IRIS: The Movie
Az IRIS Dél-Korea eddigi legmonumentálisabb, legdrágább és legsikeresebb tévésorozata, amit 2009-ben epizódonként úgy 1 millió dollárnak megfelelő összegből forgattak, jópár helyi sztár főszereplésével, a nézettségi rátája pedig hatalmas, mintegy 30%-os volt. Nemcsak a nézők, hanem a kritikusok is rajongtak a 20 részes szériáért, ami a 2009-es KBS Drama Acting Awards-on elnyerte (többek között) a legjobb sorozat és a legjobb főszerep díját. A forgatókönyvírók igyekeztek mindent kiadni magukból, a nagyon menőnek gondolt, nemzetközi összeesküvést a középpontjában tudó sztori jeleneteit több országban vették fel, aminek legfőbb érdekessége, hogy a legtöbb külföldi jelenet Magyarországon játszódik. A sorozatot övező hatalmas hype-ot igyekeztek a producerek kihasználni, már bejelentették, hogy lesz második évad, valamint készült belőle egy spin-off Athena: Goddess of War címmel és a koreai sorozatok közül elsőként a mozikat is megcélozták a most tárgyalandó mozifilm, az IRIS: The Movie révén.
Tévésorozatból nem könnyű jó filmet készíteni, főleg abban az esetben, ha a sikereket látva akár még a széria kifutása előtt elkezdik megtervezni a moziváltozatot. A Távol-Keleten általában a sorozat stábjára bízzák a film leforgatását is, ez pedig számtalan buktatót szokott magában hordozni, hiszen a másfél-két órás játékidő kitöltésében gyakorlatlan rendezők sokszor elvesznek a részletekben, így a végeredmény gyakran dögunalmas lesz. Japánban nagy hagyománya van ennek a módszernek, csak az elmúlt néhány évben olyan félresikerült darabok kerültek így a mozikba, mint a teljesség igénye nélkül a GTO: The Movie, az Unfair: The Movie, a Trick: The Movie trilógia, vagy éppen a Gokusen: The Movie. Annak ellenére, hogy nehéz lenne ezeket jó filmeknek tartani, mégis, maga a módszer nem rossz, hiszen világszerte használják (az USA-ból is lehetne számtalan példát említeni), hogy a már megkedvelt karakterek vagy új kalandokba keverednek, vagy a sorozat eseményeinek előzményeit/folytatását taglalják tovább.
Van azonban a sorozatból mozifilm készítésnek egy másik, jóval egyszerűbb és primitívebb változata is, amit elsősorban kínai nyelvterületen szeretnek alkalmazni. Ilyenkor csak fogják a már elkészült produkciót és összevágnak az érdekesebb és látványosabb jelenetekből egy hosszas mixtúrát, azaz gyakorlatilag az eredeti cselekményt besűrítik nagyjából két órába. Véleményem szerint ez egy teljesen értelmetlen vállalkozás, mert a sorozat rajongóit nem fogja érdekelni (minek nézzék meg ugyanazt röviden, amit már hetekig tartóan végigizgultak egyszer), filmként pedig egyáltalán nem működnek ezek a fércmunkák. Talán a legjobb példa ennek szemléltetésére a 2010-es The Kungfu Master, ami egy 120 részes tévésorozat röpke 100 perces kivonata. Hiába verekszi végig az egészet Yuen Biao és hiába néznek ki a csaták és a harcok úgy, mint a 30 évvel ezelőtti Shaw Brothers mozikban, a sztori ilyen rövid idő alatt nem érthető meg, így az egész nagyon hamar tömény unalomba fullad, ráadásul a sorozatokban használt képi világ nagyon szegényes a mozifilmekhez szokott szemnek.
Hogy az IRIS: The Movie készítői miért választották mégis ezt a módszert? Örök rejtély marad. Állítólag ugyan igyekeztek fenntartani az érdeklődést azzal, hogy néhány új jelenetet leforgattak a filmváltozathoz, de ez édeskevés ahhoz, hogy a rajongókat becsábítsák a mozikba.
Mindez azonban még messze nem jelenti a hibák és problémák végét, sőt, ennél sokkal nagyobb bajaim voltak az IRIS-szel, leginkább persze a hitelesség. Ki veszi be még 2010-ben a nemzetközi összeesküvés meséjét, amit néhány popsztár kinézetű nagyon titkos és nagyon különleges ügynök leplez le? Ezzel a háttérrel már csak a zs kategóriás amerikai akciófilmeket lehet eladni, azokat is egyre nehezebben. A pár éve még mozinagyhatalom Dél-Korea a tévében ennyire igénytelen lenne? Továbbá, 2010-ben menő, vagy inkább röhejes az a főhős, aki egyesíti magában a Mission: Impossible technikáját, Sandokan elpusztíthatatlanságát és MacGyver agyafúrtságát? Már az első pár percben nevethetnékem támadt Lee Byung-hun szenvedéseit látva, ahogy haldoklás közben, lőtt sebbel intéz el a Budai Várban egy rakat kommandóst (akik 2 méterről is folyton mellélőnek, de az egész filmben nem tud normálisan lőni senki , majd egy ki tudja honnan előkerült drótkötéllel ereszkedik le a várfalon. Talán a forgatókönyvírót nem Bollywoodba kellett volna szakmai gyakorlatra küldeni...
A hiteltelenség végig folytatódik a majd’ 2 óra során. Az északiak egyik misztikusnak szánt figurája, a bérgyilkos úgy néz ki, mint bármelyik itteni emós gyerek. Hogy gondolták azt, hogy T.O.P., egy fiúcsapat (Big Bang) oszlopos tagja jócskán kisminkelve hiteles lesz északi kémként? Mindent a nézettségért, biztos tinilányok milliói lettek a sorozat rajongói őt látva. Vagy ott van a kollégája, a nehézbombázó Kim Seon-hwa, aki bármelyik déli agassi-t felülmúlja a külsejét tekintve. Ez nem is meglepő, mert egy igazi déli agassi alakítja Kim So-yeon személyében. Biztos velem van a baj, de nem tudom ugyanahhoz a néphez tartozónak elképzelni, mint ezt, valamint ezeket a harciasan csinos elvtársnőket.
Vicces (bár a fentiekkel szemben érthető) az is, hogy az összes helyszínt igyekeztek sok nézőpontból felvenni, hogy remek vágóképeket tudjanak adni az egyes jelenetek között. Phenjan esetében ez nem sikerült, mindig ugyanaz a rossz felbontású, nehezen kivehető képkocka jelenik meg, amikor a mindig a Kedves Vezetőre hivatkozó helyi egyenruhás urak mondatai következnek. Sajnos a nagyvezér, Kim Jong-il nem ért rá, vele nem foglalkoznak (aki rá lenne kíváncsi, nézze meg a zseniális japán tokusatsu paródiát, a The Monster-X: Attack the G8 Summit-ot).
A röhejesen hiteltelen összeesküvés elmélet (maga az IRIS a nemzetközi szupertitkos szervezet neve egyébként, ami átnyúlik Észak és Dél-Korea között, behálózza természetesen a nemzetbizetonsági hivatalokat is) és a sorozat összevágásából adódóan szinte percenként bekövetkező fordulatok izgalmakat nem nyújtanak, viszont egy idő után remekül követhetetlenné és unalmassá válnak. Aki nem tud koreaiul és nem figyel oda nagyon, az egy idő után nem is tudja megkülönböztetni egymástól a sok Kim-et, meg Park-ot. A vagdosás egyetlen előnye, hogy az ázsiai sorozatokra jellmző hosszú és csöpögős drámai pillanatok szinte teljesen kimaradtak, de mindig észrevehető, hogy eredetileg hol voltak.
Igazából mind a sorozat, mind a film a teljesen érdektelen, nézhetetlen kategóriába tartozna, ha nem lenne benne a magyar szál. A sztori első harmada ugyanis javarészt Pest megyében és a Balatonon játszódik, és ezek a jelenetek mentik meg az egészet. Igazi guilty pleasure végignézni, ahogy Lee Byung-hun sorba áll vonatjegyért a Nyugatinál, nem akar gulyást enni (ha jól azonosítottam be) Vác főterén, gépeltérít a tököli reptéren, stb. Jópofák a régi Bujtor István filmeket idéző autós üldözések, amik legjobbja az a jelenet (figyelem, Opel Astra-val üldöznek egy 5-ös BMW-t és utolérik!!!), amikor a Nagykörútról egy gyors vágással beszáguldanak a résztvevők előbb az Alagútba, utána a Hajógyári szigetre, majd az elmaradhatatlan balesetet (egyébként miért van minden újabbkeletű koreai thrillerben legalább 1 autóbaleset?) mindenki lazán, szinte sérülés nélkül túléli. A legemlékezetesebb pillanat mégis a Vasúttörténeti parkban látható, amikor az egész film legjobb alakítását nyújtó magyar takarítónő (akit minden bizonnyal egy magyar takarítónő alakít) észreveszi a lőtt sebbel ájuldozó Lee Byung-hun-t, majd imádni való hanglejtéssel szól be a mentőknek telefonon, hogy „itt fekszik egy vérző ember az irodába’!”.
A magam részéről egyáltalán nem értem azt a hatalmas hype-ot és imádatot, ami körüllengi a neten az IRIS-t, még különféle magyar oldalakon is. A készítői annyira nagyot akartak dobni, hogy átcsúsztak a ló túlsó oldalára, és annyira túlhúzták az egészet, hogy a végeredmény szánalmasan rossz lett. Mégis, minden hülyeség ellenére a magyar szál miatt nem feltétlenül elfecsérelt idő végigszenvedni, bár a két óra jóval hosszabbnak fog tűnni.
| Előzetes (sajnos a magyar színhelyek nélkül) |
A Scott Pilgrim azon ritka képregényadaptációk egyike, amik hűen követik az eredeti forgatókönyvét, és ennek ellenére is félresikerülnek (ld. még: Watchmen). Mert ugye a sztori nem minden. Edgar Wright javára legyen írva, mindent megtesz, hogy a célközönség számára vonzóvá tegye a filmet: frappáns vizuális megoldások, igényes trükkök, a valóság és a videójátékok világának ügyes képi-tematikai összeházasítása, pörgő cselekmény. A baj, hogy ezt mind sikerül túlzásba vinni, és hosszú távon túlterhelni vele a nézőt, aki végül kimerülten áll fel a székből. A teljes, hatrészes sorozat egyetlen filmbe sűrítése ugyanis azt jelenti, hogy nincs idő megállni, és megszeretni a karaktereket, nincs idő beleélni magunkat az akció és a romantika forgatagába, a vizuális gegekhez pedig az első fél óra után hozzászokunk annyira, hogy önmagukban ne tudjanak lenyűgözni. Az érzelmi vonal hangsúlyosabbá tétele híján, és főleg, a karakterek elnagyolása következtében mindaz, ami a képregényben cool és laza volt, itt erőltetettnek és mesterkéltnek hat. 
Ráadásul a film legnagyobb negatívuma sajnos pont a főszereplője. Michael Cera nem Scott Pilgrim. A színészi tehetségével ugyan nincs baj, ezt bizonyította már korábban is, és bizonyítja most is, a pofont inkább a castingosnak kellene kiosztani. Scottba a képregényben is szorult ugyan egy adag lúzerség, de alapvetően egy hétköznapi, szerethető, jófej és jóvágású srác benyomását keltette az olvasóban. Cera viszont, vézna alkatával, nyivákoló hangjával és nerdarcával igazi lúzerszerepekre született (végig az járt a fejemben, hogy milyen rohadtjó Kick-Ass lehetett volna belőle), és ebbe a kategóriába rángatja le a főhőst is. Innentől pedig borul az egész film. Mellette Mary Elizabeth Winstead bájos Ramona, de nem sikerül kellően érzékeltetni benne azt a különlegességet, ami rabul ejti Scottot – paradox módon pont a félredobott kínai kiscsaj, Knives karaktere sikerült a legelevenebbre, és lehet örülni a szerepükben láthatóan élvezettel lubickoló ellenfeleknek is (Brandon Routh-tól Chris Evanson át Jason Schwarzmanig). 
A legtöbb klasszikus hongkongi sikervígjátékhoz hasonlóan a Project A egésze is vignette-ekből áll össze. Ez a hollywoodi sémától eltér, emiatt aztán a darabosnak tűnő szerkezet emlékezetes nagyjelenetek sorozatával hálálja meg magát (a biciklis üldözés, Sammo játéktermi verekedése, a majdnem snuffként végződő óratornyos fejreesés), és a tekercsről tekercsre ugráló dramatikának köszönhető az is, hogy az irdatlan tempóban sodródó sztori utolsó harmadában is marad elég szufla, ekkor lépnek ugyanis színre a legelején beígért kalózok, élükön a zseniális alakítást nyújtó Dick Weijel.
Maga a szerep is új perspektívát nyitott Chan számára. A Police Story sorozat lényegében ugyanezt a bűnözők és angol vezényszavakat mantrázó felettesek közé szorult közszolga-karaktert vitte tovább, a humorosan anti-kolonialista felhang nyílván jó viszhangra talált az otthoni közönség körében. A záró képsort - melyben hőseink egy tutajon hagyják el a helyszínt, mögöttük a vízben evickélő kimentett angol túszokkal – nem lehet másként értelmezni, mint a híres hong kong spirit győzelmét a brit gyarmatosítók megalkuvó, korrupcióra hajlamos rendszere felett.
Az ún. Reacher-regények iszonyatos tempóban születnek a bestseller író tollából, aki gyermeki odaadással és fantasztikus szenvedéllyel ülteti egyre újabb és újabb cselekményekbe kedvenc karakterét. 1997 óta már tizenöt könyvet hagyott maga után a témában, mi magyarok pedig - a General Press kiadónak hála -, ezek közül tizennégyet magyar nyelven is élvezhetünk. Jack Reacher az amerikai hadseregben élte le az életét. Apja tengerészgyalogos volt, akit egyik állomáshelyről a másikra követett az egész család keresztül-kasul a világ legegzotikusabb és legzordabb helyein. Reacher leszerelését megelőzően 13 évig szolgált. Mint katonai rendőr(!). Majd kétméteres magasságával, százhúsz kilójával, kivételes intelligenciájával és lenyűgöző problémamegoldó készségével szép karriert futott be az amerikai hadseregnél. Child Jack Reacher-e az abszolút badass, akivel nem találkoznál szívesen egy sötét sikátorban. Saját döntéséből nomád életet folytat. Bejárva az országot, amit egész eddigi életében szolgált, mégsem látott még sohasem. Ezzel elég bonyodalmat is szolgáltat a könyvek cselekményéhez, mert abban biztosak lehetünk, hogy a baj mindig rátalál. Hol két kisváros – Hope és Despair – között ütközik problémába, hol Texas tikkasztó sivatagában stoppol le valakit, vagy éppen New York forgatagában próbál meg helytállni. Most éppen buszbalesetet szenved egy tucat nyugdíjassal egyetemben. Dél-Dakota egy városában, Boltonban találja magát télvíz idején. Mínusz harmincöt fok, egy hetvenéves tanú, egy brazil maffiózó, egy motoros banda, ami metamfetamint árul és egy újonnan épült szövetségi börtön. Mindez két dolgot jelent: bajt és Jack Reacher nem nyugvó haragját.
Új Marvel Extra #1
Herótom van már tőle, hogy bármerre nézek, vámpírokat látok – könyvek, filmek, sorozatok, a tetves vérszívókat egyszerűen nem lehet kikerülni. És mégis, képregényformában nem zavar, mert a horror eleve fájdalmasan alulprezentált nálunk (legalábbis amíg jövőre meg nem jelenik nálunk is a Walking Dead). Így a Kingpin döntése, hogy meglovagolja a Twilight által kavart hullámokat, nem csak érthető, de talán még szimpatikus is. És ugyan Vampirella karakterének aligha van érdemi lecsapódása itthon, a hölgy kellően lengén öltözik, modellalkatú, jókora mellei vannak, és szívesen tép szét vámpírokat és egyéb rémségeket a két puszta kezével – mi másra vágyhatna egy geek? James Robinson és Joe Jusko kétrészes comicja 1997-ben jelent meg, és függetlenül attól, hogy élvezetes történet, némileg furcsa választás a magyar piacra. A sztori a főhősnő halála után játszódik, méghozzá a pokolban, aminek része Vampirella szülőföldje, Drakulon is. Anyja, Lilith lassan elveszti erejét, minek következtében vagy ő hal meg, vagy Drakukon, amin uralkodik – a nő inkább utóbbit ítéli pusztulásra, ezt pedig Vampirella, és rejtélyes módon felbukkanó szerelme, Adam Van Helsing nem hagyhatja annyiban. Az egyetlen gond ezzel a kiadvánnyal az, hogy a cselekmény és a karakterek mögött akkora háttértörténet húzódik meg, aminek dialógusokban való zanzásított meg-megidézése önmagában nem semlegesíti az azt nem ismerő olvasó zavarát – jó lett volna egy-két olyan ismertető oldal, amihez a marveles kötetekben már hozzászoktunk. Ha ettől eltekintünk (és egy kis utána olvasás a hiányzó információknak senkinek nem kerül pár percénél többe), a Vérszomj gond nélkül szállítja, amire vállalkozik: ugyan egyszerű, mint egy faék, de dögös, véres, iszonyú hangulatos (a pokol-Drakulon halott, kiszáradt, vörös látképe lélegzetelállító, Joe Jusko festményei valósággal életre kelnek), és megvan benne a témához szükséges epikus erő is. A halottak csontjaiból emelt templom hátborzongató, amikor pedig Van Helsing egymagában, vigyorogva, harcra készen áll szemben a pokol seregével, akkor nincs geek, aki ne vigyorogna ugyanolyan szélesen, mint ő. 
