Nem kell sok mindent hozzáfűzni a címhez, ott vannak a zombik az űrben, a valóságshow-kban, a tenger fenekén (náci zombik!), a Marvel-univerzumban vagy a sztriptízbárban, már csak egy szamurájos-élőhalottas film hiányzott, de nagyon. A tréler alapján nem a klasszikus romerói receptet másolja a film, hanem inkább a Kitamura-féle Versus stílusát követi.
Képzeljük el – mondjuk – Liptai Klaudiát, amint a TV2 valóságshowjának felvételén egyszer csak vérben forgó szemekkel ráront Till Attilára, átharapja a torkát, majd jóízűen lakmározni kezd a tetemből. Ezt persze a nézők már nem láthatják, hiszen addigra a vezérlőt ellepik a zombik, a közvetítés megszakad, a stáb egyik fele halott, a másik fele pedig hörögve veti rá magát a friss húsra, puszta kézzel tépve cafatokra az egykori kollégákat. Túlélők már csak a gondosan elzárt Big Brother házban vannak, a 15 másodperces hírnévre áhítozó fiúk és lányok viszont mit sem sejtenek arról, hogy a tükrök túloldaláról már nem a fásult kameramanok, hanem éhes tekintetű élőhalottak figyelik őket, mint macskák az akváriumban úszkáló halat.
Az E4 brit csatorna minisorozatában, ha nem is épp Liptai Klaudia, de ottani megfelelője, a reality show-k állandó műsorvezetője, Davina valóban eljátssza saját maga megzombult verzióját, de több egykori "villalakó" percemberkét is felismerhet a(z angol) néző a statiszták között. Mindezt csak azért érdemes megemlíteni, hogy lássuk, létezik olyan (mainstream) csatorna, amely nem sajnál egy meglehetősen rétegműfajban induló miniszériát finanszírozni, és a saját sztárjaival is legitimálni. Ez a bátorság pedig mindenképpen dicséretes – meg merne-e vajon a TV2 kockáztatni egy ilyen, nézettséget valószínűleg nem, de presztízst növelő húzást; a kérdés költői – még akkor is, ha a végeredmény koránt sem lett tökéletes.
Most, amikor kábé minden hónapra jut egy új zombi-tematikájú film, természetesen már nehéz friss sztorival előállni; Charlie Brooker, a széria kiagyalója és írója, nem is igen erőltette meg magát. Adott a fő helyszín, egy egykori katonai bázis helyén felépített Big Brother ház – ez lenne az új elem a sztoriban –, és adott a vírus, amelyről nem tudni honnan ered, csak azt, hogy rohamosan terjed. A műsorban éppen a kiszavazó-show-ra készülnek, amikor elszabadul a pokol, a stábtagok közül csak a producer és a kávéfőzésre rendszeresített asszisztens lány tudja elbarikádozni magát ideig-óráig. A második részben, más alternatíva híján, kénytelenek a Big Brother házba visszavonulni, ahol a némiképp meglepett villalakókkal együtt kezdik tervezni a menekülési útvonalat. Ami nem egyszerű feladat, a zombikat ugyanis valamilyen okból kifolyólag vonzza a Ház, és egyre többen és többen lesznek. Közben a főhőssé előlépő kifutólány barátja megpróbál kívülről bejutni, és ebben egy kellően felfegyverzett tökös dögös amazon segít neki.
Kezdjük a legfontosabb zombi-ontológiai kérdéssel: igen, ezek az élőhalottak (is) a gyorsan mozgó sprinter-zombik újféle nemzettségéhez tartoznak. Mindez az ortodox Romero-fanokat zavarhatja, de a vásznon képernyőn nagyon is jól mutatnak ezek a dögök. Az első részben még csak villanásra látni őket - a shaky cam technikát enyhén szólva túlzásba viszi a rendező -, a későbbiekben aztán megcsodálhatjuk rusnya pofázmányukat – egy tévés produkcióhoz képest nagyon profi munkát végzett a stáb. Ugyanez áll a gore-ra is: Eli Roth-ot megszégyenítő szemérmetlenséggel zoomol rá a kamera a belsőségeket majszoló zombikra és a szétszakadó testrészekre – csak egy ponton fordul át komédiába a dolog, ott viszont egy olyan fünf komma neun gerinckitépést láthatunk, ami csak a Mortal Kombat kivégzéseihez hasonlítható. Ezzel együtt túl sok innováció nincs a látványvilágban, egyértelmű, hogy a Danny Boyle-féle 28 nappal később és folytatása szolgált ihlető forrásként – és persze a Holtak hajnala.
A karakterek nem túlzottan izgalmasak, ugyanakkor kellően idegesítőek és unszimpatikusak, ezzel pedig nagyjából megfelelnek a tipikus "villalakó" vagy a seggfej producer sztereotípiájának. Ekkora terjedelemben – 5 rész, 180 perc – még így sem lehet őket megunni, összességében tehát kellemesen szórakoztató a produkció.
