2017 legjobb filmjei

Gyatra év volt. Utoljára 2012-ben fordult elő, hogy nem tudtam tiszta lelkiismerettel 10 kiemelkedő filmet összegereblyézni az éves toplistába. És ez messze nem csak a sokat szidott Hollywood sara (hol egy Harag útja vagy egy Gravitáció?), a függetlenek (hol egy Blue Ruin vagy egy A boszorkány?), az ázsiaiak (hol egy Snowpiercer vagy egy Drug War?) és az európaiak (hol egy Victoria vagy egy Elle?) is alulteljesítettek. Úgyhogy ezúttal hárman, mindenféle mennyiségi megkötés nélkül szedtük össze a tavalyi kedvenceinket (megelőzve néhány kérdést: nem, sem a Szárnyas fejvadász 2049, sem az Egy szent szarvas meggyilkolása, sem a Blade of the Immortal nem véletlenül maradt ki). (Rusznyák Csaba)

anyám!

Darren Aronofsky filmje volt az egyetlen olyan idén, ami után nem tudtam azonnal véleményt formálni. Egyszerűen annyira tömény, annyi utalás és idézet van benne, hogy azt emészteni kell. Ráadásul mindez egy olyan fokozatosan építkező és nyomasztó légkörbe ágyazva, hogy egészen frusztráló és végtelenül kellemetlen helyzetben találtam magamat, ehhez pedig Javier Bardem és Jennifer Lawrence jelenetről jelenetre rátett egy lapáttal. Egy azonban bizonyos: korábban képtelen voltam megkülönböztetni az olyan "angyalok" által csillámporból formált egysíkú jócsajokat, mint Jessica Alba, Scarlett Johansson vagy Jennifer Lawrence. Nos, az anyám! után azt hiszem, utóbbi hölgy arcát örökre megjegyeztem. (TheBerzerker)

Brawl in Cell Block 99

Fordított gengsztertörténet (alvliági felemelkedés helyett fokozatos alászállás a börtönvilág legmélyére) és kőnyers exploitation az év túlzás nélkül legbrutálisabb jeleneteivel és egy félelmetesen masszív Vince  "don't fuck with me" Vaughnnal, aki ezzel meg a True Detective második évadával végleg maga mögött hagyta fárasztó komikusi szerencsétlenkedéseit. Nem mellesleg a következő filmjét is S. Craig Zahlerrel, a független műfaji szcéna egyik legígéretesebb író-rendezőjével (Bone Tomahawk) forgatja - annak Dragged Across Concrete a sok finomságot ígérő, gyöngéd címe. (Rusznyák Csaba)

Dunkirk

Hogy lehet manapság még bármi újat mutatni a mozivásznon háborús témában? Hát így! A Dunkirk egy eposzi háborús filmnek álcázott suspense túlélőthriller - amilyen nagyívű és személytelen a hangvételében, olyan intim az eszközeiben; a kamera sosem távolodik messzire a német hadigépezet talpa alatt vérrel és verejtékkel küszködő katonáktól, pilótáktól és mentőakcióra induló, egyszerű civilektől. Merem állítani, hogy ez Nolan legjobban megrendezett és legérettebb filmje (ha nem is feltétlenül a legjobb), ráadásul ebben van az év legszebb, legemberibb, egyben legszomorúbb dialógusa ("Felépül?" "Igen."). (Rusznyák Csaba)

Logan

Nagyon kellett már egy olyan film a sokszor jogosan egyneműséggel kritizált szuperhősműfajnak, ami tényleg komolyan veszi magát és a nézőit, merészel felnőttekhez szólni felnőtt témákról (elmúlás, elhaszontalanodás), és mindehhez méltón még a vérmocsoktól sem riad vissza - ráadásul némileg dekonstruálja a jelmezes héroszok mítoszát. Jackman és Stewart nagyszerűek, de a filmet némileg meglepő módon az X-23-at alakító Dafne Keen viszi el. Nem bánnám, ha tényleg elkészülne vele az a belebegtetett spin-off... (Rusznyák Csaba)

