Ennek a mi tejjel-mézzel folyó popkulturális kánaánuknak (amelyben már bármilyen film csak pár kattintásra van) is megvan a hátulütője: amíg az én gyerek/tinédzserkoromban az volt a baj, hogy a kínálat töredékéhez is alig fértünk hozzá, most az a baj, hogy túl nagy a zaj. Rengeteg, mármint megnézhetetlenül rengeteg a könnyen elérhető film és sorozat. Bármennyi ideje legyen is az embernek, úgysem elég mindenre, keményen meg kell válogatni, hogy éppen mire akar ellőni durván két órát az életéből. Ez olykor nem könnyű, így sokan hagyják, hogy a marketing (na meg a FOMO pszichológiája) döntsön helyettük (aztán esetleg panaszkodnak, hogy csupa szar megy a moziban, és már nincsenek olyan jó filmek, mint régen). Úgyhogy a szokásos BEST OF helyett (bár lejjebb azt is megejtem felsorolásszerűen) inkább megpróbálnám ráirányítani a figyelmet a 2010-es évek olyan nagyszerű filmjeire, amelyek érzésem szerint méltatlanul elsikkadtak, és adott esetben nem csak a szélesebb közönségtől, hanem akár a magunkfajta megszállottaktól sem kaptak elég figyelmet. (Az „ismeretlenség” feltétele egyszerű volt: olyan filmeket válogattam, amelyeken legfeljebb 10 ezer szavazat van Imdb-n.)
Árnyak kora (Mil-jeong/Age of Shadows): Bár nem olyan átütő erejű, mint Kim Jee-woon író-rendező néhány korábbi eresztése, a Két nővér vagy a Keserédes élet (többek közt kétségkívül hosszabb a kelleténél), mégis érthetetlen számomra az Árnyak kora szinte teljes mellőzése – a velencei és torontói fesztiválkörök után az éltető kritikák ellenére is gyorsan és érdemtelenül eltűnt a süllyesztőben. Pedig stílusosabb és tartalmasabb (ráadásul egészen gengszterfilmes/noiros hangulatú) történelmi kémthrillert (a keret a Japán megszállás alatt álló, ’20-as évekbeli Korea) keveset találni, az akciók és átverések morális-drámai középpontjában álló férfibarátság (két karakter a konfliktus két ellentétes oldaláról) ábrázolása pedig telitalálat.
A bérgyilkosság (Amsal/Assassination): A korszak és a konfliktus (meg a hosszú játékidő) ugyanaz, mint az Árnyak kora esetében, a stílus egészen más: ha utóbbi képviseli a komolyabb, mélyebb, kimértebb, akár díjakra éhes megközelítést, akkor A bérgyilkosság a szórakoztatóbb, pörgősebb, érzelmi és cselekményszempontból is egyszerűbb, urambocsá’, blockbusteresebb attitűd abszolút éllovasa. És mint ilyen, természetesen jellegzetes dél-koreai hangulatkeverék: itt egy kis remekül működő komédia, ott egy kis hatásos melodráma (mely hirtelen beleáll egy durva tragédiába), majd jöhet egy vérgőzös, hullák tucatjait hátrahagyó, ólomzáporos-tűzesős összecsapás, amelyet látva Sam Peckinpah is elégedetten csettintene. Az Árnyak kora és A bérgyilkosság a 2010-es évek legdögösebb dél-koreai double feature-e.
Drogháború (Du zhan): Az egykor példátlan dicsőséggel szárnyaló hongkongi filmgyártás az utóbbi egy-két évtizedben kiábrándítóan beleolvadt a kínai piacba, és egyre ritkább, hogy valami igazán kiemelkedő kerüljön ki a karámból – sokszor még a régi nagy mesterek is csak magukat égetik (John Woo: Manhunt; istenem, bár tudnám feledni!). Johnnie To is érezhetően túl van már a fénykorán, de azért 2012-ben előállt ezzel a (kínai koprodukcióban készült) kegyetlen és feszült remekművel, amely az arcátlanul egyszerű alapfelállás ellenére (egy elfogott bűnöző enyhébb büntetésért feldobja az ország legnagyobb drogbáróit) durva hullámvasútra viszi a nézőt. Minden folyamatos mozgásban van: nem csak maguk a karakterek, hanem a viszonyaik, az érdekeik, a lojalitásaik, illetve a néző e karakterekkel kapcsolatos hozzáállása is. Ráadásul a gonosz, cinikus humorral átszőtt film az évtized egyik legjobb akciójelenetében/fináléjában csúcsosodik ki.