Amikor 1997-ben a Deep Blue néven anyakönyvezett, szilíciumalapú létforma elpicsázta Kaszparovot, talán a legoptimistább szkeptikusok is nyeltek egyet sunyiba. Pedig 
FVP nagyjátékfilmes karrierjének markánsan tett be, hogy a gyermekpornóra kattant Jézus és a naphosszat hernyózó Buddha mellett derűsen rotálja a földiepret egy minimalista rajzfilmben, a Tron: Örökséggel debütáló Joseph Kosinski keze alá dolgozó féltucat írnok már nem is számolt vele, mint főgenyával, inkább a megszemélyesítés mozdulatát vitték tökélyre. A „rácsban” rekedt Kevin Flynn (Jeff Bridges) ellenlábasa (instant doppelgänger jelleget kölcsönözve a filmnek) a saját képére és hasonlatosságára teremtett program, Clu (Jeff Bridges), akinek feladata a tökéletes rendszer megalkotása - eredetileg Flynn jobbján. De hát a tökéletesség nem elérhető cél, te kis oktondi Clu, hanem inspiratív és folyvást mozgásban tartó eszme, bizony ám! – ahogy azt Mr. Bridges a finálé közben elégikus ünnepélyességgel mondja tollba egy éppen arra lófráló operatőrnek.
Az árvaságtudattal felnitrózott posztpubertás dac természetesen nem idekünn, hanem: odabenn fog kibontakozni, illetve beérni, ahol a script már pedzegetett leleményének köszönhetően a fiú egyszerre küzdhet apja oldalán – és harcolhat vele szemben. A Hedlund amúgy decens, miatta talán majdnem annyi csajszi kap vödröt maga alá, amennyi tenyér megizzad Quorra (Olivia Wilde) látásától. (Ő egy ilyen izé, asszem.) Mellettük még megemlítendő a Zuse-t formáló Michael Sheen. Hogy az ő alakításában a gépházon belüli kütyük melyikét tisztelhetjük, azt Kosinskiék is csak kínvallatás után tudnák körülírni, de hogy a színész rojtosra analizálta Jim Carrey Rébuszként prezentált mozgáskultúráját - tuti. A végeredmény olyasmi, mint amikor Király L. Norbert nekiveselkedik egy Tina Turner dalnak. (Mi célja - kérdem én - egy olyan kísérletnek, ami nem lát ki a hendikep árnyékából, ha a lehetetlen létezéséről anélkül is meg lehet bizonyosodni, hogy szénné égetnénk magunkat?)
Ahhoz képest hogy a Marvel képregényhősei közül Thor a legkevésvé emberközeli (azonosulni vele lehetetlen), és a filmesek a politikai korrektség nevében valahogy belekevertek egy ázsiai színészt is a Valhallába, és kedveljem bármennyire is, Anthony Hopkins szemkötőjének láttán röhögőgörcsöt kapok, szóval mindezek ellenére a film nem néz ki rosszul...
Batman: The Return
Idén már volt egy Hellboy egyrészes a Mignola-Corben duótól, és most itt van egy újabb. Nem mintha panaszkodnék. Ezek a kis különálló történetek remek alkalmat nyújtanak Mignolának, hogy kicsit kinyújtóztassa a lábát, és egy rövid időre elszakadjon a sorozat súlyosan sorsszerű, világvége felé menetelő sötét cselekményétől. Az eredmény, mint mindig, maximálisan kielégítő (Mignola valószínűleg genetikailag képtelen lehet rá, hogy rosszul írja a Hellboyt), de ezúttal (akárcsak a már említett mexikói sztori esetében) Richard Corben az, aki ellopja a show-t. A Double Feature of Evil, ahogy a címe is sejteti, két rövid történtet tartalmaz, amiket az alkotók egy frappáns keretben prezentálnak nekünk: hullák nézik őket egy régi, elhagyott moziban, aminek falai tele vannak plakátozva a ’30-as évek legendás universal-horrorjaival. Az első sztori a Sullivan’s Reward, aminek címszereplőjét újabb és újabb gyilkosságokra kényszeríti a titokzatos körülmények közt ajándékba kapott háza. Hellboyt hívja segítségül, de persze már a kevésbé gyakorlott olvasónak is nyilvánvaló, hogy hátsó szándékai vannak. A cselekmény rég bejáratott sablon szerint alakul: Hellboy tudomást szerez valami rosszról, Hellboy odamegy, Hellboy bajba kerül, Hellboy szétver mindent, Hellboy a romhalmaz tetején, szakadt ruhamaradványaiban ülve, rágyújt egy cigire. A toposzok ezúttal némi helyénvaló, költői igazságszolgáltatással egészülnek ki (ld. a címbeli jutalmat). Tökös, laza és hátborzongató – ezek a jelzők a Hellboy világán kívül ritkán járnak együtt. A horrorfaktort viszont itt Corben erősíti a legjobban, aki többek közt azért is olyan jó választás a címhez, mert – teljesen nyilvánvalóban – meg sem próbálja majmolni Mignola stílusát. Sajátosan groteszk vonásai tökéletesen alkalmassá teszik az emberi gonoszság képi megjelenítésére – ahogy az aggodalmaskodó, félelemben élő Sullivan pálfordulása után szemmel láthatóan is egy visszataszító vigyorú, őrült szarházivá avanzsál Corben ceruzavonásainak hála, az valami zseniális. A rajzolónak még jobban fekszik az amúgyis komikus felhangokkal színezett második sztori, a The House of Sebek, amiben egy múzeumi relikviaárus őrül meg, és kelt életre néhány múmiát. Ez azon szösszenetek egyike, amik csak egy frappáns kis csattanóra épülnek, és a főhős alig csinál bennük valamit. Persze, porrá üt egy-két gyolcsba tekert sétáló hullát, de igazából csak azért van ott, hogy elejtsen néhány száraz megjegyzést, és a végén egykedvűen, fanyar humorral levonja az események tanulságát, még akkor is, ha az annyira nyilvánvaló, hogy semmi szükség nincs is rá, hogy levonják (pl. „sosem jó ötlet felbosszantani egy alligátorfejű istent”). Az ilyesmi Mignolának rutinmunka – ami nem baj, mert ilyen rutinmunkából százat is végig tudnék olvasni. Könnyed, szórakoztató és frappáns – de mint mondtam, ezúttal az igazi babérokat Corben aratja le. 
A Northlanders 34-gyel véget ért Metal című sztori komoly törést jelent a sorozat életében. Brian Wood vikingekről és körülöttük élő emberekről szóló képregénye mindeddig olyan önálló történeteket prezentált az olvasóknak, amik ugyan fiktív eseményeket meséltek el, de azt valós történelmi háttér előtt tették. Most azonban hirtelen életre kel a norvég mitológia, mágusok, istenek, feltámadó holtak, és óriássá növő emberek népesítik be az időszámításunk 700. évében járó Norvégiát. Nem értem a változás okát. A Northlanders tökéletesen jól megvolt úgy is, hogy a valóság talaján állt, emberekről, sorsokról, szokásokról, kultúrákról mesélt, és ehhez semmiféle hókuszpókuszra nem volt szüksége. Lehet persze írói szabadsággal, a megújulás szükségességével és hasonló jól hangzó frázisokkal érvelni Wood döntése mellett, de az igazság az, hogy bőven elég misztikus/fantasys/sci-fis hablatyba csomagolt képregény van odakint így is – nem kellene olyanoknak is beállni a sorba, amik a változatosság kedvéért az egyszerű valóságot és az emberi drámát helyezték előtérbe. Belegondolni sem merek pl., hogy mi lett volna az év egyik legjobb sorozatából, a Daytripperből, ha a végére Bras „sok halálát” szépen, flottul elmagyarázták volna valami misztikus vagy tudományos-fantasztikus rizsával. Na, hasonlóan nincs értelme a Northlanders elfantasysítésének sem. Eleve nehéz ezen túllépni, főleg, hogy az olvasó, a korábbi sztorikkal a háta mögött, ameddig csak lehet, akaratlanul is racionálisan áll hozzá a természetfeletti elemekhez (azaz: nyilván képzelődések, álmok, kábítószeres fantáziák stb). De próbáljuk önmagában kezelni a Metalt, minden prekoncepció híján. A sztori középpontjában egy fiatal viking harcos, Erik áll, aki olyannyira rossz szemmel nézi a keresztény hittérítők alamuszi beszivárgását a norvég területekre, hogy felgyújtja a falujában busás ezüst fejében építtetett templomukat, és leöli papjaikat. Csak egy folyton megalázott, Ingrid nevű albínó lányt hagy életben, akivel együtt menekülnek – ahol „menekül” egyenlő azzal, hogy megtisztítják a keresztényektől a vidék összes viking faluját, akár akarják lakosaik, akár nem. A cselekmény egyszerű, és noha vannak pontjai, amik képesek hatással lenni az olvasóra, a misztikus szálak szaporodásával egyre érdektelenebbé válik minden. Ami egy keményfejű, hajthatatlan, és meggyőződéséért akár saját társai hulláján is átgázoló viking személyes történetének indult, abból egy istenek által dróton rángatott bábu vérgőzös ámokfutása lesz. Riccardo Burchielli képei pedig éppolyan zavarosak és unalmasak, mint a sztori. Erik egy nagy, értelmi fogyatékos melákra emlékeztet, arcvonásai egy kisgyerekeknek szóló rajzfilm animációs komplexitását viselik magukon – ráadásul az akciók rondák és csaknem követhetetlenek. Ezzel megszületett a Northlanders első csalódást okozó etapja. Oké, háromévente egy ilyet lenyelünk. De több ne legyen. 
A Marvelnek már 2005 óta (akkor verte porrá az Annihilation a Civil Wart, ha pénzügyi siker szempontjából nem is, minőségiből mindenképpen) az űrkalandjai a legszórakoztatóbbak és legepikusabbak. Dan Abnett és Andy Lanning tudják, mitől döglik a légy: pár év alatt elindították a kiadó két legjobb új sorozatát (Nova, Guardians of Galaxy) és kivételesen olyan crossovereket hoztak tető alá, amik nem csak a megalomániáról és a minél több zsé bekaszálásáról szóltak. A legutóbbi ilyen a The Thanos Imprerative, ami egyenesen a Secret Invasionből kinőtt War of Kingsből nőtt ki. Az akkori háború végén egy hatalmas hasadék („The Fault”) nyílt a tér-időben, amiből ebben a hatrészes minisorozatban mindenféle gonosz, sötét, halott és undorító mászik elő, hogy megfertőzze a mi univerzumunkat. A szokásos felállást Abnették egy üdítő ötlettel kavarják meg: abban a másik, a Faulton túli világban („Cancerverse”) nincs többé halál, így az élet szinte rákként burjánzik benne – bájos csavar tehát, hogy a halál helyett most az élet a „gonosz”, annak köszönhetően szabadul el a káosz az univerzumban. És ugyan hogy lehet legyőzni a halál nélküli életet? Hát Thanos, a halál avatárja segítségével. A szerzők olyan képtelenül epikus méretűre dagasztják a cselekményt, hogy nem lehet nem eltátott szájjal olvasni. A Faultból kiáramló hatalmas gonosznak nem csak a hősök próbálják útját állni, hanem a világunk absztrakt, kozmikus erői, és Galactus is – és vesztésre állnak. Ilyen grandiózus eseményekkel nehéz úgy játszadozni, hogy átélhető és komolyan vehető maradjon, de Abnették mást sem bizonyítottak az elmúlt öt évben, mint hogy kivételes érzékük van a monumentális űroperához. És bár a konfliktus megoldása (ahogy Thanos átveri az ellenséget) elég átlátszó és könnyen kikövetkeztethető, a képregény mégis működik, mert a szerzők egy nagy lépéssel továbbviszik a sztorit a Cancerverse-ből érkező fenyegetés leverésénél. A finálét Thanos tragédiájára és ebből eredő, masszív dühére hegyezik ki, ami két főszereplő életébe kerül (vagy legalábbis úgy tűnik – mert azért mégiscsak Marvelről van szó…). A szuperhősök halála mindig magában rejti a giccs, a pátosz veszélyét, de Abnették nagyszerű érzékkel vezénylik le a karakterek végső rohamát, és az elmaradhatatlan temetésjelenetet is megnyugtatóan rövidre fogják, és képesek a jó ízlés határán belül tartani. Itt nincs mibe belekötni – talán a rajz lehetne kissé részletekben gazdagabb, talán lehetne valamivel stílusosabb, egyedibb, de összességében így is tökéletesen szolgálja a forgatókönyvet. Aggodalomra csak azért lehet okunk, mert bármit csinálnak is Abnették ezután, ezt már tényleg istentelenül nehéz lesz fokozni. 
Inkább The Worst There Is. De komolyan. Ilyen szar Rozsomák történetet régen olvastam, pedig a kanadai mutánssal egyébként sem bántak kesztyűs kézzel a kontár írók az utóbbi években. De most nagyképűen magamra öltök egy prófétagúnyát, és azt mondom, hogy előre tudtam, hogy ez lesz, legkésőbb az előzetes oldalak közlésénél. Néhány oldal teljesen ki volt feketítve, és rá volt írva, hogy „túl erőszakos ahhoz, hogy megmutassuk”. Ahhh, uggggyan máár, hová szarjak? A szánalmas marketingfogás a borítóval folytatódik. Jó nagy betűkkel a cím alatt: Parental Advisory! Még alatta (hátha az olvasó hülye): Not for kids! Igen, így felkiáltójellel. Ja, bocsánat. A „not” szó még alá is van húzva. Biztos, ami biztos. Bele se kellett lapoznom a képregénybe, hogy tudjam, pocsék lesz: egy olcsó ürügy valami vérengzős-kaszabolós „sztorira”, amit jobb híján azzal próbálnak eladni, hogy rohadtul brutális. És tudod mi a legviccesebb? Hogy még csak ez sem igaz. Nem csak hogy a történet nulla, nem csak hogy a karakterek borzalmasak, nem csak hogy a dialógusokat fáj olvasni, nem csak hogy a főhőst hívhatnák Pistinek is, mert pont annyi Rozsomák van benne, mint a szomszéd srácban, de még a röhejes hatásvadászattal beígért brutalitásnak is csak a füstje nagy. Persze, Logan kaszabolja a rosszfiúkat, lenyes egy-két fejet, de hát mikor nem? Ennél sokkal durvább dolgokat láttunk mondjuk Chris Yost és Craig Kyle X-Force-ában – és annak még értelme is volt. De a legjobban az a stilisztikai mesterfogás tetszik, amihez akkor nyúlnak a szerzők, amikor Rozsomák elszabadul egy elfogott mutánsok illegális harcára létrehozott arénában: véreznek a panelek. Nem, bazmeg, nem viccelek. A keretek vörösek, és a „vér” úgy csurog bele a képkockákba. És a végén egy oldalnyi széles panel van, ami csak az ikonikus SNIKT szóból áll (mellesleg azután, hogy Rozsomák már kieresztette a karmait). Ez utóbbi megoldásnak egyébként pont ötször örülhetünk a 24 oldal során. És a van még egy utolsó, nagy poén: miközben véres panelekkel, levágott fejekkel és tudálékos figyelmeztetésekkel sulykolják az olvasóban (aki itt az esetek többségében inkább csak átlapozó lesz), hogy ez milyen kegyetlen képregény, és mennyire kizárólag és szigorúan és csakis és különben is felnőtteknek szól, fogják magukat, és csillagokkal cenzúráznak ki minden csúnya szót. Csúnya alatt pedig nem csak a „fuck”-ot kell érteni, hanem pl. az „ass”-t is. És tudom, most értekeznem kellene a történetről, de igazság szerint kurvára nincs kedvem. Amúgyis tipikus „style over substance” akar lenni az egész, csak éppen hiányzik belőle a „style”. (Mert a félreértések elkerülése végett: a túlzásba vitt erőszak önmagában még nem stílusos.) Legalább a képi világot szeretném dicsérni, főleg, mert Juan Jose Ryp, ha nem is egy istenadta szupertálentum, azért évek óta az Avatar megbízható rajzolója, aki olyanokkal dolgozott már együtt, mint Alan Moore és Warren Ellis. De nem tudom, mert műve kaotikus és ronda, főleg ami az arcokat illeti. Hiába hittem, hogy a Wolverine: Originsnél már nem nincs lejjebb… 
Úgy kellett már egy szórakoztató magyar képregényantológia a hazai piacra, mint egy golyó a zombi fejébe. A Random bő 100 oldalnyi vámpíros-posztapokaliptikus-szörnyes-szuperhősös-robotos folytatásos geeksztorikkal (szám szerint néggyel) kényezteti az olvasókat, és ha még van is hová fejlődnie (és van), ilyen start után nem aggódunk a létjogosultságáért. Ugyan az antológiáknak többnyire sanyarú sorsuk van itthon (sőt, nem csak itthon, az utóbbi években az amerikai piacokon is döglődnek), de a Randomnak van néhány komoly előnye az eddigiekkel szemben: egyrészt, online megjelenésének hála, 
Találós kérdés: hogy lehet rossz egy olyan film, amiben Helen Mirren estélyiben lyuggat szitává egy autót egy böhömnagy gépágyú segítségével? Egy tökéletes világban erre a „sehogy” lenne a helyes válasz. De csak ha még esetleg nem tudnánk, Robert Schwentke gyorsan a tudomásunkra hozza, hogy nem egy tökéletes világban élünk. A Red a „hogy pocsékoljunk el egy remek színészgárdát” versenykiírás idei győztese. Kínos akciókomédia, ami unalmas lövöldözésekkel, fárasztó egysorosokkal, nem létező történettel és olcsó poénokkal próbál lépést tartani Bruce Willisszel, Morgan Freemannel, John Malkovich-csal és Mirrennel, akik még lábukat lógatva is zsebrevágják az egész produkciót. Igen, sajnos egyáltalán nincs nehéz dolguk.