Message From The King

Ne ijesszen meg, hogy tarantinós - ez sokkal jobb! :)

Fabrice du Weltz bőven nem mondható jól ismert alkotónak: mintha nem csak a mainstreamtől esne távol, de úgy tűnik, a művészkörök ízlésének is túl fájdalmasak, furcsák, vagy tán túl műfajiak filmjei. A századik Texasi láncfűrészes-klónnak induló, ám elképesztő őszinteségű, kíméletlenségű és szürrealitású Calvaire sokkoló remekműve óta azonban fél szemem a rendezőn tartom - szerencsére, mert idén titokban megcsinálta a legjobb bosszúfilmet a Blue Ruin óta.

A Message From The King meglehetősen egyszerű cselekményét parádés ügyességgel vezeti a legextrémebb hangnemváltásokon át (bicikliláncos aprításból magányos prostituált éjszakai kávézós félszeg kitárulkozásáig). De tán még nagyobb bravúr, ahogy egy vonással felskiccelt, nyílegyenes főhőse lassan, észrevétlen komplexitást nyer az érzelmileg távolról sem szimpla befejezésig (és a mellékszereplők is megérnek egy misét: olyan érdekes karaktert például, mint a Los Angeles-i hobbigengszter fogorvos, manapság csak ritkán lát az ember). Szomorkás, intim húsdaráló a műfaji filmek és az érzékenységet is felvállaló nézők szűkös részhalmazának. Nálam az év filmje! (Borbíró Aandris)

Raw

Egy test, egy vér!

Rettenetesen szeretem a horror és a dráma metszetében elhelyezhető azon ritka (szerencsés) filmeket, amelyek feltűrt ujjal, alázatos galádsággal komolyan veszik az előbbit, de nem ormótlankodják el vériszamos, tuskó ujjaikkal az utóbbit sem, mert tudják, hogy legbelül, a mélyén minden működő film: dráma. Mindig kell valami ív, melyet az emberi lélek bejár, de ettől még használhatóak extrémebb eszközök, ettől még bármit megtehet a cselekmény. A Raw pedig meg is tesz - pontosabban úgy dühöng, mint egy láncáról eresztett véreb egy kisállatboltban. A 2000-es években repülőstartot vett francia horror újhulláma nem halott, sőt ezúttal női rendező remekelt, akinek állítása szerint elege van a női nemiség filmekben megszokott, defetista ábrázolásából. ("That’s what I wanted to show you: a sexuality that is not apologetic, shameless, in the body, in the now and aiming at climax.")

Egy röpke megjegyzés: végzetes hiba kannibalizmus témájú filmnek, de coming-of-age történetnek is nézni a Raw-t. Ha még nem láttad, ne így ülj le elé, hanem tiszta fejjel, nyitott szemmel - ja, és üres gyomorral... (Bár erősen felfújták a film rossz hírét, természetesen.) Sokkal több ennél: a társadalom és kisebb közösségek normáinak kényszerítő erejéről, szülőktől kapott fizikai-lelki tulajdonságokról és nevelésről, családi hierarchiáról, fiatal felnőttek tömegképzésének jellegzetességeiről, szexualitásról egyaránt fogalmaz meg állításokat. Friss, bátor, nagyon francia (nem az Amélie büszkén túltolt babazsúros furcsaságára, hanem a rezesbandás-punkgitáros-reppelős meg a lakótelepen füvezős fuckyou franciaságra gondolok), kultgyanús (megérdemelné!) remekmű vágyainkról és függőségeinkről. (Borbíró Andris)

The Square / A négyzet

Persze, hogy rossz - ez művészet! Ha jó leszel és kibírod, ehetsz!

Nem egy tipikus geek film, igaz? De mégis kit érdekel, ha egyrészt annyi aktuális gondolattal és provokatív kérdéssel van teli, mint három low-budget rutinhorror, másrészt minimum egy zseniális, elképesztő jelenet erejéig tud olyan kényelmetlen lenni, mint amazok közül bármelyik (miközben fájóan pontos kritikáját adja a saját lehetetlen elvárásainak rabságában vergődő nyugati értelmiségről)?