Gui lai (Coming Home): Zhang Yimou neve Ázsián kívül egybeforrt szemkápráztatóan látványos és gyönyörű harcművészeti eposzaival (Hős, Repülő tőrök klánja), de már bő egy évtizeddel azok előtt is fantasztikus történelmi drámákat csinált (a Vörös cirokmezőktől A vörös lámpásokig). A Coming Home-mal ezekhez tért vissza, bár gőzöm sincs, hogyan készülhetett el ez a film az éber kínai cenzúra szeme láttára – lehet, hogy csak a megkapó szerelmi történetet és emberi drámát, a mindent felülíró empátiát látták benne, azt nem, hogy mindeközben megtapossa a kommunista pártot? Hiszen minden konfliktus és tragédia gyökere a kulturális forradalom, melynek következményei évtizedeken át gyűrűznek, és generációkat tesznek tönkre. Akárhogy is, a Coming Home több figyelmet érdemel, méltó visszatérés Yimou pályájának korai mesterműveihez.
Der Hauptmann (The Captain): Tavaly mindenki azon hüledezett, hogy a Horrorra akadva/Másnaposok-folytatások írója állt elő az év egyik legnagyobb durranásával (Csernobil), de számomra legalább ilyen meglepő volt, amikor Robert Schwenkte, olyan auteur gyöngyszemek mestere, mint a Légcsavar, az R.I.P.D. vagy A beavatott-sorozat kit-érdekel-hányadik részei, szintén minden előjel nélkül ledobta a Der Hauptmann-atombombát. (De aggodalomra semmi ok! A következő filmje a Snake Eyes című G.I. Joe spin-off lesz!) Az igaz történet alapján készült második világháborús dráma egy századosi egyenruhába bújó közkatona szinte apokaliptikus ámokfutását meséli el a náci birodalom végnapjaiban: groteszk nemzeti haláltánc, tomboló paranoia és őrület, totális amoralitás, aljas abszurditás, gonosz, keserű komikum. Nagyon bátor és egyedi film.
Lételem (The Battery): A XXI. század zombiőrületében a filmesek egymást túllicitálva álltak elő a vadabbnál vadabb koncepciókkal (nácizombi, házizombi, focis zombi, nyugdíjas zombi, blockbuster zombi stb.), hogy igazolni tudják a trendhullám meglovagolását saját maguk meg a közönség előtt. Jeremy Gardner horrodrámája látványosan elhátrál ettől az attitűdtől, és két férfi többé-kevésbé csak kényszerű (világvége indukálta) barátságán keresztül mutatja be a zombiapokalipszist annak minden hétköznapiságával, unalmával és kínos banalitásával, valamint természetesen a zsibbasztó rutint kegyetlenül megszakító borzalmaival együtt – hogy végül egy döbbenetes erejű fináléban csúcsosodjon ki. A nevetséges 6000 dollárból összedobott film visszavezette a zombizsánert a legtöbb parasztvakító társdarabja által figyelmen kívül hagyott esszenciájához: az emberhez. (A The Battery egyébként egy baseball-kifejezés – minthogy a főszereplők volt baseballjátékosok –, úgyhogy a magyar cím teljesen értelmetlen.)
Mystery Road: Elvágott torokkal találnak egy őslakos tinilányt az ausztráliai Outback közepén – az ügyet a „ki nem szarja le” jegyében egy szintén őslakos nyomozó kapja, aki saját népe és a fehérek közt is kívülállónak számít. Kimért és ráérős, ugyanakkor a végére csúnyán felpörgő, szépen fényképezett neowestern/neo-noir egy sztoikus főhőssel a korrupcióval és reménytelenséggel teli, szinte élhetetlen közegben. A nyomozás során nemcsak a fegyverek kerülnek elő gyorsan, felfeslenek az események hátterében némán meghúzódó évszázados történelmi atrocitások, faji ellentétek és a mindezek következtében általánosan eluralkodó indifferens, belterjes és (ön)pusztító viselkedésformák is. Súlyos film – készült hozzá egy folytatás is Goldstone címmel, ami ugyan már nem ennyire átütő erejű, de még mindig nagyon jó (továbbá 2018-ban volt belőle egy minisorozat, és ha minden igaz, valamikor lesz majd egy harmadik rész is).
