje Jim (Micheal Chiklis), a rendőrségnél dolgozik, mint fantomkép rajzoló. Felesége, Stephanie (Julie Benz), sikeres kutató egy mammutcégnél, így karrierje gátat szab bárminemű családi érintkezésnek. A két gyerek JJ és Daphne hétköznapi tinédzserek, hétköznapi problémákkal. Daphne barátja szerelméért küzd, miközben igyekszik megőrizni szüzességét, JJ pedig a tanulással, mivel nem egy kimondott zseni. Az alapfelállás tehát adott, már csak a mindent megváltoztató esemény hiányzik, ami a viszályokra megoldásnak tartott brazíliai nyaralás alkalmával történik meg. A készítők nem sokat teketóriáztak a rész ezen felével. A Brazíiába tartó repülőgépük lezuhan, beleesnek valami "ragyogó izével" teli tóba, amitől aztán szuperképességre tesznek szert.
A pilot innentől kezdődő 35 perce, viszonlag lassan kibontva arról szól, hogyan realizálódik hőseinkben, hogy ők már közel sem átlagosak. Érdemes megfigyelni, hogy mindük olyan képességre tesz szert, amire leginkább szüksége volt. Az apuka kisebbségi érzését leküzdve veszi észre magán, hogy kőkemény - szó szerint -, képes elkapni egy golyót és majdhogynem sebezhetetlen. A kutató anyuka, aki folyton időhiányban szenved, Flash-sé avanzsál, 800 mérföld per órás sebességgel. Lányuk, Daphne a barátján képtelen kiigazodni, emellett iszonyatosan naív is, így a gondolatolvasás egyszerre átok és áldás számára. Az írók húzzák egy picit az idegeinket, építenek arra a konfliktusra ami a srác kezdeti képességnélküliségéből fakad, majd hagyják hogy bekövetkezzen az elengedhetetlen és végre mi is megtudjuk, hogy az eddig igencsak szerény képességekkel rendelkező fiú fejében hirtelen összállnak az egyenletek.
A kezdeti bonyodalmak megszűnni látszanak, de csak azért mert új problémák váltják fel őket. A színészekre igazán nem lehet panaszunk. A Kemény Zsaruk-ból már jól ismert Michael Chiklis és Dexter felesége, Julie Benz hozzák, amit kell. A mellékszereplők részéről érkeznek a poénok, néhol el is vigyorodtam – „you can’t fly, but you can jump” -, és nem éreztem sehol sem, hogy bugyuta lenne a dolog. Felemelő élmény volt látni azokat a képsorokat, ahol hőseink lassan rádöbbennek, micsoda hatalom került a birtokukba, és anyuka-apuka egyaránt kisgyermekként viselkedve élvezi új erejének minden előnyét. A kamerába beszélős jelenetek kölcsönöztek egyfajta narratív formában mesélést a sorozatnak, amiért külön jár a pont. Az egyetlen szemöldökráncolást okozó momentumot egy másik képességgel rendelkező fickó megjelenésé váltja ki, ami rá kell döbbentsen minket, hogy hőseink koránt sincsenek egyedül. Erre aztán lehetne tovább építkezni, persze csak ügyesen, hiszen ha túlontúl erre összpontosítanak a készítők elveszti a sorozat hétköznapi atmoszféráját.
Amire panaszkodni lehet, az a túl sok dráma. A rengeteg giccset, amit ráaggattak az első részben a szereplőkre nehéz lesz levetkőzni a következőkben. A sorozat számos irányba mehet tovább, abban már csak reménykedni lehet, hogy a megfelelőt veszik majd fel. A No Ordinary Family nem akar a Hősök nyomdokába lépni, inkább a címével ironizálva megragad a középszerűségnél. A pilot egy remek megalapozása volt a történetnek, több karakter sorsára is kíváncsi vagyok, azonban ha nem engednek a családi részeket taglaló aspektusokból, idő előtt kaszát kap nálam. A következő pár részre még biztosan maradok, ennek ellenére három csillagnál többet képtelen vagyok rá adni.
Uwe Boll tegnap is téma volt az Eaters-szel kapcsolatos produceri teendői kapcsán, éppen az ezelőtt lévő posztban. A hullámvasút nem áll meg, minden napra egy Uwe Boll témájú posztot akarunk, őrjöng a közönség, világot látott ugyanis új filmjének teaser trailere. Kapaszkodjunk, igen, a film a már a címben is fémjelzett Auschwitz elnevezést kapta. A rendező nem nyugszik, a Rampage után újabb polgárpukkasztásra készül. A hírhedt koncentrációs tábor hétköznapjait igyekszik majd számunkra bemutatni úgy, ahogy valójában működött. No komment. A szavak további cséplése időpocsékolás, tessék a tovább-ra kattintani, aztán véleményt nyilvánítani.
Uwe Boll olasz zombi horrorfilm gyártásra adta a fejét. Míg ő a produceri teendőket látja el, addig a rendezők Marco Ristori és Luca Boni lesznek. Az európai posztapokaliptikus vízióban a recept a szokásos. Egy járvány tör ki, melynek hatására zombik armadája lepi el a városokat. A középpontban három férfi áll, akik küzdenek az életben maradásért, miközben megpróbálnak a végére járni a rejtélynek. A filmet valamikor 2011-ben fogják a nagyközönség elé tárni. A trailer meggyőzőnek tűnik, további információkért és képekért erre tessék kutakodni. Előzetes az ugrás után.
A legendás Hammer Films produkcióit végigkritizáló sorozatunkat három meglehetősen rövid, évekkel ezelőtt született írásommal kezdem, pusztán lustaságból. Ha ez a három lement, a többi már a szokásos hosszúságú lesz. :)
"In my early teens, I went with groups of friends to go see certain films. If we saw the logo of Hammer Films we knew it was going to be a very special picture... a surprising experience, usually - and shocking..." -- Martin Scorsese
Hogy a vérszopó gróf nyughelyét örökre lepecsételje, Muller püspök (Rupert Davies) egy hatalmas keresztet aggat Drakula kastélyának kapujára – mindhiába, ugyanis a helyi pap (Ewan Hooper) véletlenül mégiscsak feléleszti halálálmából az emberiség ellenségét (aki a Dracula – Prince of Darkness végén zuhant a kastélyárok jeges vizébe). A papot szolgájává téve Drakula (Christopher Lee, ki más?) fertőzni kezdi Muller városát: először Zenát, a kocsmároslányt (Barbara Ewing) vámpirizálja, majd Muller unokahugára, Mariára (Veronica Carlson) kezdi fenni a fogát. A püspök Maria vőlegényével szövetségben megpróbálja elpusztítani a grófot, ám egy többszáz éves vámpír eszén nehéz túljárni…
A Hammer Dracula-sorozatában ez a negyedik film (megelőzi őt a Dracula (1958), a Brides of Dracula (1960) és a Dracula – Prince of Darkness (1966)) szeretne hangulatában és dinamikájában méltó lenni elődeihez, ám az atmoszféra-teremtés annyira lefoglalja, hogy elfelejt eredeti fordulatokat vinni a történetbe. A film igazán maradandót a fényképezés és zene frontján nyújt, köszönhetően a stúdió öreg rókáinak, Arthur Grantnek és James Bernardnak. Freddie Francis – kiváló operatőr, de középszerű rendező, akinek a Dracula Has Risen from the Grave még az egyik legjobb munkája - az első három filmet instruáló nagy Terence Fishertől vette át a stafétabotot. „Szerelmesfilmnek” tekintette ezt a negyedik Drakulát, amelyben a gróf figurája csupán mint „zavaró tényező” van jelen. A helyenként szaggató tempó és Drakula ténykedésének a korábbi epizódokból átmásolt fordulatai megerősíteni látszanak ezt.
Ritkán sajnálom ennyire, hogy egy bizonyos zenét nem egy másik komponista szerez. Nem azért, mert John Debney rossz munkát végzett a Predatorssal, hanem azért, mert kényszerből került a projektbe, miután az eredeti, ’87-es film komponistája, Alan Silvestri nem tudta azt elvállalni a Szupercsapattal kapcsolatos kötelezettségei miatt. Pedig milyen érdekes lett volna látni, hogy milyen irányba viszi tovább saját korábbi művét bő 20 év után… Hogy hogyan igazítja hozzá a mai zenei trendekhez, mire sarkallják a némileg azonos (ugyanúgy dzsungel), némileg megváltozott (de nem a Földön) koncepciók. Sosem tudjuk meg. Még ha a máris beígért folytatásba be is hozzák Silvestrit, akár akarja majd, akár nem, nem fog tudni elvonatkoztatni Debney ehhez a részhez írt zenéjétől. Debney, aki rögtön a Vasember 2 (kiköp) után látott hozzá ehhez a munkához, az interjúkban nem titkolta rajongását Silvestri score-ja iránt, így aztán nem csoda, hogy teljes egészében pályatársa művére támaszkodott, és a zeneileg is tévutakra vitt franchise-t visszaterelte a gyökereihez. Ennek azonnal nyilvánvalóak az előnyei és a hátrányai is. Silvestri olyan motívumokkal tette halhatatlanná John McTiernan sci-fi akcióját, amik máig a zsáner legegyedibb, legfelismerhetőbb darabjai közé tartoznak, és ezeket jó teljes pompájukban viszonthallani (nem mintha Bryan Tyler nem használta volna őket az AvP 2-höz, de ott az olcsó akciót aláfestő zenekari dübörgés hamar elnyomott minden mást). Debney ugyan némileg modernizálta és felturbózta az eredeti hangzást, de egyébként teljesen magáévá tette, és előléptette az új film zenei identitásává is. Ez viszont azt jelenti, hogy a Ragadozók score-ja nem tartalmaz semmi újat (igaz, újdonsággal maga Silvestri sem sokat vesződött az 1990-es folytatás idején), és mivel Rodriguez ezt a filmet legalább annyira rebootnak szánta, mint sequelnek, azért jó lett volna, ha Debney felruházza némi megkülönböztető jeggyel, mármint a kornak megfelelően változott trendekhez való igazodáson túl is.
Amit a komponista hozzátett az eredetihez, az nem annyira minőségi, mint inkább mennyiségi adalék: a jól ismert, hátborzongatóan idegen és organikus ütős és rezes futamokat nagyobb, agresszívabb zenekari kísérettel dobta fel, aminek megint csak megvannak az előnyei és hátrányai is. Egyrészt a monumentálisabb hangzás érezhetően emeli a tétet, ami nem árt, ha már a cselekményt elpaterolták a Földről egy idegen bolygóra, másrészt viszont némileg felhígítja az eredeti score briliánsan nyers, sallangoktól mentes, rémisztő hangulatát. De még ha utóbbit túl nagy negatívumként éljük meg, akkor is el kell ismerni, hogy vannak trackek, amikben ez a masszív szimfonikus őrület gyönyörűen kifizetődik. A nyitó Free Fall, amit akár maga Silvestri is írhatott volna, mindjárt ilyen. Debney fantasztikusan érzékelteti, milyen szar érzés lehet úgy felébredni, hogy rohadt magasról zuhansz egy dzsungel fölött, miközben azt se tudod, hogy kerültél oda – nade, legalább van ejtőernyőd. Csakhogy hoppá, nem nyílik. És akkor a zenekar megtébolyodik… Később a Not of this Earth brutálisan plafont szaggató kürtökkel vezérelt zenekari kifakadása viszi tökélyre a „we are fucked” érzést.
Amikor akcióról van szó (csak pár csúcspont példának: Hound Attack, Royce vs. Predator), Debney nem fogja vissza magát. Zenéje sokkal agresszívabb és falrengetőbb, mint Silvestrié valaha is volt (noha nyilvánvalóan sablonosabb is). A menekülő préda ismeretlentől való félelmébe (valami vadászik ránk) mintha belekeverné a hajtó izgalmát és vérszomját is, a szimfonikusok kirobbanó meneteléseibe állatok vonyítására emlékeztető hangok keverednek, az időről-időre felbukkanó elektromos gitár plusz vadságot ad a mixhez, és a bő egyórás pokoljárás végére a Let’s Get off this Planet, az optimista kezdet ellenére, csak kétségekkel teli félpontot tesz: pillanatnyilag élünk, de még messze nem vagyunk kinn a vízből. A suspense kevésbé megy a szerzőnek, az ilyen jellegű számokat „csak” tisztes iparosként szállítja, és időről-időre nem riad meg az ordas klisék alkalmazásától sem (ld. a Hanzo’s Last Stand című számot, ami pofátlanul sztereotip módon szolgálja ki a karddal felvértezett jakuza és az egyik predator kölcsönösen végzetes összecsapását). Zárásként Debney előhúzza a kalapból a "lényeget": a Theme from Predatorban teljes pompájában, modernizálva, felturbózva, elektromos gitárral dögösítve őrjöng a főtéma. Ügyes - bár ezt a motívumot eleve nehéz lenne elrontani.
