akció

Cowboyok és űrlények

Lássuk be, egy filmtől, aminek ilyen címe van, az ember elvárna némi iróniát – főleg ha a rendező Jon Favreau, akinek Vasember-adaptációi pont attól működtek, hogy nem vették magukat véresen komolyan. Mert nehéz elvárni a nézőtől, hogy faarccal üljön végig egy sci-fi westernt, amiben cowboyok és indiánok hatlövetűekkel, puskákkal és nyilakkal harcolnak a technikailag több száz, vagy több ezer évvel előttük járó idegenek ellen. De csak elvárják tőle. Mégsem ez a film fő problémája, hanem az, ami Hollywood legtöbb nyári megafilmjének. Igen, a forgatókönyv, azaz minek írjanak normálisat, ha az óriásrobotok és az összeomló épületek vagy (esetünkben) a cool koncepció eladja az egészet anélkül is?

Csakhogy ezúttal nem adta el: a film bukott, hiába tökös és kemény Daniel Craig, hiába áll piszkosul jól Harrison Fordnak a kalap és a hatlövetű, hiába hozza Favreau egy kellemes kora délutáni filmecske mérsékelten szórakoztató színvonalát, ide ez kevés. A (jelenleg) 90 milliós amerikai bevétel elég szarul mutathat a főkönyvben a 163 milliós költséggel átellenben. Nem lennék annak a helyében, aki most azt nézegeti a stúdiónál.

A forgatókönyvet hat ember szögelte, hegesztette, ragasztotta össze (köztük Roberto Orci, Alex Kurtzman, Damen Lindelof), és olyan is. Csapongó, egyenetlen, következetlen, súlyos hangulatváltásokkal teli, hol meglepően brutális western, hol horrorisztikus thriller, itt egy kis drámát akarnak beleerőltetni, ott meg egy kis humort, ráadásul közben egészen a fináléig olyan benyomást tesz, mintha eredetileg egy hagyományos vadnyugati sztori akart volna lenni, és valakinek utólag jutott eszébe, hogy legyenek már benne földönkívüliek. Jó másfél órán át a hősök egymás közt acsarkodnak, útonállók elől menekülnek, indiánok fogságába esnek, az idegenek meg csak néha feltűnnek, és elrabolnak párat közülük (hogy miért, arra pofátlanul olcsó és ostoba magyarázatot kapunk), hogy emlékeztessék a nézőt, ők is jelen vannak a cselekményben. Hasonlóan járt Ford is, a történet középső harmadában nem nagyon csinál semmit, csak elmorog egy-két sort, és néha látjuk lovagolni a háttérben.

Mire elérkezünk az utolsó fél órához, az íróknak végre eszükbe jut a filmjük címe, és megkapjuk a tisztességesen hosszú, viszonylag látványos és lendületes finálét, amit teljesen az sem tud elrontani, hogy a görcsösen komoly hangvétel kiöli a koncepcióból annak legszórakoztatóbbnak ígérkező geekfaktorát. Teljesen az rontja el majdnem, hogy a robbanások és lövöldözések rövid szüneteiben erőltetett menetben hajigálják egymás után az illúziórombolóan kínos dialógokat, a súlytalan karakterpillanatokat, a nemes önfeláldozásokat, és a gyomorgyilkos giccsbe forduló érzelgősségeket.

A Cowboyok és űrlények legérdekesebb aspektusa sajnos a címe, de az alkotók legalább azzal vigasztalódhatnak, hogy aligha fogja bárki azt mondani rá, hogy meggyalázták vele az eredeti, 2006-os képregényt (amihez mellesleg vajmi kevés köze van), mivel annak a színvonaláig még Hollywood is ritkán süllyed.  Más kérdés, hogy a nézőnek ez semmilyen vigaszt nem fog nyújtani, ahogy az sem, hogy ha bemegy a moziba, azért ennél  rosszabb filmekre is költheti a pénzét. Sebaj, hátha majd az Indiánok és vámpírok vagy a Lovagok és szörnyecskék jobb lesz.

Négy új Space Marine trailer

Az általam idén legjobban várt játék piárosai kezdenek túlzásba esni, ma reggel négy új előzetest is a képünkbe tolnak. Bár igazság szerint az extreme violence-ből sosem lehet elég...

Szellemlovas visszatér, és tüzet pisál

Miután az első rész annyira pocsék volt, hogy trágyázni sem lehetne vele, felmerül a kérdés, hogy ez miért érdekes egyáltalán. Azért, mert a kontár Mark Steven izéakárki helyett Mark Neveldine és Brian Taylor ültek a rendezői székbe, és ha a Crank 1-2 meg a Gamer direktorai nem tudnak egy tökös guilty pleasure-t kihozni ebből a filmből, akkor senki. A trailer alapján ez máris százszor coolabbnak néz ki, mint az elődje.

Forgatási videó: Amerika kapitány és Thor seggeket rúg szét

Amatőr klip, amelyet valami háztetőről rögzítettek: Amerika kapitány és Thor osztja az ellent az Avengers forgatásán.

A The Great Magician és a Wrong Turn 4 előzetesei

Derek Yee-nek ez a vadiúj, Tony Leung főszereplésével készült filmje első blikkre a kilencvenes évek hongkongi un. wire-fu filmjeit idézi, a faludíszletről egyenesen az Iron Monkey jutott eszembe. Egyszóval már ettől a rövid trailertől is ráizgultam (sic!). Természetesen Lau Ching Wan megabajsza bámulatos. A Wrong Turn franchise meg megy tovább.

A majmok bolygója: Lázadás

A majmok bolygója franchise-t, amit a ’70-es években kínosan sokáig hagytak haldokolni, pont 10 éve próbálták újjáéleszteni Tim Burton segítségével, de a stúdió szigorúan figyelő szemei alatt a szürreális mesék mondója csak megbecsteleníteni tudta a hullát. Erre jön ez a sehonnai Rupert Wyatt (Menekülők) meg egy pár közepesen is alig tehetséges hollywoodi béríró, és egy nyári megafilmhez képest szerénynek mondható 93 milliós költségvetéssel elénk tesznek egy erőteljes, lendületes és nem csak látványban, de érzelmekben is gazdag rebootot. Igaz, a Lázadás helyenként igen primitív, és nagyon ráfért volna egy olyan intelligencianövelő szer, amivel a filmbeli majmokat turbózzák fel, (meg persze ennek sincs sok köze Pierre Boulle eredeti regényéhez,) összességében mégis remekül működik.

A sztori egyszerű, pontosan zéró fordulatot és meglepetést tartogat (ráadásul, aki látta az előzeteseket, az máris ismeri az egész cselekményt), és fájóan rozsdás és csikorgó elemekből áll össze. Egy tudós egy olyan gyógyszeren dolgozik, ami legyőzhetné az Alzheimer-kórt. A hatását csimpánzokon vizsgálják, és nem várt mellékhatást figyelnek meg: a szer látványosan megnöveli az állatok intelligenciáját. A tudós hazavisz magával egy újszülött majmot, felneveli, de később elragadják tőle, és a rácsok mögé zárt csimpánz fellázad fogvatartói ellen.

A fő gond nem is annyira a történet egyszerűségével, szembeszökő logikai buktatóival és hiteltelenségeivel van (pl. egy sejthetően több milliárdos projekt gondolkodás nélkül való lehúzása a vécén, csak mert egy kísérleti majom megszökött a ketrecéből, és kitört néhány ablakot), mint inkább a karakterek primitív mivoltával. Az emberi szereplők egytől-egyig sablonos és szürke, teljesen érdektelen és kidolgozatlan plot device-ok, mind csak azért vannak, hogy a cselekményt egy adott ponton továbbmozdítsák. A főhősnek (James Franco) azért van apja, hogy Alzheimerben szenvedjen, és így a hülye is tudja, hogy miért pont annak az ellenszerét keresi a fia, a cégvezető azért van, hogy legyen, aki felelőtlenül sietteti a kísérleteket, a menhely őre (Tom „Malfoy” Felton arra kárhoztatott, hogy élete végéig irritáló pöcsöket alakítson) azért, hogy legyen, aki gonoszul bánik a bezárt majmokkal stb.

De nem véletlen, hogy amikor gördülni kezd a stáblista, a majmok nevei jönnek először. Amint a forgatókönyv végre rászánja magát, hogy háttérbe tolja az unalmas emberi szempontokat és motivációkat, és a csimpánz Caesart tegye meg főszereplőnek, a film életre kel. Az ő karaktere működik, az ő története érdekes, az ő harca izgalmas. És az ő játéka lehengerlő.

Gollum és King Kong után Andy Serkis most Caesar pixelbőrébe bújik, és nem tudom, őt vagy az effekteseket illeti a nagyobb dicséret a bámulatos munkáért, de tény, hogy a csimpánz mozgása, gesztusrendszere, mimikája olyan élethű, amilyet még nem láthattunk számítógéppel kreált figuránál – és akkor a szeméről, amiben minden létező emberi érzelem tűpontosan tükröződik vissza, még nem is beszéltem. És ez nem holmi tipikusan megafilmes vásári mutatvány – ez a CGI hatalmas emocionális többletet ad a filmhez, nélküle közel sem működnének ilyen jól a drámai súlypontok, vagyis ezúttal végre látványosan a trükkarzenál van a történetért, és nem fordítva. Talán még sosem tudtuk ennyire átérezni egy állat helyzetét, mint itt Caesarét.

A Lázadás fialja a pénzt, gyűjti az elismerő kritikákat éppúgy, mint az elégedett nézőket, több folytatásra váró szálat is megkezd, a rendező pedig már fel is dobott pár ötletet a sequellel kapcsolatban. A majmok bolygója franchise újra él.

Zöld Lámpás

Zöld és gagyi, mi az? Ó, csak Martin Campbell újabb hamvába holt próbálkozása arra, hogy bebizonyítsa, nem csak James Bondot tud jól rendezni. Hollywood legfrissebb gigantikus pénznyelője a sebtében, több író több különböző szempontja alapján összegányolt, szív és lélek nélküli futószalagtermék tipikus példája, aminek esetében a rossz híre ismeretében feltett „annyira mégsem lehet rossz, ugye?” kérdés már fél óra után elpárolog a horkolások között. Hal Jordan, a tökös, de felelőtlen vadászpilóta egy nap egy haldokló lila földönkívülire bukkan, akitől megörököl egy nagyhatalmú zöld gyűrűt. Ezzel a gyűrűvel a viselője, ha elég nagy az akaratereje, bármire képes. Jordan így lesz tagja a Zöld Lámpások alakulatának, ami hosszú évezredek óta vigyázza a rendet a galaxisban – és hamarosan tesztelheti a gyűrűje képességeit és saját akaraterejét, ugyanis egy sárga, világokat pusztító, félelemmel táplálkozó rém, Parallax tart a Föld felé. A nagy kérdés, hogy ébren vagy-e még, amikor odaér.

A Zöld Lámpás a DC egyik legrégibb hőse, még 1940-ben látott napvilágot, alig egy, illetve két évvel Batman és Superman után – bár akkor még egy másik karakter, Alan Scott viselte a gyűrűt, első és legismertebb utóda, az aktuális mozifilm főszereplője, csak jóval később, 1959-ben lépett színre. És sajnos van vele egy komoly probléma: roppant unalmas és fantáziátlan figura. Az összes nagy szuperhősnek megvan a maga markáns sajátossága. Pókembernek ott a „nagy hatalom és nagy felelősség”, nameg a mindennapok problémáival civilként való szembenézés, Batmannek ott van a szülei halála és a megszállottsága, és még a sótlan Superman is felmutathatja abszolút jóságát, nemességét és emberfelettiségét. Hal Jordant a legkreatívabban is maximum annyival lehet jellemezni, hogy „egy fickó, aki jót akar tenni”. A képregényben ezt a hiányosságot mozgalmas, szövevényes, látványos és grandiózus  történetekkel kompenzálták (már amikor sikerült nekik), és ezt kellett volna tenniük a film íróinak is. Ehelyett a szokásos langyos eredetsztorit erőltetik, és felelőtlen vagányt csinálnak a főhősből, hogy a CGI-t és a 3D-t bámuló lurkók torkán a popcorn és a kóla mellett csússzon valami mondanivaló is.

A forgatókönyvet négy író tákolta össze, és a végeredmény olyan inkonzisztens, hogy csak a vetítőgép tartja egyben. A sci-fi alapot horrorisztikus, thriller és vígjátéki elemek tarkítják, nem beszélve a kínos romantikus drámázásról, de semmi nincs a helyén, sem hangulatilag, sem tematikailag. Jordan poénkodásai a Vasember egysorosainak ötlettelen másolatai (a kegyelemdöfést a bíróság elé citálandó magyar fordító adja meg), a legfőbb sci-fis látványosság, Oa úgy néz ki, mintha a Thorbeli Asgard és valamelyik Star Wars bolygó keresztezése lenne, a félelmetesnek szánt főgonosz a maga gomolygó sárga felhőben ripacskodó koponyájával azonnal nevetségessé válik, amint megszólal (az „addig tűrhető, amíg ki nem nyitja a száját” elv egyébként az összes karakterre áll), az idegen lények és a gyűrűvel végrehajtott trükkök pedig többször nem csupán táncolnak, hanem pofával előre átzuhannak a nevetségesség határán. Avagy kemény 200 millió dollárral ismét demonstrálta Hollywood, hogy attól, hogy valami működik egy adott médiumban (esetünkben képregényben), még korántsem biztos, hogy ugyanabban a formájában működni fog egy másikban is (esetünkben filmen).

A cselekmény olyan ad hoc módon botladozik előre, hogy arra az egyetlen értelmes magyarázat az lehet, hogy túl sokszor írták át a forgatókönyvet, mindenki mást adott hozzá, és húzott ki belőle, és senki nem törődött vele, hogy a végső változatnak van-e még bármi értelme. Komplett jelenetek feleslegesek (Jordan a családjával, útja Oa-ra a finálé előtt), mások hiányoznak (a kettes számú gonosztevő, Hector Hammond elszabadulásakor a semmiből bukkan fel a főhős, hogy honnan jött, miért és hogyan, és honnan tudta, hogy jönnie kell, az rejtély), megint mások egyszerűen félkészek és összecsapottak (Sinestro és a „legerősebb” Lámpások támadása Parallax ellen), Jordan barátja pedig úgy tűnik el a filmből félúton, mintha soha ott sem lett volna (bár bizonyos szempontból nem is volt, hisz nem csinált semmi érdemlegeset).

Látványos, emlékezetes akciók sincsenek, a csaták vagy teljesen ötlettelenek (ami a főhős gyűrűjének tulajdonságait tekintve a szokottnál is nagyobb bűn), vagy izzadságszagúak és röhejesek (zuhanó helikopter megmentése a semmiből kreált autóversenypályával – nem, nem fejtem ki), a világokat pusztító gonosz és a naprendszereken átívelő cselekmény ellenére pedig soha nem jön át az események grandiózus mivolta. A színészek többségükben laposak, akárcsak a karaktereik. Ryan Reynolds semmilyen, Blake Livelynak nagyobb a dekoltázsa, mint a tehetsége, Peter Sarsgaard úgy ripacskodik, mint még soha, Tim Robbinsnak valószínűleg új bútorok kellettek a nappalijába, azért írt alá, egyedül Mark Strong (Sinestro) képes némi tényleges színészi játékot és karizmát felmutatni. Aki jó mozgóképes Zöld Lámpást akar, az inkább nézze meg a szintén idei animációs filmet, a Smaragd Lovagokat. Minden téren köröket ver erre a gagyi zöldségre.

Új Rage-előzetes: Uprising

Úgy néz ki, Carmac újra megcsinálta.

Amerika Kapitány: Az első bosszúálló

Már a neve is gáz. És az a csillagos-sávos ruha… Ez a karakter annyira giccses, annyira egysíkú és over-the-top, hogy csakis propagandának szánhatták – és valóban. Teremtői, Joe Simon és Jack Kirby nyílt állásfoglalásnak szánták a képregénye első számának borítóján Hitlert pofánverő Amerika Kapitányt a náci Németországgal szemben, már egy évvel azelőtt, hogy az Egyesült Államokat Japán bebombázta volna a háborúba. Ilyen születési körülményekkel nem csoda, hogy a Marvel írói az azóta eltelt 70 évben is egyfolytában izzadnak, hogy érdekes vonásokkal ruházzák fel a faék egyszerűségű figurát – általában persze eredménytelenül. Az első egészestés mozifilm rendezője (Micsoda? Dehogyis volt 1990-ben Amerika Kapitány adaptáció… mondom, hogy nem volt!), Joe Johnston megkerülte a problémát. Az első felvonást leszámítva egyáltalán nem törődött a karakterrel, egyszerűen csak behajította egy félvállról írt, de látványos és kellemesen régimódi háborús akcióforgatagba, hadd sodorja magával a lendület.

És sodorja is, ahogy kell. Steve Rogers igazi bátor, eltökélt hazafi hatalmas amerikai szívvel, aki alig várja, hogy a tengerentúlon, a nemzet többi katonájával együtt tegye, amit tennie kell. Csak az a baj, hogy olyan kicsi és vézna, hogy egy óvodás is elverné az uzsonnatáskájával (az 1,84 magas, izmos Chris Evanst digitálisan hervasztották össze) – így aztán jelentkezési kérelmét újra és újra visszautasítják. De nem adja fel, és végül megakad rajta egy Németországból dezertált tudós szeme (Stanley Tucci), aki egy titkos kormányprogram keretében amerikai szuperkatonák előállításán fáradozik. Elszántságának és szívének köszönhetően Rogers lesz az első számú jelölt, aki a beavatkozás után nagyobban, gyorsabban, erősebben indul Európába német seggeket rugdosni, és Amerika Kapitány névvel az ország szimbólumává válni.

Mivel a karakter nem nácik, hanem egy Hitler seregéből kiszakadó, és világuralomra törő, Hydra nevű szervezet ellen vonul, a tökéletes, urambocsá’, „felsőbbrendű” szőke emberpéldány II. világháborús Németországgal szembeni harcának iróniája sajnálatosan elsikkad, viszont így legalább azonnal kap egy ideológiáktól mentes, szuperhőshöz méltó (vagy éppen James Bondhoz, bár van, hogy a kettő ugyanaz) megalomán szupergonoszt. Ő a Vörös Koponya, a német szuperkatona program némileg félresikerült terméke, akit Hugo Weaving személyesít meg. Az ő karaktere és játéka a film egyik legnagyobb ereje: persze, az „ultimate” gonoszról, egy minden tekintetben túlzó, kicsit sem félelmetes figuráról van szó, aki alá a nem túl okos, viszont roppant szórakoztató forgatókönyv minimum 20 percenként ír egy dramaturgiailag halálfelesleges jelenetet, csak hogy újfent megmutathassa, hogy mekkora seggfej. Weaving nagyon jól elkapja a szerepet, egész lénye, mimikája totálisan over-the-top, de még pont az önnön paródiájává válás határán innen. Evansnak negyven perc után már nincs más dolga, mint hogy elszánt és tökös legyen, szuperkatonává válását követően a külső és a belső tulajdonságainak disszonanciája semmivé foszlik, és igaz, hogy ennél talán többet is lehetett volna kezdeni vele, de most őszintén: minek? Közben Tommy Lee Jones is jól elvan az egyféle arckifejezéssel járó-kelő ezredes szerepében.

A film csak annyira veszi komolyan magát, amennyire muszáj, finom iróniájánál és jópofa pillanatainál (mint a klasszikus „a halál torkába dobott ártatlant mented, vagy a rosszfiút üldözöd” jelenet mosolyra fakasztó feloldása) is örvendetesebb azonban az, hogy a nagy, büszke nemzeti öntudat a félve várt patetikus nagymonológok helyett karikatúra formájában üti fel a fejét (a főhős propaganda körútja), és még a szerelmi szálat és a nagy hősi önfeláldozást sem lihegik és nyálazzák túl. Látványból pedig van bőven, akrobatikus harcok, bőrruhába és –maszkba bújt fanatikus német katonák, szuperfegyverek, misztikus energiaforrások, lángok martalékává váló hatalmas, titkos katonai bázisok és gigászi robbanások tarkítják a vásznat, és noha a cselekményvezetésben és az akciókban is akadnak aránytalanságok, vágási gikszerek és persze hülyeségek, az egész annyira kellemesen oldschool, hogy nem lehet rá haragudni. Mondhatnám, hogy majdnem olyan, mint a rendező geekkörökben nagyra tartott Rocketeerje, de csak majdnem – mert ez az akciók közt sem olyan rohadtul unalmas, mint amaz.

Működik a fan-service is. Szerencsére nem tolakodóan, de akadnak nevek (pl: Phineas Horton vagy Dum Dum Dugan), amik csak a rajongóknak fognak mondani valamit, és persze Stan Lee-től Samuel L. Jacksonig megkapjuk a most már kötelező, elvárt cameókat is. Szokás szerint érdemes a stáblista utánig maradni, ezúttal nem csak egy plusz jelenet miatt, hanem azért is, mert láthatunk egy rövid, és lényegében semmitmondó, mégis fasza Avengers teasert. Nincs más hátra, mint elégedetten várni Joss Whedon filmjét – a „felvezetők”, a Hihetetlen Hulk kivételével mind jól sikerültek, és kétlem, hogy pont a Firefly alkotójában csalódnánk majd.

Bunraku - trailer

Általában ki nem állhatom az efféle agyonstilizált izéket, de őszinte leszek, ez tetszik. Josh Hartnett, Demi Moore és Ron Pearlman egy alapszínekben fürdő szamurájwesternben.

The Amazing Spider-Man - Trailer

Megérkezett a rebootolt Pókember első előzetese. Érdekel ez itt valakit?

The Dark Knight Rises - Teaser

Egy nap híján egy év van még a következő, és Christopher Nolan utolsó Batman-filmjének bemutatójáig, ennek örömére összedobtak az illetékesek egy rövid kedvcsinálót, amiben a konzerv (értsd: az előző két részből kiollózott) anyagokon kívül már friss matéria is van. A klip végén azt kántálják (spanyolul), hogy "Matalo, matalo Bane!", azaz "Öld meg, öld meg Bane!". Nevezett rosszéltű figurát, aki anno a képregényben mint a ropit, úgy törte ketté Batmant, Tom Hardy alakítja, és ezek szerint ő lesz a főgonosz. 

Space Battleship Yamato

Amióta a mozifilmes technika túlhaladta a makettekkel és egymásra vetített képekkel felvértezett, relatíve olcsón előállítható sci-fi történeteket, azóta nem nagyon készítettek ilyesmit a Távol-Keleten, szinte csak mutatóban létezik néhány, kevéssé ismert darab. A japán közönségfilmek fejlődését azonban remekül szemlélteti, hogy az utóbbi 1-2 évben egyre bátrabban nyúltak hozzá a korábban csak rajzfilmváltozatban elképzelhető téma megvalósításához, ráadásul nem is rossz eredménnyel. Mindezek mellett pedig mostanában reneszánszukat élik a kicsit nosztalgikus hangvételű, az 50-es, 60-as, 70-es éveket megidéző alkotások, amik hullámát évek óta hatalmas lendülettel igyekszik kiaknázni elsősorban a Toho stúdió. Ezt a hullámot Yamazaki Takashi indította el még 2005-ben az Always–Sunset on Third Street-tel, majd még ugyanabban az évben nekilátott egy még nagyobb dobás előkészületeihez. Ez lett öt évvel később az egyszerre múltidéző és hipermodern Space Battleship Yamato.

A Toho négy év tervezés után végül 2009 őszén kezdte meg a forgatást, amiből mintegy 9 hónap a számítógépes effektek kidolgozásával telt. A stúdió jó szokása szerint nem sajnálta a pénzt a projekttől, az eredetileg tervezettnél még 2 millió dollárral többet is fordítottak rá, összesen 24 milliót, ami nagyjából megegyezik a szintén megalomán 20th Century Boys trilógia epizódonkénti költségvetésével. Külön érdekesség, hogy a főcímdalt az Aerosmith énekese, Steven Tyler készítette a filmhez, (ha minden igaz) első szóló próbálkozásaként. Kicsit fura volt nem japán előadótól hallani a végefőcímet, de a Toho már az Amalfi-ban is vitt véghez hasonlót, ott Sarah Brightman haknizott nekik.