Csakhogy. Eléggé el nem ítélhető módon, pont az alapszituációból fakadó ziccereket hagyják ki az alkotók. A zombiműfajra jellemző szatirikus szubtextus szinte teljesen hiányzik a sztoriból, noha a valóságshow-s környezet (verbális és vizuális) poénok tucatjaira adna lehetőséget. Igaz, a zombik néha belebámulnak a kamerába és a tükörablak túloldalán csorgatják a nyálukat, de metaforának ez még kevés. Ha erre a kedves olvasó azt mondaná, hogy bájos naivitás volt részemről azt feltételezni, hogy pont azon a csatornán gúnyolják majd ki a Big Brother jelenséget, ahol ez a műsor fut, akkor igaza lenne a kedves olvasónak.
Láttunk már ilyet: friss agyvelőre és húsra áhítozó zombik, káosz, pánik, vér + bél. Az alábbi hétperces kisfilmben viszont mindezt gyurma-figurákkal, stop-motion animációval készítették el. És így is működik a gore! (Szöveg nincs a filmben, úgyhogy angoltudás nélkül is élvezhető a videó; a tipp a slashfilmtől jött.)
Aki fikázta Jet Li-t, színészi képességeinek hiányára hivatkozva, annak ajánljuk a Múmia legújabb részét. Először is nagyon hiteles, ahogy a zsarnoki császárt alakítja, utána meg az is eléggé szeren van, ahogy pár perccel később a már megöregedett zsarnoki császárt alakítja! Ezt követően úgy csinál, mint aki megkövül… Komolyan: egy arcizma se rezzen! Ezután meg háromfejű sárkányt és egy rottweilerbe oltott óriásorángutánt is úgy hoz, hogy etológus a talpán, aki megmondja, hogy nem az. De ezenkívül meg úgy karatézik, ahogy Bruce Lee se, és biztonsági kötelek nélkül tolja a verekedős jeleneteket is – direkt figyeltem, és mondhatom: tényleg nem voltak kötelek! Jet Li a jetik fejét alaphangon ordítja le, ha mérges, valósággal lángol a tekintete – meg az egész karaktere nagyon ott van, de nemgyengén ám – és amikor az íjászai kilövik a nyilakat, és azok eltakarják a Napot… hát, olyat filmen azt hiszem, még nem láttunk!
Mielőtt megvádolnátok: a film még ennyire sem veszi komolyan magát. (Hogy ez a hangnem mennyire tradicionális, azt a korábbi részek ismeretének hiányában nem tudom megállapítani.) És ha ez a komikus intonáció a folytatásokat sújtó szíkvelitisszel (Többet! Hangosabbat! Nagyobbat! ... Többet!) párosul, akkor bizony a végeredmény jobb esetben is egy Zuzu Petasszal folytatott társalgással egyenértékű.
Van egy nagyon rossz Jet Li (posztja asszem császárjelölt), aki e rosszaságához hűen az általa ismert világ trónjánál szerényebb ülőalkalmatossággal nem éri be, szabadidejét meg kedvtelésszerű, ám egyben hatékony szaporulatszabályzással ütögeti el, ahogy egy globálisan gondolkodó kínaihoz illik. Ráadásul a telhetetlenséget nem félvállról veszi: halhatatlan akar lenni, ezért a vonatkozó, titkos információkat egy mutatós boszival hozatja el (egy vidéki könyvtár teológia polcáról), aki az őt kísérő tábornokával eredményesen kamatyol. Jet berág (mer ő is kanos a nőre), rúg, vág, killel – de a boszi megátkozza, és… na, itt elvesztettem a fonalat. Mindegy, Brendan Fraser feltámasztja a meg jól átkozott Jetet valamikor a huszadik század közepén, hogy aztán megölje, remélhetőleg végleg.
A gond csakcsupán annyi, hogy a Jet formálta antagonista már életében is olyan trükköket villantott, hogy annak láttán David Copperfieldtől kezdve Zseniális Teknősön át Teller Edéig bezáróan minden bűvész szájában összefutna a nyál. Fogalmazzunk úgy, ha nem mainstream filmről lenne szó, rá fogadnék.
A klasszikusok közé a Lopakodóval magát már mikor befilmező Rob Cohen ezúttal olyasfajta rugalmassággal pakolgatja a fokozatokat és cseréli a helyszíneket, mint egy kiesőjelölt valamelyik tehetségkutató stand up comedy kiírás regionális selejtezőjében. Az agyagkatonák, sárkányok, jetik, kínainagyfalak, zombik, elixírek és egyéb, vonatkozó mitológiai találmányok aktivált jelenlétével feltüzelt forgatókönyv a szakállukban botladozó poénokkal kiegészülve a tökéletes érdektelenség és az arcpirító kiszámíthatóság másfélórás egyvelegét garantálják.