Összességében a zene pont olyan, mint a film: nincs benne semmi eredeti, viszont baromi szórakoztató, pörgős, grandiózus, és nagyrészt az elődje által lefektetett alapokra építkezik. Ilyen jöhet még.
Miguel Ángel Vivas nevével ma találkoztam először. Eddig egy zombi-rövidfilmet és egy imdb-n könyörtelenül lepontozott thrillert rendezett. Új filmjének előzetese azonban több mint ígéretes. Fegyveres rablók törnek be egy család otthonába. A trailer egy klausztrofób hangulatú thrillert sejtet, amely az indulatok elszabadulásával fokozatosan átcsap horrorba. Meddig megy el az ember, hogy megvédje az otthonát, a családtagjait? Nagy valószínűséggel társadalmi kritikának sem lesz híján a film: a család Madrid elit negyedében, egy gated communityben lakik.
Aki még emlékszik az Lucasarts Indiana Jones kalandjátékaira, az pontosan tudja milyen mágikus érzés újrajátszani egy legendás filmet a monitor előtt - vagy ugyanott egy legendás hős bőrébe bújva új kalandokat átélni. A Telltale Games most két, szintén 80as évekbeli ikonikus karakter, Marty McFly és Dr. Emmett Brown feltámasztásán dolgozik. Eddig csak egy konceptkép került ki a nyilvánosság elé, de az öt részesre tervezett kalandjáték első epizódját ez év végére ígérik. Ez a formátum nem számít újnak a játékfejlesztéssel foglalkozó cégnek: a Sam & Max és Monkey Island legújabb folytatását is epizódokra bontva adták ki. További örömhír, hogy a Doki hangját Christopher Lloyd fogja kölcsönözni és az Universallal kötött megállapodás lehetővé tette, hogy a kalandjáték szereplői hasonlíthassanak filmbéli másukra. Tárgyi bizonyíték a tovább után.
A premier egyre közeleg, ugye stílszerűen Halloween éjszakáján fogják bemutatni a sokak által legjobban várt sorozatot. Az AMC nem lacafacázik, a siker érdekében elképesztő mennyiségű marketinggel járult hozzá a sorozat promótálásához. A Comic-Con rendezvény alatt bemutatott rekord hosszúságú, majd öt perces előzetest poszterek, forgatási képek armadája előzte meg. A kampány, jelentem folytatódik, a híresztelések szerint várhatóan nem fejeződik be közeljövőben sem. Az alábbi három tv-spot, ami a Bloody Disgusting horrorsite jóvoltából került ki az internetre, három különböző jelenetbe enged betekintést.
Brian Keene azok közé a modern horroristák közé tartozik, akinek berobban ugyan a remek alapötlet (jelen esetben egy olyan alapötlet, amelynek korábban már mások is nekimentek, lásd lejjebb), de a kibontásával már komoly problémái adódnak. Elegem van abból, hogy egy történet elolvasása után a sztori csak frusztrációt hagyjon maga mögött (lásd még pl. Bentley Little regényeit. Vagy inkább ne.), ezért Keene többi könyvére nem szórok el lóvét.
A könyv hősei egy reggel arra ébrednek, hogy csendes kisvárosukra sötétség borul. Nemhogy a nap nem jön fel, de a települést szó szerint körbeveszi valamiféle miazmikus feketeség, ami nem engedi be a fényt, eltakarja előlük az eget illetve a külvilágot, és aki képes meggondolatlanul belegyalogolni, azt felzabálja (sikoltozásuk legalább is erre utal.)
A kistelepülés, kisközösség izolációja kedvelt témája az amerikai horrornak: Stephen King nemrégiben egy dupla-Biblia-méretű téglát írt össze róla (Under the Dome – egyelőre nem olvastam, bár hónapok óta kacsingat rám a polcról, a maga förtelmes-rózsaszín borítójú valójában), Joe Lansdale pedig a műfaj klasszikusát alkotta meg ugyanebben a témában a zseniális The Drive-Innel.
Amit Keene remekül csinál, az a városi jónép kétségbeesésének, hangulatának, majd a társadalmi degeneráció és burjánzani kezdő káosz folyamatának leírása. Magának az áthatolhatatlan sötétségnek a pszichére ható szörnyűséges, opresszív hatását teszi átélhetővé, a szereplők kétségbeesését a saját bőrünkön érezzük. Érdekes, és a Dark Hollow-ban ugyanezt a formulát használta, hogy a fenyegetés mögött rejtőző titkot már rögtön a könyv legelején feltárja, ezúttal oly módon, hogy a falu bolondja meséli el a polgároknak: ő festette fel a város határában azokat a mágikus jeleket, amelyek megakadályozzák a lovecrafti sötétségnek, hogy őket is megcsócsálja. Így az olvasó kezdettől tisztában van a mozgatórugókkal, még ha a regény hősei százoldalakon keresztül sem képesek mindezt tudatosítani magukban.
Keene világot épít az életművével, mint Balzac meg King: a jelfestő hajléktalan egy korábbi regényéből köszön vissza, illetve a Dark Hollowfélember-félkecske szatírja is feltűnik egy jelenés erejéig. Kár, hogy Keene tehetsége meg sem közelíti az említett urakét: a regény felépítménye erősen inog. Egyrészt egy efféle sztorinak kétszázvalahány oldal kevés. A történet töredéknek hat. A lezárás szintén nagyon gyenge, Keene abszolút nem tud befejezést írni. Ráadásul hőseink mindannak a tudásnak a birtokában, amelyre a sztori folyamán szert tettek, olyan illogikus döntésre szánják el magukat, amelyet egyetlen, józan paraszti ésszel felszerelt ember sem lépne meg. Bár talán egy olyan regénynek, amely tele van szereplőinek idegesítően buta döntéseivel, ez éppenséggel a megfelelő finálé.
Ha még nincs programod ma estére, itt a remek lehetőség. A Baljós árnyak és a Klónok támadása filmeket kiveséző figura visszatért. Ha kissé későn is, de górcső alá vette a legújabb Star Trek filmet. A következő két videó hetven perce alatt, lesz még szó reboot-okról, remake-ekről, sequel-ekről, szépen bemutatva Hollywood utóbbi két évét. Jó szórakozást és szép estét.
Az általunk ismert világ, a tudományos és technikai tudásanyag, az emberi populáció nagysága mind-mind gyarapodhat, megváltozhat az idő múlásával. Vallások, filozófiák és politikai ideák jönnek mennek az évek során. Arra azonban tízezer év sem elegendő, hogy az emberi természet nagyban eltérjen a mostanihoz képest. Az Alex Benedict sorozat, McDevitt egy merész húzása arra vonatkozóan, hogy megkockáztatja ezt a hatalmas időugrást, és próbál számunkra hiteles jövőképet festeni. A kísérlet jelentem sikerült, az aprólékosan kidolgozott részletek, az asztrofizikai helytállóság és az egymástól több évezreddel elmaradt generációk megjelenítése mind erről árulkodik.
Alex Benedict egyfajta modern Indiana Jones, aki ősével ellentétben bolygók között cikázik, elhagyatott űrbázisokat foszt ki, mindezt persze a köz érdekében, hiszen ha ő nem találná meg ezeket a kincseket, ki tudja meddig hányódnának a világban. A hangsúly azonban mégis csak a anyagi vonzaton van, hiszen az ereklyék, műtárgyak eladásából tartja fent, a hétköznapinál jóval magasabb életszínvonalát. Egy napon beállít hozzá egy hölgy azzal a kéréssel, hogy becsülje fel számára egy bizonyos csészének az értékét. A csészéről később kiderül, hogy kilencezer éves, és egy rég eltűntnek hitt űrhajóról származik a Keresőről. A Kereső egyike volt azoknak az utasszállító űrhajóknak, amelyek több ezer emberrel indultak el a Földről egy jobb világ reményében. A kutatás megkezdődik, Benedict életének legnagyobb felfedezése előtt áll, azonban hosszú és akadályokkal teli az út, ami elvezet az elveszett kolóniáig.
A Föld réges rég nem az egyetlen lakható bolygó. Az univerzum kolonizálása majd tízezer éve folyik, generációk élik le úgy életüket, hogy sosem jártak anyaföldjükön. Egyre több és több lakható planétát fedeznek fel a kutatók. A sok fényévnyi távolságok másodpercek alatti megtétele már nem csak álom, így egy másik naprendszerbe való utazás pillanatok alatt lezajlik, utat nyitva a vállalkozó szellemű felfedezőknek. Emiatt nem véletlen az, hogy a bolygók, űrállomások, elhagyatott naprendszerek közti ide-oda való cikázások roppant pörgőssé teszik a könyvet. Az utazások részeletes leírásának olvasása közben nem vesz erőt rajtunk az álmosság, bele tudjuk magunkat élni a szituációkba, és minden trip tartogat számunkra valami újdonságot.
A könyv narrálása végig Chase szemszögéből történik, aki Alex jobbkeze. Míg Alex a kutatás elméleti megvalósítója, addig ő az, aki a gyakorlati részt végzi, bejárja az idegen helyeket, rengeteget utazik információgyűjtés érdekében. A regény főhőse sokkal inkább ő, mint egoista, de mindeképpen zseninek számító megszállott űrrégészünk. A hölgy érzeseit és meglátásait folyamatosan nyomon követhetjük a regény során. Hősünk sokszor kérdőjelezi meg magában munkaadóját Alexet, mégis végig él benne a remény, hogy a rengeteg idő amit a kutatásnak szentel nem hiábavaló, és a lojalitás munkájával és Alexxel kapcsolatban, ami nem engedi meg neki azt, hogy csapot-papot otthagyva valami másban kezdjen. A végig karakterközpontú történet, rengeteget építkezik rá a kissé álmodozó, cinikus és végtelenül tapasztult űrutazóra.
A regény talán legnagyszerűbb pillanata a Némák fajának behozatala. Az emberiség hiába látogatott meg már ezernyi csillagrendszert, eddig csak egy értelmes fajt talált saját magán kívül. A Némák, ahogyan az emberek nevezik őket, fertelmes, undorító lényeknek vannak lefestve. Humanoid felépítésük ellenére sokkal inkább hasonlítanak valami rovarra Beszédre képtelenek, mivel telepatikus úton kommunikálnak. A történet szerint a két faj közötti háborúskodás mostanra kezdett csak alábbhagyni. A háború mindkét felet összébb fogta, a közös ellenség miatt megcsappant mind az embereken mind a Némákon belüli csatározás. Chase látogatása lakhelyükre, a rengeteg ötlet, amely eme pár fejezetet tarkítja megérne egy külön regényt. Haladásunk egy ilyen végigkifejlet felé rengeteg gondolatot ébresztett bennem. Egy újabb evolúciós ugrás, mely során egy élű tudattá manifesztálódunk „felemelkedünk”, és nem kell többé az anyagi világgal foglalkoznunk. A regény során a Némáknak ellenvetésük volt ezzel kapcsolatban, miszerint ők nem akarnak egy tudattá fejlődni, ők mind individuum és ugyan elméik összekapcsolódnak - hazugságra egyenesen képtelenek a gondolatolvasás miatt - ők mégis mindenkit különálló személyként érzékelnek, kezelnek.
Amibe bele lehet kötni az a több helyen felbukkanó következetlenség. A szereplők néha elrugaszkodnak a valóságtól és a logikára fittyet hányva cselekszenek. Ezt leszámítva nincs más amit felróhatnék az író ellenében. A mű nélkülöz minden technoblablát, és a hangsúlyt inkább a társadalomkritikára illetve az ügy megoldására fekteti.