A képregényhez képest a filmbe pakolt összes plusz matéria ellenére a sztori ugyanolyan szimpla maradt, a forgatókönyv főleg azzal van elfoglalva, hogy feldobálja a labdát a színészeknek – igaz, ők legalább le is csapják. Willisnek elég rutinból hoznia a tökös, megállíthatatlan szuperügynököt, fegyverrel a kezében neki bármit elhiszünk, bár nem egyszer tűnik úgy, mintha csak unalomból vállalta volna a filmet. Morgan Freeman kisujjból rázza ki a tőle megszokott joviális nagypapaszerepet, ami mindig jól áll neki, John Malkovich pokoli élvezetesen játssza túl az évtizedekig LSD-vel agymosott, paranoiás félbolondot, Helen Mirren meg született jéghideg dáma, akiről soha nem hittem volna, hogy ilyen jól áll a kezében egy géppisztoly. Karl Urban, Mary-Louise Parker és Brian Cox „csak” megbízhatóan asszisztálnak, viszont a legendás Ernest Borgnine kurta szerepében is telitalálat, mint a CIA-archívum mindentudó őskövülete. Akcióvígjáték mivolta ellenére a Red igazi színészfilm. És ez ebben a műfajban nem valami jó.
Brian Michael Bendist gyakran érte az a kritika, hogy nem tud igazi Bosszú Angyalai történeteket írni, hogy az ő képregényei (a minőségtől függetlenül) egészen más stílusúak és hangulatúak, mint az itthon is megjelent Káosz című crossover előttiek. Hogy ez mennyire igaz, és hogy ha igaz, akkor mennyire probléma, most nem tartozik ide – most az tartozik ide, hogy a Siege után újraindult Bosszú Angyalai első történetének végeztével Bendis bizonyítja, hogy de, nagyon is tud abszolút klasszikus stílusú szuperhős csihipuhit írni – és nagyon is jól. Ez a sztori magában foglal mindent, amiért az ilyen jellegű képregényeket szeretik az olvasók. Nemes, elszánt hősök és hatalmas gonoszok, grandiózus, térben és időben ugráló cselekmény, és persze a világvége, a totális pusztulás veszélye. A történet lényege, hogy Kang és Ultron jövőbeli háborújába az egész tér-idő kontinuum beleremeg, és totális katasztrófával fenyegeti az egész univerzumot. A Bosszú Angyalainak egyrészt a jövőbe kell utazniuk, hogy meggyőzzék a megalomániás Ultront, hogy hagyja legyőzni magát, mielőtt a harcokba az egész mindenség belenyikkan, másrészt a jelenben kell gátat vetniük a felhasadt tér-idő szövetből érkező mindenféle fenyegetéseknek. Először is, fontos megjegyezni, hogy füzetformátumban a sztori közel sem működik olyan jól, mint kellene neki – Bendis ritkán tud sok szereplőt úgy mozgatni, hogy a cselekmény menete megfeleljen a hónapról-hónapra megjelenő 24 oldalas comic követelményeinek. Havi bontásban olvasva az Avengers így szétesőnek, elaprózottnak tűnhet. De ha leülsz, és egyben végigolvasod a hat füzetet (avagy a majdan megjelenő kötetet), akkor kapsz egy olyan pofátlanul epikus, szédületesen sodró lendületű, monstre szuperhőscomicot, hogy szemed-szád eláll tőle. Már az is egy remek megoldás, ahogy a végén visszakanyarodik az első rész elejéhez, és ezzel nem csak keretbe zárja a hat részt, hanem teljesen megváltoztatja néhány karakterrel kapcsolatos álláspontunkat, az pedig egyenesen mesteri, ahogy összeköti a különböző karaktereket, csoportokat és érdekeket, és nem erőltet bele a végére egy marhanagy szuperhősbunyót, hanem hagyja, hogy a történet a maga módján, szépen kifusson. Sőt, még azt is megteheti, hogy puszta közjátékként (!) ideiglenesen behoz a képbe egy olyan gonoszt, mint Apokalypse. A karaktereket mindeközben nagyszerűen írja. Természetesen nem jut elegendő idő mindenkire, de ez egy lendületes akcióképregénynél már csak így van. Viszont olykor elég egyetlen panel, és néhány sor, hogy a lényegénél ragadjon meg egy-egy figurát. Pl. amikor Ultron felszólítja Rozsomákot, hogy húzza vissza a karmait, majd részletesen, hosszan ecseteli neki, hogy miért nem tudna amúgysem kárt tenni benne velük. Mire a kanadai mutáns csak rámordul, hogy akkor ne aggódjon miattuk. Iszonyú jól megírt comic. És iszonyú jól megrajzolt. John Romita Jr. alighanem elérte karrierje mélypontját a World War Hulkkal, de alaposan elszállt stílusát azóta sikerült visszaterelnie élvezhető keretek közé – sőt. Vonásai nyersek, mégis elegánsak, és határozottan tudja, hogyan kell életre hívni egy jelenetet, hogyan kell változtatni a panelek méretét, elhelyezkedését és látószögét a maximális hatás érdekében. Nem hittem volna – de szinte tökéletes párost alkotnak Bendisszel. 
A tököm tele van Bruce Wayne halálával és visszatérésével. Az egész koncepció eleve elhibázott, és ami még rosszabb, hogy csupa unalmas halandzsát sikerült csak kihozni belőle – bár az egész Batman franchise amúgyis padlón van, mióta Grant Morrison ráerőltette az agymenéseit (na jó, a Batman and Robin kivétel, az többnyire még mindig élvezetes, bár már rég nem mozog az sem azon a magas színvonalon, mint tavalyi indulásakor). Úgyhogy már nagyon hiányzott egy igazi, ötletes, intenzív, időutazásos-feltámadásos-szappanoperás-világvégés bullshit nélküli, klasszikus Batman történet. David Hine pedig pontosan ilyet szállított a most véget ért, négyrészes Impostorsszal. A sztori onnan indult, hogy a városban feltűntek, és egyre gyarapodtak, majd erőszakosabbá váltak a bohócruhákba öltözött Joker-imposztorok – Gotham többi polgárának reakciója azonban nem marad el, és tömegével kezdtek megjelenni az ellenük harcoló Batman-imposztorok. A két frakció pár hét leforgása alatt valóságos hadszíntérré változtatta a várost – és mindennek középpontjában egy meghasadt elméjű ember állt, aki évekkel korábban ártatlanul szenvedő kívülállóként bonyolódott bele Batman és Joker egyik összecsapásába. Winslow Heath karaktere alighanem a legjobb és legeredetibb gonosz, akit az utóbbi jónéhány évben akár a Marvel akár a DC kiizzadt magából. Rég találkoztam ilyen tragikus, de egyáltalán nem erőltetett, jól átgondolt, kreatív háttértörténettel, és Hine mindennek a következményeit is fantasztikusan jól írja meg. A négy rész alatt lassan, fokozatosan szabadul el a pokol Gothamben, jól látható az a folyamat, ami során a kezdeti kis konfliktusok lassan mindent felemésztő háborúvá fajulnak, a kontraszt a szinte ártatlan bohócruhás pajkosságok és az egész várost pokoljárásra kényszerítő káosz közt lehengerlő. A finálé kétoldalas csúcspontja, amiben Batman és Heath állnak az egymással harcoló sok száz bőregér és Joker imposztor gyűrűjében, felejthetetlen. Így kell felépíteni egy történetet, így kell kiaknázni egy jó ötlet lehetőségeit – az Impostors azon ritka szuperhősképregények egyike, amikben az író az összes feldobott labdát hibátlanul lecsapja. Na jó, talán egyet kivéve: az egész imposztor-témára rá lehetett volna húzni még egy réteget azzal, hogy kidomborítják, Dick viseli a denevérgúnyát, nem pedig a még mindig visszatérőben lévő Bruce – azaz maga Batman is egyfajta imposztor. Vagy mégsem? A karakter végig úgy viselkedik, mintha Bruce lenne, és úgy tűnik, Hine elhatározta, hogy leszarja a problémát: egyetlen alkalommal sem mondják ki a sztoriban a főhős polgári nevét. És mivel az Impostor szinte bárhová beilleszthető lenne a kontinuitásba (semmi nem köti az egyéb jelenlegi eseményekhez), Batman itt lehet Bruce is és Dick is. Ez egy kicsit zavaros így, de a lényeg akkor is az, hogy kapunk egy iszonyúan jól megírt sztorit, a kelleténél talán kicsit komolytalanabb, de összességében hatásos képi világgal (az említett duplaoldalas panel pl. nagyszerű). Nem ez a lényeg?
Superman eredetét annyiszor mesélték már el (vagyis: mesélték újra), hogy számon tartani is nehéz. A képregényeknél maradva: itthon a legtöbben John Byrne magyarul is megjelent The Man of Steel című minisorozatából ismerik az Acélember történetét, de aztán ezt felülírta Mark Waid 2003-as Birthrightja (amiből a jelek szerint a Warner kölcsönözni fog néhány sztorielemet az előkészületi fázisban lévő új mozifilmhez), amit viszont a Geoff Johns-féle idei Secret Origin vágott ki a kontinuitás ablakán. És most itt az Earth One, ami a szokásos füzetformátum helyett eredeti graphic novelként jelenik meg – ez viszont elvileg egy minden eddigitől teljesen különálló történet (a DC az Earth One sorozattal valami olyan kunsztra törekszik, mint anno a Marvel az Ultimate világgal), ami tiszta lappal akar indítani a karakterrel kapcsolatban, és akár új olvasók számára is azonnal befogadhatóvá kívánja tenni – vagyis semmilyen előismeret nem szükséges hozzá. A korábbi eredettörténeteket azért kellett mégis megemlíteni, mert pár változtatást leszámítva J. M. Straczynski semmit nem tesz hozzá a mítoszhoz. Új lap vagy sem, modernizálás vagy sem, az írónak nincsenek érdekes ötletei. Persze a lehetőségek még egy ilyen „reboot” esetében is alaposan behatároltak, de ahhoz képest, hogy Straczynskinek, aki alapból egy piszokjó író, szinte élete vágya volt, hogy Supermant írjon, meglepően unalmas lett a végeredmény. A nagy gondolat az, hogy a főhős nem akar az emberiség nagy segítője lenni – csak arra vágyik, hogy normális életet éljen, és mindent megadjon özveggyé vált anyjának. Straczynski ezért személyes okokkal sarkallja a Supermanné válásra: a Krypton nem természetes okokból pusztult el, hanem egy ellenséges támadásnak köszönhetően, és a fajirtásért felelős gonosztevő most a Földet fogja szétrobbantani, hacsak hősünk nem lép színre. Clark Kent Supermanné lényegülésének folyamata olyannyira direkt, már-már kínosan kiszámított, hogy nincs benne semmi izgalmas, semmi spontán, és komolynak szánt vívódása (mely leginkább abban merül ki, hogy sokat sejtetően bámul maga elé) is lepereg az olvasóról. A pusztító, idegen haderővel való szembeszállást megszakító családi flashbackek rettenetes didaktikussággal sulykolják a karakter lényegét, pedig vélhetően katarzist szeretnének kiváltani. Mindennek köszönhetően a főhős csak egy árral sodródó szerencsétlen, akiből hiányzik mindaz az egyszerű, de markáns jellem, ami miatt Superman az, aki, ráadásul Shane Davis, bármily tetszetősek legyenek részletekben gazdag, realisztikus rajzai, már-már kínosan igyekszik, hogy folyamatosan arcán tartsa azt a csendes szenvedést és őrlődést, amit Stracyzsnki forgatókönyve képtelen kellően megalapozni. Rendszerint, amikor egy csata kezdetén, vagy annak hevében az arcunkba tolnak egy tipikusan pózolós, egészoldalas, afféle „a hős belép” Superman-képet, az működik, bármilyen elcsépelt is, mert hozzátartozik a karakterhez – itt viszont mesterkéltnek hat, mert acélember helyett egy suhancot kaptunk. A mellékszereplők pedig vagy el lettek rontva (Jimmy – azaz most már csak Jim – figuráját annyira próbálja komollyá és XXI. századivá tenni az író, hogy csúnyán átesik a ló túloldalára), vagy teljesen sótlanok, mint a se íze-se bűze Lois. Byrne idejében egy nő erősnek, határozottnak és karakánnak való ábrázolása még lehetett újdonság, de ma önmagában már épp olyan unalmas, mint akkoriban a sikongató, megmentésre váró nőcske. Kicsit nehéz szívvel adok rá mindössze két csillagot, mert annyira nem rossz, de a fenébe is, egyáltalán nem érzem, hogy Straczysnki megdolgozott volna a közepesért. Rohadt unalmas az egész, és ráadásul nem hiszem, hogy csak a már tapasztalt, sok Supermant olvasott közönségnek az. 
Dysart sorozatán a kezdettől fogva érezhető volt, hogy az író bőven nem csak szórakoztatni akar – sőt, nem is csak szórakoztatni és elgondolkodtatni. Hanem üzenni is. Mondanivalója volt Afrikáról, gyerekhadseregekről, népirtásról, moralitásról, és ez nem egyszer provokatívnak, zavarba ejtőnek és merésznek számított. És úgy látszik, ez még a Vertigónál sem járja. Az Unknown Soldier, minden kritikai magasztalás ellenére sosem találta meg igazán a közönségét, ezzel a 25. számmal véget ér. Fájdalmasan nyilvánvaló módon, bőven idő előtt. Függetlenül az utolsó sztori színvonalától, amiben Dysart mindent megtesz, hogy úgy varrja el a szálakat, mintha eleve ennyi füzetre tervezett volna előre, érezhető, hogy még az elején jártunk Moses történetének, amikor hirtelen kénytelenek voltunk rögtön a legvégére ugrani – érezhető, hogy Dysart ennél jóval nagyobb és komplexebb utat akart bejáratni karakterével. Így aztán akármi is csinált ebben az utolsó 4 részben, az eleve elsietettnek tűnik. Ettől eltekintve azonban, a Beautiful World című sztori erőteljesre sikeredett. Dysart megmutatja nekünk a kezdetet és a véget. Hogy hogyan vált Moses azzá, aki, milyen titkos kiképzéseken esett át, és mi sült el rosszul (az író itt beleszövi az eredeti Unkown Soldier történet is, és hivatalosan is utódjává teszi a főszereplőt), és hogy mi várja az útja végén, hogy hogyan zárja le kapcsolatát feleségével, és hogy hogyan próbálja véghezvinni eredeti célját, azaz megölni Joseph Konyt, az LRA vezetőjét. A finálé egy mostanra klisévé vált dramaturgiai fogásra épül, amiben úgy tűnik, Moses elérte minden célját, sőt, még többet is, mint remélt, de aztán kiderül, hogy mindez csak egy haldokló képzelgése. De Dysart szerencsére nem a „jé, ezt csak álmodta” fordulatra hegyezi ki a dolgot – már az első néhány oldal után nyilvánvaló, hogy nem a valóságot látjuk, sokkal korábban, mint hogy az író ténylegesen megmutatja nekünk Moses holttestét. Dysartot inkább az emocionális hatás érdekli, az pedig lehengerlő. Keserű és gonosz gúnyt űz a potenciális happy endből, ahogy a katonák eldobják fegyvereiket, és énekelnek, és nevetgélnek, ahogy Moses felesége felbukkan a semmiből, és szerelmes ölelésben forr össze vele, háttérben a szó szerint rózsaszínű naplementével, körülöttük virágokkal és táncoló gyerekekkel és a világbéke ígéretével, ahogy a főhős tettei minden élő ember szívében felébresztik a szeretetet (a megagiccs ábrázolásában Ponticelli nagyon elemében van). Dysartnak nincsenek illúziói – olyannyira nincsenek, hogy teljesen merészen felrúgja a mainstream történetmesélés egyik legalapvetőbb szabályát, azaz, hogy a főhős soha, semmilyen körülmények közt nem bukhat el. Mindig el kell, hogy érje a célját, és még ha az életébe kerül is, akkor is egyértelműnek kell lennie, hogy megérte az áldozat, hogy volt értelme a halálának, hogy ez egy jó halál volt. Nem állhat fel úgy az olvasó (avagy néző), hogy a főhős a semmiért hagyta ott a fogát. Márpedig itt pedig pontosan ez történik. Amikor a végén számot vetünk mindazzal, amit Moses tett, kénytelenek vagyunk belátni, hogy csak annyit ért el, hogy lyukat lövetett az agyába egy gyerekkatonával. Ennek drámai súlyát és a reménytelenség érzetét csak kevéssé tompítja az egyébként teljesen felesleges és erőltetett utolsó oldal, amiben Dysart azért mégiscsak odadob egy csontot az olvasónak: a főhős szellemisége tovább él. Ezért kár volt – és azért is, hogy a történet nem futhatta ki azt az ívet, amit az író szánt neki. De összességében: az Unkown Soldier katartikus őszintesége, és polírozatlan nyersessége nagyon fog hiányozni az amerikai képregénypiacról. 
Baj van velünk "értelmiségiekkel". Miután több-kevesebb diplomát szereztünk különböző egyetemeken, felhalmoztunk némi családot-lakáshitelt és egynél több Hemingway-kötetet, másképpen látjuk a világot. Minden komoly, jelentőségteljes, mi több, drámai az életünkben. Rettegünk mindattól, ami messziről is klisének tűnhet - minden művészeti alkotásban, írásműben vagy filmben az elmélyültséget, az elvontságot keressük. Lehet, hogy nincs igazam, de kétségbeesetten próbáljuk megkülönböztetni magunkat a "szürke tömegtől", hogy műveltségünk és képzettségeink kiemelnek minket a "másikok" közül. Eszünkbe sem jutna tudatosan "gyermeteg" dolgokkal foglalkozni, olyasmivel, ami egyszerű, de mégis örömet okoz. Ilyen például a vasútmodellezés.
Aki tizennégy évesnél idősebb, és vasútmodellekkel foglalkozik, arra gyanakodva nézünk. Hogyhogy "nem nőtte ki"? Pedig valaha - és most engedtessék meg nekem némi szexizmus a kérdésben - minden kisfiú imádta a vasutat. Nem létezett gyerekszoba legalább három Piko kocsi nélkül - a tehetősebbeknél még Santa Fe matricás igazi amerikai szettet is találhattunk. Aztán sokunk úgy pubertás kora hajnalán elfordult a vonatoktól - és ide helyettesítse be ki-ki a maga krónikus rigolyáját. Pedig aki látszólag még mindig kicsi kocsikat bámul körözni egy terepasztalon, valójában sokkal boldogabb ember, mint mi, akik megrökönyödve bámuljuk őt - talán valahol a lelkünk mélyén kicsit irigyelve is.