Najó, amikor a fapados repülő egzaltált landolása közben a jak pakolja telibe az egészségügyi zacskót, az valóban meglepett.
A vetítésen egyébként akadtak konszenzuális kacajok (ha jól számoltam, ötször-hatszor), tehát az én ketyerémben is lehetnek hibák, mégis, mindenképp minősíti a túinván termék kaland-szegmensét, hogy a mozgalmasabb jelenetek izgalma legfeljebb a vevőket árleszállítással csalogató grill-pultéval vetekszik. Persze, van abban azért valami torokszorító drukk, amikor bemondja a nő a hangosba, és hirtelen minden bevásárlókocsi meglódul a sült csirkék irányába, de hogy egy múmiákkal és egyéb oszló szerzetekkel roskadásig rekrutált eposz legfélelmetesebb képsorában Fraser épp egy csendes patakban pecázik (nyakába szúródik a saját horga), az lazán ciki. (Cohenék stílusérzékét jellemzi, hogy ezt a valóban horrorisztikus balesetet is elviccelik.)
A Rachel Weisz-et váltó Maria Bellonak gyors fodrászcserét javasolnánk, a Jet szívére – antik bökővel – pályázó Choi, mármint Jessey Meng viszont ne váltson semmi pénzért: a játékidő túlnyomó részét tündi frufruban végigugráló spiné a Geekz hagyományosan roppant szigorú értékbecslésekor egy csillaggal járult az összesített osztályzathoz. Szúrnánk a némbert, na.
A másik ötöd sem a névtelenségükkel mindig mindent megúszó animátorok számláját terheli (félreértés ne essék: nagyjából hihető, hogy a kiszáradt bőrű agyagkatonák és a bemeszesedett csontkollekciók mozgáskultúrája akár ilyen darabos is lehet egy last-minute megidézést követően), hanem, tá-ttá-dááám: Anthony Wongét, ki elnyűhetetlenségét ezúttal is bizonyítja. Az ölében robbanó bomba annyit se árt neki, mint másnak a lejárt napolaj, karizmája palástolhatatlan és megfejthetetlen, de sajnálatunkra Cohen csak nagyon szűk teret enged a Jet modernkori tábornokát megtestesítő színésznek.
Ja, és a Jetik. Először epilálatlan pankrátorokként tűnnek fel, majd egy átmozgató rögbi edzést rögtönöznek, végül beállnak hegyimenteni. Jó szándékú, önzetlen társaság, segítenek, ahol tudnak, szó se róla, de hogy a kakaós csigától hogy lett ilyen kondijuk, az számomra örök rejtély.
GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 8.
Náci zombik a tenger fenekéről! Hát melyik hozzám hasonlatos B-film buzinak ne kezdene el csorogni a nyála egy ilyen alapkoncepció hallatán? Márpedig a 77-es Shock Waves pont ezzel az elsőre nyerőnek tűnő kombinációval próbálkozik. Az alkotók, hogy biztosra menjenek, még két igazi kultszínészt is beszereztek, de aztán úgy látszik, hogy itt el is fogyott a pénz meg az ötlet, mert hiába a remek összetevők, ha a kaja a végén teljesen sótlan. Mert ebből bizony kispórólták mindazt, amitől ez a film egy értékes klasszikus lehett volna, és nem csak egy szórakoztató, de jogosan elfeledett, szimpla grindhouse darab.
Egy hajó legénysége egy tengeren hánykolódó csónakra bukkan, benne egy szintén hánykolódó nőszeméllyel (Brooke Adams). A cudar kondícióban lévő nő elkezdi mesélni a történetét, ami során megelevenedik előttünk a borzalom. Vagyis a borzalmasan lassú felvezetés, amiből megtudjuk, hogy egy személyszállító hajóra útközben egyszer csak éjszakai sötétség borul, és mindez persze a nagy büdös semmi kellős közepén. A töksötétben hirtelen összeütköznek valamivel, a hajó pedig megsérül. Mikor világos lesz, a hajón tartózkodók észreveszik, hogy egy sziget mellett kötöttek ki, és a közelben pedig egy hatalmas hajóroncs is figyel. Ráadásul a lepukkant hajó még lepukkantabb kapitánya (a jó öreg John Carradine) is eltűnt, így aztán a társaság elindul a szigetre, hátha odament a vén hülye. Odkünn a parton megtalálják az öreg hulláját, beljebb a szigeten pedig egy elhagyatott szállodát, aminek egyetlen lakosa egy titokzatos, erős germán akcentussal bíró, hajlott korú férfi (Peter Cushing). A társaság kénytelen ott tölteni az éjszakát, ám mikor másnap rábukkannak egyik társuk holttestére, mellette pedig egy SS jelvényre, kérdőre vonják a vén germánt, aki felfedi az igazságot. Elmondja, hogy a háború alatt a németek kísérleteket folytattak a fronton elesett katonákon, és olyan elpusztíthatatlan zombikból álló különleges SS osztagokat fejlesztettek ki, amik képesek voltak speciális körülmények között is végrehajtani az akciókat, ráadásul mindezt fegyverek nélkül. Az öreg náci tiszt a vízi alakulat parancsnoka volt, majd a háború után a feleslegessé vált állománnyal a fedélzeten kihajózott, és mivel több parancs nem érkezett, az egészet a tenger fenekére süllyesztette. A náci vizizombik most azonban visszatértek, a többi meg sejthető.