McDevitt mesterien keveri a krimit a tudományos fantasztikummal és ülteti mindezt kalandregénybe. Szépen lassan belecsöppenünk egy kihaltnak hitt kolónia felkutatásába, nyakunkba vesszük az univerzumot, ügyelve arra, hogy mindig egy lépéssel ellenségeink előtt járjunk. A feszültség aprólékos adagolása, a felhőtlen öröm, amit a közösnek vélt felfedezésünk felett érzünk végig meggyőzően hat. A regény tele van eredeti ötletekkel, ahol mégsem tud eredeti lenni, ott is nagyszerűen támaszkodik elődeire és frappánsan használja fel a már meglévő forrásokat. Egy csillagok közötti fergeteges utazásra invitál a könyv, megoldatlan rejtélyek tucatjával, egy biztonságosnak tűnő világba, ahol nem minden az aminek látszik.
Kiadó: Metropolis Media Group Kft - Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat Kiadás éve: 2010 Fordította: F. Nagy Piroska Eredeti cím: Seeker Oldalszám: 432 oldal
A Grindhouse megjelenése környékén hirdettek egy fake előzetes készítő versenyt, ezzel is ösztönözve a népet. A győztes Jason Eisener lett a Hobo with a shotgun trailerével. Az előzetes olyannyira jól sikerült, hogy úgy döntöttek - a Machete-hez hasonlóan - filmet készítenek belőle. A rendező természetesen Eisener lesz, a címben szereplő hajléktalant pedig nem más alakítja majd, mint Rutger Hauer. Az aintitcool.com jóvoltából most először napvilágra került a teljes, vágatlan előzetes, ami páratlan. Ha valakinek bejött a Grindhouse és látatlanban is beleszeretett a Machete-be, akkor ezt a trailer-t zabálni fogja. Bemutató Amerikában és Kanadában valamikor 2011-ben. Nem is árulnék el többet, az ugrás után megtekinthető az előzetes.
Ryan Reynolds egy koporsóban, 6 láb mélyen a föld alatt, 90 percre elegendő oxigénnel, egy öngyújtóval és egy mobiltelefonnal felszerelve. A film alapsztorija körülbelül ennyi, a klausztrofób élmény garantált. Eddig egy teaser trailer járta körül az internetet, majd a produkciót bemutatták a Sundance filmfelsztiválon, ahol elöprő sikert aratott a kritikusok körében. Most megérkezett a teljes értékű előzetes, amiben mélyebben bepillanthatunk a történésekbe. A film egészének nagyrésze egy koporsóban játszódik majd, így egy viszonylag alacsony költségvetésű podukcióról van szó, a pénz helyett jóval inkább a kreativitáson és a szorongás nagyszerű adagolásán van a hangsúly. Kezdetben válogatott mozikban fogják csak játszani szeptember 24-től, a nemzetközi bemutató október 8-ig várat magára. Az ugrás után olvasható a hivatalos szinopszis és a képre kattintással megtekinthető a trailer a The Sun oldalán.
Paul Conroy is not ready to die. But when he wakes up 6 feet underground with no idea of who put him there or why, life for the truck driver and family man instantly becomes a hellish struggle for survival. Buried with only a cell phone and a lighter, his contact with the outside world and ability to piece together clues that could help him discover his location are maddeningly limited. Poor reception, a rapidly draining battery, and a dwindling oxygen supply become his worst enemies in a tightly confined race against time- fighting panic, despair and delirium, Paul has only 90 minutes to be rescued before his worst nightmare comes true.
Érdekes megfigyelni, hogy az öregedő sci-fi írók gyakran - időben és térben is - egyre közelebbről választanak témát. Ez történt például William Gibsonnal is utóbbi két könyve esetében, és Arthur C. Clarke is tagadhatatlanul rengeteg kéznél levő anyagot használt fel e késői regényéhez: a Végső bizonyítás legalább annyira (sőt talán még inkább) szerelmi vallomás Srí Lankához, ahol életének utolsó fél évszázadát töltötte, mintsem hagyományos hard sci-fi.
Bár a matematikus főhős (természetesen nem európai vagy amerikai - az utóbbi időben a nyugati szórakoztató média valahogyan mindig keletebbre keresi a zseniket) megszállottsága a Fermat-tétellel kapcsolatban legalább annyira a tudomány túlsúlyát ígéri a fantasztikummal szemben, mint maga a cím, az ifjúsági regényre hajazó kezdet után hamar felbukkan jónéhány mókás (amúgy szuperintelligens) idegen faj, a Földön játszódó események pedig figyelmeztetés nélkül fordulnak politikai krimibe, majd néhány terrorista-parával átitatott akciójelenet után útiregénybe oltott családi történetbe (mintha csak Stanislaw Lem és Tom Clancy is besegített volna) - és még mindig csak a könyv felénél járunk!
A főhős Randzsit Szubramanian, az éles eszű, ám szociális kapcsolatait tekintve nehézségekkel küzdő fiatal egyetemista, aki életcéljának a Fermat-tétel megoldását tekinti (a Wiles-tétel matematikus szemmel rettentően ronda és egyáltalán nem elegáns levezetését nem is igazi megoldásként elismerve). Ez végül sikerül is neki, meglehetősen iszonytató körülmények között, ám élete innentől a feje tetejére fordul, a riporterek és matematikusok hadán kívül érdeklődni kezd iránta az Egyesült Államok is, egy whisky-vedelő amerikai katona alezredes képében, és legjobb barátja is újra felkeresi, aki közben villámgyorsan lépked felfelé a világpolitika szamárlétráján. De mielőtt a limbióták és gépéltűek hada elérné a Földet, bevetésre kerül a Hangtalan Mennydörgés nevű szuperfegyver, Észak-Korea jó útra tér és mindenki vidáman énekelne, ha az emberi önzés és hatalomvágy nem fenyegetné továbbra is a világot a három gonosz nagyhatalom képében (kommunizmus és kapitalizmus itt már egyre megy)...
A Végső bizonyítás rengeteg, Arthur C. Clarke-ot és Frederick Pohl-t foglalkoztató téma kaotikus egyvelege, mely előszeretettel időzik el részleteken, miközben a lényegi, csúcspontra tartó cselekmény még a háromszázadik oldalon sem kezdődött meg. Nem tudom, hogyan oszlottak meg a két szerző között az írói feladatok, de egy erős kezű szerkesztő minden bizonnyal jót tett volna a könyvnek (persze ki meri meghúzni azt, amit efféle híres írók keze alól került ki?). Az olvasónak ugyanis folyton az az érzése, hogy két nagy mesélő ült le egy áhítatos hallgatóság elé, és egymást túllicitálva beszélnek, élvezettel rágódva a szavakon, és közben észrevétlenül megfojtják az amúgy sem igazán erős vagy eredeti történetet.
Persze az is lehetséges, hogy hiába a félrevezető cím, a zseni főhős és a részletesen ismertetett matek szakkörös feladványok, a Végső bizonyítást valójában nem is tudományos-fantasztikus műnek szánták - felfeljebb álcázták - alkotói, a könyv utolsó harmadára ugyanis (szó szerint) univerzális humanista erkölcsi üzenete határozottan fontosabbnak tetszik, mint a logikus végkifejlet. A szerzők az olyan, olvasónak szóló kiszólásoktól sem riadtak vissza (“breaking the fourth wall”), mely a fikciót általában tudományosan valóságosnak eladni kívánó műfajtól idegenek, de legalábbis szokatlanok. Ilyen megjegyzés például az, hogy a főhős által eladdig sikertelenül ostromolt Fermat-tételről az utószóban bővebben olvashatunk.
A Végső bizonyítás remek példája annak, amikor egy könyv egyszerre túl sok és túl kevés: a sok, önmagában is erős és kihívást jelentő téma és történetszál egymást akadályozza, az írók pedig mintha meg sem próbálnák szorosabbra fogni a gyeplőt, dagályos stílusban ecsetelik Radzsit kalandjait (ráadásul helyenként azzal a tipikus bosszantó, a fiatalságot barátságosan leegyszerűsítő, így lekezelő stílusban), miközben az egész Földet érintő politikai játszmák Disznófejű Nagyurai és az idegen fajok képviselői egyaránt sablonos, gyerekesen leegyszerűsített papírmasé figurákként jelennek meg, ide-oda tipegve asszisztálva az érthetetlenül befolyásossá váló főszereplőknek, akik a világ közepén - Srí Lankán - állva megmentik a világot (lényegében nem csinálva semmit).
Akármilyen jó szívvel veszi kézbe az ember, sehogy sem áll ez össze, még a legvégére sem. Csak gyűjtőknek ajánlott, és nekik is csak az apró részletek kedvéért.
Kiadó: Metropolis Media Group Kft - Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat Kiadás éve: 2010 Fordította: J. Magyar Nelly Eredeti cím: The Last Theorem Oldalszám: 436 oldal
Egyelőre csak orosz nyelvű előzetesünk van a 13 című amerikai remake-hez node sebaj. A film hangulata szerintem a nyelvet nem számítva is átjön. A film feldolgozását az eredeti rendezője vezényelte le, nevezetesen Géla Babluani, fekete-fehér helyett azonban színesben érkezik majd. Mickey Rourke, mexikói raboskodását követően, egy underground orosz rulett-ben találja magát több más versenyzővel együtt. A filmben szereplő lesz még Sam Riley, Jason Statham, Ray Liotta, Ray Winstone és 50 Cent. A debütálás már megtörtént, a South by Southwest filmfesztiválon mutatták be, ezen kívül Argentínában is vetítették már. A film előzetes visszhangja nem rossz, amerikai bemutatóról még csak annyi van, hogy valamikor 2010-ben mutatják majd be.
Adèle Blanc-Sec csodálatos kalandjai. Az eredeti cím szó szerinti fordítása sem lett volna elhibázott döntés, hiszen ebből a változatból is kiérződik az a könnyedség és flegmaság, amellyel a leghihetetlenebb helyzeteket is kezelte a műfajban meghatározó elődnek és megkerülhetetlen pontnak számító Indiana Jones-trilógia. A film hazai forgalmazója azonban semmit sem bízott a véletlenre és inkább egy direkt utalást helyezett el a címben arra a misztikus kalandfilmre (A múmia), amely az elmúlt két évtizedben leginkább megközelítette a klasszikus Indiana Jones filmek által felállított mércét. Most Adèle Blanc-Sec-en van a sor, hogy a kalapos régészprofesszor felemásra sikerült negyedik kalandja után, megzabolázza a természetfelettit és elfeledett kincsek nyomára bukkanjon. Az előzetes legalábbis effajta régivágású izgalmakat ígért: okkultizmust, múmiákat és egy repülő őshüllőt a századelő keménykalapos, nyüzsgő Párizsában. És egy rettenhetetlen hősnőt, aki hűvös eleganciával és színpompás kalapokban lesz úrrá a káoszon. Még sok-sok ilyen tartalomleírást szeretnék olvasni a közeljövőben moziba kerülő filmek kapcsán. Ami előzetesen mégis aggodalomra adott okot, az a rendező személye: Luc Besson. Az új évezredben látványosan nem találja a régi zseniális énjét, ami olyan filmeknek adott életet, mint a Leon, a profi, vagy az Ötödik elem. A kérdés tehát egyértelmű: van feltámadás, vagy egy iparossá szürkült, hajdani csodarendező újabb szériaterméke gördült le a futószalagról?
Adèle expozíciója rögtön a misztikus kalandfilmek legkedvesebb helyszínére kalauzolja el a nézőt: egy egyiptomi sírkamrába. Felsorakoznak a kötelező elemek, fontoskodó idegenvezető, titkos ajtók, gyilkos csapdák, hieroglifa-fejtés, és a lehető legjobb időzítéssel érkező konkurens kincsvadász. Aki a kinézete és a viselkedése alapján simán lehetne az Elveszett frigyláda fosztogatóiban szereplő, megpörkölődött tenyerű SS-tiszt leprás nagybácsija. Adele természetesen sértetlenül megússza (a szó mindkét értelmében) a kalandot, kihasználva csáberejét és tudását a letűnt civilizációkról. Mindeközben humora sem hagyja cserben. Besson célja hamar nyilvánvalóvá válik: megteremteni Indiana Jones női, jellegzetesen francia változatát, és egy nemzetközi piacot megcélzó blockbuster keretein belül sikerre vinni. Az egyiptomi kaland legfontosabb tanulsága mégis az, hogy Besson nem felejtett el hatásos és feszes akciójelenetet rendezni.