Így indul a Száguldó bomba is: Randy Hickey A nevem Earl-ből hanyag, mint az egyszeri MÁV dolgozó: leugrik a mozgó tehervonatról, hogy átbillentsen egy váltót - a szerelvény persze annak rendje szerint el is szabadul. Miután minden kísérelt a megállítására sikertelen - mégis, hogyan akarsz megállítani egy majd' egy kilométer hosszú és száztízzel robogó vonatot? - Tony Scott kötelező főszereplőjén, Denzel Washingtonon és Kirk kapitányon - akarom mondani Chris Pine-on, mielőtt a fanatikus trekik megölnek - múlik a pennsylvaniai Stanton lakóinak sorsa.
A film elején hatalmas betűk hirdetik: "Igaz történet alapján." Ebből csak annyit higyjünk el, hogy kilenc évvel ezelőtt Ohióban valóban elszabadult egy hasonló szerelvény, de hogy a CSX vasúttársaság szóvivőjét idézzem: "Minden simán ment." Persze így nem lehet látványos filmet csinálni, úgyhogy Mark Bomback (
A nagy vasszörnyek mellett persze kötelező gyakorlatként megint összetörnek vagy egy tucatnyi rendőrautót, de amennyire nem illet ez a Hajsza a föld alattba, most annyira jól működik itt. Színészi fronton is rendben van a film: van itt tökös diszpécsercsajunk (Rosario Dawson), seggfej elnökhelyettesünk (Kevin Dunn), hosszúkabátos cowboyunk hűséges Dodge Ram-je nyergében (Lew Temple) és persze Denzel Washington szélesvászonban. Azt írnám igazi munkásosztály-hősköltemény ez, de szerencsére lefogja a kezement a nyolcéves önmagam. Megyek is vissza a szőnyeg mellé - vár a Taurus-om. Igaz, csak Piko ez is.
.png)
Un. ensamble-filmek készülnek manapság is mindenütt – filmek, amelyekben nincs igazán főszereplő: a forgatókönyv számos színésznek megadja a lehetőséget, hogy egyformán kitűnhessen. Az amerikaiak imádták az ilyen mozikat a hatvanas években, és a super-ensamble komádiáikkal, amelyekben szinte csak sztárok virítottak (pl. It’s A Mad Mad Mad World, 1968), kisajtolták ezekből a filmekből az utolsó dollárt is. A Millionaire’s Express ezeknek a hongkongi változata. Amerre csak néz az ember, sztárt lát: olyasvalakit, akiért az ázsiai filmek rajongói még manapság is megőrülnek, hiszen a nyolcvanas évek volt a hongkongi filmipar minőségi csúcspontja. Bocs, de Brad és Angelina nekem semmit nem jelent.
A XX. század elejére pozicionált sztori egyszerű: Shanghaiból indul a kizárólag milliomosokat szállító expresszvonat, amelynek utasaira és értékeire rengeteg bandita feni a fogát. Sammo egy szerencsevadász/stricit játszik (akinek a lelke természetesen jó, hogyan is lehetne vele másképp azonosulni), aki visszatér szülőfalujába, azzal a nemes céllal, hogy a sínek felrobbantásával a falu mellett elhaladó vonatot megállítsa. Így az utasok kénytelenek lesznek napokat tölteni a faluban, és ott természetesen pénzt költeni, felvirágoztatva a helyi gazdaságot, ennek szirmaiból remélhetőleg Sammo pénztárcájába is hullik. Hősünk azonban nem számol a falu újonnan megválasztott, talpig becsületes vezetőjével (Yuen Biao), a korrupt, útonállóságra avanzsáló rendőrfőnökkel (Eric Tsang) és embereivel, meg azzal a több tucat banditával, akiknek szintén a vonatra fáj a foguk.
A tudásnak és akrobatikának egyetlen tomboló fergetege ez a lezárás, és mégis, egy korábbi pillanat az, ami legjobban megragad a nézőben, még a film elejéről. Szinte csak egy odadobott momentum, mintha semmiség lenne: mikor Yuen Biao, miután kimentett egy lányt egy égő házból, a ház tetejéről, mintegy tíz méter magasságból leugrik, minden védelem nélkül. A kőkemény talajon ér földet, aztán felpattan (nincs vágás), odarohan a tűzoltókhoz és parancsokat kezd osztogatni..jpg)
.jpg)
A The Kiss of Death egy szövőnő tragikus sorsát követi nyomon (Chen Ping szívet-lelket ÉS testet nem kímélő alakítása), akit a harmadik műszakból hazafelé megerőszakolnak. Másnap a lány még bemegy dolgozni, de meló közben bekattan az agya, otthagyja a szövőszéket és mély depresszióba esik. Ráadásul nagyon fáj neki "odalent". A vécében elvégzett nőgyógyászati önkontroll megállapítja, hogy a fiúk nem csak kék-zöld foltokat hagytak a szeme alatt, hanem egy jókora adag nemi betegséget is (ezt már nem a szeme alatt).
Ugyan a cselekmény nem különösebben tér el a rape&revenge kliséitől (leszámítva azt, hogy kung fu a választott fegyvernem), a kivitelezés már annál inkább. A hatvanas évek végén divatba jött japán pink hatása egyértelműen tetten érhető: megtervezett képi kompozíciók, kvázi experimentális vágástechnika, pszichedelikus színorgia és hangos rockzene egyvelege a film, Toho Scope helyett Shaw Scope-ban.
A jól megválasztott miliők -pornóklub, temető, nőgyógyászati rendelő- autentikus sleazehangulatot kölcsönöznek a történetnek, a mellékszereplők közül a haláli módon kártyákat hajigáló nő külön filmet érdemelne.
Tájföld különbejáratú szuperhősével a mozik vásznán találkozhatunk hamarosan. Red Eagle extravagáns, komor és badass, miközben profi módon bánik kardokkal és lőfegyverekkel egyaránt. A film első blikkre olybá tűnik, hogy csen innen is meg onnan is, mégis mondanám egyedinek, mint teljes koppintásnak. Lassan ott tartunk, hogy nekünk magyaroknak is szükségünk lesz egy szuperhősre, amit filmre tudunk vinni. A mostani trendeknek ezzel a filmmel eleget tesznek a tájföldiek. A bemutatóra időpontja mindeddig ismeretlen. A rendező személyében Wisit Sasanatieng
A posztmodern filmkészítés valósággal fuldoklik a hommage-okban és önreflexiókban, amiknek fonákja, hogy miközben a rendező az interjúkban fáradhatatlan lelkesedéssel ajnározza a filmeket, amiket alapul vesz, a vásznon mást sem csinál, mint gúnyt űz belőlük, és összekacsint a nézővel. Különösen igaz ez az utóbbi években elindult exploitation „újhullámra”, ami természetesen Tarantino és Rodriguez Grindhouse duplafícsörében gyökeredzik. A Machete viszont más vizeken evez, mint mondjuk a Black Dynamite. Danny Trejo egyszemélyes show-ja majdnem pontosan úgy viselkedik, mint egy igazi ’70-es évekbeli bosszú-exploitation. Tele van fröcsögő vérrel, meztelen nőkkel, goromba férfiakkal, és olyan esetlen, nyers, fésületlen és csiszolatlan, hogy öröm nézni. Az önirónia ugyan nyomokban (olykor nem is kis nyomokban, például épp a testőrként domborító Antal Nimródnak köszönhetően) jelen van, de Rodriguez és protezsáltja, Ethan Maniquis komolyan vették a dolgukat. Trejo meg ennek megfelelően adja az ijesztő arcú, „szétbaszlak” vicsorú, feltartóztathatatlan erőembert, aki, mielőtt szembeszállna ellenségével, megdugja annak lányát és feleségét, és az erről készült felvételt ajándékként otthagyja neki az íróasztalán. 
De az exploitation-lakoma a fináléra érik be igazán. Egy láthatóan fillérekből összegányolt helyszínen találkozik össze a film összes szereplője, hogy késekkel, kardokkal, machetékkel, pisztolyokkal, géppuskákkal és gránátokkal essenek egymásnak. Szórakoztatóan bájos az az esetlenség, ahogy ezt mindenféle koncepció és struktúra nélkül, teljes összevisszaságban teszik – a soktucatnyi statisztának adott utasítás nagyjából annyiban merülhetett ki, hogy „harcoljatok”, és úgy tűnik, hogy a vágó is ott nyisszantott, ahol épp görcs állt a kezébe, az operatőr meg csak úgy sétálgatott fel-alá, és random felvett néhány jelenetet. Egy-két kulcsmomentumot leszámítva (mint Rodriguez már említett felbukkanása) nincs az egészben egyetlen láthatóan profi, normális beállítás sem. Ezt nevezem én igazi exploitation-hommage-nak, nem a Terrorbolygó hivalkodó tekercshiányát és túlságosan harsány öniróniáját. 
Ezek a karakterek ugyanúgy a társadalom peremén éltek, mint ’70-es évekbeli elődeik, de velük ellentétben ezt a kirekesztettséget nem igazságtalanság, düh, frusztráció és lázadás generálta – a társadalmi háttér egyáltalán nem játszott szerepet – hanem pusztán a cool-faktor. Schwarzenegger és társai azért voltak magányos farkasok, mert így tudtak igazán menők lenni. Ahogy Sylvester Stallone az éjszakai meló után kora hajnalban ül a nappalijában, a bőrkabátjában és a napszemüvegében (!), valószínűleg egyhetes pizzát zabálva, tévét nézve, és a pisztolyát tisztítva (Kobra), az mindent elmond a kor akcióhőséről. Ha kivételesen valaki hozzácsapódott egy ilyen úthengerként előretörő erőemberhez, azt kizárólag a komikus mellékzönge szerepében tette. A tipikus példa Rae Dawn Chong a Kommandóban (nő létére fel sem merül semmilyen kémia a főszereplővel – ezek a filmek annyira a férfias erő köré összpontosultak, hogy a gyengébb nem sokszor még szexuális eszközként sem jutott szerephez, nemhogy többként), de még a szintén tökös zsarut alakító James Belushi is erre kárhoztatott a Vörös zsaruban. A Kommandó egyébként a korszak abszolút esszenciája, annak minden pozitívumával és negatívumával. Schwarzenegger csak addig mosolyog benne, amíg el nem rabolják a lányát (de a vak is látja, hogy nem arra teremtetett, hogy a gyerekével fagyizzon és nevetgéljen), utána másfél óráig „kinyírlak” tekintettel ritkítja a Föld népességét, és csak tökös egysorosokra nyitja ki a száját. Ahogy James Horner dübörgő szintetizátorzenéjére felkészül a végső harcra (arcot kifest, mellényt felvesz, fegyvert bepakol, és betáraz), tudjuk, hogy a rosszfiúknak harangoztak, jó, ha a sziget nem süllyed el, ahol rejtőznek. Schwarzenegger levédhette volna a PMD kifejezést (person of mass destruction). Mellette és Stallone mellett Jean-Claude Van Damme (a ’80-as évek egy másik tipikus terméke) legfeljebb mosolyogva megtűrt kisöcsinek tűnt a spárgáival és ugrabugrálásaival. Ezekkel a filmekkel szemben akkoriban csak az olyan, humorral átitatott buddy cop filmek jelentettek rendszeres alternatívát, mint a 48 óra, a Rémült rohanás, vagy a Halálos fegyver. 
A kocka 1988-ban fordult újra. John McClane csak azért utazott karácsonykor Los Angelesbe, hogy rendbe tegye a házasságát, ez azonban gyorsan másodlagos feladattá degradálódott a Nakatomi toronyházat elfoglalt, csapatnyi német terrorista géppuskával való eltakarítása mellett. John McTiernan (aki egy évvel korábban a korszak egyik legtipikusabb izomfilmjéért – Ragadozó – volt felelős) Drágán add az életed című akcióklasszikusa egy új hőst prezentált a közönségnek: az átlagembert. McClane se nem egy társadalom perifériájára szorult antihős, se nem egy halhatatlan izomkolosszus, sokkal inkább csak egy egyszerű zsaru, aki szeret szivarozni és káromkodni, és akinek marhára nincs kedve harcolni – de pechjére rossz helyen van rossz időben. Bruce Willis olyasvalaki volt, akivel az életnagyságnál nagyobb Stallonékkal és Schwarzeneggerekkel ellentétben a nézők képesek voltak teljes mértékben azonosulni. Győzelme nem volt olyan könnyen készpénznek vehető, ami abban is megmutatkozott, hogy ha sikerült kicsinálnia egy ellenséget, akkor nem ment tovább faarccal, magában pipálva a hullát, mint a legtermészetesebb dolgot a világon, hanem kiengedve a felgyülemlett feszültséget és félelmet, felszabadultan, kárörvendve felnevetett, és majd’ kiugrott a bőréből örömében, hogy nem hagyta ott a fogát. Ha megsebesült, nem csak vérzett, de ráadásul látványosan fájt is neki (akcióhős még nem volt olyan sebezhető, mint McClane, amikor üvegtörmeléken szétvágott lábakkal, nyögve kúszott a folyosón), és alaposan lestrapálódott a film végére. Míg Sly és Arnold mindig peckesen, kifejezéstelen arccal sétált el, maga mögött hagyva a finálé rosszfiúk hulláival díszített, romhalmazzá lőtt és robbantott helyszínét, addig Willis maga is egy kész romhalmaz volt, mire megmentette a napot. Sőt, a hányattatásai súlyosságát jelző szakadt, véres trikó egyenesen a védjegyévé vált. De a legszebb az egészben, hogy minden sebezhetősége ellenére azért ő is egy igazi, kőkemény faszagyerek volt – vagy, ahogy odaát mondják, „a tough sonuvabitch”. És amint a film hatalmas sikeréből Hollywoodban rájöttek arra, hogy egy akcióhősnek nem feltétlenül kell sebezhetetlen félistennek lennie, a hadseregkaszáló hegyomlások ideje lejárt. 
Ezt a trónfosztást jelképezte Mel Gibson (Halálos fegyver), Tom Cruise (Mission: Impossible), Keanu Reeves (Holtpont), Harrison Ford (Jack Ryan filmek), sőt, részben még Steven Seagal is, akit pedig általában Stallonéékkal sorolnak együtt. A ’80-as években ő is némi realizmust hozott az általánosan elszállt akciófilmekbe, mert míg egy tipikus bunyójelenetben Arnold csak állt szemtől szemben az ellenséggel, és addig püfölték egymást kölcsönösen, míg egyikük (persze, hogy melyikük, az sosem volt kérdés) el nem dőlt, Seagal az aikidóval hitelesen, egy-két másodperc alatt szerelte le a nekieső rosszfiúkat (persze ettől függetlenül azért ő is az elpusztíthatatlan hősök sorát gyarapította). Jelezve a változó időket, a Ragadozó 2-ben Schwarzenegger szerepkörét már Danny Glover vette át, aki valamiféle szerencsétlenül kikotyvasztott egyvelege akart lenni az átlagos kinézetű, de emberfeletti képességű akcióhősnek – Glover nem tudta eladni a figurát. A ’90-es évek az átmenet időszaka volt, a nagy monstrumok vagy alkalmazkodtak, vagy eltűntek. A ’80-as évek ideáihoz ragaszkodó akciófilmek, mint a Végképp eltörölni, vagy az alapanyagát karóba húzó Dredd bíró érdektelenségbe ütköztek, az izomagyakat így több-kevesebb sikerrel vígjátékokban (Ovizsaru, Állj, vagy lő a mamám!) vagy paródiákban (Az utolsó akcióhős), de legalábbis jókora iróniával nyakig öntve (True Lies) próbálták eladni. A közönség és a szakma is felismerte a legyőzhetetlen muszkliemberek koncepciójának képtelenségét, és ennek megfelelően reagáltak rá: humorral.
Erő helyett a ’90-es években többre jutottak a hősök ésszel és taktikával. A sziklában a börtöntöltelék Sean Conneryre és a vegyészgeek Nicolas Cage-re marad a túszok és San Francisco megmentése, miután a mentőakcióra siető kommandósokat érzekésükkor azonnal halomra lövik az Alcatrazt elfoglalt terroristák. És ők még messzebb jutottak, mint Steven Seagal, aki már a lábát sem tehette rá a szintén terroristák által megszállt Boeing 747-esre a Tűzparancsban, mielőtt a legrövidebb utat választotta a talaj felé – az aktatologató Kurt Russellen múlt a több száz ártatlan élete. Közben a tejfölösszájú Keanu Reeves akciósztárrá nőtte ki magát Jan de Bont Féktelenül-jében, és bár az egész film alatt egyetlen rosszfiút tett el láb alól (Arnold vagy Sly már az ötödik percben kinyírták volna a bombákkal zsonglőrködő Dennis Hoppert, rövidfilmet csinálva a ’90-es évek egyik legjobb akciómozijából), mégis képes volt hihetően hozni a kemény, tökös, elszánt zsaru karakterét. Akárhogy nézzük is, ez nem kis teljesítmény attól, aki pár évvel korábban az idióta Tedet alakította a Bill és Ted filmekben. És ha Reeves el tudta adni magát akcióhősnek (ha csak ideiglenesen is: a Mátrixban már nem volt ilyen meggyőző, a folytatásairól meg jobb nem is beszélni), akkor bárki megtehette (vagy legalábbis majdnem bárki: a Rés a pajzson bájgúnár Christian Slaterével az alkotók már túl sokat kértek a nézőktől). Ilyen körülmények közt pedig nem csoda, hogy Van Damme és Seagal a következő évtizedre menthetetlenül a videotékák polcain kötött ki, és Stallone is oda tartott, mielőtt összekapta magát, és új életet lehelt Rockyba és Rambóba – Schwarzenegger meg inkább elment kormányzónak. 