Ken Wiederhorn, a Return Of The Living Dead 2 rendezőjének debütáló filmje tulajdonképpen nem rossz, csak egy baj van vele, kicsit vontatott, és hát horrornak elég szelíd. A B-filmes alapsztori szerintem nagyon jó, de a lehetőségek sajnos ki(vízi)aknázatlanok maradtak. A film első felében alig történik valami, majd mikor megjelennek a tengerből az árják, és végre felpörögnek az események, az akciójelenetek akkor is csak többnyire a szigeten, és a szállodában való kergetőzésekben merülnek ki. Sajnálatos módon ugyanis hiányzik a gore, ezek a zombik ugyanis nem a harapós fajtából valók, ők csak simán vízbefojtják az áldozataikat. És hiába néz ki baromi pofásan, ahogyan a temetői sír helyett a hullámsírból kelnek fel, ha az elpusztítási módjuk is olyan röhejes. Friedrich von Zombiékat ugyanis úgy lehet elpusztítani, ha simán lekapjuk a szemükről a retro buvárszemüveg-szerű izét, amitől aztán hirtelen megvakulnak, és végül a földre rogyva egyszerűen kiszáradnak a napon. Tehát az illogikus és az idegesítően ostoba cselekedetek természetesen itt sem hiányoznak, mint ahogyan a karakterek is tipikus másodosztálybeli zombifilm kellékek: van itt macsó főhős, klausztrofóbiás szépfiú, idegesítő faszkalap, és persze csöcstartóban ugrabugráló főhősnő is. Peter "Van Helsing/Tarkin Nagymoff" Cushing viszont remek a szerepében, de ez ugye nem okoz senkinek sem meglepetést. Minden hibája ellenére azt azért meg kell hagyni, a filmnek van egy sajátos bája és hangulata, de hogy nem ezen fogjuk összefosni magunkat, az is biztos.
A Shock Waves az a fajta B-film, aminél sajnálunk, hogy alacsony büdzséből készült, mert az alapvetés tele van olyan lehetőségekkel, amik megérdemelték volna, hogy a készítők a végsőkig elmehessenek velük. Persze a film még így is remek móka, és ha van türelmünk az első feléhez, akkor azért jól is fogunk szórakozni rajta, de reméljük, hogy a téma egyszer még terítékre kerül. Talán az egyre bizonytalanabb jövőjű Worst Case Scenario alakjában, vagy esetleg egy használható remake formájában. Nekem aztán teljesen mindegy, csak náci zombikat akarok látni a vásznon!!!!! Akár a vízből, akár a tűzből, de felőlem aztán a Hold sötétebbik oldaláról is jöhetnek, csak jöjjenek!!!
Amikor évekkel ezelőtt napvilágot látott a hír, miszerint Romero elkészíti a 20 évvel korábban abbahagyott zombi szériájának következő epizódját, a rajongók először orgazmusközeli állapotba kerültek, majd bőszen nekiálltak vágni a centit. Aztán megérkezett a Holtak Földje, és bár a film remekül odaillett a sor végére, valahogy mégsem szólt akkorát, mint ahogyan azt sokan várták, sőt, a nézők és a kritikusok egy jelentős hányada egyenesen szentségtörésnek és hullagyalázásnak kiáltotta ki a negyedik filmet.
Valójában semmi baj nem volt vele, csak sokan nehezen tudták megemészteni a zombi-evolúció lehetőségét, és ráadásul az akkortájt reanimálódó zombifilm-zsáner rövidtávfutó bajnokai mellett, a Holtak Földje csoszogó rohadékai az újabb generáció számára már kevésbé voltak trendképesek. Véleményem szerint a film minden hibája ellenére is méltó lezárása volt a nagyszerű sorozatnak. De bukás ide vagy oda, Romero úgy látszik rákapott a bomló hús ízére, ugyanis két évre rá újabb zombifilmet forgatott, és most tényleg úgy tűnik, hogy sikerült jókora csorbát ejtenie a szakmai hírnevén.