Yamazaki számára már korábban sem volt ismeretlen terület a science fiction, hiszen rendezőként első szárnypróbálgatásait (Juvenile, Returner) is ebben a műfajban tette meg, illetve már a 80-as évek végétől kezdve jópár film vizuális trükkjeinek elkészítésében működött közre, sőt, az animék terén (többek között a Giant Robo rajzfilmben) is csiszolgatta képességeit. Ilyen háttérrel pedig tulajdonképpen nem is volt kérdéses, hogy amint lehetősége lesz rá, előrukkol egy igazi, nagyköltségvetésű, látványos sci-fivel.

De mi is ez a Space Battleship Yamato? Avatatlan szem számára egy afféle Star Trek ripoffnak tűnhet, amibe némi Star Wars beütés is keveredett, de akár több egyéb híres hasonló mozi elemeit is fel lehet benne fedezni. Azonban egyáltalán nem arról van szó, hogy innen-onnan összeszedték az ötleteket, majd gyúrtak belőle valami egyéninek látszó dolgot. Ha leszámítjuk a világűrben játszódó történetek behatárolt, sablonos „színhelyeit” (űrhajó irányítóterme, kisűrhajók cockpit-je, stb.), már nyilvánvalóvá válnak a jellegzetesen japános részletek. Maga a címszereplő űrhajó sem akármilyen, hiszen a valaha készített legnagyobb hadihajó, a II. világháborús császári flotta büszkesége, a Yamato ihlette, olyannyira, hogy a formát meg is hagyták, csak a fegyverzetét és a hajtóművét változtatták meg egy kicsit a környezetnek megfelelően. De nem maradhatott ki az óriás robot (á la The Mysterians), a családtagként funkcionáló kütyü (á la Yatterman), a vakító fény elleni védőszemüvegek (á la Cosmic Rescue) és a sor még hosszasan sorolható.

A sztori 2199-ben játszódik, amikor is a Föld felszíne már öt éve lakhatatlan a földönkívüli Gamirasu népség sugárzóan jótékony tevékenysége következtében. Az emberi faj utolsó reménysége a földfelszín alatt, titokban kifejlesztett Yamato űrhajó, ami Okita kapitány vezetésével, többek között a balhés Kodaival is a fedélzeten elindul az Iskandar bolygó felé a sugárzás ellenszeréért.

Egy igazi hősies eposzt követhetünk tehát figyelemmel, amiben nyoma sincs annak a könnyedségnek és lazaságnak, ami a fentebb már említett, híres amerikai darabok jellemzője volt. Sci-fi-ként tökéletesen működik, a Yamato univerzumot nagyon szépen valósították meg, ami nem véletlen, hiszen Yamazaki egyértelműen erre helyezte a fő hangsúlyt. A teljes játékidőből mintegy 65 percet és több, mint 500 vágást tartalmaz a számítógépes grafika. Szerencsére a minősége csak a földönkívüli élőlények animációjakor nem az igazi (de én realisztikusan animált lényt még nem láttam soha), viszont a földönkívüliek polipszerű űrhajóinak megvalósítása különösen látványosra sikerült. Grandiózus csatákban sincs hiány, ráadásul még „földharc” is színesíti a látottakat. A nosztalgiafaktor sem elhanyagolható, bár ezt valószínűleg csak azok tudják igazán értékelni, akik látták annak idején a rajzfilmsorozatot. Néhány szereplőt kihagytak, valamint megváltoztattak (eredetileg jóval kevesebb nő volt a figurák között), viszont az űrhajó berendezései igencsak a 70-es évek technikáját idézik.

Némiképpen zavaró lehet a japán közönségfilmekre olyannyira jellemző túldramatizáltság, a hosszas, szívszorító drámai pillanatok, amik helyenként már-már röhejesen túlzásba lettek véve. Főhőseink aktív érzelmi életet élnek, miközben az ellenség űrhajója a végső pusztításra készül, vagy éppen a warp-ra már ki lett adva a parancs, nem is beszélve a kellő ideig mindig mellélövöldöző földönkívüliekről. Az elnyújtott, hosszas drámai pillanatok miatt egyébként sokkal inkább a közelmúlt II. Világháborús eposzaira (Yamato, Battle Under Orion) hajaz a történet, mintsem a világ vezető sci-fi szösszeneteire, sajnos azonban a történetmesélés színvonala elmarad tőlük. Yamazaki e tekintetben nem ér fel a kortárs japán rendezők között etalonnak számító Shinohara Tetsuo munkáihoz.

A másik neuralgikus pont, a főszereplő Kodai-t alakító Kimura Takuya is egyértelműen kellemes meglepetést okoz a játékával. A nézőcsalogatóként szerződtetett popsztár ki tudott bújni a főleg a tévésorozatokban rá jellemző egoizmusából és kellő alázattal hozza a karakterét, a filmre szerencsére nem úgy fognak emlékezni, mint egy újabb Kimutaku mozira. Ez egyébként a stáb valamennyi tagjára igaz, Yamazaki jó érzékkel válogatta össze a színészeket, bár a hosszú tervezési fázis során néhány cserét is el kellett követnie. A leglátványosabb csere a félig brazil Kuroki Meisa, akinek helyét eredetileg a félig algír Sawajiri Erikának szánták, ám ő időközben otthagyta a showbusiness világát. Popsztár helyett popsztár lépett a helyére, szerencsére Kuroki kisasszony ezúttal jóval többet hozott ki a szerepéből, mint tette a rettenetes Assault Girls-ben. A kissé sablonos, papírvékony jellemű mellékszereplők közül személyes kedvencem a Bayside Shakedown mindig feszült Muroi-ját alakító Yanagiba Toshiro, aki ezúttal egy mindig feszült űr-Muroi-t formál meg, csak most Sanada a neve.

Ugyan a Space Battleship Yamato korántsem tökéletes alkotás, meg kell hagyni, a Toho az utóbbi időben elég jó úton jár. Egymás után kerülnek a mozikba a nosztalgikus témát meglovagoló hi-tech alkotásaik, amikkel a nézettség növelése sem elképzelhetetlen, hiszen nem csak a mai tinédzsereket, hanem az ezeken a sztorikon felnőtt generáció(ka)t is becsalogatják a mozikba. A Yamato űrhajó kalandjain felnőtt generációból pedig több is van, hiszen az 1974-ben startolt anime sorozat ma is fut, népszerűségére pedig mi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy az eredeti hajót megépítő Kure város Yamato múzeumában egy egész emeletet szenteltek az animének. Always, Yatterman, Time Traveller, 20th Century Boys, Ballad, Space Battleship Yamato. Nem rossz lista, ráadásul a konkurrencia sem tétlenkedik a műfajban (pl. Cyborg Girl, Fish Story, stb.). Ha a 2011-es felhozatal is hozza majd azt a színvonalat, mint az elmúlt 2 év, nem lesz okunk panaszra.

Transformers 3.

Annak idején, amikor el kellett végeznem a Bevezetés a Kommunikációelméletbe című kurzust az egyetemen, akkor tanultunk a Használat és kielégülés-modellről. Anélkül, hogy untatni akarnám a Kedves Olvasókat, csak annyit jegyeznék meg, hogy az elmélet atyjai, Jay Blumer és Elihu Katz szerint az emberek saját szociális és szociokulturális igényeik kielégítésére használják a médiát. Ez a rendkívül hosszú és okosnak tűnő mondat azt jelenti, hogy Önnek ezúttal összesen két választási lehetősége van: 1. A Transformers 3 egy rakat szemét, amelyre nem érdemes pénzt kidobni, és különben is. 2. A Transformers 3 valami állatira zseniálisan szenzációs valami, és különben is.
 

Tévedés ne essék: hogy a Kedves Olvasó melyik mondatot választja, arra nekem nincs semmilyen behatásom - hiszen ezt Ön, mint a befogadó már akkor eldöntötte, amikor tavaly decemberben megnézte az első teaser trailert. Vagy 2007-ben, amikor végigülte/szenvedte az első Transformerst. Vagy akkor, amikor először látta a Pro7-en a rajzfilm-sorozatot. Szóval az elkövetkező négyezer karakterben szerfelett érdekes, tanulságos, de mindenekelőtt vicces moldáv anekdotákkal fogom szórakoztatni Önöket.

Oké, lebuktam, nem tudok egyetlen moldáv anekdotát sem. Viszont érdemes újraolvasni Beyonder kolléga cikkét a Transformers: A bukottak bosszújáról, minden szava igaz most is. Ezúttal a probléma gyökere valahol ott van, hogy a Transformers 3 - és itt most megkockáztatom Rusznyák Csabi örök gyűlöletének kiérdemlését - nem rossz. Félreértés ne essék, a "jó" filmhez továbbra is annyi köze van, mint a BKV-nak a közösségi közlekedéshez - de hogy beskatulyázzam: az első résznél cseppet jobb, a másodiknál ezerszer élvezhetőbb.

Ne próbáljunk meg esztétizálni: aki látott egy Michael Bay filmet, az látta az összeset. Ugyanazok az alsó gépállásból rávariózott hősi pózok, lens flare effektek vannak benne. Indie-rocknak álcázott szenvelgés a romok előtt. Ugyanaz az ostoba, idegesítő, sírásra ingerlő humor, mint az előző részekben - szerencsére ezúttal nincs Megan Fox lábát erőszakoló kisrobot, annál is inkább, mivel nincs Megan Fox. Michael Bay MESTER olyasvalakivel akarta helyettesíteni, akiben "másmilyen kvalitások" rejteznek. Hogy ezt egy Rosie Huntington-Whiteley nevű devoni fruskában találta meg… nohiszen. Szerepe szerint szépnek kell lennie, ami... A kommentekben a csajnak ezt a kvalitását érdemes lenne megvitatni.

Mert ha kibekkeljük az első másfél órát - amely idő alatt akár megnézhetünk egy normális filmet is - az utolsó óra egymerő robbanó-nagyot-durranó-helikopterbalett. Tényleg. Érthetővé válik számunkra, miért is akarnak sztrájkba lépni a hollywood-i utómunkások: állítom több speciális effekt van a film egy kockájában, mint mondjuk annak idején Megan Fox-ban. Minden felrobban-szétlövik-nekimegy-összeomlik - és ehhez nem volt szükség az Emmerich-barokk olyan csacskaságaira, mint mondjuk a Fehér Házra dobott repülőgép-anyahajó.

Nem írtam semmit a történetről. Igazából nincs mit - felbukkan itt az űrverseny, Csernobil, lerombolják Chicagót meg egy közel keleti - iráni lobogókkal bőven megtűzdelt - atomfegyver-lerakatot. Nem írtam a színészekről - de ez egy Michael Bay film, úgyhogy szükségtelen. Elég az hozzá, felbukkan a filmben John Malkovich és John Turturro. És sajnos maga Buzz Aldrin is. Személyesen. Ennyi bebukott svájcifrank-hitelest csak maximum a Kétlyukú Borozóban láthat az ember.

A cikilavina ellenére mégis van értelme a Transformers 3-nak: itt, a recesszió és a stúdiók kápói által uralt kis medencében ha nem akarunk illegálisan filmet nézni, de nincs pénzünk állandóan mozizni, akkor bátran üljünk be erre a filmre - ugyanis tartalmazza az összes idei nyári kasszasiker alkotóelemét: gyors autókat, jó nőket és az USA-t szarrá bombázó űrhajókat. Shia Lebubust sajnos el kell hozzá viselnünk.

Hanna

Joe Wright olyan megilletődötten ülhetett a Hanna rendezői székében, mint a címszereplő a világtól elzárt CIA börtön szuperbiztonságos kihallgatószobájában, rettegve, hogy a nézők és a kritikusok zártláncú tévén keresztül figyelik: mit keres ez a Jane Austen és Ian McEwan adaptációkon szocializálódott angol egy akciófilm közelében? Nem tudja, hogy közönségbarát európai művészmozik után Tom Tykwer módon karriergyilkosat lehet bukni egy kevésbé közönségbarát amerikai zsánerfilmmel?

„Adapt or die” – tanácsolja a kiugrott titkosügynök, Erik Heller (Eric Bana), és Wright alkalmazkodik, de még hogy! A Hanna kockáról-kockára hallgattatja el a szkeptikusokat, legalább olyan hatékonyan, ahogy a könyörtelen harcossá nevelt kislány (Saoirse Ronan) egyenként végez az utána küldött bérgyilkosokkal. Akárcsak Anton Corbijn az errefelé már agyondicsért Amerikaival, Joe Wright is megcsinálta a tökéletes zsánerfilmet, megbolondítva a korábbi mozijaiban már jól működő vizuális gegekkel, a tekintélyes színházi múlttal rendelkező David Farr történetmesélős ötleteivel és a ’70-es évekbeli európai krimiket idéző életszagú hangulattal.

A Léon, a profi által kiképzett Mathilda és a Tűzgyújtó Charlie McGee mehetnek vissza a játéksarokba – a gyilkos kedvű kislányok között Hanna az új akciókirálynő. Kontinenseken keresztül, titkosszolgálatokkal a nyomában tart a célpontja felé, teljesen valószínűtlen helyeken és figurák között - Isaacs, az excentrikus henchman (Tom Hollander) valószínűleg egy Jarmusch-film forgatásáról tévedt ide, a Hanna-val összebarátkozó félbolond neohippi családnak pedig bérelt helye lenne a David Lynch életműben. A filmben az első percektől fogva visszafordíthatatlanul összefolyik az egyszerre abszurd és véresen komoly családi bosszútörténet a tündérmesék gyönyörűen fényképezett világával – Hanna útjelzői szupernóvaként robbanó csillagok, a Grimm-testvérek és az űrutazó Lajka kutya. A végcél pedig a gonosz boszorkány Marissa Wiegler (Cate Blanchett Irina Spalko üzemmódban) berlini búvóhelye. „She won't stop until you're dead, or she is.” – határozza meg a játékszabályt Erik, a nagybetűs akció pedig elindul: Saoirse Ronan és Eric Bana hozzáértően koreografált jelenetekben csapnak össze kisebb CIA kommandókkal, a Chemical Brothers ütős beat-jeire. Míg a Tűzgyújtó, az Őrjöngés vagy az X-Akták, és úgy általában az elmúlt évtizedek államellenes paranoia-thrillerjeinek főhősei újra és újra a rendszer ELŐL menekültek, Hanna és Erik már a film legelején kategorikusan a rendszer ELLEN fordulnak, és ez olyan kezdőlökést ad a sztorinak, aminek a lendülete két órán át kitart.

A film hangulata azonnal beránt: ott vagyunk, amikor Hanna egyedül vonszolja haza a tundrán a százkilós szarvast, kiszáradt szájjal bolyong a sivatagban, vagy éppen teljes erőből nekivág valakit egy kikötői fémkonténernek. A csúcspont Eric Bana megérkezése a német fővárosba– az áll-leejtő shot öt perc alatt többet mond a Bourne-csapda után valószínűleg a világ titkosügynökeinek állandó találkahelyet biztosító Berlinről, mint legutóbb az Ismeretlen férfi másfél órában. Az elhagyott Spreepark pedig Alwin Küchler operatőr (referenciája: Napfény) kameráján keresztül a legnyomasztóbb vidámpark, amit az Eljövendő szép napok óta filmre vittek.

És hát Saoirse Ronan fantasztikus – már a Vágy és vezeklésben is lenyűgöző volt, ahogy alakításában Briony Tallis ellenszenves, tudálékos kislányfigurából Shakespeare-i gonosztevővé változott, és a lány azóta is csak a legjobbakkal dolgozik (legutóbb Peter Weir új mozijában - The Way Back). Wright szerencsére a 16 éves lányt nem lolitásítja Luc Besson-módra – sőt, a film kétséget sem hagy afelől, hogy Hanna egy jobb sorsot érdemlő, de teljesen aszexuális szörnyeteg, akinek mégis minden lépéséért drukkolni kell.

Joe Wright megcsinálta, amire csak a legnagyobb képesek: sikeres világirodalmi adaptációi után még képes volt komolyan venni és hibátlanul megfilmesíteni egy straight-to-DVD szagú történetet. Filmkészítéshez való hozzáállás: csillagos ötös, és ha zsánerfilmről van szó, akkor az ilyen rendező maga a földreszállt geek-isten. A filmből pedig folytatást akarok: még keményebb akciókkal, még progresszívebb zenével, még betegebb henchmanekkel és persze a szégyentelen B-filmes science-fiction szállal.

Killer Elite-előzetes

Hollywood úgy látszik idén Peckinpaht rimékel (na ez szép, magyaros mondat). A Szalmakutyák után itt a Killer Elite: az új változatnak, ebben az esetben, annyi létjogosultsága mindenesetre van, hogy az eredeti film sem egy nagy vasziszdasz (a Szalmakutyákkal ellentétben.) És maga a trailer sem rossz, legyünk őszinték.

X-Men: Az ellenállás vége

Emlékszünk még Magneto szökésjelenetére az X2-ben? Hasonlítsuk össze egy kicsit az X-Men 3 Golden Gate relokációs szekvenciájával (vagy akár a mobil börtönkonvoj elleni támadással). Megvan Ian McKellen hűvös, elegáns mosolya az előbbiben, miközben az őröket öli? És megvan a „szarni próbálok a wc-n, de belémszorult…” arckifejezése az utóbbiban? A különbséget a színészi instrukciók jelentik, amik előbbinél Bryan Singertől, utóbbinál Brett Ratnertől származtak. A Csúcsformában filmek rendezője olyan nevetséges mimikákra és cirkuszi porondra illő kalimpálásokra kényszerítette McKellent, hogy rossz volt nézni, ahogy a veterán színész hülyét csinál magából. Ez csak egy példa azon primitív rendezői eszközök közül, amikkel Ratner lejtőre rugdosta a mindaddig magas színvonalat képviselt X-Men franchise-t.

 
A trilógia záródarabja félig már ott elbukik, hogy két nagy, fontos témát akar belepasszírozni az alig 100 perces játékidőbe. Az írók egyrészt a Chris Claremont-John Byrne duó klasszikus Dark Phoenix Saga-ját vették alapul (az egyik legjobb X-Men képregény, annak idején itthon is megjelent), másrészt pedig a Joss Whedon-John Cassaday duó Cured című sztoriját. Előbbi egyenesen következik a második filmből: Jean Grey halála után a Főnix feltámadása, és világra szabadulása volt a következő lépés, és ebben a történetben rengeteg potenciál van, ami kiaknázva gyönyörű, intenzív, komplex és tragikus befejezést szolgáltathatott volna a sorozatnak. A Cured a mutánsok „meggyógyításának” témáját vetette fel, ez pedig szintén alkalmas lett volna a franchise ívének folytatására és lezárására, mind tematikai, mind karakterszempontból.

A kettő együtt azonban nem megy: túl sok ez egy viszonylag rövid filmhez, ami ennyi karaktert mozgat. És hiába iktatja ki Ratner már az elején Küklopszot, akit az első két rész is holtsúlyként cipelt magával, ha közben tucatnyi más karaktert hoz be a képbe, anélkül, hogy bármit is kezdene velük. Legtöbbjüknek egy-két mondat, egy-két rövid akció jut csak, valamirevaló dramaturgiai szerep nélkül – ha a felüket kihajítanánk, a történet nem csorbulna semmit. A második filmben megvillantott Kolosszus pl. végig a főszereplők mellett áll, és harcol, miközben jó, ha háromszor megszólal, és nem tudunk meg róla semmit, Pyro, akit olyan ügyesen vezettek fel, tucatgonosszá válik, Ellen Page Kittyje csak arra kellett, hogy a szinte teljesen mellőzött Vadóc és Jégember közti problémát (előbbi képességei miatt nem érhetnek egymáshoz) egy unalmas szerelmi háromszög(szerűség)re butítsák le, Vinnie Jones pedig, vélhetően megintcsak Ratner színészvezetésének köszönhetően, rettenetesen ripacsul alakítja Bulldózert („I’m the Juggernaut, bitch!”).

Pedig a második főcím előtti jelenet még a singeri hagyományok megtartását ígéri: a kisfiú Warren Worthington, a későbbi Angyal, fürdőszobájában sírva, remegve csonkítja meg szárnyait, miközben apja dörömböl az ajtón – ebben a jelenetben benne van mindaz a kirekesztettség, kétségbeesés és félelem, amiről az előző filmek szóltak. Csakhogy az írók vele sem tudnak mit kezdeni a későbbiekben. Kapcsolata az apjával kibontatlan (holott tőle származik a „gyógyszer”, ergo motivációja és a fiához való viszonya rendkívül fontos), döntései nem karakterfejlődésből, hanem a cselekmény minél gyorsabb előrerugdosásából származnak, a végső csatabéli felbukkanása pedig egyenesen kínos. Rozsomák közben annyira előtérbe került, hogy (ezért is) felesleges volt külön filmet csinálni neki, már ennek is lehetett volna Wolverine a címe – a többi karakter csak egy fokkal csinál többet, mint az Origins filmben a neki asszisztáló mellékszereplő-sereg. Még indokolatlanul hosszú, felesleges vagdalkozós töltelékjelenete is van (beszivárgás Magneto táborába).

Ratner egyik akciótól rohan a másikig, és bár ezek többnyire igencsak pofásan néznek ki (a legjobb a Grey-ház amortizálása, gyönyörűen felvett, és vágott, érzelmi csúcsponttal is szolgáló geekálom), nincs súlyuk és jelentőségük, mivel a Singer által olyan ügyesen felépített karakterek hirtelen teljesen kiüresednek, és felhígulnak az újonnan érkezettek között. Elveszett az X-Men szíve, lelke és agya, és hiába volt a költségvetés csaknem triplája az első résznek, a CGI-orgia nem kárpótol a történet emberi oldalának semmivé foszlásáért. Ráadásul az utolsó két jelenetben (az egyik már a stáblista utáni) Ratner még saját, merészebb húzásait is semmissé teszi. Szerencsére, a finálé minden pofátlan hatásvadászata (hídlebegtetés), ostobasága (Magneto egyedül ki tudná nyírni a célpontját, minden segítség nélkül) és ötlettelensége (Magneto seregének nagy részét úgy aprítják az X-ek, mintha csak normál emberek lennének) után Ratner és írói azért csak képesek összehozni egy Főnix-Rozsomák jelenetet, ami nem csak, hogy látványos, és visszaad valamit a képregénybeli Dark Phoenix Saga erejéből és nagyságából, de emocionálisan is roppant hatásos pontot tesz a sztori végére. Nem teljes kudarc – de főleg azért nem, mert ezelőtt már volt két film, aminek érzelmi-tematikai alapjaira Ratner építhetett.

X-Men 2

Rozsomák állati dühvel aprítja a Xavier iskoláját megszálló katonákat, Magneto az egész emberiséget kiirtaná, Pyro pedig egy idillikus kertvárosi környéket változtatat tüzes pokollá.  Az első X-Men rejtőzködésről és félelemről szólt, a második már visszavágásról és az indulatok elszabadulásáról. A társadalom kivetettjei nem bujkálnak többé, hanem minden erejükkel és elszántságukkal kiállnak az ügyük mellett – kerül, amibe kerül. Már a nyitójelenetben emelkedik a tét: egy Árnyék nevű mutáns elszabadul a Fehér Házban, átverekszi magát a testőrök gyűrűjén, és kevés híján megöli az elnököt. A megtorlás nem marad el: a mutánsgyűlölő William Stryker katonai akciójának célja az egész faj elpusztítása. 