A változás persze nem csak a kisebb izomzatban és alkatban nyilvánult meg. Az addig faarcú hősök elkezdték kimutatni érzelmeiket, és többé nem fejjel mentek a falnak, hanem stílusosan aprították a gazokat. Mindkettőben szerepe volt Hong Kongnak, egész pontosan John Woo-nak, az akciófilm Mozartjának, aki a ’90-es évek elején Hollywoodba ment, és vitte magával ballettként koreografált fegyverpárbajait, és érzéseit nem szégyellő, talpig feketébe öltözött, szupercool hőseit. Vagy legalábbis vitte volna. Hollywood inkább csak az előbbire volt fogékony, ahogy az Woo első amerikai filmjén, a Van Damme főszereplésével készült Tökéletes célponton is látszik. 1997-ig kellett várni, hogy a rendező valami olyasmit tegyen le az asztalra az álomgyárban, ami 100%-ig jellemző rá. Az Ál/Arcban megvolt a félelmetesen jól működő dinamika a masszív gyűlölet által összekötött ügynök (John Travolta) és terrorista (Nicolas Cage) között, és az embert felemésztő érzelmi vihar, amin előbbi megy át az arcsere után. És nem Woo volt Ázsia egyetlen exportja: ironikus, hogy úgy tűnt, egyetlen Hong-Kong-i rendező sem képes megvetni a lábát Hollywoodban az egyébként már leszállóágban lévő Van Damme nélkül. Ringo Lam (Mindhalálig) és Tsui Hark (Nyerő páros) is rajta keresztül találta meg az útját Amerikába, bár egyikük sem tudott ott olyan színvonalú filmeket készíteni, mint hazájukban. 
Ha az izom már nem számított, és a hősöknek lehetettek érzéseik, akkor csak idő kérdése volt, hogy a nők is betörjenek a tesztoszteronnal túlcsorduló területre. Pam Grier már a ’70-es években igazi femme powerként rugdosta a férfiseggeket (Coffy, Foxy Brown), de a mainstreamben James Cameron ágyazott meg az állig felfegyverzett nőalakoknak. Mind az Alien riadt Ellen Riplyjéből, mind a Terminátor fejvesztve menekülő Sarah Connorából tűzön-vízen átgázoló anyatigrist csinált a folytatásokra. Valami kétségkívül megváltozott a filmvilágban, amikor az Aliensben Sigourney Weaver belebújt a hatalmas rakodóvázba, és szemtől szemben állva az anyakirálynővel, dühödten kiköpte a „Get away from her, you bitch!” szavakat. Csak egy törékeny nő volt, de nem akartál volna az útjában lenni. A ’90-es években Renny Harlin erőlködött látványosan és hiábavalóan, hogy akciósztárt faragjon akkori feleségéből, Geena Davisből (Cutthroat Island, Utánunk a tűzözön), de egészen a 2000-es évekig kellett várni, hogy Angelina Jolie (Tomb Raider, Mr. és Mrs. Smith, Wanted, Salt) személyében megszülessen az első olyan női hős, akit elfogad a szakma és a közönség is.
A 2000-es évek új trendek egész sorát hozta. Először is, egyre ritkábbá váltak a színtiszta akciófilmek: a műfaj gyakrabban bújik sci-fi köntösbe, mint korábban bármikor, és elszaporodtak a paródia határán egyensúlyozó, erősen önreflektív ámokfutások is (Crank 1-2, Gamer, Golyózápor). A szuperhősfilmek pedig átvették a hatalmat: az X-Men és a Pókember sikerének köszönhetően egymás után költöznek vászonra a Marvel és a DC már évtizedek óta bejáratott karakterei, és ennek köszönhetően tovább lazulnak az akciósztárokkal szembeni követelmények. Elvégre szuperképességek birtokában olyan takonypócok is hősök lehetnek, mint Tobey Maguire. A Mátrix mellett ezek a filmek is hozzájárultak ahhoz a trendhez, ami a stílus győzelmét jelentette a nyers erő fölött. Az akciójelenetek akrobatikussá, furfangossá váltak, kung fu harcok és golyóbalettek díszítik a vásznat – a közönség nem éri már be egy géppuskás ember bulldózerként való előrenyomulásával, a pusztításban kreativitást keres. És még inkább, realizmust. A „bárki lehet akcióhős” elv azt is jelenti, hogy „bárki” nem kaszálhat csak úgy el egész hadseregeket fél kézzel. Egy Leonardo DiCapriónak vagy egy Matt Damonnak csak akkor hisszük el, hogy győzedelmeskedik, ha a körülmények nagyjából realisztikusak. 
De a legfontosabb újdonság a XXI. század akcióhősében nem a külsőségekben keresendő. A Bourne-csapda végén Matt Damon sebesülten, összetörten ül egy régi áldozata lányának lakásán, és bocsánatot kér szörnyű tetteiért. De ahogy a szürkés felhőréteg alatt elsétál a semmibe a havas lakótelepen, John Powell fájdalmasan keserű zenéjére, világos, hogy nincs számára megváltás. És nem ő az egyetlen. Batmantől Jack Baueren át az új James Bondig, az akcióhősök lelkileg sérült, önmagukba forduló, és végül magukra maradó emberek, akiken a múltbéli traumák és az állandó öldöklések láthatóan otthagyták a nyomukat. A 24-ben Kiefer Sutherland gondolkodás nélkül gyilkol, kínoz, és bármilyen mocskos, immorális módszert bevet a hazája szolgálatában. Tisztában van ugyan vele, hogy bizonyos szempontból helytelen, amit csinál, és azzal is, hogy a cél nem szentesíti az eszközt – viszont hajthatatlanul vallja, hogy szükségessé teszi. És ennek következményeként elveszít mindent és mindenkit. Ennek az akcióhősnek új ürügye van arra, hogy magányos farkas legyen: az ön- és környezetpusztító életmód. Nincs is ezen mit csodálkozni a mi szép új világunkban, ahol minden harmadik ember küzd valamilyen neurózissal, pszichózissal vagy komplexussal. 
Az amerikai akciófilm több szempontból is polarizálódni látszik: egyrészt a valószerűség (a realista és az „over the top” filmek), másrészt a hőstípus mentén. Míg a trendi alkotásokban alkatilag egyre alkalmatlanabbnak tűnő színészek vállalják magukra a rosszfiúk kinyírásának feladatát (mint Seth Rogen a közelgő The Green Hornetben), addig a retródivat visszahozta az olyan macsó alfahímeket is, mint Dwayne „The Rock” Johnson, Gerard Butler, Vin Diesel vagy Jason Statham. A hamvaiból feltámadt Stallone pedig szinte magát a ’80-as éveket rángatja vissza a XXI. századba a Roky Balboával, a John Rambóval és a The Expendablesszel. (És csak mintegy lábjegyzetként: az exploitationök is szivárognak vissza a mozikba.) Így aztán most van mindenféle hősünk: tökös, felpumpált faszagyerek, feladatához a cselekmény előrehaladtával felnövő lúzer, végsőkig elszánt átlagember és profi, akit felőröl a munkája. A különböző akciósztárok különböző igényeket elégítenek ki, ami azért fontos, mert az utóbbi években Hollywood elkezdett komolyan számolni a nőkkel, mint masszív, moziba járó közönséggel – a szótlan muszklihősök puhulása részben ennek is köszönhető. Akárhogy is, a világ változik, de az élet nem áll meg. Vagyis a golyók repülnek, a bombák robbannak, az öklök orrokat törnek, ahogy eddig. Hősökre mindig szükség lesz, különösen a filmiparban. 
Megérkezett a trailer a kezdetben Micheal Bay nevéhez fűződő, természetfeletti képességekkel rendelkező kitaszítottakkal foglalkozó filmhez. A rendezést végül DJ Caruso vállalta el a főszereplőt is leváltották, de most nem ez a lényeg. A produkció címe igazán találó, a kilencekből a negyedik számú páciens áll a középpontban, akinek három bajtársát már megölték és most őt kezdik el üldözni különleges képessége miatt. A főszereplő Alex Pettyfer alakítja a "négyest", míg rajta kívül feltűnik még a filmben Teresa Palmer, Dianna Agron és Timothy Olyphant. Végre egy normálisnak tűnő science-fiction. Bemutató 2011 február 18.-án. Az ugrás után feliratos előzetes és a hivatalos szinopszis várja a kedves olvasókat.
Kés a toroknak, izzó tekintet, a szoborrá vált seriff arcába szikáran köpött szavak vágódnak: „Szállj re rólam, vagy olyan háborút kapsz, hogy el sem hiszed.” És tényleg: a Rambo után szinte az egész ’80-as évek arról szólt, hogy egy ember egy egész hadsereggel szállt szembe. És most, a The Expendablesnek hála, hosszú idő után ismét izomhegyektől és tesztoszterontól szaglik a vászon, a közönség nagy része pedig ujjongva üdvözli a retróhullámnak ezt a legújabb hordalékát. Pedig a szótlan, hullákat futószalagon gyártó hegyomlásokat már bőven meghaladta az idő. Manapság a nyers erőnél fontosabb a stílus, a realizmus, és akkor az önreflexióról még nem is beszéltünk. Vessünk egy pillantást az amerikai akcióhősök történetére, James Bondtól Piszkos Harryn és John Matrixon át Jack Bauerig! De vigyázat, nyakat behúzni, golyóálló mellényt felcsatolni – ezek a fickók nem tréfálnak. 
1968-ban aztán alig két hét eltéréssel mozikba került Peter Yates Bullit és Don Siegel Coogan blöffje című filmje. Mindkettő az urbánus akciómozi alapjainak lefektetéséért, és nem utolsósorban, az amerikai hőskép megváltoztatásáért felelős. A Bullitban Steve McQueen egy magányos, jéghideg, az őt körülvevő világtól elidegenedett zsarut játszik, aki tántoríthatatlan elszántsággal jár egy bírósági tanú gyilkosainak nyomában. Clint Eastwood Cooganje bulldogként teszi tűvé fél New Yorkot, hogy elfogjon egy bűnözőt, aki az ő felügyelete alól szökött meg. Ezzel a két karakterrel az amerikai hős megszűnt patyolattisztának lenni: Coogan és Bullit nem csak a bűnözőkkel, de a rendszerrel is szembemennek, öntörvényű, keményfejű és makacs, az autoritást nehezen tűrő lázadók, akik számára az igazság sokkal többet ér, mint a törvény betűje. És ami még fontosabb, Eastwood, de főleg McQueen, átkozottul cool volt a szerepben. Fiatal, sármos, szótlan és szikár férfiként egy sportkocsi volánja mögül űzte a rosszfiúkat (a film híres autóshajszája máig hivatkozási alap). A nemes, makulátlan jellemnél lassan fontosabbá vált a vagányság, vagyis az eladhatóság – és ez egyike azon kevés alkalmaknak, amikor a piacképesebb koncepció egyben izgalmasabb is. Elvégre egy „badass” antihős mindig érdekesebb, mint egy atyai mosolyú jótétlélek. 
Ez a folyamat az 1971-es Piszkos Harryvel ért csúcspontjára. A címszereplő Cint Eastwood veszett kutyaként csapott szét a bűnözők között, és feletteseinek komoly fejfájásokat okozó attitűdjébe még némi szadista hajlam is vegyült; lásd az idegösszeroppanás szélén álló, vérző bankrabló verbális kínzását, majd kiröhögését a híres film elejei jelenetben. Ahogy ugyanebben a jelenetben, még hot dogját zabálva, teli szájjal, 44.-es magnumját lóbálva, lazán kiáll a nagyvárosi utca közepére, mint egy cowboy a pionírok poros, határvidéki városkájában, az maga a coolság mozgóképes definíciója. Harrynek olyan a bankrablólövészet, mint másnak a reggeli újság olvasgatása. A visszhang nem maradt el: a filmet ugyan az év egyik legjobbjaként üdvözölték, de sok helyen morális fasizmusról cikkeztek, fájlalva a rendőrségi brutalitást és a bűnözők jogainak lábbal tiprását. Hiába: az egyre növekvő, egyre merészebb és egyre erőszakosabb nagyvárosi bűnözéstől frusztrált közönség keblére ölelte a „cél szentesíti az eszközt” elvét valló detektívet, és ezzel új divatot teremtett. Harry Callahannek máig rengeteg klónja és utódja szaladgál a vásznon, nagy fegyverrel, kevés szóval és kőkemény fejjel. A makulátlan jófiúk ideje leáldozott, a nézők vagány és veszélyes hősöket akartak. 
Mindehhez szükség volt egy sajátos társadalmi és kulturális háttérre is: a ’60-as évek második felére az amerikai vászon „tisztasága” felett őrködő Hayes kódexet az annak korlátaiból kitörő írók és rendezők végre lehúzták a vécén, így a nyelvvel, erőszakkal, szexualitással és hősábrázolással kapcsolatos határok alaposan kitolódtak. Ekkorra már összeomlott az aranykor stúdiórendszere is, előretörtek a függetlenek és a kísérletező kedvű alkotók, több évtizedes történetmesélési, formanyelvi szabályok dőltek le (ez valahol egy útszéli motelben kezdődhetett, ahol egy őrült gyilkos zuhanyzás közben meggyilkolta a főhősnőt a játékidő kb. egyharmadánál), és persze az egész iparra komoly hatást gyakorolt a polgárjogi és hippi mozgalom, a drog elterjedése és a szexuális forradalom. A vietnámi háború okozta kiábrándultság, és Amerika kollektív ártatlanságának elvesztése szintén hozzájárult az akcióhősök radikálisabb mivoltához. Düh és frusztráció vezérelte fegyveresek járták az utcákat, keresztüllőve mindenkit, aki megérdemelte. A két legnagyobb sztár a szikár, kőkemény Eastwood és McQueen volt, és bár egyikük sem a színészmesterség csúcsát képviselte, jelenlétük a vásznon kétségkívül erőteljes és mindent betöltő volt – az a fajta, ami legendákat szül. A duót kiegészíthetjük még a sziklaarcú, hasonlóan karizmatikus Lee Marvinnal is. 
A korszak akciófilmjeit átjárta az egzisztencializmus, a középpontban a rendszer elleni, kisebb-nagyobb lázadással. A hősök környezetükre indifferens kívülállók voltak, akik többnyire elutasították a társadalmi szabályokat és normákat, és a saját fejük után mentek. Már Bullit is az a fajta archetipikus zsaru volt, akinek munkájával kapcsolatos megszállottságára ráment a magánélete. Charles Bronsonnak a Mestergyilkosban pedig már egyáltalán nem is volt magánélete. A hidegvérű, sztoikus bérgyilkos egyedül lakja be vérdíjakból vásárolt, pompás lakását, az egyik jelenetben pedig szenvtelenül nézi, ahogy protezsáltjának egyik nőismerőse lassan elvérzik az öngyilkossági kísérletét követően. Ezek a társadalom perifériáján élő (anti)hősök már nem egyszerűen csak azért teszik kockára az életüket, mert hisznek valamiben, hanem azért is, mert szinte lényegtelen számukra, hogy élnek vagy halnak. A Szökésben McQueent és Ali MacGrawt még feloldozza az őket összekötő szerelem, bár a rendőrség és saját egykori társaik előli puskaporos menekülés közben saját kapcsolatukat is meg kell menteniük – lebilincselően ironikus, ahogy nézeteltéréseiket egy szeméttelepen temetik el, és egymást átkarolva, boldogan elsétálnak a finálé felé, háttérben a bűzölgő, füstölgő mocsokhalmokkal. A Rolling Thunder háborúból hazatérő főszereplői már nem ilyen szerencsések. Nekik már nem maradtak érzelmeik, amiket kimutathatnának, még a családjuk felé sem, számukra minden idegen és felfoghatatlan, ami nem tartalmaz fröcsögő vért, halálhörgést és torkolattüzet. Amikor egyikük feleségét és fiát rablógyilkosok agyonlövik, szinte örömmel mennek, hogy az egyetlen dolgot csinálják, amiről még tudják, hogy kell csinálni: hogy öljenek. John Flynn filmje (a tökéletesen kifejezéstelen arcú William Devane-nal és Tommy Lee Jonesszal) a felszínen bosszúdráma, valójában a vietnámi veteránok beilleszkedési nehézségének, illetve lehetetlenségének jéghideg, keserű látlelete. A ’70-es évek akcióhőseit sokszor emésztette belülről valami, akár kimondottan, akár kimondatlanul. Csak túl macsók voltak ahhoz, hogy siránkozzanak miatta, helyette inkább csak tették a dolgukat. 
Szegről-végről az egzisztencialista akciófilmek közé sorolható egy másik’70-es évekbeli típusfilm, a blaxploitation is. Míg az exploitationök többnyire thrillerek, horrorok és szexdrámák voltak, a fekete filmesek blaxploitation akciókba irányították rasszizmustól fűtött faji dühüket. Az olyan cool, tökös és hajthatatlan hősök, mint Fred Williamson és Richard Roundtree nem csak néger drogdílereket és striciket vertek vizenyősre a gettókulisszák között, de szembeszálltak az „elnyomó fehér hatalommal” is, amit korrupt rendőrök, politikusok és fennhéjazó gengszterek képviseltek. Az 1971-es Shaft ezeknek a filmeknek az alfája és omegája – Roundtree rendelkezett benne mindazzal a kvalitással, amivel ugyanabban az évben Clint Eastwood is, Piszkos Harry szerepében. Külön említést érdemel a Boss Nigger című western, aminek éttermi jelenetét (Williamson verbálisan kivégzi a tulajdonost, aki csodálkozik rajta, hogy fekete vendégei vannak) tanítani lehetne. A faji téma netovábbja alighanem a Three the Hard Way volt, amiben három afroamerikai (az egyikük természetesen Williamson) felszámol egy radikális rasszista csoportot, ami meg akarja mérgezni Amerika vízkészletét egy csak feketéket ölő anyaggal. 