The Nightingale: A The Babadook író-rendezője ezúttal a kolonizáció társadalmi horroráról regél, rape & revenge tematikája csupán kiindulási pont – noha már ez a kiindulási pont is sokkoló, még manapság is, amikor pedig már mindent és annak a végletekig fokozását is láttuk. Megtaposott, elnyomott nők, lemészárolt őslakosok, értelmetlen erőszak, normalizálódó kegyetlenség: az atrocitásokkal teli, nyomorúságos közegben csak egy bosszút kereső nő és egy kelletlenül vele tartó őslakos törékeny szövetsége szolgál némi emberséggel – de egy ponton túl még baráti melegségbe és ölelésbe sem lehet menekülni a világ, illetve azon önmagunk elől, amelyet a világ ránk kényszerít.
Red, White & Blue: Három sérült, megtört vagy éppen álmodozó embert sodor véletlenszerűen egymás mellé a szél, találkozásukból szenvedés, tragédia, halál és kegyetlenség sarjad. A brit Simon Rumley poszt 9/11-es horrordrámája ugyan kissé nyers és bárdolatlan, ereje és hatása azonban vitathatatlan. A szándékosan lassú, a lerobbant közeg ellenére is alattomosan reménykeltő első fele döbbenetes gyorsasággal fordul át a vakszerencse és az emberi természet (na meg a traumákkal, háborúkkal terhelt társadalom) együttes borzalmából következő vérontásba. Nagyon jó, de nagyon rossz nézni – a Tiszta tekintet (Starry Eyes) mellett a 2010-es évek egyik legkeményebb feelbad filmje.
Valahol Angliában (A Field in England): Dezertált katonák egy csoportja gombamámorban és egyre súlyosbodó paranoiában kincset keres egy elhagyatott mezőn az angol polgárháború kellős közepén. Gyönyörűen fényképezett, szürreális és hipnotikus, időnként csaknem totális horrorba hajló meditáció az emberi természetről és annak kicsinyes hatalmi játszmáiról. A 2010-es évek egyik legkülönösebb és legpszichedelikusabb, egyben leghatásosabb filmje, tömény stílus és hangulat, furcsa humorú, szarkasztikus rettenet. Mintha csak Jodorowsky rendezte volna egy különösen elszállt időszakában – valószínűleg mindörökké ez marad Ben Wheatley pályafutásának csúcsa.
Vuelven (Tigers Are Not Afraid): Issa López gyerekszemszögből elmesélt modern tündérmeséje egy horrorisztikus felhangokkal átitatott, mágikus realista dráma a mexikói drogháború mindennapi pokláról – nagyjából az Isten városa és a Faun labirintusa szerelemgyereke. És bár e nagy elődökhöz nem tud teljes mértékben felérni (persze: mi tud?), a Tigers Are Not Afraid így is egy kisebbfajta filmes csoda: szinte már valószerűtlenül szépen és érzékenyen mossa össze a mélyen empatikus és humánus, gyengéden humoros felnőtté válás témáját a gyerekszereplőket sem érzelmi, sem fizikai szempontból nem kímélő, kényelmetlenül realisztikus brutalitással. Mindeközben a történetmesélés, a meseszövés hatalmas, bizonyos esetekben akár életmentő erejéről is meggyőzően beszél.
Ying (Shadow): Zhang Yimou másodszor. A Coming Home-mal ellentétben a Shadow (amelyet a Matt Damon-féle nagy falas baromság után készített) ismét a Hős és a Repülő Tőrök Klánja nyomvonalán halad, bár kevésbé szenvedélyes stílusban, ami már a csaknem monokróm képi világon is tetten érhető (a film alapvetően színes, viszont minden díszlet és jelmez fekete, szürke vagy fehér, így csak az arc sárgállik és a vér vöröslik – egyszerűségében zseniális látványtervezői koncepció). Izgalmas, kusza intrikákkal, érdekes, gyarló karakterekkel és látványos, kreatív harcjelenetekkel egyaránt teli királydráma. Az első fele Shakespeare, a második fele klasszikus wuxia.