A Diary of the dead egy afféle realista road movie akar lenni. A főszereplő hölgyemény narrációja a film elején közli, hogy amit most fogunk látni, az az utókornak állított mementó, ami az út során forgatott jelenetek és a netről letöltött híradások összevágásából készült, utólag hozzáadott drámai belassításokkal és némi zenei aláfestéssel. (Tyűha, hogy mikre nem volt idejük?!)
A film nem túl bonyolult sztorija szerint egy csoportnyi főiskolás fiatal éppen saját horrorfilmjét próbálja leforgatni egy erdőben, mikor hírek érkeznek a rádióból: a holtak nem maradnak holtak többé, sőt mi több, köztünk járnak és az élőkre fenik rothadó fogaikat. (Az okokra szokás szerint most sem kapunk semmiféle magyarázatot.) A társaság természetesen szedi a sátorfát, és ócska kis lakóbuszuk szárnyán hazafelé veszik az irányt. De a Jason névre hallgató ifjonc úgy érzi, hogy ha már itt a világ vége és kéznél van egy kamera, akkor legalább legyenek az események rögzítve, hogy a világ többi részén élők elsőkézből értesülhessenek a fejleményekről, és ne a hivatalos média elferdített igazságait szopják be. A célra pedig a legmegfelelőbb eszköz nem lehet más, mint az internet, ahová rendszeresen fel is töltögeti a kis házi videókat. (Persze a technikai feltételek mindenhol adottak, a net is működik, sőt a zombiinvázió idején is mindenki a neten lóg.) De mivel a zombik nem csak színészkednek, így az út és vele együtt a forgatás nem teljesen veszélytelen, ráadásul ember embernek farkasa, de ezt úgyis tudtuk.
Mint az a fentiekből is kiderült, ezúttal a mindenható média és az egész információs társadalom a kritika elszenvedője. Romero nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy a néző képébe tolhassa a vélt igazságot, miszerint az ember még a nyakig érő szarban is a szenzációt hajhásza, valamint az információt szomjazza. Ezzel viszont sikerült az egész filmet a mondanivaló alá rendelni. Mert amikor azt kell látnom, hogy a zombival harciaskodó Jason az istennek sem hajlandó letenni azt az átkozott kamerát, hogy esetleg a saját életét mentse, vagy hogy a többi önjelölt operatőr sem feszül meg ilyenkor a nagy segíteni akarásban, akkor hirtelen nem is tudom, hogy most csak egy béna horrort nézek, vagy ez is a része Romero megmondani akarásának. Előbbi gyanúmat hivatott erősíteni a csupa ismeretlen névből álló gyér színészgárda is, akik olyan kínosan hiteltelenül játszanak, hogy az már jobban fáj, mint egy zombi általi tökönharapás. Még csak véletlenül sem találni szimpatikus figurát köztük, nemhogy olyat, akinek a túléléséért akár egy kicsit is szurkolnánk. Egytől-egyig úgy viselkednek, mint akik még sosem láttak horrorfilmet, és úgy tűnt, hogy a friss tapasztalatokra is magasról tesznek, ésszerű viselkedés egyenlő zéró. Az állandóan olcsó bölcsességeket osztogató, piás Robin Hood-wannabe tanár urat pedig személy szerint a legelső zombi karjaiba odalöktem volna a többiek helyében. A stáblistán azért találni nagyobb neveket is: Stephen King, Tarantino, Wes Craven, Del Toro és Simon Pegg a hangjukat adták a produkcióhoz, mint hírbemondók. Innen is gratula annak, akinek sikerül bármelyiküket is beazonosítania.
Maga a történet szokás szerint sokszor megrágott sablonok sokaságából épül fel, ami egy zombifilmnél persze nem olyan meglepő, de amikor például a várost kisajátító fekák vezére végül enged az élelmet és fegyvert követelő, és addig távozni nem akaró heroinának, majd csillogó szemekkel lazán odalöki neki, hogy: „Azt hiszem, mi sokban hasonlítunk!”, akkor azt hittem, hogy azonnal eret vágok magamon. És ha ez még nem lenne elég, akkor további ünneprontásnak ott vannak a számomra felfoghatatlanul indokolatlan poénkodások is, amik sehogy sem illenek bele a filmbe. Mert ha valamit már annyira valószerűnek akarnak feltüntetni, akkor nem értem, hogyan lehet olyan jelentekkel beleszarni az egész koncepcióba, mint pl. a süketnéma Amish fickó robbantás utáni beköszönése, majd teljesen röhejes halála, vagy akár az amatőr horrorfilmben lévő ruhaletépés valóságban való megismétlődése. Viccesnek vicces, csakhogy ez nem a Shaun Of The Dead. A film a gore terén sem remekel igazán, a túlzott CGI használat sajnos itt is a valóságérzet rovására ment. De a rendező legalább egy dologban következetes maradt, ugyanis már a film eleji horrorforgatás közben elhangzik a Romero-i hitvallás az egyik szereplő szájából: "Dead things don’t move fast!" De mindez mit sem számít, ha a nagy forgatási láz közepette ezek a szerencsétlenek azt sem veszik észre, ha egy bomlott húsú és agyú szépen lassan belegyalogol a képbe, hogy belekóstoljon a kedves kollegába. Kit izgat? A lényeg, hogy használható legyen a felvétel.