A meglepően sikeres első rész után Singer nagyobb költségvetésből gazdálkodhatott, és több képregény elolvasása után úgy döntött, Chris Claremont 1982-es graphic noveljét, a God Loves, Man Kills-t (minden idők egyik leghíresebb X-Men comicja) veszi alapul. Abban a történetben Stryker egy tiszteletes volt, aki mutánsellenes indulatokat szított, elrabolta Xaviert, Küklopszot és Vihart, és megpróbálta előbbi és a Cerebro segítségével eltörölni a mutánsokat a Föld színéről. Singer a graphic novel sok elemét meghagyta a filmhez (az X-ek és Magneto szövetségét is), de a tiszteletesből katona lett, aki ráadásul a Rozsomákon végzett kísérletekért is felelős.

A nagyobb büdzsé merészebb, grandiózusabb akciójelenetekkel járt (az új komponista, John Ottman zenéje is jóval agresszívabb, mint elődjéé volt), sőt, az X2 az első szuperhősadaptáció, ami maximálisan képes volt vizuálisan kihasználni a szuperképességekkel rendelkező karakterekben rejlő lehetőségeket. Mert bár az első részben is nagyszerűek voltak az akciók, de addig a pontig nem készült semmi, ami ilyen hatásosan, kreatívan mutatta volna be egy-egy hős elképesztő erejét. Árnyék tombolása a Fehér Házban az egész széria máig egyik legerősebb akciója, és ha már akrobatika, az összes eddigi Pókember-szekvencia elbújhat mellette. Rozsomák úgy kaszálja a gyerekrabló katonákat, mintha csak szélben lengedező búzaszálak lennének (az iskola megtámadásának jelenete miatt első körben R-es besorolás járt – Singernek vágnia kellett), Vihar tucatnyi tornádóval rázza le az őket üldöző vadászgépeket, Magneto szenzációs szökésjelenete a műanyag börtönből a film egyik csúcspontja (amit ott csinál, az jóval több, mint holmi rendőrautóemelgetés). Xavierről pedig megtudjuk, hogy akár több milliárd embert is képes volna megölni néhány pillanat alatt.

Egy lehetőség mellett sajnos elmegy a film, az pedig az emberek minderre adott reakciójának ábrázolása. Merész húzás lett volna Singer részéről, hogy az előítéletek és gyűlölködés ellen felszólaló filmbe tegyen egy „de”-t, és utaljon rá, hogy épeszű ember aligha érezheti magát biztonságban egy olyan világban, amiben egy mutáns őt és az egész várost/országot, ahol él, egy gondolattal kinyírhatja a földgolyó másik feléről, ha épp úgy ébred fel reggel, hogy ehhez szottyan kedve. Főleg, hogy a sztorit Singer kiegészíti Jean Grey Főnix-erejének manifesztálódásával, ami máig az egyik legjobb képregénybeli megjelenése a „túl nagy hatalom” motívumának. Mivel azonban a fenyegetésre reagáló ellenség egy személyes motivációk által vezérelt szélsőséges bigott (egysíkú szerepében Brian Cox olyannyira brillírozik, hogy könnyűszerrel felér Patrick Stewarthoz és Ian McKellenhez), a témának ez az aspektusa elsikkad.

Viszont a kitaszítottság érzetét a Jégember otthonában játszódó jelenetben a rendező még jobban adja vissza, mint az első részben. Saját testvérének árulása is fájdalmas, de ez a direkt elutasítás semmi ahhoz képest, amiben anyja részesíti a fiatal mutánst. A kertvárosi látszatboldogság összes manírjával mosolyodik el (akár egy Született feleség), és kérdezi meg túlzóan ártatlan hanglejtéssel: „Have you ever tried… not being a mutant?” Amikor Pyro néhány perccel később rászabadítja a lángokat az érkező rendőrautókra, az ezután majdnem indokoltnak és kielégítőnek hat. A mutánsok helyzetét néhány rövid, de ügyesen elhelyezett, jól megírt dialógus árnyalja tovább, legyen szó akár Vihar és Árnyék, akár Árnyék és Mystique szóváltásáról – az elfogadás igénye, a békés beletörődés, a dacos „akkor szarok rá” attitűd és az elfojtott vagy éppen szabadjára engedett düh, mint válasz a külvilág hozzáállására, mind megjelenik a filmben.

A karakterfelállás a néhány új szereplő ellenére nem sokat változott az első részhez képest. A hangsúly még mindig Rozsomákon van, Vihar és (főleg) Küklopsz szerepe megint elsikkad, a Főnix-szál miatt csak Jean kap nagyobb teret, mint korábban. Mystique még inkább badass, mint az elsőben, Magneto szintúgy – hideg mosolya, ahogy az őröket leölve megszökik a börtönből, hátborzongató, ellenben Xaviert hamar kispadra ültetik. Az újak közül, a már említett Coxot leszámítva, Alan Cumming viszi a prímet, aki mázsányi maszk és smink alatt is képes meglepő érzékenységgel életre kelteni a mélyen vallásos Árnyékot, illetve a Pyrót alakító Aaron Stanfordnak akadnak még remek pillanatai. A többiek csak asszisztálnak, pl. Kelly Hu, mint Halálcsapás, noha kétségkívül dögös és cool, csak azért van a filmben, hogy Rozsomáknak most is legyen kivel vívnia egy kegyetlen közelharcot, Kolosszus pedig csak egy pillanatra villant – igaz, az egy hamisítatlan geek momentum.

A cselekmény egy masszív, közel egyórás fináléban kulminálódik – ingoványos talaj az ilyen, de Singer képes egyben tartani, és hatásos, látványos, grandiózus füzérré fűzni a sok egymást követő akciójelentet. És a végükön egy emocionális csúcspont várja a nézőt, hősi önfeláldozással, valódi, átélhető gyásszal, és az egyik legjobb, legkövetkezetesebb folytatás-sejtetetéssel, amit valaha láthattunk. Hogy azt a folytatást végül sikerült elrontani, az kár, de más tészta – az X-Men 2, ha nem is feltétlenül jobb, mint az első, mindenképpen méltó folytatás, stílusos, emberi, és nem csak akciók vannak benne, hanem gondolatok is. Singer pedig, remélem, sokat ostorozta magát, amiért a ráadásul balul elsült Supermant választotta a harmadik X helyett.

X-Men: A kívülállók

Malcolm X és Martin Luther King szuperképességekkel: az X-Men koncepciójában már Stan Lee idejében is benne volt a civiljogi mozgalmakkal való párhuzam, de azt Chris Claremont erősítette meg igazán a ’70-es években. Mire az első X-Men adaptáció sokkal később a mozikba került, a mutáns allegória már legalább annyira rímelt a homoszexualitásra, mint a faji kisebbségekre. Vagyis nyilván nem tett rosszat a filmnek, hogy egy meleg rendező, Bryan Singer dirigálta, aki így nem hagyta, hogy a mondanivaló elsikkadjon az akciók javára. A 2000-es X-Men a maga sikerével (egy évvel a Pókember előtt) nem csak elindította a szuperhősfilmek máig tartó hullámát, de egyben az első volt, ami a látvány és a lendület mellett tudott szívvel, lélekkel és aggyal is szolgálni, vagyis tökéletes kombinációját nyújtani a szórakoztató nyári mozinak és a komoly filmkészítésnek.

Persze a szuperhősfilmek alfája mindörökre Richard Donner 1978-as Supermanje marad (Christopher Nolan is bevallottan arról mintázta a Batman Beginst), de annak a filmnek máig nehezen megbocsátható hibája a főgonosz elbagatellizálása és az idővisszaforgatós ostobaság (a „suspension of disbelief” egy dolog, de a „killing of disbelief”…). Tim Burton Batmanje pedig inkább volt egy szürreális Jack Nicholson show, mint stabil lábakon álló szuperhősfilm, főleg, hogy sikerült benne a főhős alapvető motivációit a Jokerrel való konfrontációra degradálni. Az eredeti képregénysorozathoz hűen, Singer és írói az X-Menben egy adott problémára két masszív ideológiai szempontot húznak rá, hogy aztán az így szépen motivált karaktereket ezek mentén ütköztessék. És ez az ideológiai háttér messze nem csak egy kutya szájából kirángatott ürügy az akciójelenetekre, ez az egész film betonbiztos alapja.

A mássággal, a kisebbséggel szemben fellépő agresszió már a nyitójelenetben jelen van, ahogy egy zsidó kisfiút elszakítanak szüleitől egy náci haláltáborban, a második világháború idején. A történelem megtanítja a fiút arra, hogy aki nem olvad be, azt elpusztítják – belőle lesz Magneto, az emberek által félt és gyűlölt új faj, a mutánsok Malcolm X-e, aki szélsőséges eszközökkel küzd fajtájának fennmaradásáért. Egykori barátja, Xavier professzor, a mutánsok Martin Luther Kingje, a békés együttélés megteremtéséért harcol – ideológiai nézeteltéréseik már a film elején túllépnek a verbális vitákon.

Az X-Men kívülről és belülről is ügyesen vizsgálja a mutánsoknak a világban betöltött szerepét. A külső szemlélő Robert Kelly szenátor, az egyetlen fontos nem mutáns karakter: a kongresszusi jelenetben, ahol a mutánsok regisztrálását szorgalmazza, a hallgatóság egyetértően tapsolja meg előadását, egyértelművé téve, hogy álláspontja nem csak az övé, hanem az egész emberiségé. A holokausztot megidéző nyitánnyal együtt ezek a pillanatok már azelőtt egy ellenséges, félelemmel és gyűlölettel teli környezetbe helyezik a szereplőket, hogy egyáltalán megismernénk őket. A film szürkés-kékes, hideg képi világából végig csak úgy üvölt az elidegenedettség és a kirekesztettség – hiába álmodik Xavier a békés együttélésről, a mutánsokat nevelő iskoláját maga is titokban tartja a világ elől, ahogy saját képességeit is.

A belső szempontok még izgalmasabbak: Xavier és Magneto, akik már-már abszolútumok a maguk sziklaszilárd elveivel, az ideológiai hátteret szolgáltatják, míg a tinédzser Vadóc, akinek most manifesztálódnak képességei, a téma személyes, tragikus aspektusait képviseli. Első jelenete, amiben életében először csókol meg egy fiút, csaknem végzetes következményekkel, a pubertáskor és a mutánslét már a képregényekben is rég lefektetett analógiájának riasztó és fájdalmasan életszerű demonstrációja. Singerék cool antihősükkel, Rozsomákkal párosítják össze, furcsa apa-lánya-haver kapcsolatuk képezi az emberi melegség szigetét a film egyébként nyers, kevéssé szívderítő atmoszférájában („balesetük” ráadásul az egész széria legsokkolóbb jelenete). Ezért cserébe persze az egyéb mellékszereplők, élükön a jellegtelen Küklopsszal, és a felesleges Viharral (Halle Berry az egész trilógia során elégedetlen volt a szerepével), elsikkadnak a ma már rendkívül szűknek számító másfél órás játékidő során. Az ellenben, ahogy Magneto egyik csatlósát, Mystique-et, egyetlen jól elhelyezett mondattal árnyalják, kisebbfajta forgatókönyvírói bravúr – a film okosabb annál, semhogy egyértelmű vonalat húzzon a Jó és a Rossz közé.

Mindez a koncepció csak jó színészekkel működhetett: ugyan Ian McKellen már akkor is kicsit öreg volt az akciózáshoz (pedig itt még kevesebbet követeltek tőle e téren, mint a folytatásokban), de alakítása roppant energikus és szenvedélyes, tökéletes ellenpontja Patrick Stewart nyugodt, bölcs, hasonlóan erőteljes Xavierének. Anna Paquin (Vadóc) nem először, és nem is utoljára bizonyított, Hugh Jackman esetében pedig önmagáért beszél, hogy annyira eggyé vált a popkultúrába pedig már évtizedekkel azelőtt bebetonozott karakterrel, ahogy az hasonló figurák esetében senkinek nem sikerült még Christopher Reeve-en kívül.

A film tempós, Singer nem húzza az időt eredetsztorikkal, az X-Men jóval a film kezdete előtt is létezik már, a nézőt elkapja az a ritka érzés, hogy a karaktereknek hosszú és gazdag történetük van. Az akciójelenetek többnyire rövidek, de kemények, dinamikusak és intenzívek – a rendezés elsőosztályú, a vágás pontos és hibátlan, Michael Kamen zenéje sokkal inkább hűvös, mint hősies, és ha kell, meglepő érzelmi többletet ad a képekhez. A finálé ugyan kevésbé grandiózus, mint bármelyik folytatásé, viszont legalább olyan hatásos. A Szabadság-szobor teteje, mint csatatér (túl azon, hogy a mutánsok ügye természetesen szépen rezonál mindazzal, amit a fáklyát tartó hölgy képvisel), tűzijátékkal a háttérben, Singer dirigálásában, egy szimpla test-test elleni küzdelemnek is olyan epikus erőt kölcsönöz, amihez más filmekben egész háztömböknek kell megsemmisülniük. Rozsomák és Kardfogú vadállati összecsapásában annyi nyers, kegyetlen brutalitás van, amennyit ritkán látunk PG-13-as moziban.

Az X-Men máig a legjobb képregényadaptációk közt van, pedig nem volt könnyű szülés. Először James Cameron kacérkodott vele a ’90-es évek elején, mielőtt inkább továbbállt a Pókemerhez (az is ugyanígy összejött neki…), majd a következő években több stúdión és tucatnyi újraíráson ment át. Singer maga is többször visszautasította a felkérést, mondván, hogy ez „csak egy képregény”. Nem szép előítélet pont tőle, de aztán vette a fáradságot, hogy beleolvasson a sorozatba. Mind örülhetünk neki, hogy így tett.

X-Men: Az elsők

Üzenem mindenkinek, aki azzal mentegeti a csapnivaló Transformerseket, Álomháborúkat és társaikat, hogy „de hát ez csak egy látványfilm, nem kell tőle fasza akcióknál többet várni”: az X-Men prequel cáfolhatatlan bizonyítéka annak, hogy egy hollywoodi nyári szuperprodukció nem csak szemkápráztató és akciódús lehet, de intelligens, drámai, sőt, karakterközpontú is. És mindettől még mindig egy hollywoodi nyári szuperprodukció marad, nem pedig egy bergmani babérokra törő rétegfilm. Ellenben a harmadik résszel és a rozsomákos előzménnyel devolválódott franchise ennek hála visszamutálódott évekkel ezelőtti állapotába, és ismét régi fényében ragyog. Thor ide, Kick-Ass oda, A sötét lovag óta nem láttunk ilyen jó képregényadaptációt.

Noha Vaughn eleve az utóbbi évek egyik legígéretesebb hollywoodi rendezője, eddigi filmjei mindegyikében csavart egy nagyot az adott zsáneren – az X-Men az első munkája, amiben mindent komolyan vesz. Bryan Singer, az X1-2 direktorának felügyelete alatt elviszi a félelmekről, gyűlöletről és paranoiáról szóló franchise-t az 1962-es Amerikába – azaz a paranoia melegágyába. A korszakhangulat és az X-Men ideológiai bázisának összepárosítása telitalálat. Ahogy a Kuba partjaitól nem messze, pattanásig feszült helyzetben farkasszemet néző szovjet és amerikai flotta minden egyes tisztje és matróza elhűlve nézi a köztük, égen-földön-vízen csatázó „istenembereket”, a mutáns és az emberi faj békés együttélését propagáló Xavier reményei pillanatok alatt oldódnak fel az ismeretlentől való zsigeri félelemben és a több száz torkolattűzben.

A film hosszú és izgalmas utat jár be, mire eljut erre az akcióorgiával erősített drámai és emocionális csúcspontra. Ahogy a legelső X-Men, ez is a náci lágerben kezdődik (ami azt illeti, az akkori nyitójelenet teljes újrahasznosításával), ahol Kevin Bacon a Mengele képére gyúrt Sebastian Shaw szerepében borzongatja az ember hátát, és olyan leckét ad a fiatal Eric Lensherrnek, ami egész hátralévő életében haraggal és gyűlölettel fogja hajtani. Felnővén, Eric összeakad a jól szituált környezetben nevelkedett, reménnyel és idealizmussal teli Charles Xavierrel, akivel szinte semmi közös nincs benne – kivéve, hogy mindketten mutánsok, és akárcsak a CIA, mindketten a hidegháborút a saját céljai elérése érdekében forrósító másik mutáns, Shaw nyomában járnak. Hogy megállítsák, elkezdik összegyűjteni a világ „tehetséges fiataljait” (a csapatösszeszedős jelenet jó eséllyel fan favorite lesz).

A forgatókönyv kezdettől fogva éles kontrasztba állítja a két főhőst. Míg gyerekkorukban Charles nyitott szívvel fogadja be az életébe a háza konyháját kiraboló másik mutánst, addig Eric a táborban szenved, és nézi végig anyja halálát. Míg előbbi évekkel később az egyetemen tanulja a genetikát, és igyekszik felkészíteni az emberiséget a mutánsok elterjedésére, és elfogadásukra, addig utóbbi rettenthetetlenül, jéghidegen folytatja a világban bujkáló nácik utáni bosszúhadjáratát. Találkozásuk és barátságuk éppoly sorszerű, mint kapcsolatuk későbbi megromlása. Kettejük nézetei közt két másik mutáns, Charles gyerekkori barátja, az alakváltó Raven, és a CIA fiatal technikai zsenije, Hank ingadozik. Abból, ahogy az írók ennek a négy karakternek a világhoz, az egymáshoz, és az önmagukhoz való viszonyát formálják, és azt mindegyikük esetében logikusan, érzelmekben gazdagon, hibátlanul viszik végig, sok pályatársuk tanulhatna.

Néhány egyéb mellékkarakter (mindkét oldalon) persze menthetetlenül elsikkad, de nem annyira, hogy zavaró legyen, a James Bond-filmekből kölcsönzött főgonosz figurájába pedig, noha meglehetősen egyoldalú a többiekhez képest, Kevin Bacon lehel látható örömmel életet. Persze a show-t így is a két főhőst alakító James McAvoy és Michael Fassbender lopja el – főleg utóbbi, mert neki jutott a hálásabb feladat. Az írók könyörtelenül rángatják a fiatal Magneto figuráját az érzelmi skála szélsőséges pontjain át, és Fassbender mindegyik esetben szinte hipnotikus erővel és energiával remekel. A mellékszereplők közül Jennifer Lawrence emelkedik ki Ravenként, különösen egy Hankkel közös jelenetben, ahol egyetlen pillantása több fájdalomról és csalódásról árulkodik, mint egy egész oldalnyi monológ tenné. És Vaughnnak van is annyi esze, hogy bízik a színészeiben és a képek erejében, és nem érzi szükségesnek, hogy mindent szájba rágjon.

A több mint két órás játékidő, és a mindössze két nagy akciójelenet ellenére (de nyugi: azok olyanok is, nem csak látvány-, de ötletszempontból is) az X-Men lehengerlő tempót diktál. Vaughan nem hagyja lankadni a figyelmet, gyorsan váltogatja a helyszíneket (sokszor a nagyszerűen használt zene változatlansága köti össze őket), határozottan viszi előre a cselekményt, még némi humorra és egy jópofa cameo-ra is jut ideje – ezt a történetet, mindezzel az információmennyiséggel nem sokan tudták volna ennyi idő alatt, ilyen színvonalon hozni. Mire eljutunk a már említett kubai fináléhoz (megjegyzem, a 125 miliós költségvetés minden egyes centje kőkeményen ott van a vásznon, és innen is csókoltatom a Karib 4 névre hallgató sötét és dögunalmas pénznyelőt), minden karakter tökéletesen be van lőve – azaz ténylegesen érdekel minket, mi történik velük, nem csak a tűzijátéknak örülünk. És még csak azzal sem fogom degradálni a maximális értékelést, hogy bocsánatkérően hozzáteszem: „…ebben a pocsék nyári szezonban…” Nem csak azért, mert egy pofás Thor és egy még pofásabb Fast 5 után egyelőre nem is néz ki olyan rosszul ez a szezon, hanem azért is, mert az X-Men bármelyik másikban is kiérdemelte volna az öt csillagot.

Chuck - 4. évad

Tavaly ősszel egy reményekkel teli, pörgős és meglepetésekben gazdag nyitórésszel szállhattunk be a Chuck legújabb évadába. A kezdetben könnyed szórakozásnak induló sorozat egyre inkább kinőtte magát, egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a drámára. Míg a második és harmadik évad ügyesen egyensúlyozott a szitkom és a dráma határmezsgyéjén, addig a negyedik évadban többször találkozhattunk komolyabb hangvételű részekkel, amelyek inkább összpontosítottak az érzelmi szálak kibontására. Önmagában nincs is ezzel probléma. Mindezt a karakterfejlődéseknek köszönhetjük, amelyek az egyik legnagyobb erősségei a Chuck-nak, de amint a negyedik évadból kiderült, ezek lehetnek a legnagyobb hátrányai is.

Akiknek mindenképpen jót tett a karakterfejlődés az Casey és Morgan. Ez igaz mind kettejük kapcsolatára, mind a környezetükhöz való viszonyukra. Casey sajátos viselkedése, ami már-már szociopata jegyeket mutat, rengeteg humor forrása még most is. Mégis jó végre látni, hogy valami neki is megolvasztja azokat a jégtáblákat a szívén. Jó érzés drukkolni neki, hogy végre kimutassa az érzelmeit és ne csak a kommunisták likvidálásához legyen elég tökös, hanem a lánya és a volt felesége előtti megnyíláshoz is. Morgan pont az ellentéte. Érzelmei sokszor túlcsordulnak, ugyanakkor súlyos kisebbségi érzéssel küzd, sosem érzi magában az erőt nagy dolgok véghezviteléhez. Kettejük jól érezhető szemben állása, - amit csak tetőzött Morgan viszonya Casey lányával - újabb és újabb összezördülésekhez vezetett, amelyek biztosították a kellő lendületet, már amikor hagyták őket szerepelni. Chuck és Morgan egymással párhuzamos fejlődése végül szerepcseréhez vezetett. Morgan lett az, akivel ismét azonosulni tudunk, akiben ötvöződik egy geek, egy hebehurgya kém és egy szerethető figura képe.

Az alacsony költségvetés miatt sok állandó szereplőt kellett pihentetni ahhoz, hogy a sorozat ilyen parádés vendégszereplőket engedhessen meg magának. Alexei Volkoff szerepe volt a legkritikusabb pont, Timothy Dalton viszont minden kétséget eloszlatott, hiteles volt, mint a világ terroristáinak legnagyobb agytrösztje. Lauren Cohan (Vivien Volkoff) már nem hozta annyira a véreskezű diktátort, de a cselekmény ismeretében ez több, mint megbocsájtható. Gyenge próbálkozásait feledtetvén Vivien szárnysegédje nem más volt, mint maga az Ördög (Ray Wise). Az első rész kapcsán már megírtam, hogy Dolph Lundgrent is sikerült megszerezni pár percre, de a mindenkit elhomályosító fénypont Chuck anyjának megformálója, Linda Hamilton volt. Akadt azért olyan vendégszereplő, akinek történetbe helyezésével csúnyán mellélőttek, ilyen volt pl. Summer Glau, aki csak egy Buy More-os szösszenet erejéig tűnhetett fel.  

A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken

Kötelességemnek érzem azzal a vallomással kezdeni, hogy tetszettek az eddigi Karib-filmek. Igen, mindegyik. Mert igaz, hogy a színvonal folyamatosan csökkent, de még az elnyújtott, és helyenként erőltetett harmadikban is több ötlet és humor volt, mint öt másik tetszőleges hollywoodi megafilmben együttvéve. Lehet, hogy Gore Verbinski csak egy iparos (bár a Rango után már ebben sem vagyok olyan biztos), de annak roppant ügyes. Viszont a negyedik etapra Rob Marshall ült helyette a rendezői székbe, és akárhogy töröm a fejem, nem tudom elképzelni a stúdiófejeseknek és a producereknek azt a gondolatmenetét, ami ehhez a rendezőválasztáshoz vezetett. „Egyértelmű, adjuk oda Marshallnak a könnyed, pörgős, kreatív, akciódús, látványos nyári blockbustersorozatunk új részét, hiszen ő csinálta a…” Chicagót? A Kilencet? Az Egy gésa emlékiratait? Mégis melyiket tekintették referenciának egy Karib-sequelhez? De jobban belegondolva, tökmindegy, mert már a forgatókönyvnél bukik az egész. Meg Johnny Deppnél.