Adèle központi figurája kivételével az összes többi szereplő karikatúrává egyszerűsödik a filmben. Ez nagy terhet rakott Louise Burgoin vállára, hiszen – leegyszerűsítve – az ő alakításán áll vagy bukik minden. Besson nagy kockázatot vállalt, hogy egy igen kevés mozgóképes tapasztalattal rendelkező, viszonylag ismeretlen színésznőre bízta a főszerepet, aki alig néhány filmben szerepelt eddig. Előtte pedig az időjárást ismertette a Canal+ nézőivel. A rendező azonban tudta mit csinál. Louise ragyogóan jeleníti meg karaktere kettőségét: egyszerre elbűvölő és megközelíthetetlen. Képes egyszemélyben a film szíve, teste, lelke, motorja, mindene lenni.
Adèle a film alapjául szolgáló képregényhez képest jelentős fazonigazításon esett át. Igen, ezt már előbb is említhettem volna: ezúttal nem saját kútfőből dolgozott a rendező, hanem Jacques Tardi nyolc kötetet megélt képregény-folyamát dolgozta fel. A tartalomleírások alapján legalább három különböző kötetből emelt át történetszálakat. Ez magyarázhatja a gyakran kapkodó tempót és a jellemrajzok elnagyoltságát. Láthatóan a már kipróbált és az elmúlt évtizedekben sikeresnek bizonyult lényeket ugrasztotta össze a hősnővel: egy pterodaktiluszt és a múmiákat. Visszatérve Adèle-re, ő a képregényben ugyanolyan határozott és humoros, ámde szépségben meg sem közelíti Louise-t: szeplőivel, bozontos hajával leginkább egy harcos szüfrazsett (Diane Keaton karaktere lehetne ilyen a Vörösökből a film képregényváltozatában) benyomását kelti. A Louise Burgoin által alakított Adèle azonban egy szexikon is: amellett hogy egy ország várja nagy izgalommal legújabb fantasztikus kalandjairól szóló regényét (főhajtás Verne Gyula előtt?), minden férfi a lábainál hever. Nem beszélve a kádjelenetről, ahol leginkább kiütközik, hogy európai filmmel van dolgunk: egy amerikai filmben a víz magassága mindig elfedi a mellet, itt viszont ép’ hogy, de kilátszanak Adèle mellbimbói! Je t’aime.
style="color: rgb(0, 0, 0);">
A szereplők már említett karikatúraszerűsége egyben azt is jelenti, hogy Adèle-nek nincs igazából se partnere, se nemezise. És ez – főleg az utóbbi – nagy hiba egy misztikus kalandfilm esetében. A fantasztikus lények inkább aranyosak, mint félelmetesek. Párizs utcáin esetlenül totyogó múmiákat bármikor befogadnám a házamba, annyira imádnivalóak. A film elején feltűnő konkurens kincsvadásznak sincs további jelentős szerepe, Adéle-nek leginkább a túlburjánzó bürokrácia és a halál elkerülhetetlensége ellen kell küzdenie. A szereplők jelentős része nem több humorforrásnál.
style="color: rgb(0, 0, 0);">
Itt el is érkeztünk a film legnagyobb hibájához. Az Indiana Jones máig tartó sikerének egyik kulcsa az volt, hogy megfelelő arányban vegyítette a kalandot a misztikummal és a humorral. Ezek az arányok felborultak az Adèle és a múmiák rejtélyében. És mivel nem olvastam a képregényeket, ezért egyedül Luc Bessont tudom okolni. Az egyébként érdekfeszítő történetet vontatottá teszi, a látványos akciójeleneteket pedig felhígítja oda nem illő, jobbára fárasztó poénokkal. Minden vicces geg (a repülő őslény vs. vonuló vadludak) után legalább három kínos (dadogó, lassú észjárású rendőr) következik. Besson egyszerűen nem érezte, hogy mikor fullad ki egy poén, ezért kell nyolcadszorra is tudomásul vennünk, hogy a rendőrfelügyelőnek bizony hatalmas étvágya van. Nem volt senki, aki Besson kezére merjen csapni, hogy ez a geg kabaréba való, nem mozifilmbe. Nem volt senki, aki rászólt volna néhány színészre, hogy nem némafilmben játszik, nem kellene ennyire túlzóan grimaszolni. Ez az egész azért is érthetetlen, mivel a film kevés drámai pillanatai technikailag jól kivitelezettek és érzelmileg hatásosak (a teniszbaleset!), az olcsó tréfák miatt azonban veszítenek erejükből.
style="color: rgb(0, 0, 0);">
Adèle és a múmiák rejtélye legjobb pillanataiban felveszi a versenyt az Ötödik elem gyermeki, ugyanakkor kaotikus fantáziavilágával és szerethetően szétszórt történetvezetésével, és van egy remek hősnője, akit még sokszor viszontlátnék a mozivásznon, legrosszabb pillanataiban azonban egy erőltetett és humortalan kabaré fellépéssé aljasul. A film lezárása (ami egyébként suta és erőtlen – be kellett volna fejezni a filmet Ramszesz briliáns piramisos poénja után) is egyértelműen utal arra, hogy Adèle kalandjai folytatódnak. Remélhetőleg már nem Luc Besson rendezésében. A következő részben meg kell ritkítani a poénokat és több drámát akarok, többet szeretnék megtudni Adèle-ről, hogy miből fakad a kalandvágya, hogy miért ilyen magányos. A múmiák és az őslények után pedig jöhetne valami olyan fantasztikus lény, amit már régen nem láthattunk filmben, mondjuk egy óriáspolip!
A Marcus Nispel által feldolgozásra kerülő Conan a barbár bemutatója még 2011-ig várat magára, ennek ellenére folyamatosan érkeznek forgatási információk, illetve képek. A közkedvelt fantasy hőst az apadtációban Jason Momoa fogja alakítani, aki elsőre nem nyerte el maradéktalanul a rajongók tetszését. A később kikerülő, illetve a mostani képek azonban már arról tesznek tanúbizonyságot, hogy egészen beleillik ebbe a milliőbe a színész. Az is egy jó hírnek ígérkezik, hogy a produkció R-kategóriás lesz, így majd folyhat a vér, hálistennek nem egy megcsonkított, kiforgatott remake-ről lehet szó. Az ugrás után megtekinthető a négy kép.
A Hitfix jóvoltából napvilágott látott a Repeaters előzetese. A filmet - amely egy független kanadai produkció lesz - a szeptemberi Torontói filmfesztiválon fogják bemutatni. Az előzetes nyilatkozatokban többször elhangzott, hogy a film egyfajta újragondolása és darkosabb megvalósítása az Idétlen időkig-nek. Vagyis a film alapkoncepciója valamilyen időhurok lesz, melybe hősünk belekerül. A készítők azt ígérték, hogy a jól ismert séma felhasználásának ellenére a sztori teljesen más irányt vesz majd fel. A film műfaja dráma sci-fi, rendezője Carl Bessai, a főbb szereplők Dustin Milligan, a képen látható Amanda Crew és Richard de Klerk lesznek. Az ugrás után olvasható a hivatalos szinopszis, illetve megtekinthető a kissé rövid, majd egy perces trailer.
REPEATERS is an aggressive, fast-paced thriller with an important moral question: what would you do if you knew that everyday you started over with a clean slate? Sonia, Kyle and Weeks are three cynical outsiders fed up with the peer groups and the perceived injustices inflicted upon their early adult lives. Forced into mandatory rehab, the trio is given a day pass to attempt to complete step nine on the path to recovery - make direct amends with those they have wronged in the past. The following morning, they begin to notice a strange, eerie repetitiveness to their day. The day’s events play out exactly like their memory of the previous day: people are carrying on the same conversations, and on the television, the morning news repeats the previous day’s broadcast. When the trio reconvene to discuss what happened to them the night before they realize that a shared experience is what is causing the day to repeat. They awake the next morning to find that their fear of reliving a same day over again is confirmed. Upon acceptance of their predicament, the three begin to behave with more confidence and bravado because surely their misdeeds will be erased if the day continues to repeat itself. Accordingly, they set out pulling pranks and committing petty revenges, but things soon escalate, culminating in the torture and kidnapping of a rival.
Kínkeservesen sokat kell még várnunk a The Walking Dead premierjére. Az AMC mint már oly sokszor említettem, nem a véletlenre apellál, így hónapok óta csöpögteti a háttéranyagokat a rajongók számára. Az eddig kikerült 
Weird War Tales #1
Hogy mennyire nem könnyű jó történettel előállni egy AvP címhez, azt jól mutatják a gyökeresen elbarmolt mozifilmek is (persze ha azoknál csak a történettel lenne baj…). Mert miről is van szó? Egy idegen faj hobbiból vadászik egy másikra, a főszereplő emberek meg két tűz közé kerülnek, és vagy fejvesztve menekülnek, vagy tökösen elmorognak egy „kill ’em all”-t, és felveszik a kesztyűt. A téma által kínált lehetőségek száma aligha végtelen. Ezt érezhették az írók is, mert már a kezdetektől törekedtek arra, hogy új dinamikát vigyenek a három faj kapcsolatába, és a végsőkig feszítsék azt. Ebben az X-Men veterán, Chris Claremont ment a legmesszebbre a The Deadliest of the Species című tizenkét részes sorozatában – azt hiszem, elég, ha annyit mondok, hogy egy kis csapat ember, egy női ragadozó és egy alien királynő egymás oldalán harcoltak benne. Randy Stradley is igyekezett érdekesen játszani a koncepcióval. Nála az AvP Ellen Ripley-je, Machiko Noguchi pár évig a ragadozók közé állt, és velük együtt vadászott a xenomorph-okra. A Three World War pedig éppen ennek a történetnek a folytatása, ezúttal azzal a sajátos csavarral, hogy a predatorok és a kommandósok (Noguchi vezetésével) olyan renegát ragadozókkal szállnak szembe együtt, akik nem egyszerűen vadásznak – hanem válogatás nélkül ölnek, és ezt ráadásul befogott, kutyákként használt alienekkel teszik. A hatodik rész a történet lezárása, és az egyetlen baj vele Rick Leonardi képi világa. Leonardi alapesetben tehetséges rajzoló, de szuperhősök közt láthatóan jobban érzi magát, mint itt. Munkájából hiányzik az a nyersesség és fenyegetettség, ami elengedhetetlen egy ilyen sztorihoz, de még ha a hangulattól el is tekintünk, akkor sem állt a helyzet magaslatán. Mert pl. abból a jelenetből, amiben a ragadozók és Noguchi nekirohannak az alienek seregének, képileg sokkal többet ki lehetett volna hozni. Leonardi nem tudja megragadni a Stradley által oly ügyesen felépített események jelentőségét, epikusságát és erejét. Ritkán érzem azt egy akciójelenetnél, hogy hiányzik belőle a szöveg, a narráció – és nem is lenne szabad ezt éreznem, hisz a képeknek mesélniük kell, és többet kell mesélniük a puszta történéseknél. De sajnos pont ez az, amit Leonardinak itt nem tud elérni, pedig Stradley hagyná, hogy a vizualitás nyűgözze le az olvasót. Cselekményét tekintve viszont a Three World War abszolút hatásos: az író jól játszik a gyilkos ragadozók és „háziállataik” koncepciójával, az események gyorsan pörögnek, a finálé lendületes és nagyszabású – minden a helyén van egy pokolian szórakoztató képregényhez. Sajnos azonban Leonardi majdnem elrontja a mókát. Miatta az AvP történetfolyam legújabb felvonása lecsúszik egy stabil négyesről. 