A Diary of the dead még az előző filmnél is megosztóbb alkotás lett. Elnézve ugyanis néhány netes kritikát, úgy tűnik, hogy ennek a filmnek is megvan a maga nem éppen csekély létszámú rajongói tábora. Én nem tudom, hogy ők mit láttak ebben a szörnyszülöttben, mert szerintem Romero ezúttal tényleg nagyon elszúrta. Ez a film olyan, mintha Michael Moore és Uwe Boll közösen rendezte volna meg. Én itt néhány kikacsintáson kívül nem találtam benne semmit, ami Romero-ra utalt volna. A legrémisztőbb pedig az, hogy az öreg már tervezi a folytatást, de nagyon remélem, hogy a forgatás előtt még gyorsan elolvassa ezt az írást, és kétszer is átgondolja, hogy mi, merre, meddig és hová! Jóindulatom és egykori rajongásom jeléül, valamint a hajlott korára való tekintettel adok neki két csillagot. De azért több ilyet már ne, jó?
Ismét csak Yvonne beszámolója következik:
Miután kipihentük az út izgalmait, a hétfőt egy laza 4 és fél órás produceri találkozóval kezdtük, akit ez nem érdekel, ugorjon egy bekezdést a filmekre.
A fesztivál vendégei olyan neves szakmabeliek voltak, mint Marco Müller, Peter Loehr, Yasuhiro Mase, Jeong Byung-Gak, az EU média támogatásért felelős biztosa Grazna Wojcieszko, Frederico Tsui és Oh Jung-Wan. A téma többnyire a koprodukciók lehetősége és az ázsiai filmek európai szerepeltetése volt. Ez utóbbinak ma főleg a fesztiválok adnak teret, a filmes látókör szélesedésével pár éve már art és multiplex mozikban is nagy ritkán találkozunk ázsiai filmekkel, bár a kontinens töménytelen mennyiségben és legtöbbször kiváló minőségű filmet ont magából, ezeknek még mindig csak elenyésző százaléka jut el legálisan az európai közönséghez. Ezen a helyzeten sokat változtatna egy jól működő koprodukciós háló kiépítése Európa és Ázsia közt, úgy tűnik, most éljük a születő együttműködések hajnalát. Marco Müller bíztatónak találja a helyzetet, már készül az első ázsiai-olasz történelmi film és Marco Polo utazásának megfilmesítéséről is tárgyalnak, emellett ő is egyike a visszajáró FarEast vendégeknek, aki kiemelte a fesztivál kapcsolatépítő szerepét a két kontinens között. Hasonlóan, a fesztivál dicséretével kezdte előadását, Peter Loehr, amerikai származású producer, aki 97-ben megalapította Kína első függetlenfilmes stúdióját, a Creative Artist Agencyt. Loehr nagy jelentőséget tulajdonít a koprodukcióknak, maga is szívesen hoz össze nemzetközi filmeket, hiszen a filmnyelv és filmgyártás eszközeinek egységesülésével, a piac is egyre inkább nemzetközivé válhat. Ezzel szemben a hongkongi Media Asia vezetője, Frederico Tsui kevésbé látja értelmét az Európával való együttműködésnek. Rövid és őszinte válaszaiból nagyjából kiderült, hogy Kínában egyrészt óriási közönsége van a hazai mozinak, másrészt van elég pénzük, hogy a piac fenntartsa önmagát. Nem éri meg tehát alkalmazkodniuk az európai közönség ízléséhez vagy a koproducerek szándékaihoz. A japán televíziós producer Yasuhiro Mase, aki hazájában sikerfilmek készítésére specializálódott (Memories of Matsuko, Nana) a Wasabi óta maga is készít koprodukciókat. Nehézségét abban látja, hogy Japánban a sikerfilmek, mangák, bestsellerek vagy sorozatok alapján készülnek, amik Európában kevésbé vagy egyáltalán nem ismertek, ugyanúgy, mint a filmekben szereplő japán sztárok. Néhány felkapott rendező vagy underground szerzői filmen kívül tehát csak koprodukcióban kerülhet ázsiai filmnyelv az európaival kapcsolatba. Jeong Byung-Gak, a filmes pályázatokkal, továbbképzéssel és oktatással is foglalkozó koreai KOFIC stúdió vezetője, bár hazájában kevés koprodukció készül (miért is készülne sok? a tavalyi „rossz” évükben 117 koreai film készült és ezek nézettsége óriási volt), szintén nyitottnak tűnt a témával kapcsolatban. Harmi a kávészünetben a koreai csereprogramok felől érdeklődött. Megtudtuk, hogy Koreában évente 32 diákot vesznek fel, egyéves képzésre, ezután a 32-ből a két legtehetségesebb mehet továbbtanulni. Igaz, ők jócskán kapnak támogatást a filmjeikre. Ez aztán az elitizmus.