Depp a 2000-es évek elején – nem kisrészt pont az első Karib-filmnek köszönhetően – a földkerekség egyik legcoolabb színészének számított, viszont az eltelt 10 évben rohamosan váltak egyre unalmasabbá azok a ripacskodó manírjai, amikkel Tim Burtont is folyton boldogítja. Idétlenkedése mostanra elveszítette minden varázsát, de ez persze nem csak az ő hibája: a negyedik Karib, bár ugyanazok írták, mint az előző hármat, humortalan, sótlan, erőltetett és fárasztó, márpedig nincs annál rosszabb, amikor egy olyan harsány, karikatúraszerű figura szájába, mint Jack Sparrow lapos és mesterkélt poénokat adnak. Ha már előre tudjuk, hogy melyik szituációban hogyan, sőt, milyen grimasszal fog reagálni, és már a csattanó felvezetésének legelején világos, hogy fél perc múlva min várják majd el az alkotók, hogy röhögjünk, az régen rossz. Hányszor lehet pl. elsütni azt a poént egyetlen filmben, hogy a főhős azt hiszi, megmenekült, majd amikor megfordul, szembetalálja magát harminc puskás emberrel?

A cselekmény ezúttal a fiatalság forrása körül bonyolódik. Az örök élettel kecsegtető vízre pályázik a spanyol flotta, a (nem minden hátsó szándék nélkül) Barbossa vezette brit hajóhad, Sparrow régi szerelme, Angelica, és az ő apja, a kalózok réme, Feketeszakáll. A karaktereket összekötő kapcsolati hálóban lenne fantázia, de az alkotóknak egyszer sem sikerül meglepniük a nézőt, és mind az apa-lány, mind a férfi-nő viszony reménytelenül üres, mesterkélt, és teljesen híján van a legalapvetőbb emocionális töltésnek is. Még Barbossa és Feketeszakáll küzdelme lehetett volna a film legélvezetesebb aspektusa (már csak Geoffrey Rush és Ian McShane miatt is), ha nem úgy vetik oda az egészet, ahogy az ember a válláról pöcköl le egy ráhullott levelet. A pap és a szirén szerelmi szála pedig nem több játékidőt növelő tölteléknél.

Persze Penelope Cruz Keira Knigthley helyett mindig jó választás, de a vicc az, hogy inkább Orlando Bloomot helyettesíti, mint őt – ha azt a néhány csókot kivágnánk a filmből, a Depp és Cruz közti acsarkodás semmiben nem különbözne a Turner-Sparrow szál hűséggel és árulással egyszerre fűszerezett barátom-ellenségem viszonyától, és a két alapvetően szimpatikus színész sem tudja hitelesen eladni a rettenetesen szárazra írt vadrománcot. Csak attól, hogy felváltva vívnak és csókolóznak, még nem fog automatikusan izzani köztük a levegő.

És senki ne reménykedjen benne, hogy majd az akciók kárpótolják, ugyanis a filmnek meglepő olcsóságszaga van. A legnagyobb látványelem néhány hanyagul megkoreografált, ügyetlenül vágott, csoportos kardozás valami sötét helyszínen (kocsma, barlang), ami az első három rész Errol Flynn-akrobatikát és Buster Keaton-bulreszket frenetikusan vegyítő küzdelmei után annyira érdekes, mint pár bárányfelhő az égen. És nincsenek óriásszörnyek, nincsenek tengeri csaták, nincsenek guruló malomkerékben vívott harcok, egyedül a szirének támadásának jelenetébe szorult egy ebihalfingnyi spiritusz, de az akcióhoz láthatóan semmilyen érzékkel nem rendelkező Marshall majdnem tönkrevágja azt is. Az idei nyár egy tetszőleges hollywoodi megaprodukciójának előzetesében (!) több a látványelem, mint az egész Karib 4-ben. Szóval mi a tökömre ment el az a 150 millió dolláros költségvetés? Ja, hogy csak Depp visszaédesgetéséhez 35 millió kellett? Az a pénz is jó helyre ment…

PS: a 3D a legtrehányabb, amit nem utólag konvertált filmben láttam eddig.

Scott Pilgrim

Változik a világ. A felnőtté válásról szóló történeteknek nem olyan régen még gyerekek és tinédzserek voltak a főszereplőik, Bryan Lee O’Malley 2004-ben indult, és tavaly véget ért, hatrészes sorozatában viszont már a bőven huszonéves főhőst próbálja önismeretre és felelősségre nevelni az élet, ráadásul nem csak képletes, hanem valódi pofonokkal is. A korszakcsúsztatásnak van értelme. Lehet, hogy manapság a fiatalok hamarabb szeretnek, szexelnek, buliznak, isznak, és akár hamarabb élnek szüleiktől független életet, mint régen, de ettől még nem válnak „belül” is felnőttekké. És egy útját, önmagát, a világban való helyét bájos esetlenséggel kereső karakter sokkal viccesebb, ha már a harmadik x felé tapos. Főleg, ha közben új csajának gonosz exeivel kell videójátékstílusú élethalálharcokat vívnia.

A kanadai szerzőt egy honfitársaiból álló zenekar egyik, Scott Pilgrim című dala ihlette meg, amit az énekese pozitívnak és édeskeserűnek írt le. Ebből kiindulva vetette papírra a sorozat első, még erősen önéletrajzi ihletésű fejezetét (O’Malley elmondása szerint az amerikai barátnőtől a meleg lakótársig, Scott életének alapjai teljes egészében az ő kora húszas éveire rímelnek), miután a Lost at Sea című, jóval komolyabb hangvételű graphic novellel már bizonyított az Oni Pressnél. Messze nem szokványos, hogy egy újonnan érkezett képregényalkotó szinte azonnal egy hat kötetből álló szériával szabaduljon rá a piacra, de a Scott Pilgrimmel a szerző megütötte a főnyereményt. Aligha volt 2004-ben amerikai képregény, ami ilyen friss, sziporkázó, lendületes, ötletes, a maga videójátékos-szuperhősös metafikciójával ilyen valóságtól elrugaszkodott, karaktereivel és szituációival mégis ilyen életszerű és hiteles lett volna. A közönség pedig zabálta is, és már 2005-ben megkezdődtek a tavaly bemutatott (sajnos kissé félresikerült, és jókorát bukott) filmadaptáció előkészületei.

Scott Pilgrim egy 23 éves kanadai srác, aki majdnem olyan gazdag, mint a templom egere, és meleg haverjával osztozik egy lakáson, ami csaknem olyan jól felszerelt és pompázatos, mint egy hajléktalanszálló. Scott egy 17 éves kínai kiscsajjal kezd járni, ezzel kapcsolatos motivációja egy „miért ne” vállrándításból ered. Céltalan, kongó életébe egy amerikai amazonos futár, Ramona Flowers hoz színt, akibe már első találkozásukkor beleszeret (pontosabban a másodikkor, mert az elsőre még az egyik álmában kerül sor). De nem elég elnyernie a lány szívét: ha meg is akarja tartani, le kell győznie a hét gonosz expasiját. Pontosabban, exét.

Ahogy az elején utaltam rá, a Scott Pilgrim a felnőtté válás egy hosszú, következetesen végigvitt metaforája. A sztori egyik – leginkább előtérbe helyezett – aspektusa ugyan az exekkel vívott küzdelem, ami nyilván a barátnő előző kapcsolatokból magával hozott prekoncepcióival, félelmeivel való harcot szimbolizálja, de a teljes történet ismeretében sokkal fontosabb a főhős szembenézése önmagával – ez legkésőbb akkor válik nyilvánvalóvá, amikor Scott saját sötét énjével kénytelen összecsapni. És igaz, hogy minden más esetben kárhoztathatnánk a képregényt ezért a visszafogottnak túlzással sem nevezhető, sőt, egyenesen az olvasó arcába mászó tanulságért, de egy olyan műtől, ami posztmodern mágikus realizmusként építi bele az egyébként nagyon is a valóság talaján álló szituációkba a videójátékos-szuperhősös elemeket, és minden egyes metaforáját bátran és büszkén, vizuális gegek segítségével manifesztálja „szintlépesek”, pofánverések és extra életek formájában, ez nem csak megbocsátható, de egyenesen: pont így jó.

Ritka, hogy valaki (bármilyen művészeti ágban) olyan könnyedséggel, lazasággal legyen képes közvetíteni komoly és fontos témákat, mint O’Malley a Scott Pilgrimben. A karakterek (a mellékszereplők is) mind változnak, fejlődnek, túlesnek az élet nagy próbatételein, számot vetnek hibáikkal, tévedéseikkel, és megbékélnek önmagukkal, és mindezt állandó humorral, bunyóval és a hasonló jellegű művektől már kötelező popkulturális utalásokkal körítve teszik. A szerző a legkomolyabb szituációkat is képes úgy feloldani egy-egy jelenetzáró poénban, hogy azok közben a legkevésbé sem bagatellizálódnak, a főhős karakterintegritása pedig annak ellenére is megmarad, hogy hol szerencsétlen lúzernek, hol eszméletlenül coolnak ábrázolja. És ez az akcióvígjátéki gúnyába bújtatott felnövésdráma olyan hatalmas emocionális erővel ragad meg mindenki számára elsőkézből ismerős pillanatokat, élethelyzeteket, hogy az olvasó újra és újra önmagára ismer.

Minden pozitívuma ellenére, a Scott Pilgrim egy-két kötettel hosszabb, mint lennie kellene. O’Malley az első két részben ellő minden üdítően frissnek ható történet-, karakter-, látvány- és hangulatelemet, és később már nem tud újat mutatni. A képregény elég vicces és dinamikus ahhoz, hogy unalmassá még plusz hat fejezet után sem válna, de az a meglepetés erejével ható energia, ami a sorozat elejét jellemzi, lassan, fokozatosan kopik ki a lapokról, ahogy az újszerű megszokottá válik, és ezen az egyébként szenzációsan felépített, félkötetnyi finálé, és a tartalmilag-formailag-mindenileg gyönyörű befejezés sem sokat változtat.

O’Malley a sztorit mangás stílusú, rajzfilmes beütésű, elnagyolt és karikatúraszerű vonásokkal kelti vizuálisan is életre, karaktereinek pusztán néhány vonalból álló arcán a legegyszerűbb módszerekkel ábrázolja az érzelmeket.  A legtöbb kritikát egyébként pont a rajz miatt kapta a sorozat, de egyrészt ez a képi világ meglepően jól működik a képregényben összemosott többféle szubkultúra (szuperhősös, videójátékos) metszéspontjaként, másrészt O’Malley sokat fejlődött benne az első és a hatodik kötet közt eltelt hat évben. A stílus természetesen ugyanaz, de vonásai idővel kifinomultabbá, határozottabbá váltak, az eleinte szinte teljesen fekete-fehér színvilágot pedig a szürkeárnyalatok egyre gyakoribb, bátrabb és hatásosabb használatával dobta fel, ami pl. a fináléhoz különösen sokat hozzátesz.

Nem minden nap bukkan fel az amerikai mainstreamben valami igazán eredeti, márpedig a Scott Pilgrim mindenképpen az, mi pedig külön örülhetünk neki, hogy a Nyitott Könyvműhelynek hála ilyen hamar eljutott hozzánk az egész széria. Maguk a kiadványok jó minőségűek, a fordítás tökéletesen megőrizte az eredeti könnyed stílusát, a hatodik kötet végén pedig még magyar vendégrajzolók (Gróf Balázs, Lakatos István, Csordás Dániel) is képviseltetik magukat egy-egy rövid Scott Pilgrim komédiával. Tessék szépen bezsákolni az egész sorozatot, és senkit ne tántorítson el a mangás-szuperhősös-videójátékos körítés – messze nem csak ezek célcsoportjainak szól.

Superman/Batman: Abszolút hatalom

A párhuzamos/alternatív valóságok régóta a mainstream amerikai képregényírók kedvenc témái közé tartoznak – nem nehéz megérteni, hogy miért. Egy olyan fiktív világban, mint a Marvelé vagy a DC-é, a szerzőket gúzsba köti a kontinuitás, és a szabályok egész sora – míg egy másik világban/idősíkban, aminek az eseményei nem tartoznak bele ebbe az említett kontinuitásba, azt csinálnak, amit akarnak, az egyedüli korlátokat a fantáziájuk állíthatja eléjük. Létrehozhatnak pl. egy olyan valóságot, amiben Superman és Batman vasmarokkal uralkodik a Föld felett, vagy akár szabadon csaponghatnak tucatnyi különböző világ között – a lényeg, hogy végül valami koherens történet kerekedjen ki az egészből. Jeph Loeb és Carlos Pacheco képregénye ennek a követelménynek nagyjából eleget tesz, pár percnél tovább tartó benyomást mégsem képes tenni az olvasóban.

Az USA-ban 2003-ban indult Superman/Batman sorozatnak itthon 2008-ban jelent meg a második kötete (Supergirl: Egy lány a Kripton bolygóról – az első, The World’s Finest címet viselő könyv piacra dobásától Ed McGuinness sajátos képi világa miatt – érthető okokból – fázott a kiadó), a mostani Képregényfesztiválra kihozott Abszolút hatalom közvetlenül ezt követi. A sztori persze önmagában is érthető, de Loeb összesen 26 részes történetfolyamának akadnak apró, mégis jelentős háttérszálai, amelyek átnyúlnak egyik kötetből a másikba (itt ilyen Darkseid alkujának következménye, aminek gyümölcseit a következő, With a Vengeance című sztoriban olvashatjuk majd – feltéve, hogy megjelenik, merthogy azt is McGuinness rajzolta). Az Abszolút hatalom a sok-sok alternatív világ miatt rengeteg szereplőt mozgat, akiknek nagy részét a magyar olvasó aligha ismeri, de egyrészt többségük csak nagyon rövid időre bukkan fel, másrészt pedig a kötet elején található tájékoztató segít az eligazodásban. 

A képregény gyors sodrású, sőt, kapkodásba hajló vágta a különböző alternatív valóságok közt, sok-sok látványos, de összességében nem kifejezetten ötletes bunyóval, és egy sor filmes utalással (A majmok bolygójától a 13. rendőrőrs ostromáig) megspékelve. A szenzációhajhász sztorihoz három jövőből érkezett gonosztevő szolgáltatja az alapot, akik Superman Földre érkezése után megölik Kentéket, és éppúgy magukhoz veszik a csecsemőt, mint a kis Bruce-t, közvetlenül szülei halála után, hogy aztán a Föld diktátorait neveljék ki belőlük. Persze csak olyan „naiv ember diktátorai” ők: így is nemesek, becsületesek és alapvetően hisznek a jóban, legfeljebb ha dühösek, nem csak pofáncsapnak valakit, hanem egyenesen kitekerik a nyakát. Loeb itt nem mert olyan bátor lenni, mint Grant Morrison a JLA: Earth 2-ban, bár valószínűleg nem is lehetett, elvégre itt nem Superman és Batman egy másik verziójáról van szó, hanem az „igazi” Supermanről és Batmanről, akik egy időanomáliának hála ide-oda hánykódnak az idősíkok között, valahányszor legalább az egyikük otthagyja a fogát.

Loeb Superman/Batman sorozatának fő erénye mindig a két hős közti dinamika volt, különös tekintettel a párhuzamos narrációjukra – ezek azonban egyre kevésbé hatásosak és ötletesek. A legjobbak még az első, itthon meg nem jelent kötetben voltak, az Abszolút Hatalomban viszont már közel sem mutatnak rá olyan frappánsan a különböző gondolkodásmódjukra, hátterükre és világnézetükre, inkább csak puszta történetmesélő funkciójuk van. Ez a visszalépés a kapcsolatuk egész ábrázolására jellemző: Loeb sok-sok érdekes lehetőség mellett megy el a folyamatos akciók érdekében, a hősök egyes helyzetekre, és valóságokra adott reakciói elsikkadnak, viszonyukból szinte teljesen kiveszik az enyhén, bajtársiasan „ellenséges” aspektus, és a központi kérdésként megjelölt „mitől hős a hős” is csak néhány érdektelen frázist kap válaszként. Az író becsületére váljon, hogy még így is majdnem sikerül kihúznia a kalapból egy igazi katarzist a végére, de a „majdnem”-et csak akkor lehetne kihúzni a mondatból, hogyha mindennek időben megágyazott volna az egymást érő, és különösebb tét nélkül unalmassá váló akciók közepette.

Carlos Pacheco rajzai viszont a sorozat eddigi legjobbjai: a panelkezelés, bár mentes a kiugróan kreatív megoldásoktól, képes a javára fordítani a visszafogottságot, és hatásosan vezeti a szemet, a néhány egész-, vagy kétoldalas képet pedig fenntartja az igazán fontos, drámai pillanatoknak. A képek dinamikusak, látványosak, és kicsit oldschoolok, de épp csak annyira, hogy elkerüljék a szuperhősábrázolás tipikus, modern visszásságait. Ugyanez sajnos a színezésről nem mondható el, túl tarka és élénk minden, itt nagy szükség lett volna két lépésre hátrafelé, vagy legalább valamiféle tudatos koncepcióra: egy általános, letisztult színvilágra, vagy egy olyanra, ami látványosan változik attól függően, hogy éppen milyen valóságban vagyunk.

A magyar kiadás a szokásos kis fordítói döccenőktől eltekintve rendben van, és összességében egy kellemes egyszeri olvasmányt kapunk a pénzünkért. De aki egy átlagosan szórakoztató szuperhősképregénynél valami többet vár, az máshol keresgéljen.

 

Az új Transformers-előzetes olyan, mint Shakespeare szerint az élet

"Mese, mit egy bolond beszél, teli
Hangos dagálylyal, – ám értelme nincs!"

Szal erről ennyit.

Halálos iramban: Ötödik sebesség

Amikor tíz évvel ezelőtt kijött a Halálos iramban, az addig tetszhalott állapotban lévő magyar kisipar egyszeriben feltámadt. Elég volt szétnéznünk az utcán, hogy tucatnyi körbeneonozott, irgalmatlan vasalódeszkát csomagtartón cipelő Swifteket, métervastagon fényezett, egykor szebb napokat látott CRX-eket lássunk. Abban az időben a Hajógyári sziget környéke megtelt benzingőzzel, égett gumiszaggal, másnap pedig összetört homasitás dísztárcsák maradványaival. Ha olyasvalaki lennék, mint a már ezerszer elátkozott egykori floridai ügyvéd, Jack Thompson, akkor most azt kellene írnom, hogy Rob Cohen felelős a hazai diszkóbalesetek kilencven százalékáért.

A Halálos iram által felépített világ tangabugyis pin-up girl-jeivel, brutálisan túltuningolt autóival és nem utolsó sorban Vin Diesel atlétájával olyannyira jövedelmező volt, hogy készült hozzá folytatás. Rögtön három. És itt a negyedik. Ugyan a Tokiói hajsza szó szerint a világ másik végére menekült az elődök sikerei elől, a Universal hamar rájött, hogy hiába a legszebb, hatvanezer árnyalatúra fényezett hachiroku (elnézést az angol átírásért), hiába a legendás tokiói autópályák, bizony szükség van az eredeti arcokra. Úgyhogy a már bevált Justin Lin mellé leszerződtették az első rész szereplőit, és elkészült - az első rész címéből egy rag leválasztásával elkészített - Halálos iram. Itt mindenki vett egy nagy levegőt - nagyszerű, újra elővettük, újra bejött, örülünk. Most legyen végre egy kis csend, szereljük le a sportkipufogó-véget, anyáék úgyis gyűlölik.

Hát nem így történt, sőt: itt a folytatás, amelynek leginkább az Ocean's Five lenne megfelelő cím. Hőseink egészen Brazíliáig menekülnek a hatóságok elől, hogy aztán egy utolsó - de tényleg utolsó - balhé után abbahagyják az egész autós-rablós cselekményt. Persze egy pillanatig se gondoljuk, hogy két év múlva nem fog jönni a következő  Még Halálosabb az Iram, vagy Az Iram Mindig Halálos - erről a végefőcím után feltűnő Eva Mendes biztosít minket. A történet megértéséhez sajnos szükség van az előző rész ismeretére - ennek ellenére azoknál a jeleneteknél, amikor éppen nem vezetnek gyorsan, nem néznek ki szexin vagy nem lőnek halomra fegyvereseket a riói favellák között, könnyen az az érzésünk lehet, hogy a Paula és Paulina 323. epizódját látjuk. Szappanoperás a történet nagyon - van itt halál és terhesség, apai emlékek, nagy-nagy családi összetartás - ami nem lenne baj, nem ezért nézte meg nyolcmilliárd ember az eddigi részeket. A probléma ott kezdődik, hogy sajnos a közepére nemhogy leül a történet, hanem szó szerint kerti sütögetésbe kezd. Nyugodtan ki lehetett volna dobni a lelkizéseket, nem ezért nézzük.

Hanem az akció miatt. Új családtaggal gyarapodik a szereplőgárda, mégpedig Dwayne (The Rock) Johnsonnal, aki hatalmas masztodonként dúlja fel Riót a három csibész (Paul Walker, Jordana Brewster és persze Vin Diesel) után. Szuperkülönítményének fellépése hibátlanul összefoglalja az Egyesült Államok külpolitikáját: Bazi Nagy és Félelmetes fegyvereikkel benyomulnak, halomra lőnek mindenkit, majd amikor túlerővel találják szemben magukat, visszavonulnak. Édes dolog látni, amint a Szikla majdnem sír, mikor szembetalálkozik néhány tucat utcai versenyzővel, akik valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva jobban fel vannak fegyverezve, mint a Magyar Honvédség egésze. Azt hiszem Fallúdzsa ostroma nézhetett ki így annak idején.

Persze hamar lesz indok a bosszúra, amelynek célja szegény Joaquim de Almeida lesz - de ő legalább portugál, nem úgy mint Elsa Pataky, akinek a jelenlétét egészen pontosan nem értem, de szimpatikus és jól játszik, úgyhogy nem baj. Igyekeztek mindenki mást is összeszedni az eddigi részekből, Matt Schulze az elsőből, Tyrese Gibson a másodikból, Sung Kang a harmadikból - a többiek meg a legutóbbiból. Igazi, kínosan feszengős osztálytalálkozó-hangulatot varázsolnak a külvárosi elhagyott gyárba, ahol Az olasz meló módjára készülnek a Százmillió Dolláros Rablásra.

Összkép? Az akciójelenetek kellemesek, van benne egy-két szép üldözés á la GTA, nincs erőszakosan, utólag 3D-sítve, igazából szó nem érhetné a ház elejét. Mégis olyan az egész, mint egy turbófeltöltős autó a valóságban: kábé 3-4 ezerig komolyan húz, majd jön a turbólyuk, várunk, türelmetlenül dobolunk az ujjainkkal a kormányon, majd hatezertől újra gyorsul még egy kicsit. Csak addigra már mindenki elment mellettünk.

Fekete eső

„Megérkezni Tokióba, s onnantól már mint film vagy valami különösen kegyetlen videojáték.” – Vágvölgyi így indul várost nézni a „Tokyo Underground”-ban, és valószínűleg Ridley Scott is ezt látta, amikor a Fekete eső stábja megérkezett Oszakába. Nem véletlen, hogy amerikai filmesek nagyon ritkán teszik be a lábukat a szigetországba, és akkor is inkább elbújnak az ambient hangulatú szállodájukban (Lost in Translation). Mert egy japán metropolisz a gaijin-nak legalább annyira idegen, mint az „old blade runner”-nek a 21. századi szmogos-neonfényes Los Angeles, vagy a Nostromo legénységének az LV-426 magányos bazaltoszlopai. Amikor 1989-ben két oldschool amerikai zsaru - Nick Conklin (Michael Douglas) és társa, Charlie Vincent (Andy Garcia) - a gyilkosság miatt Amerikában letartóztatott jakuzával, Sato-val (Yusaku Matsuda) Oszakába repült, az idegenvezető nem lehetett más, mint Ridley Scott.