A ’80-as években ez a társadalmi, szociális érzékenység igen hamar kiveszett az akciófilmekből. Nem csoda, ez egyébként is az az évtized volt, ami semmiben nem ismert visszafogottságot (csak annyit mondok: Kommandó). Az átmenetet az 1982-es Rambo jelentette. Sylvester Stallone karakterében még ott lapult a meg nem értett, a háború démonai által űzött, helyét a világban nem találó vietnámi veterán egzisztencialista drámája, de már megvolt benne a legyőzhetetlen, szinte emberfeletti, maszkulin hős is, aki egy egész hadsereggel száll szembe. (Charles Bronson Vadászat életre-halálra című filmje egy évvel korábban egyébként kísértetiesen hasonló történettel szolgált kalandfilmköntösben – hogy az merített David Morrell eredeti Rambo-könyvéből, vagy Morrellt inspirálta a valós esemény, amin Bronson filmje alapult, rejtély). A folytatások már egyértelműen a ’80-as évek fiai: a drámát teljes egészében kidobták az ablakon, az „izomkolosszus a hadsereg ellen” koncepciót pedig egyre nagyobbá dagasztották, míg végül (a harmadik részben) önmaga paródiájává vált. A korszak két legnagyobb és legtipikusabb hőse egyértelműen Stallone és Arnold Scwarzenegger voltak – nem számított, hogy nem tudtak játszani, mindketten ugyanazt képviselték: a feltartóztathatatlan, brutális nyers erőt. Testhez simuló pólóban, vagy anélkül, izzadva, muszklidagasztó súlyú kéziágyúkkal aprították az ellent, és olyan tökéletesek voltak, hogy géppuskájuk egy rövid kaszálásával eltakarítottak az útból egy tucatnyi ellenséget. 
Az NBC vicces-kémes, geek sorozata már a negyedik évadát tapossa, ami kissé hihetetlen, elnézve a kezdeti hányattatásokat. A második, de főleg a harmadik évadjával kitűnő szórakozásnak bizonyult a Chuck, és eme színvonal nem látszik csökkeni a negyedik évad nyitórészét követően sem. A kezdetben szitkomnak induló sorozat, már az elején is gyöngyszemnek bizonyult negyven perces rendhagyó voltának köszönhetően, ám mostanra nem csak a poénok miatt kelti fel az emberek figyelmét. A töméntelen emlékezetes beszólás mellett, a készítők ügyeltek arra, hogy a történet is kerek egészet alkosson, nem voltunk híján sem cliffhangereknek, sem drámai jeleneteknek.
I
A Chuck komoly változásokon ment keresztül. Megtartotta azt a bárgyú, sokszor gyerekes, olykor geek humorát, ami elmaradhatatlan velejárója minden epizódnak. Ezzel szemben nincs meg mindig az egy rész egy ügy felépítés, ami többnyire csak javára vált a sorozatnak. A dráma és komédia nagyszerű elegyítése ez, amely még mindig ragaszkodik az alapkoncepcióhoz, miszerint ez egy kémparódia. Mégis, sokszor annyira realisztikus, hogy hirtelen megfeledkezünk minderről azért, hogy utána a földbe döngöljenek minket egy újabb fergeteges beszólással. A történetben még simán van jópár évad, az egyetlen amiért aggódnunk kell, az a viszonylag alacsony nézettség, amit a nyitórész produkált. 
Az öszi sorozatos szezon kezdetét vette, ami annyit jelent, hogy a számtalan visszatérő széria mellett akad jópár újonnan kezdődő, többek között olyanok is, amikkel nekünk is foglalkoznunk kell. A kedves olvasók készüljenek hát fel, mivel ezen okból meg fognak szaporodni a sorozatokkal kapcsolatos írások a következő hetekben.
Hogy ne érje szó a ház elejét, a készítők megígérték, hogy a következő rész választ ad legfontosabb kérdésünkre, mi is ez az ominózus Esemény. A kérdés már csak az, mennyire fogja ez meghatni az egyszeri amerikai tévénézőt, aki a pilot láttán heves rángógörcsök közepette kapcsolt át Jerry Springer-re. A flashback-ek és nyitva hagyott kérdések tömkelege, nem éppen egy jó húzás arra, hogy megnyerjék maguknak az egyszeri tévénézőt. A LOST is hasonló koncepcióval dolgozott, itt mégis hiányozni érzem azt a bizonyos faktort, ami a LOST-ban megvolt, itt pedig nincs. Nem mintha véleményt lehetne alkozni mindössze az első részt látván, de megvan az okunk a félelemre a The Event-tel kapcsolatban. 
A történetről nem hogy egy hasábot két mondatot is keserves kínok közepette tudnék csak összehozni. A fele még úgy is csak találgatásokból állna, mivel nem látszik még körvonalazódni semmi sem néhány evidencia mellett. Az egyik szál, ami talán a legérdekesebbnek tűnik, az egyik főszereplő srác menyasszonyának eltűnésével foglalkozik. Külön szálat kapott az elnök is, illetve itt jön be a nagyobb összeesküvés elmélet is, ami a rész végi felesleges cliffhangert szolgáltatta nekünk. 
Weird War Tales #1
Hogy mennyire nem könnyű jó történettel előállni egy AvP címhez, azt jól mutatják a gyökeresen elbarmolt mozifilmek is (persze ha azoknál csak a történettel lenne baj…). Mert miről is van szó? Egy idegen faj hobbiból vadászik egy másikra, a főszereplő emberek meg két tűz közé kerülnek, és vagy fejvesztve menekülnek, vagy tökösen elmorognak egy „kill ’em all”-t, és felveszik a kesztyűt. A téma által kínált lehetőségek száma aligha végtelen. Ezt érezhették az írók is, mert már a kezdetektől törekedtek arra, hogy új dinamikát vigyenek a három faj kapcsolatába, és a végsőkig feszítsék azt. Ebben az X-Men veterán, Chris Claremont ment a legmesszebbre a The Deadliest of the Species című tizenkét részes sorozatában – azt hiszem, elég, ha annyit mondok, hogy egy kis csapat ember, egy női ragadozó és egy alien királynő egymás oldalán harcoltak benne. Randy Stradley is igyekezett érdekesen játszani a koncepcióval. Nála az AvP Ellen Ripley-je, Machiko Noguchi pár évig a ragadozók közé állt, és velük együtt vadászott a xenomorph-okra. A Three World War pedig éppen ennek a történetnek a folytatása, ezúttal azzal a sajátos csavarral, hogy a predatorok és a kommandósok (Noguchi vezetésével) olyan renegát ragadozókkal szállnak szembe együtt, akik nem egyszerűen vadásznak – hanem válogatás nélkül ölnek, és ezt ráadásul befogott, kutyákként használt alienekkel teszik. A hatodik rész a történet lezárása, és az egyetlen baj vele Rick Leonardi képi világa. Leonardi alapesetben tehetséges rajzoló, de szuperhősök közt láthatóan jobban érzi magát, mint itt. Munkájából hiányzik az a nyersesség és fenyegetettség, ami elengedhetetlen egy ilyen sztorihoz, de még ha a hangulattól el is tekintünk, akkor sem állt a helyzet magaslatán. Mert pl. abból a jelenetből, amiben a ragadozók és Noguchi nekirohannak az alienek seregének, képileg sokkal többet ki lehetett volna hozni. Leonardi nem tudja megragadni a Stradley által oly ügyesen felépített események jelentőségét, epikusságát és erejét. Ritkán érzem azt egy akciójelenetnél, hogy hiányzik belőle a szöveg, a narráció – és nem is lenne szabad ezt éreznem, hisz a képeknek mesélniük kell, és többet kell mesélniük a puszta történéseknél. De sajnos pont ez az, amit Leonardinak itt nem tud elérni, pedig Stradley hagyná, hogy a vizualitás nyűgözze le az olvasót. Cselekményét tekintve viszont a Three World War abszolút hatásos: az író jól játszik a gyilkos ragadozók és „háziállataik” koncepciójával, az események gyorsan pörögnek, a finálé lendületes és nagyszabású – minden a helyén van egy pokolian szórakoztató képregényhez. Sajnos azonban Leonardi majdnem elrontja a mókát. Miatta az AvP történetfolyam legújabb felvonása lecsúszik egy stabil négyesről. 
Legszívesebben ebbe az egész „kritikába”, afféle nyomatékosításul, egyetlen szál sort írnék csak. Valami olyat, hogy „olvasd el, ha jót akarsz magadnak”. De ezt egyrészt mégsem tehetem, másrészt meg egyébként is túlságosan sok minden kavarog a fejemben a Daytripper 10 elolvasása után ahhoz, hogy ennyivel el tudjam intézni. Ilyen képregényt nem olvasol minden hónapban. Minden évben sem. Sőt… Eleve, maga a téma szokatlan az amerikai mainstreamben, főleg egy Vertigótól. A Daytripper ugyanis (minden túlzás és fellengzősség nélkül) az életről szól. Egyszerű, hétköznapi emberekről, akik egyszerű, hétköznapi körülmények közt tengetik napjaikat. Rólad szól. Az édesapádról szól. A testvéredről. A szerelmedről. És még csak véletlenül sem a halálról. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert eddig minden rész a főszereplő halálával ért véget – és aki még mindig azt várta, hogy erre kapunk valami triviális, a sorozatot műfajiságba záró magyarázatot (úgymint párhuzamos dimenziók), az csalódni fog. Ez egy történetmesélési eszköz volt Moon és Bá kezében, akik többek közt így érték el, hogy minden kis történet kerek és egész legyen, dacára annak, hogy ugyanarról az emberről szól – és nem utolsósorban, hogy mindegyik katarzissal érjen véget. Viszont most, az utolsó szám születéssel kezdődik, és nem halállal ér véget – legalábbis nem egyértelműen (merthogy a befejezés szimbolikája azért nehezen félreérthető). Moonék bámulatos emberi érzékenységgel és írói érzékkel mesélnek az életről, annak bizonyos, meghatározó pillanatairól, érzéseiről, a jóval és rosszal való szembenézésről, és főleg, a családról és az apaságról – nyilvánvaló, hogy milyen értékek fontosak nekik. Brás elmélkedése az otthonról, amikor hazatér feleségéhez, miután megállapítják halálos betegségét, döbbenetesen hatásos és szívhez szóló. Klisék és giccs nélkül, egyszerűen, ugyanakkor gyönyörűen üzeni neked, az olvasónak, hogy az életed olyan lesz, amilyenné formálod – külső behatások ide vagy oda. A képi világ nem marad el a forgatókönyvtől, kifejezőereje lehengerlő: Báék élettel és érzelemmel töltenek fel minden oldalt, Dave Stewart színei pedig gyönyörűek. A Daytripper a szó legigazibb értelmében vett érett, felnőtt képregény – és nem attól az, hogy tele van felnőtteknek szóló elemekkel, mint a szex és az erőszak. Mert valljuk be: a legtöbb sorozat, amit a rajongók szeretnek példaként felhozni az elsősorban tinédzsereknek szóló szuperhőstörténetekkel szemben, főleg ilyesmikkel operál. Így a Daytripper koncepciója már önmagában is dicséretes, de ennél is fontosabb, hogy mind témáját, mind stílusát, mind színvonalát tekintve egyike azon keveseknek, amikre bárki lelkiismeretfurdalás nélkül rásütheti a „művészet” szót – annak legjobb értelmében. Manapság, amikor a mainstream amerikai képregények (és filmek) túlnyomó többségét sokkal inkább termelik, mint alkotják, ez nem kis szó. Miután végigolvastad a Daytrippert, egy minden elsöprő érzés fog hatalmába keríteni: örülni fogsz, hogy élsz. Mi mást kívánhatunk még? 
Hogy mi a baj Mark Millarral? A kérdés némileg értelmetlennek tűnik, mert elnézve a pozícióját, amit elfoglal a képregényiparban (és most már egyre inkább a filmiparban is), a válasz látszólag: semmi. Valójában azonban: majdnem minden. Azt senki nem tagadhatja, hogy Millarnak nagyszerű ötletei vannak, jó néhány remek koncepcióval állt elő pályafutása során. Sajnos ezeknek a többségét tönkrevágta a kivitelezésükkel (nem, nem sorolom a példákat – belefáradna az ujjam). De az ígéret egy jó történetre, egy jó képregényre, mindig ott volt bennük. Hogy ez miért érdekes? Mert az Ultimate Avengers harmadik sztorijában már ez az ígéret sincs meg. Ebből már az ötlet is hiányzik. Vámpírok? Most komolyan? Igaz, hogy Millar sosem szégyellte meglovagolni mások sikerét (az Ultimates lényegében Warren Ellis Authorityének marveles változata – még a rajzolót is ellopta belőle), de ez már a vérszívós (hozzáteszem: egyre unalmasabb) divathullám szégyentelen megszörfözése. A sztori annyi, hogy az Ultimate Univerzum vámpírjai úgy döntenek, ideje nagyban játszani, vagyis az oldalukra állítani minden szuperhőst, és átvenni a hatalmat az egész bolygón. Várj csak, hol hallottam már ezt…? Ah, igen, az X-Menben. Cirka egy hónappal ezelőtt. Láthatóan a Marvel szerkesztői közül is jó páran megértek már rá, hogy betörjék a fejüket. Az első rész végén láttuk, ahogy a vámpírrá vált Nerd Hulk (Nerd Hulk… apám… amit ezzel a szerencsétlen karakterrel művelnek itt, meg a mainstream Marvelben is…) megtámadja az új Fenegyereket – most azt láthatjuk, hogyan tették őt vámpírrá a vérszívók. Nem kell nagy dolgokra gondolni: Hulk kimegy kicsit levegőzni, meglátják, leverik, vámpirizálják. Aztán jön a felmentő sereg, ami a pofátlan hatásvadászata ellenére is érdektelen cliffhangerben természetesen csapdába sétál. Reménytelenül unalmas, kiszámítható és fárasztó képregény, száraz dialógusokkal, élettelen, dinamikátlan akciókkal, és tömény izzadságszaggal, ami minden egyes oldalon érződik. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy a képregény Millar miatt kap karót – annyira azért nem elviselhetetlen, amit ír. Viszont van itt még egy Steve Dillonunk is, akit az ég áldjon a Prédikátorért meg a Megtorlóért, de aki egyszerűen tökéletesen alkalmatlan arra, hogy szuperhősképregényt rajzoljon. Azt hittem, a Marvel erre már rájött anno a Wolverine: Originsből is. De nem. Dillonban épp az a jó, hogy nem egy konzumrajzoló – erőteljes, senki máséval össze nem egyeztethető, sajátos abszurditást közvetítő stílusa van, ami ebből fakadóan értelemszerűen nem illik mindenhova. A mimikaábrázolása, ami egy kis cinizmussal és fekete humorral fűszerezett történetben olyan hatásos, itt nevetségesen túlzó, sőt, katasztrofális. Néhány arckifejezés ebben a környezetben egyenesen karikatúra benyomását kelti. Dillon jobban tenné, ha távol tartaná magát ettől a világtól (persze, tudom, pénz beszél, én meg kussoljak). Millart meg rúgják ki páros lábbal a Marveltől – általában véve jobb teljesítményre képes, ha függetlenül dolgozik (bár az ennél is bőven rosszabb Nemesis ezt épp keményen cáfolja).
Ismerik azt a viccet, hogy két zsaru bemegy a befektetési ügynökhöz? Nem? Akkor most elmondom: adott Gamble nyomozó (Will Ferrell), az Excel táblák szelíd, környezettudatos megszállottja és társa Mark Wahlberg, akik a többi rendőrrel együtt csak asszisztálnak New York hőseinek, Highsmith (Samuel L. Jackson) és Danson (Dwayne "The Rock" Johnson) nyomozók munkájához: míg utóbbiak izgalmas autósüldözéseken keresztül amortizálják a várost - és kénytelenek elviselni szebbnél szebb nők megfektetését - addig a Többiekre (lásd: eredeti cím) a papírmunka meg a többi unalmas foglalatosság marad. Igen ám, de mint kiderül a hősök nem halhatatlanok: egy ékszerrablást követően a két sztárnyomozó otthagyja névjegyét a manhattani flaszteron - örökre.
Azt hiszem, a Bourne ultimátum producere, Patrick Crowley és társai nagyon sok pénzt veszíthettek el annak idején Bernie Madoff ténykedése nyomán: a cselekmény középpontjában ugyanis egy harminckét-milliárdos csalás és a rendőrségi nyugdíjalap játssza a fő szerepet. Ennél többet nem is érdemes elárulni: lényeg, hogy legyen valami fő szál, amire a szkeccseket fel lehet fűzni. Mert a Pancser Police (úristen, de utálom ezt a címet!) nem más, mint egy másfél órás Saturday Night Live különkiadás. Nem csoda, hiszen a rendező-társíró, Adam McKay is ebből a szombat esti esztrádműsorból indította pályáját, Will Ferrellhez hasonlóan. Felbukkan a Wayans testvérek távoli rokona Damon Wayans Jr. (Komolyan. Unokatestvér), újra láthatjuk Michael Keatont komédiázni, aki valljuk be, már régóta hiányzott, és Steve Coogan megint eljátszhatja Alan Partridge-t. Nagyjából ennyi. 
Hogy hol van Mark Wahlberg? Jó kérdés, itt láttam valahol a környéken. Nem mintha valaha nagyformátumú színész lett volna - önmagát mondjuk kiválóan tudja játszani - itt azonban halványabb, mint Argentína jövő évi költségvetésének sarokszámai. Nagyon nagyon próbál önironikus lenni, de mindebből csak arra futja, hogy a borzalmas Max Payne filmet idézze fel bennem úton-útfélen - ennek a filmnek az emlegetési tilalmát is belefoglalnám az új médiatörvénybe. Az a helyzet, hogy Will Ferrell kénytelen egyes egyedül elvinni a vállán a dolgot, a Ron Burgundy legendájától eltérően ezúttal nincsenek igazi játszótársai. Eva Mendes még mindig nagyon szép - ne is várjunk mást tőle, Michael Keatonnak van ugyan egy-
A
Attól tartok, szinte nincsenek is a magyar nyelvben olyan kellően kifejező szuperlatívuszok, amelyek hűen leírnák, hogy milyen átkozottul zseniális a The Storm befejező része (ami persze cliffhangerrel zárul: a sztori a szintén háromrészes The Fury-ban folytatódik majd). Amióta az első Hellboy képregény megjelent, páratlan élményként élhettük meg az író-rajzoló Mike Mignola fejlődésének végigkísérését. Eleinte még nem is merte ő maga írni a képregényét (a Pusztítás magját John Byrne jegyezte helyette), aztán, noha rögtön hatásosan, mégis, kissé még botladozva vette magára ezt a feladatot is, mára pedig a történetmesélés egyik legnagyobb mestere vált belőle, akinek minden idők egyik legizgalmasabb és legszórakoztatóbb univerzumának megteremtését köszönhetjük. A The Storm lenyűgöző demonstrációja Mignola írói kvalitásainak. Bámulatos, ahogy egyetlen panellel határozottan előrelendíti a cselekményt, ahogy egy jelenet közepébe beszúrt képkockával sűríti az atmoszférát, vagy, ahogy egy-két rövid sorral lényegüknél ragadja meg a legmélyebb érzelmeket is. 