Még néhány filmről röviden
Horror az
autósmoziban (Chillerama): Autósmoziban játszódó horror-komédia antológia,
melynek minden szegmense egy-egy alzsáner harsány, szaftos kifigurázása a totális
debilség oltárán (óriásspermaszörny!).
The Dead Lands: Maori nyelvű, új-zélandi
törzsháborús bosszú- és megváltástörténet: nem áll meg, nem szégyenkezik, nem
finomkodik, és kábé olyan, mint Gibson Apocalyptója – csak ez jó.
Egy nehéz nap (Kkeut-kka-ji-gan-da):
Egy korrupt gyilkossági nyomozó a saját gázolásos emberölését próbálja elsumákolni
– persze ráakaszkodik egy zsaroló. Pattanásig feszülő szituációk, idegőrlőn
csöngő mobiltelefonok.
Freaks: Egy bizonyos műfaj (nem
véletlenül nem mondok többet) kis költségvetésű, de annál hatásosabb
megcsavargatása – a szituáció fokozatos felvezetését, a világ lassú kitágítását
akár tanítani is lehetne.
Halovány (Livide): Az utolsó percekben messzire gurul a gyógyszer (és a rendezőpáros első filmjétől - A betolakodó - amúgy is messze van), de addig izgalmas, fojtogató atmoszférájú egyhelyszínes horror.
The Mind’s Eye: Joe Begos nem egy
kifinomult filmes (ld. még két tavalyi művét: Bliss és VFW), úgyhogy ez a művérben
és latexben tapicskoló akcióhorror nagyjából Cronenberg Scannersének lenyúlása –
primitív, sőt amatőr, mégis furcsán kielégítő.
Satan's Slaves (Pengabdi Setan): Egy lassan
elsorvadó anya halála után az alapvetően szeretettel teli családi otthon
brutális természetfeletti jelenségek melegágyává válik, és hamarosan kiderül,
hogy a család a maga teremtette gonosszal és kárhozattal néz szembe. Indonéz
horror a legjavából.
Egy taxisofőr (Taeksi woonjunsa): Valós
eseményeken alapuló történelmi dráma két ember sajátos munka- és baráti
kapcsolatáról egy véres felkeléssel a háttérben (a finálé taxis üldözése
akciófilmeket szégyenít meg).
Welp (Cub): Nyeretlen cserkészek és
famaszkot viselő, hörgő-morgó barbár fiú (valamint hátborzongató „gazdája”)
véres találkozása a belga erdőben. Korántsem forradalmi, de több mint decens
slasher remek atmoszféraépítéssel és városi (erdei) legendás bukéval.
Bónuszként két közutálatnak örvendő film, melyeket, ha nem is feltétlenül sorolnék a 2010-es évek legjobbjai közé, a halálom napjáig védeni fogok a lesújtó kritikai és nézői véleményekkel szemben.
Csak Isten bocsáthat meg (Only God Forgives): Hadd vonjak egy merész párhuzamot; a Csak Isten bocsáthat meg kicsit olyan Nicolas Winding Refn pályafutásában, mint az Armageddon Michael Bayében: harsány rendezői stílusjegyek csúcsra járatása még épphogy a totális öncélúságon és otromba túlzáson innen (később aztán mindketten átlépik a határt). Bibliai súlyú megváltástörténet hipnotikus képekben.
A jogász (The Counselor): Nem mondom, hogy a filmet kritizálók tévednek, amikor passzív főszereplőről és nevetségesen bölcselkedő drogdílerekről beszélnek – azt mondom, hogy ezek mind tudatos elemei egy lázálomszerű elkárhozástörténetnek. Van valami éjsötét, vérgeci és kicsit sem vicces irónia abban, ahogy a fogalmatlan címszereplő tehetetlenül ténfereg, és bárhová fordulna segítségért, csak üres életbölcsességekkel találja szembe magát. Meg persze véres következményekkel.
Általános best of lista csak nagyon röviden/felsorolásszerűen, minden kategóriában öt. (Lesz némi átfedés a fentiekkel, és igen, tudom, hogy egyik-másik műfaji besorolás enyhén szólva megkérdőjelezhető/önkényes.)