Persze Sato már a film elején megszökik, a new yorki nyomozók pedig saját módszereikkel indulnak utána a számukra teljesen ismeretlen kultúrában - nyomukban a szabálykövető irodakukacokkal teli japán rendőrség és a katana-val a kézben motorozó jakuzák. Egy Ridley Scott kaliberű filmesnek a Párbajhősök, Alien, Blade Runner mesterhármassal a háta mögött ez a sztori ujjgyakorlat lehetett – ő mégis klasszikust rendezett belőle. A Fekete eső így lett a ’80-as évek – többek között a Scott testvérek által megteremtett - videoklip-esztétikájának legszebb darabja, az évtized végére elhasználttá vált giccses megoldások és a felesleges művészkedés - sajnos éppen a kistestvér Tony Scott késői filmjeiben elszabadult agyonszűrőzés, nézhetetlenné vágás - nélkül.

Oszaka képeibe Ridley Scott első látásra beleszerethetett. A Fekete Esőt emiatt az olyan apró vizuális ötletek, fények, beállítások teszik korlátlan mennyiségben újranézhető mozivá, mint egy hajnali üldözés közben az úttisztító gépen és a biciklivel munkába induló japán munkásokon pár másodpercre elidőző kamera, vagy egy-egy közeli a science fiction-be illő gyárkéményekre. Néhány megoldás még évek múlva is visszaköszön: a füstös-véres vágóhidat Ridley Scott a Hannibal nyitó rajtaütésénél idézi fel, és valószínűleg James Cameron-t is megihlette a rivális japán bandák acélgyári leszámolása, mikor helyszínt keresett a Terminator 2 fináléjához. Golfpályát pedig ennyire fenyegetően-gyönyörűen legközelebb Michael Mann mutat a Bennfentesben.

A stábnak ugyanakkor folyamatos gondjai voltak a japán hatóságokkal és be sem tudták fejezni Japánban a filmet: a szőlőültetvényen zajló saras-motoros végső leszámolást végül Kaliforniában kellett felvenni. Nyilván emiatt Scott Oszaka iránti rajongása is ellentmondásos képeket szül: az Amerikából érkező repülőről még a Blade Runner nyitányához megtévesztően hasonló, lenyűgöző panorámát mutat, de a riasztóan idegen architektúrájú, kihalt és halált ígérő sikátorok már a Nostromo folyosóit juttatják eszünkbe. És a ventillátorok is még mindig ugyanolyan egyhangúan forognak, mint a Blade Runner valamelyik elhagyatott tömbházában - 1989 Oszakája a szókimondó bőrdzsekis new yorki zsarunak épp annyira science fiction, mintha 2019 Los Angelesében járna.

Nick Conklin nyomozónak ezek után nem is lehet más választása, minthogy egy (szárnyas) fejvadász fanatizmusával eredjen a jakuza nyomába, miközben a replikáns Leon Kowalski arroganciájával osztja ki az utána szaglászó belső elhárítás öltönyöseit a Blade Runner Voight-Kampf tesztjére emlékeztető kihallgatási jelenetben. A Fekete eső antagonistája is a rendszeren kívül (pengeélen) létező replikáns: Roy Batty Sato, a mentora (teremtője?) ellen fellázadt jakuza.

A Fekete Eső elsősorban Michael Douglas filmje, aki friss Oscar-díjasként, csúcsformában alakítja ezt az inkább Sylvester Stallone-típusú szerepet. Nick Conklin folyamatosan megszegi az eljárási szabályokat, lefejeli a nagyképű gyanúsítottat és Hans Zimmer életművének egyik legütősebb főtémájára tör-zúz a tetthelyen. A tartásdíjra valót utcai motorversenyeken keresi meg, és amikor meggyújt egy bankjegyet, majdnem annyira cool, mint Chow Yun Fat a „Szebb holnap”-ban. Douglas a figurát pár évvel később San Francisco-ban játssza újra: a nyers modorú Nick Conklin-t még nem engedték volna be Johnny Boz klubjába, de a „másik Nick”, az Elemi Ösztön Nick Curran-ja a bőrkabátot már elegáns öltönyre cserélte - a keze viszony ugyanolyan gyorsan eljár a szemtelenkedő kollégákkal és a flört Sharon Stone-nal is annyira kihívó, mint a Fekete eső megközelíthetetlen „amerikai gésájával” (Kate Capshaw). Mindegy, hogy az ellenfél a működésképtelen igazságszolgáltatás, vagy az ököljogon alapuló japán alvilág – Douglas alakításában mindkét figura ugyanaz a rendszerrel megszállottan szembemenő, kompromisszumképtelen, az igazságához körömszakadtáig ragaszkodó férfi. Nem meglepő, hogy a Fekete eső emblematikus képe lett az emberfelettien hatalmas kamion előtt megtorpanó és fegyvert rántó Michael Douglas. „I know how it is, I know how it will be, when all the rest are gone, I'll be holdin’ on”- énekel a Nick-félékről Gregg Allman a főcímben, miközben a zsaru a brooklyni napfelkeltében motorozik. Még ha a gésák a nyomozás elején ki is nevetik, nincs kétség, hogy a film végén a pszichopata jakuzával a kezében rúgja be az őrszoba ajtaját.

A felszín: tipikus ’80-as évek-beli amerikai akció-krimi, a jól ismert „kultúrák összeütközése” vonalon, ahol a new yorki nyomozók láncdohányosok és ócska papírpohárból hörpölik a kávét, a japán kollégák dilettáns bürokraták, az örömlányok idétlenül vihorásznak, a jakuzák motorjához pedig szériatartozék a kidülledt szem. (A szereposztás titkos favoritja egyébként Ken Takakura, aki hibátlanul hozza a karót nyelt Masahiro nyomozót és a legnagyobb természetességgel csinál bolondot magából például egy karaoke bárban - az Andy Garcia-val közösen előadott duett a film legvidámabb jelenete.)

A mélység: Ridley Scott következetes rendezése, Howard Atherton és az őt váltó Jan de Bont operatőr gyönyörű képi világa, és persze Michael Douglas és Yusaku Matsuda belemenős játéka - Yusaku már halálos betegen játszotta Sato-t, és nem sokkal a forgatás után elhunyt rákban. (Szerepét egyébként az Ágyúgolyó futamban már egyszer japánnak eladott Jackie Chan-nak is felajánlották, de ő visszautasította – elvi kérdés, hogy sosem játszik negatív figurát.)

És a csúcspont: az idős jakuza főnök, Sugai (Tomisaburo Wakayama) monológja a fekete esőről. Katartikus – mint Ripley végszavai a mentőkabinban, vagy Roy Batty utolsó mondatai a zuhogó esőben. Tears in black rain? A Fekete eső óta zsarufilm nem mert ekkorát ütni.
 

GeexKomix 42.

Dark Horse Presents #1

Történet: sokan
Rajz: sokan
Kiadó: Dark Horse Comics

Aki kicsit is konyít az amerikai képregényekhez, az elkerülhetetlenül hallott már egy s mást a Dark Horse kiadó Dark Horse Presents című antológiasorozatáról, ami 1986-ban vette kezdetét, és egészen 2000-ig futott (ezzel máig a leghosszabb széria, ami a fekete ló logóját viselte magán). A mára legendás sorozatban jelentek meg először olyan, később saját képregényt kapott történetek, mint a Concrete, az Aliens vs. Predator vagy a Sin City. És dacára annak, hogy az antológiák látványosan nem teljesítenek jól manapság (a kiadó horrortémájú gyűjteménye, a Creepy sem muzsikál túl fényesen), a Dark Horse úgy döntött, hogy a 25. évforduló alkalmából újraéleszti nagy múltú sorozatát (2007-ben már próbálkozott ezzel, akkor az online, MySpace-en terjesztett második széria három évet élt meg). A formátumon változtattak (a füzet 80 oldalas lett, és immár nem fekete-fehér, hanem teljesen színes), de a lényeg ugyanaz: egy rakás jól és kevésbé ismert író és rajzoló dobja össze, amije van, mindenféle formai és tartalmi megkötések nélkül. Az eredmény, ahogy az sejthető, egy vegyesfelvágott.

A füzetet stílszerűen Paul Chadwick nyitja a Conrete-tal, ami anno az eredeti DHP első részének szenzációja is volt. Ez itt egy egyszerű, ötlettelen kis történet, a karaktert már ismerőknek nem szolgál semmi érdemlegessel és újjal, a szűz olvasóknak pedig nem szolgál semmiféle fogódzkodóval arra nézve, hogy miről és kiről is van szó. A helyzet a későbbiekben sem javul, sőt. Howard Chaykin Marked Man című krimije egy profi rablóról szól, aki hivatását titokban tartja felesége elől: a rajzok rondák, a nyitójelenet struktúrája, dinamikája katasztrofális (amit Chaykin manapság művel, azért civilizáltabb bolygókon börtön jár), a történet unalmas, a karakterek érdektelenek, cliffhanger meg nincs is, a nyolcadik oldalon csak úgy hirtelen kiírják a tubikántinyúdot. Sajnos a legendás rajzoló, Neal Adams ezt követő Bloodja még rosszabb. Nehéz lehet megoldani, hogy egy nyolc oldalas képregény szinte végtelenül repetitívnek tűnjön, de neki sikerül. Lényegében egyetlen karakter pofázik benne nagyon hosszan tökugyanarról, egy olyan leszámolást vezetve fel a címszereplő és egy rakás gengszter közt, ami ezek után senkit nem fog érdekelni. Richard Corben posztapokaliptikus szösszenete, a Murky World is csak az alkotó hőn szeretett, sajátos rajzstílusa miatt érdekes, egyébként döbbenetesen összecsapott és unalmas. Inkább érdekességnek, mint önálló képregénynek megy el az októberre tervezett Star Wars: Crimson Empire III prológusa, és Frank Miller 300 prequeljének, a Xerxesnek egy mindössze négyoldalas előzetese. A mérleg pozitív oldalát két jópofa, egyoldalas strip, egy rövid Harlan Ellison-novella és három nyolcoldalas történet igyekszik lejjebb nyomni. David Chelsea Snow Angele egy bájos, kellemes történet egy kislányról, aki hóangyallá válik, és szülei dörgedelmei ellenére igazságot oszt a környéken (persze csak kicsiben), míg Carle Speed McNeil Findere egy szimpatikusan morbid sztorival szolgál egy hétköznapi állást kereső gengszterről. A nem túl erős mezőnyből a fődíjat Michael T. Gilbert kapja szenzációs ’50-es évekbeli sci-fi/horror paródiájáért, a Mr. Monster vs. Oooak!-ért. Több ötlet van abban a nyolc oldalban, mint az egész képregény maradék 72-jében, de azt túlzás volna állítani, hogy önmagában megéri a füzet 8 dolláros árát. Az új DHP egyelőre nem hogy nem ugrotta át a lécet, de hason is alig tud átkúszni alatta.

Astonishing Spider-Man & Wolverine #5

Történet: Jason Aaron
Rajz: Adam Kubert
Kiadó: Marvel Comics

Évente jó, ha két-három olyan Marvel/DC képregény van, ami képes elemi erővel rácáfolni arra a sokat hangoztatott tézisre, hogy ezekben a szuperhősös bohóckodásokban már nem lehet semmi újat mutatni, hogy minden kiszámítható, sablonos és ugyanolyan. Az utóbbi egy évben az egyik ilyen képregény a S.H.I.E.L.D. volt, ami viszont a sajátos koncepciója és alapvetően nem szuperhősös témája okán külön kezelendő – ez pedig azt jelenti, hogy egyedül marad a másik jelölt, a Jason Aaron-Adam Kubert duó Astonishing Spider-Man & Wolverine című minisorozata. Aaron rögtön az első résszel mélyvízbe vágta az olvasót: fogalmunk sem volt, hogy mi történik, és miért, hőseink először egy bankrablásba keveredtek, majd az ősi múltba, végül egy megváltozott jelenbe – ahol a „végül” pusztán az első rész végét jelenti, mert ezzel még csak ott tartunk. Azóta kiderült, hogy a téren és időn áthágó, mindenféle értelem és kohézió nélküli kalandokért Mojo a felelős, aki gyanútlan hőseinket tette meg intergalaktikus valóságshow-jának rongybabaként rángatott főszereplőivé. Aaron lényegében annyit csinált, hogy talált magának egy ürügyet (Mojo), amit meglobogtatva semmilyen elszállt, agyament ötletre nem lehet teljesen hihetetlen túlzásként tekinteni – és kihozta belőle az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb képregényét. Az Astonishing SM&W egy pofátlanul zabolátlan szellemhullámvasút, ami ráadásul hihetetlenül tömény. Minden oldalra jut legalább egy frenetikus ötlet, minden második panelen ott virít egy geg a háttérben (a hiperaktív médiabuzi-guru Mojo verbális ámokfutása az ötödik rész elején magáért beszél), egymást követik az akciók, záporoznak a poénok, és közben a minden ziccert hibátlanul bevágó Aaron képes épp akkora rendet tartani a káoszban, hogy a szereplők viselkedése és interakciói az őrült körülmények ellenére is maximálisan karakterhűek maradnak. Sőt, a mini egyik fő erénye épp a Rozsomák és Pókember közti dinamika ábrázolása. Azon pedig, hogy Kubert gyönyörű, kifejező rajzokat szállít, senki nem lepődik meg – megkockáztatom, nem sok Amerikában dolgozó képregényes van, aki képes olyan stílusérzékkel lavírozni a komikus és grandiózus szituációk között, mint ő. Lenyúlva a Marvel tipikus reklámszövegét, én mondom nektek: ha csak egy képregényt akartok idén elolvasni a kiadótól, akkor ez legyen az.

Fear Itself #1

Történet: Matt Fraction
Rajz: Stuart Immonen
Kiadó: Marvel Comics

Csinn-bumm, égzengés-földindulás. Itt a Marvel legújabb nagyszabású, a teljes univerzumra kiterjedő crossovere. Már megint? – mondhatnánk, de ha egy pillanatra belegondolunk, rá kell jönnünk, hogy a 2008-as Secret Invasion óta nem csinált a cég ekkora hóbelevancot (a Siege ugyebár csak az Avengers-füzeteket érintette). Az efféle cirkuszokkal szemben sokan – okkal – szkeptikusak, lássunk hát néhány aprócska tényt, ami talán segít elhelyezni a Fear Itselfet a koordinátarendszerben. 1. Nem Brian Michael Bendis írja, hanem Matt Fraction. 2. Reagálni kíván az aktuális gazdasági válság okozta félelmekre és bizonytalanságra. 3. Pusztán egy történetet akar elmesélni, nem pedig eljuttatni valahogy a Marvel világát A pontból B-be (mint minden crossover az elmút bő 10 évből). Ezekből mindenki levonhatja a neki logikusnak tetsző következtetéseket, én a magam részéről egyelőre kivárok. Mert ez az első rész még csak egy olyan Nagy Semmi. Kezdve azzal, hogy olyan érzést kelt, mintha pusztán egy prológus lenne, ami viccesen veszi ki magát, tekintve, hogy a mininek amúgy van már egy tényleges prológusa (Fear Itself: Book of the Skull), és tekintve, hogy a képregény kétszer hosszabb a normálisnál. A sztori elvileg (fontos szó) azért lesz több az összes egyéb „felbukkan egy baromi erős gaztevő, akinek foltosra veréséhez minden hősre szükség van” crossovernél, mert ez a gonosz az asgardi félelemisten (akiről persze a Marvel elmúlt 50 éve alatt egyetlen szó sem esett), és ellenségeit saját félelmeivel szembesíti majd (legalábbis erre épült a reklámkampány). Oké. Mondjuk, hogy van benne potenciál, viszont a való világ eseményeivel vont párhuzam csúnyán erőltetettnek tűnik. A képregény elején Steve Rogers és Sharon Carter egy utcai tüntetést próbálnak kordában tartani – ami persze azért tör ki, mert az emberek egyre elégedetlenebbek és elkeseredettebbek a gazdasági helyzet miatt. Mindez azonban az első rész alapján egy közjáték, aminek semmi köze a sztori gerincéhez. Mintha csak a Marvelnél ukázba adták volna Fractionnek, hogy valahogy kösse a cselekményt a válsághoz, hogy az egész csinnadrattára rá lehessen húzni az aktualitás gúnyáját, ő meg írt egy jelenetet erre a célra, amiből láthatóan alig várta, hogy továbbléphessen. A képregény további részeiben: Odin kiabál a Figyelővel, összeveri a fiát, Thort, majd elvezeti az isteneket a Földről, hogy felkészüljenek a közelgő csatára. Van az egésznek egy „valami nagy baj közeleg” érzete, azt el kell ismerni, de közben hiányzik a dinamizmus és a monumentalitás, és egyetlen szereplőhöz sem kerülünk közel egyetlen pillanatra sem. Korrektül megírt, de lélektelen. Stuart Immonen rajzai persze nagyszerűek (ő az egyik legjobb szuperhősrajzoló ma Amerikában), de ennél egy kicsit többet kell nyújtania a Fear Itselfnek, ha még bő fél éven át le akar kötni minket.

Kick-Ass 2 #2

Történet: Mark Millar
Rajz: John Romita Jr.
Kiadó: Icon Comics

„Warning! This book contains greatness”. Áll a borítón. Ehh… mit lehet erre mondani? „No, it doesn’t.” Pedig az előző részekre ez a felirat még igaz lett volna. De úgy látszik, egy frenetikus első mini, és a második sorozat egy méltó folytatásként értékelhető első része után a Kick-Ass kezd kifulladni. Kár lenne érte, mert tényleg fasza kis képregény, gonosz, vicces, cinikus és persze nem tisztel sem Istent sem embert – szóval abszolút a legjobb fekete komédiák közt a helye. Ráadásul az egyetlen olyan comic, amit Millar jelenleg, mint pozitívumot tud felmutatni az olyan emberiségellenes bűneivel szemben, mint a Nemesis. Szóval mi a gond? Hogy ez a második rész nem lett sem gonosz, sem vicces, sem cinikus. Nem lett fasza sem. A felütés gyilkos iróniája még hatásos (ráadásul szokatlanul kifinomult a szerzőhöz képest), de utána a szereplők mind csak ülnek, és beszélgetnek arról, hogy kicsodák ők, és mit kellene tenniük. Ráadásul Millar újrahasznosítja az első sorozatban Big Daddyvel kapcsolatban már elsütött poénját (avagy a tragikus múltú szuperhős). Nagyobb baj, hogy úgy tűnik, mintha az író lassan elmozdulna a szuperhőslét coolságának ábrázolása felé, holott eddig az egész sorozatnak az volt a lényege, hogy a lehető legszemetebb módon gúnyt űzzön a köpenyesekből. Most, ahogy Kick-Ass és újdonsült társai (immár egy egész szuperhőscsapat állt össze) rajtaütnek egy bűnbarlangon, csak a tökösség és keménység érződik, a „nézd, milyen gáz, ahogy az a félholtra vert kispöcs hőst játszik a pizsamájában”-tól eljutottunk a „nézd, milyen cool, ahogy ezek a tökös srácok kékre-zöldre verik a gazembereket”-ig. Persze majdnem biztos vagyok benne, hogy Millarnak van még valaki trükk, valami pofátlan fordulat a tarsolyában, és azután visszatekintve, lehet, hogy ez a rész is másképp fest majd, de egyelőre ez önmaga megerőszakolásának tűnik. És ami megbocsáthatatlan az eddigi számok után, hogy nincs benne egyetlen valamirevaló poén sem. Romita természetesen hozza a formáját, ezt a képregényt pont az ő stílusára szabták, kár, hogy a forgatókönyv ezúttal nem ér fel hozzá. Reméljük, hogy ez csak egy egyszeri bökkenő az eddig egyébként makulátlan úton.

Northlanders #39

Történet: Brian Wood
Rajz: Simon Gane
Kiadó: Vertigo Comics

Hónapokkal a rosszemlékű Metal után Brian Wood visszatalálni látszik sorozatának gyökereihez. A kétrészes The Girl in the Ice egy remekbeszabott dráma volt, rideg, nyers és kegyetlen, amilyennek ezt a sorozatot szeretjük – a most véget ért, három felvonásos The Siege of Paris pedig, ahogy a címe is sugallja, a Northlanders konkrét történelmi eseményeket felhasználó, grandiózus sztorijai közé tartozik. A címbeli ostrom 885 őszén kezdődött, és bő 10 hónapig tartott – a Sigfred vezette dánok és vikingek serege, ha lehet hinni a(z egyébként vitatott) történelmi feljegyzéseknek, jó 30 000 embert számlált, ami ellen egy nagyjából 200 fős francia csapat védte az akkor még egyetlen szigetet elfoglalt Párizst, annak masszív, bevehetetlen tornyaiból. Kövér Károly, a franciák királya végül megvásárolta a békét Sigfredtől. A falak állva maradtak, a dánok kincstára meghízott, mindenki jól járt – kivéve az a néhány ezer katona, aki a semmiért halt meg Párizs tornyai alatt. Woodot természetesen ez utóbbi szempont érdekelte. A történet főhőse a dán kapitány, Mads, aki 14 éves kora óta harcol, vérben, sárban és dicsőségben. Ez az élete, egy született harcos ő, akinek esze ágában sincs majd vénül, meleg ágyban meghalni, és aki magasról szarik mindenféle politikára. Wood főhősének egyszerű, lényegre törő narrációjával túlzás, ítélkezés, giccs és manír nélkül enged betekintést egy katona életébe, aki nem egy szép házra, szerető feleségre, és aranyos kis lurkókra vágyik, hanem törő csontok hangjára, fröcsögő vér látványára, és a győztes csata utáni jól megérdemelt fosztogatásra – mert ez is csak egy épp oly legitim életforma, mint az az előbb említett másik. Az első két rész alig valamiben különbözik egy átlagos Northlanders tipikus csataábrázolásától: kőkemény, a virtusnak élő férfiak harcolnak a nyílzápor közepette, vér és hullák mindenütt. Csak az utolsó számra válik világossá, hogy hová is akar Wood kilyukadni. A harcosra, akinek a lába alól kihúzzák a szőnyeget, vagyis a harcot magát. Mads, aki fél karját odaadta a csata megnyeréséért, nem örül a békének, elherdáltnak érzi a sok ezer katona életét, és bár látszólag hagyja magát lekenyerezni egy mutatós ingatlannal, tudjuk, hogy nem erre vágyik. Az egyetlen komoly probléma a The Siege of Parisszal, hogy Wood kicsit későn kezdi kibontani benne a lényeget. Ugyan bármikor elvagyunk véres, kaotikus csaták hosszú oldalaival, de amiről a sztori igazán szólni akar, ami megkülönbözteti a hasonszőrű történetektől, így szinte csak egy érdekes utógondolat marad, ami nem kerül kellő kibontásra. Hogy Wood ennek ellenére is sikerrel jár, az annak köszönhető, hogy szép rutinja van már a korszak háborúskodásainak nyers ábrázolásában – és annak, hogy Simon Gane brutális, dinamikus képei olyan arcokkal vannak tele, amiket mintha vikingek faragtak volna kőből, baltával. De ha már képi világ, a kalapemelés Dave McCaig színezőt illeti meg leginkább: pusztán azzal, hogy a normális esetben kékes látképet (ég, folyó) rendre vérvörösre festi, félelmetesen pokoli hangulatot teremt, ami csak erőteljesebbé teszi Wood azon mondandóját, hogy sokak számára ez egyáltalán nem pokol, hanem a maguk választotta élet.

 

Thor

Az, hogy a Shakespeare-specialista Kenneth Branagh kezei alatt a Thor egy szuperhősköntösbe öltöztetett királydrámává vált, nem meglepő, az, hogy hosszú évek után végre megemberelte magát, és az V. Henrik óta a legjobb rendezését szállította, már inkább. Mert ugyan igaz, hogy immár a skandináv mondakör is áldozatul esett a mindent demisztifikáló hollywoodi trendeknek, és hogy a mennydörgés istenének, illetve így most már csak „fiának” története feláldozza a pontos jellemfejlődést a tempó oltárán, mindezt legalább stílusosan, dögösen, szemet gyönyörködtetően teszi. A Thor a nyár első meglepetése, az álomgyár első idei monstre produkciója, amiért tényleg érdemes moziba menni, egyben az utóbbi évek legjobb szuperhősfilmje, leszámítva Nolan Batmanjeit.