Legszívesebben ebbe az egész „kritikába”, afféle nyomatékosításul, egyetlen szál sort írnék csak. Valami olyat, hogy „olvasd el, ha jót akarsz magadnak”. De ezt egyrészt mégsem tehetem, másrészt meg egyébként is túlságosan sok minden kavarog a fejemben a Daytripper 10 elolvasása után ahhoz, hogy ennyivel el tudjam intézni. Ilyen képregényt nem olvasol minden hónapban. Minden évben sem. Sőt… Eleve, maga a téma szokatlan az amerikai mainstreamben, főleg egy Vertigótól. A Daytripper ugyanis (minden túlzás és fellengzősség nélkül) az életről szól. Egyszerű, hétköznapi emberekről, akik egyszerű, hétköznapi körülmények közt tengetik napjaikat. Rólad szól. Az édesapádról szól. A testvéredről. A szerelmedről. És még csak véletlenül sem a halálról. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert eddig minden rész a főszereplő halálával ért véget – és aki még mindig azt várta, hogy erre kapunk valami triviális, a sorozatot műfajiságba záró magyarázatot (úgymint párhuzamos dimenziók), az csalódni fog. Ez egy történetmesélési eszköz volt Moon és Bá kezében, akik többek közt így érték el, hogy minden kis történet kerek és egész legyen, dacára annak, hogy ugyanarról az emberről szól – és nem utolsósorban, hogy mindegyik katarzissal érjen véget. Viszont most, az utolsó szám születéssel kezdődik, és nem halállal ér véget – legalábbis nem egyértelműen (merthogy a befejezés szimbolikája azért nehezen félreérthető). Moonék bámulatos emberi érzékenységgel és írói érzékkel mesélnek az életről, annak bizonyos, meghatározó pillanatairól, érzéseiről, a jóval és rosszal való szembenézésről, és főleg, a családról és az apaságról – nyilvánvaló, hogy milyen értékek fontosak nekik. Brás elmélkedése az otthonról, amikor hazatér feleségéhez, miután megállapítják halálos betegségét, döbbenetesen hatásos és szívhez szóló. Klisék és giccs nélkül, egyszerűen, ugyanakkor gyönyörűen üzeni neked, az olvasónak, hogy az életed olyan lesz, amilyenné formálod – külső behatások ide vagy oda. A képi világ nem marad el a forgatókönyvtől, kifejezőereje lehengerlő: Báék élettel és érzelemmel töltenek fel minden oldalt, Dave Stewart színei pedig gyönyörűek. A Daytripper a szó legigazibb értelmében vett érett, felnőtt képregény – és nem attól az, hogy tele van felnőtteknek szóló elemekkel, mint a szex és az erőszak. Mert valljuk be: a legtöbb sorozat, amit a rajongók szeretnek példaként felhozni az elsősorban tinédzsereknek szóló szuperhőstörténetekkel szemben, főleg ilyesmikkel operál. Így a Daytripper koncepciója már önmagában is dicséretes, de ennél is fontosabb, hogy mind témáját, mind stílusát, mind színvonalát tekintve egyike azon keveseknek, amikre bárki lelkiismeretfurdalás nélkül rásütheti a „művészet” szót – annak legjobb értelmében. Manapság, amikor a mainstream amerikai képregények (és filmek) túlnyomó többségét sokkal inkább termelik, mint alkotják, ez nem kis szó. Miután végigolvastad a Daytrippert, egy minden elsöprő érzés fog hatalmába keríteni: örülni fogsz, hogy élsz. Mi mást kívánhatunk még? 
Hogy mi a baj Mark Millarral? A kérdés némileg értelmetlennek tűnik, mert elnézve a pozícióját, amit elfoglal a képregényiparban (és most már egyre inkább a filmiparban is), a válasz látszólag: semmi. Valójában azonban: majdnem minden. Azt senki nem tagadhatja, hogy Millarnak nagyszerű ötletei vannak, jó néhány remek koncepcióval állt elő pályafutása során. Sajnos ezeknek a többségét tönkrevágta a kivitelezésükkel (nem, nem sorolom a példákat – belefáradna az ujjam). De az ígéret egy jó történetre, egy jó képregényre, mindig ott volt bennük. Hogy ez miért érdekes? Mert az Ultimate Avengers harmadik sztorijában már ez az ígéret sincs meg. Ebből már az ötlet is hiányzik. Vámpírok? Most komolyan? Igaz, hogy Millar sosem szégyellte meglovagolni mások sikerét (az Ultimates lényegében Warren Ellis Authorityének marveles változata – még a rajzolót is ellopta belőle), de ez már a vérszívós (hozzáteszem: egyre unalmasabb) divathullám szégyentelen megszörfözése. A sztori annyi, hogy az Ultimate Univerzum vámpírjai úgy döntenek, ideje nagyban játszani, vagyis az oldalukra állítani minden szuperhőst, és átvenni a hatalmat az egész bolygón. Várj csak, hol hallottam már ezt…? Ah, igen, az X-Menben. Cirka egy hónappal ezelőtt. Láthatóan a Marvel szerkesztői közül is jó páran megértek már rá, hogy betörjék a fejüket. Az első rész végén láttuk, ahogy a vámpírrá vált Nerd Hulk (Nerd Hulk… apám… amit ezzel a szerencsétlen karakterrel művelnek itt, meg a mainstream Marvelben is…) megtámadja az új Fenegyereket – most azt láthatjuk, hogyan tették őt vámpírrá a vérszívók. Nem kell nagy dolgokra gondolni: Hulk kimegy kicsit levegőzni, meglátják, leverik, vámpirizálják. Aztán jön a felmentő sereg, ami a pofátlan hatásvadászata ellenére is érdektelen cliffhangerben természetesen csapdába sétál. Reménytelenül unalmas, kiszámítható és fárasztó képregény, száraz dialógusokkal, élettelen, dinamikátlan akciókkal, és tömény izzadságszaggal, ami minden egyes oldalon érződik. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy a képregény Millar miatt kap karót – annyira azért nem elviselhetetlen, amit ír. Viszont van itt még egy Steve Dillonunk is, akit az ég áldjon a Prédikátorért meg a Megtorlóért, de aki egyszerűen tökéletesen alkalmatlan arra, hogy szuperhősképregényt rajzoljon. Azt hittem, a Marvel erre már rájött anno a Wolverine: Originsből is. De nem. Dillonban épp az a jó, hogy nem egy konzumrajzoló – erőteljes, senki máséval össze nem egyeztethető, sajátos abszurditást közvetítő stílusa van, ami ebből fakadóan értelemszerűen nem illik mindenhova. A mimikaábrázolása, ami egy kis cinizmussal és fekete humorral fűszerezett történetben olyan hatásos, itt nevetségesen túlzó, sőt, katasztrofális. Néhány arckifejezés ebben a környezetben egyenesen karikatúra benyomását kelti. Dillon jobban tenné, ha távol tartaná magát ettől a világtól (persze, tudom, pénz beszél, én meg kussoljak). Millart meg rúgják ki páros lábbal a Marveltől – általában véve jobb teljesítményre képes, ha függetlenül dolgozik (bár az ennél is bőven rosszabb Nemesis ezt épp keményen cáfolja).
Ismerik azt a viccet, hogy két zsaru bemegy a befektetési ügynökhöz? Nem? Akkor most elmondom: adott Gamble nyomozó (Will Ferrell), az Excel táblák szelíd, környezettudatos megszállottja és társa Mark Wahlberg, akik a többi rendőrrel együtt csak asszisztálnak New York hőseinek, Highsmith (Samuel L. Jackson) és Danson (Dwayne "The Rock" Johnson) nyomozók munkájához: míg utóbbiak izgalmas autósüldözéseken keresztül amortizálják a várost - és kénytelenek elviselni szebbnél szebb nők megfektetését - addig a Többiekre (lásd: eredeti cím) a papírmunka meg a többi unalmas foglalatosság marad. Igen ám, de mint kiderül a hősök nem halhatatlanok: egy ékszerrablást követően a két sztárnyomozó otthagyja névjegyét a manhattani flaszteron - örökre.
Azt hiszem, a Bourne ultimátum producere, Patrick Crowley és társai nagyon sok pénzt veszíthettek el annak idején Bernie Madoff ténykedése nyomán: a cselekmény középpontjában ugyanis egy harminckét-milliárdos csalás és a rendőrségi nyugdíjalap játssza a fő szerepet. Ennél többet nem is érdemes elárulni: lényeg, hogy legyen valami fő szál, amire a szkeccseket fel lehet fűzni. Mert a Pancser Police (úristen, de utálom ezt a címet!) nem más, mint egy másfél órás Saturday Night Live különkiadás. Nem csoda, hiszen a rendező-társíró, Adam McKay is ebből a szombat esti esztrádműsorból indította pályáját, Will Ferrellhez hasonlóan. Felbukkan a Wayans testvérek távoli rokona Damon Wayans Jr. (Komolyan. Unokatestvér), újra láthatjuk Michael Keatont komédiázni, aki valljuk be, már régóta hiányzott, és Steve Coogan megint eljátszhatja Alan Partridge-t. Nagyjából ennyi. 
Hogy hol van Mark Wahlberg? Jó kérdés, itt láttam valahol a környéken. Nem mintha valaha nagyformátumú színész lett volna - önmagát mondjuk kiválóan tudja játszani - itt azonban halványabb, mint Argentína jövő évi költségvetésének sarokszámai. Nagyon nagyon próbál önironikus lenni, de mindebből csak arra futja, hogy a borzalmas Max Payne filmet idézze fel bennem úton-útfélen - ennek a filmnek az emlegetési tilalmát is belefoglalnám az új médiatörvénybe. Az a helyzet, hogy Will Ferrell kénytelen egyes egyedül elvinni a vállán a dolgot, a Ron Burgundy legendájától eltérően ezúttal nincsenek igazi játszótársai. Eva Mendes még mindig nagyon szép - ne is várjunk mást tőle, Michael Keatonnak van ugyan egy-
A
Nagyobb baj azonban, hogy Nacume érdemben semmit sem tud hozzátenni a sötét lovag karakteréhez, amit ne láttunk volna már: hiába szélesebb a már-már disszociatív személyiségzavarként azonosítható hasadék a Wayne-személyiségek között, mint eddig bármikor, az öntudat fenyegetettsége nehezen átérezhető. A drámai dialógusok és monológok, a sablonos képi metaforák, valamint a harcjelenetek látványos, jelképes pózai valóban színházat idéznek, vélhetően a koncepció szerves részét képezve, ám egyúttal erős elidegenítő hatásuk is van. Batman egyéniségének fenyegetettsége ezúttal nem belülről emésztő intim pokolra, inkább egy kontrasztosan megvilágított, színpadias, poros rémfilmre emlékeztet az 50-es évekből, amiben ma már semmi ijesztő nincs.
A klasszikus „rape and revenge” exploitationöket idéző film üzenete egyértelmű: ha nőket erőszakolsz meg, számíts rá, hogy cserébe machetével fognak seggbekúrni. Amióta Tarantino és Rodriguez gyilkosos-zombis duplafícsöre 3 éve újra felkeltette a közönség figyelmét az aranykorán réges-rég túllévő grindhouse filmek iránt, egyre-másra érkeznek az új divathullámot lovagló alkotások. Ám míg ezek mindegyike sűrű kacsintások és önreflexiók közepette sorakoztatja fel a ’60-as, ’70-es évek filléres műveinek stílusjegyeit (a Terrorbolygó trendi húzásokkal próbált ironizálni több évtizedes toposzokon, a Machete sem úgy tűnik, mint ami komolyan akarja venni magát, a Black Dynamite pedig színtiszta – noha remek – paródia volt), addig a Run! Bitch Run! nem vicceli el az ősei előtti tisztelgést. Semmi gúny, semmi humor, semmi irónia, semmi posztmodern bullshit. Ha leülsz a film elé, tényleg egy ’70-es évekbeli exploitationt kapsz – amit történetesen 2009-ben fogattak le. 
Run! Bitch Run! Ilyen címmel eleve csak nagyon jó vagy nagyon rossz filmet lehet csinálni. Joseph Guzmannak egyszerre sikerült mindkettő. Önmagában nézve, ez egy celluloidkatasztrófa. Rettenetes színészi játék, erőltetett zenehasználat, csapnivaló vágás, amatőr fényképezés, az „ezt komolyan gondolták?” és a „na, menjenek a picsába!” szintek közt vegetáló forgatókönyv (már ha volt olyan egyáltalán) – a film minden szempontból védhetetlen. De mint tisztelgés a ’70-es évek exploitationjei előtt, hibátlan. Guzmannak volt töke hozzá, hogy tényleg olyannak csinálja meg a filmjét, amilyenek ezek akkoriban voltak, és nem vigyorog ki percenként a nézőre, hogy „igen, én is tudom, hogy szar, röhögjünk együtt”. Ami azt illeti, aki nem ismeri a gyártási évet, azzal simán el lehet hitetni, hogy ez egy negyvenéves film (a képminőség is jó példa a tudatosságra: láthatóan gyenge, de nem olyan hivalkodó hibákkal teli, mint a mondjuk a Terrorbolygó). És ezzel az összes fenti, egyébként vérlázító negatívum értelmet nyer. 