Az abszolút kedvenc:
A
préri urai (HELL OR HIGH WATER)
Hangsúlyosan aktuális, mégis kortalan témákkal játszó melankolikus
mestermű, amely egyszerre regél Amerika eredendő romlottságáról (a kisembert
úgyis eltapossák, a népirtással és elnyomással épített csillagos-sávos álom
hazugság) és Amerika pislákoló nagyszerűségéről (a kisember nem hagyja magát,
és bármibe kerüljön is, kiharcolja a jussát) – egy kétségbeesett testvérpár
megkapó bűndrámáján keresztül.
HORROR: A 2010-es évek mainstream horrorainak többségével a világból ki lehetne kergetni, például a legfeljebb tisztes iparosmunkára képes James Wan-vonal felszopása teljesen érthetetlen számomra (a Démonok között Ördögűzőhöz hasonlítgatása miatt szerintem ma már nagyon sok kritikus szégyelli magát – legalábbis remélem). Közben egyes szakbarbárok előálltak az „elevated horror” fogalmával, hogy ne kelljen szégyenkezniük egy horrorfilm dicsérése miatt, mintha régebben nem lettek volna horrorok, amik szóltak valamiről. Szerencsére az ilyen trendek mellett is volt mit a tejbe aprítani, ráadásul ez az öt film csak a jéghegy csúcsa.
A Babadook (The Babadook)
A boszorkány (The Witch)
Kokszongi sirató (Goksung)
A meghívás (The Invitation)
Tiszta tekintet (Starry Eyes)
AKCIÓ: Az akciófilm műfaját mára szinte teljesen felzabálták a szuperhősök és a sci-fi koncepciók, egészen ritka a régimódi lődözős-bunyós-autósüldözős móka. A műfaj legnagyobb franchise-a a 2010-es években a Halálos iramban volt, ami… de ezt inkább hagyjuk is. (Ugyanakkor muszáj elismernem, hogy az ötödik rész páncélszekrény-vonszolós – a későbbi folytatásokkal ellentétben még nem CGI-jal széttaknyolt – fináléja csúcs.) A lényeg: All Hail Mad Max!
Büntető ököl (Brawl in Cell Block 99)
Logan
Mad Max: A harag útja (Mad Max: Fury
Road)
A rajtaütés 2. (Serbuan maut 2)
Skyfall
THRILLER: Olyan bátor, provokatív és kényelmetlenül okos filmet akarsz, amilyeneket a ’70-es években csinált Hollywood, és amilyenek már szinte egyáltalán nincsenek? Tessék, itt az Éjjeli féreg, a Taxisofőr és a Hálózat legitim örököse. Egy szebb világban sokkal nagyobb híre lenne. (Itt egy kicsit csalok, és pluszban megemlítek három kiváló magyar filmet is: A vizsga, A berni követ, A kút.)
Drogháború (Du zhan)
Éjjeli féreg (Nightcrawler)
Holtodiglan (Gone Girl)
Sicario – A bérgyilkos (Sicario)
Zöld szoba (Green Room)
KRIMI/BŰNDRÁMA: A bosszúfilm mindig képes meglepni: amikor azt hiszem, már tényleg nem lehet semmi újszerűt mondani/mutatni a témában, jön valami, és tarkón basz. A 2010-es években a Blue Ruin volt ez a valami. Jeremy Saulnier azóta sem tudta megfejelni, pedig a Zöld szoba sem piskóta (ld. fent). A szerencsétlen magyar című Elit halálosztók 2.-nél pedig kevés jobb film létezik a hatalom és a rendszerszintű kizsákmányolás természetéről.