Először a már említett keserű pirula: Branagh filmjében Thor, Odin és a többiek nem istenek, pusztán egy másik dimenzió, egy másik világ lakói (ezért lehet fekete Heimdall és ezért lehet Hogun „ázsiai”). Miután annak idején a Trójából is teljesen kipucolták a misztikumot, és az Artúr királyból is száműzték a mágia minden csíráját, ez már aligha meglepő, más kérdés, hogy mi szükség volt rá. Ennyire nem venné be az amerikai (és többnyire keresztény) átlagnézők gyomra a pogány istenségek koncepcióját? (Az isten szót a forgatókönyv egyébként úgy kerüli, mint a pestist*, sőt, Stellan Skarsgard karaktere többször is legyerekmesézi az egész skandináv mitológiát, úgy ahogy van.) De legalább így ironikus módon kéz a kézben háborodhatnak fel az irodalmárok és a Marvel-zombik, ilyesmire pedig még úgysem volt példa az emberiség történelmében.

Odin, Asgard legfőbb istene uralkodója, két fia, Loki és Thor közül utóbbit választja utódjául, ám arroganciájával és gőgösségével a trónörökös megszegi a népe és a jégóriások közti törékeny békét, a háborús káosz szélére sodorva hazáját. Apjának nincs más választása, minthogy száműzze őt: erejétől megfosztva küldi a Földre, a halandók közé, ahol egy mutatós (naná) tudóscsaj és kis csapata veszi gondjaiba. Thornak vissza kell szereznie hatalmát, hogy megakadályozza trónra törő testvérének terveit, amik mindkét világot veszélyeztetik.

A történet egyszerű és végig kiszámítható, de paradox módon éppen ebben rejlik az ereje: Branagh és írói olyan ősi, örökzöld toposzokkal dolgoznak (a testvérviszálytól az irigy, szeretetre éhes fiúig), amik egy nem mitológiai témájú filmben csúnyán csikorognának, itt viszont nem csak elemükben vannak, de pontosan arra az „életnagyságnál nagyobb” szintre emelik a Thort, ahol annak lennie kell. Kivételesen az akciók sem öncélú, megalomán erőfitogtatások, hanem fontos, a cselekményt előrelendítő dramaturgiai elemek – nem mellesleg pedig látványosak, dinamikusak, tökösek, és bár túl sok nincs belőlük, ami van, az átkozottul hatásos. Amikor az első 20 percben a főhős a pörölye segítségével keresztülrepült egy gigantikus óriásszörny fején, megnyugodtam, mosolyogva hátradőltem, és konstatáltam magamban, hogy igen, jó helyen vagyok.

Tekintetbe véve a lendületes harcjeleneteket, az asgardi intrikákat, a családi drámát, a kötelező, de szerencsére jópofa és nem erőltetett humort, nem csoda, hogy a jellemfejlődésre nem maradt elég idő – normál esetben ezt elintézhetnénk egy legyintéssel, mondván, hogy egy ilyen film nem erről szó. Csakhogy a Thor nem kis részt pontosan erről szól: megváltástörténet egy dölyfös, arrogáns harcosról, aki belátja hibáit, és jobb istenné emberré (vagy mivé…) válik. Ez a folyamat itt igencsak elnagyolt, de cserébe legalább Loki motivációi túlmutatnak a "gonosz vagyok, ezért gonoszságokat kell cselekednem" szinten, és egyébként is, a forgatókönyvnek ezért a hiányosságáért végül a színészgárda egész szépen kárpótol. Nagy, szájtátásra késztető alakításra ugyan senkinek nincs lehetősége, még az Odinként pózoló Anthony Hopkinsnak sem, a főhős emberi oldalát kigyúró Natalie Portmannek meg még úgysem, de mindenki szimpatikus a szerepében, Chris Hemsworth-szel az élen, aki szerencsére jóval több, mint egy izmos szépfiú. Természetesnek hat, az alkalmankénti komikus pillanatok épp olyan jól állnak neki, mint a jégóriások arrogáns vigyor következtében való felaprításai, és legkésőbb a Skarsgarddal való piálása során mindenki a szívébe zárja a karakterét. A fanok pedig örülhetnek a most már megszokott cameóknak is, Jeremy Rennerétől Stan Lee-én át Samuel L. Jacksonéig.

A Thorból könnyen Hollywood egy újabb ostoba, giccses és gagyi pénznyelője válhatott volna (az előzetesek inkább ezt sugallták), de Branagh a színházvilágból hozott pompás eleganciával egy grandiózus, gyönyörű kiállítású, szépen, trendi hatásvadászatok nélkül elmondott mesévé dagasztotta – és egy újabb izgalmas lépcsőfokká Joss Whedon jövőre érkező Avengers-mozijához. ’Tis done!

* Legalábbis a szinkron alapján.

Thor: Ages of Thunder

Thor a Marvel Univerzum egyik legnemesebb, legtisztább, legerkölcsösebb szuperhőse – sőt, Istene. De nem volt ez mindig így. Matt Fraction sok-sok Ragnarökkel korábbra, a történelem előtti időkbe, a csodák, szörnyűségek és mítoszok földjére vezet minket, hogy tanúi legyünk a mennydörgés istene arroganciájának, dölyfösségének, a panteon, és apja elleni lázadásának, a kilenc világot megrengető, és vérbe fojtó ámokfutásának, és végül – szükségszerűen – bukásának. Felejtsétek el Thort, a sziklaszilárd moralitású héroszt, és üdvözöljétek Thort, a magába forduló, óriásokat irtó, dühöngő Istent.

Fraction úgy fogalmazott, hogy történetében Thor „egy nagy rohadék”. A háromrészes sorozat (Ages of Thunder, Reign of Blood, Man of War, a gyűjteményes kötet pedig az első felvonás címét viseli) 2008-ban jelent meg, amikor a mainstream univerzumban J. M. Straczynski írta a karaktert egy szövevényes, intelligens, sötét fantasy keretei közt. Történetileg Fraction művének ehhez semmi köze, tematikailag viszont annál inkább. Ahogy Straczynski, ő is az isten, és nem a szuperhős Thorra koncentrál, és azzal, hogy a régmúlt időkbe helyezi a sztorit, ráadásul teljesen elvágja azt az ismert Marvel Univerzumtól. Az Ages of Thunder esetében lényegtelen, hogy Thor a kiadó égisze alatt egy köpenyes hős. Akit itt láthatunk, az sokkal inkább a mitológiai Thor, és ennek megfelelő a képregény stílusa és hangulata is.

Az Ages of Thunder hat normál hosszúságú történetet mesél el, amiknek mind van elejük, közepük és végük, és néha csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz, mégis együtt, egyben tesznek ki egy monumentális fantasy eposzt, amiben feltárul előttünk a ciklusokban ismétlődő norvég mitológia lenyűgözően komor és gyönyörű tablója. Az első sztorik katalizátora a mindig ármánykodó Loki, aki gyáva és alattomos tetteivel újra és újra bajt hoz saját és társai otthonára, Asgardra – a problémákat, legyenek azok dühöngő jégóriások, vagy a világot elöntő vérzivatarok, rendre a háttérből egyetlen szóval („Aye”) és masszív arroganciával előlépő Thor oldja meg, villámcsiholó pörölyének lendítéseivel. De a konfliktusokból apja, Odin számára nyilvánvalóvá válik, hogy fia érzéketlenné, embertelenné vált, ráadásul dacolni merészel vele, és így rászorul némi fegyelmezésre. Csakhogy a mennydörgés istenét nem lehet szimplán elfenekelni, mint holmi pubertás halandót. Apa és fia összecsapásába mind a kilenc világ beleremeg.

A kézenfekvő kérdés, hogy miért kellene, hogy bárkit érdekeljen az istenségek egymás elleni csatározása – hiszen az emberi történetek azok, amik megmozgatnak minket, azokba tudjuk beleélni magunkat, nem pedig holmi absztrakt dolgokat megtestesítő mitikus lények gőg és arrogancia fűtötte acsarkodásaiba. És a kézenfekvő válasz az, hogy a Thor világának istenei nagyon is emberiek, akárcsak az ősi mitológiák szélsőséges tulajdonságokkal felruházott mindenhatói. A konfliktusok éppen emberi vonásaikból származnak: ostobák, büszkék, hirtelen haragúak, gyarlók, kicsinyesek, erőszakosak és képtelenek bármiféle változásra, fejlődésre, minek következtében ugyanazokat a hibákat követik el újra és újra, és Ragnarökről Ragnarökre.

Merthogy mindegyik sztori a norvég mitológia más-más ciklusában játszódik, így emelve ki a világ, és benne minden, folytonos ismétlődését, már-már tragikomikus vonásokat kölcsönözve az eposznak – hiába hatalmasok az istenek, ők is csak egy náluk felsőbb, rejtett univerzumrendező erő viharaiban hánykolódnak. A „tápláléklánc” alján pedig ott az ember, aki rettegve és döbbenten áll a Földet elöntő (szó szerinti) véresőt és a feltámadó holtakat látva, nem is sejtvén, hogy mindez egy dacos istennő átkának az eredménye, amit mindössze azért szabadít a világra, mert megfosztották őt egy csillogó nyaklánctól. A globális kultúra által felszívott, évezredes mítoszokkal való párhuzam azért is helytálló, mert az Ages of Thunder a maga ízes, archaikus nyelvezetével, világmagyarázó narratívájával és erkölcsi útmutatásával egy ősi, szájról-szájra járó időtlen mese benyomását kelti, ami az emberi tulajdonságok, konfliktusok és tanulságok isteni léptékű ábrázolásával példázatként is megállja a helyét.

A hat sztorit felváltva rajzolta Patrick Zircher, Khari Evans és Clay Mann, akik lenyűgözően grandiózus, gyönyörűen sötét látványvilágot teremtetettek, méltót Fraction forgatókönyvéhez. Rengeteg a kétoldalas, szélesvásznú filmélményt idéző kompozíció, mely roppant dinamizmussal és szemkápráztató részletességgel ábrázolja a küzdelmek gyakran véres brutalitását. Ugyan a három rajzoló stílusa nem mindig passzol össze, a képregény epizodikus szerkezete megengedi ezt a mérsékelt eklektikát – a fő, hogy a csatajelenetek, köszönhetően Fraction nagy szavakkal, mesébe illő hasonlatokkal, epikus gondolatokkal sűrített narrációjának is, minden esetben szinte agyzsibbasztóan monumentálisak.  A képet például, amin Thor véresőben ázva folytat kegyetlen harcot egy sereg csontvázzal, egy múzeumban kellene őrizni. Vagy inkább minden képregényrajongó falán. 

Stake Land - előzetes

Már megint egy vámpíros mozi? Igen, de ezúttal nem hófehérre sminkelt depressziós tinik enyelegnek egymással, hanem élet-halál harc folyik, ahogy ezt el is várnánk egy hasonló mozitól. Jim Mickle az előzetes alapján Az út-féle poszt-apokaliptikus filmek világát próbálta ötvözni az akcióhorrorokéval, a kritikák szerint sikeresen. (A filmet már a tavalyi torontói filmfesztiválon bemutatták.) A Stake Land története némileg a Zombielandre hajaz, csak humor nélkül: egy fiatal srác (Connor Paolo) betársul a Mister művésznéven gyilkoló vámpírvadászhoz (Nick Damici), és közösen próbálnak eljutni északra, az Új Édenbe.   

Robotpárbaj-trailer

Tsui Hark (zseni) maga a megtestesült ambíció. Karrierjének első felében jobbára olyan ötleteit vitte filmre, amelyek nemhogy a költségvetésekkel szűkösen bánó hongkongi filmiparnak, de esetleg magának Hollywoodnak is túlságosan nagyléptékűek számítottak volna. Egyik ilyen agymenése a nagyszerű Roboforce (nálunk Robotpárbaj címmel forgalmazták, külföldön I love Maria elnevezéssel is előfordul), amely az Ázsia szerte rendkívül népszerű óriásrobotos rajzfilmek, képregények, stb. élőszereplős-filmes mutációja.

Precision

Andrew James Sykes szuperalacsony-költségvetésű scifi rövidfilmje, amelyben egy időutazó titkosügynök többek közt a magyar forradalmat is meglátogatja.

PRECISION from Andrew James Sykes on Vimeo.

A mestergyilkos

Láttak már olyan filmet, amiben Jack Nicholson nem mosolyog? Vagy olyat, amiben Megan Fox nem jó nő? Forgatott-e bárki is olyan jelenetet, amelyben Arnold Schwarzenegger Proustot olvas fel féllábú eritreai kisgyerekeknek? Ugye hogy nem. Ha rá van írva a plakátra, hogy Jason Statham, nem gondolja senki, hogy éppen egy Tarr Béla filmet fog látni. Nyilván lesznek autósüldözések, nagy robbanások, véres csonkolások és izzadó cicik. Ha a Kedves Olvasónak ennyi elég, akkor itt be is fejezheti az olvasást: irány a mozi.

Továbbra is a bérgyilkosok élete a legérdekesebb dolog a Földön. Mintha nem készült volna róluk már eddig is vagy féltucat film. Vagy néhány száz regény. Ha körülnézünk, mindenki megtalálhatja a maga ízlésének megfelelő bérgyilkos-történetet: a Jim Jarmusch (Az irányítás határai) és John Woo (A bérgyilkos) által határol területen belül és kívül mindenki megtalálhatja a szívének kedves variánst. A mestergyilkos az 1972-es Mestergyilkos remake-je, amiben Charles Bronson játszotta Arthur Bishop-ot, a csendes és profi - ki nem találják - bérgyilkost. A történet szerint főnöke elárulja Bishopot, aki bosszút áll. Ne nézzenek ilyen meglepetten, minden bérgyilkosos filmnek ez a története.

Az előző két bekezdés azt hiszem elég jól megmutatja, hogy problémáim vannak ennek a kritikának a megírásával. Jason Statham jól játszik, Ben Foster úgy néz ki, mint egy bostoni kocsmatöltelék, Donald Sutherlandet megint kinyírják a tizedik percben. Hiányérzetem van. Gyorsan belekerülünk az események sűrűjébe - hogy aztán ugyanolyan gyorsan ki is jöjjünk onnan, percekig bámulva, amint a bérgyilkos feltesz egy klasszikus zenei lemezt a rendkívül hájend Bang&Olufsen lemezjátszóra. Megint egy remek akciószekvencia - aztán hallgathatunk louisianai közhelyeket az életről. Nem tudom, hogy Richard Wenk (A Forgatókönyvíró, Aki Megírta Richard Donner Utolsó Filmjét) vagy a rendező akart-e többet egy sima bérgyilkosos-jasonstathames akciófilmnél, de a Tomb Raider után tévére ítélt Simon Westnek most nem sikerült eltalálnia a ritmust.

Mert ha - teszem azt - csak egy sima bérgyilkos-bérgyilkos-nagyfőnök szentháromságban született akciófilm lenne, el tudnám intézni azzal, hogy "jó-jó, de inkább előveszem John Woo hongkong-i munkáit, ha maradandóra vágyom". Azonban A mestergyilkos három-négy jelenetenként belekezd valami nagyívűbe - hogy aztán félúton rájöjjön, hogy ő "csak" egy akciófilm, úgyhogy folytatja valami mással. A "finom utalásnak" szánt apróságok elnagyoltak, mint egy T-72-esen a hegesztési varratok. Az óvatos "figyelj, ezek is emberek, jóóó?" módra beletuszkolt életképekkel és karaktermélyítésre szánt közhelyes marhaságokkal csak vesztegetik az időnket. Pont annyira, hogy kizökkenjünk, és magunk elé meredve azon kezdjünk gondolkodni, vajon elzártuk-e a gázt otthon. Sajnos a filmet semmi sem tudja megmenteni a totális happy endtől - amely legalább annyira kiábrándító, mintha Josselin Beaumont elsétált volna A profi utolsó jelenetében. Talán majd a következő film, amire az lesz írva, hogy "Jason Statham". 

Ritka, 1984-es interjú John Carpenterrel

A Csillagember (Starman) bemutatójának kapcsán készítette a kanadai állami tv ezt a két részes interjút az akkor karrierje csúcsán álló John Carpenterrel. Összes addigi filmje szóba kerül, valamint azokról az alkotókról és műfajokról is beszélnek, akik és amelyek Carpenterre hatást tettek. A riporter felkészült a témából, ritkaság az ilyesmi manapság.

Őrült küldetés

Eric Tsang klasszikusára sokan emlékezhetnek a mai harmincas-negyvenes korosztályból, az Őrült küldetés ugyanis azon hongkongi filmek közé tartozott, amelyek eljutottak hozzánk is a nyolcvanas években, először német szinkronnal súlyosbított hangalámondásos verzióban, majd hagyományos videoforgalmazásban. Nem csak nálunk, de szinte mindenhol nagy sikerrel futott, így ’83 és ’89 között készült is belőle négy folytatás. Akinek akkoriban volt szerencséje a szériához, nyilván jóleső nosztalgiával nézi újra, és nem különösebben érdekli, hogy jól öregedett-e avagy sem. Ami engem illet, anno nem láttam egy részt sem, így most viszonylag elfogulatlanul ejtenék pár bekezdést az első filmről, a Black Mirror által kiadott DVD kapcsán.

Az Őrült küldetés: blődli. Humora infantilis, színészei ripacskodnak, története zavaros és széteső. És mégis szórakoztató. Nem a felsoroltak ellenére, hanem éppen ezért. Aki persze ismeri Jackie Chan korai munkásságát, vagy a nyolcvanas-kilencvenes években készült hongkongi vígjátékok legjavát, az pontosan tudja, miről van szó. Az Őrült küldetés legfeljebb annyiban más, amennyiben az elsők közt mixelte össze a műfajparódiát a helyzetkomikummal és az akciófilmes elemekkel. Tsangék gyakorlatilag válogatás nélkül merítettek minden népszerű szériából, kezdve a James Bondtól a Mission Impossible-ön át a tévés krimisorozatokig. Már a történet alapja is lenyúlás: egy ’74-es brit komédiát (Ooh... You Are Awful; amerikai változatban: Get Charlie Tully) dolgoztak át, anélkül, hogy ezt bárhol feltűntették volna. Jelentős különbség viszont, hogy míg az angol eredetiben az elrejtett pénzük után futkosó szélhámosok a főszereplők, addig az Őrült küldetésben a King Kong művésznévre hallgató mestertolvaj mellett két nyomozó is előtérbe kerül, és krimikomédia helyett sajátos buddy movie lesz a filmből.

A történetre nem érdemes túl sok karaktert vesztegetni, úgyis csak ürügyként szolgál. Adott a már említett King Kong, aki elrabol néhány értékes gyémántot, pechére pont a maffiától, akik rá is küldenek egy Fehér Kesztyű névre hallgató bérgyilkost. A rendőrfőnök Nancy Ho felügyelőt állítja az ügyre, akihez csatlakozik az amerikai Kodojak nyomozó. Miután begyűjtik King Kongot, közösen próbálják Fehér Kesztyűt és bandáját is elkapni.

Leírva mindez nem tűnik akkora hülyeségnek, a gyakorlatban viszont, ahogy haladunk előre a filmben, úgy kerül egyre inkább zárójelbe a krimiszál, és helyette az egymással állandóan civakodó három főszereplő magánszámát élvezhetjük. A Jackie Chanre emlékeztető King Kongot Sam Hui alakítja, aki akkoriban népszerű popsztár volt (énekesi népszerűséget színészkarrierré konvertálni ezek szerint nem mai divat), a vadóc rendőrnőt az akciósztárnak és komikának is kiváló Sylvia Chang,  a Louis de Funes-t idéző balfék Kodojakot pedig a zseniális Karl Maka, aki megérdemelten nyerte el a HKFA Legjobb Színész díját ’83-ban.

A KIADVÁNY
A borító szerint 16:9-es képarányban szemlélhetjük meg a filmet, de szerencsére tévedett a szerkesztő: az eredeti 2:35:1-es formátum van a lemezen. A kínai hangsáv messze van a tökéletestől, de vállalható, az eredeti magyar szinkron viszont pont úgy szól (tompán és halkan), mint a rojtosra nézett VHS-ek. A kiadónak, felteszem, nem volt pénze / lehetősége új szinkront készíteni, de a régit azért megpróbálhatták volna feltuningolni, mert a végeredmény így a fájlmegosztókon keringő barkács DVD-t idézi, még ha a retrohangulat garantált is.

AZ EXTRÁK
Egy olyan film esetében, amellyel a hazai nézők jelentős része először szemcsés VHS kazettán találkozott, a szélesvászon bőven megteszi extrának. Ha nem vagyunk ilyen jóindulatúak, akkor sincs értelme reklamálni a bónusz matériákat, abból ugyanis még az Anchor Bay 4 lemezes kiadására sem jutott.

ÖSSZEGZÉS
Nagyon szigorúan, mai szemmel nézve 3 és fél csillagnál semmiképpen sem érdemel többet a film, a poénok minősége messze nem olyan egyenletes, mint a műfaj legjobbjaiban, még ha az old school akciójelenetek és a színészek jutalomjátéka némileg kárpótol is ezért. Más kérdés, hogy aki Bud Spencer és Terence Hill munkásságán vagy Louis De Funes filmjein nőtt fel (mint jómagam), az jobban szórakozik az efféle agyzsibbasztó blődliken, mint amennyire bemeri vallani.
 
Kiadó: Black Mirror
Kép: 2:35:1
Hang: kínai surround, magyar surround
Felirat: magyar

és fél

13 Assassins - előzetes

Közeledik Miike tavalyi szamurájeposzának amerikai premierje, így a filmnek megágyazandó az ottani forgalmazó elállt ezzel az akciódús trailerrel. Jómagam is tűkön ülve várom a filmet, amelyről szinte csak felsőfokú jelzőkkel teletűzdelt kritikákat lehet olvasni.

Álomháború

Vannak alkalmak, amikor a kritikusnak le kell küzdenie egy zsigeri késztetést. Azt, hogy a cikkében ne foglalkozzon struktúrával és érvekkel, hanem csak írja le egymás után az összes létező trágár szót, amit ismer, és a végén ajánlja az egészet jó szívvel a film rendezőjének. A baj az, hogy ha így tennék, a kritika ugyanazt a színvonalat képviselné, amit az Álomháború, és azt a színvonalat magára valamit is adó ember nem vállalja fel – ami persze elmond egy s mást az író-rendezőről, Zack Snyderről.

Adott öt szép, és többnyire lengén öltözött, fiatal lány (Emily Browning, Jena Malone, Jamie Chung, Abbie Cornish, Vanessa Hudgens), akik puszta kézzel, karddal, gépfegyverekkel és repülőgépekkel óriásszamurájok, sárkányok, steampunk zombinácik és robotok ellen harcolnak, hogy kivívják szabadságukat. Mindez persze csak egy frissen megözvegyült, nyerészkedő mostohaapa által elmegyógyintézetbe paterolt, és éppen lobotómián áteső lány képzeletében játszódik le, de tegye fel a kezét az az egészséges férfieember, aki kicsit sem izgult rá az iménti röpke sztori summázásra – elvégre ez a film eye candy láthatóan azért készült, hogy egy fáradt, laza estén kielégítse kellemesen alantas igényeinket. Nincs kéz a magasban, ugye? Nos, van egy rossz hírem: Snyder kibaszott mindnyájatokkal.