A zseniális 
A karakterek abszurditása mellett, a dráma is eltolódott egy már nem igazán tolerálható irányba. Elég csak megemlítenem Tara folyamatos nyavajgását, vagy Sam szenvedését múltbéli tettei miatt. Mindezek mellett Russel agóniája eltörpül, hiszen abból pont annyit kaptunk, amennyi szükséges volt. A néha már kínzásnak is beillő, Sookie által generált érzelmi tornádókat természetesen senki sem volt képes űberelni. Ha egy tündér tényleg ekkora hisztérika, nem szívesen találkoznék eggyel sem. Bill ugyan bizonyította a fináléban, miért is tekintettük mindig badass karakternek, az évad egészét tekintve azonban, inkább hajlik a mérleg nyelve a nyámnyila felé. Eric, Russel-lel egyetemben inkább standál most már a szerethető karakterek felé, kétszínű színjátékai sokkal hihetőbbek voltak bármely más szereplőnél. Jason hozta azt amit kell, az ő szála teljesen rendben volt, csak mosolyogni tudtam, amikor azt hozták ki az egészből, hogy megint feladatot kapott. A srác bugyuta karaktere ennél már nem is lehetne küldetés orientáltabb. Aki többször is nagyott alakított az Andy Bellefleur, a város seriffje. Hihetetlen, mennyire hozza a színész a tétova, tesze-tosza irányítót, aki minél jobban erőlködik annál kevésbé látszik felelősségteljes vezetőnek. Akiket külön ki lehet még emelni az Lafayette és a boszorkány barátja, illetve Jessica és Hoyt. Az ő lelki aspektusaikkal is sokat foglalkoznak a készítők, mégis jobban érdekel hova szeretnének kilyukadni velük, mint ezzel az egész tündér mizériával. 
A történet igazából szót sem érdemel. Én itt vámpírháborút vártam, őrült gyilkolászást, bosszúszomjas embereket és vérfarkasokat, nem pedig macskaharcot és önsajnálatot. Ehelyett kaptunk vérpumákat, - újfent emlegetve - tündéreket, és egy rakás félbehagyott történetszálat. Az eddig veszett módon kihasznált cliffhangerek a végére már teljesen hidegen hagytak, nem mintha rosszul lettek volna szerkesztve. Egyszerűen nem jutunk egyről a kettőre, a finálé is többet sejtetett, mint mutatott. A karakterek teljesen lefoglalják a narratívát, nem jut idő akcióra, fejleményre. 
Nem igazán dúskálunk előzetesekben mostanság. Egy azért mégis csak beesett a hétköznapok komor szürkeségében. Johnny Depp és Angelina Jolie főszereplésével mutatkozik majd be a The Tourist. A rendező Florian Henckel von Donnersmarck, a film pedig egy remake, ami a 1997-es eredetit dolgozza fel. A történet szerint Johhny Depp egy amerikai turistát alakít, aki Olaszországba utazik, ahol összetalálkozik Jolie-val. A kezdetben kialakuló romantikus kapcsolat később egy hajszába csap át életre halálra, ami a hölgy kétes előéletének köszönhető. A produkciót december 10.-én mutatják majd be Amerikában.
A Sundance fesztiválon egymás után távoztak a nézők a moziból abban a kétperces jelenetben, amiben Casey Affleck, a kisvárosi pszichopata seriff, egy fekete bőrkesztyűt húzva, lassan, módszeresen véres, felismerhetetlen péppé veri prostituált szeretője, Jessica Alba gyönyörű arcát. A film természetesen drasztikusan polarizálta a közönséget: míg egyesek merészségét éltették, mások öncélúságáért és nőellenességéért marasztalták el. Pedig utóbbiakról szó sincs. Michael Winterbottom egyszerűen olyannak ábrázolja az erőszakot, amilyen valójában: undorítónak, betegesnek, embertelennek és megbocsáthatatlannak. Ezt pedig csak explicit módszerekkel lehet elérni. 
Az HBO original series keretében rengeteg minőségi alkotás látott már napvilágot. Nem sokszor kellett csalódnunk az HBO-s sorozatokban, nálam előzetesen garanciát jelent a felhőtlen szórakozásra, ha meglátom ezt a három betűt. George R. R. Martin nagysikerű regénysorozata alapján, a Trónok harcából is sorozatot készít a csatorna. Nagyon úgy tűnik végre egy minőségi fantasy sorozatot is felvehetünk a palettára. Az első évad 10 részes lesz és az első könyvet veszi majd alapul. A hivatalos bemutatóra valamikor még ebben az évben kerül majd sor. Az ugrás után megtekinthető a legújabb teaser és egy kulisszák mögötti interjú, amiben maga az író fejezi ki csodálatát a készülő alkotással szemben.
A műfaji filmeknek megvannak a maguk jellegzetes, kifogyhatatlan energiájú feszültségforrásai, amik bármilyen történetnek meg tudják adni a szükséges töltést. Ami a tinivígjátékoknak a szüzesség elvesztése és a slasher-horroroknak a heveny sorozatgyilkolási hajlammá fejlődő gyermekkori trauma lehet, az a bűnfilmeknek a tiszta élet reményben végrehajtott utolsó nagy meló, a család szentségével ellenszegülő személyes vágyak vagy éppen a sehová sem vezető, mégis legyőzhetetlen bosszúvágy. A belső kör nem átallja rögtön mind a három zsánerelemet felhasználni, megfejelve egy problémás apa-fiú kapcsolattal, és legnagyobb erénye éppen az, hogy görcsös eredetiségre törekvés helyett őszintén felvállalja a műfaji sablonokat, sikerrel építve őket harmonikus egésszé.
A belső kör szereplői egyszerű, világos indíttatású emberek, és a hangsúly az embereken van: esendőek, többé-kevésbé tisztában vannak hibáikkal, de készek – talán szakmájukból is adódó – fatalizmussal menni előre, engedelmeskedve az őket körülvevő törvényeknek, hasztalan viaskodva a józan ésszel. Ezt a kíméletlenül szomorú világot tökéletesen festik alá a disszonáns, merengő zongoratémák is, és a színészek is remekelnek: ott van Reno kiöregedett karaktere és bikaszerű jelleme, ahogy belül emészti magát
A klubot alapjaiban rengette meg az a tény, hogy Jax újszülött gyermekét elrabolták. A kétség és a fájdalom jelei mutatkoztak mindenkin, beleértve Jax
Gemma apjának behozatala, a rész egészét meghatározó érzelmi vihart csak még jobban elmélyítette. Egyre inkább fenyegetővé válik a tény, hogy mi történik a matriarchával ha megtudja, unokáját elrabolták. Képes-e kitartani, nem omlik-e teljesen össze eme terhek súlya alatt? Emellett Jax és Opie kapcsolata tisztázódni látszik, az autós üldözéses jelenetben öröm volt látni őket, ahogy ismét együtt működnek. Hale halálával ismét előtérbe kerül Unser sheriff és kapcsolata a klubal. Próbáltam megszeretni Hale karakterét, ami többé kevésbé sikerült is, így fájdalmasan érintett a tény, hogy a történet egy szerves részét képező karakter távozott az élők sorából.
Attól tartok, szinte nincsenek is a magyar nyelvben olyan kellően kifejező szuperlatívuszok, amelyek hűen leírnák, hogy milyen átkozottul zseniális a The Storm befejező része (ami persze cliffhangerrel zárul: a sztori a szintén háromrészes The Fury-ban folytatódik majd). Amióta az első Hellboy képregény megjelent, páratlan élményként élhettük meg az író-rajzoló Mike Mignola fejlődésének végigkísérését. Eleinte még nem is merte ő maga írni a képregényét (a Pusztítás magját John Byrne jegyezte helyette), aztán, noha rögtön hatásosan, mégis, kissé még botladozva vette magára ezt a feladatot is, mára pedig a történetmesélés egyik legnagyobb mestere vált belőle, akinek minden idők egyik legizgalmasabb és legszórakoztatóbb univerzumának megteremtését köszönhetjük. A The Storm lenyűgöző demonstrációja Mignola írói kvalitásainak. Bámulatos, ahogy egyetlen panellel határozottan előrelendíti a cselekményt, ahogy egy jelenet közepébe beszúrt képkockával sűríti az atmoszférát, vagy, ahogy egy-két rövid sorral lényegüknél ragadja meg a legmélyebb érzelmeket is. 
Valahogy így nézett volna ki a film noir annak idején, ha nem kötötte volna gúzsba az erőszakot tompító, a szexualitás minden formáját száműző (vagy legalábbis száműzni próbáló) és az erkölcsiséget mindenek (többek közt művészi koncepciók) fölé helyező, bigott Hayes kódex. 1953-ban járunk, San Franciscóban. Szinte halljuk a narráló főhős, Frank Grissel súlyos, komor, bariton hangját. Mondjuk Sterling Haydenét. A városról mesél, ami próbálja levetkőzni a vadnyugati kor szennyét és civilizálatlanságát, hogy boldog családok otthona legyen, de a változások csak a felszínt érintik, míg belül ugyanúgy rohad tovább minden. Mesteri atmoszférateremtés, és ez még csak az első két oldal. A Fogtown (a Vertigo Crime sorozat legújabb, 176 oldalas graphic novelje) a létező legtipikusabb noir klisék mentén indul. Frank egy lecsúszott, cinikus magánnyomozó, akit egy nap felkeres egy aggódó anya, hogy találja meg eltűnt lányát. Viharos szexuális kapcsolatukban vergődő titkárnője ráveszi a nyomozásra a vonakodó főhőst, aki körül természetesen azonnal, mintegy startpisztoly dördülésre, elkezdenek hullani az emberek – és mire kezdi kapizsgálni, hogy miről is van szó, már nyomában a rendőrség is. A sztori nem hazudtolja meg Dashiell Hammett és Raymond Chandler örökségét, Frank hazugok, gyilkosok, verőlegények és gengszterek közt botladozik az átverésekkel és fordulatokkal sűrűn szegélyezett úton, miközben legnagyobb csatáit saját démonaival vívja. Senki sem igazán az, aminek látszik, és mindenki rejteget a szekrényében egy-két hullát – de legalábbis egy-két igencsak kényelmetlen titkot. A cselekmény pörög, nincsenek üresjáratok, minden szónak és panelnek értelme, szerepe van, és ahogy Frank egyre mélyebbre hatol mindabban a mocsokban és vérben, ami ott hömpölyög Frisco képmutatóan puccos felszíne alatt, úgy hatolunk mi is egyre mélyebbre Frank fejében. Merthogy a Fogtown elsősorban karaktertanulmány, ami a zsáner elemeit és a háttérül választott kor élénken megjelenített sajátosságait egy zavart férfi lelkének élveboncolására használja. Frank homoszexuális, és éjjelente, miután megdöngette titkárnőjét, kioson a közeli parkba, hogy amolyan férfiasan brutális módon seggbekúrassa magát egy helyi keményfiúval. De Gabrych számára ez nem egy plusz színfoltja a karakternek, hanem elemi meghatározója is. Franknek ugyanis van ugyanis egy lánya, akit nyilvánvaló okokból nem sokkal születése után elhagyott, és ez rányomta bélyegét egész életére. Minden forrongása, gyűlölete, antiszociális attitűdje ebből ered, és amikor mindez végre kiderül, akkor értjük csak meg igazán Franket. Gabrych egy nem túl könnyen szerethető, de fantasztikusan életszerű, háromdimenziós karaktert teremtett, akinek szorongásai és motivációi idővel válnak világossá a néző szemében. Az író nem fogja vissza magát, brutális erőszak és vad szex váltakozik az oldalakon, de soha nem öncélúan, mindig a történet szolgálatában. Brad Rader (természetesen fekete-fehér) képi világa a zsánerhez szokatlan módon tartalmaz némi furcsán karikaturisztikus vonást, mégis végig realisztikus marad, és elemi erővel jeleníti meg a város kegyetlenségét, nyersességét. Kár, hogy Gabyrch a végére elpuhul kissé: a befejezés lehetett volna merészebb, Frank tipikus, amerikai nyáladzása a család szentségéről pedig félrement – nem illik sem a karakterhez, sem a zsánerhez. De ez legyen a legnagyobb problémánk. 