Ezután pizzáztunk egy nagyot, és végre elkezdtünk filmeket nézni: elsőnek a Funuke című japán fekete komédiára ültünk be. Két fiatal lány kegyetlen testvérharcára az istenhátamögötti faluban, mindkettejük célja Tokyo és a hírnév. Az idősebb testvér, Sumika színésznő akar lenni, álmaiért még ölni is képes, húgát, Kyomit pedig Sumika szadista hajlamai ihletik népszerű horror-manga képregényei rajzolására. A sikeres képregények mindent kitálalnak a nővérről, viszont pénzt hoznak és lehetőséget, cserébe csak Sumika bosszúját kell elviselni. Izgalmas helyzet, ha hibát kell benne találni, az talán a tempója, ha még feszesebb, mondjuk mínusz félórával töményebb, tökéletes is lehetett volna.
Rögtön ezt követően Pang testvérek akciómoziját, a Detective-et néztük meg, ami bár úgy volt beharangozva, mint „break between horrorfilms”, ennek ellenére elég sokkoló, izgalmas breaknek sikerült. Nem áll tőle távol az ismertebb Pang-filmek egy-egy eleme, ezt majd a csattanó leleplezi, de van akit például a Hetedikre emlékeztetett. Ez azért túlzás, bár a Detective is erős darab. A cuki Aaron Kwok, rendőr barátja segítségével rejtélyes gyilkosságsorozat után nyomoz, az áldozatok mind ismerték egymást, mégis nehéz kibogozni az egymás közti kapcsolat szálait. Gyilkosságnak látszó öngyilkosság, öngyilkosságnak álcázott gyilkosság. A darabkák szép lassan összeállnak, a néző pedig elégedetten távozik a moziból.
Napunkra kedvenc irányzatunk, a pink cinema egy gyöngyszeme tette fel a koronát. A Love Master főszereplője egy férfigésa, aki hivatása szerint nőknek szerez szexuális örömöket. Tehetségének híre gyorsan terjed, mígnem egy dögös, de teljesen frigid hoszteszlány nem lesz a megrendelője. Miután a lányt nem sikerül még a csúcs közelébe sem juttatnia, főszereplőnk, Kagurazaka útnak indul, hogy megismerje az életet és az igaz szerelmet. A Love Master egy manga képregény feldolgozása, ebből következően fordulatos, izgalmas és érzéki, tele kimonókkal és tradícióval. Éjféli filmnek tökéletes, a történet és a szex- bunyójelenetek a DV minőséget is feledtetik. Magyar pink mozit akarok!
Másnap a fesztivál legjobb filmjeként beharangozott Our Townnal kezdtünk. A Detective-vel ellentétben az Our Town inkább belső titkokra, mint akcióra épít, a történet bonyolult szövevénye két gyilkos és egy rendőr megfeszített áldozatokban összefonódó közös sorsának. Egy városban azonban sok a három gyilkos, macska-egér játékuk csak tragikus véget érhet. Izgalmas és intelligens film, mint a karakterek és az azokat alakító színészek játéka, csak európai szemmel nehéz követni a sok-sok flashbacket, tele nagyon hasonló koreai arcokkal.
Éjféltől egy maláj zombifilmre, a Zombi Kampung Pisangra ültünk be. Érdekes élmény volt. A vetítés alatt folyamatosan hagyták el a termet a nézők, a rendező pedig bealudt a filmjén. Bennünk is megfordult a gondolat, hogy elmenekülünk és kifújjuk magunkat, de aztán a maláj filmgyártás iránt érzett rokonszenvünk a teremben tartott minket, hozzáteszem nem bántam meg. A történet akár egy 15 éves, burokban felnőtt tv-junkie fejéből is kipattanhatott volna: egy faluban bezombulnak az emberek, akik meg nem, azok megpróbálják felvenni a harcot az élőhalottakkal. Ez volt életem első maláj filmje, tele olyan fricskákkal és parodisztikus elemekkel, amelyket az valószínűleg jobban megért, aki ismeri ezt a filmnyelvet. Bár hálás lettem volna, ha a Zombi Kampung Pisangot mondjuk fele ennyi ideig kell néznem, a ripacskodás, gagyi zombik, súlyos történet és visítás felkeltették a maláj filmkultúra iránti érdeklődésemet. A film után Harmi elkérte a rendezőtől, Mahmat Khalidtól a névjegyét, közben egy maláj-magyar koprodukció lehetőségét beszélték meg. Reméljük összejön.