Blue Ruin
Elit halálosztók 2. (Tropa de Elite 2: O Inimigo Agora é Outro)
Az ír (The Irishman)
Suburra
A Snowtown-i gyilkosságok (Snowtown)
WESTERN/NEOWESTERN: Vajon eljön valaha az idő, amikor a jelenleg burjánzó szuperhősfilmek olyannyira visszaszorulnak – egy markáns revizionista korszak után –, hogy már hiányozni fognak? Mert a western régóta ebben a stádiumban van. Bár több olyan film lenne, mint Tommy Lee Jones gyönyörű és szomorú A kelletlen útitársa…
Csontok és skalpok (Bone Tomahawk)
Django elszabadul (Django Unchained)
A kelletlen útitárs (The Homesman)
Mystery Road
Red Hill
SCI-FI: A 2010-es évek szinte mindegyik évét előre kijelölte egyik-másik nagy szaklap/blog „a sci-fi évének”, aztán persze mindig pofára esés lett a vége – ettől függetlenül akadtak gyöngyszemek. A felszín alatt mélységes szomorúságát és kozmikus szintre emelt egzisztenciális rettenetét sosem feledem. (Hogy elébe menjek a kérdésnek: a Szárnyas fejvadász 2049 nem véletlenül maradt ki.)
Ex Machina
Érkezés (Arrival)
A felszín alatt (Under the Skin)
Gravitáció (Gravity)
Upgrade – Javított verzió (Upgrade)
HÁBORÚS/HÁBORÚS DRÁMA: Érzem én is, hogy műfajilag ez a legönkényesebb válogatás, ugyanakkor az egyik legerősebb is: öt remekmű a háború témájában, és mind totálisan más jellegű; a nagyszabású suspense (túlélő)thrillertől a terror elleni háború lélektanán át a kisrealista drámáig. Az 1945-öt külön kiemelném, mert talán a legfilmszerűbb magyar film egy olyan korban, amikor a magyar film végre tényleg kezdi kinőni régről magával hurcolt mesterkéltségét és színpadiasságát.
1945
Dunkirk
Der Hauptmann
Saul fia
Zero Dark Thirty – A bin Láden-hajsza (Zero Dark Thirty)
DRÁMA: Joaquin Phoenix és a kalapácsos-kislányos megváltás. A Joker bekaphatja. (Egyébként a legnagyobb meglepetés számomra a Steve Jobs volt – se a téma, se az ember nem érdekelt, azt sem tudom, mennyire valósághű a film, de Danny Boyle csodát tett. A 2010-es évek összes többi életrajzi filmje szégyenkezve sírdogál a sarokban.)
Éjszakai ragadozók (Nocturnal Animals)
Leviatán (Leviafan)
Sosem voltál itt (You Were Never Really Here)
Steve Jobs
A szobalány (Ah-ga-ssi)
VÍGJÁTÉK: Az Eszeveszett meséknél szimpatikusabb őrületet ritkán látni, a Pókverzum meg lazán leiskolázott minden más Pókember-filmet. Sőt, majdnem minden más szuperhős-filmet is.
Eszeveszett mesék (Relatos salvajes)
Holdfény királyság (Moonrise Kingdom)
Napos oldal (Silver Linings Playbook)
Pókember: Irány a Pókverzum! (Spider-Man: Into the Spider-Verse)
Toy Story 3
DRAMADY: Ha van A préri urainak legalább témáiban és ambícióiban párdarabja az utóbbi évekből, akkor az az Én, Tonya, amelyet túlságosan sokan intéztek el szimpla életrajzi filmként – holott sokkal több annál. (És tudom ám, hogy nem láttad a Cheap Thrillst; azonnal pótold!)
Cheap Thrills
Én, Tonya (I, Tonya)
A kedvenc (The Favourite)
Rendes fickók (The Nice Guys)
Volt egyszer egy Hollywood (Once Upon a Time in Hollywood)
BLOCKBUSTER: Hogy otrombán tükörfordítsam az amerikai kifejezést: hajlandó vagyok meghalni ezen a dombon (tudod, miről beszélek).
Bosszúállók (Avengers)
A galaxis őrzői (Guardians of the Galaxy)
Star Wars: Az utolsó Jedik (Star Wars: The Last Jedi)
X-Men: Az eljövendő múlt napjai (X-Men: Days of Future Past)
X-Men: Az elsők (X-Men: First Class)
DOKUMENTUMFILM: Nézd meg a Cartel Landet, és borzadj el. Nézd meg a Rodriguez nyomában-t, és töltődj fel. A többi „csak” fantasztikusan érdekes és informatív.
Akik már nem öregszenek meg (They Shall Not Grow Old)
Cartel Land
Jodorowsky’s Dune
Lost Soul: The Doomed Journey of Richard Stanley’s Island of Dr. Moreau
Rodriguez nyomában (Searching for Sugar Man)