Elnézve a külföldi oldalakat, ez a sorozat bőven nem kapja meg a neki kijáró figyelmet. Alig egy-két helyen ejtenek szót róla, és ott sem feltétlenül pozitív hangvételben. Fuck ’em. A Dnyamite tavaly útjára indított új Robotzsaruja jó úton jár ahhoz, hogy a jelenleg futó amerikai képregények egyik legfaszább, legszórakoztatóbb színfoltja legyen. Ehhez mondjuk még nem ártana egy igazán lenyűgöző hosszabb sztori (az első „csak” nagyon jó volt), mert a sorozat legjobb darabja eddig az előző, ötödik szám, és a mostani hatodik – és mindkettő nagyjából különálló történet, még ha az első négy füzet eseményeinek utóhatásaival foglalkozik is. A jelen, Profit Margins című képregénybe Rob Williams író annyi gonoszságot, fekete humort, cinizmust, világ- és embergyűlöletet zsúfolt, amennyi csak 24 oldalba belefér. Az első történet epikus detroiti összecsapása után egy ED-309-es (ami olyan, mint a filmből ismert ED-209-es, csak vagy tízszer akkora) meghibásodva kóborol az utcákon, lőve és robbantva mindent, ami érzékelői elé kerül (egy óvatlan fekete utcakölyök középső ujjára két rakéta a válasz). De ez nem minden, ED-ünk nem csak úgy cél nélkül caplat erre-arra. Mint kiderül, szegény szerencsétlen méregdrága gyilkológép rendszere némileg összezavarodott: eredetileg ugye katonai célokra, nem pedig városbéli rendfenntartásra tervezték, és ennek megfelelően, jól programozott kisfiúként szeretne háborúzni. De azt azért észleli, hogy amerikai földön van, és az mégsem járja, hogy saját hazáját támadja meg, úgyhogy jobb híján megindul a legközelebbi határ felé. Kanadában szar napra fognak ébredni a hatóságok. Maga Robotzsaru szinte csak azért van a képregényben, hogy ne felejtsük el, ez mégis az ő sorozata: alig van egy-két sora, és nem csinál semmi érdemlegeset. De hát kit érdekel, ha a sztori nélküle is igazi bűnös élvezet? A középpontban ezúttal az OCP vezetője, a jéghideg, lelkiismeretlen, pénzéhes ribanc, Ms. Odenkirk áll, aki az ED-309-es ámokfutását megszakító inzertekben azon agyal, hogyan kerülhetné el a PR-katasztrófát, lehetőleg úgy, hogy esetleg még keressen is a dolgon párszáz millió dollárt. A képregény mérföldekkel haladja meg a film szatirikus hangulatát, addig fokozva, nagyítva és túlozva azt, amíg az egész egy őrült, esztelenül vicces, éjfekete, velejéig gonosz kirohanásnak tűnik az emberiség ellen. Az a világ, amiben egy cég alkalmazottja közli, hogy egyik háborús célokra kifejlesztett termékük inváziót készül indítani Kanada ellen, és a cégvezető erre azzal reagál, hogy „picsába, pont egy rakás jávorszarvas és hokikorong hiányzik az OCP-nek”, megérett arra, hogy hamuvá égessék. Williams jól érzi, hogy a szatírában nem kell visszafognia magát az alkotónak. Unai Dezarate kellemesen nyers, robosztus képi világgal teszi fel a pontot az i-re, és a képbe tökéletesen passzolnak Oscar Manuel Martin visszafogottságukban is hangulatos színárnyalatai. Guilty pleasure a javából. 
A Marvel csúnyán kibabrált magával az elmúlt másfél évben, a Rozsomák képregényeket illetően. A főcím, a Wolverine, a Dark Reign-érának megfelelően a főhős fiát, Dakent szerepeltette, és felvette a Dark Wolverine nevet, Logan saját sorozatát pedig Jason Aaron kezdte írni Weapon X cím alatt. Csakhogy a közönség valamiért nem fogadta el ezt az új sorozatot – hiába volt sokkal jobb, mint Daniel Way dark wolverines baromsága, az eladások egy közepesen erős start után lecsúsztak a 30 ezres tartományba – ami a kiadó egyik fő karakterétől gyalázatos teljesítmény. Csak idő kérdése volt, hogy a Marvel mikor korrigálja a ballépést. Most, hogy a Dark Reignen egy ideje túl vagyunk, előhúzták a kalapból a jó öreg „számozzuk újra a sorozatot” feliratú nyuszit, és imho, itt van nekünk a Wolverine 1 (miközben Daken is megőrzi saját sorozatát, Daken – Son of Wolverine címen). És a sztori? Rozsommák a pokolba megy. Nem, nem úgy értem, hanem tényleg. Szó szerint a pokolba megy. A képregény azzal indít, hogy hősünk a lelkipásztorrá vált egykori Weapon X-es sorstárssal, Wraith-szel beszélget, olyan triviális dolgokról, mint remény, bűn és megváltás. Aztán persze beüt a baj, jön az öldöklés, a halál, a tűz, a sikoltozás, Logan pedig nincs sehol. Valakik, akik komoly gyűlöletet táplálnak hősünk iránt, egymás után vadásznak le mindenkit, akihez valaha, bármilyen szempontból közel állt. Újságíró barátnőjét Mystique menti meg – igen, az a Mystique, akit Rozsomák minden erejével igyekezett kibelezni legutóbbi találkozásuk alkalmával, a Get Mystique című sztoriban, amit mellesleg maga Aaron írt. Szóval miért csinálja? Aztán a képregény végén maga a Sátán üdvözli hősünket a pokolban, és mindenféle változatos szenvedést helyez kilátásba neki. Hogy hogyan és miért került oda, azt nem tudjuk. Az egész füzet tele van kérdésekkel, és egyelőre nincsenek válaszok, az író az olvasó „mi a franc folyik itt?”-féle fejvakarására alapozik, remélve, hogy a kérdőjelek elég érdekesek és figyelemfelkeltőek ahhoz, hogy visszajöjjön a folytatásokért is. De engem inkább más kérdések foglalkoztatnak: mit lehet kihozni egy „Rozsomák a pokolban” sztoriból? Miért jó? Nekiáll majd mindenféle démonokat és elkárhozott lelkeket kaszabolni a Sátán körül? Vagy az egész arról szól majd, hogy újra átéli élete nagy tragédiáit, és találkozik az áldozataival? Akár fizikai, akár lelki terrorban gondolkodik Aaron, ez a sztori sehogy sem tűnik valami acélosnak. Rozsomák túl sokmindenen átment már, hogy holmi pokol különösebb fejfájást jelentsen számára, és normál körülmények közt is megvannak a maga démonai. Egy nagy kérdőjel az egész. Talán a második részben már kapunk valami utalást arra, hogy Aaron milyen irányban akar innen továbbmenni – addig is, mint általában, jól ír (naná: övé a jelenleg futó legjobb amerikai sorozatok közül kettő), legyen szó akár akcióról, akár dialógusról, és nagyjából még a horrorisztikus jelenetek is működnek. Bár attól tartok, hogy Matt Wilson túl élénk színekkel dolgozik, ez a sztori sötétebb tónusokért kiált – és Renato Guedes rajzai is lehetnének kissé nyersebbek és dinamikusabbak. Egyelőre ez nem elég többre egy közepesnél.
Mr. Shyamalan csillaga leáldozóban van. A hullámvölgy azonban nem most kezdődött, tekinthetjük úgy, hogy mostanra csúcsosodott ki, tekinthetjük úgy, hogy egy hosszú folyamat végére értünk. Nagyrészt persze emiatt mi vagyunk a hibásak. Mi tettük őt azzá ami, mi emeltük ki a sok közül. A Hatodik érzék elsöprő sikere után érkezett az újabb mestermunka, ami nekünk geek-eknek is megdobogtatta a szívünket. A Sebezhetetlen-t ugye a Jelek követték, amiből az utóbbi erősen megosztotta a nézőközönséget. A Falu, A Lány a vízben és az Esemény, egyre erősebben tanúskodtak a rendező arroganciájáról, majd jött az abszolút bukás 
Bár nem néztem utána, de a képregények történelme során a legtöbb ember valószínűleg a Judge Dredd képregényekben halt meg, és kétlem, hogy ez a rekord egyhamar veszélybe kerülne. A 2000AD írói sosem voltak szívbajosak, nem ijedtek meg a nagy számoktól és az őrült túlzásoktól, az immáron 33 éve nagy sikerrel futó Judge Dredd sztorikban pedig a mai napig gyakori jelenség, hogy egy-egy lapozás több millió ember életét követeli. Persze a Judge Dredd egy tudatosan sarkított szatirikus alternatív jövőkép, ahol minden fel van nagyítva, ahol minden idézőjelbe van téve, de ahol ugyanakkor mindennek a mi világunkban vannak a gyökerei.
Az 1982-ben bemutatkozó Apocalypse War története nyilvánvalóan nem mentes a világpolitikai felhangoktól, a párhuzamok is nyilvánvalóak, hiszen a Judge Dredd mindig is reagált a való világra, de a háború kirobbantása mögött most valójában sokkal inkább praktikus okok álltak. A sztori apropóját ugyanis az adta, hogy az írók úgy érezték, hogy az évek során a 800 milliósra duzzasztott Megacity One már túl nagy és ezért kezelhetetlen lett, így kellett valami indok, amivel megfelezhetik a lakosság számát, ehhez pedig pont kapóra jött a nagyhatalmak szembenállása.
Az előzmény megértéséhez nem árt ismerni a blokkháború fogalmát, bár igazából a nevében ott van a magyarázat. Megacity One zsúfolt lakossága körülbelül ötvenezer embernek szállást adó épületblokkokra van elosztva. Az ezekben az (számunkra ismert és kevésbé ismert hírességekről elnevezett) önellátó épületegységekben lakó unatkozó és frusztrált emberek időnként poénból, vagy éppen valami nem túl jelentős okból kifolyólag megtámadják a többi blokkot, ami rendszerint kaotikus mészárlásba torkollik, és amit többnyire a bírók fékeznek meg nem kevés áldozat és felkelőhab (riotfoam) árán.
Az Apocalypse War volt az első hosszabb Judge Dredd történet, amit ugyanaz a rajzoló jegyzett végig, nevezetesen Dredd grafikai szülőapja, Carlos Ezquerra, aki egyébként ekkor már évek óta nem rajzolta édesgyermekét. Az ő munkássága sosem hagyhat kivánnivalót maga után, bár nem egy kivételes képességű alkotó ugyan, de egy jellegzetes, és minden igényt kielégítő stílust képvisel, a klasszikus Dredd ábrázolás pedig mindig is az övé marad. Az írók továbbra is Grant és Wagner voltak, utóbbi a szokásos T.B. Grover írói álnevet használva. A sztori tőlük már megszokottan gyors ütemű, fordulatos, akciódús, ezért kimondottan olvasatja is magát, szinte lehetetlen is nem egyszerre abszolválni mind a közel 200 oldalt, pláne, hogy az erdeti közlésforma miatt (heti 8 oldal) szinte mindegyik rövid fejezet végére került egy kisebb-nagyobb cliffhanger. 
A város romokban, a blokkmánia tombol, az ellenség keze pedig betette a lábát, vagyis megindult az invázió. Vadászgépek, katonák, robotok és gigantikus harckocsik szállják meg a romos utcákat, az emberek pedig hullanak mint a legyek. Dredd a maradék bírákkal és az ellenállókkal ugyan hősiesen harcol a betolakodók ellen, de mindhiába, a szovjetek fölénye győzedelmeskedni látszik. Az egyre reménytelenebb helyzet közepette végül Dredd egy öngyilkos tervet eszel ki. Egy csapat jól képzett bíróból egy kommandót szervez, majd behatolnak az ellenséges területre, elfoglalnak egy rakétasilót, és végül Dredd egyetlen gombnyomással és 500 millió ember életével véget vet a háborúnak.
Dredd bíró alakja mindig is jelentős ambivalenciát mutatott, egyszerre volt hős és fasiszta szörnyeteg. A történelem persze mindig is igazolta a tetteit, hiszen egy Megacity jellegű város felügyelete, és biztonságának fentartása megköveteli a spártai módszereket. A megszállás ténye mit sem változtat ezen, Dredd ekkor is kíméletlenül betartatja a törvényeket. Nem kísértik morális aggályok, amikor parancsot ad a sugárfertőzött túlélők szenvedéseinek megrövidítésére, vagy amikor náci mintára tömegsírba lövi a kollaborátorokat. A legfontosabb kérdés azonban természetesen az, hogy vajon volt-e joga egyetlen gomb megnyomásával az egész East Megacity One-t, és félmilliárd embert eltörli a föld színéről? Dredd ekkor is kőkeményen, gondolkodás és mérlegelés nélkül, minden felelősséget magára vállalva dönt a vitatható lépés megtétele felől. ("Half my city is burnt to ash by East-Meg missiles, and you're begging me for mercy? Reques denied!") A Hiroshima/Nagaszaki párhuzam nyilvánvaló, ahogy a kérdés morális és a humánus szempontú problematikája is rokon, a véleményformálás pedig itt is az olvasó dolga.