Őszintén szólva tudom, hogy fél órával hosszabb a kelleténél, tudom, hogy van némi balos társadalomtudatos lendülete, ami csípheti az erre érzékenyek szemét, és még ettől eltekintve is megcsúszik, didaktikussá válik néha, de így is annyi finom, fanyar humor, fekete tükör és szellemes ötlet van benne, hogy mindenkinek melegen ajánlom. Jó néha emlékeztetőt kapni belőle, hogy nem kell egy filmnek tökéletesnek lennie, hogy élmény legyen megnézni. (Borbíró Andris)

Testről és lélekről

Mér' nem dugnak még mindig?...

Tudom, tudom! Még egy film, amiben nem lőnek, helyette csak két ember próbálja leküzdeni lelki akadályait, hogy egymásig elérjenek... Cserébe viszont tényleg, tényleg jó film (rádiós spotja viszont fájdalmasan vacak volt), szóval ha valakinek nem elég a külföldi díjazás, akkor fogadja a mi ajánlásunkat is. Finom, humoros, helyenként állati vicces (talán nem röhögtem semmin akkorát az évben, mint azon a lemondó őszinteség, valljuk be, nagyon is ismerős mentalitású mozdulatával megrázott szelet párizsin). Már megint itt van valami, ami visszaadja az ember bizalmát a magyar filmben!... (Borbíró Andris)

Thor:Ragnarok

Volt, amit nem szerettem a Thor: Ragnarokban, és volt, amit nagyon! Sőt, igazából csak az zavar vele kapcsolatban, hogy a villámok istenének idei kalandja után valószínűleg keresztet vethetünk egy lehetséges Planet Hulk filmre, viszont ettől függetlenül én másba nem is nagyon tudok belekötni. Egyébként is csak egy kis könnyed szórakozást vártam tőle, azt pedig olyan tökéletesen hozta, hogy ahhoz hasonlóra idén talán nem is nagyon volt példa. Nem kell a moziélménynek mindig elgondolkodtatnia, sötétbe burkolóznia vagy megfejtenie a világ nagy kérdéseit. Ennek a gondolatnak pedig Waititi Thor filmjénél idén semmi sem tudta határozottabban megragadni a tökeit. (TheBerzerker)

Tűnj el!

Jordan Peele horrorja pontosan annyira horror, mint amennyire nem. Idén biztos, hogy nem volt olyan film, amelyik ennyire cinikus és ironikus módon nyúlt egy olyan kőkemény témához, mint a faji előítéletek. Tette mindezt úgy, hogy játszi könnyedséggel, egyfajta egészen bársonyos, láthatatlan módon ugrált műfaji határok között. Mert hát hiába indul a film egyfajta nyomasztó thrillerként, mikor a nagy partin megjelenő szereplők tobzódnak a groteszk, megmosolyogtató karakterjegyekben, aztán meg a film fináléja egy egészen abszurd vérfürdőbe torkollik. Jordan Peele első rendezésével nemcsak az idei horrorfilmes termés egyik etalonját tette le az asztalra, hanem szépen és mosolyogva felmutatta a középső ujját a modern társadalom arcába. (TheBerzerker)

Wind River

Bár három nagy dobása (a másik kettő ugye a Sicario és a Hell or High Water) közül ez Taylor Sheridan forgatókönyvíró (és most már rendező) legkevésbé erős dolgozata, még mindig bőven beférne bármelyik év legjobbjai közé. Hagyján, hogy az év legdurvább tűzharcát szállítja, hogy kegyetlen és rideg, mint a táj, amelyen játszódik, de olyan rettenetes szomorúsággal világít rá az emberi bűnök - vagy tágabban akár az emberi létezés - kicsinyességére, értelmetlenségére, véletlenszerűségére, hogy bele kell a szívnek szakadnia. (Rusznyák Csaba)

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;