Valahogy így nézett volna ki a film noir annak idején, ha nem kötötte volna gúzsba az erőszakot tompító, a szexualitás minden formáját száműző (vagy legalábbis száműzni próbáló) és az erkölcsiséget mindenek (többek közt művészi koncepciók) fölé helyező, bigott Hayes kódex. 1953-ban járunk, San Franciscóban. Szinte halljuk a narráló főhős, Frank Grissel súlyos, komor, bariton hangját. Mondjuk Sterling Haydenét. A városról mesél, ami próbálja levetkőzni a vadnyugati kor szennyét és civilizálatlanságát, hogy boldog családok otthona legyen, de a változások csak a felszínt érintik, míg belül ugyanúgy rohad tovább minden. Mesteri atmoszférateremtés, és ez még csak az első két oldal. A Fogtown (a Vertigo Crime sorozat legújabb, 176 oldalas graphic novelje) a létező legtipikusabb noir klisék mentén indul. Frank egy lecsúszott, cinikus magánnyomozó, akit egy nap felkeres egy aggódó anya, hogy találja meg eltűnt lányát. Viharos szexuális kapcsolatukban vergődő titkárnője ráveszi a nyomozásra a vonakodó főhőst, aki körül természetesen azonnal, mintegy startpisztoly dördülésre, elkezdenek hullani az emberek – és mire kezdi kapizsgálni, hogy miről is van szó, már nyomában a rendőrség is. A sztori nem hazudtolja meg Dashiell Hammett és Raymond Chandler örökségét, Frank hazugok, gyilkosok, verőlegények és gengszterek közt botladozik az átverésekkel és fordulatokkal sűrűn szegélyezett úton, miközben legnagyobb csatáit saját démonaival vívja. Senki sem igazán az, aminek látszik, és mindenki rejteget a szekrényében egy-két hullát – de legalábbis egy-két igencsak kényelmetlen titkot. A cselekmény pörög, nincsenek üresjáratok, minden szónak és panelnek értelme, szerepe van, és ahogy Frank egyre mélyebbre hatol mindabban a mocsokban és vérben, ami ott hömpölyög Frisco képmutatóan puccos felszíne alatt, úgy hatolunk mi is egyre mélyebbre Frank fejében. Merthogy a Fogtown elsősorban karaktertanulmány, ami a zsáner elemeit és a háttérül választott kor élénken megjelenített sajátosságait egy zavart férfi lelkének élveboncolására használja. Frank homoszexuális, és éjjelente, miután megdöngette titkárnőjét, kioson a közeli parkba, hogy amolyan férfiasan brutális módon seggbekúrassa magát egy helyi keményfiúval. De Gabrych számára ez nem egy plusz színfoltja a karakternek, hanem elemi meghatározója is. Franknek ugyanis van ugyanis egy lánya, akit nyilvánvaló okokból nem sokkal születése után elhagyott, és ez rányomta bélyegét egész életére. Minden forrongása, gyűlölete, antiszociális attitűdje ebből ered, és amikor mindez végre kiderül, akkor értjük csak meg igazán Franket. Gabrych egy nem túl könnyen szerethető, de fantasztikusan életszerű, háromdimenziós karaktert teremtett, akinek szorongásai és motivációi idővel válnak világossá a néző szemében. Az író nem fogja vissza magát, brutális erőszak és vad szex váltakozik az oldalakon, de soha nem öncélúan, mindig a történet szolgálatában. Brad Rader (természetesen fekete-fehér) képi világa a zsánerhez szokatlan módon tartalmaz némi furcsán karikaturisztikus vonást, mégis végig realisztikus marad, és elemi erővel jeleníti meg a város kegyetlenségét, nyersességét. Kár, hogy Gabyrch a végére elpuhul kissé: a befejezés lehetett volna merészebb, Frank tipikus, amerikai nyáladzása a család szentségéről pedig félrement – nem illik sem a karakterhez, sem a zsánerhez. De ez legyen a legnagyobb problémánk. 
Elnézve a külföldi oldalakat, ez a sorozat bőven nem kapja meg a neki kijáró figyelmet. Alig egy-két helyen ejtenek szót róla, és ott sem feltétlenül pozitív hangvételben. Fuck ’em. A Dnyamite tavaly útjára indított új Robotzsaruja jó úton jár ahhoz, hogy a jelenleg futó amerikai képregények egyik legfaszább, legszórakoztatóbb színfoltja legyen. Ehhez mondjuk még nem ártana egy igazán lenyűgöző hosszabb sztori (az első „csak” nagyon jó volt), mert a sorozat legjobb darabja eddig az előző, ötödik szám, és a mostani hatodik – és mindkettő nagyjából különálló történet, még ha az első négy füzet eseményeinek utóhatásaival foglalkozik is. A jelen, Profit Margins című képregénybe Rob Williams író annyi gonoszságot, fekete humort, cinizmust, világ- és embergyűlöletet zsúfolt, amennyi csak 24 oldalba belefér. Az első történet epikus detroiti összecsapása után egy ED-309-es (ami olyan, mint a filmből ismert ED-209-es, csak vagy tízszer akkora) meghibásodva kóborol az utcákon, lőve és robbantva mindent, ami érzékelői elé kerül (egy óvatlan fekete utcakölyök középső ujjára két rakéta a válasz). De ez nem minden, ED-ünk nem csak úgy cél nélkül caplat erre-arra. Mint kiderül, szegény szerencsétlen méregdrága gyilkológép rendszere némileg összezavarodott: eredetileg ugye katonai célokra, nem pedig városbéli rendfenntartásra tervezték, és ennek megfelelően, jól programozott kisfiúként szeretne háborúzni. De azt azért észleli, hogy amerikai földön van, és az mégsem járja, hogy saját hazáját támadja meg, úgyhogy jobb híján megindul a legközelebbi határ felé. Kanadában szar napra fognak ébredni a hatóságok. Maga Robotzsaru szinte csak azért van a képregényben, hogy ne felejtsük el, ez mégis az ő sorozata: alig van egy-két sora, és nem csinál semmi érdemlegeset. De hát kit érdekel, ha a sztori nélküle is igazi bűnös élvezet? A középpontban ezúttal az OCP vezetője, a jéghideg, lelkiismeretlen, pénzéhes ribanc, Ms. Odenkirk áll, aki az ED-309-es ámokfutását megszakító inzertekben azon agyal, hogyan kerülhetné el a PR-katasztrófát, lehetőleg úgy, hogy esetleg még keressen is a dolgon párszáz millió dollárt. A képregény mérföldekkel haladja meg a film szatirikus hangulatát, addig fokozva, nagyítva és túlozva azt, amíg az egész egy őrült, esztelenül vicces, éjfekete, velejéig gonosz kirohanásnak tűnik az emberiség ellen. Az a világ, amiben egy cég alkalmazottja közli, hogy egyik háborús célokra kifejlesztett termékük inváziót készül indítani Kanada ellen, és a cégvezető erre azzal reagál, hogy „picsába, pont egy rakás jávorszarvas és hokikorong hiányzik az OCP-nek”, megérett arra, hogy hamuvá égessék. Williams jól érzi, hogy a szatírában nem kell visszafognia magát az alkotónak. Unai Dezarate kellemesen nyers, robosztus képi világgal teszi fel a pontot az i-re, és a képbe tökéletesen passzolnak Oscar Manuel Martin visszafogottságukban is hangulatos színárnyalatai. Guilty pleasure a javából. 
A Marvel csúnyán kibabrált magával az elmúlt másfél évben, a Rozsomák képregényeket illetően. A főcím, a Wolverine, a Dark Reign-érának megfelelően a főhős fiát, Dakent szerepeltette, és felvette a Dark Wolverine nevet, Logan saját sorozatát pedig Jason Aaron kezdte írni Weapon X cím alatt. Csakhogy a közönség valamiért nem fogadta el ezt az új sorozatot – hiába volt sokkal jobb, mint Daniel Way dark wolverines baromsága, az eladások egy közepesen erős start után lecsúsztak a 30 ezres tartományba – ami a kiadó egyik fő karakterétől gyalázatos teljesítmény. Csak idő kérdése volt, hogy a Marvel mikor korrigálja a ballépést. Most, hogy a Dark Reignen egy ideje túl vagyunk, előhúzták a kalapból a jó öreg „számozzuk újra a sorozatot” feliratú nyuszit, és imho, itt van nekünk a Wolverine 1 (miközben Daken is megőrzi saját sorozatát, Daken – Son of Wolverine címen). És a sztori? Rozsommák a pokolba megy. Nem, nem úgy értem, hanem tényleg. Szó szerint a pokolba megy. A képregény azzal indít, hogy hősünk a lelkipásztorrá vált egykori Weapon X-es sorstárssal, Wraith-szel beszélget, olyan triviális dolgokról, mint remény, bűn és megváltás. Aztán persze beüt a baj, jön az öldöklés, a halál, a tűz, a sikoltozás, Logan pedig nincs sehol. Valakik, akik komoly gyűlöletet táplálnak hősünk iránt, egymás után vadásznak le mindenkit, akihez valaha, bármilyen szempontból közel állt. Újságíró barátnőjét Mystique menti meg – igen, az a Mystique, akit Rozsomák minden erejével igyekezett kibelezni legutóbbi találkozásuk alkalmával, a Get Mystique című sztoriban, amit mellesleg maga Aaron írt. Szóval miért csinálja? Aztán a képregény végén maga a Sátán üdvözli hősünket a pokolban, és mindenféle változatos szenvedést helyez kilátásba neki. Hogy hogyan és miért került oda, azt nem tudjuk. Az egész füzet tele van kérdésekkel, és egyelőre nincsenek válaszok, az író az olvasó „mi a franc folyik itt?”-féle fejvakarására alapozik, remélve, hogy a kérdőjelek elég érdekesek és figyelemfelkeltőek ahhoz, hogy visszajöjjön a folytatásokért is. De engem inkább más kérdések foglalkoztatnak: mit lehet kihozni egy „Rozsomák a pokolban” sztoriból? Miért jó? Nekiáll majd mindenféle démonokat és elkárhozott lelkeket kaszabolni a Sátán körül? Vagy az egész arról szól majd, hogy újra átéli élete nagy tragédiáit, és találkozik az áldozataival? Akár fizikai, akár lelki terrorban gondolkodik Aaron, ez a sztori sehogy sem tűnik valami acélosnak. Rozsomák túl sokmindenen átment már, hogy holmi pokol különösebb fejfájást jelentsen számára, és normál körülmények közt is megvannak a maga démonai. Egy nagy kérdőjel az egész. Talán a második részben már kapunk valami utalást arra, hogy Aaron milyen irányban akar innen továbbmenni – addig is, mint általában, jól ír (naná: övé a jelenleg futó legjobb amerikai sorozatok közül kettő), legyen szó akár akcióról, akár dialógusról, és nagyjából még a horrorisztikus jelenetek is működnek. Bár attól tartok, hogy Matt Wilson túl élénk színekkel dolgozik, ez a sztori sötétebb tónusokért kiált – és Renato Guedes rajzai is lehetnének kissé nyersebbek és dinamikusabbak. Egyelőre ez nem elég többre egy közepesnél.
Bár nem néztem utána, de a képregények történelme során a legtöbb ember valószínűleg a Judge Dredd képregényekben halt meg, és kétlem, hogy ez a rekord egyhamar veszélybe kerülne. A 2000AD írói sosem voltak szívbajosak, nem ijedtek meg a nagy számoktól és az őrült túlzásoktól, az immáron 33 éve nagy sikerrel futó Judge Dredd sztorikban pedig a mai napig gyakori jelenség, hogy egy-egy lapozás több millió ember életét követeli. Persze a Judge Dredd egy tudatosan sarkított szatirikus alternatív jövőkép, ahol minden fel van nagyítva, ahol minden idézőjelbe van téve, de ahol ugyanakkor mindennek a mi világunkban vannak a gyökerei.
Az 1982-ben bemutatkozó Apocalypse War története nyilvánvalóan nem mentes a világpolitikai felhangoktól, a párhuzamok is nyilvánvalóak, hiszen a Judge Dredd mindig is reagált a való világra, de a háború kirobbantása mögött most valójában sokkal inkább praktikus okok álltak. A sztori apropóját ugyanis az adta, hogy az írók úgy érezték, hogy az évek során a 800 milliósra duzzasztott Megacity One már túl nagy és ezért kezelhetetlen lett, így kellett valami indok, amivel megfelezhetik a lakosság számát, ehhez pedig pont kapóra jött a nagyhatalmak szembenállása.
Az előzmény megértéséhez nem árt ismerni a blokkháború fogalmát, bár igazából a nevében ott van a magyarázat. Megacity One zsúfolt lakossága körülbelül ötvenezer embernek szállást adó épületblokkokra van elosztva. Az ezekben az (számunkra ismert és kevésbé ismert hírességekről elnevezett) önellátó épületegységekben lakó unatkozó és frusztrált emberek időnként poénból, vagy éppen valami nem túl jelentős okból kifolyólag megtámadják a többi blokkot, ami rendszerint kaotikus mészárlásba torkollik, és amit többnyire a bírók fékeznek meg nem kevés áldozat és felkelőhab (riotfoam) árán.
Az Apocalypse War volt az első hosszabb Judge Dredd történet, amit ugyanaz a rajzoló jegyzett végig, nevezetesen Dredd grafikai szülőapja, Carlos Ezquerra, aki egyébként ekkor már évek óta nem rajzolta édesgyermekét. Az ő munkássága sosem hagyhat kivánnivalót maga után, bár nem egy kivételes képességű alkotó ugyan, de egy jellegzetes, és minden igényt kielégítő stílust képvisel, a klasszikus Dredd ábrázolás pedig mindig is az övé marad. Az írók továbbra is Grant és Wagner voltak, utóbbi a szokásos T.B. Grover írói álnevet használva. A sztori tőlük már megszokottan gyors ütemű, fordulatos, akciódús, ezért kimondottan olvasatja is magát, szinte lehetetlen is nem egyszerre abszolválni mind a közel 200 oldalt, pláne, hogy az erdeti közlésforma miatt (heti 8 oldal) szinte mindegyik rövid fejezet végére került egy kisebb-nagyobb cliffhanger. 
A város romokban, a blokkmánia tombol, az ellenség keze pedig betette a lábát, vagyis megindult az invázió. Vadászgépek, katonák, robotok és gigantikus harckocsik szállják meg a romos utcákat, az emberek pedig hullanak mint a legyek. Dredd a maradék bírákkal és az ellenállókkal ugyan hősiesen harcol a betolakodók ellen, de mindhiába, a szovjetek fölénye győzedelmeskedni látszik. Az egyre reménytelenebb helyzet közepette végül Dredd egy öngyilkos tervet eszel ki. Egy csapat jól képzett bíróból egy kommandót szervez, majd behatolnak az ellenséges területre, elfoglalnak egy rakétasilót, és végül Dredd egyetlen gombnyomással és 500 millió ember életével véget vet a háborúnak.
Dredd bíró alakja mindig is jelentős ambivalenciát mutatott, egyszerre volt hős és fasiszta szörnyeteg. A történelem persze mindig is igazolta a tetteit, hiszen egy Megacity jellegű város felügyelete, és biztonságának fentartása megköveteli a spártai módszereket. A megszállás ténye mit sem változtat ezen, Dredd ekkor is kíméletlenül betartatja a törvényeket. Nem kísértik morális aggályok, amikor parancsot ad a sugárfertőzött túlélők szenvedéseinek megrövidítésére, vagy amikor náci mintára tömegsírba lövi a kollaborátorokat. A legfontosabb kérdés azonban természetesen az, hogy vajon volt-e joga egyetlen gomb megnyomásával az egész East Megacity One-t, és félmilliárd embert eltörli a föld színéről? Dredd ekkor is kőkeményen, gondolkodás és mérlegelés nélkül, minden felelősséget magára vállalva dönt a vitatható lépés megtétele felől. ("Half my city is burnt to ash by East-Meg missiles, and you're begging me for mercy? Reques denied!") A Hiroshima/Nagaszaki párhuzam nyilvánvaló, ahogy a kérdés morális és a humánus szempontú problematikája is rokon, a véleményformálás pedig itt is az olvasó dolga.
A Grindhouse megjelenése környékén hirdettek egy fake előzetes készítő versenyt, ezzel is ösztönözve a népet. A győztes Jason Eisener lett a Hobo with a shotgun trailerével. Az előzetes olyannyira jól sikerült, hogy úgy döntöttek - a Machete-hez hasonlóan - filmet készítenek belőle. A rendező természetesen Eisener lesz, a címben szereplő hajléktalant pedig nem más alakítja majd, mint Rutger Hauer. Az aintitcool.com jóvoltából most először napvilágra került a teljes, vágatlan előzetes, ami páratlan. Ha valakinek bejött a Grindhouse és látatlanban is beleszeretett a Machete-be, akkor ezt a trailer-t zabálni fogja. Bemutató Amerikában és Kanadában valamikor 2011-ben. Nem is árulnék el többet, az ugrás után megtekinthető az előzetes.
A Marcus Nispel által feldolgozásra kerülő Conan a barbár bemutatója még 2011-ig várat magára, ennek ellenére folyamatosan érkeznek forgatási információk, illetve képek. A közkedvelt fantasy hőst az apadtációban Jason Momoa fogja alakítani, aki elsőre nem nyerte el maradéktalanul a rajongók tetszését. A később kikerülő, illetve a mostani képek azonban már arról tesznek tanúbizonyságot, hogy egészen beleillik ebbe a milliőbe a színész. Az is egy jó hírnek ígérkezik, hogy a produkció R-kategóriás lesz, így majd folyhat a vér, hálistennek nem egy megcsonkított, kiforgatott remake-ről lehet szó. Az ugrás után megtekinthető a négy kép. 