Viszonylag régen volt arra lehetőségünk, hogy beüljünk a moziba egy horror mókára. És most nem a borzalmas paródiákra gondolok, hanem valami komolyan vett komolytalanságra. Persze hogy nem Amerikából érkezik most valami hasonló. A finnek hozakodtak elő egy karácsonyi horrorral, amiben a Mikulás nem is olyan kedves, mint amilyennek gondoljuk. A rendező Jalmari Helander, ezt a tradícionális figurát kapja most elő, hogy rémisztgesse a rekeszizmainkat. A filmet be fogják mutatni a Torontói filmfesztiválon, a finnekhez stílusosan december elején érkezik majd. Az ugrás után megtekinthető a trailer, valamint egy 7 perces rövidfilm válogatás, ami a rendező sajátja és amiből adaptálta mostani filmjét. .jpg)
Az 
Szex. Alkohol. Jazz. Elemi tényezői Terence Winter legújabb sorozatának, amely az 1920-as években az alkohol tilalom idején játszódik. A hely Atlantic city, a történet valós szereplők életét követi nyomon, Nelson Johnson könyvei alapján. A főszerepek egyikében Steve Buscemi-t láthatjuk majd, mint Nucky Thompson, aki korrupt politikus lévén meglátja a lehetőséget az alkohol tilalomban. Végig kísérhetjük még Al Capone és Lucky Luciano fiatalkori életének meghatározó szakaszait is. Számomra talán a legjobban várt HBO sorozat az idén, a pilot-ot Martin Scorsese rendezi, illetve a folytatásban is tetemes része lesz. Az ugrás után bepillanthatunk a kulisszák mögé, elmondják nekünk mire mekkora hangsúlyt fektettek, mennyire aprólékosan vannak kidolgozva a kosztümök etc. Segít nekünk ráhangolódni mindarra, amiben szeptember 19-től részünk lehet. Mert ez nem tévé. Ez HBO.
A problémákkal küzdő család feje Jim (Micheal Chiklis), a rendőrségnél dolgozik, mint fantomkép rajzoló. Felesége, Stephanie (Julie Benz), sikeres kutató egy mammutcégnél, így karrierje gátat szab bárminemű családi érintkezésnek. A két gyerek JJ és Daphne hétköznapi tinédzserek, hétköznapi problémákkal. Daphne barátja szerelméért küzd, miközben igyekszik megőrizni szüzességét, JJ pedig a tanulással, mivel nem egy kimondott zseni. Az alapfelállás tehát adott, már csak a mindent megváltoztató esemény hiányzik, ami a viszályokra megoldásnak tartott brazíliai nyaralás alkalmával történik meg. A készítők nem sokat teketóriáztak a rész ezen felével. A Brazíiába tartó repülőgépük lezuhan, beleesnek valami "ragyogó izével" teli tóba, amitől aztán szuperképességre tesznek szert. 
A kezdeti bonyodalmak megszűnni látszanak, de csak azért mert új problémák váltják fel őket. A színészekre igazán nem lehet panaszunk. A Kemény Zsaruk-ból már jól ismert Michael Chiklis és Dexter felesége, Julie Benz hozzák, amit kell. A mellékszereplők részéről érkeznek a poénok, néhol el is vigyorodtam – „you can’t fly, but you can jump” -, és nem éreztem sehol sem, hogy bugyuta lenne a dolog. Felemelő élmény volt látni azokat a képsorokat, ahol hőseink lassan rádöbbennek, micsoda hatalom került a birtokukba, és anyuka-apuka egyaránt kisgyermekként viselkedve élvezi új erejének minden előnyét. A kamerába beszélős jelenetek kölcsönöztek egyfajta narratív formában mesélést a sorozatnak, amiért külön jár a pont. Az egyetlen szemöldökráncolást okozó momentumot egy másik képességgel rendelkező fickó megjelenésé váltja ki, ami rá kell döbbentsen minket, hogy hőseink koránt sincsenek egyedül. Erre aztán lehetne tovább építkezni, persze csak ügyesen, hiszen ha túlontúl erre összpontosítanak a készítők elveszti a sorozat hétköznapi atmoszféráját.
Uwe Boll tegnap is téma volt az Eaters-szel kapcsolatos produceri teendői kapcsán, éppen az ezelőtt lévő posztban. A hullámvasút nem áll meg, minden napra egy Uwe Boll témájú posztot akarunk, őrjöng a közönség, világot látott ugyanis új filmjének teaser trailere. Kapaszkodjunk, igen, a film a már a címben is fémjelzett Auschwitz elnevezést kapta. A rendező nem nyugszik, a Rampage után újabb polgárpukkasztásra készül. A hírhedt koncentrációs tábor hétköznapjait igyekszik majd számunkra bemutatni úgy, ahogy valójában működött. No komment. A szavak további cséplése időpocsékolás, tessék a tovább-ra kattintani, aztán véleményt nyilvánítani.
Uwe Boll olasz zombi horrorfilm gyártásra adta a fejét. Míg ő a produceri teendőket látja el, addig a rendezők Marco Ristori és Luca Boni lesznek. Az európai posztapokaliptikus vízióban a recept a szokásos. Egy járvány tör ki, melynek hatására zombik armadája lepi el a városokat. A középpontban három férfi áll, akik küzdenek az életben maradásért, miközben megpróbálnak a végére járni a rejtélynek. A filmet valamikor 2011-ben fogják a nagyközönség elé tárni. A trailer meggyőzőnek tűnik, további információkért és képekért 
Ritkán sajnálom ennyire, hogy egy bizonyos zenét nem egy másik komponista szerez. Nem azért, mert John Debney rossz munkát végzett a Predatorssal, hanem azért, mert kényszerből került a projektbe, miután az eredeti, ’87-es film komponistája, Alan Silvestri nem tudta azt elvállalni a Szupercsapattal kapcsolatos kötelezettségei miatt. Pedig milyen érdekes lett volna látni, hogy milyen irányba viszi tovább 
Miguel Ángel Vivas nevével ma találkoztam először. Eddig egy zombi-rövidfilmet és egy imdb-n könyörtelenül lepontozott thrillert rendezett. Új filmjének előzetese azonban több mint ígéretes. Fegyveres rablók törnek be egy család otthonába. A trailer egy klausztrofób hangulatú thrillert sejtet, amely az indulatok elszabadulásával fokozatosan átcsap horrorba. Meddig megy el az ember, hogy megvédje az otthonát, a családtagjait? Nagy valószínűséggel társadalmi kritikának sem lesz híján a film: a család Madrid elit negyedében, egy gated communityben lakik. 
A premier egyre közeleg, ugye stílszerűen Halloween éjszakáján fogják bemutatni a sokak által legjobban várt sorozatot. Az AMC nem lacafacázik, a siker érdekében elképesztő mennyiségű marketinggel járult hozzá a sorozat promótálásához. A Comic-Con rendezvény alatt bemutatott rekord hosszúságú, majd öt perces előzetest poszterek, forgatási képek armadája előzte meg. A kampány, jelentem folytatódik, a híresztelések szerint várhatóan nem fejeződik be közeljövőben sem. Az alábbi három tv-spot, ami a Bloody Disgusting horrorsite jóvoltából került ki az internetre, három különböző jelenetbe enged betekintést.
Az általunk ismert világ, a tudományos és technikai tudásanyag, az emberi populáció nagysága mind-mind gyarapodhat, megváltozhat az idő múlásával. Vallások, filozófiák és politikai ideák jönnek mennek az évek során. Arra azonban tízezer év sem elegendő, hogy az emberi természet nagyban eltérjen a mostanihoz képest. Az Alex Benedict sorozat, McDevitt egy merész húzása arra vonatkozóan, hogy megkockáztatja ezt a hatalmas időugrást, és próbál számunkra hiteles jövőképet festeni. A kísérlet jelentem sikerült, az aprólékosan kidolgozott részletek, az asztrofizikai helytállóság és az egymástól több évezreddel elmaradt generációk megjelenítése mind erről árulkodik.
A Grindhouse megjelenése környékén hirdettek egy fake előzetes készítő versenyt, ezzel is ösztönözve a népet. A győztes Jason Eisener lett a Hobo with a shotgun trailerével. Az előzetes olyannyira jól sikerült, hogy úgy döntöttek - a Machete-hez hasonlóan - filmet készítenek belőle. A rendező természetesen Eisener lesz, a címben szereplő hajléktalant pedig nem más alakítja majd, mint Rutger Hauer. Az aintitcool.com jóvoltából most először napvilágra került a teljes, vágatlan előzetes, ami páratlan. Ha valakinek bejött a Grindhouse és látatlanban is beleszeretett a Machete-be, akkor ezt a trailer-t zabálni fogja. Bemutató Amerikában és Kanadában valamikor 2011-ben. Nem is árulnék el többet, az ugrás után megtekinthető az előzetes.
Ryan Reynolds egy koporsóban, 6 láb mélyen a föld alatt, 90 percre elegendő oxigénnel, egy öngyújtóval és egy mobiltelefonnal felszerelve. A film alapsztorija körülbelül ennyi, a klausztrofób élmény garantált. Eddig egy teaser trailer járta körül az internetet, majd a produkciót bemutatták a Sundance filmfelsztiválon, ahol elöprő sikert aratott a kritikusok körében. Most megérkezett a teljes értékű előzetes, amiben mélyebben bepillanthatunk a történésekbe. A film egészének nagyrésze egy koporsóban játszódik majd, így egy viszonylag alacsony költségvetésű podukcióról van szó, a pénz helyett jóval inkább a kreativitáson és a szorongás nagyszerű adagolásán van a hangsúly. Kezdetben válogatott mozikban fogják csak játszani szeptember 24-től, a nemzetközi bemutató október 8-ig várat magára. Az ugrás után olvasható a hivatalos szinopszis és a képre kattintással megtekinthető a trailer a The Sun oldalán.
Egyelőre csak orosz nyelvű előzetesünk van a 13 című amerikai remake-hez node sebaj. A film hangulata szerintem a nyelvet nem számítva is átjön. A film feldolgozását az eredeti rendezője vezényelte le, nevezetesen Géla Babluani, fekete-fehér helyett azonban színesben érkezik majd. Mickey Rourke, mexikói raboskodását követően, egy underground orosz rulett-ben találja magát több más versenyzővel együtt. A filmben szereplő lesz még Sam Riley, Jason Statham, Ray Liotta, Ray Winstone és 50 Cent. A debütálás már megtörtént, a South by Southwest filmfesztiválon mutatták be, ezen kívül Argentínában is vetítették már. A film előzetes visszhangja nem rossz, amerikai bemutatóról még csak annyi van, hogy valamikor 2010-ben mutatják majd be.
A Marcus Nispel által feldolgozásra kerülő Conan a barbár bemutatója még 2011-ig várat magára, ennek ellenére folyamatosan érkeznek forgatási információk, illetve képek. A közkedvelt fantasy hőst az apadtációban Jason Momoa fogja alakítani, aki elsőre nem nyerte el maradéktalanul a rajongók tetszését. A később kikerülő, illetve a mostani képek azonban már arról tesznek tanúbizonyságot, hogy egészen beleillik ebbe a milliőbe a színész. Az is egy jó hírnek ígérkezik, hogy a produkció R-kategóriás lesz, így majd folyhat a vér, hálistennek nem egy megcsonkított, kiforgatott remake-ről lehet szó. Az ugrás után megtekinthető a négy kép. 
A Hitfix jóvoltából napvilágott látott a Repeaters előzetese. A filmet - amely egy független kanadai produkció lesz - a szeptemberi Torontói filmfesztiválon fogják bemutatni. Az előzetes nyilatkozatokban többször elhangzott, hogy a film egyfajta újragondolása és darkosabb megvalósítása az Idétlen időkig-nek. Vagyis a film alapkoncepciója valamilyen időhurok lesz, melybe hősünk belekerül. A készítők azt ígérték, hogy a jól ismert séma felhasználásának ellenére a sztori teljesen más irányt vesz majd fel. A film műfaja dráma sci-fi, rendezője Carl Bessai, a főbb szereplők Dustin Milligan, a képen látható Amanda Crew és Richard de Klerk lesznek. Az ugrás után olvasható a hivatalos szinopszis, illetve megtekinthető a kissé rövid, majd egy perces trailer.