A sztori nyilvánvalóan egy blöff, olyannyira, hogy a szót idézőjelbe kellene tenni. Már az a koncepció, hogy az egész film csupán álom (vö: halálközeli élmény/képzelet szüleménye/párhuzamos világok végtelenje…), egy buta és roppant olcsó ürügy arra, hogy az író letéphesse magáról a logika, a racionalitás és a valóság szabályainak minden láncát, és szó szerint azt csináljon, amit akar. De legyen, menjünk bele a játékba, elvégre éppen Snyder miatt volt némi bizodalmam a filmben. Nem azért, mert az eddigi pályaíve oly makulátlan (hajjaj, attól messze van), hanem mert úgy tűnt, ez az ő asztala: neki esztelen, mindenféle cool, és akár inkonzisztens ötletektől roskadozó vizuális orgia áll(hatna) jól, nem egy olyan rétegzett, komplikált mű, mint a Watchmen, amit nyomorult flótás csak félreérteni és butítani tud. De hiába.

Az Álomháború az otromba, zajos, zagyva, lelketlen, visszataszító Hollwood-szörnyetegek egyik legaljasabbika. Az hagyján, hogy rettenetesen sablonos, hogy nincs története és nincsenek karakterei, ezen már alig szisszenünk fel. De hogy csapnivaló még az is, aminek kedvéért megpróbálnak úgy csinálni, mintha igenis lennének, már megbocsáthatatlan. Az első egy-két akciójelenetet még viszonylagos érdeklődéssel bambulja a néző, de az agyatlan, iszonyúan túlspilázott és értelmetlen, érzékeket ostromló, és végül teljesen elzsibbasztó audiovizuális CGI roncsderbi egy papucsállatka szintjére degradálja a szerencsétlent, míg már saját létezéséről sincs tudomása. Hiába szépek a robbanások, hiába lélegzetelállító némelyik trükk (egy-egy számítógépes karakternél hihetetlenül érezni azok (fantom)tömegét), ha Snyder azt hiszi, hogy a stílus a képek szarrá vágásával, lassításával, szűrőzésével és effektezésével egyenlő.

És még csak nem is ez teszi be végleg a kaput. Még csak nem is az, hogy az akciók közti dramturgiai kötőanyagok mennyire szánalmas dialógusokkal próbálják azt az illúziót kelteni a nézőben, hogy amit lát, annak van értelme (az arcpirítóan first person shooter felépítésű Csata: Los Angeles után idén ez gyors egymásutánban már a második film, aminek legfeljebb konzolon lenne a helye, nem vásznon). És főleg nem az olyan naiv és felesleges (de azért csak felmerülő) kérdések, hogy egy 20 éves, ’50-es években élő lány hogy tud olyan futurisztikus, steampunk és egyéb fantasyvilágokat álmodni, amilyeneket egy mai tinédzser képzel el. Hanem az, hogy sok amerikai pályatársához hasonlóan, Snyder nem elégszik meg azzal, hogy szórakoztatni akarjon. Neeeeem. A pokolba a sok töketlen, pojáca, pancser hollywoodi rendezővel, aki nem elég, hogy nem tud leforgatni egy tisztességes akciójelenetet, és legalább távolról érdekeltté tenni a nézőt a főhős sorsában, de ráadásul szentül hiszi, hogy megosztandó életbölcsességei vannak, amik nélkül az emberiség szegényebb lenne.

Levezetem: szép harcoslányok (!) küzdenek sárkányokkal (!!), óriásszamurájokkal (!!!) és zombinácikkal (!!!!), és a rendező úgy gondolja, hogy a filmje komoly (!!!!!) és fontos (nincs annyi felkiáltójel a világon). Ezért aztán a lányok mentora, Scott Glenn, minden akció előtt magvas szerencsesüti szövegekkel buzdít csatára, és a Nagy Záró Monológban, a kép fontoskodó elsötétülése, és a szirupos zene elhallgatása után (avagy: figyelj, most valami kurva nagyot mondok!) még a Tanulságot is úgy kell undorral felöklendeznünk. Köszönöm Hollywoodnak, hogy ismét megtanított minket valamire az Élet Fontos Dolgai közül. Blockbustereinek két robbantás közt odavetett naplementés/esős bölcsességei nélkül mindannyian reménytelenül el lennénk veszve a világban.

Steven Seagal összes csonttörése!

Legyünk őszinték. Nézzünk magunkba. Volt idő, amikor Steven Seagal menőnek számított. Nem tegnap volt, az kétségtelen, de a kilencvenes évek elején, derekán ez a mára viccé degradálódott majom a maga módján egyedi akcióhősnek, urambocsá coolnak számított. És az első pár filmje őrülten élvezetes, élükön az Out for Justice-szal, ami a kilencvenes évek egyik legjobb és legbrutálisabb akciófilmje.

Seagal a Lángoló jégen (1994) kezdett lefelé csúszni, abban a filmben olyannyira komolyan vette már a seggéből előhúzott környezetvédelmi üzenetet illetve a saját, a kommersz kultúrában elfoglalt állítólagos messiásszerepét, hogy a bukás elkerülhetetlenné vált, és a filmjei éle is elveszett. Szerencsére Seagalra az utókor sem most, sem később nem a buddhista lózungjai végett fog emlékezni, hanem az általa kiosztott indokolatlan, extrém erőszak mennyisége folytán. Egy jótét lélek pedig most ezeket a csontszilánkos csúcspontokat vágta össze egyetlen jutúbos videóvá.

a Truck Rascals filmek

Ez a dolgozat nem egy hagyományos értelemben vett filmkritika lesz, mert olyat egyszerűen nem lehet írni a Toei talán legnagyobb 70-es évekbeli dobásáról. Sima véleménynyilvánítás helyett ez valójában egy szerelmi vallomás, ami azt igyekszik bemutatni, hogy mi minden kellett ahhoz, hogy ez, a korabeli japán mozi összes pozitívumát, szépségét és egyediségét felvonultató, fantasztikus hangulatú sorozat létrejöhetett. Igen, voltak ennél elborultabb, durvább, elegánsabb, vagy épp meghatóbb filmek, valószínűleg mindenki tud a Truck Rascals (Torakku Yaro) helyett saját kedvencet felsorolni, de olyan mozit, amiben minden benne van, ami a kort jellemezte és ekkora hatása volt a japán társadalomra, már nem annyira biztos.

A Toei filmstúdió 1975-re kezdett kicsit kifogyni a sikerekből, hiszen a 2-3 évvel korábban még aranybányának számító pinky violence darabokra már a kutya sem volt kíváncsi (már szinte csak a Nikkatsu egyre durvább próbálkozásai számítottak érdeklődésre), ráadásul ekkorra a régóta nagy profitot termelő, brutális yakuzafilmek nézettsége is visszaesett. Szükség volt valami új ötletre, ami kevésbé extrém világban játszódik és amivel be lehetett csalogatni a mozikba a pornográf és a horrorisztikus elemektől visszariadó nézőket is.

Az ötlet két szálon született meg. Egyrészt az ekkoriban már régóta nagy barátságban levő Sugawara Bunta és Suzuki Noribumi ötlötte ki, hogy érdekes próbálkozás lenne a yakuzafilmekben kőkemény, abszolút macho figurákkal híressé vált Sugawara-t egy esendőbb, lúzer karakter szerepébe bújtatni. Ugyan Bunta-nak volt már tapasztalata ilyen alakítások terén is (a 70-es évek elején népszerű Mamushi Brothers filmekből),azonban Suzuki tartott attól, hogy mégsem vállalja el a szerepet. Végül sikerült olyan tulajdonságokkal felruházni a karaktert, hogy ne rontsa le túlságosan a színész imázsát, bár mint utóbb kiderült, Sugawara ettől egy percig sem tartott, sőt, kifejezetten érdekesnek tartotta a koncepciót.

Nyílt titok volt, hogy az ötletet a konkurencia, azaz a Shochiku stúdió Tora-san sorozata ihlette, ám Sugawara-t és Suzuki-t ismerve borítékolni lehetett, hogy nem egy mindig kifogástalan eleganciával, végtelen udvariassággal megáldott, szerethető, kétbalkezes, szerencsétlen flótás fog kikerülni a kezeik közül. Pedig még a név is stimmel, hiszen akárcsak Torajiro, úgy a Sugawara által megformált Momojiro nevében is ott van a „ji” karakter, aminek jelentése „következő, második”, azaz már ezzel is született vesztesnek jelölték. Ám amíg Yamada Yoji felfogásában Torajiro megmaradt a plátói szerelmeknél és a nők távolról istenítésénél, addig Momojiro egy pillanatra sem csinál titkot abból, hogy miért imádja a nőket. Csak épp a szerencse kerüli el folyton...

Sugawara másik nagy haverja, Aikawa Kin’ya találta ki a koncepció többi részét. Elég sokáig adta hangját szinkronszínészként a több évadot is megélt, Japánban is hatalmas sikerrel futott amerikai Route 66 sorozat egyik szereplőjének, amiben két fiatal egy Chevrolet Corvette-ben járta az Egyesült Államok útjait, keresvén, hol telepedhetnének le, közben pedig különféle (bűn)ügyeket oldottak meg. Aikawa egy ehhez hasonló hazai road movie-t szeretett volna elkészíteni, barátai pedig kapva kaptak az ötleten. Szintén az ő ötlete volt a kamionosdi is, a legenda szerint a Tokyo-Nagoya autópályán látott egyik korai felcicomázott monstrum adta számára az ihlető szikrát. A sorozat tökéletes ütemben használta ki a nem sokkal korábban kirobbant, úgynevezett „dekotora”, azaz kamion díszítő divatot, ami egyébként, nem kis részben a sorozat hatalmas sikerének köszönhetően, azóta is tombol a szigetországban. További, nem elhanyagolható hatás volt az is, hogy a Toei által kitalált cím (Torakku yarou) hamarosan átszivárgott a kamionos zsargonba, szép lassan a valódi kamionosokra is ráragadt ez a megnevezés.

Természetesen eleinte, a tervezési fázisban nem gondolkodtak még sorozatban, de a forgatások megkezdése előtt, amikor Suzuki Noribumi és egyik forgatókönyvírója, Sawai Shin'ichiro egy kamionnal öt napos adatgyűjtő utazásra indult, már szinte a teljes koncepció összeállt a fejükben, csak a finomítások voltak hátra. Az utazáshoz használt teherautón már ott voltak az Ichiban Boshi gépezetre egy az egyben rákerült szövegek (Yuki no Shimokita és Haguredori) és ekkor állt össze a végleges forgatókönyv. A sorozattá váláshoz azonban az is nélkülözhetetlen volt, hogy az első rész (alcím: Goiken muyou) hatalmas sikert arasson a mozikban, a 800 millió yen körüli bevételt 1975-ben csak a Toho nagyköltségvetésű szuperprodukciója, a The Bullet Train tudta túlszárnyalni.

A forgatókönyv egyébként nagy vonalakban ugyanaz az összes epizódban. Adott a két jó barát, Hoshi Momojiro és Jonathan, akik együtt járják kamionjaikkal az utakat, teljesen eltérő jellemüknek köszönhetően pedig folyton különféle ramazurikba keverednek, amikből legtöbbször egymást kell kimenekíteniük. Ugyan Momojiro tekinthető az igazi főszereplőnek, de Jonathan sem sokkal marad el tőle. Ugyanolyan ütődött, lúzer alak, mint társa, ám vele ellentétben igazi nagycsaládos ember, akit kapzsisága és férfiúi ösztönei időnként tévutakra terelnek, de végül családja és barátai támogatásával mindig visszatalál a helyes ösvényre. Momojiro igazi nagymenőnek tetteti magát, két kedvenc helye van, az egyik a kamionos kajálda, a másik pedig a „toruko”, azaz a bordély, ahol a félmeztelen lányoknak sírhatja el aktuális bánatát. Minden részben belefut az aktuális „madonnába” (az utolsó epizódban kettőbe is), akibe egyből fülig szerelmes is lesz, valamint egy riválisba, aki mindig valami baljós háttérrel rendelkező kamionos rosszfiú.

Az egyes epizódokat egyébként nem maga a történet viszi el a hátán, hanem sokkal inkább a lenyűgöző hangulat, azaz az akció, vígjáték és dráma tökéletes elegye, a későbbiek során egyre inkább előtérbe kerülő „guide book” hatás (Japán egy-egy adott területének legszebb parkjait és fesztiváljait is beleszőtték a kalandokba), valamint a remek érzékkel adagolt humor, amiben éppúgy megtalálhatóak a Suzuki munkáira mindig jellemző, imádnivaló pajzán pillanatok, mint a hősök jellemének gyengeségeire építő, vagy éppen a rendőrséget kifigurázó gegek. Külön kedvenceim a képregényeket és rajzfilmeket idéző jelenetek, amikben a kamionokkal szembetalálkozó járművek találkozás utáni sorsát szemléltetik.

Ha pedig mindez még nem lenne elegendő, akkor további érdekesség, hogy a sorozat védjegyévé vált az is, hogy a mellékszerepekre a kor népszerű sztárjait is sikerült megnyernie a stábnak. Többen közülük saját magukat alakítják (főleg az énekesnők), valamint a negyedik részben külön meglepetésként a japán Overdose, azaz a híres versenyló, Haiseiko is bekerült. Sugawara riválisai között feltűnik Sonny Chiba és Wakayama Tomisaburo (utóbbi nemes egyszerűséggel mint Kozure Okami), Sato Makoto, Tanaka Kunie, Kawatani Takuzo és Kurosawa Toshio, míg a madonnákat olyan híres színész- és énekesnők alakították, mint Shimada Youko, Yumi Kaoru, Harada Mieko és Ishikawa Sayuri, többen közülük betétdalt is előadtak az egyes epizódokban.

Nem lehet szó nélkül elmenni a látványos akciójelenetek mellett sem, amik többek között Jackie Chan későbbi filmjeire (elsősorban a Rendőrsztori sorozatra) is nagy hatással voltak. Elég csak megnézni az ötödik részben Sonny Chiba és Sugawara bunyóját a kajáldában, mintha egy az egyben egy 80-as évekbeli Golden Harvest produkcióból köszönne vissza, holott jó 10 évvel korábban forgatták. A bunyók többsége egyébként is viccesre van hangolva, néhol egészen hihetetlen poénok kerültek a pofonok közé. Ám a verekedéseknél jóval látványosabbak a kamionos üldözések és viadalok, amik többsége valami elképesztően jól van megkoreografálva. Talán a negyedik rész betonkeverőinek összehangolt „munkája” a leglátványosabb, de Big99 hatalmas Peterbiltje, vagy a Jaws monstrumok kergetőzése is nagyon emlékezetes. Ha túl szigorúak akarnánk lenni, akkor talán leginkább a speciális effektekbe lehet belekötni, amikhez a kor színvonalához méltóan maketteket vettek igénybe, de véleményem szerint ezek a jelenetek is rendkívül szórakoztatóak, inkább csak hozzáadnak a hangulathoz, mintsem rontanának rajta (ki ne imádná az olyan jeleneteket, mint amikor a Sugawara vezette makett kamion átrepül az épülő híd még nem összekötött két pillére közötti szakaszon?).

A trükkök mellett a későbbi epizódokban helyenként már-már gagyiba átcsapó, túlzásba vitt újítások lehetnek zavaróak egy kicsit. A hatodik részben Momojiro kísérteteket lát, a hetedikben UFO kutatónak készül, ráadásul attól a résztől kezdve szerepel a rendkívül idétlen Senda Mitsuo, akinek a figurája bohózatba illő, eléggé kilóg a többiek közül (viszont már 1978-ban Space Invaders-ezik!). Valamiért a nyolcadik részből kimaradt a Sugawara és Aikawa által előadott zseniális enka főcímdal is, igaz, az aláfestő zenék abban sem rosszak. Az egyes epizódok hangulata is hullámzó, a késői részekben talán túlságosan is előtérbe került a dráma, amit a stáb is érzékelt és a záró, tizedik részben mindezt igazi klasszikus burleszkjelenetekkel igyekezett ellensúlyozni (igen, tortadobálás is van benne!).

Ugyan a Toei szerette volna továbbvinni a szériát, a 11. rész forgatókönyve el is készült (okinawai színhelyekkel), de Sugawara leszerződött az NHK-val egy nagyszabású tévésorozat főszerepére, így el sem tudták kezdeni a forgatásokat. Nem sokkal később be is jelentették, hogy a Torakku Yaro sorozatot befejezték, a kamionokat pedig eladták. Az Ichibanboshi, azaz a Mitsubishi Fuso F-sorozatának leghíresebb darabja ma is megvan, egy lelkes rajongó vette meg és újította fel, időnként kamionos találkozókon lehet találkozni vele. Jonathan verdája, a Mitsubishi Fuso T652-es sorsa ismeretlen. A két monstrum nemcsak a Toei számára volt hatalmas reklám, hanem a Mitsubishi is sokat profitált belőle, a modellgyártókról nem is beszélve. Az 1/48-as változatból mintegy százezer darabot vettek meg a rajongók, az 1/20-ast (amit a mellékelt videón felvesz egy kisgyerek) pedig ma is lehet kapni, de létezett belőle 1/32-es  távirányításos változat is.

A Toei 1981-ben megpróbálta újra sikerre vinni a felcicomázott kamionokkal hasító hősök sztoriját, ám a Kurosawa Toshio (ő volt a 8. rész riválisa) főszereplésével készült Danpu Wataridori (Kitano Takeshi egyik legelső szerepe!) csúfosan megbukott. Reméljük, azóta sem jutott eszébe senkinek, hogy esetleg felújítsa Momojiro és Jonathan kalandjait, azt a tökéletes összhangot, amit Suzuki Noribumi és stábja összehozott, úgysem lenne képes senki még csak megközelíteni sem.

A rejtőzködő

Kétféle ember olvassa ezt a cikket. Az egyik már a címre pillantva csettint, örül, és azt gondolja magában, „a ’80-as évek egyik legfaszább sci-fi akciója – hú, de baromira szeretem ezt a filmet”, a másik meg, amelyik még nem látta, most elgondolkodhat az előbbekénél üresebb életén. A rejtőzködőben (ismert Gyilkos az űrből címen is) van tökös nyomozó és karót nyelt FBI-os (mondjuk melyik zsarufilmben nincs?), akik közül utóbbi egy földönkívüli (ez már ritkább– persze Dolph Lundgren 1990-es Dark Angele nem keveset köszönhet ennek a filmnek), van benne véres ámokfutásokat rendező parazita idegen, és van benne egy jelenet, amiben a legújabb kocsiját bezsákoló gazdag seggfej kokaint szív az autókereskedővel, az üzlet megpecsételésének örömére. Mondtam már, hogy a ’80-as években vagyunk?

Átlagjoe kirabol egy bankot, agyonlő néhány biztonsági őrt, majd menekülőre fogja egy Ferrarival, amit később egyenesen belevezet egy rendőrségi kordonba. Ahogy félholtan kitántorog a kocsiból, az sem zavarja, hogy vagy 30 fegyver csöve mered rá. Pár órával, pár száz golyóval, és egy halott bankrablóval később egy másik átlagjoe kezd hasonlóan értelmetlen ámokfutásba, és Tom Beck nyomozó kezdi gyanítani, hogy valami rohadtul bűzlik, és nem Dániában. Főleg miután megkapja a nyakába Lloyd Gallagher FBI-ügynököt, aki láthatóan többet tud az eseményekről, mint amibe újdonsült társát beavatja. Becknek lassan be kell látnia, hogy egy testről-testre járó, földönkívüli parazitával állnak szemben – és hogy Gallagher sem a kék bolygó szülötte.

Jack Sholder az 1982-es Alone in the Darkkal már bizonyította, hogy van érzéke a horrorhoz (a rendező bácsiról ehelyütt kialakított pozitív kép megőrzése érdekében feledkezzünk el a Rémálom az Elm utcában második részéről, és mindenről, amit A rejtőzködő után csinált), és ezt az érzékét itt is szépen kamatoztatta. Bár az igazi horrorjelenetek száma alacsony, ami van, az igencsak hatásos (főleg a sztriptíztáncosnővel való leszámolás a tetőn – és nem, ez közel sem olyan szexi, mint amilyennek hangzik), a maradék játékidőben pedig a thriller, az akció és a sci-fi meglepően ízletes, itt-ott egy kis fekete humorral kiegészített keverékét élvezhetjük. Tökös, hangulatos ’80-as évekbeli B-filmről van szó, á la Terminátor (és hadd ne kezdjem sorolni az összes Stallone, Schwarzenegger és társai nevével világra lökött akcióhülyeséget, amiket kis költségvetése ellenére csuklóból maga mögé utasít).

Olyan parazitainváziós filmekkel ellentétben, mint A testrablók támadása, A rejtőzködő nyálkás-gennyes-izés antagonistája nem világuralomra tör, nem leigázni akarja a Földet – csak kurvára jól akarja érezni magát, és ez számára öldöklést jelent, meg pénzt, meg baromi gyors sportkocsikat. Ez a történetbeli visszafogottság a film egyik legszimpatikusabb húzása, határozottan javára válik az atmoszférának. Nincs ármánykodás, nincsenek csillagközi tervek és összeesküvések, csak nyers, brutális, feltartóztathatatlan erő, ami elemi ösztönöket és vágyakat szolgál ki, bármi áron.

Michael Nouri és Kyle MacLachlan duója jól működik, utóbbi meglepően méltóságteljes és visszafogott tud lenni a tipikusan túlírt-túljátszott „idegen a Földön” szerepkörben – olyannyira, hogy még a karakterével kapcsolatos bosszúdrámai beütés is a helyén van.  Jim Kouf forgatókönyve egyébként is intelligensebb, mint legtöbb hasonszőrű társa, dialógusai frappánsak, elevenek (a legjobb a rendőrfőnök ironikus leírása Beckről és az őrsön betöltött szerepéről), és egyszer sem veszi hülyére a nézőt. Sholder energikusan, dinamikusan rendez, az akciók véresek (ha nem is túlságosan), jól megkomponáltak, a finálé pedig, pusztán a hatásos felépítésnek köszönhetően (különösebben nagy látványelemek ugyanis nincsenek benne), az egyik legemlékezetesebb a ’80-as évek műfajfilmjei közül.

Már csak azért is, mert van valami zsigerien félelmetes abban, ahogy egy gyilkos csak jön, és jön feléd, hiába pumpálod ólommal, és látod, ahogy a golyók szaggatják a testét, és fröcsög a vére mindenfelé – csak nem áll meg. Fasza film A rejtőzködő. Igazi korszak- és zsáneresszencia.

 

Super - előzetes

Úgy néz ki ez a film lesz olyan, amilyennek a Kick/ass-nek lennie kellett volna... James Gunn Super-jéből egyfajta dzson vóterszes trash-feeling árad, ami nem is csoda, hiszen Gunn a karrierjét a Trománál kezdte. A kritikák egyöntetűen áradoznak a filmről, állítólag nagyon véres, sőt beteges. Várom!

Shaolin

A kínai-hongkongi koprodukcióban készülő szuperprodukciók mindig érdemesek a figyelemre, de elég nagy részüknél hamar felmerül az emberben a kételkedés, hogy vagy a téma, vagy valamelyik közreműködő személye miatt nem lesz olyan színvonalú, mint ami elvárható. A Shaolin rögvest két (esetleg három) ilyen miatt ébreszt efféle kételyt. Az első a már jópárszor feldolgozott téma, ami a címből is adódóan a kungfu körül forog, másrészt a rendező, Benny Chan személye, aki bizony elég sokszor a művészi érték helyett a csillogó külsőségekre helyezi a hangsúlyt (a harmadik láncszem a producer-atyaúristen Han Sanping, aki előszeretettel sarkallja a stábokat a nacionalista eszmék történetbe emelésére). A filmen mindhárom előbb felsorolt dolog/személy ront valamicskét, de az összkép egyáltalán nem rossz.

Akárcsak néhány korábbi mozi (a The Shaolin Temple ’76-ból és a ’82-es Jet Li-féle Shaolin), úgy Benny Chan legújabb blockbustere is a Shaolin templom lerombolását igyekszik bemutatni. A történelmi tényekből nagyjából ennyit használ fel, a körülmények és az okok már merő kitalációk. Chan első dolga volt Han Sanping kívánalmainak megfelelni, így a történetet az 1900-as évek elejére pozícionálta, hogy bekerülhessenek a történetbe a gonosz fehér külföldiek, akik valami vasútvonalat akarnak építeni. Természetesen a külföldiekkel szemben megjelenik a „Chinese pride”, ami a maga módján győzedelmeskedik is.