Mathieu Kassovitz - érdemei elismerése mellett - a szélesebb értelemben vett közönség szemében akkor is csak "az a fiú az Amélieből" marad, akárhogyan is próbálkozik szegény. Pedig van neki rendezői filmográfiája is, benne a Bíbor folyókkal - a Luc Bessonnal turbózott folytatásról most felejtkezzünk el egy jótékony pillanatra.
A nem túl távoli jövőben a tokiói driftben megfáradt Vin Diesel tengeti életét a polgárháborús Jugoszlávia és a Sziget fesztivál keverékének tetsző, ki tudja miért anarchiába fordult Oroszországban mint mezei zsoldos. Egy nap a környék nagyhatalmú ura, Gorsky (az eltorzult fejű, takaréklángon üzemelő Gérard Depardieu) megbízza egy elsőre egyszerűnek hangzó feladattal: juttasson el egy lányt, Aurorát (a gyönyörű Mélanie Thierry) New Yorkba. Az úton a lány pótanyja, Michelle Yeoh kíséri őket - és szép lassan kiderül, hogy a lánnyal valami nagyon nincs rendben...
Vin Diesel nyilván vágyott egy művészi filmszerepre, ahol megmutathatja, mekkora színész is valójában. Sajnos a dialógusai még a maradék reményét is elvették erre: utoljára a botoxban fürdetett Mickey Rourke arca volt ennyire kifejezéstelen. Semmi gond nem lenne ezzel: nagyon kellemes, az első félidőben a nyolcvanas évek posztapokaliptikus filmjeit idéző, egy-két látványos akcióval feldobott filmet kapunk. Elhangzik benne a "Mindenhol jó, de legjobb otthon", meg más hasonló borzalmak, de őszintén: manapság melyik filmben nincsenek ilyen és ehhez hasonló, nyilvánvalóan helykitöltőnek szánt félmarhaságok? Nagyobb problémának tekintem, hogy a harmadik harmad inkább a történet lezárására tett elkeseredett kísérlet mint bármi más. 
Közzétettek Robert Rodriguez legújabb B-filmjéből egy közel 4 perces jelenetet. A Grindhouse - Planet Terror előtt bemutatott fake előzetesből, egész estés filmmé avanzsált oldschool akciófilm, a mostani években hiánycikknek számító stílust igyekszik képviselni. A film egy bérgyilkosról szól, akit csapdába csalnak, majd megpróbálnak eltenni láb alól. Machete (Danny Trejo), akivel senki sem találkozna szívesen, még fényes nappal sem, magához tér a kómából és kegyetlen bosszút áll. Az alábbi jelenet a kórházban való ébredés után játszódik, egy kisebb csapat érkezik Machete kiiktatására, ám ő magához tér és szétcsap közöttük. A hivatalos bemutató szeptember 3.-án lesz Amerikában, a magyar debütálás pedig november 25.-én.
Az eredetileg Ameri-mangára szakosodott, de ma már mindenféle idiótasággal is foglalkozó Antarctic-Press kiadó új 5 részes minisorozatának előszavában máris mentegetőznek a zombik miatt, ami érthető, hiszen jelentős túlkínálat van a témából. Önbizalomból mondjuk nincs hiány, mert a sorozat elmondásuk szerint, idézem: "Just imagine Damnation Alley meets The Stand and Mad Max in the aftermath of The Walking Dead.” Oké, megfőztek. A The Last Zombie esetében úgy próbálnak meg újítani, hogy a történetük ezúttal nem egy zombi-apokalipszis kitöréskor, vagy annak kellős közepén játszódik, hanem már a végén. De hiába tűntek el az élőhalottak, a zombifertőzés még mindig potenciális veszélyforrás, ezért mindenképpen szükség lenne egy ellenszerre. Főszereplőnk Dr. Scott a coloradói földalatti katonai bázis tudósa, aki éppen az ellenszeren dolgozik. Szerelme, aki ugyancsak tudós, a virginiai bázison rekedt, és bár az esküvőt anno a zombikalipszis miatt le kellett fújniuk, a rádión így is naponta tudtak beszélni egymással. Csakhogy a rádiókapcsolat pár napja megszakadt, és azóta semmi hír a bázisról. A coloradóiak egy felfegyverzett egységet küldenek, hogy felderítsék a helyzetet, és természetesen Scott doki is csatlakozik hozzájuk, mivel érthetően aggódik a rég nem látott menyasszonyáért. Emellé az alapsztori mellé kapunk még egy kis aranyos, grafikailag is rendben lévő, de összképileg már nem túl nagy durranásnak számító mini-képregényt is a Legkisebb zombiról (ami már megjelent a kiadó decemberi zombiantológiájában, az A Very Zombie Christmasban is). Poénnak nem rossz, csak nem sikerült eldöntenem, hogy ez most egy kerek történet, vagy lesz folytatása is? A The Last Zombi ugyanúgy fekete-fehér, mint a nagytestvér, vagyis a The Walking Dead, de Joe Wight rajzai sokkal kidolgozottabbak és szebbek is, különösen a katonai járművek sikeredtek autentikusra. Azt kell, hogy mondjam, bár semmiképpen sem formabontó, de ez felütésnek már elég jó ahhoz, hogy érdemes legyen még a folytatást is figyelni, hogy meglássuk, tényleg tud-e Brian Keene valami újat is mutatni, vagy végül mi mutatunk-e nekik ujjat, a sokadik eredetiségmentes zombibőrlenyúzás miatt.
Jonathan Maberry az egyetlen író Jason Aaronon kívül, aki egy Megtorló-történettel képes volt felvenni a versenyt Garth Ennis sorozatának legnagyszerűbb részeivel is – igen, a The Naked Killről beszélek. Azután bármit ír is ez a fickó, ha annak a legkevesebb köze van a halálfejes pólóban öldöklő gengszterrémálomhoz, én vevő vagyok rá. És igen, most végre ismét Frankről sztorizik nekünk. A cím ne tévesszen meg senkit: semmilyen szempontból nincs semmi köze Ennis híres 1995-ös Punisher Kills the Marvel Universe című pofás kis viccéhez, ez itt kérem alássan, egy echte posztapokaliptikus történet. Ilyet is láttunk már persze (The End, naná, hogy Ennistől), de míg az a szuperhősök nélküli MAX univerzumban játszódott, ez bizony a mainstream Marvel-világban kapott helyet. A sztori szerint elszabadult egy vírus, ami az emberiséget szép sorban őrjöngő kannibálokká alacsonyította le – afféle zombiszerű járványról van szó, csak a tipikus forgatókönyvvel ellentétben az áldozatok nem halnak meg, és nem veszítik el eszüket, logikájukat, emlékeiket sem. Épp csak eltűnik belőlük minden morális gátlás, és egy primitívebb elmeállapotba süllyednek vissza. Én éhes. Ott ember. Ember hús. Én enni ember. Isten hozott a legfrissebb szép új világban! Természetesen Frank az egyetlen legény a talpon – ő egy véletlennek köszönhetően megúszta a járványt, és most rendíthetetlen kitartással vadássza le az egykori szuperhősöket. Maberry nem fogja vissza magát, mivel ez nyilvánvalóan egy alternatív világban játszódó történet, szabadon garázdálkodhat a karakterekkel. A Láthatatlan Nő megfojtja gyerekeit, a Lény levágott kezekből font nyakláncban ücsörög koponyákkal és szuperhősnő-ribancokkal körülvett trónján, a fertőzött Thor meg fogta magát, és elrepült a Földről (hogy – feltételezhetően – az asgardi istenek se maradjanak le az étlapról). De a legszebb az egészben, hogy Maberry van olyan szimpatikusan szemét, hogy az egész Marvel szívét és lelkét tegye a gonosz és véres történet ground (avagy person) zerójává: Pókember volt az első, aki elkapta a vírust (és megette a Rinót), és Frank most rá vadászik. Az író roppant fenyegető, sőt, egyenesen horrorisztikus légkört teremt a hálószövő köré: csak flashbackekben látjuk, jelenlegi helyzetéről annyit tudunk, hogy egy saját törzset alapított egy rakás fertőzött követővel, és beásta magát valahova New York betondzsungelének közepébe. Onnan aztán senki ki nem jön élve. Bravúros, ahogy a világ egyik leginkább szeretett képregényfigurájából Maberry egy félelmetes és misztikus szörnyeteget farag. Goran Parlov (ő már lassan veteránnak számít Megtorló-téren, Ennis mellett is ott volt) a tőle megszokott nyers, durva vonásokkal dolgozik – remek hangulatteremtő, mint általában, egyetlen hibája, hogy itt-ott túlságosan maszkulinnak ábrázolja Franket. A ’90-es évek elmúltak már… Nade a lényeg: erős nyitány. Várjuk a folytatást. 
Amikor Andy Diggle átvette a Fenegyerek képregény írását, igencsak nagy cipőkbe kellett belenőnie. Elődei, Brian Michael Bendis és Ed Brubaker a klasszikus szuperhős-koncepciót lerángatták egy utca mocskától bűzlő neo-noir szintjére, és olyan lelki pokolba taszították a főhőst, amilyet az olvasók nem láttak Frank Miller Born Againje óta. Diggle egy ideig egész jól kufárkodott a Brubakertől örökül kapott sztoriszállal (jelesül, hogy Fenegyerek átveszi a Kéz irányítását, hogy belülről gyógyítsa meg/bomlassza szét a szervezetet), de nyilvánvaló volt, hogy minden az ezt csúcspontra járató crossoveren, a Shadowlanden áll vagy bukik majd – és egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy bukik. Az első részben a főhős felhúzott magának egy kastélyt a Pokol konyhája közepén, hogy onnan uralja a városrészt, kiűzve belőle a bűnözőket és a rendőröket egyaránt, majd amikor konfrontációba került nemezisével, Célponttal, hidegvérrel meggyilkolta. Ez nyilvánvalóan egy olyan lépés, amit a Marvel egyetlen nagy hősével kapcsolatban sem engedhet meg magának, ha nem Rozsomáknak hívják – főleg nem Fenegyerekkel, az ügyvéddel, az igazság és törvény bajnokával kapcsolatban. A nagy kérdés az volt, hogy a korrekt nyitány után hogyan kezeli Diggle ezt a drasztikus tettet a második részben. Nos, pocsékul. Ahhoz képest, hogy ez egy Fenegyerek-sztori, a füzet nagy részében a hős barátait és ellenségeit látjuk, ahogy végeérhetetlenül pofáznak róla, és próbálják kifundálni, hogy akkor most mit is tehetnének. Közben néhány karakter (főleg Pókember) csak azért bukkan fel, hogy eggyel több olvasócsalogató hőst lehessen feltüntetni a borítón (bár pl. a Szellemlovas szerepeltetése és belépése kivételesen egészen ötletes – kiváltképp, hogy ő nem tartozik ebbe a brancsba). De a legrosszabb Fenegyerek viselkedése. Először is tételezzük fel, hogy a Fenegyerek, akit látunk, nem valami klón vagy imposztor, és nem áll agymosás alatt sem – ha ugyanis igen, akkor az egész történetszálnak a legelejétől kezdve, menthetetlenül jár a nulla csillag, mert menjenek a fenébe az olcsó trükkjeikkel egy olyan sorozatban, ami immár évek óta a karaktere belső vívódásairól szól. Tehát: Mattet Diggle-nek sikerül egy piti, hőzöngő, illogikus, fröcsögő szájú, grimaszoló, félőrült sablongonoszként ábrázolnia, akiben annyi az eredetiség, mint Pókember havi rendszerességű példabeszédeiben a felelősségről. Félkézzel osztogatja az ultimátumokat („aki nincs velünk, az ellenünk van”), és különösebb probléma és gondolkodás nélkül ukázba adja barátai lemészárlását. De csak hogy kétségünk se legyen afelől, milyen rossz úton jár, mennyire magával ragadta a sötétség (figyelj, bámulatosan kifinomult írói eszköz következik), vérvörös ruháját feketére cserélte. Húúúú, Matt feketében van, Matt dühös, Matt elszánt, Matt nem viccel, Mattől félni kell. Szánalmasan erős parasztvakítás-bukéja van a dolognak, főleg, hogy a főhős viselkedése mögül hiányzik az igazán meggyőző háttér. Ami a rajzokat illeti, Billy Tan korrekt munkát végzett, bár az akciókhoz általában jobban ért, mint a „sok ember áll, és beszélget” típusú jelenetekhez, amikből itt van bőven – nem is igazán tud velük mit kezdeni. Kár ezért a sztoriért, lehetett volna akár nagyon jó is. 
A Dark Horse kitartóan igyekszik meglovagolni a Ragadozók-film (összességében nem túl lehengerlő) sikerének hullámait. Először kiadtak hozzá egy négyrészes előzményt, aztán egy képregényadaptációt, és most piacra dobták a „hivatalos” sequelt is. A Preserve the Game két hónappal a film eseményei után játszódik, és természetesen annak két túlélője áll a középpontjában (kénytelen leszek lelőni, hogy kik azok, úgyhogy aki nem akarja tudni, ne olvasson tovább – bár nincs benne semmi meglepő, akik látták a trailert, vagy egyáltalán, néhány csoportképet a filmből, azok máris tudják, kik fogják megúszni a vadászatot). Royce és Isabelle továbbra is igyekeznek túlélni az idegen bolygón. Előbbi szisztematikusan kinyír mindent, amit a ragadozók ledobnak, mint prédát, a trófeáikkal pedig kidekorálja a dombot, ahol berendezkedett. Ez persze felkelti a vadászok figyelmét, akik ezután különleges bánásmódban részesítik… Az ilyen hullámlovagló kapcsolt termékek ritkán sülnek el jól, ráadásul David Laphamnak sikerült plusz hátrányból indulnia, mert ugye terveznek a filmnek folytatást (mármint tényleges filmes folytatást), és kicsit trükkös dolog lehet így képregény sequelt írni. Nem hogy nem ölhet meg senkit, és nem találhatja ki, hogy teszem azt, Royce és Isabelle valójában egymástól rég elszakított testvérek, de úgy általában véve gondoskodnia kell arról, hogy a füzet végén lehetőleg tökugyanaz legyen a felállás, mint az elején. És ehhez képest kifejezetten korrekt munkát végzett – köszönhetően főleg annak, hogy a kötelező akciók ellenére inkább a két főhős kapcsolatára koncentrált. A magányos farkas, „nem bízom senkiben, és szarok mindenkire” Royce egyre közelebb nő Isabelle-hez, aki egyfajta erkölcsi barométer szerepét tölti be mellette. És ezzel kapcsolatban bizony azt kell mondjam, hogy a karakterek morális aspektusaival Lapham itt ügyesebben bánik, mint Antal Nimródék a filmben, ahol ez annyiban merült ki, hogy a nő egyszer megjegyezte, hogy ők mind az emberiség söpredékei, és jobb is mindenkinek, ha nem jutnak vissza a Földre. Az író (főleg ha figyelembe vesszük a szűk kereteket) ügyesen ábrázolja Royce vívódását: cselekedeteiben semmilyen kétkedés nem érhető tetten, de gondolatban folyamatosan figyelmezteti önmagát, hogy hülyeséget csinál, mert ha nem csakis a saját túlélésével törődik, akkor előbb-utóbb otthagyja a fogát. Tudom, persze: egy bolhafingnyi eredetiség nincs mindebben, de Lapham jól kufárkodik a klisékkel, így a dolog működik. Allan Jefferson rajzai már kevésbé. Sem ő, sem a színező nem tudja megragadni a sztori sötét, horrorisztikus hangulatát, aki a lapokra néz, annak ez inkább egy lendületes, kellemes kalandnak tűnik, mintsem egy kőkemény akció sci-finek. Ráadásul szerencsétlen Brody karaktere a legtöbb képen úgy néz ki, mint egy bárgyú tinédzser – de szegény Alice Braga se járt sokkal jobban. Pedig erőteljesebb látvánnyal kiharcolta volna magának a négy csillagot.
„Nem tudom, mik ezek. Nem tudom honnan jöttek. De megöljük mindet.” Hosszú évek óta nem hallottam filmben ehhez hasonló szöveget anélkül, hogy röhögnöm kellett volna rajta. De Antal Nimród és Robert Rodriguez megcsinálták. Végre adtak nekünk egy tinik igényeinek nem behódoló, trendi bullshit nélküli, igazán tökös és kemény férfifilmet, fasza csávókkal, nagy puskákkal, mindent belengő vadsággal és kegyetlenséggel, és persze tisztességes mennyiségű vérrel – ahogy azt kell. És bár a végeredmény így is messze van a tökéletességtől, azért bizony pokolian szórakoztató. 
Az akciójelenetek végig piszkosul jól rendezettek, nyoma sincs rajtuk a posztmodern kor pixel- agyonvágás- és lassításmániájának, emellett pedig éppen kellően véresek (azaz van gore, de nem viszik túlzásba, így az alkalmankénti gerinckitépések és lefejezések annál hatásosabbak). Adrien Brody pedig meglepő módon nagyszerűen helytáll. Nem tudom, az alkotók mit szívtak, amikor őt választották Schwarzenegger utódjául, de ide vele, hátha megnyerem a lottóötöst: látható fizikai rákészülésének és színészi adottságainak hála elhisszük neki, hogy kőkemény „szarok a világra” zsoldoskatona, és egyébként is üdítő egy olyan szerepben látni, ahol kivételesen nem azt várják tőle, hogy bágyadt szomorúsággal nézzen ki a fejéből. A többiek leginkább ágyútölteléknek vannak, de pl. Walton Gogginst, Danny Trejót és Alice Bragát mindig jó látni (ugyanez az évek óta a bolygón vegetáló, de minimum 30 kiló túlsúlyt cipelő Laurence Fishburne-re már nem mondható el).