A nap zárásaként bulizni mentünk tegnapelőtt is, és az előtt is. Ha azt gondolná bárki is, hogy Itália a partik országa, hát nagyon téved. Igaz mi most csak az udinei helyzettel szembesültünk, de ez szinte megdöbbentő volt. Éjfélkor bezár a kocsmák 90%-a, a maradék pedig maximum hajnali 2-ig van nyitva. A fesztivál ugyan a hét minden éjszakájára szervezett bulit, minden nap más zenei irányzatot helyezve középpontba, ha viszont odamentünk a megjelölt helyre, akkor már nem hogy zene nem volt, de kiszolgálás sem. Érthetetlen, pedig Udine egyetemi város, a filmesek meg eddigi tapasztalataim szerint társasági emberek. Visszavonom tehát, hogy Udine olyan, mint Miskolc. Van amiben több, van amiben kevesebb. A Cinefesten legalább éjféltől kezdve megszűnt a magyar fesztiválszervezés összes problémája, táncoltunk vagy legalább ittunk hajnalig. Egyelőre nem adjuk fel, hiszen egy horror-nap után nem hiszem el, hogy csak nekem esne jól egy hajnali sör.
- Ahogy a Biblia mondja, ha nincs több hely a pokolban, a halottak elözönlik a földet.
- Ez egy film plakátjáról van...
Vigyázat: a geekblog eddigi történetének leghaszontalanabb posztja következik. A rövid recenzió tárgya ugyanis egy olyan sorozat, amelyből mindössze egy rész készült el, és mivel a CBS fejesei végül nem bólintottak rá a projektre, az oldschool módon tévézők még ezt az egy részt sem nézhették meg. A fájlcserélők népe viszont, ha rossz minőségben is, de képet kaphat róla, hogy milyen lett volna főműsoridőben követni a halottaikból visszatérő, családcentrikus zombik történetét.
A pilot a klasszikus ’durr a közepébe’ technikával nyit, konkrétan egy ezerszer sokszor látott képsorral: egy koszos emberi kezet látunk kibukkani a föld alól. Ernie, a hulla, és még sok száz sorstársa életre kel és hazafelé veszi az irányt. A helyszín egy tipikus amerikai kisváros, kerítés nélküli házakkal és átlagos emberekkel, akik természetesen sokkot kapnak amikor hazaérve a nappaliban találják falfehér, oszlásnak indult szeretteiket, sörrel a kézben, a tévé előtt ücsörögve. Ezek a zombik nem vágynak friss, ropogós agylebenyekre, csak arra, hogy újra a családdal lehessenek. A város polgárai közül van aki boldog, hogy Isten végre vette az adást és visszahozta a feleségét/férjét, Janine és az anyja viszont kevésbé repes az örömtől, hogy a szadista apuci feltámadt, főleg, hogy anno ők állítottak bele egy fejszét a fejébe és kaparták el egy elhagyott helyen.
Bármennyire is elborult a sorozat ötlete, láttunk már olyat, hogy a holtak visszatértek a sírból a családi körbe, igaz, a Tim Burton féle A halott menyasszony nem élő szereplős film volt. A Masters of Horror széria Joe Dante rendezte epizódja (Homecoming) viszont igen, ott ráadásul az Irakban elhunyt katonák támadtak föl, kizárólag azért, hogy elmenjenek Bush ellen szavazni. Kábé ennyire tűnik abszurdnak a Babylon Fields sztorija is, főleg, hogy se humorral, se horrorral nem fűszerezik meg a bizarr alapszituációt. Hivatalosan dramedy lett volna a széria műfaja, de itt még a legordítóbb ziccereket se csapják le a készítők. És ettől még nyomasztóbb az egész. Hogy mi volt a céljuk, az a pilot alapján nem dönthető el, lehetett volna akár giccses dráma az elrontott életekről, szatíra a kispolgári létükhöz a halál után is ragaszkodó átlagemberekről vagy vulgárfilozofálás az elmúlás természetéről.
Talán ennyiből is sejthető, miért volt eleve esélytelen, hogy éppen a nyugdíjascsatornának csúfolt CBS rendeljen be egy ilyen kamikáze projektet. A magam részéről, már csupán a zombi tematika iránti rajongásom okán is, szívesen néztem volna még egy-két részt a sorozatból, mert a több Dexter és Sírhant művek epizódot is jegyző Michael Cuesta rendező ügyesen teremtette meg a pilot borongós hangulatát és a karakterekben is akadt volna fantázia. Kereskedelmi szempontból persze érthető a döntés: negyven percnyi tömény depresszióra valószínűleg kevesen lettek volna kíváncsiak, arra pedig végképp nem, hogy pont a tévé emlékeztessen heti rendszerességgel a saját halandóságukra.