Annak ellenére, hogy egy egész csapat hozta össze a forgatókönyvet, a script igazi Benny Chan filmhez méltóan meglehetősen összecsapottnak és klisésnek hat. A fordulatok nagyon giccsesek, túl sok a fantasztikus véletlen, főleg a történet első harmadában. Hasonlóan zavaró a mellékszereplők papírvékonysága, alig van idő a motivációik bemutatására (ez főleg Nicholas Tse karakterénél feltűnő). Szintén nem éri el a célját a záró megajelenet sem, a templom grandiózusan digitális megsemmisülése és az azzal párhuzamosan zajló csaták annyira túl lettek húzva, hogy egy idő után inkább fárasztóak, mintsem lenyűgözőek. Mégis, a beemelt buddhista tanítások és bölcsességek miatt a mondanivaló messze többnek tűnik, mint az elmúlt években készült bármelyik Benny Chan produkció esetében, jóval többet adnak hozzá a történethez, mint az akciójelenetek.

A tanítások mellett Andy Lau és Jackie Chan miatt működik még az egész. Főleg utóbbi volt remek, úgy látszik, végre sikerült megtalálni az öregedő szupersztár helyét a mostani mozikban. Többek szerint már régen át kellett volna nyergelnie az öreg kungfumester sablonkarakterek megformálásába, de a Will Smith poronty Karate/Kungfu Kid-jében alakított mester azért nem volt igazán az ő világa. Jackie mindig is komikus karakter marad, ezt jól láthattuk már a Little Big Soldier-ben is, így zseniális húzás volt a magát ügyetlennek és gyengének tartó szakács szerepét rá bízni. A bunyójelenete tipikus Jackie Chan blődli, jópofa poénokkal és bármennyire is nem illett bele igazán ebbe a komolynak szánt moziba, mégis a legemlékezetesebb pillanatok egyikévé vált.

Andy Lau gyakorlatilag kettős szerepet kapott, olyannyira végletes az általa megformált karakter. A könyörtelen hadúr szerepe elég egysíkú, igazán nem lehet kiemelkedőt alakítani benne, a „megtért” szerepben viszont remekelt. Sajnos az átalakulása nem olyan érzékletes, ahhoz egy komolyabb, a drámai jelenetek iránt fogékonyabb rendezőre lett volna szükség.

A forgatókönyvet írók tömege mellett az akciókért is egy egész csapat volt felelős, ráadásul nem is akárkik, hiszen Cory Yuen, Li Chung-Chi és Yuen Tak neve sem ismeretlen a szakmában. Szerencsére nem csak az elmaradhatatlan bunyókat kellett kidolgozniuk, hanem számtalan látványos kaszkadőrtrükköt is, amik közül talán a lovaskocsis üldözés sikerült legjobban, de a sztori közepén látható nagy csatajelenet sem éppen utolsó. A konkrét bunyójelenetek abszolút nem realisztikusak, mert ha valósághűek lennének, a shaolin harcosoknak semmi esélyük nem lett volna a puskával ellátott katonák ellen. Ha ezt megbocsátjuk az alkotóknak, akkor viszont felettébb látványosak, sok közülük a szokásos huzaltechnikával van feltuningolva (főleg ott, ahol nem képzett harcművészek a szereplők) és persze azt sem szabad elfelejteni, hogy ki nem szereti végignézni Wu Jing, Xing Yu, Yu Shaoqun és Xiong Xin-Xin nagyszerű összecsapásait?

A Shaolin tehát egy jól sikerült blockbuster minden téren, aminek pont az adja a korlátait, hogy eleve blockbusternek készült. Benny Chan ezúttal sem tudta átlépni a saját árnyékát, viszont olyan színvonalas stábot sikerült maga köré összeszednie, akik saját imázsukkal és képességeikkel képesek voltak emelni a színvonalat. Jackie Chan első színrelépése, Andy Lau „kettős” szerepe, a buddhista tanok jól eltalált adagolása és a viszonylag ritkán feldolgozott 1900-as évek elejei Kína ábrázolása bőven ellensúlyozza az emberfeletti képességekkel rendelkező főhősöket (jelentkezzen, aki kibírná mindazt, amit Lau a lovaskocsis üldözés során/után), a bántóan egydimenziós mellékszereplőket (Nicholas Tse, meg a fehérek) és a rendezési hiányosságokat. Egy jobb képességű rendező kezében talán lehetett volna jobbat is kihozni mindebből, azonban ezúttal így sem biztos, hogy van ok panaszra. A jó öreg Benny a Connected-hez és a City Under Siege-hez képest már így is lépett egy jó nagyot előre.

Féktelen harag 3D

Tudom mire gondolnak, és igazuk van: önként és dalolva szaladtam bele ebbe az ökölbe.  Pontosabban Nicolas Cage meglehetősen szőrös ujjbegyeibe. Az történt ugyanis, hogy Michael De Luca (akinek produceri munkái között sok minden előfordul a Penge 2 és a Közösségi háló által behatárolt területen) és René Besson (aki azzal írta be magát a Filmtörténet Nagy Könyvébe, hogy lehetővé tette a Bosszú mindhalálig elkészültét) rávették, hogy csináljanak egy filmet. "Jó lesz, Nick!" lelkendeztek a producerek. "Tisztára olyan lesz, mint a Szellemlovas! Csak kocsikkal! Meg 3D-ben!" kacsintottak a lelkesen bólogató Patrick Lussier felé (aki néhány MacGuyver és Hegylakó epizódon és a méltán... khm... közismert Doctor Who tévéfilmen (héééé! - WF) kívül csak olyan apróságokat vágott, mint például a Sikoly sorozat) Amikor Cage kicsit értetlenebbül reagált erre a felvetésre a szokásosnál, hozzátették: "Hiszen tudod, ő csinálta a Véres Valentin 3D-t! Meglátod, jó lesz!"

Hogy a beszélgetés hogyan végződött, az azt hiszem most már minden Kedves Olvasó számára nyilvánvaló. Az eredeti címében a hatvanas évek vezetéstechnikai oktatófilmjeit idéző Féktelen haraggal szemben csupán három elvárásom volt: legyenek benne kocsik - jó kocsik - legyen benne sok-sok fegyver, meg legyen benne legalább három jó nő. Nos, magabiztosan állíthatom, hogy mindebből nem sok mindent sikerült megkapnom. Van persze jó nő, legalább egy, Piper (Amber Heard, akiről azt érdemes tudni, hogy saját bevallása szerint egy .357-es revolvere van, imádja az autókat és biszexuális. Itt be is fejezem a róla szóló gondolatmenetet.)

Nicolas Cage visszajön a pokolból egy motoron... akarom mondani valamin, ami messziről egy Buick Rivierának látszódik, kapásból szétlő három embert meg felrobbant egy kisteherautót... és ekkor döccen először a film. Esetünkben időt szakít arra, hogy Piper, a jócsaj, lepukkant helyen dolgozik, mocskos főnökkel (Jack McGee) és még mocskosabb vőlegénnyel (Todd Farmer, akinek felkoncolását élvezettel néztem végig). Ő csatlakozik Cage-hez, aki - most kapaszkodjon meg minden Chuck Norris és Steven Segal rajongó - saját csecsemőkorú unokáját igyekszik kiszabadítani a gonosz sátánista szektavezér (Billy Burke) és követői karmaiból. Persze a pokolban nem veszik túl jó néven, ha valaki csak úgy lelép családot menteni, úgyhogy a Könyvelő (William Fichtner) jön, kérdez, és érmét dobál.

Persze mindezt nem ezzel a lendülettel kell elképzelni, mint ahogy ezt fentebb felvázoltam. Valahogy minden egyes akciójelenetet Todd Farmer (az illetőt Wostry Urunk gondolom látatlanban gyűlöli, ő jegyzi a Hellraiser újrájának forgatókönyvét) (még nem készült el, előre nem utálom! - WF) megakaszt némi melodrámával, amely sajnos jóval hosszabb, mint szükséges. Az akciójelenetek frissessége is erősen megkérdőjelezhető, megidéződik a Golyózápor (igen, Nick Cage dugás közben lövöldözi a rátörő szektatagokat, persze sokkal bénábban, mint tette ezt Clive Owen), és az autós üldözések jó részét még a sokadik Halálos iramban is felülmúlja. A film pedig egészen pontos képet nyújt arról, mit is gondolnak Los Angelesben Amerika déli államairól: csupa szexéhes Jessica Simpson hasonmás és tönkfejű redneck, akik leginkább isznak és kúrnak, amikor éppen nem mészárolnak csecsemőket.

A történet még egy Walker a texasi kopó epizódot is alulmúl, David Morse feltűnése is inkább fájdalmas sóhajra késztet. Egyedül William Fichtner nyújt némi vigaszt: gesztusai, lazasága már-már Alan Rickman-i magasságokba emeli, de minek az erőfeszítés, ha a végeredmény szó szerint eltűnik a pokolban, amely úgy néz ki, ahogy azt a nyolcvanas években elképzelték. Ezek után joggal merül fel a kérdés: ha ennyire utáltam, miért kap mégis két csillagot? Nos, ott van Amber Heard, nyilván. A második csillag pedig két olyan dologért jár, amelyek bármely - ismétlem, bármely - filmet kiemelnek a "borzasztó, semmiképpen se nézd meg!" kategóriából. Ezek pedig: az 1969-es Dodge Charger és az 1971-es Chevrolet Chevelle SS396 Hardtop Coupe. Nem hiszem, hogy bármit hozzá kellene tennem.

Torrente 4 - tévés előzetesek

Mindenki kedvenc gusztustalan eurodetektívje márciusban visszatér a spanyol mozikba, az ottani tévék már buzgón nyomják a röpke előzeteseket.

A Better Tomorrow

Ha Hollywood-ban remake-t készítenek, már meg se rántja a vállát az ember. Elöntötték a mozikat a felújítások, újraértelmezések és folytatások, de úgy látszik, üzletileg a legtöbb sikeres, ami nem is meglepő, hiszen a nem filmfanatikus moziba járók arrafelé csak angol nyelvű filmekre ülnek be. Az utóbbi időben a Távol-Keleten is, elsősorban Japánban igyekeznek újraforgatni a régmúlt legendás kasszasikereit, ám rögvest hozzá is lehet tenni, hogy azért még nem gyártják futószalagon az egyébként igencsak felemás minőségű, sokszor feleslegesnek tűnő felújításokat. Hogy az üzleti sikeren kívül miért éri meg még remake-t készíteni, az már egy másik, igencsak nehéz kérdés. Főleg egy olyan adaptáció esetében, mint John Woo legendás akciója, az A Better Tomorrow.

Először is le kell szögezni, hogy a 80-as évek közepétől néhány éven keresztül valami egészen különleges időszak zajlott a hongkongi film történetében. Talán soha sem lesz még egyszer jelen egyszerre ennyi zseniális filmes egy ilyen kis helyen. Ennek a korszaknak az elején került a mozikba John Woo A Better Tomorrow-ja (ami egyébként szintén egy remake volt), ami nemcsak a filmvásznon teremtett divatot, hanem a való életben is (Mark kabátja keresett ruhadarab lett akkoriban), ráadásul szupersztárt faragott az addig a mozivásznon szinte csak csetlő-botló Chow Yun-Fat-ból, aki a már akkor is öreg motorosnak számító Ti Lung és a popikon, Leslie Cheung társaságában új fogalmat adott a „menőség” szónak.

Mit lehet hozzáadni egy ilyen filmhez egy felújításban? A sztorit megváltoztatni nagyon nem lehet, ráadásul az „átértelmezések” nagy eséllyel bukások lesznek, amire talán legjobb példa a Tégla, amire máig haragszom, mert akik látták, nem hajlandóak megnézni a 2000-es évek szerintem legjobb hongkongi filmjét. Hiába ajánlom nekik, az a válasz, hogy mi jó lehet abban, ha a Tégla is rossz volt (hozzáteszem, nem láttam azt a változatot, így nem tudom, hogy tényleg rossz-e). Ha már Martin Scorcese remekműve szóba jött, 2009-ben Korea is készített remake-t az Infernal Affairs-ből Sorry for the City címmel és ott igyekeztek a koreai jellegzetességekkel megfűszerezni a történetet, azaz a legváratlanabb helyeken rukkoltak elő humorbombonokkal és brutális bunyókkal. A dolog hellyel-közzel működött is, azonban az A Better Tomorrow stábja nem tudott ilyesmivel előrukkolni. A sztoriban apró változtatásokat hajtottak csak végre, nincs humor, a brutalitás pedig sehol sincs az I Saw Devil, vagy éppen a Man from Nowhere jeleneteihez képest.

Ha a sztorin nem érdemes változtatni, akkor marad a látvány fokozása. Ez Korea esetében bizakodásra adhat okot, a gyönyörű képi világgal rendelkező mozijaik alapján könnyen túl tudnak tenni bármin, nem is beszélve arról, hogy a közelmúltbeli legnagyobb sikereik szinte kivétel nélkül igencsak véres, kőkemény thrillerek voltak, tehát nem okozhat nekik bonyodalmat egy heroic bloodshed leforgatása sem. Robbanásokban, nagy fegyverekben nincs hiány ebben a filmben sem, de az akciójelenetek kidolgozottsága és főleg a tempója meg sem közelíti Woo eredetijének felejthetetlen kompozícióit. Néhány jelenet szinte egy az egyben került bele a felújításba, de igazából csak ócska másolatként hatnak.

A látvány fokozása mellett még egy összetevőn lehet javítani, mégpedig a színészeken, ha megfelelő karizmájú, lenyűgöző egyéniségű alakokat sikerül kiválasztani a szerepekre, sokat tudnak dobni az összképen. Csakhogy, ezúttal Chow Yun-Fat-et, Ti Lung-ot, Leslie Cheung-ot és Waise Lee-t kellene felülmúlni. Ilyesmire a milliók által rajongott hollywoodi sztárok közül sem képes senki, nemhogy a faarcú Lee Byung-hun-t első számú sztárként felvonultató koreai mozi. Pedig rutinos aktorok kapták a szerepeket, köztük a Musa-ban is látott Joo Jin-moo, de be kell látni, egyikük sem egy olyan karizmatikus valaki, mint a ’86-os változat legendái.

Szóval a 2010-es Better Tomorrow csak egy szokásos mostani koreai akcióthriller lett, ami egyetlen pillanatra sem ér fel John Woo változatához. Az első 40 perc heveny ásítási rohamokat okoz, szinte nem történik semmi, a két testvér közötti kapcsolat abszolút nem átérezhető, ezáltal a fő drámai rész sem jön át, az akciójelenetek pedig nem hozzák azt a lenyűgöző látványt és menőséget, amik eredetileg az egész sztori savát-borsát adták. Ráadásul az egész el van nyújtva, mint a rétestészta, rengeteg a lassú, időrabló jelenet, egyszóval a film úgy, ahogy van, unalmas. Ennél nagyobb hibát pedig egy akciófilm esetében nem lehet elkövetni, úgyhogy én mindenkinek csak azt tudom javasolni, hogy ha látta a ’86-os változatot, hagyja ki ezt, ha pedig nem látta, akkor azt szerezze be ez helyett.

Transformers 3 - Daytona 500 trailer

Az amerikai tévében a hétvégén, a Daytona 500 közvetítésének szünetében ment le ez az előzetes. 

X-Men: First Class trailer

"Peace was never an option." Még biztosabbak lehetünk abban, amit eddig is tudtunk: Matthew Vaughannél jó kezekben van az X-Men franchise, McAvoynál és Fassbendernél pedig jó kezekben van Xavier és Magneto karaktere. Szuperhősfilm egymás ellen forduló barátokkal a kubai válság árnyékában? Jöhet!

Super Bowl előzetesek

3 millió dollár fél percért. Az testvérek közt is 100 000 dollár egyetlen másodpercért. Ennyibe került a reklám a tegnap esti Super Bowlon, és mint általában, a hollywoodi stúdiók két kézzel szórták a pénzt, hogy promotálják legnagyobbnak szánt tavaszi-nyári durranásaikat. Amerika Kapitány, cowboyok, űrlények, invázió, gyors kocsik, tökös férfiak, szörnyetegek és szuperhősök. Bepillantás a nyár nagyjaiba.

Battle: Los Angeles:
Ebben pont semmi újdonság nincs az eddigi, hosszú trailerek után, azt meg eddig is tudtuk, hogy baromi jól néz ki.

Captain America: The First Avenger:
Ebből eddig csak képeket láttunk, amik túlságosan nem voltak meggyőzőek - ez viszont az. Persze harminc másodpercbe mindenféle szarból össze lehet vágni egy pofás előzetest, de ha ilyen hangulatos, faltól-falig akció lesz az egész film, akkor akár meglehet a negyedik résszel elbaltázott Indiana Jones sorozat utódja is.

Cowboys & Aliens:
Már volt belőle hosszú előzetes, de ez még meggyőzőbb. Harrison Ford és Daniel Craig, mint vadnyugati rosszarcok a földönkívüliek ellen? Az év egyik legnagyobb mókájának tűnik.

Fast Five: 
A legutóbbi felvonás meglepően szórakoztató marhaság volt, ebbe meg ráadásul még beletuszkolták a Rockot is. Hadd szóljon!

Super 8:
Ez olyasmi, amit Spielberg csinált volna a '70-es, '80-as években. Amerika, kisváros, gyerekek, katonák, és valami mérges és nem emberi, aminek nem kéne ott lennie. J.J. Abramsnek nehéz dolga lesz egy eredeti sztorival a franchise-októl hangos nyáron, de mi biztos ott leszünk a moziban.

Thor:
Ebből valahogy minél többet látok, annál kevésbé meggyőző.

Transformers: Dark of the Moon:
Nem. Nem kell. A hátam közepére sem.

Vampire Warriors

A Vampire Warriors-ról mindent elmond az a három szó, hogy Dennis Law rendezte. Az úriembert nyugodtan nevezhetjük a hongkongi Ed Wood-nak, vagy Uwe Boll-nak, elvégre nyílt célja, hogy kiérdemelje a legrosszabb helyi filmrendező titulust és bizony minden egyes újabb produkciójával bizonyítja, hogy érdemes a megtisztelő címre. Viszont a Vampire Warriors-ról mindent elmond az a pár szó, hogy Jiang Lu-Xia a főszereplője, azaz rossz film nem lehet. A kérdés csak az, hogy Law, vagy Jiang jelenléte számít-e többet?

Law mester múltjáról annyit érdemes tudni, hogy az Egyesült Államokban folytatott filmes tanulmányokat, ám amikor hazatért Hongkongba, úgy vélte, hogy az ingatlanbizniszben jobban tud majd érvényesülni. Ez így is történt, ám sokak pechjére összehaverkodott az egyik legnagyobb filmproducerrel, a triádfőnökként is elhíresült Charles Heung-gal, aki azt ajánlotta neki, hogy lessen el filmes trükköket a rutinos öreg rókáktól. Law így is tett, amiből az következett, hogy 2005-ben már Johnnie To-ékkal dolgozott együtt, többek között a két Election producereként és befektetőjeként, sőt, egy ideig a Milkyway Images elnökeként is tündökölt. Ha már lúd, legyen kövér alapon pedig belevágott saját ötleteinek megvalósításába, amihez a producerként szerzett kapcsolatoknak köszönhetően neves sztárokat, állandó szereplőket és jó nevű operatőröket, valamint akciókoreográfusokat tudott szerződtetni. Rendezőre és forgatókönyvíróra nem akart költeni, hobbiját szerzői filmekkel akarta kiélni, úgy vélte, ő maga a hongkongi Kitano Takeshi.

Ám amíg a nagy Kitano tett már le ezt-azt a filmvilágban, addig Law mesterről már nem mondható el mindez. Filmjei a guilty pleasure kategóriába esnek, a kritikusok minden egyes mozijáról lehúzzák a keresztvizet, ráadásul túl sok eredeti ötletre sem tellett még tőle. Korai ártatlan tinivígjátékai (The Unusual Youth, Love @ First Note) még inkább a Gold Label fiatal sztárjainak promotálásáról szóltak és első akciófilmje, a Fatal Contact sem zavart sok vizet. A fordulópontot az SPL spinoffjának szánt, rettenetesen rosszul összetákolt Fatal Move jelentette, amiben minden benne volt, ami egy jó filmhez kell (Herman Yau az operatőr, Li Chung-Chi az akciókoreográfus, a főszerepekben pedig olyan nevek, mint Sammo Hung, Simon Yam, Wu Jing és Danny Lee), de benne volt a Dennis Law faktor is, ami tönkrevágta az egészet. Azóta készített drámát (A Very Short Life), Pang bratyókat majmoló horrort (Womb Ghosts) és egy újabb látványos, de gyengécske akciófilmet (Bad Blood), mindről ugyanaz mondható el, mint a Fatal Move-ról. Persze felfoghatjuk mindezt egyfajta „Law-style”-ként is, aminek legfőbb elemei, hogy teljesen érdektelen mellékszálakra pazarolja el a játékidő nagy részét, bűn rosszul forgatja le a drámai jeleneteket (amik így szánalmasakká válnak), sajátos logikával vezeti le a forgatókönyv fordulatait, nem tudja eldönteni, mire fókuszáljon, stb.

Mindezek tökéletesen jellemzőek legújabb mozijára, a Vampire Warriors-ra is. Sajnos Law mester is áldozatául esett az Egyesült Államokból kiindult vámpír és Twilight mániának, amit a maga sajátosan idétlen módján igyekezett hozzáigazítani a helyi nézők igényeihez. Hihetetlen fantáziával kitalált három vámpírtípust, a „jó” vámpírokat (értsd: vegetáriánusok, azaz csak disznóvéren élnek), a „rossz” vámpírokat (embervérrel táplálkoznak) és a „főgonosz” vámpírt (vámpírvérrel táplálkozik). Zseniális. Hogy miért nem próbált némi színt vinni a játékba a legendás „hopping vampire” filmek karaktereiből, rejtély marad. Homályosan emlékezett rá, hogy hongkongi film nem lehet meg kungfujelenetek nélkül, úgyhogy gyorsan újfent leszerződtette a a Bad Blood-ban már bevált párost, az amúgy nagyszerű koreográfus, Li Chung-Chi és a legjobb fiatal akciósztár, Jiang Lu-Xia személyében. Innentől kezdve csak annyit kellett volna a forgatókönyvbe beletenni, hogy minél többször essenek egymásnak a vámpírok és Jiang, már ezzel egy jó kis kungfu mozit ki lehetett volna hozni a sztoriból.

Persze nem így történt, Law mester meg akarta ismertetni a vámpírlét kínjait és nehézségeit a nézővel. A cím ellenére a film első felében gyakorlatilag nem történik a világon semmi, a „jó” vámpírok jajveszékelnek csak, hogy milyen sanyarú az ő sorsuk és milyen rossz az, hogy nem éreznek semmit. Ezzel nagyon következetes is a rendező, hiszen amint bunyóra kerül a sor, egyből érző lényekké válnak és alig bírnak felkelni az ütések és rúgások után, de ez persze csak a leglátványosabb marhaság a sok közül.

Hosszasan lehetne sorolni a forgatókönyv bakijait, logikátlanságait, kihagyott lehetőségeit és hibáit, de felesleges. Aki látott már Dennis Law filmet, tudja, mire számíthat, nem is fog csalódni. Egyedül a kínai wushu bajnok, Jiang Lu-Xia miatt érdemes rászánni az időt, aki látványos repertoárjából mutat be egy keveset az akciójelenetek során (az elmaradhatatlan wire-fu mellett), nagy kár, hogy egyelőre csak az ehhez hasonló gyenge akciókban alkalmazzák (lásd még Coweb, Bad Blood, True Legend), sokkal többet érdemelne.